Steve Berry - Nagy Károly nyomában

STEVE BERRY
NAGY KÁROLY
NYOMÁBAN
A MŰ EREDETI CÍME:
STEVE BERRY – THE CHARLEMAGNE PURSUIT
2008
MAGYAR FORDÍTÁS:
LANTOS ISTVÁN
MAGYARORSZÁGI KIADÁS ÉVE:
2011
Pam Ahearnnek és Mark Tavaninak,
az álomteremtőknek
Tanulmányozd a múltat, ha meg akarod jósolni a jövőt!
KONFUCIUSZ
Hajdan az ihletettek
ismerték a rejtőzőt és rejtettet,
de őket mélyükig nem ismerte senki.
Mert nem lehetett őket megismerni,
a kép róluk csak ennyi:
mint téli folyón átkelők, vigyáztak,
mint szomszédaiktól félők, figyeltek,
mint a vendégek, tartózkodtak,
mint olvadó jégen, óvakodtak,
mint a rönk-fa, egyszerűek voltak...
LAO-CE (KR. E. 604)
Szelet arat, aki házát nem gondozza...
PÉLDABESZÉDEK KÖNYVE, 11,29
ELŐJÁTÉK
1971 NOVEMBERE
Megszólalt a riasztó, és Forrest Malone fölriadt.
– Mélység? – kiáltotta.
– Száznyolcvan méter.
– Mi van alattunk?
– További hatszáz méter hideg víz.
Figyelmesen vizsgálta az ide-oda mozgó mutatókat és mérőeszközöket. A
parányi kormányfülkében tőle jobbra ült a kormányos, balján pedig a navigátor
szorongott. Mindketten a kapcsolókon tartották a kezüket. A berendezések ki-be
kapcsoltak.
– Lassíts két csomóra!
A tengeralattjáró megbillent, és dülöngélni kezdett.
A riasztó elhallgatott. A kormányfülke sötétbe borult.
– Kapitány, jelentés a reaktortérből. Az áramfejlesztő biztosítéka ráégett az egyik
kontrollrúdra.
Tudta, mi történt. A hőmérséklet-szabályozóba épített biztonsági szerkezet
automatikusan „levágta” a többi érintkezést – a reaktor pedig ezért leállította magát.
Csak egy megoldás volt.
– Kapcsoljatok áramfejlesztő elemekre!
Halványan kigyulladtak a vészlámpák. Hajómérnöke, Flanders, az ügyes és
körültekintő szakember, akitől most éppen minden függött, belépett a fülkébe.
– Mondd csak, Tom! – mondta Malone.
– Nem tudom, mennyire súlyos a dolog, és hogy mennyi ideig tarthat a javítás,
de könnyítenünk kell az elektromos terhelésen.
Korábban már többször is lefulladt a meghajtás, ezért tudta, hogy időlegesen,
akár két napig is tudnak pótlólagos áramszolgáltatást teremteni, ha takarékoskodnak
az energiával. A legénységet szigorúan kiképezték erre az esetre is, viszont a
műszaki leírás azt tartalmazta, hogy ha a reaktor leáll, akkor azt legkésőbb egy órán
belül újra kell indítani. Ha ezalatt nem sikerül, akkor a járművet a legközelebbi
kikötőbe kell vontatni.
Az pedig csaknem kétezer-ötszáz kilométernyire volt.
– Kapcsoljatok le mindent, amire nincs feltétlenül szükség! – adta ki az utasítást.
– Kapitány, nagyon nehéz lesz egyensúlyban tartani a hajót – jegyezte meg a
kormányos.
Malone is ismerte Arkhimédész törvényét. Az a tárgy, amely ugyanolyan súlyú,
mint az azonos térfogatú víz, nem fog sem elsüllyedni, sem haladni, hanem a
felhajtóerő miatt mozdulatlan marad. Minden tengeralattjáró ezen az alapelven
működik: a motor tartja a felszín alatt és hajtja előre. Erő nélkül nem lenne sem
motor, sem merülés, sem hajtóerő. Minden problémát meg lehetne oldani a felszínre
emelkedéssel, csakhogy fölöttük nem a nyílt óceán volt. Hanem a hatalmas jégréteg
alatt rekedtek.
– Kapitány, a motorház jelenti, hogy kisebb szivárgás van a hidraulikus
berendezésben.
– Kisebb szivárgás? – kérdezte. – Most?
– Már korábban észrevették, de most, hogy nincs áram, engedélyt kérnek, hogy
elzárjanak egy szelepet, és így kicserélhessenek egy csodarabot.
Ez logikusan hangzott.
– Csinálják! És remélem, nincs több rossz hír. – A szonártechnikushoz fordult. –
Van valami előttünk?
A tengeralattjárók legénysége mindig tanult az előttük hajózóktól. Ők pedig a
jeges vizekkel kapcsolatban két fő szabályra figyelmeztettek: soha ne ütközz semmi
fagyott dologhoz, hacsak nem muszáj, és ha nem lehet sehogy sem elkerülni, akkor
kíméletesen illeszd a hajó orrát a jégtömbhöz, óvatosan próbáld eltolni, és imádkozz!
– Előttünk tiszta – jelentette a szonártechnikus.
– Kezdünk sodródni – mondta a kormányos.
– Ellensúlyozd! De csak nagyon óvatosan!
A tengeralattjáró orra hirtelen lefelé billent.
– Mi az ördög? – mormolta.
– A hajó orra elkezdett erősen merülni – kiáltotta a navigátor, majd fölugrott, és
az egyik kart rángatta. – Nem reagál!
– Blount! – ordította Malone. – Segíts neki!
Blount kiugrott a szonárnak helyet adó fülkéből, és rohant segíteni. A hajó orra
egyre mélyebbre merült. Malone erősen fogta az irányítópult szélét, miközben
minden, ami nem volt rögzítve, előrezúdult.
– A vészállítókat! – kiáltotta Malone.
A merülési szög egyre nőtt.
– Már több mint negyvenöt fok! – jelentette a kormányos. – Továbbra is süllyed.
Nem működik!
Malone minden erejével kapaszkodott a pultba, és megpróbált talpon maradni.
– Háromszáz méter, és esik!
A mélységmutató olyan gyorsan pörgött, hogy összefolytak a számok. A
tengeralattjárót ezer méter mélységig nyilvánították biztonságosnak, de a talajszint
vészes gyorsasággal közeledett, a külső nyomás egyre fokozódott – félő volt, hogy a
rendkívül gyorsan súlyosbodó helyzetben a hajótörzs egyszerűen szétrobban. De az
az eshetőség sem tűnt túl kecsegtetőnek, hogy „fejest ugorva” beleálljanak a
tengerfenékbe.
Már csak egyet lehetett tenni.
– Teljes erővel hátra! Kidobni minden ballasztot!
A hajó megremegett, ahogy a gépezet végrehajtotta a parancsot. A propellerek
visszafelé pörögtek, a tartályokba pedig sűrített levegő zúdult, kipréselve az addig
bennük lévő vizet. A kormányos erősen tartotta a kart. A navigátor fölkészült arra,
amiről Malone is tudta, hogy mindjárt bekövetkezik.
Visszatért a felhajtóerő.
A süllyedés lassult.
Az előrebukás fokozatosan visszaemelkedett, végül kiegyenlítődött.
– Állítsátok vissza a lebegést! – utasította embereit Malone. – Csak lebegjünk!
Nem akarok emelkedni.
A navigátor végrehajtotta a parancsot.
– Mennyire vagyunk a fenéktől?
Blount visszament a helyére.
– Hetvenméternyire.
Malone tekintete a mélységmérő mutatójára ugrott. Kétezer-négyszáz láb, vagyis
hétszázhúsz méter.
A hajó törzse szinte nyögött a nyomás alatt, de kitartott. A NYÍLÁSOK mutatókra
nézett. A fények azt jelezték, hogy az összes szelep és tömítés zárva van. Végre egy jó
hír!
– Ereszkedjünk le!
A többi tengeralattjáróhoz képest ennek megvolt az az előnye, hogy letehették az
óceán fenekére. De ez csak az egyike volt a típus különlegességeinek – aminthogy a
hajtómű és az irányítóberendezés bosszantó gyengeségeiből is kemény bemutatót
kaptak.
A tengeralattjáró megpihent a fenéken.
A kormányfülkében lévők egymásra néztek. Senki nem szólt egy szót sem. Nem
volt rá szükség. Malone pontosan tudta, mire gondolnak valamennyien. Nem sokon
múlt!
– Tudjuk már, mi történt? – kérdezte.
– A gépház jelenti, hogy amikor a szelepet elzárták javítás miatt, sem a rendes,
sem a vészkormánymű nem működött, és a merülési rendszer sem. Ez korábban még
soha nem fordult elő.
– Tudtok valami újat is mondani?
– A szelepet ismét megnyitották.
Malone elmosolyodott, mert értette, hogy ezzel a mérnöke mit akar mondani. Ha
többet tudnék, elárulnám.
– Rendben. Akkor mondd meg nekik, hogy javítsák meg. Mi van a reaktorral?
Biztosan fenemód sok energiát elhasználtak a váratlan süllyedés elleni
küzdelemben.
– Továbbra sem működik – jelentette az egyik tisztje.
Villámgyorsan fogyott az idő abból az egyetlen órából, ami alatt újra lehet
indítani a reaktort.
– Kapitány! – szólt közbe Blount a szonárfülkéből. – Szilárd darabokkal
érintkezik a törzs. Sokkal. Úgy tűnik, valami sziklás terepre ereszkedtünk.
Malone úgy döntött, hogy megkockáztat még egy kis energiafogyasztást.
– Kamerákat és külső világítást bekapcsolni! De csak egy gyors körbepillantásra!
A képernyők kivilágosodtak, és a tiszta vízben csillogó életjelek tükröződtek. A
hajó körül szikladarabok sokasága feküdt szabályos szögekbe rendeződve, a talajba
süppedve.
– Különös! – jegyezte meg valaki.
Malone is észrevette.
– Ezek nem szikladarabok, hanem kőkockák. Méghozzá hatalmasak. Tégla és
kocka alakúak. Közelíts rá az egyikre!
Blount állított valamit a kapcsolókon, és a kamera az egyik kőlap oldalára
közelített.
– A szentségit! – kiáltott föl.
Jelek borították a követ. Nem írás, legalábbis nem ismert ilyesmire. A kerekded
jelek enyhén oldalra dőltek, mint a folyóírás. Több jel csoportokban állt, mintha
szavak lennének, de egyikük sem tudta megfejteni őket.
– A többi kőkockán is van – mondta Blount, miközben Malone tekintete
végigsiklott a többi kamera képén.
Egy romos terület közepén landoltak, amely kísértetiesnek tűnt.
– Kapcsoljátok ki a kamerákat! – mondta Malone. Ebben a pillanatban az
energiával akart törődni, nem a kíváncsiságuk kielégítésével. – Ha nem mozdulunk,
akkor rendben vagyunk?
– Szabad területen landoltunk – mondta Blount. – Ez rendben van.
Megszólalt egy riasztó. Rápillantott a kijelzőkre. Az elektromos vezetékek.
– A kapitány kéretik előre – kiáltotta túl a kattogó-cuppogó hangokat a
helyettese.
Kimászott a kormányfülkéből, és a kormánytérbe vezető létra felé sietett.
Mérnöke már ott állt a létrafokok aljánál.
A vészjelzés elhallgatott.
Meleget érzett, és lenézett a fedélzet burkolatára. Lehajolt és óvatosan
megérintette a fémet. Tűzforró volt. Ez nem jó! Százötven ezüst-cink elem volt a
burkolat alatti aknában. Korábban már keserűen megtapasztalta, hogy burkolatuk
inkább művészi, semmint tudományos. Folyton elromlottak.
A mérnök helyettese egyenként kicsavarta a négy srófot, amely a fedélzeti
burkolatlapot tartotta. Fölemelte a lapot, mire forró füst gomolygott elő. Malone
rögtön tudta, mi a probléma. Az akkumulátorokban lévő kálium-hidroxid túlfolyt.
Már megint.
A fedélzeti lapot visszazuhintotta a helyére. De ez csupán néhány percnyi
haladékot jelentett. A szellőzőrendszeren keresztül a csípős füst hamarosan eljut a
hajó minden részébe, és minthogy nem tudják kiszellőztetni a járművet, hamarosan
mindannyian megfulladnak.
Visszasietett a kormányfülkébe.
Nem akart meghalni, de az esélyeik rohamosan csökkentek. Már huszonhat éve
szolgált tengeralattjárókon – dízelmeghajtásúkon és atom-tengeralattjárókon
egyaránt. A jelentkezők mindössze egyötödét vették föl a haditengerészet
tengeralattjáró szakára, ahol a végsőkig próbára tették az emberek fizikai és
pszichológiai képességeit, és szigorúan mérték reakcióképességüket is. Az
ezüstdelfineket az első kapitánya tűzte az egyenruhájára, azóta pedig ő cselekedte
ezt többször is sokakkal.
Vagyis tudta, mi a tét.
A játszmának vége.
Különös módon csak egy gondolat foglalkoztatta, miközben letelepedett a
kormányfülkében, és megpróbált úgy tenni, mintha lenne még némi esélyük. A fiára
gondolt, aki alig tízéves. És apa nélkül fog felnőni.
Szeretlek, Cotton!
ELSŐ RÉSZ
EGY
GARMISCH, NÉMETORSZÁG
DECEMBER 11., KEDD, A JELENBEN
13 óra 40 perc
Cotton Malone gyűlölte a szűk, zárt helyeket.
Ezt most még fokozta, hogy a kötélpálya fülkéje zsúfolásig megtelt. Az utasok
többsége vakációzó turista volt színes öltözékben, vállukon többnyire sílécekkel vagy
botokkal. Hallotta, hogy számos nemzetiséghez tartoznak. Voltak köztük olaszok,
néhány svájci, egypár francia, de többségében németek. Ő az elsők között szállt föl,
és hogy enyhítse rossz érzését, az egyik zúzmarás ablak mellett helyezkedett el.
Fölötte háromezer méterrel volt és egyre közeledett a Zugspitze – a hegycsúcs
körvonalai élesen kirajzolódtak az acélkék égen. Az impozáns csúcsot hó borította.
Az erős szélben a függőkabin folytatta útját, sorra elhagyva a kőszirtekről
fölmagasodó tartóoszlopokat.
Malone ideges volt, de nem csak a zsúfoltság miatt. Szellemek vártak rá
Németország legmagasabb csúcsán. Már csaknem négy évtizede kitért e találkozás
elől. Az olyanoknak, mint ő, akik a múltjukat olyan mélyen eltemették, mint ő,
egyáltalán nem egyszerű ezt ismét előbányászniuk.
Pedig most éppen azért jött ide, hogy ezt tegye.
A kabin remegése lassult, amint beért a végállomásra, majd meg is állt.
A síelők kiözönlöttek egy másik felvonó felé, amely a völgykatlan másik oldalára
vitte őket tovább, egy faházhoz és meredek pályákhoz. Malone nem tudott síelni;
soha nem is akart.
Bement a látogatóközpont épületébe, amelynek oldalán tábla hirdette: Müncher
Haus. A ház felét étterem foglalta el, a másik felében előadóterem, bár, kilátóhely,
szuvenírbolt és egy kis meteorológiai mérőállomás.
Átnyomakodott egy üvegajtón, és kilépett a korlátokkal övezett teraszra. Az
élénk alpesi szél csípte az ajkát. Stephanie Nelle szerint az illetőnek a kilátóteraszon
kell rá várnia. Egy dolog biztos. Csaknem háromezer méter magasan, az Alpokban, a
találkozójuk mindenképpen magas szintű lesz.
A Zugspitze a határon állt. Hóval borított sziklás hegyoldal ereszkedett dél felé,
az osztrák oldalon. Északon egy levesestál formájú völgy terült el, amelyet sziklás
csúcsok kereteztek. A németországi Garmischt és ikervárosát, Partenkirchent hideg
ködfátyol takarta el. Mindkét település sportcentrum volt, hiszen a környék nemcsak
a síelők Mekkájának számított, hanem a szánkózókénak, a korcsolyázókénak és a
curling híveiének is.
Ezeket a sportokat sem űzte.
A kilátóterasz szinte üres volt. Mindössze egy idősebb pár és a panorámát
csodáló néhány síelő tartózkodott rajta. Malone azért jött ide, hogy megoldjon egy
rejtélyt, amely azóta foglalkoztatta az elméjét, mióta azok az egyenruhások
megjelentek náluk, hogy az anyjával közöljék: a férje meghalt.
„Megszakadt az összeköttetés a tengeralattjáróval több mint 48 órája. Kereső- és
mentőhajókat küldtünk ki az Atlanti-óceán északi részére, amelyek átfésülték a hajó utolsó
ismert tartózkodási helyének vidékét. Hat órával ezelőtt roncsokra bukkantak. Addig vártunk
a hozzátartozók értesítésével, amíg kiderült, nincs remény arra, hogy túlélőket találhassunk.”
Anyja egyszer sem sírt. Ez nem vallott volna rá. De ez nem jelentette azt, hogy
nincs porig sújtva. Évek teltek el, mire az ő tinédzseragyában kérdések kezdtek
megfogalmazódni. A hivatalos közleményen túl a kormány nem sok egyebet árult el.
Amikor belépett a haditengerészet kötelékébe, megpróbált hozzáférni a
tengeralattjáró balesetének kivizsgálásával meg bízott bizottság jelentéséhez, de
megtudta, hogy az iratok titkosak. Amikor az igazságügyi minisztérium ügynöke
lett, ismét próbálkozott, hiszen ekkor már hozzáférhetett számos titkos jelentéshez is.
De ekkor sem sikerült. Amikor nyáron Gary, a tizenöt éves fia meglátogatta, újabb
kérdésekkel került szembe. Gary nem ismerhette a nagyapját, de mindent tudni akart
róla, elsősorban a halálának körülményeiről. A sajtó 1971 novemberében adott hírt az
amerikai haditengerészet Blazek nevű tengeralattjárójának elsüllyedéséről, úgyhogy
az interneten már több cikket is olvastak az esetről. Beszélgetésük fölélesztette addig
elfojtott kételyeit – ahhoz mindenképpen eléggé, hogy cselekedjen is.
Ökölbe szorított kezét bedugta prémes dzsekijének zsebébe, és járkálni kezdett a
teraszon.
A korlát előtt több hatalmas távcső sorakozott. Az egyik mögött egy nő állt,
hosszú haja rémes kontyba volt csavarva. Világos síruhában volt, a lécek és a botok
mögötte hevertek, ő pedig elmélyülten vizsgálta a völgyet.
Malone arrafelé sétált. Egy dolgot már régen megtanult. Sosem szabad sietni.
Abból csak baj lehet.
– Gyönyörű látvány – mondta.
A nő megfordult.
– Az biztos!
Bőre barna volt, száját, orrát és szemét pedig Malone egyiptominak látta. Mindez
arra utalt, hogy valószínűleg a Közel-Keletről származik.
– Cotton Malone vagyok.
– Honnan tudta, hogy én vagyok az, akivel itt találkoznia kell?
Malone a távcső tartóoszlopa mellett heverő barna borítékra mutatott.
– Nyilván nem rendkívül kényes ügyről van szó – mondta. – Maga bizonyára
csak megbízatást teljesít.
– Valami olyasmi. Síelni jöttem ide. Egy egész hétre. Mindig vágytam erre.
Stephanie megkérdezte, hogy nem hoznám-e magammal – mutatott a borítékra – ezt.
– Ismét a távcsőbe tekintett. – Nem bánja, ha még nézelődöm egy kicsit? Egy euróba
kerül, és szeretnék alaposan körülnézni.
Elfordította a teleszkópot, hogy tanulmányozza a több kilométerre elterülő német
völgyet.
– Van magának neve? – kérdezte Malone.
– Jessica – válaszolta a nő, továbbra is a távcsőbe bámulva.
Malone a boríték felé nyúlt.
A nő csizmája eléje vágott.
– Még nem! Stephanie azt mondta, egyértelműen hozzam a tudomására, hogy
ezzel most maguk egálba kerültek.
Malone tavaly Franciaországban kisegítette volt főnökét. A nő akkor azt mondta,
hogy tartozik neki egy szívességgel, amit megfontoltan használjon majd föl.
Most eljött az ideje.
– Rendben. Az adósság törlesztve.
A nő kiegyenesedett. A szél vörösre csípte az arcát.
– Hallottam már magáról a Magellán Ügyosztályon. Maga ott legendaféleség. Az
eredeti tizenkét ügynök egyike.
– Nem tudtam, hogy ennyire népszerű vagyok.
– Stephanie mondta, hogy szerény is.
Nem volt kedve udvarias dicséreteket hallgatni. Várt rá a múlt.
– Megkaphatom az iratokat?
A nő szeme villant egyet.
– Persze.
Malone fölvette a borítékot. Első gondolata az volt, hogy egy ennyire vékonyka
valami miként válaszolhatná meg az ő kérdéseit.
– Bizonyára nagyon fontos iratok – mondta a nő.
Újabb lecke. Ne vegyél tudomást arról, amire nem akarsz válaszolni.
– Régóta dolgozik az ügyosztályon?
– Már néhány éve. – A nő ellépett a teleszkóptól. – De nem igazán kedvelem.
Azon gondolkodom, hogy kilépek. Úgy hallom, maga is otthagyta.
Amilyen elővigyázatlan ez a nő, a kilépés még jót is tenne a karrierjének. Amíg
ott dolgozott, Malone mindössze háromszor volt szabadságon, de ez idő alatt is
végig készenlétben állt. A paranoia az egyik foglalkozási ártalom, amely az ügynöki
tevékenységgel jár, és a visszavonulása óta eltelt két év még nem volt elegendő
ahhoz, hogy ebből kigyógyuljon.
– Jó síelést! – mondta a nőnek.
Holnap visszamegy Koppenhágába. Ma még fölkeres néhány könyvritkaságokat
áruló boltot a környéken – ez az új foglalkozásával jár. Hiszen könyvkereskedő.
A nő átható pillantást vetett rá, miközben felszedte a léceit.
– Én is azt szeretném.
Lementek a teraszról, és átsétáltak a csaknem teljesen kihalt látogatóközponton.
Jessica ahhoz a felvonóhoz igyekezett, amely a völgy túlsó oldalára vitte. Malone a
függőkabin állomására ment, hogy visszatérjen a hegy lábához, háromezer méterrel
alább.
A borítékot a kezében tartva lépett be az üres kabinba. Örült, hogy senki sincs
benne. De közvetlenül az ajtók becsukódása előtt egy férfi és egy nő ugrott be. A
felvonó kezelője becsapta az ajtót, kívülről bezárta, a fülke pedig kilibegett az
állomásról.
Malone kibámult az ablakon.
A szűk hely egy dolog. A szoros, zsúfolt hely meg egy másik. Malone nem volt
klausztrofóbiás. Sokkal inkább a szabadság elvesztésétől tartott. Régebben elviselte –
minthogy többször is ilyen helyzetbe kényszerült -, de ez a kényelmetlen érzés volt
az egyik oka annak, hogy néhány éve, amikor belépett a haditengerészethez, az
apjával ellentétben, nem a tengeralattjárókat választotta.
– Mr. Malone!
Megfordult.
Előtte állt a nő pisztollyal a kezében.
– Adja ide azt a borítékot!
KETTŐ
BALTIMORE, MARYLAND
9 óra 10 perc
Langford C. Ramsey admirális szeretett tömegek előtt szónokolni. Először akkor
vette ezt észre magán, amikor a Tengerészeti Akadémiára járt; az immár több mint
húsz éve tartó karrierje során eztán végig kereste az alkalmat, hogy kielégítse ezt a
vágyát. Ma a Kiwanis Közszolgálati Klub országos gyűlésén szónokolt, ami kissé
talán szokatlan a tengerészeti titkosszolgálat fejétől. Élete a tények, szóbeszédek és
spekulációk titkos világában zajlott, és csak időnként jelent meg a kongresszus előtt,
hogy a nyilvánosságnak beszámolót tartson. Az utóbbi időben azonban felettesei
jóváhagyásával elérhetőbbé tette magát. Ingyen, költségektől és sajtókorlátozásoktól
mentesen. Minél nagyobb a tömeg, annál jobb!
És van is rá igény.
Egy hónapon belül ez már a nyolcadik szereplése.
– Azért jöttem ma ide, hogy beszéljek valamiről, amiről önöknek biztosan alig
lehet értesülésük. Ez hosszú ideig titok volt. Amerika legkisebb tengeralattjárójáról
van szó. – Végignézett a figyelő tömegen. – Most nyilván azt mondják magukban: Ez
megőrült? A tengerészeti titkosszolgálat vezetője egy titkos tengeralattjáróról akar beszélni
nekünk?
Bólintott.
– Pontosan ezt fogom tenni.
– Kapitány, gond van! – mondta a kormányos.
Ramsey a navigátor ülése mögött szunyókált. A kapitány, aki mellette ült, most
kiegyenesedett, és a monitorokra meredt.
Valamennyi külső kamera aknák sokaságát mutatta.
– Szentséges szűzanyám! – motyogta a kapitány. – Minden állj! Egy centit se
mozduljon ez az izé!
A kormányos engedelmeskedett, és átállított egy seregnyi kapcsolót. Bár Ramsey
csak hadnagy volt, jól tudta, hogy a robbanószerkezetek rendkívül érzékennyé válnak,
ha hosszú ideig sós vízben vannak. A Földközi-tenger fenekén jártak, nem messze a
francia partoktól, és most körülvették őket a második világháborúból itt maradt
halálos fegyverek. Ha a hajó törzse csak egy kicsit is hozzáér az aknák fémtestéhez, az
NR-1 szupertitkos jármű semmivé válik.
A tengeralattjáró a haditengerészet legkülönlegesebb fegyvere volt, Hyman
Rickover admirális szellemi gyermeke, a megépítése lélegzetelállító összegbe,
százmillió dollárba került. Alig 145 láb, vagyis negyvennégy méter hosszú és tizenkét
láb, azaz kevesebb mint négy méter széles volt. Tizenegy fős legénységgel működött.
Tengeralattjáróként apró volt, de zseniális. Képes volt kilencszáz méteres mélységbe is
lemerülni, a motort pedig egy különleges atomreaktor hajtotta. Három kilátóhely
segítette a környezet figyelését. A külső fényszórók pedig lehetővé tették, hogy
mindent jól lehessen látni. Egy mechanikus fogó segítségével lehetett a tárgyakat
megragadni, egy kar pedig megtartotta és akár fel is darabolta őket. A támadó vagy
rakétakilövő hajókkal ellentétben az NR-1-nek élénk narancssárga szárnya, lapos felső
fedélzete, esetlen tőkeszárnyfülkéje és több kidudorodása volt, amelyek közül kettőben
visszahúzható, alkohollal töltött Goodyear abroncsok voltak, amelyek segítségével a
tengerfenéken lehetett közlekedni.
– Alsó támasztékokat irányba! – vezényelt a kapitány.
Ramsey értette, hogy mit akar csinálni a kapitánya.
Szilárdan a talajon akarja tartani a hajótörzset. Helyes. A tévéképernyőkön
mindenfelé csak aknákat lehetett látni.
– Készüljetek a főballaszt kiengedésére! – mondta a kapitány. – Egyenesen föl
akarok emelkedni. Nyílegyenesen!
A vezérlőben csend volt, amitől a turbinák sivítása még erősebbnek tűnt. A
szelepeken áramló levegő sziszegése, a hidraulikus gépek folyadékának kotyogása, az
elektronikus szerkezetek csipogása úgyszintén, pedig ezek a hangok korábban épphogy
álmosítón hatottak.
– Lassan, nyugodtan! – mondta a kapitány. – Tartsátok egyensúlyban, miközben
emelkedünk!
A kormányos megragadta a kallantyúkat.
A tengeralattjárón nem kormánykerék volt, hanem négy kis kar. Ezt a
vadászrepülőktől vették át, és külön az NR-1-re alkalmazták. Bár meghajtása és
felépítése a legkorszerűbb volt, a műszerek többsége inkább a kőkorszakot idézte,
semmint az űrkorszakot. Ételt egy olyan olcsó sütőszerűségben készítettek, amilyet az
utasszállító repülőkön használnak. A fogókar egy korábbi haditengerészeti projektből
maradt, a navigációs rendszer, amelyet az interkontinentális repülőjáratokról
adaptáltak, a víz alatt éppen csak működött. Zsúfolt legénységi tér, a mellékhelyiség
szinte csak dugulást produkált, és a kikötői szupermarketban vásárolt, előrecsomagolt
készételeket ették...
– A szonár nem érzékelte ezeket, mielőtt megláttuk őket? – kérdezte a kapitány.
– Nem – válaszolta az egyik tiszt. – Egyszer csak megjelentek a látóterünkben.
Sűrített levegő áramlott a tőkesúly tartályaiba, és a tengeralattjáró fölemelkedett.
A kormányos a műszereken tartotta mindkét kezét, hogy szükség esetén módosítani
tudja az irányt.
Legfeljebb harminc métert kellett emelkedniük, hogy biztonságban legyenek.
– Amint látják, sikerült kijutnunk abból az aknaerdőből – mondta Ramsey a
tömegnek. – Ez 1971 tavaszán történt. – Bólintott. – Úgy van, már nagyon régen.
Egyike vagyok azon keveseknek, akinek volt szerencséjük az NR-1-en szolgálni.
Látta az ámulatot az arcokon.
– Ma sem sokan tudnak a tengeralattjáró létezéséről. A hatvanas évek közepén
építették teljesen titokban, még az akkori haditengerészeti vezetők nagy része előtt is
leplezve. Meglepően kiváló volt a felszereltsége, és háromszor olyan mélyre tudott
merülni, mint bármely más tengeralattjáró. Nem volt sem neve, sem fegyverzete, sem
torpedója, sem hivatalos személyzete. Útjai titkosak voltak, nagy részük még ma is
az. De ami még bámulatosabb: ez a hajó ma is működik. Jelenleg ez a második
legöregebb, még ma is merülő tengeralattjáró, amely 1969 óta teljesít szolgálatot. Ma
már nemcsak a haditengerészet használja, hanem civilek is. De amikor emberi
szemre és fülre van szükség az óceán legmélyén, akkor ez az NR-1 feladata.
Emlékeznek azokra a hírekre, hogy Amerika rácsatlakozott a tengerfenéken lévő
telefonkábelekre, és így hallgatta le a szovjeteket? Nos, az NR-1 volt az. Amikor egy
F-14-es egy Phoenix rakétával 1976-ban a tengerbe zuhant, az NR-1 találta meg a
szovjetek előtt. A Challenger tragédiája után az NR-1 volt az, amely rábukkant a sérült
szigetelésű rakétameghajtóra.
Semmi nem tudja jobban lekötni a hallgatóság figyelmét, mint egy történet, ő
pedig rengeteget tudott mesélni erről az egyedülálló tengeralattjáróról. Az NR-1
távolról sem volt műszaki tökélynek mondható, rendszeresen elromlottak rajta a
legkülönfélébb dolgok, de a legénységének leleményessége mindig megmentette.
Felejtsd el a műszaki leírást, találd fel magad – ez volt a mottó. Szinte mindegyik
tiszt, aki ott szolgált, magasra került a ranglétrán, beleértve őt magát is. Örült, hogy
most már beszélhet az NR-1-ről, és hogy ez erőteljesen hozzájárul a haditengerészet
toborzási sikereihez. A hozzá hasonló veteránok rengeteg történetet tudtak, azok
pedig, akik most a reggelijük mellett ülve hallgatták őt, majd továbbadják minden
szavát. A készenlétben álló sajtó pedig még szélesebb körben terjeszti majd mindezt.
Langford Ramsey admirális, a haditengerészet hírszerzési főnöke a Kiwanis Közszolgálati
Klub országos gyűlésén azt mondta a hallgatóságnak...
Egyszerű elképzelése volt a sikerről.
Meg kell előzni a hibák létrejöttét.
Már két éve nyugdíjba kellett volna vonulnia, de ő volt az amerikai fegyveres
erők legmagasabb rangú színes bőrű tisztje, az első agglegény, aki ellentengernagyi
rangot ért el. Oly sokáig és oly gondosan tervezett mindent! Arca mindig ugyanolyan
szenvtelen maradt, akár a hangja. Szemöldökét sosem vonta föl, nyílt tekintete
egyszerre volt lágy és közömbös. Egész tengerészeti karrierjét egy navigátor
alaposságával térképezte föl. Semmilyen zavaró tényező nem merülhetett föl, pláne
akkor, amikor a célja már látótávolságba került.
Végigtekintett a tömegen, és bizalmas hangon újabb történeteket adott elő.
Mindeközben azonban nyomasztotta egy probléma.
Egy lehetséges akadály az úton.
Garmisch.
HÁROM
GARMISCH
Malone a fegyverre meredt, és megőrizte a nyugalmát. Egy kicsit talán kemény volt
Jessicával. Úgy látszik, a testőre rossz néven vette. Fölemelte a borítékot.
– Ezt akarják? Csak néhány prospektus arról, hogyan mentsük meg a hegyeket,
mert megígértem a greenpeace-eseknek, hogy elhozom ide őket. Külön juttatás jár a
helyszíni tevékenységért.
A felvonó tovább ereszkedett.
– Maga nagyon vicces – mondta a nő.
– Gondoltam is, hogy megpróbálkozom a standup comedyvel. Maga szerint nem
kéne?
Pont az ilyen helyzetek miatt vonult vissza. A Magellán Ügyosztály ügynökei évi
72 300 dollárt kerestek, persze adózás előtt. Könyvkereskedőként ennél többet
szedett össze életveszély nélkül.
Legalábbis eddig így gondolta.
Ideje újból átgondolni a dolgot.
És megjátszani a maflát.
– Ki maga? – kérdezte.
Az alacsony és zömök nő hajszíne a barna és vörös ízléstelen keveréke volt. A
harmincas évei elején járhatott. Kék gyapjúdzsekit viselt, aranyszínű sállal. A férfin
bíborvörös kabát volt, és láthatóan a nő alárendeltjeként viselkedett. A nő intett a
pisztolyával, és azt mondta a társának:
– Vedd el!
Bíborkabát előrenyúlt, és kiütötte Malone kezéből a borítékot.
A nő egy pillanatra oldalra tekintett a párás ablakon át az elsuhanó sziklás
hegyoldalra. Malone ebben a másodpercben előrelendítette ökölbe szorított kezét, és
félreütötte a pisztoly csövét.
A nő meghúzta a ravaszt.
A durranás fülsiketítő volt, a golyó pedig átütötte az egyik ablakot.
Jeges levegő zúdult be.
Malone mellbe vágta a férfit, az hátratántorodott. Kesztyűs kezével megragadta a
nő állát, és fejét az ablakhoz csapta. Az üvegtábla megrepedt.
A nő szeme lecsukódott, ő pedig hagyta, hogy a nő a földre rogyjon.
Bíborkabát fölpattant és támadott. Együtt vágódtak neki a kabin túlsó oldalának,
majd mindketten a nyirkos-sáros padlóra zuhantak. Malone megpróbált oldalra
gurulni, hogy megszabaduljon a torkát szorongató maroktól. Hallotta, hogy a nő
felnyög, és tudta, hogy hamarosan megint két ellenféllel kell számolnia, és az
egyiküknél fegyver is van. Nyitott tenyérrel, nagy erővel a férfi fültövére vágott. A
tengerészetnél tanult arról, hogy a fül az ember egyik legérzékenyebb testrésze. A
kesztyű kissé akadályozta, de a harmadik csapás után a férfi felnyögött, és elengedte
a torkát.
Malone lerúgta magáról ellenfelét, és felugrott. De mielőtt bármit tehetett volna,
Bíborkabát átfogta Malone vállát, és alkarjával a torkát szorítva az ablakhoz nyomta.
Jeges levegő csapta meg Malone arcát.
– Maradjon nyugton! – parancsolta a férfi.
Malone jobb karja kényelmetlen szögben szorult a háta mögé. Megpróbálta
kiszabadítani, de Bíborkabát nagyon erős volt.
– Azt mondtam, maradjon nyugton!
Malone úgy döntött, hogy egyelőre engedelmeskedik.
– Panya, jól vagy? – próbálta meg Bíborkabát magára vonni a nő figyelmét.
Malone arcát továbbra is az üveghez szorította menetirányban, azaz lefelé.
– Panya!
Malone úgy ötvenméternyire meglátott egy tartóoszlopot, amely gyorsan
közeledett. Aztán észrevette, hogy bal keze egy kilincsféle fogantyúhoz préselődik.
Nyilván az ajtónak szorultak.
– Panya, válaszolj! Jól vagy? Vedd fel a pisztolyt!
A szorítás a torkán erős volt, és a karját is erősen tartották. De Newtonnak igaza
volt. Minden hatás vele egyenlő erejű és ellentétes hatást vált ki.
Az acél tartóoszlop karja már majdnem fölöttük nyújtózott. A fülke olyan közel
megy el hozzá, hogy szinte csak ki kell nyúlni és meg lehet érinteni.
Megrántotta az ajtó kilincsét, kilökte az ajtószárnyat, és egyúttal ő maga is
kilendült a fagyos légbe.
Ez váratlanul érte Bíborkabátot, aki kizuhant a kabinból, és nekivágódott az
oszlopnak. Malone erősen kapaszkodott a kilincsbe. Támadója a kabin és az oszlop
között lezuhant.
Sikolya hamar elhalt.
Malone visszatornázta magát a kabinba. Minden lélegzettel valóságos kis felhőt
bocsátott ki. Tüdeje kiszáradt.
A nő talpra kecmergett.
Malone állon vágta, mire visszahanyatlott a padlóra.
A lift aljában két sötét kabátos férfi várakozott. Erősítés? Még mindig háromszáz
méter magasban volt. Alatta sűrű erdő, a hegy lankáin végig, az örökzöld ágakon
vastagon állt a hó. Meglátott egy kapcsolótáblát, amelyen három zöld és két vörös
jelzés világított. Előretekintve pedig észrevette, hogy gyorsan közeledik egy másik
tartóoszlop. A táblához nyúlva megragadta az ANHALTEN kapcsolót, és lefelé
rántotta.
A kabin dülöngélni kezdett és lassított, de nem állt meg teljesen. Ez is Isaac
Newton. A súrlódás majd megállítja.
Fölvette a borítékot a padlóról, a nő mellől, és a kabátjába gyűrte. Elvette a
pisztolyt is, és zsebre vágta. Aztán az ajtóhoz lépett és várta, hogy a tartóoszlop
közelebb kerüljön. A fülke már alig mozgott, de az ugrás így is rizikós lesz.
Méregette a távolságot meg a sebességet, aztán elrugaszkodott az egyik keresztvas
felé, kesztyűs kezével fogást keresve.
Nekicsapódott a rácsos fémnek, bőrkabátját ütközőként használva.
A hó ropogott az ujjai és a rúd között.
Erősen megkapaszkodott.
A kabin továbbhaladt lefelé, és csak vagy harminc méterrel odább állt meg. Vett
néhány mély lélegzetet, aztán a közelében húzódó létra felé tornázta magát.
Hópelyhek szállingóztak, miközben a kezén függeszkedve araszolt arrafelé. A
létrához érve gumitalpú cipőjét erősen beillesztette a létrafokok közé. Lefelé tekintve
észrevette, hogy a két sötétruhás férfi futva indul kifelé az állomásról. Újabb gond,
ahogyan számított rá.
Lemászott a létrán, és leugrott.
Még legalább százötven méter magasan volt az erdős lejtőn.
Áttört a fák sűrűjén, és egy aszfaltúthoz ért, amely a hegy lábával párhuzamosan
vezetett. Előtte barna, zsindelyes házikó állt havas fák gyűrűjében. Valami
őrbódészerűség. Mögötte újabb aszfaltút, amelyről már eltakarították a havat. A
kerítéssel körülvett terület kapujához sietett. Lakat függött a bejáraton. Hallotta,
hogy jármű közeledik az úton. Az egyik ott álló traktor mögé bújva látta, hogy egy
sötét színű Peugeot jelenik meg a kanyarban, és lassít. A benne ülők a környéket
figyelték.
Előhúzta a pisztolyt, és fölkészült a harcra.
De a kocsi gyorsított és továbbment fölfelé.
Észrevett egy másik, keskeny aszfaltutat, amely a fák között az alsó állomás felé
vezetett.
Odasietett.
A magasban a felvonó továbbra is állt. Az egyik kabinban egy kék kabátos nő
feküdt ájultan. A hóban valahol pedig egy bíbor kabátos férfi holtan.
De egyik sem izgatta.
Csak az: vajon ki tudott még a megállapodásáról Stephanie Nelle-lel?
NÉGY
ATLANTA, GEORGIA
7 óra 45 perc
Stephanie Nelle az órájára pillantott. Már reggel hét óra óta dolgozott az irodájában,
az ügynöki jelentéseket olvasta. Tizenkét ügyvéd ügynöke közül nyolcan éppen
bevetésen voltak. Ketten Belgiumban dolgoztak egy nemzetközi csapat részeként
háborús bűnösök elítéltetésén. Ketten éppen most érkeztek Szaúd-Arábiába egy elég
kockázatosnak ígérkező bevetésre. A többi négy Európa és Ázsia különböző részein
elszórva tevékenykedett.
Bár egyikük éppen szabadságon volt.
Németországban.
A Magellán Ügyosztályon kevesen dolgoztak. A tizenkét ügyvéden kívül a
részlegnek öt adminisztrátora és három kisegítője volt. Stephanie ragaszkodott
hozzá, hogy kevesen legyenek. Minél kevesebb a szem, fül és száj, annál kevesebb
lehet a kiszivárogtatás, és az ügyosztály létének tizennégy éve alatt – legalábbis
tudomása szerint – egyszer sem sértették meg a titoktartást.
Elfordult a számítógéptől, és hátralökte a székét.
Az irodája egyszerű és kicsi volt. Semmi luxus – az ellenkezett volna a
természetével. Megéhezett, mert a reggelit otthon kihagyta, amikor két órája
fölébredt. Az étkezésekkel amúgy is egyre kevesebbet törődött. Részben az életvitele
miatt, részben azért, mert nem szeretett főzni. Úgy döntött, hogy harap valamit a
büfében. Irodai koszt, persze, de korgó gyomra már nem várhatott tovább. Majd
talán délben kényezteti magát egy kis házon kívüli étkezéssel – roston sült hallal
vagy valami hasonlóval.
Kilépett a védett irodából, és a felvonók felé indult. Az épület ötödik emeletét a
belügyi részleg foglalta el az egészségügyi és humán szolgáltatások osztályával. A
Magellán Ügyosztályt szándékosan eldugták közöttük – jellegtelen, nem feltűnő
betűkkel írták ki, hogy IGAZSÁGÜGYI MINISZTÉRIUM JOGI FŐCSOPORT –
Stephanie-nak kedvére volt ez a névtelenség.
Megérkezett a lift. Amikor az ajtaja kinyílt, hórihorgas, őszülő, kék szemű,
nyugodt tekintetű férfi lépett ki belőle.
Edwin Davis.
Azonnal elmosolyodott.
– Stephanie! Éppen hozzád igyekeztem.
A nő agyában megszólalt a vészcsengő. Az elnök egyik helyettes tanácsadója. Itt,
Georgiában. Váratlanul. Ez semmi jót nem jelenthet.
– És annyira feldob, hogy nem börtöncellában látlak! – mondta Davis.
Stephanie felidézte, hogy mikor találkoztak legutóbb váratlanul.
– Indulsz éppen valahová? – kérdezte a férfi.
– A büfébe.
– Veled tarthatok?
– Van választásom?
Davis elmosolyodott.
– Nem lesz az olyan borzasztó.
Lementek a második emeletre, és leültek egy asztalhoz. Stephanie narancslevet
iszogatott, Davis pedig egy kis üveg ásványvizet. A nőnek elment az étvágya.
– Megmondanád, hogy öt nappal ezelőtt miért néztél meg egy vizsgálati jelentést
a Blazek nevű tengeralattjáró elsüllyedéséről?
Stephanie igyekezett leplezni meglepetését, amiért a férfi ilyen jólértesült.
– Nem tudtam, hogy ez még a Fehér Házat is érdekli.
– Az titkos irat.
– Nem szegtem meg semmilyen törvényt.
– Elküldted Németországba. Cotton Malone-nak. Van fogalmad róla, hogy ezzel
mit indítottál el?
A nő agyában már teljes erővel szólt a vészcsengő.
– Nagyon jó az információs hálózatod.
– Emiatt tudunk megmaradni.
– Cotton hozzáférhet a szigorúan titkos anyagokhoz is.
– Hozzáférhetett! Most már nyugdíjas.
Ez már felingerelte Stephanie-t.
– Ez csöppet sem zavart téged, amikor belerángattad abba a közép-ázsiai
ügyletbe. Pedig az is szigorúan titkos volt. Akkor sem volt probléma, amikor az
elnök belekeverte az aranygyapjas rend afférjába.
Davis sima arca aggodalmasan ráncolódott össze.
– Akkor te nem tudod, mi történt alig egy órával ezelőtt a Zugspitzénél, ugye?
Stephanie megrázta a fejét.
Davis mesélni kezdte, hogy egy férfi kizuhant a hegyi felvonó fülkéjéből, egy
másik ugyanebből a kabinból kiugrott az egyik tartóoszlopra, és lemászott az
acéllétrán, egy nőt pedig félig eszméletlen állapotban találtak ugyanebben a
fülkében, amikor végre lehozták az állomásra. Ráadásul a kabin egyik ablakát
átlőtték.
– Mit gondolsz, melyik férfi volt Cotton? – kérdezte Davis.
– Remélem az, amelyik elmenekült.
Davis bólintott.
– Megtalálták a holttestet. Nem Malone az.
– Honnan tudod mindezt?
– Átfésültettem a környéket.
Most már a nő is kíváncsi lett.
– Miért?
Davis kiitta a maradék vizet az üvegből.
– Mindig is furcsállottam, hogy Malone olyan hirtelen hagyta ott a Magellán
Ügyosztályt. Tizenkét év után egyszer csak kiugrott.
– Hét ember halt meg mellette Mexikóvárosban, és ez megviselte. És a főnököd,
az elnök engedte el. Viszonzott egy szívességet, ha jól emlékszem.
Úgy tűnt, Davis gondban van.
– A politika valutája. Az emberek azt hiszik, hogy a pénz működteti a rendszert.
– Megrázta a fejét. – Pedig a szívességek. Ha adok egyet, akkor kapok is egyet.
Stephanie számára furcsának tűnt Davis hangszíne.
– Egy szívességet viszonoztam Malone-nak azzal, hogy elküldtem neki a
jelentést. Az apjáról szeretne tudni...
– Nem a te dolgod.
A nő izgatottsága haragba csapott át.
– Azt hittem, az.
Stephanie is kiitta a narancsléjét, és megpróbálta elhessenteni magától a
nyugtalanító gondolatok seregét.
– Már harmincnyolc év telt el azóta – mondta végül.
Davis a zsebébe nyúlt, és egy pendrive-ot rakott ki az asztalra.
– Olvastad a jelentést?
Stephanie megrázta a fejét.
– Nem is láttam. Az egyik ügynökömmel kézbesítettem egy másolatot.
Davis a pendrive-ra mutatott.
– El kell olvasnod!
ÖT
A VIZSGÁLÓBIZOTTSÁG MEGÁLLAPÍTÁSAI
A BLAZEK TENGERALATTJÁRÓRÓL
Miután 1971 decemberében még mindig nem sikerült rábukkanni a Blazek
tengeralattjáróra, a vizsgálóbizottság a „mi történhetett?” helyett a „mi lenne, ha?”
kérdésre összpontosított. Nem feledve, hogy semmilyen tárgyi bizonyítékunk nincs,
a vizsgálat tudatosan törekedett arra, hogy a tragédia legvalószínűbb okának
kiderítését ne befolyásolhassa bármilyen előzetes feltevés vagy előítélet. A feladatot
nehezítette, hogy a tengeralattjárónak már maga a létezése is szigorúan titkos volt,
úgyhogy a vizsgálatnak ügyelnie kellett arra is, hogy a jármű megléte és utolsó
útjának eseményei változatlanul szigorú titokban maradjanak. A vizsgálóbizottság,
miután számba vette az összes ismert tényt és körülményt a Blazek elvesztésével
kapcsolatban, a következőket állapította meg:
Tények
1. A Blazek álnév. A vizsgálat tárgyául szolgáló tengeralattjáró valójában az NR-1A,
amelyet 1969 májusában helyeztek üzembe. A jármű egyike annak a kettőnek,
amelyet egy titkos program keretében építettek azzal a céllal, hogy növelni lehessen a
merülés mélységét. Sem az NR-1-nek, sem az 1A-nak nincs hivatalos neve, de a
tragédia és az elkerülhetetlen közfigyelem miatt kaptak egy-egy álnevet. Hivatalosan
azonban a hajó NR-1A maradt. A nyilvánosság számára a Blazek egy fejlett
technológiájú tengeralattjáró lesz, amelyet az Atlanti-óceán északi részén próbáltak
ki tenger alatti mentésekre.
2. Az NR-1A-t ezerméteres merülésre építették. Az aktív szolgálat két éve alatt a
szervizkönyvben rengeteg olyan bejegyzés található, amely sokféle mechanikus
meghibásodásról szól. Ezek egyike sem minősült mérnöki hibának, csak a különleges
forma és használat által kiváltott kockázatnak, ami pedig a merülési technikák
továbbfejlesztéséből adódott. Az NR-1-nél hasonló hibák adódtak, ami a jelen
vizsgálatot még sürgősebbé és fontosabbá teszi, hiszen ez a jármű jelenleg is
szolgálatban van, és minden hibalehetőséget fel kell deríteni és ki kell küszöbölni.
3. A fedélzeten található mini-atomreaktort egyedül a két NR osztályú
tengeralattjáróhoz fejlesztették ki. Bár a reaktor forradalmian újszerű és ezért
problémás, semmi jele nincs annak, hogy sugárzás lenne a hajó elsüllyedésének
körzetében, ami azt jelenti, hogy a szerencsétlenséget nem a reaktor meghibásodása
okozta. Ez a megállapítás természetesen nem zárja ki annak lehetőségét, hogy
végzetes elektromos hiba is lehetett. Mindkét NR osztályú tengeralattjáróról több
ízben jelentettek akkumulátorproblémákat.
4. Tizenegy ember szolgált az NR-1A fedélzetén, amikor elsüllyedt. Forrest Malone
parancsnok; Beck Stvan, parancsnokhelyettes; Tim Morris, navigátorparancsnokhelyettes; Tom Flanders, kommunikációért felelős, 1. osztályú elektrotechnikus;
Gordon Jackson, reaktorfelügyelő, 1. osztályú elektrotechnikus; George Turner
reaktorvezérlő, 1. osztályú elektrotechnikus; Jeff Johnson 2. osztályú
elektrotechnikus; Michael Fender belső kommunikációért felelős, 2. osztályú
technikus; Mikey Blount szonárkezelő, 2. osztályú technikus; Bill Jenkins gépész, 2.
osztályú elektrotechnikus; Doug Vaught gépész, reaktorkezelő, Dietz Oberhauser,
tudományos munkatárs.
5. Az NR-1A hangjeleit Argentínában és Dél-Afrikában is vették. A különféle
akusztikus jelek és állomások a következő oldalakon, „A hangjelek és -események
tényszerű felsorolása” című fejezetben olvashatók. A hangjelzésről több szakértő is
azt állapította meg, hogy az hatalmas energiakibocsátást jelzett, amelyben az
alacsony frekvenciájú hangok domináltak, de észrevehető harmóniák nélkül. Egyik
szakértő sem tudta megállapítani, hogy robbanásról vagy összeroppanásról lehetett-e
szó.
6. Az NR-1A az Antarktisz jégtakarója alatt tevékenykedett. Útvonala és végső úti
célja ismeretlen volt a flottaparancsnokság előtt, minthogy szigorúan titkos útról volt
szó. E vizsgálatnál a vizsgálóbizottságot úgy tájékoztatták, hogy az NR-1A utolsó
ismert helyzete a déli szélesség 73. fokánál és a nyugati hosszúság 15. fokánál volt, a
Norvégia-foktól körülbelül 230 kilométerre északra. Minthogy a hajó ilyen veszélyes
és viszonylag ismeretlen vizeken járt, ez megnehezítette bármilyen tárgyi bizonyíték
megtalálását. Mindeddig nem sikerült a tengeralattjáró nyomára bukkanni. Ráadásul
az Antarktisz környékén a víz alatti akusztikus kutatás lehetőségei minimálisak.
7. Az NR-1-en elvégzett vizsgálatok – amelyeket abból a célból folytattak le, hogy
esetleg meghatározhatók bizonyos közös mérnöki hibák a testvérhajóval – azt
mutatták, hogy az akkumulátorok negatív sarkát az élettartam növelése érdekében
higannyal itatták át. A higanyos foncsorozás tilos a merülő járműveknél. Nem
ismeretes, hogy ebben az esetben miért szegték meg ezt a szabályt. De ha az elemek
az NR-1A fedélzetén lángra kaptak, ahogyan ez a hajónaplók tanúsága szerint
többször is megtörtént az NR-1-en és az 1A-n is, akkor az ebből következő
higanygőz-kiáramlás végzetes lehetett. Természetesen nincs bizonyítékunk sem a
tűzre, sem az akkumulátor elemeinek meghibásodására.
8. A Holden nevű tengeralattjárót Zachary Alexander parancsnok irányításával 1971.
november 23-án vezényelték az NR-1A utolsó ismert tartózkodási helyéhez. A
különlegesen kiképzett kutatócsoport azt jelentette, hogy az NR-1A legcsekélyebb
nyomát sem találták. A kiterjedt szonárvizsgálatok semmilyen eredményt nem
hoztak. Sugárzást nem észleltek. Valószínű, hogy egy nagyszabású kereső-mentő
kutatás más eredményre jutott volna, de az NR-1A legénysége még útnak indulása
előtt egy műveleti parancsot fogadott el írásban, amely azt tartalmazta, hogy
katasztrófa esetén nem lesz hivatalos kutatás vagy mentés. A különleges akcióra a
felhatalmazás egyenesen a haditengerészet főparancsnokától érkezett, szigorúan
titkos jelzéssel. Az iratot a vizsgálóbizottság megtekintette.
Vélemények
Az, hogy nem sikerült megtalálni az NR-1A-t, nem befolyásolja azt a kötelezettséget,
hogy föl kell deríteni és ki kell javítani minden olyan gyakorlatot, körülményt vagy
hiányosságot, amely fennállhatott, minthogy az NR-1 továbbra is szolgálatban van. A
meglehetősen kevés rendelkezésre álló adat gondos mérlegelése után a
vizsgálóbizottság arra a következtetésre jutott, hogy nincs bizonyíték arra, mi vagy
milyen tényezők okozhatták az NR-1A elvesztését. Az egyértelmű, hogy bármi
történt is, az katasztrofális volt, de a tengeralattjáró elszigetelt volta, útvonalának
ismeretlensége, a kapcsolattartás és a szárazföldi segítség hiánya nem teszi lehetővé,
hogy a vizsgálóbizottság merő találgatásoknál biztosabb eredményt fogalmazhasson
meg.
Rendelkezések
Részeként azoknak az erőfeszítéseknek, hogy további információkat szerezzünk e
tragédia okairól, valamint hogy megelőzzük hasonló események bekövetkeztét az
NR-1-gyel, szükséges az NR-1 újbóli gépészeti felülvizsgálata, ha lehetséges, akkor a
legmodernebb ellenőrző módszerekkel. Az efféle vizsgálatnak az a célja, hogy
kimutassa a lehetséges káros mechanizmusokat, hogy felmérje a másodlagos
hatásokat, hogy felfedjen jelenleg ismeretlen adatokat, amelyek segíthetik a
konstrukciós vagy kivitelezési hibák jövőbeni elkerülését, és hogy esetleg
kideríthesse, mi történt valójában az NR-1A-val.
Malone a szobájában ült a Posthotelban. A második emeletről a kilátás nemcsak
Garmischra nyílt, hanem az Alpok északi hegyeire is a legmagasabb csúccsal, a
Zugspitzével együtt. De a távoli csúcs látványa ismét csak eszébe idézte, hogy mi
történt két órával korábban.
Elolvasta a jelentést. Kétszer is.
A haditengerészetnél előírás, hogy azonnal fel kell állítani egy
vizsgálóbizottságot, mihelyst bármilyen tengeri baleset történik. A bizottság tagjai
főtisztek, és feladatuk az igazság kiderítése.
De ez a vizsgálat hazudott.
Az apja nem az Atlanti-óceán északi részén teljesített szolgálatot. A
haditengerészet Blazek nevű tengeralattjárója nem is létezett. Az apja egy
szupertitkos tengeralattjárón parancsnokolt az óceánon, isten tudja, milyen
megbízatással.
Fölidézte magában az események után történteket.
Hajók kutatták át az Atlanti-óceán északi részét, de nem találtak semmilyen
roncsot. Egyetlen jelentés sem utalt arra, hogy a Blazek, amelyet feltételezhetően nagy
mélységekben végrehajtott mentési gyakorlaton teszteltek, felrobbant vagy
összeroppant volna. Malone jól emlékezett rá, hogy az egyenruhás tiszt nem egy
altengernagy a tengeralattjáró-parancsnokságról, aki általában közli a hírt a
hajóparancsnok feleségével, hanem egy kapitány a Pentagonból – azt mondta az
anyjának: „Az Atlanti-óceán északi részén voltak, négyszáz méteres mélységben.”
Vagy ő hazudott, vagy a haditengerészet hazudott neki. Nem is csoda, hogy a
vizsgálati jelentés titkos maradt.
Amerikai atom-tengeralattjárók ritkán süllyednek el. Mindössze három ilyen eset
volt 1945 óta. A Thresher a szivattyúk hibája miatt; a Scorpion egy kideríthetetlen
robbanás miatt; és a Blazek ismeretlen okból. Pontosabban: az NR-1A ismeretlen
okból.
Valamennyi sajtójelentés, amelyet Garyvel azon a nyáron végigböngészett, mind
az Atlanti-óceán északi részéről szólt. Azt, hogy nem találtak roncsokat, egyrészt a
mélységgel, másrészt a tengerfenék hasadékos voltával magyarázták. Sokat
gondolkodott azóta is mindezen. A mélységben a víz ereje nyilván összetörte volna a
hajótestet, elsodorta volna a darabokat, amelyek közül jó néhány biztosan a felszínre
jutott volna. A haditengerészet hangok után is kutatott az óceán mélyén. A vizsgálati
jelentés azt írta, hogy fogtak hangjeleket, de azok nem sok mindenre adtak
magyarázatot, és túl keveset is hallottak a világnak azon a részén.
Az ördögbe is!
Ő szolgált a haditengerészetnél, önként lépett be, esküt tett, és meg is tartotta.
Ők viszont nem!
Ám amikor a tengeralattjáró elsüllyedt valahol az Antarktisznál, nem kutatta át a
vidéket seregnyi hajó, nem kerestek hangokat a szonárral. Nem készült többkötetnyi
jegyzőkönyv, vallomás, térkép, műszaki rajz, levél, fénykép és műveleti parancs.
Mindössze egy nyamvadt hajó, háromnapos keresés, majd egy semmitmondó,
négyoldalas jelentés.
A távolban megkondult egy harang.
Legszívesebben belevágott volna öklével a falba. De mire lenne az jó?
Inkább a mobiltelefonja után nyúlt.
HAT
Sterling Wilkerson kapitány kibámult a zúzmarás ablaküvegen a szemközti
Posthotelra. Feltűnés nélkül meghúzódott a túlsó oldalon lévő gyorsétteremben. Az
utcán az emberek jöttek-mentek, alaposan felöltözve a hideg és a folyamatosan hulló
hó miatt.
Garmisch forgalmas utak és sétálóutcák bonyolult hálózatából állt. Az egész
város olyannak tűnt, mintha a New York-i FAO Schwarz játékáruház kirakata lenne,
a festett alpesi játék házak mélyen belesüppesztve a gyapjúaljzatba, teleszórva havat
imitáló, csillogó flitterekkel. A turisták nyilván ezért a hangulatért meg a közeli
sípályák miatt látogattak ide. Ő viszont Cotton Malone miatt jött, és végignézte,
ahogy a Magellán Ügyosztály egykori ügynöke, jelenleg koppenhágai
könyvkereskedő, megöl egy embert, aztán kiugrik a felvonó kabinjából, lemászik a
földre, majd végül egy bérelt kocsival elhajt a helyszínről. Wilkerson követte, majd
amikor Malone egyenesen a Posthotelhoz autózott és bement az épületbe, elfoglalta
megfigyelőhelyét a szemben lévő oldalon, és élvezettel iszogatott egy sört várakozás
közben.
Mindent tudott Cotton Malone-ról.
Georgiában született. Negyvennyolc éves. Egykori tengerésztiszt. A georgetowni
jogi főiskolán végzett. Katonai legfőbb ügyészség. Az igazságügyi minisztérium
ügynöke. Két éve belekeveredett egy lövöldözésbe Mexikóvárosban, ahol szolgálati
ideje alatt negyedszer sebesült meg, és érezhetően elege lett. Idő előtti nyugdíjazását
kérte, amit maga az elnök engedélyezett. Aztán kilépett a haditengerészettől,
átköltözött Koppenhágába, ott nyitott antikvár könyvkereskedést.
Wilkerson mindezt értette.
De két dolgot nem.
Először is a Cotton nevet. Malone aktájából kiderült, hogy anyakönyvi neve
Harold Earl. A szokatlan ragadványnév magyarázata viszont sehol sem szerepelt.
Másodszor meg azt, hogy miért ennyire fontos Malone-nak az apja. Pontosabban:
az apja emléke. Az az ember már harmincnyolc éve meghalt!
Fontos mindez?
Nyilván, hiszen Malone megölt valakit, hogy megtarthassa azt, amit Stephanie
Nelle-től kapott.
Kortyolt egyet a sörből.
Kint föltámadt a szél, és egyre jobban táncoltatta a hópihéket. Színpompás szán
tűnt föl. Két délceg paripa húzta, az utasok vastag gyapjútakaróba burkolództak, a
kocsis erősen markolta a kantárt.
Wilkerson megértette az olyan embereket, mint Cotton Malone.
Ő is sokban hasonlít hozzá.
Harmincegy évet szolgált a haditengerészetnél. Kevesen jutottak el a kapitányi
rangig, még kevesebben ennél magasabbra, a tengernagyi szintig. Már tizenegy éve a
tengerészeti hírszerzésnél dolgozott, az utóbbi hat évben külföldön, ahol a berlini
iroda vezetőjévé küzdötte föl magát. Szolgálati lapja tele volt nehéz feladatok sikeres
megoldásával. Az igaz, hogy sosem ugrott ki egy kabinból háromszáz méteres
magasságban, de szembenézett már számos veszéllyel.
Az órájára pillantott. Négy húsz.
Az élet szép.
Tavalyi válása második feleségétől nem is került túl sokba. Különösebb
csinnadratta nélkül távozott, ő meg fogyott vagy tíz kilót, aztán egy kis aranybarna
festéket kevert a szőke hajába, amitől rögtön egy tízessel kevesebbnek látszott az
ötvenhárom événél. A szeme is élénkebb lett, hála egy francia plasztikai sebésznek,
aki eltüntette a ráncokat körülötte. Egy másik specialista fölöslegessé tette számára a
szemüveget, egy táplálkozástudós barátja pedig megtanította arra, hogyan lehet
vegetáriánusként is megtartani, sőt növelni az életerőt. Nagy orra, feszes arca, éles
vonásai majd mind előnyére válnak, amikor végre a vezérkarba kerül.
Tengernagy.
Ez a célja.
Kétszer is mellőzték az előléptetéseknél. A haditengerészetnél általában ennyi
lehetőség adódik. Langford Ramsey azonban ígért neki egy harmadik esélyt is.
Mobiltelefonja rezegni kezdett.
– Malone mostanra már elolvasta azt az anyagot – mondta egy hang, miután
fölvette.
– Biztos, hogy már minden szót.
– Állítsa félre!
– A hozzá hasonló embereket nem lehet sürgetni – válaszolta Wilkerson.
– De lehet őket irányítani.
Kénytelen volt kimondani:
– Már várt ezerkétszáz évet arra, hogy megtalálják.
– Akkor hát ne várassuk tovább!
Stephanie az íróasztalánál ült, és éppen végzett a Vizsgálóbizottság jelentésével.
– Szóval az egész ügy hamis?
Davis bólintott.
– Az a tengeralattjáró a közelében sem volt az Atlanti-óceán északi részének.
– Akkor mi az értelme mindennek?
– Rickover admirális két atom-tengeralattjárót építtetett. Egész vagyont
fordíttatott erre a hidegháború legvadabb éveiben, és senki nem kérdőjelezte meg,
minek költünk kétszázmillió dollárt arra, hogy egálba kerüljünk a szovjetekkel. Ő
pedig lekerekítette a dolgokat. Nem a biztonság volt a legfőbb szempont, hanem az,
hogy eredményeket érjenek el. Alig néhányan tudtak a tengeralattjárók létezéséről.
Az NR-1A elsüllyedése azonban több szempontból is problémákat vetett föl. A két
tengeralattjárónak már maga a létezése. A küldetésük. Rengeteg kellemetlen kérdést
lehetne föltenni. Ezért a haditengerészet a nemzetbiztonság jelszava mögé bújt, és
kitalált egy fedősztorit.
– Csak egyetlen hajót küldtek ki, hogy túlélők után kutasson?
Davis bólintott.
– Egyetértek veled, Stephanie. Malone-nak megvan a felhatalmazása arra, hogy
ezt elolvassa. Csak az a kérdés: tényleg kellene is olvasnia?
A nő habozás nélkül válaszolt.
– Természetesen.
Stephanie visszaemlékezett arra, milyen fájdalmat okozott neki is, hogy
megválaszolatlan kérdések merültek fel a férje öngyilkossága és a fia halála kapcsán.
Malone segített, hogy mindkét esetet tisztázzák, és ez az oka, hogy lekötelezve érezte
magát Malone-nak.
Megcsörrent a telefonja. Egyik munkatársa tájékoztatta, hogy Cotton Malone van
a vonalban, és vele szeretne beszélni.
Meglepetten néztek egymásra Davisszel.
– Ne nézz így rám! – mondta Davis. – Nem én adtam neki azt a jelentést.
Stephanie fölvette a kagylót. A férfi a kihangosító gombjára mutatott. Stephanienak ez nem nagyon tetszett, de azért megnyomta a gombot, hogy Davis is hallja a
beszélgetést.
– Stephanie, most csak annyit mondok, hogy nincs kedvem a hülyeségekhez.
– Én is üdvözöllek.
– Olvastad a jelentést, mielőtt elküldted nekem?
– Nem. – Ez volt az igazság.
– Már régóta barátok vagyunk. Nagyra értékelem, amit tettél. Szükségem lenne
még valamire, de kérdések nélkül.
– Azt hittem, kvittek vagyunk – próbálkozott Stephanie.
– Akkor most majd én tartozom.
Stephanie már tudta, mit akar tőle a férfi.
– A haditengerészet egyik hajója – mondta Malone. – A Holden. 1971
novemberében az Antarktiszhoz vezényelték. Meg akarom tudni, hogy él-e még a
kapitánya. A neve Zachary Alexander. Ha igen, akkor hol található? Ha már nem él,
akkor valamelyik tisztjét szeretném fölkutatni.
– Gondolom, nem akarod elárulni, miért.
– Elolvastad már a jelentést? – kérdezte Malone.
– Miért kérded?
– Hallom a hangodon. Szóval tudod, hogy miért akarom tudni.
– Nemrég értesültem a Zugspitzénél történtekről. Ekkor határoztam el, hogy
elolvasom az anyagot.
– Küldtél embereket? A helyszínre?
– Én nem.
– Ha olvastad a jelentést, akkor tudod, hogy a szenátorok hazudtak. Egyszerűen
otthagyták azt a tengeralattjárót. Az apám és az emberei ítéletnapig ülhettek volna
ott arra várva, hogy megmentsék őket. Mert soha senki nem ment arra! Szeretném
megtudni, hogy a haditengerészet miért tette ezt.
Hallani lehetett, hogy nagyon dühös. És Stephanie is az volt.
– Beszélni akarok egy vagy több tiszttel, akik a Holdenen szolgáltak – mondta
Malone. – Találd meg őket nekem!
– Idejössz?
– Amint megtalálod őket.
Davis beleegyezése jeléül bólintott.
– Rendben. Fölkutatom őket.
Stephanie-nak kezdett elege lenni ebből a kitalálósdiból. Edwin Davis
meghatározott céllal jött ide. Malone-t valószínűleg kijátszották. És mellesleg őt is!
– Még valami – mondta Malone. – Ha már úgyis tudsz a felvonós esetről. Annak
a nőnek, aki ott várt rám, jól bevágtam a fejét az ablaküvegbe, de meg kellene
találnom. Őrizetbe vették? Elengedték? Miért?
Davis hangtalanul formálta a szavakat az ajkával: majd visszahívod.
Na, ebből elég! Malone a barátja. Mellette állt, amikor nagy szüksége volt rá,
úgyhogy most már legfőbb ideje, hogy elmondja neki, mi folyik itt – Edwin Davis
meg tehet egy szívességet!
– Hagyd, mindegy! – szólalt meg hirtelen Malone.
– Hogyhogy?
– Éppen most akadtam a nőre.
HÉT
GARMISCH
Malone a második emeleti ablaknál állt, és a forgalmas utcát nézte. A nő a
felvonóból! Panya! Nyugodtan sétál a McDonald’s melletti parkoló felé. A
gyorsétterem tipikus bajor épületben bújt meg, és csak a sárga kapuszerű jelzés meg
néhány ablakdekoráció árulta el, hogy ott van.
Malone elengedte a függönyzsinórt. Mit keres itt ez a nő? Talán megszökött?
Vagy a rendőrség elengedte?
Fölkapta a dzsekijét meg a kesztyűjét, és zsebre vágta a nőtől elvett revolvert.
Kilépett a szobából, és lement a földszintre, óvatosan, de látszólag ráérősen
lépkedett.
Kint az idő olyan volt, mint egy hűtőszekrényben. Bérelt kocsija a szállodától alig
néhány lépésnyire parkolt. Az utca másik oldalán meglátott egy sötét Peugeot-t. A nő
afelé igyekezett. A kocsi láthatóan indulni készült, jobb oldali indexe már villogott.
Malone beugrott a kocsijába, hogy kövesse a nőt.
Wilkerson kiitta a maradék sörét. Látta, hogy megmozdul a függöny a második
emeleten, amikor a felvonóbeli nő éppen elhalad a gyorsétterem előtt.
Tényleg minden az időzítésen múlik!
Azt hitte, Malone-t nem lehet irányítani.
De tévedett.
Stephanie-nak elege lett.
– Ebben nem vagyok hajlandó részt venni – mondta Edwin Davisnek. –
Visszahívom Cottont. Rúgass ki, mit bánom én!
– Nem hivatalos minőségemben vagyok itt.
A nő bizalmatlanul méregette.
– Az elnök nem tud róla?
A férfi megrázta a fejét.
– Ez most személyes ügy.
– Meg kell mondanod, miért.
Stephanie eddig csak egyszer került közvetlen munkakapcsolatba Davisszel, és a
férfi akkor nem volt valami segítőkész, sőt egyenesen életveszélynek tette ki. Végül
azonban rájött, hogy ez az ember egyáltalán nem őrült. Két doktori címe is van – az
egyik amerikai történelemből, a másik nemzetközi kapcsolatokból -, és ezenkívül
kiváló szervező is. Mindig udvarias. Közvetlen. Hasonlóan magához Daniels
elnökhöz. Rájött, hogy az emberek hajlamosak alábecsülni Davist, akárcsak ő
korábban. Három miniszter is arra használta föl, hogy gatyába rázassa vele
gyengélkedő tárcáját. Az utóbbi három évben a Fehér Házban dolgozott, az elnök
stábjában.
Most viszont ez az ízig-vérig tisztviselő nyíltan megszegte a szabályokat.
– Azt hittem, én vagyok az egyetlen, aki a saját feje után megy – mondta a nő.
– Nem kellett volna eljuttatnod azt a jelentést Malone-hoz. De amikor
megtudtam, hogy megtetted, elhatároztam, hogy segítséget kérek tőled.
– Mihez?
– Egy adósságom törlesztéséhez.
– Most tudod törleszteni? Hogy a Fehér Házban van hozzá hatalmad és hiteled?
– Valahogy úgy.
Stephanie sóhajtott.
– Mit akarsz, mit tegyek?
– Malone-nak igaza van. Meg kell tudnunk, mi történt a Holdennel, és ha a
legénységből még életben van valaki, föl kell kutatnunk.
Malone követte a Peugeot-t. Az országút mindkét oldalán behavazott csíkokkal
szabdalt, csipkés hegyvonulatok törtek a magasba. Északnak tartott, kifelé
Garmischból, föl egy kanyargós úton. Magas, fekete törzsű fák álltak sűrűn
mindenfelé. A festői látvány egyértelműen útikönyvekbe kívánkozott. Ezen a
szélességi fokon télen nagyon gyorsan beesteledik – a világosság már délután öt
órára eltűnik.
Az utasülésről fölvett egy térképet, és belepillantva látta, hogy előttük egy alpesi
völgy, az Ammergebirge fekszik, amely több kilométer hosszan húzódik a mintegy
kétezer méteres Ettaler Mandl-hegy lábánál. Ennek közelében kisváros látszott a
térképen. Amint a határába értek, a Peugeot lassított, ezért ő is.
Látta, hogy a követett kocsi hirtelen befordul egy kétemeletes, szimmetrikus,
gótikus ablakú, fehér homlokzatú, hatalmas ház parkolójába. Az épület közepéből
kupola emelkedett ki, két oldalán kis tornyokkal, amelyeknek megvilágított teteje
rézből készült.
A ház előtti bronztáblán ez állt: ETTALI KOLOSTOR.
A nő kiszállt a kocsiból, és eltűnt egy boltíves bejáratban.
Malone leparkolt, és követte.
A levegő érezhetően hidegebb volt, mint Garmischban, egyértelműsítve, hogy
magasabban vannak. Vastagabb kabátot kellett volna fölvennie, de azt utálta.
Nevetséges a kémek unalomig ismert esőkabátos ábrázolása. Túl egysíkú. Kesztyűs
kezét a dzsekije zsebébe süllyesztette, és megmarkolta a pisztolyt. Lába alatt ropogott
a hó, amint a futballpálya nagyságú kolostor felé lépdelt a kövezett úton. Az út
mellett több barokk stílusú épület emelkedett. A nő fölfelé igyekezett, egy templom
ajtajához.
Jó néhányan mentek be a templomba, de sokan jöttek kifelé is.
Szaporázta a lépteit. A csöndben csak a fagyos talajhoz súrlódó cipőtalpak hangja
és a távolból egy kakukk kiáltása hallatszott.
Belépett a templomba egy gótikus kapun, amely fölött bibliai jeleneteket ábrázoló
timpanon volt. Tekintetét azonnal megragadták a kupola mennyországot ábrázoló
freskói. A belső falak tele voltak stukkókkal, szobrocskákkal, angyalkákkal,
bonyolult mintákkal, amelyeknek élénk arany, rózsaszín, szürke és zöld színei úgy
vibráltak, mintha minden mozgásban lenne. Látott már cikornyás templomokat,
némelyiket annyira túlzsúfolták, hogy maga a templom is elveszett benne, de ez nem
olyan volt. Itt a dekorációt a művészet alá rendelték.
Bent kavargott a tömeg. Sokan a padsorokban ültek. A nő, akit követett, most tőle
jobbra tizenöt méternyire, a szószék mögött egy szobrokkal díszített másik timpanon
felé igyekezett.
Belépett és bezárta maga mögött a nehéz faajtót.
Malone megállt, hogy fölmérje a lehetőségeit.
Nem volt választása.
Az ajtóhoz ment, és megfogta a vaskilincset. A jobb keze továbbra is a pisztolyt
szorongatta, de a fegyvert a zsebében tartotta.
Lenyomta a kilincset, és kinyitotta az ajtót.
Az eléje táruló szoba viszonylag kicsi volt, a boltozatos mennyezetet karcsú, fehér
oszlopok tartották. A falon további díszítések pompáztak, de kevésbé élénk színűek.
Valószínűleg ez a sekrestye. Néhány nagy szekrény és két asztal alkotta az egész
berendezést. Az egyik asztal mögött két nő állt – a felvonós meg egy másik.
– Isten hozta, Herr Malone! – mondta ez utóbbi. – Már vártam.
NYOLC
MARYLAND
12 óra 15 perc
A ház kihalt volt, a környező erdőkben sem járt senki, de a szél továbbra is a nevét
suttogta.
Ramsey.
Megállt.
Nem igazán hang volt ez, hanem inkább suttogás, amit a szél sodort magával. Az
egyik nyitott hátsó ajtón át ment be a házba, és egy tágas nappaliban állt, amelyben a
bútorok poros, barna szövetanyaggal voltak letakarva. A túlsó oldali ablakokon át
tágas mezőre látott. Lába továbbra is fázott, füle bedugult. Azt mondogatta magában,
hogy a nevét nem is ejtették ki.
Langford Ramsey.
Tényleg hang lenne, vagy csak a képzelete játszik vele ebben a kísérteties
környezetben?
Miután a Kiwanisban fellépett, ide, a marylandi vidékre autózott. Nem viselt
egyenruhát. A haditengerészet hírszerzésének fejeként nem kelthetett feltűnést, ezért
mellőzte az uniformist és a szolgálati gépkocsivezetőt is. Kint, a fagyos földön semmi
nem árulkodott arról, hogy bárki járt volna itt az utóbbi időben, bár a drótkerítés már
régen megrozsdásodott és szétmállott. A házat ötletszerűen toldozgatva építették,
több ablaka is be volt törve, a tetőn pedig egy elég nagy lyuk mutatta, hogy az
épülettel régóta nem törődik senki. Valószínűleg még a tizenkilencedik században
építették, gondolta, mert a stílusa erre utal. Akkoriban elegáns vidéki kúria lehetett,
ma már viszont lassanként csak romhalmaz.
A szél továbbra is süvített. Az időjárás-jelentések végre arról szóltak, hogy a
havazás kelet felé mozdult el. Lenézett a deszkapadlóra, hogy a vastag porban lát-e
gyanús nyomokat, de csak a sajátjait látta.
Valami csattant a házban. Üveg tört össze? Fém ütődött fémnek? Nem tudta
megmondani.
Elég ebből!
Kigombolta a kabátját, és elővett egy automata Walthert. Bal felé lopódzott. Az
előtte nyíló folyosó sötétségbe burkolódzott, és ettől akarata ellenére végigfutott a
hátán a hideg. Óvatosan araszolt előre, a folyosó végéig.
Megint hallotta a hangot. Valami kaparászást jobbról. Aztán újabb hang. Fém
ütődött fémhez. A ház túlsó végében.
Úgy tűnik, ketten is vannak bent!
Visszaóvakodott az előtérbe, és úgy döntött, hogy egy hirtelen roham előnyhöz
juttathatja, különösen azért, mert akárki van is ott, folyamatos kat-kat-kattal árulja el
jelenlétét.
Mély lélegzetet vett, célzásra emelte a pisztolyt, aztán berontott a konyhába.
A pulton, tőle háromméternyire egy kutya kuporgott. Nagytestű keverék volt
kerek füllel, homokszínű bundája a hátán sötétebb, lent világosabb, a nyakán fehér
folt.
A kutya morogva nézte, kivillantotta szemfogát, hátsó lába megfeszült.
A ház első feléből ugatás hallatszott.
Két kutya van?
A pulton lévő leugrott, aztán villámgyorsan kirohant a nyitott konyhaajtón.
Ramsey a bejárathoz sietett, és azt látta, hogy a másik kutya éppen kiugrik az
egyik betört ablakon.
Nagyot fújt.
Ramsey.
Úgy tűnt, mintha a szél megformálná a magánhangzókat és a mássalhangzókat
is, és aztán beszélne. Nem tisztán és nem is hangosan. De azért hallhatóan.
Vagy mégsem?
Kényszerítette magát, hogy ne gondoljon efféle marhaságokra. Átment a
nappalin, a folyosón, elhaladt több letakart bútorzatú szoba mellett, amelyekben a
tapéta is egyre több helyütt vált már el a faltól. Az egyikben öreg zongora állt
letakaratlanul. A falon a képek kísértetiesnek tűntek, minthogy valamennyit
vászondarabbal takarták le. Megállt, hogy megnézze, mennyire értékesek –
szépiarajzok voltak az amerikai polgárháború korából. Az egyik Monticellót
ábrázolta, egy másik Mount Vernont, két korábbi amerikai elnök lakhelyét.
Az ebédlőben megállt, és maga elé képzelt fehér embereket, amint kétszáz évvel
ezelőtt bifszteket és kuglófot tömnek magukba. Utána talán whiskyt szolgáltak föl
szódával a nappaliban. Lehet, hogy bridzspartit is vívtak a parázstartó fémüst
mellett, amelynek melege eukaliptuszillatot árasztott. Ramsey ősei persze eközben
kint dideregtek a rabszolgák barakkjaiban.
Végignézett a hosszú folyosón. A végén nyíló szoba fölkeltette a figyelmét.
Benyitott, de a deszkapadlót csak vastag porréteg fedte.
Megállt az előszoba végében, a bejáratnál.
Ennek a szobának a piszkos ablaküvegén is a kopár mezőre tekinthetett. A
bútorokat, csakúgy, mint a többi helyiségben, itt is letakarták, kivéve egy íróasztalt.
Kopott, régi ébenfa lapját vastag, szürkés porréteg fedte. Szarvasagancsok lógtak a
falakon, és barnásszürke leplek takartak el könyvespolcoknak tűnő bútorokat. Por
úszott a levegőben is.
Ramsey.
Ezt nem a szél súgta!
Bemérte a hang forrását, odaugrott az egyik székhez, lerántotta róla a leplet,
újabb hatalmas porfelhőt keltve. A foszladozó kárpiton egy magnó hevert, a kazetta
már a közepén járhatott.
Erősebben markolta a pisztolyát.
– Látom, megtalálta a kísértetemet – mondta egy hang.
Megpördült és egy férfit látott az ajtóban. Alacsony, negyvenes, kerek képű, a
bőre olyan sápadt, akár a hó. Vékony szálú, fekete tüskehajában már ezüstös csíkok
fénylettek.
És mosolygott. Mint mindig.
– Mi szükség ezekre a színpadias dolgokra, Charlie? – kérdezte Ramsey,
miközben eltette a revolverét.
– Sokkal viccesebb, mintha csak köszönnék, és kedvelem a kutyákat is. Úgy
láttam, ők is szeretnek itt lenni.
Már tizenöt éve dolgoztak együtt, de még mindig nem tudta a fickó valódi nevét.
Ő ifjabb Charles C. Smith néven ismerte, ahol a hangsúly az ifjabbon volt. Egyszer
kérdezősködött idősebb Smith felől, és kapott egy félórás előadást a családi
viszonyokról, ami valószínűleg egyetlen százalékában sem volt igaz.
– Kié ez a hely? – kérdezte Ramsey.
– Most az enyém. Egy hónapja vásároltam. Gondoltam, jó befektetés, ha majd
vissza akarok vonulni vidékre. Arra gondoltam, hogy kipofozom egy kicsit, aztán
kiadom. Bailey Mill kúriának fogom nevezni.
– Nem fizetek én eleget?
– Az embernek több lábon kell állnia, tengernagy úr. Nem szabad csupán
egyetlen helyről érkező csekkre alapozni. Tőzsde, birtok, befektetés, ez a helyes
fölkészülés az öregkorra.
– Egész vagyon lesz ezt rendbehozni.
– Erről eszembe jut egy megjegyzés. Az üzemanyagárak váratlan emelkedése, a
közlekedési költségek vártnál nagyobb növekedése, valamint a mindezeknél is
váratlanabb és nagyobb emelkedés a rezsiköltségekben, nos, mindez együttesen a
díjszabás csekély emelkedését is maga után vonja. Bár nagyon szeretnénk a
költségeket alacsonyan tartani, természetesen ugyanolyan magas szintű
szolgáltatások fenntartása mellett, a részvényeseink azt sürgetik, hogy tartsuk meg a
korábbi profit mértékét.
– Kapja be, Charlie!
– Ráadásul ez a birtok egy vagyonba került nekem, úgyhogy több pénzre lesz
szükségem.
Papíron Smith olyan alkalmazott volt, akit a tengerentúlon végrehajtott
megbízások teljesítéséért fizettek, ahol az írott törvények meglehetősen szellősek és
homályosak, különösen a Közel-Keleten és Közép-Ázsiában. Éppen ezért csöppet
sem törődött azzal, hogy Smith mennyit számol fel.
– Küldje el a számlát. Most pedig figyeljen! Ideje akcióba lépni.
Örült, hogy az előkészítő munkálatokat sikerült mind elvégezni az utóbbi egy
évben. Az iratok elkészültek. A terveket kidolgozta. Mindig is tudta, hogy eljön majd
a megfelelő pillanat – azt nem, hogy pontosan mikor vagy hogyan, de azt igen, hogy
eljön.
És el is jött.
– Kezdje a legfontosabbal, ahogyan megbeszéltük. Aztán menjen délre, hogy a
másik kettőt is elintézze.
Smith úgy tett, mintha szalutálna.
– Úgy, úgy, Sparrow kapitány! Vitorlát bontunk, és megkeressük a legkedvezőbb
szelet.
Nem vett tudomást az idétlenkedésről.
– Nincs kapcsolat közöttünk, amíg mindent el nem végzett. Méghozzá tisztán és
nyomtalanul, Charlie! Érti? Nyomok nélkül!
– Garantált a teljesítés, különben visszakapja a pénzét. Legfőbb törekvésünk,
hogy a vevő elégedett legyen.
Vannak, akik zenét szereznek, mások regényeket írnak, festenek, szobrászkodnak
vagy rajzolnak. Smith gyilkolt, méghozzá páratlan tehetséggel. Ha Charlie Smith
nem lenne ennyire jó, a legjobb gyilkos, akit valaha ismert, akkor már rég golyót
eresztett volna ennek az idegesítő idiótának a fejébe.
Úgy döntött, hogy teljesen nyilvánvalóvá teszi, mekkora tétje van a
megbízatásnak.
Előkapta a Walthert, felhúzta a kakasát, a csövét pedig Smith képébe nyomta.
Csaknem tizenöt centivel magasabb volt, ezért fenyegetően föléje magasodott, és
tagoltan ezt mondta:
– Ne szúrja el! Eddig hallgattam a badar fecsegését, de most ne! Szúrja! El!
Smith színlelt rémülettel tette föl a kezét.
– Kérem, Miss Scarlett, ne üssön meg! Kérem, ne üssön meg!
Éles, magas hangjával igyekezett utánozni Butterfly McQueent.
Ramsey nem szerette, ha a bőrszínnel viccelődnek, ezért továbbra is tartotta a
pisztolyt.
Smith fölnevetett.
– Ugyan, tengernagy úr, lazítson már!
Ramsey azon tűnődött, hogy vajon mi hozhatja ki a sodrából ezt az embert?
Visszatette a pisztolyt a kabátjába.
– Van egy kérdésem – mondta Smith. – Fontos. Ezt tényleg muszáj tudnom.
Ramsey várt.
– Bokszeralsó vagy hagyományos?
Na, ebből elég! Megfordult és kiment a szobából.
Smith megint nevetett.
– Ugyan már, tengernagy úr! Bokszer vagy hagyományos? Vagy maga is olyan,
hogy szabadon lóbálja? A CNN szerint tíz százalékunk nem visel semmilyen
alsógatyát. Itt vagyok például én. Én szabadon lóbálom.
Ramsey rezzenetlenül haladt tovább.
– Az erő legyen magával, tengernagy úr! – harsogta Smith. – Egy jedi lovag
sosem hibázik. És cseppet se féljen, mindannyian halottak lesznek, mielőtt kettőt
pislantana.
KILENC
Malone villámgyorsan áttekintette a szobát. Minden részlet fontos lehet! Jobbra egy
nyitva álló ajtó megszólaltatta benne a vészcsengőt, különösen hogy mögötte
sötétség ásított.
– Csak mi vagyunk itt – mondta a vendéglátója. Jól beszélt angolul, enyhe német
akcentussal.
Intett, mire a felvonós nő peckesen Malone felé indult. Ahogy közeledett,
megérintette a sebet az arcán, ahol ő megütötte.
– Egy nap talán megfizethetek ezért a simogatásért – mondta a férfinak.
– Azt hiszem, már meg is tette. Hiszen láthatóan rászedtek.
A nő elégedetten mosolygott, aztán kiment és becsapta maga mögött az ajtót.
Malone a szobában maradó nőt nézte. Magas és formás volt, szőke haját karcsú
nyaka tövéig növesztette. Semmi nem zavarta meg bőrének fényes rózsaszínét.
Szeme tejeskávé színű volt, olyan árnyalatú, amilyennel eddig még sosem
találkozott, és olyan erőt sugárzott, amely alól nehezen tudta kivonni magát az
ember. Sárgásbarna, magas nyakú pulóvert, farmert és gyapjúblézert viselt.
Körülötte minden kiváltságokról és gondokról árulkodott.
Észbontóan nézett ki, és ezzel tisztában volt.
– Ki maga? – kérdezte Malone, és elővette a fegyvert.
– Biztosíthatom, hogy nem jelentek veszélyt. Sok fáradságomba került, hogy
találkozzam magával.
– Ha nem bánja, a pisztollyal sokkal jobban érzem magam.
A nő vállat vont.
– Ha magának ez kell... Hogy válaszoljak a kérdésére, Dorothea Lindauer
vagyok. A közelben lakom. A családom bajor, a Wittelsbachokig visszavezethetően.
Méghozzá oberbayerek, felsőbajorok vagyunk, akik az Alpokhoz kötődnek. És
ugyanígy kötődünk ehhez a kolostorhoz is. Olyannyira, hogy a bencések
kiváltságokat is adtak nekünk.
– Például azt, hogy megölessen egy embert, aztán a tettest meg elcsalogassa a
sekrestyébe?
Lindauer összehúzta a szemöldökét.
– Egyebek között. El kell ismernie, hogy ez meglehetősen nagy szabadság.
– Honnan tudta, hogy én ma azon a csúcson leszek?
– Vannak barátaim, akik tájékoztatnak.
– Ennél azért jobb választ kérek.
– Érdekel a Blazek tengeralattjáró sorsa. Én is meg akartam tudni, hogy valójában
mi történt. Úgy tudom, már elolvasta a jelentést. Mondja, megtudott belőle valamit?
– Már megyek is – mondta Malone, és az ajtó felé fordult.
– Bennünk van valami közös.
Malone elindult kifelé.
– Mindkettőnknek azon a tengeralattjárón szolgált az apja.
Stephanie megnyomott egy gombot a telefonján. Még mindig az irodájában volt
Edwin Davisszel.
– A Fehér Ház az – mondta az asszisztense a hangszóróban.
Davis csendben maradt. Stephanie rögtön átkapcsolt.
– Úgy tűnik, megint nyakig benne vagyunk – harsogott egy hang a kagylóból,
amelyet a nő tartott a kezében, meg a fülhallgatóból, amely Davisnél volt.
Danny Daniels elnök.
– És most mit követtem el? – kérdezte Stephanie.
– Stephanie, egyszerűbb lenne, ha rögtön a tárgyra térnénk.
Ez másik hang volt. Női. Diane McCoy. Egy másik helyettes nemzetbiztonsági
tanácsadó. Edwin Davisszel egyenrangú, és nem igazán barátja Stephanie-nak.
– Miről van szó, Diane?
– Húsz perccel ezelőtt maga letöltött egy fájlt Zachary Alexander kapitányról, az
amerikai haditengerészet nyugalmazott tisztjéről. Azt akarjuk tudni, hogy a
tengerészeti kémelhárítás miért érdeklődik máris arról, hogy magának minek volt
szüksége erre, és hogy néhány nappal ezelőtt miért engedélyezte egy titkosított irat
lemásolását, ami egy harmincnyolc évvel ezelőtt elvesztett tengeralattjáróról szól.
– Azt hiszem, van ennél jobb kérdés is – mondta Stephanie. – Miért foglalkozik
egyáltalán ezzel a tengerészeti elhárítás? Ez már régi történet.
– Ebben egyetértünk – mondta Daniels. – Én magam is szeretnék választ kapni
erre a kérdésre. Megnéztem azt a legénységi aktát, amelyet maga is megkapott az
imént, és abban nincs semmi. Alexander jó tiszt volt, aki leszolgálta a maga húsz
évét, aztán nyugdíjba vonult.
– Elnök úr, ön miért folyik bele ebbe az ügybe?
– Mert Diane bejött az irodámba, és azt mondta, hogy fel kell hívnom magát.
Marhaság! Danny Danielsnek senki nem mondja meg, hogy mit tegyen. Három
ciklusban volt már kormányzó, egy ciklusban pedig szenátor, aztán meg kétszer is
sikerült megválasztatnia magát az Egyesült Államok elnökének. Nem félkegyelmű,
még ha egyesek annak gondolják is.
– Bocsásson meg, elnök úr, de minden eddigi tapasztalatom azt bizonyítja, hogy
ön mindig azt teszi, amit akar.
– Ez a vonzó ebben a munkakörben. No, mindegy, minthogy láthatóan nem akar
válaszolni Diane kérdésére, akkor fölteszek én egyet. Tudja, hol van Edwin?
Davis némán nemet integetett.
– Eltűnt?
Daniels kuncogott.
– Maga jól megadta Brent Green szenátornak, és ezzel valószínűleg rajtam is
sokat segített. Merészség. Ez van magában, Stephanie. Most azonban gondban
vagyunk. Edwin átveri magát. Valami személyes ügye van. Kivett néhány nap
szabadságot, és tegnap elporzott. Diane azt gyanítja, hogy magához ment.
– Még csak nem is kedvelem! Majdnem meghaltam miatta Velencében.
– A lenti kapu biztonsági berendezése – szólt közbe McCoy – arról tanúskodik,
hogy most éppen a maguk épületében tartózkodik.
– Stephanie! – mondta Daniels. – Gyerekkoromban az egyik barátom azt mesélte
a tanárnőjének, hogy az apjával elment horgászni, és egy órán belül fogtak egy
harminckilós sügért. A tanárnő nem volt hülye, és azt mondta, hogy ez lehetetlen.
Hogy megleckéztesse a barátomat, elmesélte neki, hogy egyszer meg egy medve jött
elő az erdőből, és megtámadta őt, de a medvét elkergette egy kiskutya, mégpedig
egyetlen vakkantással. „Elhiszed ezt?”, kérdezte a tanárnő. „Hát persze”, válaszolta a
barátom, „hiszen az én kutyám volt az”.
Stephanie elmosolyodott.
– Edwin az én kutyám, Stephanie. Bármit tesz, az rögtön visszajut hozzám. Most
pedig elég nagy szarban van. Tudna nekem segíteni ebben? Miért érdeklődik annyira
Zachary Alexander kapitány után?
Elég! Már túl messze elment abban a hitben, hogy előbb Malone-nak, aztán meg
Davisnek segít. Úgyhogy megmondta Danielsnek az igazat.
– Mert Edwin azt mondta, hogy tegyem meg.
Davis arcán kétségbeesés tükröződött.
– Hadd beszéljek vele! – mondta Daniels.
Stephanie átnyújtotta a kagylót.
TÍZ
Malone szembefordult Dorothea Lindauerral, és várta a magyarázatot.
– Apám, Dietz Oberhauser a Blazek fedélzetén volt, amikor a tengeralattjáró
eltűnt.
Malone-nak feltűnt, hogy a nő mindig csak a tengeralattjáró hamis nevére
hivatkozik. Ezek szerint nem tud sokat, vagy pedig megpróbálja megtéveszteni. Egy
dolog azonban megütötte a fülét. A vizsgálati jelentés egy szakértő nevét is
tartalmazta. Dietz Oberhauserét.
– Mit keresett ott az apja? – kérdezte.
A nő feszült arca kissé megenyhült, de igéző szeme változatlan erővel vonzotta a
tekintetét. Kissé Cassiopeia Vittre emlékeztette, akihez ugyancsak köze volt.
– Az apám azért volt ott, hogy fölfedezze a civilizáció kezdeteit.
– Ez minden? Azt hittem, hogy valami fontosról volt szó.
– Értem én, Herr Malone, a humor eszköz arra, hogy lefegyverezzünk valakit. De
az apám nem lehet viccelődés vagy gúny tárgya, és biztos vagyok benne, hogy a
magáé sem.
Malone nem ijedt meg.
– Válaszolnia kéne inkább a kérdésemre. Mit csinált ott az apja?
A harag pírja suhant át egy pillanatra a nő arcán, de aztán gyorsan el is tűnt.
– Nagyon komolyan beszélek. Azért ment, hogy megtalálja a civilizáció eredetét.
Ezzel a kirakós játékkal foglalkozott egész életében.
– Nem szeretem, ha becsapnak. Ma meg kellett ölnöm egy embert maga miatt.
– Ő tehet róla. Túlbuzgó volt. Vagy alábecsülte magát. De ahogyan maga
viselkedett, az megerősített mindent, amit magáról mondtak.
– Úgy tűnik, maga nagyon könnyedén veszi, ha megölnek valakit. Én nem.
– Pedig engem úgy tájékoztattak, hogy ez a tevékenység egyáltalán nem idegen
magától.
– Megint csak a barátai informálták?
– Ők nagyon jól tájékozottak. – Lemutatott az asztalra. Malone már korábban
észrevette, hogy egy nagyon régi könyv hever a hasadozott tölgylapon. – Maga
könyvkereskedő. Vessen erre egy pillantást.
Malone közelebb lépett, és a zsebébe süllyesztette a pisztolyt. Úgy vélte, ha ez a
nő meg akarta volna öletni, mostanra már halott lenne.
A könyv mintegy 15 x 20 centiméteres volt, és öt centi vastag. Analitikus
emlékezete nyomban fölidézte, honnan származhat. Barna borjúbőr kötés. A betűk
lenyomata színtelen. A hátsó lapja teljesen dísztelen, amiből pontosan meg lehet
állapítani a korát. A középkor előtt készített könyveket egymásra fektetve tárolták,
nem egymás mellé állítva, ezért az aljuk teljesen ép maradt.
Óvatosan kinyitotta a könyvet, és megvizsgálta a sötét, kopott pergamenlapokat.
Különös rajzokat vett észre a szövegek mellett, ami egyébként valami számára
teljesen ismeretlen nyelven íródott.
– Mi ez?
– Hadd válaszoljak erre azzal, hogy elmondom, mi történt innen északra, Aachen
városában egy májusi vasárnapon, Krisztus után ezer évvel.
III. Ottó figyelte, ahogyan az utolsó akadály is elhárul császári sorsának beteljesedése
elől. A királyi palota kápolnájának előterében állt. A szent épületet kétszáz évvel
korábban építtette az az ember, akinek sírkamrájába ő most belépni készült.
– Készen vagyunk, felség – jelentette ki von Lomello.
A gróf volt az a kellemetlen ember, aki gondoskodott arról, hogy a dolgok rendben
menjenek a királyi birtokokon, amikor a király távol van. Ottó esetében ez volt a
szokásos állapot. Császárként sosem törődött a német erdőkkel, Aachen forrásaival,
jeges teleivel és az udvariasság teljes hiányával. Jobban szerette Róma melegét és
kulturáltságát.
A munkások kicipelték az utolsó kőlapmaradványokat is.
Nem tudták pontosan, hol kell majd ásniuk. A kriptát már régen befalazták, és
semmi nem jelezte, hol van. Azért csinálták, hogy a benne nyugvót megóvják a
vikingek dúlásától, és a terv bevált. Amikor a normannok 881-ben feldúlták a
kápolnát, semmit sem találtak. De von Lomello már járt itt felderítő úton, mielőtt
Ottó ideérkezett, és sikerült meghatároznia egy ígéretesnek tűnő helyet.
Számítása szerencsére bevált.
Ottónak nem volt ideje melléfogásokra.
Végtére is ez egy apokaliptikus év, egy új évezred kezdete, amikor sokan gondolják
úgy, hogy Krisztus eljő, és ítélkezik.
A munkások igyekeztek. Két püspök csendben figyelt. A sírkamra, amelybe most
alászállni készültek, 814. január 29-e óta nem volt nyitva. Azon a napon halt meg
őfelsége, az Isten által megkoronázott nagy császár, Isten kegyelméből a Római
Birodalom ura, a Frankföld és Lombardia királya. Aki bölcsebb volt a halandóknál,
csodatévő, Jeruzsálem védelmezője, látnok, vasember és a püspökök püspöke. Egy költő
azt írta, hogy senki sem lenne méltóbb a pápai süvegre, mint ő. Életében Carolusnak
hívták. A Magnust először a hatalmas termete miatt csatolták a nevéhez, élete végére
azonban már lelki nagyságát és tekintélyét is jelképezte. Leginkább azonban franciás
nevén emlegették, ami a Carolus és a Magnus keveréke volt, és amit ekkor már
mindenki csak halkan és fejét meghajtva mondott ki, szinte mintha Istenről szólna.
Charlemagne – Nagy Károly.
A munkások visszavonultak a padlón tátongó réstől, von Lomello pedig
előrelépett, hogy megszemlélje munkájukat. Furcsa illat töltötte be az előteret –
édeskés és dohos, együtt émelyítő. Ottó romlott hús, megsavanyodott tej és emberi
ürülék keverékének érezte. Ez a szag egyértelmű volt. Régi. Olyan levegőé, amely nem
emberi szemnek szánt dolgokat őriz.
Meggyújtottak egy fáklyát, amelyet az egyik munkás lenyújtott a nyílásba.
Miután bólintott, kintről behoztak egy létrát.
Ma ünnepelték pünkösd napját, és a kápolnában korábban nyüzsögtek a hívek.
Ottó zarándokúton volt. Régi barátja, Adalbert prágai püspök sírjától, Gnesenből
érkezett, ahol császárként érsekség rangjára emelte a várost. Most pedig eljött, hogy
megtekintse Nagy Károly földi maradványait.
– Én megyek be elsőnek – szólalt meg Ottó.
Még alig múlt húszéves, tiszteletet parancsoló magasságát germán király apjától
és görög anyjától örökölte. Háromévesen koronázták a Német-római Birodalom
császárává, és az első nyolc évben anyja gyámkodása mellett uralkodott, majd további
három évig a nagyanyja gyámsága alatt. Az utóbbi hat évben viszont már önállóan. A
Renovatio Imperii volt a célja, azazhogy visszaállítsa a keresztény Római
Birodalmat a teutonokkal, latinokkal és szlávokkal, ahogyan az Nagy Károly idejében
volt, amikor a császár a pápával együtt uralkodott. Ami a sírkamrában van, az
segíthet abban, hogy álmai valóra váljanak.
A létrára lépett, von Lomello pedig átnyújtott neki egy fáklyát. Nyolc létrafok
vonult el a szeme előtt, mire lába földet ért. A levegő langyos volt, ahogyan pincékben
lenni szokott, a furcsa szag még erősebben érződött, de azt mondta magában, hogy ez
csak a hatalom illata.
A fáklya fényében márvánnyal és vakolattal burkolt helyiséget látott, amely
körülbelül akkora lehetett, mint a fönti előtér. Von Lomello és a két püspök is
leereszkedett a létrán.
Ekkor megpillantotta.
Baldachin alatt Nagy Károly ült a trónján.
A testet bíborvörös anyagba burkolták, és a király kesztyűs bal kezében jogart
tartott. Úgy ült ott, mintha élő személy lenne, fél vállával a trónhoz támaszkodott,
fejét egy diadémhoz erősített lánc emelte föl. Az arcot áttetsző kendő takarta. A test
bomlása nyilvánvaló volt, de egyetlen része sem vált le, kivéve az orr hegyét.
Ottó a hódolattól térdre rogyott. A többiek sietve követték példáját. Ottó el volt
ragadtatva. Nem számított ilyen látványra. Hallott már történeteket, de nem sok
figyelmet fordított rájuk. A császároknak szükségük van legendákra.
– A kereszt egy darabkája állítólag bele van foglalva a diadémba – suttogta von
Lomello.
Ottó is hallott erről. A trónus egy nagy márványlap tetején állt, három látható
oldalán vésett képekkel. Emberek. Lovak. Hintó. A sátán kétfejű kutyája. Nők virágos
kosarakkal. Minden római kori. Ottó ehhez hasonló gyönyörűségeket csak Itáliában
látott. Jelenlétüket a keresztény sírkamrában olyan jelnek tekintette, amely megerősíti:
mindaz, amit a birodalma jövőjéről elképzelt, helyes.
Oldalt pajzs és kard hevert. Ottó ismerte a pajzsot. Maga Leó pápa áldotta meg
azon a napon, amikor kétszáz évvel korábban Nagy Károlyt császárrá koronázta. A
pajzson a királyi pecsét. Ottó ezt a szimbólumot már látta a császári könyvtárban.
Ottó fölállt.
Az egyik ok, amiért idejött, a jogar és a korona volt, és arra számított, hogy csak
csontokat talál.
A dolgok azonban megváltoztak.
Látta, hogy a császár ölében összekötött lapok hevernek. Óvatosan az
emelvényhez lépett és látta, hogy díszes iniciálékkal ellátott pergamenek, amelyeken az
írás és a képek elhalványultak, de még olvashatók.
– Tud valamelyikőtök latinul? – kérdezte.
Az egyik püspök bólintott, mire Ottó intett, hogy lépjen közelebb. A holttest bal
kezének két megmerevedett ujja a szöveg egy pontjára mutatott.
A püspök kinyújtotta a nyakát, és figyelmesen megnézte.
– Ez Márk evangéliuma.
– Olvasd!
– Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig
kárt vall?
Ottó nézte a testet. A pápa azt mondta, Carolus Magnus szimbólumai ideálisak
lennének ahhoz, hogy visszaállítsa a Német-római Birodalom dicső fényét. Semmi
nem teszi titokzatosabbá a hatalmat, mint a múlt, ő pedig dicső múltat látott maga
előtt. Einhard ezt az embert magasnak, atlétikus termetűnek, széles vállúnak írta le,
akinek a mellkasa akkora, akár egy paripáé, kék szemű, szőkésbarna hajú, pirospozsgás
arcú, rendkívül tevékeny, nyughatatlan, fáradhatatlan, s akiből annyi erő és energia
árad, hogy még holtában is lenyűgözi az egyébként higgadtakat. Most végre
megértette e szavak igazságát.
Hirtelen eszébe jutott a másik ok, amiért a kriptába jött.
Körülnézett.
Nagyanyja, aki alig néhány hónapja halt meg, elmesélte azt a történetet, amelyet
az ő nagyapja, I. Ottó mondott el annak idején neki. Valami olyasmiről volt szó, amit
csak a császárok tudnak. Arról, Nagy Károly miképp rendelkezett, hogy mit
temessenek el vele. A kardról és a pajzsról sokan tudtak, meg a Szent Kereszt
darabkájáról is. Márk szövege azonban meglepetés volt.
És ekkor meglátta. Azt, amiért valójában idejött. Egy márványasztalon hevert.
Közelebb lépett, a fáklyát átadta von Lomellónak, és a porlepte kis kötetre meredt.
Címlapján az a szimbólum, amelyről a nagyanyja mesélt.
Óvatosan fölnyitotta. A lapokon szimbólumokat, furcsa, betűszerű jeleket és
megfejthetetlen írást látott.
– Mi az, felség? – kérdezte von Lomello. – Milyen nyelv ez?
Rendesen nem engedett volna meg efféle kíváncsiskodást. A császárokat nem lehet
csak úgy megkérdezni. De az öröm, hogy tényleg létezik mindaz, amiről a nagyanyja
beszélt, hihetetlen megkönnyebbüléssel töltötte el. A pápa szerint a korona és a jogar
viszi tovább a hatalmat, de ha hinni lehet a nagyanyjának, akkor ezeknek a furcsa
szavaknak és szimbólumoknak még nagyobb hatalmuk van. Ezért ugyanazt válaszolta
a grófnak, amit a nagyanyja neki:
– Ez a mennyek nyelve.
Malone kételkedve hallgatta.
– Ottó állítólag levágatta a körmöket, kivett egy fogat, az orrot arannyal pótolta
ki, és aztán lezáratta a sírt.
– Úgy beszél, mint aki nem hiszi el ezt az egészet – mondta Malone a nőnek.
– Azokat az időket „sötét középkornak” nevezik, talán nem véletlenül. Ki tudja?
A könyv utolsó lapján Malone észrevette ugyanazt a rajzot, amelyről a nő a
sírban talált lap kapcsán beszélt – a K, R, L, S betű különös kombinációját, de még
mást is. Meg is kérdezte a nőtől.
– Ez Nagy Károly teljes szignója – mondta Dorothea. – A Karl A-ját a kereszt
közepében láthatjuk. Jobbra és balra egy írnok rajzolta ezeket a betűket. Signum
Caroli gloriosissimi regis. A legdicsőbb Károly király jele.
– Ez lenne a könyv a sírból?
– Ez.
TIZENEGY
ATLANTA, GEORGIA
Stephanie nézte, hogy Edwin Davis kényelmetlenül fészkelődik a székén.
– Beszéljen, Edwin! – mondta Daniels a hangszóróból. – Mi folyik itt?
– Bonyolult ügy.
– Jártam egyetemre. Szolgáltam a seregben. Voltam kormányzó és szenátor is.
Talán meg tudok birkózni vele.
– Ezt egyedül kell elintéznem.
– Ha csak rajtam múlna, akkor azt mondanám, persze, Edwin, csinálja csak! De
Diane már hisztériás görcsöt kapott. A tengerészeti hírszerzés mindenféle kérdéseket
tesz föl, amelyekre nem tudjuk a választ. Általában hagyni szoktam, hogy a gyerekek
a homokozóban intézzék el egymás közt, de most, hogy engem is kirángattak az
udvarra, most már tudni szeretném: miről van szó egyáltalán?
Amennyire Stephanie vissza tudott emlékezni, a helyettes nemzetbiztonsági
tanácsadó mindig nyugalmat és higgadtságot sugárzott. Most nem. És lehet, hogy
Diane McCoy már látta idegesnek ezt az embert, de Stephanie-nak nem tetszett a
látvány.
– Magasugrás-hadművelet – mondta Davis. – Mit tud róla?
– Oké, most megfogott – mondta az elnök. – Magáé az első menet.
Davis csendben maradt.
– Várok – mondta Daniels.
Az 1946-os év a győzelem és a helyreállítás éve volt. A második világháború véget ért,
és a világ már soha többé nem lesz olyan, mint eddig. Korábbi ellenségek barátokká
váltak. Korábbi barátok ellenfelekké lettek. Amerikára újfajta felelősség nehezedett,
minthogy hirtelen a világ vezető hatalma lett. Szovjet agresszió jellemezte a politikai
eseményeket, és megkezdődött a hidegháború. Mindeközben az amerikai
haditengerészetet katonai szempontból darabokra cincálták. Norfolk, San Diego, Pearl
Harbor, Jokoszuka és Quonset Point hadikikötőjében minden gyászosan komor volt. A
rombolók, hadihajók és repülőgép-anyahajók csendesebb vizekre, eldugottabb kikötőkbe
húzódtak. Az Egyesült Államok haditengerészete gyorsan önmaga árnyékává fogyott.
Ilyen viszonyok közt a tengerészeti műveletek főnöke óriási mennyiségű
rendeletet írt alá az antarktiszi fejlesztési tervről, amelyet az antarktiszi nyár, vagyis
1946 decembere és 1947 márciusa között terveztek. A Magasugrás névre keresztelt
műveletben tizenkét hajó és több ezer ember feladata az volt, hogy az Antarktisz körül
járva kipróbálják az embereket és a kísérleti anyagokat a jeges zónában; hogy
megszilárdítsák és a lehető legjobban kiterjesszék az amerikai fennhatóságot az
Antarktisz még hasznosítható területein; hogy meghatározzák, lehetséges-e tartós
telephelyeket létesíteni és fenntartani az Antarktiszon, és meghatározzák ezek helyét;
hogy kifejlesszék annak technológiáját, miként lehet létrehozni és fenntartani
repülőtereket a jégen, különös tekintettel arra, hogy lehet-e hasznosítani a
Grönlandon már alkalmazott technológiákat, mert ott állítólag nagyon hasonlók a
fizikai és időjárási viszonyok az antarktisziéhoz; és hogy bővítsék a már meglévő
vízrajzi, földrajzi, geológiai, meteorológiai és elektromagnetikai ismereteket.
Két ellentengernagyot neveztek ki a művelet vezetőjének: Richard H. Cruzent és
Richard Byrdöt, a híres kutatót, akit az Antarktisz admirálisának is neveztek. Az
expedíciót három csoportra osztották: a központi csoportban három teherhajó, egy
tengeralattjáró, egy jégtörő, az expedíció zászlóshajója és egy repülőgép-hordozó volt,
fedélzetén Byrddel. Ez a csoport létrehozza a Kis Amerika IV. bázist a Bálna-öbölben,
a jégtalapzaton. A keleti és a nyugati csoport két oldalon helyezkedik el. A keleti
csoportban egy tartályhajó, egy romboló és egy hidroplánszállító hajó a nulla
hosszúsági fok felé mozog. A nyugati csoport hasonló felépítéssel a Balleny-szigetek
irányába halad majd, aztán folytatja az útját nyugat felé az Antarktisz körül, amíg
össze nem találkozik a keleti csoporttal. Ha minden a tervek szerint alakul, akkor az
Antarktiszt körbejárják. Néhány hét alatt többet tudhatunk meg a nagy ismeretlenről,
mint a korábbi évszázad expedícióitól összesen.
Négyezer-hétszázan indultak el 1946 augusztusában. Végeredményben az
expedíció föltérképezett nyolcezer kilométernyi partvidéket, amelyből több mint
kétezer addig teljesen ismeretlen volt. Fölfedezett huszonkét addig ismeretlen
hegyláncot, huszonhat szigetet, kilenc öblöt, húsz gleccsert és öt földfokot, s eközben
hetvenezer légi fényképet készített.
A gépezeteket a végsőkig kihasználták.
Négy ember meghalt.
– Ez a művelet életre keltette a haditengerészetet – mondta Davis. – Hatalmas siker
volt.
– Ki nem szarja le? – kérdezte Daniels.
– Azt tudja, hogy 1948-ban visszamentünk az Antarktiszra? Szélmalomhadművelet. Valószínűleg azért, mert a Magasugrás idején készített hetvenezer fotó
használhatatlan volt, mivel senki nem gondolt arra, hogy szintjeleket helyezzenek el
a hómezőkön, hogy legyen mit mihez viszonyítani. A képek úgy néztek ki, mintha
üres fehér lapokat fotóztak volna le. Ezért vissza kellett menni, hogy jeleket
helyezzenek el.
– Edwin! – szólt közbe Diane McCoy. – A lényegre! Ennek eddig semmi értelme.
– Dollármilliókat költünk arra, hogy hajókat és embereket küldjünk az
Antarktiszra, hogy ott fényképeket csináljanak egy olyan területen, amelyről jól
tudjuk, hogy jég borítja, és mégsem helyezünk ki viszonyító jeleket eközben? És
senkinek nem jut előtte eszébe, hogy ez így nem oké?
– Azt akarja mondani, hogy a Szélmalomnak tulajdonképpen más célja volt? –
kérdezte Daniels.
– Mindkét expedíciónak más volt az igazi célja. Mindkétszer a művelethez
tartozott egy kis csapat, amely mindössze hat emberből állt. Különleges kiképzéssel
és különleges megbízatással. Többször is bementek a szárazföld belsejébe. Az ő
tevékenységük miatt küldték Zachary Alexander kapitány hajóját az Antarktiszhoz
1971-ben.
– A személyi aktájában nincs nyoma ennek az expedíciónak – mondta Daniels. –
Csak annak, hogy két évre kinevezték a Holden parancsnokának.
– Alexander az Antarktiszhoz hajózott, hogy ott fölkutasson egy eltűnt
tengeralattjárót.
A vonal túlsó végén pisszenés sem hallatszott.
– Azt a harmincnyolc évvel ezelőtti tengeralattjárót? – kérdezte végül Daniels. –
Amelyikről Stephanie lekérte a vizsgálati jelentést?
– Igen, uram. A hatvanas évek végén két rendkívül titkos tengeralattjárót
építettek, az NR-1-et és az NR-1A-t. Az NR-1-es még ma is szolgálatban van, de az
1A 1971-ben az Antarktisznál eltűnt. Az ügyről senkinek sem szóltak, hanem
titkosították. Csak a Holden indult a keresésére, elnök úr. Az NR-1A kapitánya pedig
Forrest Malone volt.
– Cotton apja?
– És mindez magát miért érdekli? – vágott közbe szenvtelenül Diane.
– A tengeralattjárón szolgálók egyikét úgy hívták, hogy William Davis. A
bátyám. Megfogadtam, ha valaha olyan pozícióba kerülök, hogy kideríthetem, mi
történt vele, akkor megteszem. – Davis egy pillanatra elhallgatott. – És most olyan
helyzetben vagyok.
– És miért érdeklődik annyira a tengerészet titkosszolgálata? – kérdezte Diane.
– Nem nyilvánvaló? A tengeralattjáró elvesztését hamis információkkal titkolták
el. Egyszerűen a sorsára hagyták. Mindössze a Holden ment körülnézni. Gondoljanak
bele, mit tenne egy ilyen sztorival a 60 Minutes!
– Oké, Edwin! – mondta Daniels. – Nagyon jól összerakta a darabokat. Magáé a
második menet is. Folytassa! De ne keveredjen semmibe, és két nap múlva legyen itt!
– Köszönöm, elnök úr! Nagyra értékelem a rugalmasságát!
– Hadd adjak egy tanácsot! – mondta az elnök. – Nagyon igaz, hogy ki korán kel,
aranyat lel, de ha kialussza magát, még gyémántra is bukkanhat.
A telefont letették.
– Képzelem, milyen dühös most Diane – jegyezte meg Stephanie. – Ebben az
ügyben teljesen kívülállónak érezheti magát.
– Nem szeretem a törtető tisztviselőket – motyogta Davis.
– Egyesek azt mondanák, hogy te is ebbe a kategóriába tartozol.
– De nem lenne igazuk.
– Azt hiszem, ezzel a véleményeddel egyedül vagy. Én úgy fogalmaznék, hogy a
tengerészeti ügynökségnél Ramsey tengernagy a villámhárító, ő védi meg a
haditengerészetet meg effélék. Ha törtető bürokratát akarsz látni, hát ő az.
Davis fölállt.
– Igazad van Diane-nel kapcsolatban. Nem kell neki sok idő, hogy képben
legyen, és akkor a haditengerészet ügynökei sem maradnak le sokkal mögötte. –
Azokra a lapokra mutatott, amelyeket az imént kinyomtattak. – Ezért muszáj a
floridai Jacksonville-be mennünk.
Stephanie olvasta a jelentést, ezért tudta, hogy ott lakik Zachary Alexander. De
kénytelen volt föltenni egy kérdést:
– Miért „mennünk”?
– Mert Scot Harvath visszautasított.
Stephanie elhúzta a száját.
– Magányos harcos.
– Stephanie, szükségem van a segítségedre. Emlékezz csak a szívességekre!
Akkor én fogok tartozni neked!
A nő felállt.
– Ennyi nekem elég.
De nem ezért adta be ilyen hirtelen a derekát. A társa nyilván tisztában volt ezzel.
Hanem a vizsgálóbizottság jelentése miatt. Amelyet ő is olvasott.
És az NR-1A legénységének névsorában semmiféle William Davis nem szerepelt.
TIZENKETTŐ
ETTALI KOLOSTOR
Malone csodálattal nézte az asztalon fekvő könyvet.
– Ez volt Nagy Károly sírboltjában? És ez ezerkétszáz éves? Ha tényleg ez a
helyzet, akkor nagyon jó állapotban van.
– Bonyolult história ez, Herr Malone. Átível mind a tizenkét évszázadon.
Ez a nő szereti figyelmen kívül hagyni a kérdéseket.
– Tegyen próbára!
A nő a könyvre mutatott.
– Fölismeri ezt az írást?
Malone gondosan tanulmányozta az egyik oldalt, amelyen a szöveg mellett
meztelen nőalakok ficánkoltak valami fürdőkben, amelyeket tekervényes
csőrendszer kötött össze egymással, és ez inkább emlékeztetett valamilyen test
bonyolult belső szerveire, semmint egy hidraulikus szerkezetre.
Megnézett több oldalt is. Némelyik csillagászati térképnek tűnt, mintha valami
nagy távcsövön nézné az ember az égitesteket. Meg sejtek, ahogyan azt a
mikroszkópban látni. Növények rendkívül pontosan megrajzolt gyökérzettel. Furcsa
naptár még furcsább állatövi jegyekkel meg rengeteg apró, meztelen emberkével,
akik valami vödörféleségben ülnek. Számtalan illusztráció. Egyedül a teljesen
érthetetlen és semmire sem hasonlító írás tűnt oda nem illőnek.
– Úgy van, ahogy III. Ottó megállapította – mondta a nő. – Ez a mennyek nyelve.
– Nem tudtam, hogy a mennyországnak külön nyelve van.
Dorothea elmosolyodott.
– Nagy Károly korában egészen másként gondolkodtak a mennyről.
Malone végigfuttatta az ujját a könyv címlapjára nyomott domborművön.
– Mi ez? – kérdezte.
– Fogalmam sincs.
Malone hamar rájött, hogy mi hiányzik a könyvből. Nincs benne vér, nincsenek
szörnyalakok. Semmi konfliktus vagy rombolás. Nincsenek se vallási szimbólumok,
se a világi hatalom jelképei. Tulajdonképpen semmi, ami bármilyen fölismerhető
életmódra utalna – nincsenek ismerős tárgyak, bútordarabok vagy járművek. A
lapok valami megfoghatatlan, földöntúli, időtlen hangulatot sugároznak.
– Még valamit szeretnék mutatni – mondta a nő.
Malone habozott.
– Ugyan már, maga hozzá van szokva az ilyesmikhez!
– Én könyveket árulok.
A nő a szoba túlsó, homályban lévő felébe, a nyitott ajtó irányába mutatott.
– Akkor fogja a könyvet, és hozza magával!
Malone nem akarta ilyen könnyen megadni magát.
– Mi lenne, ha maga vinné a könyvet, én meg a pisztolyt?
Ismét megmarkolta a fegyvert.
A nő bólintott.
– Ha ez így jobb magának...
Fölvette a könyvet az asztalról, kiment az ajtón, Malone pedig követte. Egy
kőlépcső vezetett lefelé a még nagyobb sötétségbe, de a végén, lent egy másik ajtó
látszott, mögötte villanyvilágítással.
Lementek.
Egy körülbelül tizenöt méter hosszú folyosó kezdődött itt. Deszkaajtók nyíltak
mindkét oldalon, a végén pedig egy újabb.
– Ez kripta? – kérdezte Malone.
A nő a fejét rázta.
– A szerzetesek a fönti kolostorban temetkeznek. Ez itt a középkori apátság része.
Ma raktárnak használják. A nagyapám sok időt töltött itt a második világháború
alatt.
– Rejtőzködött?
– Mondhatjuk úgy is.
Végigment a villanykörtékkel élesen megvilágított folyosón. A végén lévő, bezárt
ajtó mögött szinte múzeumnak berendezett szoba volt, különös kő- és
fafaragványokkal. Talán ötven műtárgy. Mindegyiket nátriumlámpák fényköre
világította meg. A helyiség túlsó végében asztalok sorakoztak, szintén föntről
megvilágítva. Néhány, bajor motívumokkal díszített, festett vitrin támaszkodott a
falnak.
A nő a vésett fa műtárgyakra mutatott, amelyeken különféle cirkalmas írások,
félholdak, keresztek, lóhereformák, csillagok, szívek, gyémántok és koronák
látszottak.
– Ezek különféle holland tanyák oromfalaiból vannak. Vannak, akik
népművészetnek nevezik. Nagyapa úgy gondolta, hogy ennél sokkal több, csak a
jelentésük elfelejtődött. Ezért összegyűjtötte őket.
– Miután a Wehrmacht szétlőtte a házakat?
Malone észrevette, hogy a nő arca egy pillanatra elsötétül.
– Nagyapa tudós volt, nem náci.
– Mennyien tanulmányozták már előtte ezeket?
A nő nem vett tudomást a sürgetésről.
– Mit tud az árjákról?
– Eleget ahhoz, hogy tudjam, ez az elnevezés már a nácik előtt is létezett.
– Már megint a vizuális memóriája?
– Maga rengeteg információval lát el.
– És biztos vagyok benne, hogy ezeket el is raktározza, ha érdemesnek tartja.
Ez tényleg biztos.
– Az árjákról az a képzet – mondta a nő -, hogy magas, sovány, izmos fajta,
aranyszőke hajjal és kék szemmel, a tizennyolcadik században született. Ekkor
fedeztek föl hasonlóságokat bizonyos ősi nyelvek között. Maga bizonyára értékelni
fogja, hogy az első, aki ezt leírta, egy brit ügyész volt, aki az indiai legfelső bíróságon
dolgozott. Ő a szanszkrit nyelvet tanulmányozta, és észrevette, hogy az mennyire
hasonlít az ógörögre és a latinra. A szanszkritban alkotott egy új szót, az árját, ami
„nemest” jelentett, és különféle indiai dialektusok leírásához használta. Más tudósok,
akik szintén fölfedezték a hasonlóságot a szanszkrit és egyéb nyelvek között, szintén
elkezdték használni az árja szót, amikor ezekről a nyelvcsoportokról értekeztek.
– Maga nyelvész?
– Nem igazán, de nagyapa tudta mindezeket. – Rámutatott az egyik kőlapra,
amelybe egy síelő emberalakot véstek. – Ez Norvégiából származik. Körülbelül
négyezer éves. Mellette a többi Svédországból való. Bevésett körök, kerekek.
Nagyapa szerint ez az árják nyelvén íródott.
– Ennek semmi értelme.
– Igaz. De lesz ez még rosszabb is.
Dorothea mesélni kezdett egy valaha élt, kiváló harcosokból álló népről, amely a
Himalája völgyeiben lakott. Egy, az idők folyamán már elfeledett esemény arra
kényszerítette őket, hogy felhagyjanak nyugodt életükkel, és harciassá váltak.
Közülük egyes csoportok délnek fordultak, és meghódították Indiát. Mások nyugat
felé vándoroltak, és végül Észak-Európa hideg, esős erdeibe érkeztek. Útközben a
nyelvük keveredett mindazon népekével, amelyek azon a vidéken laktak, ahol ők
áthaladtak, és ez a magyarázata a sok hasonlóságnak. Ezeknek a Himalájából jött
hódítóknak nem volt nevük. Végül 1808-ban egy német irodalomkritikus az árja
nevet adta nekik. Aztán egy másik német író, aki nem volt sem történész, sem
nyelvész, az árjákat összekapcsolta az északiakkal, és arra a következtetésre jutott,
hogy ugyanazokról van szó. Írt is erről egy csomó könyvet, amelyek rendkívül
népszerűek voltak az 1920-as évek Németországában.
– Nagy marhaság – mondta a nő. – Nincs semmilyen tárgyi bizonyíték. Vagyis az
árják tulajdonképpen egy mitikus nép kitalált történelemmel és kölcsönkapott
névvel. De az 1930-as években a nacionalisták rákaptak erre a romantikus dologra.
Az árja, északi és germán egymással fölcserélhető szavakká váltak. És még ma is azok.
A hódító, szőke árják képe megfogta a németeket... elsősorban a hiúságukat. Vagyis
ami egyszerű nyelvészeti kutatásnak indult, az halálos fegyverré vált, ami milliók
halálát okozta, és a németeket olyan cselekedetekre ragadtatta, amelyeket egyébként
sosem követtek volna el.
– Mindez már rég közismert történet – mondta Malone.
– Akkor mutatok valamit, ami biztosan nem az.
A kiállított tárgyak között egy emelvényhez vezette, amelyen négy törött
kődarab volt. Mélyen bevésett jelekkel. Malone lehajolt, hogy jobban szemügyre
vehesse a jeleket.
– Olyan, mintha valami kézirat lenne – mondta. – Ugyanolyan, mint a korábbi.
– Pontosan ugyanaz – mondta a nő.
Malone fölállt.
– Újabb skandináv rúnák?
– Ezek a kövek az Antarktiszról valók.
A könyv. A kövek. Az ismeretlen írás. Az apja. A nő apja. Az NR-1A. Az
Antarktisz.
– Mit akar ezzel?
– A nagyapám találta ott ezeket a köveket, és elhozta magával. Az apám egész
életében próbálta megfejteni ezt az írást meg – mutatta fel a könyvet – ezt az írást.
Mindketten javíthatatlan álmodozók voltak. De ahhoz, hogy megértsem, miért haltak
meg, és hogy maga megértse, miért halt meg a maga apja, meg kell oldanunk azt,
amit nagyapa úgy nevezett, hogy Karl der Große Verfolgung.
Malone magában lefordította. Nagy Károly nyomon követése.
– Honnan veszi, hogy itt bárminek köze lenne ahhoz a tengeralattjáróhoz?
– Apám nem véletlenül volt ott. Ő is részese volt mindannak, ami történt.
Pontosabban: ő volt az oka annak, ami történt. Évekig próbáltam megszerezni a
titkos jelentést a Blazekról, de nem sikerült. De magának most megvan.
– Maga meg még mindig nem árulta el, hogy ezt honnan tudja.
– Vannak forrásaim a haditengerészetnél. Ők mondták, hogy a maga korábbi
főnöke, Stephanie Nelle megszerezte a jelentést, és elküldte magának.
– Ez még mindig nem magyarázza meg, honnan tudta, hogy én éppen ma reggel
ott leszek, azon a hegyen.
– Mi lenne, ha ez most még továbbra is homályban maradna?
– Azért küldte azt a két embert, hogy ellopják?
A nő bólintott.
Malone-nak nem tetszett a nő viselkedése, és becsapva érezte magát. Itt volt egy
bajorországi apátság alagsorában, körülötte seregnyi régi kődarab tele furcsa jelekkel,
meg ott az a könyv, amely állítólag a Nagy Károlyé volt, és amit nem lehet elolvasni.
Ha igaz, amit Dorothea Lindauer elmondott, akkor mindennek tényleg köze lehet az
apja halálához.
De ezzel a nővel nem látta értelmét a további együttműködésnek.
Nincs rá szüksége.
– Ha nincs kifogása ellene, akkor távozom.
Megfordult, hogy induljon.
– Egyetértek – mondta a nő, miközben Malone az ajtó felé tartott. – Mi ketten
sosem lennénk képesek együtt dolgozni.
Malone megállt, megfordult, és szárazon azt mondta:
– Ne próbáljon többet szórakozni velem!
– Guten Abend, Herr Malone.
TIZENHÁROM
FÜSSEN, NÉMETORSZÁG
20 óra 30 perc
Wilkerson egy bükkfa behavazott koronája alatt állt, és a könyvesboltot nézte. Az
árkádos részen, több színes bolt között volt, éppen a sétálóutcás részen kívül, nem
messze a lármás karácsonyi vásártól, ahol a tolongó tömeg és az utcai lámpák
kigőzölgése kissé fölmelegítette a szeles, hideg, esti levegőt. A fahéj, mézeskalács és
cukrozott mandula illata messze terjedt a száraz levegőben, a sisteregve sülő kolbász
és hús szagával vegyülve. Följebb, egy templomból egy rezesbanda Bach-dallamai
szűrődtek ki.
Halvány fények világították meg a könyvesbolt kirakatát, jelezve, hogy a
tulajdonos várja a vevőket. Wilkerson élete megváltozóban volt. Jelenlegi
parancsnoka a haditengerészetnél, Langford Ramsey azt ígérte neki, hogy Európából
aranycsillaggal térhet vissza.
De nem volt biztos Ramseyben.
Ez a baja a feketékkel. Hogy nem lehet nekik hinni. Még most is emlékezett arra,
hogy amikor kilencéves volt, és Tennessee állam egyik kisvárosában élt, ahol a
szőnyeggyár adott megélhetést az olyan embereknek, mint az apja, ott a fehérek és a
feketék korábban egymástól elkülönülten éltek, de aztán egy törvényváltoztatás
erőszakkal összekeverte a fajtákat. Egy nyári estén a szőnyegen kuporgott és játszott.
A szomszédos konyha tele volt környékbeliekkel, ő pedig odaosont az ajtóhoz, hogy
kihallgassa, ahogy az emberek a jövőjükről vitatkoznak. Nem igazán értette, hogy
miért olyan feldúltak, ezért másnap délután, amikor az apjával a hátsó kertben volt,
rákérdezett.
– Mert elpusztítják a környezetüket, fiam. A niggereknek nem lenne szabad itt,
közvetlenül mellettünk élniük.
Összeszedte minden bátorságát és megkérdezte:
– De hát nem mi hoztuk ide őket Afrikából?
– Na és? Ezért mi most tartozunk nekik? Ők a maguk urai, fiam. A malomban egyikük
sem képes megtartani a munkáját. Semmijük sincs, csak az, amit a fehérek adnak nekik. Az
olyanok, mint én, meg a házsoron lakó többiek, egész életünkben dolgozunk, ők meg csak
idejönnek, és mindent tönkretesznek.
Visszaemlékezett arra, hogy mit hallott az előző este.
– Te és a szomszédok megvásároljátok a sor végén lévő házat, és aztán leromboljátok, hogy
megakadályozzátok, hogy ideköltözhessenek?
– Úgy tűnik, ez a jó megoldás.
– Akkor megveszitek az összes házat az utcában, és leromboljátok őket?
– Ha muszáj.
Az apjának igaza volt. Egyikükben sem szabad megbízni. Különösen nem abban, aki
a haditengerészetnél tengernagyi rangig vitte, és most a tengerészeti hírszerzés
főnöke.
De hát mi más választása lenne? A tengernagyi ranghoz az út egyértelműen
Langford Ramseyn keresztül vezet.
Az órájára pillantott. Egy Toyota ereszkedett lefelé az utcán, és leparkolt a
könyvesbolttól kétüzletnyire. Leeresztették az ablakot, és a sofőr kiintett.
Wilkerson fölhúzott egy pár bőrkesztyűt, aztán a könyvesbolt bejáratához ment.
Halk koppantás, és a tulajdonos máris nyitotta az ajtót. Kis csengő jelezte, hogy
belépett az üzletbe.
– Guten Abend, Martin! – mondta a zömök, túlsúlyos, fekete bajszos férfinak.
– Örülök, hogy ismét látom – mondta a férfi németül.
A tulajdonos ugyanazt a csokornyakkendőt és nadrágtartót viselte, amelyet
hetekkel korábban, a megismerkedésükkor is. Boltja a régi és az új furcsa keveréke
volt, amelyben különös hangsúlyt kapott az okkult. A tulajdonos közismerten
megbízható volt.
– Remélem, jó napja volt – szólalt meg Wilkerson.
– Az az igazság, hogy elég gyenge. Kevés a vásárló. Ráadásul a hó és a
karácsonyi vásár miatt az emberek nem igazán a könyvekkel foglalkoznak.
Martin becsukta az ajtót, és ráfordította a kulcsot.
– Akkor én talán meghozhatom a szerencséjét. Itt az ideje, hogy lezárjuk az
üzletünket.
Az utóbbi három hónapban ez a német az ő meghosszabbított karjaként
tevékenykedett, számos könyvritkaságot és iratot szerzett meg különféle forrásokból,
mindet ugyanarról a témáról. Remélhetőleg senki sem figyelt föl minderre.
Követte a férfit, aki egy kopott függönyt félrehajtva a bolt hátsó részébe ment.
Amikor először járt itt, megtudta, hogy az épület régebben, a huszadik század elején
bankként működött. Abból maradt a páncélterem. Wilkerson figyelte, ahogyan a
német beállítja a kódot, elfordítja a tárcsát, aztán lassan kitárja a nehéz vasajtót.
Martin belépett, és megrántotta a csupasz égő zsinórkapcsolóját.
– Ezzel vesződtem ma csaknem egész nap.
Középen dobozok álltak halomban. Wilkerson megnézte a legfölsőt. A
Germaniennek, a harmincas években a nácik által kiadott régészeti és antropológiai
magazinnak a másolt példányai hevertek benne. Egy másik dobozban bőrkötéses
könyvek: A Kutató és Kultúregylet, Az Ahnenerbe: evolúció, lényeg, hatás.
– Ezeket adta Heinrich Himmler Adolf Hitlernek az ötvenedik születésnapjára –
mondta Martin. – Nem akármilyen munka volt fölkutatni őket! És viszonylag nem is
voltak drágák.
A többi doboz is tele volt újságokkal, levelekkel, tanulmányokkal és egyéb
iratokkal a háború előtti, alatti és utáni évekből.
– Szerencsém volt, hogy olyan eladókat találtam, akik készpénzt kértek. Egyre
nehezebb ilyenekre bukkanni. És ezzel már el is érkeztünk az én fizetségemhez.
Wilkerson előhúzott egy borítékot a kabátja belső zsebéből, és átadta.
– Tízezer euró, ahogy megegyeztünk.
A német látható elégedettséggel pörgette végig a bankjegyeket.
Kiléptek a páncélteremből, és visszamentek a boltba.
Martin ért először a függönyhöz, ahol hirtelen megfordult, s kezében egy
pisztolyt tartott, amelyet Wilkersonra szegezett.
– Nem vagyok amatőr. De akinek dolgozik, nyilván annak tart.
Wilkerson megpróbált fesztelennek látszani.
– Azok ott kint. Miért vannak itt?
– Hogy nekem segítsenek.
– Én mindent úgy tettem, ahogyan kérte. Megszereztem mindent, amit kért.
Sehol nem hagytam semmi nyomot.
– Akkor nincs mitől tartania. Én csak a dobozokért jöttem.
Martin intett a borítékkal:
– Pénzért csinálja?
Wilkerson vállat vont.
– Nem igazán.
– Akkor mondja meg annak, aki ezt az egészet pénzeli, hogy hagyjon engem
békén.
– Honnan tudja, hogy nem én pénzelem?
Martin elgondolkodva vizsgálta az arcát.
– Valaki kihasználja magát. Vagy még rosszabb: maga prostituálja saját magát.
Szerencséje, hogy nem lövöm le.
– Miért nem?
– Nem akarok egyetlen golyót sem elpazarolni. Maga nem jelent számomra
fenyegetést. De mondja meg a jótevőjének, hogy hagyjanak engem békén. Most pedig
fogja a dobozokat, és távozzon!
– Segítségre lenne szükségem.
Martin megrázta a fejét.
– Az a kettő a kocsiban marad. Maga személyesen viszi ki a dobozokat. De
legyen tisztában vele: egyetlen próbálkozás, és agyonlövöm.
TIZENNÉGY
ETTALI KOLOSTOR
Dorothea Lindauer a megvilágított kékesszürke köveket nézte, amelyeket állítólag a
nagyapja hozott az Antarktiszról. Ritkán látogatott el az apátságba. Ezek a
rögeszmék nem sokat jelentettek neki. És ahogy most végigsimított a kövek durva
felületén, ujjaival megpróbálva követni a különös betűk vonalát, amiket a nagyapja
és az apja is hiába próbált megfejteni, egyre biztosabban érzett valamit.
Azt, hogy bolondok voltak. Mindketten.
Különösen a nagyapja.
Hermann Oberhauser nemesi családban született, amelynek tagjai reakciós
politikusok voltak, szenvedélyes hívők, de képtelenek voltak önmagukkal kezdeni
valamit. Ő pedig belevetette magát a lengyelellenes mozgalomba, amely az 1930-as
évek elején söpört végig Németországon, és pénzt gyűjtött a gyűlölt weimari
köztársaság elleni harcra. Amikor Hitler hatalomra került, Hermann megszerzett egy
reklám- és sajtóügynökséget, lapjaiban potom pénzért adott hatalmas felületeket a
nemzetiszocialistáknak, és segédkezett abban is, hogy a barna ingesek terroristákból
vezetőkké emelkedjenek. Aztán indított egy csomó lapot, és vezette a Német
Nemzeti Néppártot, amely végül csatlakozott a nácikhoz. Eközben három fiút is
nemzett. Közülük ketten nem érték meg a világháború végét: egyikük
Oroszországban, a másik Franciaországban vesztette életét. Dorothea apja csak azért
maradt életben, mert túl fiatal volt ahhoz, hogy fegyvert fogjon. A békekötés után a
nagyapja egyike lett annak a számtalan csalódott embernek, aki naggyá tette, majd
túlélte Hitlert, hogy aztán kénytelen legyen elviselni a szégyent. Elvesztette újságjait,
de szerencsére megmaradt néhány gyára, malma és olajfinomítója, amelyre a
szövetségeseknek is szükségük volt, ezért bűneit – ha nem bocsátották is meg –
szőnyeg alá söpörték.
Nagyapja már-már betegesen büszke volt ógermán, teuton származására.
Magával ragadta őt a német nacionalizmus, amely azt hirdette, hogy a nyugati
civilizáció az összeomlás határára került, és egyetlen reménye az lehet, ha feléleszt
elveszettnek hitt, ősi igazságokat. Ahogyan Dorothea Malone-nak mesélte, Hermann
az 1930-as évek végén különös szimbólumokra figyelt föl holland tanyaépületeken,
és arra a következtetésre jutott, hogy ezek – a Svédországból és Norvégiából
származó kőfaragványokkal, valamint az Antarktiszról hozott kövekkel együtt –
valamilyen árja hieroglifaírás részei.
Ez pedig minden írások ősanyja.
A mennyek nyelve.
Teljes képtelenség, de a nácik imádták ezeket a romantikus elképzeléseket. Az
SS-nek 1931-ben már tízezer tagja volt, és a szervezetet Himmler végül fiatal árja
férfiak elitcsapatává alakította. A szervezet faji és telepítési hivatala aprólékosan
megvizsgálta, hogy a jelentkező genetikailag alkalmas-e a tagságra. Aztán 1935-ben
Himmler továbbment, és létrehozott egy agytrösztöt az árja aranykor újbóli
megteremtésére.
A szervezet feladata kettős volt.
Földeríteni és előásni bizonyítékokat a németek elődeiről egészen a kőkorszakig
visszamenően, majd ezeket a német nép elé tárni.
A fontosságot már a név is hangsúlyozta. Deutsches Ahnenerbe – Studiengesellschaft
für Geistesurgeschichte. Német ősi örökség – Társaság az ősi ideák történetének
tanulmányozására. Vagy röviden: az Ahnenerbe. Valami, amit az ősapáktól
örököltünk. Százharminchét tudós és kutató, további nyolcvankét filmes, fotós,
művész, szobrász, könyvtáros, technikus, bérszámfejtő és titkárnő.
Mindezek vezetője Hermann Oberhauser volt.
Mialatt Dorothea nagyapja ezekkel a képzelgésekkel bajlódott, németek milliói
haltak meg. Hitler végül elzavarta az Ahnenerbe éléről, és nyilvánosan
megszégyenítette az egész Oberhauser családot. Ekkor vonult Hermann vissza ide,
az apátságba, a vallás által védelmezett, biztos falak mögé, és itt próbált meg
magához térni.
De ez sosem sikerült neki.
Dorothea emlékezett arra a napra, amikor a nagyapja meghalt.
– Papa! – térdelt le az ágy mellé, megfogva nagyapja törékeny kezét.
Az öregember kinyitotta a szemét, de nem szólt. Már régóta nem ismerte meg.
– Sosem szabad föladni – mondta Dorothea.
– Engedj elhajóznom!
A szavak szinte csak sóhajtásként hagyták el az ajkát, úgyhogy a lány alig hallotta őket.
– Mit mondtál, papa?
Az öregember tekintete átsiklott rajta, és összevissza bolyongott a helyiségben. Végül
lassan megrázta a fejét.
– Meg akarsz halni? – kérdezte Dorothea.
– El kell hajóznom. Mondd meg a kapitánynak!
– Ezt hogy érted?
Az öregember megint megcsóválta a fejét.
– Az ő világuk. Nem múlt el. Oda kell hajóznom.
A lány elkezdett beszélni, hogy megnyugtassa, de az öregember szorítása elernyedt, és
mellkasa megremegett. Aztán az ajka lassan szétnyílt, és ezt mondta:
– Heil... Hitler.
Dorothea háta még most is borsódzott, valahányszor ezekre az utolsó szavakra
gondolt. Vajon miért érezte úgy, hogy utolsó szavaival muszáj kinyilvánítania
hűségét a Gonoszhoz?
Sajnos már sosem tudhatja meg.
A föld alatti helyiség ajtaja kinyílt, és a felvonós nő lépett be. Dorothea nézte,
amint biztos léptekkel közeledik a kiállítási tárgyak között. Hogyan fajulhattak a
dolgok idáig? Nagyapja náciként halt meg, apja pedig álmodozóként veszett oda.
Most meg mindjárt ő is megismétli mindezt.
– Malone elment – mondta a nő. – Elhajtott a kocsijával. Kérem a pénzemet!
– Mi történt a hegyen? Arról nem volt szó, hogy a segítőjét megölik.
– Elszabadultak a dolgok.
– Feltűnést keltett olyasmivel, aminek teljes titokban kellett volna maradnia.
– Mégis bevált. Malone idejött, és maga beszélhetett vele, ahogy akarta.
– Mindent veszélybe sodort!
– Azt tettem, amit maga kért, most pedig kérem a pénzemet. És kérem Erik részét
is. Ő aztán tényleg megdolgozott érte.
– Az ő halála semmit sem jelent magának? – kérdezte Dorothea.
– Túlreagálta a dolgokat, és ez az életébe került.
Dorothea már tíz éve leszokott a dohányzásról, de nemrég újrakezdte. Úgy tűnt,
a nikotin csillapítja állandóan feszült idegeit. Odalépett az egyik festett vitrinhez,
kivett egy dobozt, és a nő felé nyújtotta.
– Danke – mondta az, és elvette.
Dorothea az első találkozásuk óta tudta, hogy a nő dohányzik. A felvonós kivett
egy cigarettát, aztán gyufát halászott elő, és rágyújtott.
Két mély szippantás után azt mondta:
– Kérem a pénzemet.
– Hogyne.
Dorothea látta, hogy először a nő tekintete változik meg. A meglepetés pillantását
azonban gyorsan fölváltotta a rémület, majd a kín, végül a kétségbeesés. A nő
arcizmai megfeszültek a haláltusában. Ujjai közül kiesett a cigaretta, kezével a
torkához kapott. Nyelvét kinyújtotta, fuldoklott, levegő után kapkodott.
Szája szélén hab jelent meg.
Sikerült még egy utolsó lélegzetet vennie, köhögött, megpróbált szólni, de aztán
összeesett.
Utolsó leheletén keserű mandula illata érződött.
Cián. Amelyet ügyesen a dohányba kevertek.
Érdekes, hogy a halott nő úgy dolgozott másoknak, hogy nem is ismerte őket.
Egyszer sem kérdezett semmit. Dorothea nem követte el ezt a hibát. Ő mindig
alaposan ellenőrizte a szövetségeseit. A halott nőt egyszerű volt – csak a pénz
érdekelte. De Dorothea egyetlen elszólást sem engedhetett meg.
Cotton Malone? Vele másként állnak a dolgok. Valami azt súgta neki, hogy még
nem végeztek egymással.
TIZENÖT
WASHINGTON
15 óra 20 perc
Ramsey visszatért a haditengerészet hírszerzési központjába, amelyben a
tengerészeti kémelhárítás is működött. Irodájában kabinetfőnöke, egy Hovey nevű
törekvő kapitány fogadta.
– Mi történt Németországban? – kérdezte rögtön Ramsey.
– Az NR-1A-ról szóló iratokat a tervek szerint átadták Malone-nak a Zugspitzén,
de aztán minden a feje tetejére állt a lefelé tartó felvonókabinban.
Ramsey meghallgatta Hovey beszámolóját az eseményekről, aztán megkérdezte:
– Hol van Malone?
– A bérelt kocsijában lévő nyomkövető állandóan mutatja az útját. Egy ideig a
hoteljában volt, aztán elment az ettali kolostorba. Ez körülbelül tizenöt kilométerre
van Garmischtól északra. A legutolsó hír az róla, hogy visszafelé tart Garmischba.
Jól tették, hogy nyomkövetővel megjelölték Malone kocsiját, mert azt az űrből is
lehetett követni. Leült az íróasztala mögé.
– És mi van Wilkersonnal?
– A szenátorok azt hiszik, hogy nagyon okos – mondta Hovey. – Távolról követte
Malone-t, egy darabig Garmischban várt, aztán Füssenbe ment, és találkozott egy
könyvkereskedővel. Két segítője kint várt egy kocsiban. Aztán dobozokat hozott ki.
– Az idegeire megy, mi?
– Sokkal több a gond vele, mint amennyire hasznos. Meg kéne szabadulnunk
tőle.
Ramsey már korábban is érezte a kapitány Wilkersonnal szembeni ellenszenvét.
– Maguk hol keresztezték egymás útjait?
– A NATO-főparancsnokságon. Majdnem lefokoztak miatta. Szerencsére a
parancsnokom is utálta ezt a seggnyalót.
Ramseynek nem volt ideje piti féltékenységi ügyekre.
– Tudjuk, hogy Wilkerson mit csinál most?
– Valószínűleg azon töpreng, hogy ki tud neki többet segíteni. Mi vagy ők?
Ramsey, amikor tudomást szerzett arról, hogy Stephanie Nelle megszerezte az
NR-1A-ról szóló vizsgálóbizottsági jelentést, és hogy hová szándékozik továbbítani,
azonnal szabadúszókat küldött a Zugspitzéhez, szándékosan nem értesítve erről
Wilkersont. A berlini állomás vezetője úgy gondolta, hogy ő az egyetlen a
helyszínen, és azt az utasítást kapta, hogy távolról figyelje Malone-t és jelentsen.
– Wilkerson bejelentkezett?
Hovey megrázta a fejét.
– Nem.
Ramsey asztali telefonja berregni kezdett, és a titkárnője azt jelentette, hogy a
Fehér Ház van a vonalban. Egy intéssel elküldte Hoveyt, aztán fölvette a kagylót.
– Akadt egy kis problémánk – mondta Diane McCoy.
– Nekünk?
– Edwin Davis elszabadult.
– És az elnök nem tudja féken tartani?
– Nem, mert nem is akarja.
– Ez a benyomása?
– Sikerült rávennem Danielst, hogy beszéljen vele, de csak annyit tett, hogy
meghallgatott valami dagályos fecsegést, aztán meg azt mondta, hogy „minden jót”,
és letette.
Ramsey a részletek után érdeklődött, a nő pedig beszámolt mindenről. Aztán
Ramsey megkérdezte:
– A Zachary Alexandert illető vizsgálódásunk semmit sem jelentett az elnöknek?
– Úgy tűnik, semmit.
– Lehet, hogy fokoznunk kellene a nyomást.
Pontosan ezért mozgósította Charlie Smitht.
– Davis egyértelműen Stephanie Nelle-hez csatlakozott.
– Ő csak pehelysúlyú.
A Magellán Ügyosztály szereti azt hinni magáról, hogy tényező a nemzetközi
hírszerzésben. Dehogy! Nyavalyás tizenkét ügynökkel? Ugyan már! Egyikük sem ér
egy lyukas garast sem. Cotton Malone? Ő azért más kategória. De már nyugdíjba
vonult, és csak az apja érdekli. Most pedig nyilván éppen átverve érzi magát, és
semmi sem homályosítja el jobban az ítélőképességet, mint a düh.
– Nelle nem tényező.
– Davis egyenest Atlantába ment. Nem lehet bírni vele.
Ez igaz, de akkor is!
– Nem ismeri sem a tétet, sem a játékszabályokat.
– És mi van, ha Zachary Alexander miatt ment oda?
– Van még valami?
– Ne szúrja el!
Lehet, hogy Diane nemzetbiztonsági tanácsadó lesz, de ő nem a beosztottja, hogy
csak úgy utasítgassa!
– Megpróbálom.
– Az én bőrömre is megy ez a dolog! Ne feledje! Viszonthallásra, tengernagy úr!
Diane letette.
Ez már kezdett kockázatossá válni. Hány léggömböt lesz képes egyszerre egy
kézben tartani? Az órájára nézett.
Legalább az egyik léggömb hamarosan kidurran.
Az íróasztalán fekvő előző napi New York Timesra pillantott, a belpolitikai
rovatban volt egy cikk David Sylvian négycsillagos admirálisról, a Vezérkari
Főnökök Egyesített Bizottságának alelnökéről. Harminchét év katonai szolgálat.
Ötvenkilenc éves. Jelenleg kórházban van egy múlt heti motorbaleset után, amelyet
Virginiában, egy jeges úton szenvedett el. Azt mondták, felépül, de egyelőre súlyos
az állapota. A Fehér Ház állítólag gyors gyógyulást kívánt. Sylvian kiválóan ért a
szemét eltakarításához, és teljesen átalakította a Pentagon költségvetési és beszerzési
módszereit. Tengeralattjárós. Népszerű. Tisztelik.
Vagyis akadály.
Ramsey nem tudhatta, mikor jön el az ő ideje, de most, hogy eljött, készen állt. Az
elmúlt héten minden a helyére került. Charlie Smith meg elrendezi itt a dolgokat.
Ideje Európára összpontosítani.
A telefon után nyúlt, és egy külföldi számot tárcsázott.
A vonal másik végén a negyedik csengetésre vették fel.
– Milyen ott az idő? – kérdezte Ramsey.
– Felhős, hideg, nyamvadt.
Jó válasz. A megfelelő emberrel beszél.
– Azokat a karácsonyi csomagokat, amelyeket rendeltem, gondosan csomagolják
be és kézbesítsék.
– Expressz vagy normál postai úton?
– Expressz. A vakáció sebesen közeledik.
– Egy órán belül elindítjuk.
– Nagyszerű.
Ramsey letette.
Sterling Wilkerson és Cotton Malone hamarosan halott lesz.
MÁSODIK RÉSZ
TIZENHAT
WHITE OAK, VIRGINIA
17 óra 15 perc
Charlie Smith a csuklóján lévő Indiana Jones-karóra fluoreszkáló mutatóira
pillantott, aztán kinézett a parkoló Hyundai ablakán. Örült volna, ha már tavaszodik,
és javul az idő. Lelkileg nem bírta a telet. Ez kamaszkorában kezdődött, de amikor
Európában élt, csak rosszabbodott. Látott erről egy műsort az Inside Edition tévés
magazinban. Hosszú éjszakák, kevés napfény, fagyos idők.
Rohadtul lehangoló.
Harmincméternyire volt a kórház főbejárata. A szürke, stukkós, négyszögletű
épület háromemeletes volt. Az összefoglaló nyitva hevert az első ülésen, hogy
bármikor belepillanthasson, de most inkább az iPhone-jára figyelt, pontosabban az
Űrszekereknek arra az epizódjára, amelyet arra rögzített. Kirk és egy gyíkszerű idegen
küzdött egymással egy lakatlan bolygón. Többször is látta már az eredeti sorozat
mind a 79 részét, úgyhogy legtöbbször előre tudta a párbeszédeket. Ami meg a
csajokat illeti, hát Uhara nagyon is dögös. Nézte, ahogy az idegen gyík sarokba
szorítja Kirk kapitányt, de elkapta tekintetét a képernyőről, amikor két alak kilépett a
forgóajtón, és egy kávébarna Ford felé indult.
Ellenőrizte a rendszámtáblát a feljegyzésen.
A kocsi a lányé és annak férjéé volt.
Újabb ember jött ki a kórházból – harmincas éveinek közepén járhat, vöröses hajú
-, és egy Toyota terepjáró felé igyekezett.
Ellenőrizte annak a rendszámát is. Ez meg a fia.
Egy idősebb nő követte. A feleség. Az arca jól felismerhető volt az anyag feketefehér fotója alapján is.
Milyen jó is az, ha az ember felkészül!
Kirk teljes erőből rohant a gyík elől, de Smith tudta, hogy nem jut messzire.
Hamarosan leszámolás következik.
Akárcsak itt.
A 245-ös szobának mostanra üresnek kell lennie.
Tudta, hogy a kórház központi, két műtőjét állandóan használják, a sürgősségi
osztályra pedig legalább négy megyéből szállítják a rohammentők a betegeket.
Állandó a nyüzsgés, ami lehetővé teszi majd Smithnek, hogy műtőssegédnek öltözve
könnyedén bejusson.
Kiszállt a kocsiból, és a főbejárathoz sietett.
Az előcsarnok fogadópultja mögött nem állt senki. Tudta, hogy az alkalmazott
munkaideje öt órakor lejárt, és másnap reggel hétig nem jön vissza. Néhány látogató
igyekezett kifelé a parkolóba. A látogatási időnek ötkor vége volt, de a feljegyzés
szerint a többség csak ezután távozott, néha akár még hat órakor is.
Elment a felvonók előtt, és egy műmárványos átjárón a földszint túlsó végébe
került, ahol megállt a mosoda ajtajánál. Öt perccel később nyugodtan kilépett a
második emeleten a liftből. Klumpájának gumitalpa alig hallatszott a fényes
csempén. A tőle jobbra és balra elterülő előcsarnokok üresen tátongtak, a belőlük
nyíló ajtók zárva voltak. A vele szemben lévő nővérszobában két idősebb ápolónő
ült, és papírokat töltögetett ki.
Smith néhány lepedőt és párnahuzatot vitt a karján. Lent, a mosodai raktárban
megtudta, hogy a 248-as és a 250-es szobában, amelyek a legközelebb estek a 245öshöz, ágyneműt kell cserélni.
Egész nap mindössze két nehéz kérdéssel kellett szembenéznie: mit töltsön fel az
iPodjára, és mi legyen a halál oka? A kórház számítógépes rendszerében szerencsére
könnyen meg lehetett találni az egyes betegek orvosi naplóit. Bár elég sok belső
sérülés is volt ahhoz, hogy szívleállást vagy májkatasztrófát idézhessen elő – ezek
voltak kedvenc eljárásai -, az orvosok most inkább elsősorban a páciens alacsony
vérnyomása miatt aggódtak. Már fölírtak mindenféle gyógyszereket a probléma
orvoslására, de a feljegyzés szerint reggelig még várni akarnak a pontos adagolás
meghatározásával, hogy a beteg addig is valamelyest erőre kapjon.
Tökéletes!
Már megnézte, hogy Virginiában miként rendelkezik a törvény a boncolásról.
Hacsak nem erőszak, öngyilkosság okozza a halált, ha nem hirtelen hal meg valaki,
amikor nincs orvosi segítség a közelben, illetve ha nem merülnek fel gyanús, váratlan
körülmények, akkor nincs boncolás.
Szerette, amikor a törvények a kezére játszanak.
Belépett a 248-as szobába, és az üres matracra dobta az ágyneműt. Villámgyorsan
megágyazott, és szorosan begyűrte a lepedő sarkait, ahogyan a kórházakban szokás.
Aztán a halira fordította figyelmét. Két gyors pillantás oldalra, és megnyugodva
látta, hogy minden csendes.
Három gyors ugrással máris a 245-ösben volt.
Halvány fényű izzók világították meg a tapétát. A szívműködést követő monitor
halkan csipogott. Egy lélegeztetőgép fújtatott. Mindkét műszer jeleit figyelték a
nővérszobában, úgyhogy vigyázott, egyikhez se érjen.
A beteg az ágyban feküdt – feje, arca, karja és lába szorosan bepólyázva. A
feljegyzések szerint, amikor a mentő behozta és a műtőbe vitték, koponyatörést és
rengeteg zúzódást, valamint belső sérüléseket állapítottak meg. A gerinc azonban
csodával határos módon nem sérült meg. A sebészeti beavatkozások három órán át
tartottak, elsősorban a belső sérülések és a rengeteg varrás miatt. A beteg elég sok
vért vesztett, és állapota órákon át az életveszély peremén imbolygott. De aztán
felülkerekedett a remény, és az állapotát most már súlyosról stabilra módosították.
Ennek az embernek mégis meg kell halnia.
Miért? Smithnek fogalma sem volt róla. De nem is érdekelte.
Fölhúzta a gumikesztyűt, és kivett a zsebéből egy fecskendőt. A kórház
számítógépe jelezte az aktuális állapotot, úgyhogy a fecskendőbe az ennek megfelelő
adag nitroglicerint tudta tenni.
Kicsit kifecskendezett a tűből, majd a ferde hegyű eszközt az ágy melletti
intravénás tartály Y csatlakozójába nyomta. Nem kell tartani a leleplezéstől, hiszen a
nitró azonnal felszívódik a testben a halál beálltával, és nem hagy nyomot.
Az azonnali halál azonban – bár kívánatos lenne – riasztaná a monitorokat
figyelő nővéreket.
Smithnek időre volt szüksége a távozáshoz, és tudta, hogy David Sylvian
tengernagy halála körülbelül fél óra múlva következik majd be.
És akkor már lehetetlen lesz az ő jelenlétét észrevenni, hiszen addigra már
messze jár, megszabadulva a műtősruhától, és a következő megbízatásának
teljesítésén dolgozik.
TIZENHÉT
GARMISCH
22 óra
Malone ismét belépett a Posthotelba. A kolostorból összeszorult gyomorral
egyenesen Garmischba tért vissza. Maga előtt látta az NR-1A legénységét, amint a
jeges óceán fenekén csapdába esve abban reménykednek, hogy valaki talán
megmenti majd őket.
De senki nem jött.
Stephanie nem telefonált vissza, ezért arra gondolt, hogy fölhívja, de aztán eszébe
jutott, hogy ha lenne mondanivalója, biztosan jelentkezett volna.
Ez a Dorothea Lindauer azonban problémát jelentett. Lehetséges lenne, hogy az ő
apja is tényleg ott volt az NR-1A fedélzetén? Mert ha nem, akkor honnan tudná
annak az embernek a nevét a jelentésben? Bár a legénység névsora szerepelt a
katasztrófa után kiadott hivatalos jelentésben, nem emlékezett rá, hogy lett volna
benne egy Dietz Oberhauser. A német jelenléte a tengeralattjáró fedélzetén
nyilvánvalóan nem a nagyközönségnek megadandó információ volt, függetlenül a
rengeteg egyéb hazugságtól.
Mi folyik itt?
Ezzel a bajorországi útjával semmi sincs rendben!
Fölkaptatott a falépcsőn. Jól fog esni egy kis alvás. Holnap majd végiggondolja a
dolgokat. Lepillantott az előtérbe. Szobájának ajtaja félig nyitva állt. A kis pihenést
illető minden reménye elszállt.
Megmarkolta zsebében a pisztolyt, és óvatosan a keményfa padlót keretező
színes sávra lépett, hogy csökkentse lépteinek zaját.
Felidézte a szoba alaprajzát.
Az ajtó egy előtérbe nyílt, amelynek folytatása szemben tágas fürdőszoba volt.
Jobbra a nagy lakótér, amelyben egy franciaágy, egy asztal, néhány kisasztal, egy
televízió és két szék állt.
Lehet, hogy a fogadó tulajdonosai rosszul csukták be az ajtót? Lehet, de a mai
nap után már nem hitt az effajta véletlenekben. Megállt, és a pisztollyal beljebb lökte
az ajtót. Ekkor vette észre, hogy bent ég a lámpa.
– Minden rendben, Mr. Malone – szólt ki egy női hang.
Az ajtó mögé pillantott.
Magas, formás, vállig érő szőke hajú nő állt az ágy túloldalán. Arcát nem
világította meg fény, így csak elmosódva látta, de az alakja szinte tökéletes volt.
Mintha már találkozott volna vele!
Dorothea Lindauer?
Nem.
Nem egészen.
– Christl Falk vagyok – mondta a nő.
Stephanie az ablak mellett ült, Edwin Davis pedig mellette az Atlantából felszálló
Delta-járaton, amely már ereszkedni kezdett a jacksonville-i repülőtérre. Alattuk
terült el az Okefenokee vadrezervátum, és a sötét mocsár növényzetét fagyos
barnaság vonta be. Stephanie hagyta Davist gondolkodni az ötvenperces repülőút
alatt, de most már elege volt.
– Edwin, miért nem mondod el az igazat?
A férfi az ülés fejtámlájára támasztotta a tarkóját, csukva tartotta a szemét.
– Tudom. Nem volt semmiféle bátyám azon a tengeralattjárón.
– Miért hazudtál Danielsnek?
– Kénytelen voltam – ült föl Davis.
– Ez nem vall rád.
A férfi Stephanie felé fordult.
– Tényleg? Nem ismerjük igazán egymást.
– Akkor én miért vagyok itt?
– Mert becsületes vagy. Időnként a végletekig naiv. Konok. De mindig becsületes.
Ezt meg kell hagyni.
Stephanie-t meglepte a férfi cinizmusa.
– Az egész rendszer korrupt, Stephanie! A velejéig! Bármerre nézel, az irányítás,
a kormányzás meg van mérgezve.
Stephanie megdöbbent e szavaktól.
– Mit tudsz Langford Ramseyről? – kérdezte Davis.
– Nem kedvelem. Mindenkit idiótának tart, és azt hiszi, hogy az egész hírszerzés
meghalna nélküle.
– Már kilenc éve ő a haditengerészeti hírszerzés főnöke. Ez példátlan!
Valahányszor váltásra került volna sor, mindig megengedték neki, hogy maradjon.
– És ez baj?
– Nagyon is! Ramseynek tervei vannak.
– Ez úgy hangzik, mintha ismernéd.
– Jobban is, mint szerettem volna.
– Edwin, hagyd abba! – mondta Millicent.
A férfi a kezében tartotta a telefont, és a helyi rendőrség számát tárcsázta. A nő
kivette a kezéből a kagylót, és visszatette a helyére.
– Hagyd! – mondta Millicent.
Davis csak nézte a nő sötétbarna szemét. Hosszú, gyönyörű haja ziláltan lógott.
Arca ugyanolyan finomnak tűnt, mint mindig, de most feldúlt volt. Oly sok
mindenben hasonlítottak egymásra! Okos, elkötelezett, lojális. Csak a rasszban
különböztek – a nő gyönyörű példája volt az afrikai géneknek, ő pedig a fehér
angolszász protestánsok megtestesítője volt. Azonnal elkezdett vonzódni a nőhöz,
amint kinevezték Langford Ramsey kapitány külügyminisztériumi összekötőjének, és
a NATO brüsszeli központjába vezényelték.
Gyengéden megsimogatta a friss sebhelyet a nő combján.
– Megütött téged! – Alig tudta kimondani. – Megint!
– Ő ilyen.
Millicent hadnagy volt. Tengerészcsaládba született, ő már a negyedik generáció
volt. Az utóbbi két évben Langford Ramsey segédtisztje. És szeretője is.
– Megéri? – kérdezte Davis.
A nő ellépett a telefontól, és összébb húzta magán a fürdőköpenyt. Fél órával
ezelőtt hívta föl a férfit, és megkérte, hogy menjen át hozzá. Ramsey nem sokkal előtte
távozott. Davis nem tudta, miért ugrik azonnal, valahányszor a nő hívja.
– Nem gondolja komolyan – válaszolta a nő. – Csak a temperamentuma hajtja.
Nem szereti, ha visszautasítják.
Davis gyomra összeugrott annak gondolatára, hogy ezek ketten együtt... De
figyelmesen hallgatott, mert tudta, hogy Millicentnek meg kell szabadulnia hamis
bűntudatától.
– Föl kellene jelenteni.
– Az semmit sem oldana meg. Az ő csillaga most éppen emelkedőben van, Edwin.
Sok a barátja. Senkit nem érdekelne, hogy mit mondok.
– Engem igen.
A nő aggodalmasan nézett.
– Megígérte, hogy többé nem tesz ilyet.
– Ezt mondta a múltkor is.
– Az én hibám volt. Én erősködtem. Nem kellett volna.
Leült a kanapéra, és intett a férfinak, hogy üljön mellé.
Amikor Davis leült, a férfi mellére hajtotta a fejét, és néhány perc múlva már
aludt.
– Hat hónappal később meghalt – mondta Davis halkan.
Stephanie nem szólt.
– Megállt a szíve. A brüsszeli hatóságok azt mondták, valószínűleg örökletes
dolog volt. – Davis kis szünet után folytatta. – Ramsey három nappal előtte megint
megverte. Nem volt nyoma. Csak néhány jól elhelyezett ökölcsapás. – Elhallgatott. –
Ezután kértem az áthelyezésemet.
– Ramsey tudott arról, hogy te mit érzel a nő iránt?
Davis megvonta a vállát.
– Magam sem tudom, mit éreztem. De kétlem, hogy Ramsey törődött volna ezzel.
Én harmincnyolc éves voltam, és azon munkálkodtam, hogy előrébb jussak a
külügyminisztériumban. A külföldi kiküldetés nagyban hasonlít a katonai
szolgálathoz. Jönnek a feladatok, és te végzed a munkád. De ahogy már a kitalált
testvéremnél is mondtam, azt gondoltam magamban, ha valaha olyan tisztségbe
kerülök, hogy elkaphassam Ramsey tökét, hát elkapom.
– Mi köze ehhez Ramseynek?
Davis visszaejtette a fejét a támlára.
A gép landoláshoz készülve erősen lebukott.
– Mindenhez köze van – válaszolta.
TIZENNYOLC
BAJORORSZÁG
22 óra 30 perc
Wilkerson lassított a Volvóval. Az országút lejtett egy széles alpesi völgy felé, amely
két meredek hegy között húzódott. Hópelyhek tűntek föl a sötétben, de az ablaktörlő
lesöpörte őket az üvegről. Tizenöt kilométerre északra járt Füssentől a sötét bajor
erdőben, nem messze Linderhoftól, az őrült II. Lajos király egyik tündérpalotájától.
Megállt, majd ráfordult egy köves útra, amely bevezetett a fák közé. Mesebeli
csönd vette körül. Egy tanya tűnt fel. Jellegzetesen bajor. Nyeregtető, világos színek,
kőfalak, habarcs és fa. Zöld zsalugáterek a földszinti ablakokon, zárva, ahogyan
hagyta.
Leparkolt és kiszállt a kocsiból.
Ropogott a hó a lába alatt, ahogy a bejárathoz sétált. Bent fölkapcsolta a lámpát,
felszította a tüzet, amelyet izzásban hagyott a kandallóban. Aztán visszament a
kocsihoz, becipelte a Füssenből hozott dobozokat, és berakta őket a konyha melletti
kamrába.
Ezzel a munkával végzett.
Visszament a bejárati ajtóhoz, és kibámult a havas éjszakába.
Hamarosan jelentenie kell Ramseynek. Azt ígérték neki, hogy egy hónapon belül
visszavezénylik Washingtonba, a tengerészeti hírszerzés központjába, egy magas
posztra. Neve szerepel majd a tengernagyi címre esélyes tisztek névsorában, és
Ramsey azt ígérte, hogy addigra már olyan pozícióban lesz, hogy ezt el is tudja
intézni.
De vajon tényleg így lesz-e?
Nem volt választása, csak reménykedhetett. Úgy tűnt, életének ebben a
szakaszában mindig másoktól függ.
És ebből semmi sem tűnt jónak.
A kandallóban lévő hasábok sziszegve izzottak. Kéne hozni még néhányat a ház
melletti farakásról. Később nagyobb tűzre lesz szüksége.
Kinyitotta az ajtót.
Robbanás rázta meg az éjszakát.
Ösztönösen az arca elé kapta a kezét, hogy megvédje a vakítóan fellobbanó
fénytől és a hőhullámtól. Látta, hogy a Volvo lángol. A karosszériából nem sok
maradt, de a lángok vadul nyaldosták a maradék fémet.
Mozgást vett észre a sötétben. Két alakot. Feléje közeledtek. Fegyverrel a
kezükben.
Becsapta az ajtót.
Az egyik ablak üvege betört, és valami puffant a deszkapadlón. Odakapta a
tekintetét. Gránát. Szovjet gyártmány. Bevetődött a szomszéd szobába éppen abban a
pillanatban, amikor a szerkezet fölrobbant. A nyaraló jól volt megépítve, a szobák
közötti fal fölfogta a robbanás erejét, de aztán szél süvítését hallotta az egykor
kényelmes kis fészekben, ami azt jelezte, hogy a robbanás valószínűleg kidöntötte az
egyik külső falat.
Sikerült talpra állnia, majd lekuporodnia.
Hangok hallatszottak. Kívülről. Két férfié. A ház két oldaláról.
– Keresd meg a tetemet! – mondta az egyik németül.
Motoszkálást hallott a törmelék közt, aztán egy fénysugár vágott rést a
sötétségbe. A támadók nem is próbálták leplezni, hogy jönnek. A falhoz lapult.
– Van valami? – kérdezte az egyik férfi.
– Nein.
– Akkor menj beljebb!
Kihúzta magát.
Vékony fénycsík mozgott az ajtónál. Aztán maga a fényforrás is bekerült a
szobába egy puskacsővel együtt. Várta, hogy a férfi is belépjen, aztán megragadta a
fegyvert, másik kezével állon vágta a férfit, és kirántotta a kezéből a puskát.
A férfi megtántorodott, továbbra is az elemlámpát szorongatva. Wilkerson nem
vesztegette az idejét. Amint támadója visszanyerte egyensúlyát, mellbe lőtte a férfit,
majd rögtön felhúzta a fegyver kakasát, mivel egy másik fénycsóva imbolyogott felé.
Fekete tárgy repült be a szobába, és nagyot koppant a padlón.
Még egy gránát.
Átvetette magát a kétüléses kanapén, és magára borította éppen abban a
pillanatban, amikor a gránát fölrobbant. Üveg-, fa- és kődarabok záporoztak
mindenfelé. Kidőlt egy újabb fal, és az éjszaka hidege még érezhetőbb lett. A
felborított kanapé megvédte a robbanástól, úgyhogy már azt hitte, megmenekült a
legrosszabbtól, amikor hatalmas reccsenés hallatszott, és az egyik mennyezetgerenda
rázuhant a kanapéra.
Szerencsére őt nem döngölte a padlóba.
A zseblámpás férfi közelebb jött.
A második robbanáskor Wilkerson elejtette a fegyvert, úgyhogy most vadul
tapogatódzott a sötétben. Végül észrevette, és sikerült kikúsznia a kanapé romjai alól
is.
Támadója ekkor ért a szobába, óvatosan lépdelve a törmeléken.
Golyó fúródott a padlóba, közvetlenül Wilkerson orra előtt.
A romok mögé vetette magát, miközben újabb golyó pattogott el mellette. Nem
volt mit tenni. A puska túl messze hevert. Jeges szél csapta meg az arcát. A
zseblámpa fénycsóvája pedig rátalált.
A francba! Elátkozta magát, aztán Langford Ramseyt is.
Fegyver dörrent.
A fénycsóva megremegett, aztán összevissza járt.
Egy test zuhant a padlóra.
Aztán csend.
Felkönyökölt és észrevett egy sötét, magas, formás, női alakot: a konyha ajtajában
állt puskával a kezében.
– Jól vagy? – kérdezte Dorothea Lindauer.
– Szép lövés volt.
– Láttam, hogy gondjaid vannak.
Odament Lindauerhez, és a sötétben ránézett.
– Gondolom, ez eloszlatta minden maradék kétségedet is a te Ramsey
tengernagyoddal és a szándékaival kapcsolatban – mondta a nő.
Wilkerson bólintott.
– Mostantól a te módszered szerint dolgozunk.
TIZENKILENC
Malone megrázta a fejét. Ikrek lennének? Becsukta az ajtót.
– Az imént találkoztam a nővérével. Nem értettem, miért enged el olyan
könnyedén. Maguk nem tudtak volna egyszerre találkozni velem?
Christl Falk megrázta a fejét.
– Nem sokat beszélünk egymással.
Most Malone lepődött meg.
– Pedig nyilván együtt dolgoznak.
– Nem.
A nő angolságán, ellentétben a nővéréével, egyáltalán nem érződött a német
akcentus.
– Akkor mit keres itt?
– A nővérem ma beetette magát. Csőbe húzta. Nem értem, miért. Azt terveztem,
hogy beszélek magával, miután lejön a csúcsról, de azután, ami történt, jobbnak
láttam, ha nem.
– Látta?
A nő bólintott.
– Aztán követtem magát ide.
Mi az ördögbe keveredhetett?
– Nekem semmi közöm ahhoz, ami történt – szögezte le a nő.
– Csak előre tudott róla.
– Mindössze annyit tudtam, hogy ott lesz. Semmi többet.
Malone úgy döntött, hogy a lényegre tér.
– Maga is az apjáról akar megtudni ezt-azt?
– Igen.
Malone az ágyra ült, és a szoba másik oldalára nézett, a beépített faülőkére a két
ablak között, ahonnan Stephanie-val beszélt éppen, amikor észrevette a felvonóbeli
nőt. A Blazekról szóló jelentés továbbra is ott hevert, ahol hagyta. Azon gondolkodott,
hogy a látogatója vajon belekukkantott-e.
Christl Falk kényelmesen elhelyezkedett az egyik székben. Hosszú ujjú
vászoninget és világosbarna nadrágot viselt – mindkettő erőteljesen kiemelte formás
alakját. Ez a két gyönyörű nő, aki a hajviseletétől eltekintve szinte tökéletesen
egyformán festett – Christlnek vállig érő, egyenesen leomló haja volt – egészen eltérő
személyiségnek tűnt. Míg Dorothea Lindauerből előkelő büszkeség sugárzott, addig
Christl Falk láthatóan küzdelemre született.
– Beszélt Dorothea a nagyapánkról?
– Kaptam egy összefoglalót.
– Dolgozott a náciknak, amikor az Ahnenerbét vezette.
– Micsoda nemes vállalkozás!
Úgy tűnt, a nő érti a szarkazmusát.
– Egyetértek. Nem volt több mint egy kutatóintézet, amelynek archeológiai
bizonyítékokat kellett találnia a politika számára. Himmler meg volt győződve arról,
hogy a németek ősei nagyon fejlettek, egyfajta vezető faj voltak. Aztán ez az
állítólagos árja vér elkerült a világ legkülönbözőbb tájaira. Ezért létrehozta az
Ahnenerbét, kalandorok, varázslók és tudósok különös elegyét, és nekiállt fölkutatni
az árjákat, miközben mindenki mást elsöpört.
– A nagyapja melyik volt?
A nő láthatóan nem értette.
– Kalandor, varázsló vagy tudós?
– Tulajdonképpen mind a három.
– De ugyanakkor politikus is volt. Ő vezette az egészet, úgyhogy biztosan tudta,
mi az Ahnenerbe-dolog lényege.
– Hát ebben téved. Nagyapa csak a mitikus árja faj létezésében hitt. Himmler
felhasználta a megszállottságát az etnikai tisztogatáshoz.
– Ezzel a magyarázattal már a háború után, a nürnbergi perben is próbálkoztak,
de akkor sem sikerült.
– Gondoljon, amit akar, de ez nem lényeges abból a szempontból, hogy miért
vagyok most itt.
– Én pedig már régóta arra várok, megjegyzem, türelmesen, hogy ezt végre
elárulja.
A nő átvetette egyik lábát a másikon.
– Az Ahnenerbe leginkább írásokat és szimbólumokat tanulmányozott, ősi árja
üzeneteket keresett bennük. De 1935 végén nagyapa tényleg talált valamit. – A nő a
kabátjára mutatott, amely az ágyon hevert, Malone mögött. – A zsebében!
A férfi belenyúlt, és kivett egy nejlonzacskóba csomagolt könyvet. Mérete,
formája és állaga olyasmi volt, mint azé, amelyet nemrég látott, csakhogy ennek
semmilyen szimbólumot nem nyomtak a címlapjára.
– Hallott már Einhardról? – kérdezte a nő.
– Olvastam tőle a Nagy Károly életét.
– Einhard a frank királyság keleti részéről származott, ami egyértelműen német,
azaz germán terület volt. Fuldában tanult, amely a frankok birodalmának egyik
legismertebb oktatási központjának számított. Körülbelül 791-ben került Nagy
Károly udvarába. Nagy Károly egyedülálló volt a maga korában: építő, politikai
vezető, vallási propagandista, reformer, a művészetek és tudományok patrónusa.
Szerette magát tanult emberekkel körülvenni, és Einhard lett az a tanácsadója, akiben
a leginkább megbízott. Amikor Nagy Károly 814-ben meghalt, a fia, Jámbor Lajos
szintén a titkárává fogadta Einhardot. De tizenhat évvel később Einhard otthagyta az
udvart, amikor Lajos és fiai harcolni kezdtek egymás ellen. Végül 840-ben halt meg,
és Seligenstadtban temették el.
– Magából igazán bőséggel áradnak az információk!
– Három diplomám van középkori történelemből.
– De egyik sem ad választ arra, hogy most mi az ördögöt keres itt.
– Az Ahnenerbe számos helyet átkutatott az árják után. Németország-szerte
rengeteg sírt nyitottak föl. – A könyvre mutatott. – Nagyapa Einhard sírjában találta
ezt a könyvet, amelyet most a kezében tart.
– Azt hittem, ez Nagy Károly sírjából való.
A nő elmosolyodott.
– Látom, Dorothea megmutatta magának az ő kötetét. Az tényleg Nagy Károly
sírjából származik. Ez nem ugyanaz.
Malone nem bírta tovább. Kicsúsztatta a könyvet a fóliából, aztán óvatosan
kinyitotta. Latin szavak sorakoztak a lapokon, mellettük ugyanaz a furcsa írás és
szimbólumok serege, amit korábban is látott.
– Nagyapa az 1930-as években találta ezt a könyvet Einhard végrendeletével
együtt. Nagy Károly idejében a tehetős emberek már hagytak írott végrendeletet. És
Einhard testamentumában nagyapa fölfedezett egy titkot.
– És honnan tudja, hogy ez nem merő fantáziálás? A nővére nem beszélt túl
hízelgő szavakkal a nagyapjukról.
– Ami újabb magyarázat arra, hogy mi ketten utáljuk egymást.
– És maga miért olyan büszke a nagyapjára?
– Mert bizonyítékot is talált.
Dorothea gyengéden megcsókolta Wilkerson ajkát. Észrevette, hogy a férfi még
mindig reszket. A ház romjai között állva nézték, hogyan ég az autó.
– Most már együtt kell csinálnunk – mondta a nő. Ezt Wilkerson is tudta. És még
mást is. Hogy keresztet vethet a tengernagyi előléptetésre. Pedig Dorothea már
korábban figyelmeztette, hogy Ramsey egy kígyó, de ő nem akart hinni neki.
De ebből most tanult!
– A kivételezettek luxusélete kárpótolhat mindezért – mondta a nő.
– Neked van férjed.
– Csak papíron. – Dorothea látta, hogy Wilkersonnak most bátorítás kell. Ahogy
a férfiak többségének. – Nagyon jól reagáltál a házban.
A férfi megtörölte izzadt homlokát.
– Az egyiket még megölnöm is sikerült. Mellbe lőttem.
– Ami azt mutatja, hogy kézben tudod tartani a dolgokat, ha arra van szükség.
Amikor erre autóztam, megláttam, hogy a nyaraló felé lopódznak. A fák között
álltam meg, és ideosontam, miközben ők támadtak. Reméltem, hogy fel tudod
tartóztatni őket, amíg megtalálom az egyik puskát.
A mindkét irányban kilométerekre elhúzódó völgy a családjáé volt. Tudta, hogy
nincsenek szomszédok a közelben.
– A cigaretta, amelyet adtál, jól működött – tette hozzá. – Igazad volt, az a nő
csak bajt kevert volna, úgyhogy meg kellett tőle szabadulnom.
A dicséretek megtették a kívánt hatást. Wilkerson megnyugodott.
– Örülök, hogy megtaláltad azt a puskát – mondta végül.
A lángoló autó hője valamelyest fölmelegítette a fagyos levegőt. A nő még
mindig a kezében tartotta a fegyvert, amelyet újratöltött, bár kételkedett benne, hogy
újabb látogatók érkeznének még az éjjel.
– Szükségünk van azokra a dobozokra, amelyeket idehoztam – mondta a férfi. –
A kamrában vannak.
– Láttam.
Érdekes, hogy a veszély mennyire feltüzeli a vágyat. Ez a férfi, ez a jóképű,
szerény képességű, nem igazán merész tengerészkapitány vonzotta a nőt. Miért
olyan kívánatosak a gyenge férfiak? A férje egy senki volt, aki hagyta, hogy azt
csináljon, amit akar. A legtöbb szeretője is ilyen volt.
Az egyik fához támasztotta a puskát.
És ismét megcsókolta Wilkersont.
– Miféle bizonyítékot? – kérdezte Malone.
– Maga fáradtnak tűnik – mondta Christl.
– Az is vagyok. Meg éhes is.
– Akkor menjünk, együnk valamit!
Elege volt már abból, hogy mindenféle nők dróton rángassák, és ha nem az
apjáról van szó, akkor neki is megmondaná, mint a nővérének, hogy kapja be!
Mindazonáltal szeretett volna többet is megtudni.
– Rendben. De maga fizet.
Kimentek a szállodából, és a havazásban Garmisch sétálóutcáján elsétáltak egy
néhány saroknyira lévő kávézóhoz. Malone malacsültet rendelt sült krumplival.
Christl Falk levest és kenyeret kért.
– Hallott már a Deutsche Antarktische Expeditionról? – kérdezte a nő.
A német antarktiszi expedícióról.
– 1938 decemberében indultak Hamburgból – mondta a nő. – Hivatalosan az volt
a cél, hogy keressenek egy bálnavadászhelyet az Antarktiszon Németország
zsírtermelésének növelése céljából. Képzelje csak el! És az emberek bevették!
– Én el tudom képzelni. A bálnazsír akkoriban a margarin- és szappangyártás
legfontosabb alapanyaga volt. Németország rengeteg bálnazsírt vásárolt Norvégiától.
Már a háború küszöbén álltak, és akkor függjenek egy ilyen fontos nyersanyagtól?
Nagy gond lehetett.
– Látom, tájékozott az ügyben.
– Olvastam a nácik antarktiszi kalandjáról. A Schwabenland nevű teherhajó,
amelyről repülőgép is képes volt fölszállni, vagy hatvan emberrel ment oda, ugye?
Norvégia nem sokkal korábban nyilvánította magáénak az Antarktisz egy részét,
Maud királynőföld néven, de a nácik már szintén föltérképezték azt a területet, és
Neuschwabenlandnak nevezték át. Rengeteg fényképet csináltak, és mindenfelé
német zászlókat szórtak szét repülőről. Szép látvány lehetett! Kis horogkeresztek a
hóban!
– Nagyapám részt vett abban az 1938-as expedícióban. Bár az Antarktisz
egyötöde már föl volt térképezve, a valódi cél az volt, hogy lássák: mindaz, amit
Einhard írt abban a könyvben, amit mutattam magának, igaz-e.
Malone-nak eszébe jutottak az apátságban látott kövek.
– És hozott magával szikladarabokat, amelyeken ugyanolyan szimbólumok
voltak, mint a könyvben.
– Járt az apátságban?
– A nővére invitálására. De miért van az az érzésem, hogy maga minderről tud? –
A nő nem válaszolt, ezért Malone megkérdezte: – Szóval, mi a vége? Mit talált a
nagyapja?
– Épp ez a gond! Nem tudjuk. A háború után az Ahnenerbe papírjainak egy része
megsemmisült, a többit elkobozták a szövetségesek. Hitler erősen legorombította
nagyapát egy 1939-es pártgyűlésen. Hitler nem értett egyet néhány gondolatával,
különösen a nőket illetően, mert nagyapa szerint az ősi árja társadalmat talán papnők
és női látnokok uralták.
– Mindez messze esett attól a szülőgép-gyereknevelő szereptől, amelyet Hitler a
nőknek szánt.
– Így van – bólintott Christl. – Hermann Oberhausert tehát elhallgattatták,
eszméit betiltották. Nem publikálhatott és nem taníthatott. Tíz évvel később meg már
az agya is kezdte cserbenhagyni, úgyhogy utolsó éveiben már teljesen szenilis volt.
– Elgondolkodtató, hogy Hitler nem végeztette ki egyszerűen.
– Hitlernek szüksége volt a gyárainkra, olajfinomítóinkra és újságjainkra. Az,
hogy a nagyapát életben hagyta, jogot adott neki arra, hogy mindezeket az
ellenőrzése alatt tartsa. És sajnos nagyapa mindenáron kedveskedni akart Adolf
Hitlernek, úgyhogy önként a kezére adta szinte mindenét. – Előhúzta kabátzsebéből
a könyvet és kivette a tasakból. – Ez a szöveg számos kérdést vet fel. Némelyikre
nem találtam a választ. Reméltem, hogy maga majd segít megfejteni a talányt.
– Eredjünk Nagy Károly nyomába?
– Látom, Dorotheával hosszan elbeszélgettek. Ja, die Karl der Große Verfolgung.
Átadta a könyvet a férfinak. Malone valamelyest tudott latinul, úgyhogy sikerült
megfejtenie a szavak értelmét, de a nő látta, hogy nehezen megy neki.
– Szabad? – kérdezte.
Malone habozott.
– Érdekesnek fogja találni. Tudom, mert én is annak találtam.
HÚSZ
JACKSONVILLE, FLORIDA
17 óra 30 perc
Stephanie jól megnézte az idősödő férfit, aki ajtót nyitott a város déli részén álló
egyszerű téglaházban. Alacsony volt, és túlsúlyos, duzzadt és tűzpiros orra pedig
Rudolfra, a Mikulás szánját húzó rénszarvasra emlékeztette. Személyi lapja szerint
Zachary Alexander már hetvenen fölül járt, és ki is nézett annyinak. Stephanie csak
hallgatott, amíg Edwin Davis elmondta, hogy kik ők, és mi járatban vannak.
– Mit gondolnak, mit mondhatnék én maguknak? – kérdezte Alexander. – Már
csaknem harminc éve nem vagyok a haditengerészetnél.
– Pontosan huszonhat éve – mondta Davis. Alexander figyelmeztetően fölemelte
kövér ujját.
– Nem szeretem az időmet pocsékolni.
Stephanie hallotta, hogy bent megy a tévé. Valami kvíz. És azt is észrevette, hogy
az egész ház patyolattiszta, és átható fertőtlenítőszag terjeng.
– Mindössze néhány percig maradnánk – mondta Davis. – Végtére is én a Fehér
Házból jöttem.
Stephanie észrevette a hazugságot, de nem szólt semmit.
– Én nem Danielsre szavaztam.
A nő elmosolyodott.
– Ezzel sokan vagyunk így, de nem szánna mégis ránk néhány percet?
Alexander végül megenyhült, és beengedte őket a lakásba, kikapcsolta a tévét, és
hellyel kínálta őket.
– Hosszú ideig szolgáltam a haditengerészetnél – mondta Alexander. – De meg
kell mondanom, nincsenek túl jó emlékeim róla.
Stephanie olvasta a férfi szolgálati aktáját. Alexander elérte a parancsnoki rangot,
de kétszer is mellőzték a további előléptetésnél. Végül visszavonult, és teljes
nyugdíjjal otthagyta a sereget.
– Úgy gondolták, nem vagyok elég jó nekik.
– Ahhoz elég jó volt, hogy a Holden parancsnoka legyen.
A férfi összehúzta a szemöldökét.
– Annak és még néhány hajónak.
– Mi azért jöttünk – szólt közbe Davis -, mert a Holden az Antarktisznál teljesített
küldetést.
Alexander nem szólt semmit. Stephanie azon töprengett, hogy hallgatása
kiszámított vagy véletlen-e.
– Tulajdonképpen izgatott az a küldetés – mondta végül Alexander. – Látni
akartam azt a sok jeget. Később azonban úgy gondoltam, hogy az egésznek valami
más célja van, amiből engem kihagytak.
Davis előrehajolt.
– Erről szeretnénk hallani.
– Minek? – vakkantotta Alexander. – Az egész ügy titkosítva van. Nyilván még
ma is. Nekem azt mondták, hogy tartsam a számat.
– Én az elnök nemzetbiztonsági tanácsadójának a helyettese vagyok. A hölgy egy
kormányzati kémelhárító részleg vezetője. Nekünk elmondhatja, amit tud.
– Hülyeség!
– Van valami oka, hogy ennyire ellenséges velünk? – kérdezte Stephanie.
– Azon kívül, hogy gyűlölöm a haditengerészetet? – kérdezett vissza a férfi. –
Vagy azon kívül, hogy maguk itt horgásznak, én meg nem akarok csali lenni?
Alexander hátradőlt a székében. Stephanie elképzelte, amint a férfi ott ül évek
óta, és megpróbálta elképzelni, hogy mi játszódhat le most az agyában.
– Azt tettem, amit parancsoltak, és azt tisztességesen elvégeztem. Mindig
engedelmeskedtem a parancsoknak. De mindez már nagyon régen volt, úgyhogy mit
is szeretnének tudni?
– Azt tudjuk, hogy a Holdent az Antarktiszhoz vezényelték 1971 novemberében –
mondta Stephanie. – Egy tengeralattjáró fölkutatására.
Meglepetés ült ki Alexander arcára.
– Mi az ördögről beszél?
– Olvastuk a vizsgálóbizottsági jelentést a Blazek elsüllyedéséről, de ha jobban
tetszik, nevezhetjük NR-1A-nak is. Abban kifejezetten az szerepel, hogy ön és a
Holden indult a keresésére.
Alexander kíváncsian és gyűlölettel nézte őket.
– Azt a parancsot kaptam, hogy menjek a Weddell-tengerre, ott szonárral
kutassak és készüljek föl szokatlan dolgokra. Három utas volt a fedélzeten, és azt a
parancsot kaptam, hogy kérdés nélkül teljesítsem a kívánságaikat. Ezt meg is tettem.
– Nem találtak tengeralattjárót? – kérdezte Stephanie.
A férfi a fejét rázta.
– Még hozzá hasonlót sem.
– És mit találtak? – kérdezte Davis.
– Egyáltalán semmit. Csak két hétig befagyott a seggünk.
Alexander széke mellett oxigénpalack állt. Stephanie nem értette, minek van ott,
meg az a rengeteg orvosi szakkönyv és tanulmány, amely megtöltötte a szobában
lévő szinte összes könyvespolcot. Nem úgy tűnt, mintha Alexandernek egészségi
problémái lennének, és a légzése is teljesen normális volt.
– Semmit sem tudok semmiféle tengeralattjáróról – ismételte meg a férfi. – Úgy
emlékszem, akkortájt elsüllyedt egy valahol az Atlanti-óceán északi részén. És annak
a neve valóban Blazek volt. Igen, erre emlékszem. De az én küldetésemnek semmi
köze nem volt ehhez. Mi a Csendes-óceán déli részén hajóztunk, elmentünk DélAmerikába, ahol fölvettük azt a három utast. Aztán egyenesen délnek fordultunk.
– Milyen volt a jég? – kérdezte Davis.
– Bár akkor már majdnem nyár volt, elég nehezen hajóztunk. Abban a hidegben,
mint egy fagyasztóban, meg jéghegyek mindenfelé. Egyetlen szép hely sincs arrafelé,
mondhatom.
– Semmit nem tudott meg, amíg ott voltak? – kérdezte a nő.
– Nem vagyok az a kérdezősködős fajta. – Alexander valamelyest megenyhült,
mintha úgy gondolta volna, hogy látogatói talán nem is az ellenségei. – Azokban a
jelentésekben, amelyeket olvastak, nincs szó három utasról?
Davis a fejét rázta.
– Semmi. Csak magát említik.
– Ez jellemző erre a rohadt haditengerészetre. – A férfi arcáról eltűnt a
közömbösség. – Azt a parancsot kaptam, hogy azt a hármat vigyem el oda, ahová ők
akarják. Többször is partra szálltak, de amikor visszajöttek, semmit se mondtak.
– Vittek magukkal valamilyen felszerelést?
Alexander bólintott.
– Jeges vízi merüléshez szükséges búvárruhákat és palackokat. A negyedik
partraszállásuk után pedig azt mondták, mehetünk.
– És a maga egyik embere sem ment velük?
Alexander a fejét rázta.
– Dehogy! Tilos volt. Az a három hadnagy tette, bármi volt is.
Stephanie is furcsállotta, de tudta, hogy a hadseregnél naponta történnek fura
dolgok. Mégis föl kellett tennie a döntő kérdést.
– Kik voltak azok az emberek?
Látta, hogy döbbenet ül a férfi arcán.
– Tudja, én sohasem beszéltem erről eddig. – Úgy tűnt, nem képes kivergődni
levertségéből. – Kapitány akartam lenni. Megérdemeltem, de a haditengerészet más
véleményen volt.
– Mindez már régen történt – szólt közbe Davis. – Most már nem sokat tehetünk
a múltbeli hibák kijavításáért.
Stephanie azon gondolkodott, hogy Davis ezzel vagy Alexander helyzetére céloz,
vagy a sajátjára.
– Biztosan fontos dologról van szó – mondta az öregember.
– Annyira mindenképpen, hogy idejöjjünk miatta.
– Az egyik fickót Nick Sayersnek hívták. A másikat Herbert Rowlandnek.
Mindketten pimaszok és beképzeltek voltak, mint a hadnagyok többsége.
Stephanie magában egyetértett vele.
– És a harmadik? – kérdezte Davis.
– Az volt a legpimaszabb. Utálatos kis pöcs! Csak az a baj, hogy maradt a
seregben, és megkapta a kapitányi kinevezést. Aztán az aranycsillagokat is
Ramseynek hívták. Langford Ramseynek.
HUSZONEGY
Hívnak a felhők és a köd. A csillagok útja sürgetőn szólít, a szél fölemel és röpít a
mennyek felé. Egy kristályfal mellé húzódom, és jégcsapok vesznek körül. Behúzódom
egy kőtemplomba, amelynek falai olyanok, mint a kőből készített mozaikpadló.
Mennyezete a csillagok útjára hasonlít. Hő sugárzik a falakból, félelem kerít
hatalmába, és reszketni kezdek. Arcra borulok, és látok egy fenséges trónt, amely oly
fényesen szikrázik, akár a nap. A főtanácsnok leül, és ruházata még a napnál is
fényesebben ragyog, és fehérebb, mint a legtisztább hó. A főtanácsnok azt mondja
nekem: „Einhard, te az igazságosságról írsz, ezért jer közelebb és halld szavam!” A
saját nyelvemen szól hozzám, ami meglepő. „Amiképpen Ő volt teremté az embert, Ő
adá néki a bölcsesség megértésének képességét, akképpen teremtett Ő engemet is.
Üdvöz légy földünkön! Úgy értesültem, te tudós ember vagy. Ha ekként van, akkor
megláthatod a szelek titkait, miképp választattak ki arra, hogy száguldjanak a föld
fölött, és megláthatod a felhők és a harmat titkait is. Mi megtaníthatjuk néked a Nap
és a Hold titkait, miként mozognak, térnek vissza ismét diadalmasan, hogy miként
hatalmasabb az egyik a másiknál, hogy miként keringenek fenségesen a bolygók, miért
nem hagyják soha el pályájukat, nem is módosítanak soha útjukon sem erre, sem arra,
és hogy miként hűségesek egymáshoz azon esküjükhöz híven, mely összeköti őket.”
Malone figyelmesen hallgatta, ahogy Christl fölolvassa a latin szöveget, aztán
megkérdezte:
– Mikor íródott ez?
– Nagy Károly halála, vagyis 814 és 840, vagyis Einhard halála között.
– Az lehetetlen. Bolygókról beszél, amelyek a Naphoz meg a Holdhoz
kapcsolódnak. A csillagászati fogalmakra még várni kell, azokat még nem dolgozták
ki. Ezek a szavak akkor eretnekségnek számítottak volna.
– Egyetértek mindazok tekintetében, akik akkoriban Európában éltek. De olyan
emberekkel, akik másutt éltek ezen a földön, akiket nem fojtogatott az egyház, a
dolog másként állt.
Malone továbbra is hitetlenkedett.
– Hadd helyezzem ezt az egészet történelmi kontextusba – mondta a nő. – Nagy
Károly két idősebb fia előbb halt meg, mint ő. Harmadik fia, Jámbor Lajos örökölte az
egész Karoling-birodalmat. Lajos gyermekei az apjuk és egymás ellen is harcoltak.
Einhard hűséggel szolgálta Lajost, ahogyan Nagy Károlyt is, de elege lett a belső
viszálykodásból. Ezért visszavonult az udvartól, és hátralévő napjait egy apátságban
töltötte, amelyet még Nagy Károly adományozott neki. Ekkor írta meg Nagy Károly
élettörténetét és – emelte magasba a régi kötetet – ezt a könyvet.
– Amelyben egy nagy utazásról ír? – kérdezte Malone.
A nő bólintott.
– Ki mondaná, hogy mindez reális és igaz? Tiszta képzelgésnek tűnik.
Christl megrázta a fejét.
– Az általa írt Nagy Károly élete minden idők egyik legnevesebb műve. Még ma is
újra meg újra kiadják. Nem arról volt közismert, hogy képzelgéseket gyártott volna,
és csak nagy nehézségek árán tudta elrejteni ezt az írását.
Malone-t mindez még mindig nem győzte meg.
– Sokat tudunk Nagy Károly tetteiről – mondta a nő -, de keveset a belső
meggyőződéséről. Azt tudjuk, hogy szerette a régi históriákat és költeményeket.
Előtte a mítoszokat csak szájhagyomány őrizte. Ő volt az első, aki elrendelte, hogy
írják le őket. Tudjuk, hogy ezt a munkát Einhard felügyelte. Lajos azonban, amikor
trónra került, pogány tartalmuk miatt megsemmisítette ezeket az írásokat. Állítólag
ezeknek a szövegeknek a megsemmisítése undorította el Einhardot annyira, hogy
gondoskodjon a sajátja fennmaradásáról.
– Mert részben olyan nyelven írta, amelyet senki sem ért?
– Valahogy úgy.
– Olvastam olyan tanulmányokat is, amelyek szerint lehet, hogy Einhard soha
nem is írt semmiféle életrajzot Nagy Károlyról. Senki nem tudhat semmit biztosan.
– Mr. Malone...
– Szólítson Cottonnak. Olyan öregnek érzem így magam.
– Különös keresztnév.
– Nekem tetszik.
A nő elmosolyodott.
– Mindezt el tudom mesélni sokkal részletesebben is. A nagyapám és az apám
évekig kutatott. Vannak dolgok, amelyeket szeretnék magának megmutatni,
amelyeket el kell magyaráznom. Ha megnézi és meghallgatja ezeket, akkor azt
hiszem, egyetért majd azzal, hogy apáink nem haltak meg hiába.
Bár a nő szeme azt sugározta, hogy még sokáig tudná folytatni a bizonyítást, már
kijátszotta az ütőkártyáit, és ezt mindketten tudták.
– Az apám volt a tengeralattjáró parancsnoka – mondta Malone. – A maga apja
utas volt rajta. Az kétségtelen, hogy fogalmam sincs, mit kerestek az Antarktiszon, de
az biztos, hogy hiába vesztették életüket.
És senki nem törődött vele, tette hozzá magában.
A nő eltolta magától a levest.
– Segít nekünk?
– Nekünk? Mi ez a többes szám?
– Nekem. Apámnak. A magáénak.
Érezte a nő hangjában a sürgetést, de előbb hallani akart Stephanie-ról is.
– Mit szólna hozzá, ha még aludnék rá egyet? Holnap majd megmutathatja, amit
akar.
A nő szeme megenyhült.
– Ez tisztességes ajánlat. Későre jár.
Kiléptek a kávézóból, és visszafelé haladtak a havas járdán, a Posthotel irányába.
Karácsonyig már csak két hét volt hátra, de úgy tűnt, Garmisch felkészült rá. Az
ünnepek és szabadságok időszaka Malone számára nem volt mindig fenékig tejföl.
Az elmúlt két karácsonyt Henrik Thorvaldsennél töltötte Christiangadéban, és
valószínűleg az idén is ez lesz a program. Elgondolkodott Christl Falkon és a
karácsonyi hagyományain. Úgy tűnt, valami búskomorság gyötri a nőt, amit nem is
nagyon próbált palástolni. Intelligensnek és határozottnak tűnt – ebben nem nagyon
különbözött a nővérétől -, de egyik nőt sem ismerte, és ez óvatosságra intette.
Átmentek az úton. A vidám színekre festett Posthotel freskóit kivilágították
éjjelre. Az ő szobájának, amely a másodikon volt, az étterem és az előcsarnok fölött,
négy ablaka nyílt az egyik oldalon, három másik pedig az elülső fronton. Amikor
elmentek, égve hagyta a lámpákat, most pedig mozgást vett észre az egyik ablak
mögött.
Megtorpant.
Valaki van ott. Christl is észrevette.
A függönyt berántották.
Egy férfi arca tűnt föl, és a tekintete találkozott a Malone-éval. Aztán a férfi
jobbra pillantott, az utcára, és eltűnt az ablakból, az árnyéka jelezte sietős távozását.
Malone észrevett egy autót, amely az utca túlsó oldalán parkolt, és amelyben
hárman ültek.
– Gyerünk! – mondta.
Tudta, hogy el kell tűnniük, méghozzá gyorsan. Szerencsére nála volt a bérelt
autó kulcsa. Odarohantak, és beugrottak a kocsiba.
Begyújtotta a motort, és kisuhantak a parkolóból. Nagyobb sebességbe kapcsolt,
és elhúztak a hotel előtt. A gumik csikorogva pörögtek a jeges aszfalton. Leengedte
az ablakot, ráfordult a főútra, és a visszapillantóban azt látta, hogy egy férfi éppen
kirohan a szállodából.
Amikor a parkoló kocsihoz ért, kabátzsebéből előkapta a pisztolyt, lassított, majd
belelőtt az autó hátsó kerekébe, ettől a bent ülő három alak fedezéket keresve
lebukott.
Aztán elhúzott.
HUSZONKETTŐ
DECEMBER 12., SZERDA
0 óra 40 perc
Malone kifelé kanyargott Garmischból, a lehető legjobban kihasználva a
kivilágítatlan, szűk utcácskák hálózatát meg azt, hogy el tudott szakadni azoktól,
akik a Posthotelnál várták. Fogalma sem volt róla, hogy van-e kéznél még egy
kocsijuk. Miután elégedetten konstatálta, hogy nem követik őket, kifordult az észak
felé tartó autópályára, amelyen aznap már járt, és Christl útmutatása alapján
megnézte, merre is mennek.
– Amiket meg akar nekem mutatni, az ettali kolostorban vannak? – kérdezte.
A nő bólintott.
– Nincs értelme reggelig várni.
Ezzel Malone is egyetértett.
– Biztos vagyok benne, hogy amikor Dorotheával találkozott, ő csak annyit
mondott el magának, amennyit ő akart.
– És maga nem ilyen?
A nő egyenesen ránézett.
– Egyáltalán nem.
Malone ebben nem volt ilyen biztos.
– És azok az emberek ott, a hotelban? A maga emberei? Vagy az övéi?
– Bármit mondanék, úgysem hinne nekem.
Malone visszakapcsolt, amikor az autópálya ereszkedni kezdett a kolostor
irányába.
– Adok egy tanácsot. Világosan kellene beszélnie. Fogytán a türelmem.
A nő habozott, a férfi várt.
– Ötvenezer évvel ezelőtt egy civilizáció fejlődött ki ezen a bolygón, amelynek
sikerült gyorsabban fejlődnie, mint az emberiség többi részének. Egyfajta
élcsapatként. Műszaki értelemben is fejlett volt? Nem igazán, de azért eléggé.
Matematika, építészet, kémia, biológia, geológia, meteorológia, csillagászat. Ezeken a
területeken volt kiváló.
Malone figyelmesen hallgatta.
– Az ősidőkről szóló történelemfelfogásunkat nagyon erősen befolyásolja a Biblia.
De abban a régi korokkal foglalkozó írások igen szűklátókörűek. Torzan ábrázolták a
korábbi kultúrákat, némelyikről pedig egyszerűen tudomást sem vettek, például a
minósziról. Ez a kultúra például, amelyikről most beszélek, egyáltalán nem szerepel
a Bibliában. Azok az emberek átkeltek az óceánokon, az egész világon kereskedtek,
jól megépített hajóik voltak, és fejlett navigációs rendszerük. A későbbi kultúrák,
például a polinéziai, a föníciai, a viking, majd végül az európai, mind kifejlesztették
ezeket a képességeket, de az első civilizáció megelőzte valamennyit.
Ő is olvasott már ezekről az elméletekről. A tudósok többsége ma már elveti az
egyenes vonalú, az őskőkorszaktól az újkőkorszakon, a bronzkoron és a vaskoron át
egyenletesen ívelő lineáris társadalmi fejlődés elméletét. Inkább úgy vélik, hogy az
embercsoportok egymástól függetlenül fejlődtek. Ennek bizonyítékai ma is
megtalálhatók valamennyi földrészen, ahol kezdetleges kultúrák még ma is
párhuzamosan léteznek a fejlett társadalmakkal.
– Vagyis azt mondja, hogy réges-régen, amikor Európában őskőkori népek éltek,
akkor már másutt létezhettek fejlett kultúrák? – Eszébe jutott, miket mondott neki
Dorothea Lindauer. – Csak nem az árják?
– Aligha. Ők mitikus nép. Mindamellett ennek a mítosznak lehet valóságalapja.
Vegyük csak Krétát vagy Tróját. Sokáig képzeletbelinek tartották őket, de ma már
tudjuk, hogy valóban léteztek.
– Szóval, mi történt ezzel az első civilizációval?
– Sajnos minden kultúra magában hordozza önmaga megsemmisítésének csíráit.
A fejlődés és a hanyatlás egyszerre van jelen. A történelem megmutatta, hogy végül
minden társadalom kifejleszti a saját bukásának eszközeit. Gondoljon csak Babilonra,
Görögországra, Rómára, a mongolokra, a hunokra, a törökökre meg a
megszámlálhatatlanul sok egyéb monarchikus társadalomra! Mindig ezt teszik
magukkal. Az első civilizáció sem volt kivétel.
Amit a nő mondott, annak volt értelme. Valóban úgy tűnt, hogy az ember,
amennyit teremtett, annyit el is pusztít.
– Nagyapa és apa is megszállottja volt ennek az elveszett civilizációnak. Meg kell
vallanom, engem is magával ragadott.
– A könyvesboltom tele van a New Age-es anyagokkal Atlantiszról meg még
seregnyi állítólag elveszett civilizációról, amelyeknek soha sehol nem találták még a
nyomát. Ez az egész csak képzelgés.
– A háborúk és hódítások sokat pusztítottak az emberi történelmen. Az egész
ciklikus ismétlődés. Fejlődés, háború, megsemmisülés, aztán újrakezdés. A
szociológiában van egy közhely. Minél fejlettebb egy kultúra, annál könnyebb
elpusztítani, és annál kevesebb marad meg belőle. Vagy még egyszerűbben: azt
találjuk meg, amit keresünk.
Malone lassított.
– Ez nem így van. Többnyire inkább belebotlunk dolgokba.
Christl a fejét rázta.
– A legnagyobb emberi fölfedezések mind nagyon egyszerű feltevésekkel
kezdődtek. Vegyük például az evolúció tanát. Miután Darwin megfogalmazta az
elméletét, csak akkor kezdtük mi is észrevenni azokat a dolgokat, amelyek
alátámasztották a teóriáját. Kopernikusz gyökeresen újszerű megközelítéssel
viszonyult a Naprendszerhez, és amikor végre mi is hajlandók voltunk fölnézni,
rájöttünk, hogy igaza van. Ötven évvel ezelőtt még senki sem gondolta komolyan,
hogy létezhetett akár előttünk is egy fejlett civilizáció. Ezt képtelenségnek tartották.
Ezért a bizonyítékról egyszerűen nem vettünk tudomást.
– Miféle bizonyítékról?
A nő elővette Einhard könyvét.
– Erről!
Nagy Károly 800 márciusában Aachenből észak felé lovagol. Az évnek ebben a
szakában még sosem merészkedett a Gall-tengerhez, amikor jeges északi szelek
ostromolják a partokat, és a halászat kudarcra van ítélve. De ragaszkodik ehhez az
úthoz. Három katona meg én kísérjük, és az út fölemészti a nap nagy részét. Mihelyst
célhoz érünk, tábort verünk a szokásos helyen, a dűnék mögött, amelyek csak kevéssé
védenek a viharos széltől. Érkezésünk után három nappal vitorlák tűnnek föl, és azt
gondoljuk: vagy a dánok, vagy a szaracénok flottája lehet, mert egyikük északról,
másikuk dél felől fenyegeti a birodalmat. Végül azonban a király örömkiáltása hallik,
és a parton állva várja, hogy a hajók bevonják evezőiket, aztán csónakokban partra
hozzák a Látókat. A Tartaroszban uralkodó Uriás vezeti őket. Vele jött még Arakiba,
aki az emberek lelke fölött áll, Raguel, aki a nagy elmék világán áll bosszút, Danel, aki
az emberiség legnemesebb része s a káosz fölött áll, és Szarakael, aki a szellemek fölött
uralkodik. Vastag kabátot, szőrmenadrágot és szőrmés csizmát viselnek. Szőke hajuk
szépen nyírott és fésült. Nagy Károly valamennyiöket öleléssel fogadja. A király sok
kérdést tesz föl, Uriás pedig megválaszolja őket. A királynak megengedik, hogy
fölmenjen a hajókra, amelyek szilárd gerendákból épültek kátrányos tömítéssel. Nagy
Károly csodálja a hajók szilárdságát. Azt mondják, hogy a hajókat a hazájuktól távoli
helyen építik, ahol bőségesen nőnek fák. Szeretik a tengert, és nálunk sokkal jobban
értik annak minden rezdülését. Danel olyan helyekről mutat térképeket a királynak,
amelyek létezéséről mi nem is tudunk, és arról beszél, hogy hajóikkal hogyan találnak
oda. Danel mutat nekünk egy kis, hegyes vasat, amely egy fadarabkán nyugszik és
egy kis tartálynyi vízen úszik. Ez mutatja az utat a tengerentúlra. A király megkérdi,
miként lehetséges ez, Danel pedig azt mondja, hogy a fém egy bizonyos irányba
vonzódik, és észak felé mutat. Mindegy, hogy a tartályt merre fordítjuk, a vas hegye
mindig megtalálja ezt az irányt. Három napig vendégeskednek itt, és eközben Uriás
meg a király hosszan beszélget. Barátságot kötök Arakibával, aki Uriás tanácsadója,
ahogyan én a királyé. Arakiba mesél a földjéről, ahol tűz és jég együtt létezik, én pedig
azt mondom, hogy szívesen látnám ezt a helyet.
– Einhard az első civilizáció embereit nevezte Látóknak – mondta Christl. – Szentek,
ez a másik szó, amit rájuk alkalmaz. Ő és Nagy Károly úgy gondolta, hogy ezek az
emberek a mennyből jöttek.
– Ki állítja, hogy ezek az ismeretlenek nem egy általunk már ismert kultúrához
tartoztak?
– Ismer olyan társadalmat, amely olyan ábécét vagy nyelvet használ, mint
amilyet Dorothea könyvében látott?
– Ez nem perdöntő bizonyíték.
– Létezett a nyolcadik században olyan társadalom, amely át tudott kelni az
óceánon? Csak a vikingek. De ezek nem vikingek voltak.
– Maga sem tudja, kik voltak.
– Nem, tényleg nem tudom. De azt igen, hogy Nagy Károly elrendelte, azt a
könyvet, amelyet Dorothea mutatott magának, vele együtt temessék el.
Nyilvánvalóan fontos volt neki, hogy ne kerüljön senki kezébe, kivéve talán
uralkodókat. Einhard rengeteget bajlódott, hogy elrejtse a könyvet. Elég az hozzá,
hogy mindez nagyon is megmagyarázza, a nácik valójában miért mentek az
Antarktiszra 1938-ban, és hogy a mi apáink miért mentek vissza 1971-ben.
Előttük feltűnt a kolostor, amely változatlanul ki volt világítva.
– Itt parkoljon le! – mondta a nő, mire Malone odakanyarodott és megállt.
Továbbra sem követte őket senki.
A nő kinyitotta a kocsi ajtaját.
– Hadd mutassak valamit, amit Dorothea biztosan nem mutatott meg magának.
HUSZONHÁROM
WASHINGTON
20 óra 20 perc
Ramsey szerette az éjszakákat. Minden este hat óra után élénkült fel. Legjobb ötletei,
legmeghatározóbb tettei mind a sötétség beállta után születtek. Alvásra persze
szüksége volt, de általában négy-öt órányi elegendőnek bizonyult – agya
pihentetésére elég, de még kevés ahhoz, hogy kárba veszett időnek lehetne nevezni.
Az éjszaka egyébként is nagyobb diszkréciót tett lehetővé, mert sokkal könnyebben
lehetett megbizonyosodni éjjel kettőkor arról, hogy valakit tényleg érdekel-e az
ember mondanivalója, mint délután kettőkor. Ezért találkozott Diane McCoyjal csak
éjszaka.
Georgetownban lakott, egy szerény házban, amelyet egy régi barátjától bérelt,
akinek imponált, hogy a bérlője négycsillagos tengernagy. Naponta legalább egyszer
detektorral végigvizsgálta mindkét szintet, lehallgatókészüléket keresve – különösen
Diane látogatása előtt.
Szerencsésnek mondhatta magát, hogy Daniels Diane-t választotta
nemzetbiztonsági tanácsadónak. A nő jól értett a nemzetközi kapcsolatokhoz és a
világgazdasághoz egyaránt, politikailag pedig kötődött mindkét oldalhoz. Az
államapparátusból jött tavaly, amikor Larry Daley karrierje hirtelen véget ért.
Ramsey kedvelte Daleyt – jól irányítható fickónak tartotta -, de Diane jobb volt. Okos,
ambiciózus és elszánt, hogy tovább marad e körben, mint Daniels második elnöki
ciklusának három éve.
Szerencsére ő meg tudja adni ezt az esélyt a nőnek.
És ezt Diane is tudta.
– Mozgásba lendülnek a dolgok – mondta Ramsey.
Kényelmesen elhelyezkedtek a lakásban, a tűz pattogott a kandallóban. Kint a
hőmérséklet jóval fagypont alá esett. Még nem havazott, de látszott, hogy hamarosan
fog.
– Minthogy keveset tudok arról, hogy mik ezek a dolgok – mondta McCoy -, csak
feltételezni tudom, hogy jók.
A férfi elmosolyodott.
– No és maga hogy áll? Össze tudja hozni a találkát?
– Sylvian tengernagy még nem halt meg. Súlyos motorbalesetet szenvedett, de
azt mondják, fölépül.
– Ismerem Davidet. Hónapokig ágyhoz lesz kötve. Nem akarja majd, hogy a
posztja ilyen sokáig betöltetlenül maradjon. Le fog mondani. – Kis szünetet tartott. –
Ha meg nem hal addig.
McCoy elmosolyodott. Higgadt arckifejezésű szőkeség volt, a tekintete bizalmat
sugárzott. Ramsey éppen ezt szerette benne. Szolid külső. Egyszerű. Hűvösen
elegáns. És egyszersmind fenemód veszélyes is. A nő egyenes derékkal ült a széken,
és a szódás whiskyjét szorongatta.
– Szinte már el is hiszem, el tudná intézni, hogy Sylvian meghaljon – mondta
McCoy.
– És mi van, ha meg tudom tenni?
– Akkor igazán minden tiszteletet megérdemelne.
Ramsey fölnevetett.
– Annak a játéknak, amelyet most játszunk, nincsenek szabályai, csupán egyetlen
célja. Győzni. Úgyhogy tudni akarom: Daniels együttműködik majd?
– Ez magától függ. Nem nagyon igyekezne, de maga alkalmas a munkára. Persze
csak abban az esetben, ha üresedés támad.
Ramsey érezte, hogy a nő gyanakszik. Az eredeti terv rendkívül egyszerű volt:
eltávolítani David Sylviant, betölteni a helyét a Vezérkari Főnökök Egyesített
Bizottságában, ott három évig szolgálni, aztán megkezdeni a következő időszakot.
De ehhez tudnia kellett a következőt:
– Daniels megfogadja majd a tanácsát?
A nő ivott egy kortyot.
– Nem szereti, ha nem maga irányít, ugye?
– Ki szereti?
– Daniels az elnök. Azt csinál, amit akar. De azt hiszem, hogy amit ebben az
ügyben tesz, az Edwin Davistől függ.
A férfinak ez nem tetszett.
– Hogy lehetne ő tényező? Hiszen csak tanácsadó-helyettes!
– Mint én?
A férfi megérezte a nő sértődöttségét.
– Tudja, hogy értem, Diane! Miért lenne Davis probléma?
– Ez a maga hibája, Langford. Hajlamos alábecsülni az ellenségét.
– Hogyan lenne Davis az én ellenségem?
– Olvastam a jelentést a Blazekról. Egyetlen Davis nevű ember sem halt meg
abban a tengeralattjáróban. Hazudott Danielsnek. Nincs semmiféle megölt báty.
– És ezt Daniels tudja?
A nő megrázta a fejét.
– Ő nem olvasta a vizsgálati jelentést. Velem olvastatta el.
– Maga nem tarthatná féken Davist?
– Ahogy az imént bölcsen megjegyezte, azonos a rangunk. Ő ugyanannyira
bejáratos Danielshez, amennyire én, méghozzá az elnök utasítására. A Fehér Házról
beszélünk, Langford! Ott nem én diktálom a feltételeket!
– És mi van a nemzetbiztonsági főtanácsadóval? Ő nem segíthet?
– Most Európában van, és különben sincs képben ez ügyben.
– Gondolja, hogy Daniels összejátszik Davisszel?
– Honnan a fenéből tudhatnám? Csak annyi biztos, hogy Danny Daniels
tizedannyira sem ostoba, mint amilyennek láttatni akarja magát.
Ramsey a kandallópárkányon álló órára pillantott. A hírekben hamarosan közlik
majd, hogy David Sylvian admirális váratlanul belehalt a motorbalesete miatti súlyos
sérüléseibe. Holnap pedig a floridai Jacksonville-ben egy másik haláleset lehet hír.
Zajlottak az események, és aggasztotta, amit McCoy mondott.
– Az is gond lehet, hogy belekeveredett az ügybe Cotton Malone – mondta a nő.
– Hogyhogy? Az a fickó már nyugdíjba ment. Csak az apjáról akar megtudni
valamit.
– Azt a jelentést nem lett volna szabad átadni neki.
Ramsey egyetértett, de ez valószínűleg már nem számít. Wilkerson és Malone
minden valószínűség szerint halott.
– Csak a magunk javára használtuk ki azt a hülyeséget.
– Elképzelni sem tudom, miként válhat ez a mi javunkra.
– Nyugodt lehet, így történt.
– Langford, nem fogom én ezt megbánni?
– Végigszolgálja Daniels utolsó ciklusát, aztán elmegy dolgozni valami
agytröszthöz, ahol elemzéseket ír, amelyeket senki nem olvas el. A levélpapír fejlécén
viszont ragyogóan mutat, hogy „a Fehér Ház volt munkatársa”, és úgy tudom, jól
meg is fizetik őket. Lehet, hogy valamelyik tévécsatorna szerződteti, hogy sorozatban
szállítsa a tíz másodperces hangfelvételeket, amelyekben bemutatja, az emberek mi
mindent tesznek azért, hogy megváltoztassák a világot. Ez is jól fizet, még akkor is,
ha többnyire nagy hülyeségeket beszél az ember.
– Megkérdezem még egyszer: meg fogom én ezt bánni?
– Diane, a hatalmat meg kell ragadni. Másként nem megy. De maga sem
válaszolt nekem. Daniels együttműködik majd, és kinevez engem?
– Olvastam a jelentést a Blazekról – mondta a nő. – És utánanéztem másoknak is.
Maga ott volt a Holdenen, amikor az az Antarktiszhoz hajózott, hogy megkeresse a
tengeralattjárót. Maga és még ketten. A katonai fejesek titkos paranccsal küldték oda
az egységet. Tulajdonképpen még mindig titkos ez a küldetés. Semmit sem tudhatok
meg róla. Annyit sikerült kiderítenem, hogy maga ott partra szállt, és jelentést írt
arról, amit találtak. Ezt a jelentést maga személyesen adta át a haditengerészet
fejének. Azt, hogy ő mihez kezdett ezekkel az információkkal, senki se tudja.
– Nem találtunk semmit.
– Hazudik!
Megpróbálta fölbecsülni a nő támadóerejét. Az biztos, hogy félelmetes – politikai
fenevad kiváló ösztönökkel. Sokat tud segíteni, de ártani is. Úgyhogy visszavonult.
– Igaza van, hazudtam. De higgye el, jobb, ha nem tudja, mi történt valójában.
– Elhiszem. De akármi történt is, az még kísértheti magát.
Ő is ugyanezt gondolja immár harmincnyolc éve.
– Ha tehetek ellene, nem.
Úgy tűnt, a nő visszafojtja az ő mellébeszélése miatti elégedetlenségét.
– Tapasztalataim szerint, Langford, a múlt mindig visszatér valahogy. Azok, akik
nem tanulnak belőle, vagy elfelejtik, arra kárhoztatnak, hogy ismét átéljék. Most itt
van magának egy volt ügynöke, méghozzá fenemód jó ügynök, ezt hozzá kell
tennem, aki személyesen is érintett ebben a katyvaszban. És Edwin Davis eltűnt.
Fogalmam sincs, mit csinál most...
Ramsey eleget hallott.
– Tudja nekem szállítani Danielst?
A nő kivárt, lenyelte a rendreutasítást, aztán lassan azt mondta:
– Minden a maga képviselőházi és szenátor barátaitól függ. Danielsnek sok
dologban szüksége van a segítségükre. Végtére is azt teszi, amit minden elnök: arra
gondol, hogy mit hagy az utókorra. Van egy törvénykezési elképzelése, úgyhogy ha
a kongresszus megfelelő emberei magát a vezérkari főnökök között akarják látni,
akkor ezt megteszi nekik. Cserében persze szavazatokat kér. A kérdés pedig
egyszerű. Lesz-e üresedés, és maga tudja-e mozgósítani a megfelelő tagokat?
Eleget beszélgettek. Volt még tennivalója elalvás előtt. Úgyhogy a találkozót egy
olyan megjegyzéssel fejezte be, amelyet Diane McCoy nem felejt el egyhamar:
– A megfelelő tagok nemhogy jóváhagyják majd a jelölésemet, hanem egyenesen
követelni fogják.
HUSZONNÉGY
ETTALI KOLOSTOR
1 óra 5 perc
Malone nézte, amint Christl Falk kinyitja az apátság templomának kapuját. Az
Oberhauser családnak aztán jó összeköttetései lehetnek a barátoknál! Az éjszaka
közepén úgy jönnek-mennek, ahogy akarnak!
A tágas templomban alig derengett fény. Csak a cipőjük sarka kopogott a
megsötétült márványpadlón, amikor átmentek a meleg előtéren. Malone éberen
figyelt. Már megtapasztalta, hogy a kihalt európai templomok éjszaka könnyen
veszélyesek lehetnek.
Beléptek a sekrestyébe, és Christl egyenesen a kapu felé indult, amely levezetett
az apátság belsejébe. A lépcső alján, a folyosó végén az ajtó félig nyitva állt.
Megragadta a nő karját, és megrázta a fejét, jelezve, hogy óvatosan haladjanak.
Megmarkolta a felvonóban szerzett pisztolyt, és a fal mellett osont tovább. A helyiség
végéhez érve bekukucskált a szobába.
Minden szanaszét hevert.
– Lehet, hogy a szerzetesek begurultak? – Kérdezte.
A kövek és fametszetek a földön hevertek, a vitrinekben mindent feltúrtak. A
túlsó oldalon lévő asztalokat fölborították. A két falitárolóban golyónyomok.
Aztán meglátta a holttestet.
A nőt a felvonóból. Nem látszott rajta se sérülés, se vér, de Malone ismerős illatot
érzett.
– Cián.
– Megmérgezték?
– Nézze csak meg! Megfulladt a saját nyelvétől.
Észrevette, hogy Christl nem akar a tetemre nézni.
– Nem bírom – mondta a nő. – A holttesteket.
Látszott, hogy nagyon izgatott, ezért Malone megkérdezte:
– Mit akartunk megnézni?
Úgy tűnt, a nőnek sikerült összeszednie magát, mert végignézett a romokon.
– Nincsenek itt. Az Antarktiszról származó kövek, amelyeket a nagyapám talált.
Eltűntek.
Malone sem látta őket.
– És azok fontosak?
– Ugyanaz az írás van rajtuk, mint a könyvben.
– Mondjon valami újat is!
– Ez nem jó! – motyogta a nő.
– Maga mondja? A barátok enyhén szólva dühösek lesznek, hiába támogatja őket
a családja.
A nő egyértelműen nyugtalan volt.
– Csak a köveket akartuk megnézni, azért jöttünk ide? – kérdezte Malone.
Christl a fejét rázta.
– Nem. Igaza van. Van itt más is. – Odalépett az egyik élénk színekkel díszített
vitrinhez, amelynek nyitva állt az ajtaja, és félig kihúzgálták a fiókjait. – Istenem!
Malone mögéje lépett, és meglátott egy lyukat a szekrény hátsó falában. A kiütött
rés akkora volt, hogy egy kéz éppen befért rajta.
– Nagyapa és apa itt tartotta a feljegyzéseit.
– Amiről ezek szerint más is tudott.
A nő bedugta a kezét a lyukon.
– Üres.
Aztán az ajtóhoz sietett.
– Hová megy? – kérdezte Malone.
– Sietnünk kell! Remélem, nem fogunk elkésni!
Ramsey lekapcsolta a villanyt a földszinten, és fölment a lépcsőn a hálószobájába.
Diane McCoy már elment. Többször is gondolt rá, hogy el kéne mélyíteni vele az
együttműködést. A nő kívül vonzó, belül pedig okos! De végül úgy döntött, hogy
mégsem jó ötlet. Hány hatalmasság vesztét okozta már egy-egy formás fenék? Meg
sem tudná számolni, mindenesetre nem akarta a számukat növelni.
McCoy tényleg nyugtalankodott Davis miatt. Ő is ismerte Davist. Évekkel
ezelőtt, Brüsszelben többször is keresztezték egymás útját, amikor ő Millicenttel
múlatta az időt. Az a nő is okos volt, fiatal és lelkes. De nemcsak az...
– Terhes vagyok – mondta Millicent.
Először hallotta ezt tőle.
– És mit akarsz, mit csináljak?
– Elég lenne, ha elvennél.
– De hát nem szeretlek!
A nő fölnevetett.
– De igen! Csak nem akarod elismerni.
– Pedig nem, tényleg nem! Szeretek veled lefeküdni. Szeretem hallgatni, amikor arról
mesélsz, hogy mi minden történt a hivatalban. Szeretlek ugratni. De nem akarlak feleségül
venni.
A nő szorosabban bújt hozzá.
– Hiányoznék neked, ha nem lennék.
Meg volt lepve, hogy egy láthatóan okos nő ennyire nem törődik az önbecsülésével. Már
számtalanszor megütötte, sőt megverte ezt a nőt, aki pedig erre nemhogy nem hagyta el,
hanem szinte úgy tűnt, még élvezi is. Mintha akarta volna! Hát akkor meg is érdemli!
Néhány pofon most mindkettőjüknek jólesne, de aztán úgy gondolta, hogy a türelem még
hasznosabb. Ezért ő is magához ölelte a nőt, és gyöngéden a fülébe súgta:
– Igazad van. Hiányoznál.
Alig egy hónap múlva Millicent már halott volt.
Egy héttel később Edwin Davis is eltűnt.
Millicent beszámolt arról, hogy Davis mindig azonnal jön, valahányszor hívja, és
segít neki túlélni, hogy már megint elutasították. Nem igazán értette, hogy a nő miért
vall be neki ilyesmiket. Mintha arra számítana, hogy ha ezeket a tudomására hozza,
akkor ő nem fogja többé bántani. De ő újból és újból megütötte, a nő pedig mindig
megbocsátott. Davis soha nem szólt egy szót sem, de Ramsey gyakran látta, hogy a
fiatalember gyűlölettel néz rá, és keserű csalódottsággal is, hiszen nem áll módjában
beavatkozni. Davis akkoriban alacsony rangú külügyi tisztviselő volt egyik első
külföldi kiküldetésén, és az volt a dolga, hogy megoldja a nehézségeket, ne pedig
teremtse őket. Vagyis: tartsa csukva a száját, a szemét viszont nyitva. Most azonban
Edwin Davis már az Amerikai Egyesült Államok elnökének helyettes
nemzetbiztonsági főtanácsadója. Más idők, más szabályok. Ő ugyanannyira bejáratos
Danielshez, amennyire én, méghozzá az elnök utasítására. Ezt mondta McCoy. És igaza
volt. Bármit tesz Davis, az őt is érinti. A következtetéshez nem volt bizonyítéka, csak
megérzése. Amiben – ezt már rég megtanulta – nyugodtan megbízhat.
Vagyis lehet, hogy Edwin Davistől meg kell szabadulnia.
Ahogyan annak idején Millicenttől is.
Wilkerson elgázolt a hóban oda, ahol Dorothea Lindauer leparkolta a kocsiját. Az ő
autója még mindig parázslott. Úgy tűnt, Dorotheát nem különösebben izgatja az
épület lerombolása, noha – mint ezt éppen néhány hete mesélte neki – a ház már a
tizenkilencedik század közepe óta a családja tulajdonában van.
A holttesteket otthagyták a romok között. „Majd később foglalkozunk velük”,
mondta Dorothea. Egyelőre más dolgokra kellett a figyelmüket fordítaniuk.
Az utolsó, Füssenből elhozott dobozt cipelte, aztán berakta a csomagtartóba.
Elege volt már a hidegből és a hóból. A napot és a meleget szerette. Sokkal jobb
római lett volna belőle, mint viking.
Kinyitotta a kocsit, és elrendezte fáradt lábát a volán alatt. Dorothea már az
utasülésen ült.
– Rajta! – mondta a nő.
Wilkerson a karórája világító számlapjára pillantott, és kiszámolta az
időkülönbséget. Még nem akart telefonálni.
– Majd később.
– Nem. Tudnia kell róla.
– Miért?
– Az effajta embereket állandó bizonytalanságban kell tartani. Így hibázni fog.
A férfi a zavar és a félelem között őrlődött.
– Épp most úsztam meg, hogy megöljenek. Most nincs ehhez hangulatom.
A nő a karjára tette a kezét.
– Figyelj rám, Sterling! A dolgok már mozgásba lendültek. Nem lehet megállni.
Mondd meg neki!
Alig tudta kivenni a nő arcát a homályban, de a lelki szeme előtt annál inkább
kirajzolódott a szépsége. Ő az egyik leglenyűgözőbb nő, akit valaha látott. És
ráadásul okos is! Jól megmondta előre, hogy Langford Ramsey egy kígyó.
És még az ő életét is megmentette!
Így hát elővette a telefont, és beütötte a számokat. A vonal másik végén lévő
kezelőnek megadta a biztonsági kódját és az aznapi jelszót, aztán elmondta, amit
akart.
Két perccel később Langford Ramsey volt a vonalban.
– Szörnyen késő van már arrafelé – mondta a tengernagy rendkívül barátságosan.
– Maga rohadt szemétláda! Hazug disznó!
Pillanatnyi csönd:
– Gondolom, van valami magyarázat arra, hogy miért beszél így a
feljebbvalójával...
– Túléltem.
– Mit élt túl?
Ramsey furcsa hanghordozása megzavarta Wilkersont. De hát miért ne hazudna
Ramsey?
– Rám küldött egy kommandót, hogy kinyírjanak.
– Biztosíthatom, kapitány, ha azt akarnám, hogy meghaljon, akkor meg is halna.
Inkább azt kellene kitalálnia, hogy ki akarja magát megölni. Talán Frau Lindauer?
Azért küldtem magát oda, hogy fölvegye vele a kapcsolatot, megismerje, és megtudja
mindazt, amit én szeretnék tudni.
– Én pedig pontosan azt tettem, amire utasított. Kellett az a nyamvadt csillag.
– És meg is fogja kapni, ahogy megígértem. De mit sikerült intéznie?
Az autó csendjében Dorothea jól hallotta Ramseyt. Megragadta a telefont, és azt
mondta:
– Maga hazudik, admirális! Maga akarja megöletni őt. És azt mondom magának,
hogy Sterling sok mindent elintézett.
– Frau Lindauer, úgy örülök, hogy végre sikerül magával beszélnem – hallatszott
Ramsey hangja a telefonból.
– Mondja csak, admirális, miért érdeklem én magát annyira?
– Maga nem érdekel. A családja viszont annál inkább.
– Tud az apámról, ugye?
– Tisztában vagyok a helyzettel.
– Tudja, hogy ő miért volt azon a tengeralattjárón, igaz?
– A kérdés az, hogy ez miért érdekli olyan nagyon magát. A családja éveken át
„súgókat” működtetett a haditengerészeten belül. Azt hitte, nem tudom? Most
mindössze személyesen is elküldtem egyet magának.
– Mindig is tudtuk, hogy többről van szó – mondta a nő.
– Sajnos, Frau Lindauer, maga sosem fogja megtudni a választ.
– Ebben ne nagyon bízzon!
– Hű, micsoda hős! Kíváncsi vagyok, megy-e majd valamire ezzel.
– Mi lenne, ha válaszolna egy kérdésre?
Ramsey kuncogott.
– Oké, egyre.
– Van egyáltalán ott valami?
Wilkersont megdöbbentette a kérdés. Van-e hol valami?
– El sem tudja képzelni – válaszolta Ramsey.
Azzal letette a kagylót.
A nő visszaadta a telefont, miközben Wilkerson megkérdezte:
– Hogy értetted ezt? Van-e ott valami?
A nő hátradőlt az ülésen. A hó kezdte belepni a kocsit.
– Ettől tartottam – mormolta. – Sajnos minden válasz az Antarktiszon található.
– Mi után kutatsz?
– Előbb el kell olvasnom azt, ami ebben a csomagtartóban van. Addig nem tudok
válaszolni.
– Dorothea! Én az egész karrieremet, az egész életemet föláldoztam ezért.
Hallottad Ramseyt. Lehet, hogy nem is ő küldte rám ezeket.
A nő mereven ült, nem mozdult.
– Ha én nem vagyok, te már hulla lennél. – A férfi felé fordította a fejét. – Az
életed az enyémhez van kötve.
– Megint csak azt mondom: van férjed.
– Werner és köztem mindennek vége. Már régóta. Most mi vagyunk együtt.
A nőnek igaza volt, és ezt Wilkerson is tudta. Ez pedig egyszerre zavarta és
izgatta.
– Mit fogsz most csinálni? – kérdezte végül a nőt.
– Valami nagyot. Remélem, mindkettőnknek jó lesz.
HUSZONÖT
BAJORORSZÁG
Malone az autó üvege mögül nézte a kastélyt. A zömök épület egy meredek
emelkedő tetején állt. Kazettás, manzárd- és kecses erkélyablakok világítottak az
éjszakában. A falak ívfényvilágítása sejtelmes, középkorias hangulatot árasztott.
Átvillant az agyán, amit Luther mondott egy másik német erődítményről. Erős vár a
mi Istenünk, jó fegyverünk és pajzsunk.
Bérelt kocsiját vezette, Christl Falk mellette ült. Sietve hagyták el az ettali
kolostort, és egy elhagyatott úton bevetették magukat a fagyos bajor erdőkbe. Végül,
mintegy negyvenperces autózás után föltűnt a kastély, s Malone behajtott az udvarba
és leparkolt. Fölöttük, a mélykék égen rengeteg csillag ragyogott.
– Ez a mi otthonunk – mondta Christl, miközben kiszálltak. – Az Oberhauserbirtok. Reichshoffennek hívják.
– Remény és birodalom – fordította le Malone. – Érdekes név.
– Ez a családunk jelmondata. Már több mint hétszáz éve birtokoljuk ezt a
dombtetőt.
Malone végignézett a rendezett, centiméterre kiszámított, semleges színű
környezeten, amelyet csak az ősi köveken olvadó hó látványa zavart meg.
Christl elfordult, de Malone elkapta a csuklóját. A szép nőkkel mindig vigyázni
kell, és ez az idegen aztán tényleg gyönyörű. Sőt, ami még rosszabb, incselkedik is
vele, és ezt a férfi tudta.
– A maga neve miért Falk és nem Oberhauser? – kérdezte, hogy kizökkentse a
nőt a magabiztosságából.
Christl lenézett a karjára. Malone elengedte.
– Egy tévedésnek bizonyult házasság következtében.
– A nővére, aki Lindauer, még mindig házas?
– Igen, bár nehezen lehetne azt házasságnak nevezni. Werner szereti a nővérem
pénzét, ő meg szeret férjnél lenni. Jó kifogás, hogy a szeretői miért nem léphetnek
soha előbbre.
– Elárulja, hogy maguk ketten miért nem jönnek ki egymással?
A nő elmosolyodott, ami csak növelte vonzerejét.
– Az attól függ, hogy hajlandó-e segíteni.
– Tudja, miért vagyok itt.
– Az apja miatt. Én is azért.
Ebben Malone kételkedett, de elhatározta, hogy nem akadékoskodik tovább.
– Akkor lássuk, mi olyan fontos.
Bementek egy boltíves kapun. Malone figyelmét rögtön fölkeltette egy hatalmas
faliszőnyeg, amely az előtér egyik falát borította. Rajta újabb különös rajz, arannyal a
gesztenyebarna és tengerészkék háttéren.
A nő észrevette a férfi érdeklődését.
– Ez a családunk címere.
Malone szemügyre vette az ábrát. Korona lebeg egy állat ikonszerűen megrajzolt
képe fölött – kutya vagy macska lehet, de nehéz eldönteni, hogy melyik -, ami egy
rágcsálószerű állatot tart a szájában.
– És ez mit jelent?
– Sosem kaptam rá jó magyarázatot. De az egyik ősünknek tetszett, úgyhogy
megcsináltatta ezt a faliszőnyeget, és fölrakatta ide.
Kintről autó motorjának bömbölése hallatszott, amint beszáguld az udvarba.
Malone kinézett a nyitott ajtón, és egy férfit látott, éppen egy Mercedesből szállt ki
géppisztollyal a kezében.
Megismerte az arcát.
Ugyanaz, aki korábban a szobájában járt, a Posthotelban.
Mi az ördög?
A férfi fölemelte a fegyvert.
Malone visszalökte Christlt, miközben golyók süvítettek át az ajtónyíláson, és
becsapódtak a szemközti falnál álló asztalba. A mellette lévő állóóra üvege darabokra
robbant. Előrerohantak, Christl mutatta az utat. Újabb golyók pattantak le a falról
mögöttük.
Megmarkolta a felvonóbeli pisztolyt, amikor befordultak egy rövid folyosóra,
amely hatalmas terembe torkollott.
Gyorsan körülnézett, és észrevett egy négyszögletű termet, amelynek mind a
négy oldalán oszlopokon álló galéria futott végig. Túlsó végében halvány
lámpafénnyel megvilágítva az egykori német birodalom jelképe függött: fekete,
vörös és aranyszínű lobogó, benne sas. Alatta kis, néhány ember számára elég tágas
fülke, amelyet korábban tűzhelynek használhattak, mert a falai megfeketedtek.
– Váljunk szét! – mondta Christl. – Maga menjen föl!
Mielőtt Malone szólhatott volna, a nő elsuhant, és beleveszett a sötétségbe.
Malone észrevett egy lépcsőt, amely fölvezetett a galériára, és halkan arrafelé
óvakodott. A sötétségtől alig látott. Fülkék és beugrók nyíltak mindenfelé,
amelyekben – ettől tartott – mindenféle csapdaszerkezetek rejtőzhetnek.
Felosont a lépcsőn, és följutott a sötétbe burkolódzó galériára, amelyet végig
korlát szegélyezett. Lent árny lépett a terembe, a folyosói fény hátulról kissé
megvilágította. A hatalmas ebédlőasztal körül tizennyolc szék sorakozott. Díszesen
aranyozott támlájuk úgy állt egymás mellett, mint megannyi katona, kivéve kettőt,
amelyeket nyilván Christl mozdított el, és nem tudott visszaállítani, amikor alájuk
mászott.
Harsány nevetés törte meg a csendet.
– Malone, maga halott!
Érdekes! A férfi tudja a nevét!
– Jöjjön és kapjon el! – kiáltotta Malone abban a tudatban, hogy a falakról
visszaverődő hang úgysem teszi lehetővé a forrás azonosítását.
Látta, hogy a férfi a sötétséget fürkészi, végignéz a boltíveken, a sarokban a
cserépkályhán, az óriási ebédlőasztalon meg a fölötte függő rézcsilláron.
Malone lőtt.
Elhibázta.
Futó léptek kopogtak a lépcső felé.
Malone előrerohant a sarokig, aztán lassított, amikor a szomszédos galériára ért.
Mögötte nem hallatszottak léptek, de a fegyveres biztosan ott volt.
Lenézett az asztalra. Két szék továbbra is elmozdítva állt. Egy harmadik feldőlt,
és akkora zajjal csapódott a padlónak, hogy az egész terem beleremegett.
A szemközti galériáról sortűz söpört végig az asztalon. A vastag asztallap
szerencsére fölfogta a lövéseket. Malone átlőtt a másik galériára, ahol a torkolattüzet
látta felvillanni. Erre körülötte kezdtek záporozni a golyók, egymás után pattanva le
mögötte a falról.
Erőltette a szemét, hogy a sötétben lássa, merre lehet a támadója. Az imént
megpróbálta elterelni a figyelmet a kiáltással, de Christl Falk elrontotta a cselt.
Mögötte újabb fekete falfülkék sötétlettek. Előtte ugyanolyan sötét volt minden. A
szemközti galérián mozgást vett észre – egy alak feléje tartott. A sötétségben bízva
lekuporodott és előrekúszott, hogy a terem rövidebbik oldalához érjen.
Mi történhetett? Ez a férfi őt akarja megölni.
Hirtelen Christl tűnt fel a lenti halvány fényben, és megállt a terem közepén.
Malone nem árulta el hollétét. Megbújt az egyik boltív árnyékában, és óvatosan
kilesett az oszlop mögül.
– Mutassa meg magát! – kiáltotta Christl.
Semmi válasz.
Malone elhagyta a helyét, és gyorsan előreóvakodott, megpróbált a támadó mögé
kerülni.
– Ide figyeljen! Én most elmegyek. Ha meg akar állítani, akkor tudja, mit kell
tennie.
– Nem okos húzás – mondta egy férfihang.
Malone megállt a következő saroknál. Előtte, a galéria közepe táján állt a támadó,
az ellenkező irányba fordulva. Malone gyorsan lepillantott és látta, hogy Christl még
mindig ugyanott áll.
Hűvös nyugalom szállta meg.
Előtte az árny fölemelte fegyverét.
– Hol van Malone? – kérdezte a férfi a nőtől, de az nem válaszolt. – Jöjjön elő,
Malone, különben lelövöm a nőt!
Malone célzásra emelt pisztollyal előrébb kúszott, majd így szólt:
– Itt vagyok.
A férfi továbbra is lefelé célzott.
– Így is megölhetem Frau Lindauert – mondta nyugodtan.
Malone észrevette a tévesztést, de leszögezte:
– Rég lelövöm, mielőtt meghúzhatná a ravaszt.
Úgy tűnt, a férfi elgondolkozik ezen, és közben lassan Malone irányába fordult.
Aztán mozgása fölgyorsult, ahogy a géppisztolyt abba az irányba rántotta, és
egyúttal meghúzta a ravaszt. Golyózápor söpört végig a termen. Malone már éppen
lőni akart, amikor egy másik lövés durranása visszhangzott a falakról.
A férfi feje hátrahanyatlott, és abbahagyta a lövöldözést.
Eltántorodott a korláttól.
Lába összecsuklott.
Sikoltásszerű kiáltás törte meg a csendet, és a fegyveres a földre zuhant.
Malone leengedte a pisztolyt.
A férfi koponyájának felső része hiányzott.
Malone a korláthoz lépett.
Lent, Christl Falk egyik oldalán magas, sovány férfi állt fölfelé szegezett
puskával. A másik oldalán idős nő, aki ezt mondta:
– Köszönjük, hogy elterelte a figyelmét, Herr Malone.
– Nem kellett volna lelőni.
Az idős nő intett, mire a férfi leengedte a fegyvert.
– Szerintem viszont igen – mondta a nő.
HUSZONHAT
Malone lement a földszintre. A férfi és az idős nő továbbra is Christl Falk mellett állt.
– Ez itt Ulrich Henn – mondta Christl. – A családunk alkalmazottja.
– És mit csinál?
– Rendben tartja ezt a kastélyt – mondta az idősebb nő. – Ő a főkamarás.
– És maga kicsoda? – kérdezte Malone.
A nő láthatóan jól szórakozva vonta föl a szemöldökét, aztán a férfira villantotta
teljes fogsorú mosolyát. Természetellenesen törékeny és sovány volt, mint egy
madárka, kissé barnásszőke, őszes hajjal. Vékony karján jól látszottak az erek, a
csuklóján pedig a májfoltok.
– Isabel Oberhauser vagyok.
Bár a mosolya barátságos volt, a szeme kevésbé.
– Most térdre kéne esnem?
– Én vagyok ennek a családnak a matriarchája.
Malone Ulrich Hennre mutatott.
– Maga és az alkalmazottja az imént megölt egy embert.
– Aki törvénytelenül, fegyverrel a kezében hatolt be a házamba, és megpróbálta
megölni magát és a lányomat.
– Magánál pedig éppen volt egy puska meg egy ember, aki szét tudja lőni egy
másiknak a fejét tizenöt méterről egy szinte világítás nélküli teremben.
– Ulrich kiváló céllövő.
Henn egy szót sem szólt. Nyilvánvalóan tudta, hol a helye.
– Nem tudtam, hogy itt vannak – mondta Christl. – Úgy tudtam, anya elutazott.
De amikor láttam, hogy ő és Ulrich bejön a terembe, intettem, hogy álljanak
készenlétben, miközben én elterelem a támadó figyelmét.
– Őrült lépés volt.
– De bejött.
Ez mást is elárult erről a nőről. Fegyverrel szembenézni – ehhez kell bátorság! De
nem tudta eldönteni, hogy a nő agyafúrt, bátor vagy őrült.
– Nem sok tudóst ismerek, aki megtenné, amit maga tett. – Az idősebbik
Oberhauserhez fordult. – Élve kellett volna elkapni ezt a fegyverest. Tudta a
nevemet!
– Én is észrevettem.
– Nekem válaszokra lenne szükségem, nem pedig újabb rejtvényekre. Amit pedig
maguk most tettek, az csak tovább bonyolít egy amúgy is komplikált helyzetet.
– Mutasd meg neki! – mondta Isabel a lányának. – Utána, Herr Malone,
válthatnánk néhány szót négyszemközt.
Malone követte Christlt az előcsarnokba, aztán onnan föl, az egyik hálószobába,
amelynek sarkában egy hatalmas, 1651-es dátumot viselő cserépkályha nyújtózott a
plafonig.
– Ez volt az apám és a nagyapám szobája.
A nő belépett egy ablakfülkébe, amelyben a kazettás üveg alatt pad állt.
– Őseim, akik a tizenharmadik században Reichshoffent építették, rettegtek attól,
hogy csapdába szorulnak. Ezért minden szobának legalább két kijárata van. Ez sem
kivétel. Mert abban az időben ez adta a legnagyobb biztonságot.
Megnyomott egy habarcsdarabot a kövek között, mire a fal egy része kinyílt, és
mögötte láthatóvá vált egy csigalépcső, amely az óramutató járásával ellentétes
irányban lefelé vezetett. Aztán fölkattintott egy kapcsolót, mire egy sor
energiatakarékos izzó fényt gyújtott a sötétségben.
Malone belépett a nő után. A lépcső alján Christl újabb kapcsolót kattintott.
A férfinak föltűnt, hogy a levegő száraz, meleg, klimatizált. A padló szürke
palából készült, szélén vastag, fekete habarccsal. A rücskös, vakolt kőfalakat szintén
szürkére festették, és látszott rajtuk, hogy már évszázadokkal ezelőtt bányászták a
köveket.
A helyiségből kanyargó út indult, ahol a szobák egymásba nyíltak, különös
tárgyakat őrizve. Voltak ott német zászlók, náci lobogók, sőt egy SS-oltár másolata is,
ami szinte csak a csecsemők névadó ünnepségére várt, amint az a harmincas években
szokásos volt. Malone erről már olvasott. Volt ott még számtalan szobrocska, egy
játék katona hevert egy olyan színes térképen, amely a huszadik század eleji Európát
ábrázolta, mellette náci sisakok, kardok, tőrök, egyenruhák, sapkák, viharkabátok,
pisztolyok, puskák, rangjelző hajtókák, tölténytartók, gyűrűk, ékszerek,
védőkesztyűk és fényképek.
– Nagyapám a háború után csak azzal foglalatoskodott, hogy mindezeket
összegyűjtse.
– Olyan, mint egy náci múzeum.
– Nagyon mélyen megsebezte, hogy kegyvesztett lett Hitlernél. Hűségesen
szolgálta azt a szörnyeteget, de sosem jött rá, hogy ő nem jelent semmit a
nemzetiszocialistáknak. Hat éven át, egészen a háború végéig egyre csak próbálta
visszaszerezni a kegyeiket. Ezeket mindaddig gyűjtögette, amíg az ötvenes években
el nem borult az agya.
– Mindez nem magyarázat arra, hogy a család miért őrizte meg ezeket.
– Apám nagyon tisztelte a nagyapámat. Mi viszont ritkán jövünk le ide.
Odavezette a férfit egy üvegtetejű vitrinhez. Rámutatott egy ezüstgyűrűre,
amelybe SS-rovásírással ismeretlen szöveget véstek. Ferde, szinte dőlt betűkkel.
– Ez az igazi ősi germán betűforma, amely a régi norvég pajzsokon is
megtalálható. És stimmel, mert ezeket a gyűrűket csak az Ahnenerbe tagjai hordták.
– Christl a vitrin egy másik tárgyára hívta fel a figyelmét. – A gyűrű, rajta az Odellel,
vagyis az ógermán O rúnajelével, meg a rövid szárú horogkereszt ugyancsak az
Ahnenerbében volt használatos. Nagyapa rajzolta le őket. Ez a ruhatűző pedig
egészen különleges: a szászok életfáját, a szent Irminsult ábrázolja. Állítólag az
eredeti Detmoldban, a Napszikla tetején állt, és maga Nagy Károly romboltatta le,
ami elindította a hosszas háborúskodást a szászok és a frankok között.
– Szinte tisztelettel beszél ezekről a relikviákról.
– Tényleg? – A nő zavartnak tűnt.
– Mintha jelentenének magának valamit.
A nő vállat vont.
– Ezek csak a múlt emlékei. A nagyapám kizárólag kulturális okból kezdte el az
Ahnenerbét, de az gyorsan valami egészen mássá alakult. A Katonai Tudományos
Kutatások Intézete hihetetlen kísérleteket végzett a koncentrációs táborok foglyain.
Vákuumkamrák, fagyasztás, véralvadástesztek. Szörnyű dolgok! Az intézet
alkalmazott természettudományi részlege az általuk meggyilkolt zsidó nők és férfiak
kifőzött csontjaiból gyűjteményt hozott létre. Végül az Ahnenerbe számos tagját
háborús bűntettek miatt felakasztották. Sokakat bebörtönöztek. Úgyhogy utálat
övezte őket.
Malone figyelmesen nézte a nőt.
– Nagyapám ezek közül semmiben sem vett részt – mondta Christl a férfi
gondolatát kitalálva. – Mindezek az után történtek, hogy őt leváltották és
nyilvánosan megalázták. – Kis szünetet tartott. – Jóval az után, hogy ide és az
apátságba száműzte magát, hogy tovább küzdjön.
Az Ahnenerbe lobogója mögötti faliszőnyeg ugyanazt az életfát ábrázolta, amely
a ruhatűzőn is látható volt. Észrevett az alján egy feliratot. EGYETLEN NÉP SEM ÉL
TOVÁBB, MINT AMEDDIG DOKUMENTÁLNI LEHET A KULTÚRÁJÁT.
A nő észrevette Malone érdeklődését.
– A nagyapám hitt ebben.
– És maga is?
– Én is – bólintott a nő.
Malone továbbra sem értette, hogy az Oberhauser család miért őrizte meg ezt a
gyűjteményt ebben a légkondicionált helyiségben, ahol egyetlen porszemet sem
látott. Mindamellett a nő egyik érvét tökéletesen értette. Mert ő is tisztelte az apját.
Bár apja Malone gyermekkorának nagy részében távol volt, azért emlékezett azokra
az alkalmakra, amikor együtt baseballoztak, úsztak vagy csak közösen végezték a
házimunkát. Az apja halála után még évekig dühös volt amiatt, hogy a sors tőle
megtagadta mindazt, ami a két szülővel bíró barátainak természetes volt. Az anyja
sosem hagyta, hogy megfeledkezzen az apjáról, de ahogy felnőtt, egyre inkább
észrevette, hogy az anyja emlékezete mindjobban fakul. Tengerészfeleségnek lenni
rendkívül emberpróbáló dolog – ahogyan az ő volt felesége sem bírta elviselni, hogy
a férje a Magellán Ügyosztály ügynöke.
Christl mutatta az utat a tárgyak és vitrinek között. Minden szekrény egyre
többet fedett föl Hermann Oberhauser szenvedélyéből. A nő megállt egy újabb, élénk
színekre festett favitrin előtt, amely nagyon hasonló volt az apátságban látotthoz. A
szekrényke egyik polcáról levett egy fóliába csomagolt lapot.
– Ez Einhard eredeti végrendelete, amelyet nagyapa talált meg. Az apátságban
másolat van.
Malone figyelmesen megnézte a pergamennek tűnő lapot, amelyen a latin írás
tintája már halványszürkére fakult.
– A másik oldalán van a német fordítása – mondta a nő. – Az utolsó bekezdés a
fontos.
Az életben esküt tettem a legszentebb uralkodónak, Károly császáromnak, aki azt
parancsolta nekem, hogy sehol ne tegyek említést Tartaroszról. A teljes beszámolót
mindarról, amit tudok, már régen tisztelettel eltemettem Károly urunkkal, azon a
napon, amikor meghalt. Ha azt a szent sírt valaha megnyitják, akkor ezeket a lapokat
nem szabad sem szétszedni, sem szétosztani, mert Károly urunk azt akarná, hogy az a
szent uralkodó kapja kézhez, aki akkor a koronát viseli. Ezen igazságok elolvasása sok
mindenre fényt derít, s a jámborság és óvatosság megfontolásával, különösen mióta
tapasztalhattam Lajos urunk nemtörődömségét mindazon hatalmas erőfeszítések
iránt, amelyeket az apja tett, még két igazság ismeretének feltételéhez kötöm, hogy el
lehessen olvasni e sorokat. Az elsőt, íme, a fiamra hagyományozom azzal, hogy ő is
hagyja a fiára, aki pedig őrizze tovább leszármazottai révén az örökkévalóságig.
Kincsként vigyázzák, mert ez az egyház nyelvén íródott és könnyen érthető, de
üzenete nem teljes. A második, amelynek révén el lehet jutni a végső mennyei
bölcsességhez, ami Károly urunknál vár, a Jelenések könyvének új Jeruzsálemről szóló
részében kezdődik. Az ottani kinyilatkoztatások világosak lesznek, mihelyt e
csodálatos hely titkait megfejtik. Ezt angyali tisztasággal lehet megtenni az Úr
nagyobb dicsőségére. De csak azok találhatják meg az utat a mennyekbe, akik nagyra
értékelik Salamon trónját és a római könnyedséget. De vigyázat, sem én, sem a
szentek nem szenvedhetjük a tudatlanságot!
– Erről beszéltem – mondta a nő. – Karl der Große Verfolgung. Nagy Károly nyomon
követése. Ezt kell megfejtenünk. Ezt sem III. Ottó, sem az utána következő németrómai császárok nem tudták fölfedni. Ennek a rejtvénynek megfejtése elvezet majd
oda, amit apáink kerestek az Antarktiszon.
A férfi a fejét rázta.
– Azt mondta, hogy a nagyapja odament, és mindenfélét hozott magával.
Nyilván meg is fejtette a rejtvényt. Nem hagyta meg a választ?
– Nem hagyott semmilyen feljegyzést arról, hogy mit és hogyan tudott meg. Mint
mondtam, szenilis lett, és attól fogva beszámíthatatlan volt.
– És mindez miért lett most annyira fontos?
A nő egy pillanatig habozott, mielőtt válaszolt.
– Sem nagyapa, sem apa nem törődött az üzlettel. Őket maga a világ érdekelte.
Nagyapa sajnos olyan korban élt, amikor a vitatható gondolatokat üldözték. Ezért
egyedül kellett kidolgoznia őket. Apa reménytelen álmodozó volt, aki sosem volt
képes végigvinni semmit.
– Mégis sikerült eljutnia az Antarktiszra egy amerikai tengeralattjáró fedélzetén.
– Ami fölvet egy kérdést.
– Mi érdeke fűződhetett az amerikai kormánynak ahhoz, hogy fölengedje őt arra
a tengeralattjáróra?
Malone tudta, hogy ez részben megmagyarázható az akkori idők szellemével.
Amerika az ötvenes-hatvanas-hetvenes években számos, a szokásostól eltérő
vizsgálatot folytatott. Egyebek között a paranormális jelenségekről, az ufókról, a
természetfölötti érzékelésekről, az agykontrollról. Minden effélét a legapróbb
részletekig vizsgáltak abban a reményben, hogy előnyre tehetnek szert a
Szovjetunióval szemben. Lehet, hogy ez is egyike volt e vad vállalkozásoknak?
– Abban reménykedtem – mondta a nő -, hogy maga talán meg tudja
magyarázni.
Malone azonban továbbra is a saját kérdéseire várta a választ. Ezért ismét
megkérdezte:
– Miért érdekes ebből bármi?
– Nagyon sokat számíthat. A szó szoros értelmében megváltoztathatja a világot.
Christl mögött feltűnt az anyja. Az idős nő lassan feléjük sétált. Óvatos léptei
semmiféle zajt nem csaptak.
– Hagyj magunkra! – utasította a lányát.
Christl szó nélkül távozott.
Malone várakozón állt, kezében Einhard végakaratával.
Isabel kihúzta magát.
– Meg kell beszélnünk bizonyos dolgokat.
HUSZONHÉT
JACKSONVILLE, FLORIDA
1 óra 20 perc
Charlie Smith az utca túloldalán várakozott. Az utolsó feladat, mielőtt véget érne ez a
munkás éjszaka.
Zachary Alexander, az Egyesült Államok haditengerészetének nyugalmazott
parancsnoka az utóbbi harminc évben mást sem csinált, csak panaszkodott. A szíve.
A lépe. A mája. A csontjai. Nem volt a testének egyetlen porcikája sem, amit alaposan
ki ne vizsgáltak volna. Tizenkét évvel ezelőtt arra a meggyőződésre jutott, hogy
vakbélműtétre van szüksége, de az orvos emlékeztette, hogy a vakbelét már tíz évvel
korábban eltávolították. Minthogy évekig naponta egy doboz cigarettát is elszívott,
három éve már biztos volt benne, hogy tüdőrákja van, de az egymás után következő
vizsgálatok egyike sem igazolta ezt. Nemrég pedig a prosztatarák lett a rögeszméje,
és hetekig győzködte a szakembereket, hogy őt bizony elérte ez a csapás.
Ma éjjel azonban egyszer s mindenkorra véget érnek Zachary Alexander orvosi
gondjai.
Nehéz volt eldöntenie, hogy miként hajtsa végre a feladatot. Minthogy Alexander
testének gyakorlatilag minden részét alaposan kivizsgálták már, a betegségből eredő
halál nyilván egyből gyanús lenne. Az erőszak szóba sem kerülhetett, minthogy az
ilyesmi óhatatlanul figyelmet kelt. De Alexander lapján ez állt:
Egyedül él. A folytonos panaszkodásra ráunva a felesége évekkel ezelőtt elvált tőle.
Gyerekei ritkán látogatják, nekik is az idegeikre megy. Sosem volt szeretője. A szexet
piszkosnak és fertőzésveszélyesnek tartja. Azt állítja, hogy évekkel ezelőtt leszokott a
dohányzásról, de esténként az ágyban gyakran elszív egy-egy szivart. Importmárka,
egy jacksonville-i boltban külön neki hozatják (cím a végén). Mindennap legalább
egyet elszív.
Ez az ízelítő elég volt ahhoz, hogy beindítsa Smith képzelőerejét, és a feljegyzések
néhány más részletével együtt hamarosan kialakították a fejében Zachary Alexander
megölésének módozatait.
Smith a késő esti géppel repült Washingtonból Jacksonville-be, aztán a
följegyzések utasításait követve idejött, és Alexander házától néhány száz méternyire
leparkolt. Fölvett egy farmerdzsekit, a bérelt kocsi hátsó üléséről elővett egy
vászonzsákot, és elindult az utcán.
Csak néhány csöndes ház állt kétoldalt. Alexanderről az szerepelt a
feljegyzésekben, hogy mélyen alszik és hangosan horkol, ebből Smith arra a
következtetésre jutott, hogy a zajt még kívülről is hallani lehet.
Belépett az előkertbe.
A ház egyik oldalán légkondicionáló berendezés zúgott hangosan. Az éjszaka
elég hűvös volt, de érezhetően kevésbé hideg, mint Virginiában.
Óvatosan az egyik ablak mellé lopakodott, és elég sokáig fülelt ahhoz, hogy
meghallja Alexander ütemes horkolását. Kezén ekkor már ott feszült a gumikesztyű.
Óvatosan lerakta a vászonzsákot. Kivett belőle egy vékony gumicsövet, amelynek
végén fémcsövecske volt. Gondosan megvizsgálta az ablakot. Ahogyan a
feljegyzésben is szerepelt, a keret mellett eléggé hevenyészett tömítés volt csak.
A fémheggyel átbökte a tömítést, aztán elővett egy kis, sűrített levegővel működő
pumpát a zsákból. A benne lévő gáz olyan veszedelmes keverék volt, amelyről már
régóta tudta, hogy mély bódulatot okoz anélkül, hogy utána nyoma maradna a
vérben vagy a tüdőben. Csatlakoztatta a csövet a pumpához, kinyitotta a szelepet, és
a vegyi anyagot óvatosan a ház belsejébe engedte.
Tíz perc múlva a horkolás megszűnt.
Elzárta a szelepet, kihúzta a csövet, és mindent visszapakolt a zsákba. Bár egy kis
lyuk maradt a szilikonszigetelésben, amiatt nem aggódott. Az az apró, árulkodó jel
hamarosan úgyis eltűnik.
A ház hátsó része felé lopakodott.
Félúton ledobta a zsákot, fölemelt egy csapóajtót, majd lemászott. A föld alatti
helyiségben villanydrótok tekeregtek. A feljegyzés szerint Alexander nemcsak
megrögzött hipochonder, hanem fösvény is. Néhány éve fizetett pár centet a
szomszédjának, hogy az kijáratot nyisson a hálószobából, és közvetlenül összekösse
a kapcsolószekrényt a légkondicionálóval.
Semmit sem rejtettek burkolat alá.
Megtalálta a feljegyzésben szereplő áramelosztót, és lecsavarozta a fedőlapját.
Aztán kilazította a 220 voltos vezetéket, amivel megszakította az áramkört, és
elnémította a kompresszort. Néhány másodpercig aggodalmasan figyelt, hátha
Alexandert mégsem terítette le a gáz. De semmi sem zavarta az éjszaka csöndjét.
Kabátja másik zsebéből elővett egy kést, amellyel lehámozta az áramvezetékek
végét. Akárki végezte is a villanyszerelést, nem burkolta be a huzalok végét, így ha
azok kilazulnak és összeérnek, akkor a szigetelés hiánya bizony katasztrofális lehet,
ezért óvatosan járt el.
Eltette a kést.
Egy másik zsebből nejlonzacskót húzott elő. Abban agyagszerű anyag volt, meg
egy kerámiakonnektor. A konnektort a csavarokhoz rögzítette a villamos
szekrényben. Mielőtt visszakapcsolta az áramot, a tésztaszerű anyaggal beburkolta a
lecsupaszított vezetékrészeket. Az anyag ebben a formájában veszélytelen, de ha
fölmelegítik, mihelyst eléri a megfelelő hőmérsékletet, egyszerűen elpárolog,
megolvasztva a maradék szigetelést. A robbanáshoz szükséges hőt pedig a
kerámiakonnektor fogja szolgáltatni. Néhány perc elég lesz az áramnak ahhoz, hogy
a megfelelő hőmérsékletre hevítse a konnektort.
De ez elég ahhoz, hogy eltűnhessen.
Meghúzta a csavarokat.
A légkondicionáló kompresszora életre kelt.
Az áramelosztó doboz tetejét szándékosan nem csavarta vissza, hanem a
kabátzsebébe süllyesztette.
Ellenőrzésképpen végignézett a munkáján. Minden rendben lévőnek tűnt.
Mihelyst a konnektor és az agyagszerű anyag lángra gyúl, akár a bűvészek magától
föllobbanó fáklyája, mindkettő perzselően égő gázzá lesz. Zseniálisan elkészített
szerkezetek ezek, amelyeket olyan kollégák használnak, akik inkább gyújtogatással,
mint gyilkolással foglalkoznak, bár ez a kettő, mint ezen az éjszakán, egybe is eshet.
Kimászott a ház alól, lecsukta a lejárat ajtaját, és fölvette a vászonzsákot.
Körülnézett, hogy ellenőrizze, semmi nem marad ott, ami az ittlétéről árulkodna.
Visszament az ablakhoz.
Vékony zseblámpájával világítva belesett a piszkos üvegen. Az Alexander ágya
melletti kisasztalon egy hamutartóban félig elszívott szivar hevert. Tökéletes! Ha a
„rövidzárlat” nem elég, akkor az „ágyban dohányzás” is tökéletesen megfelelő lesz a
tűzesetet vizsgáló bizottság jelentésében.
Visszament az útra.
Órájának világító számlapja 1 óra 35 percet mutatott.
Sok időt töltött a szabadban éjszakánként. Néhány éve vásárolt egy csillagászati
szakkönyvet, és sok mindent megtanult a bolygókról meg a csillagokról. Jó dolog, ha
az embernek van hobbija! Ma este például tisztán fölismerte a nyugati égbolton
ragyogó Jupitert.
Öt perc telt el.
Láng csapott ki a ház alól, amikor a konnektor, majd az agyagszerű
robbanóanyag meggyulladt. Maga előtt látta, amint a lecsupaszított vezetékek a
zárlattal tovább fokozzák a tüzet. A főleg fából készült ház már több mint
harmincéves volt, úgyhogy szinte gyújtósként terjesztette a lángokat, és a tűz
villámgyorsan elharapódzott. Néhány perc alatt az egész házat elborították a lángok.
Zachary Alexander viszont minderről semmit sem tudott.
Bódultsága nem szűnt meg. Jóval azelőtt megfullad, hogy a lángok
elhamvasztanák a testét.
HUSZONNYOLC
BAJORORSZÁG
Malone figyelmesen hallgatta Isabel Oberhausert.
– Már nagyon rég mentem hozzá a férjemhez. De mint maga is láthatja, ő is, az
apja is őrzött néhány titkot.
– A maga férje is náci volt?
A nő megrázta a fejét.
– Ő egyszerűen csak úgy gondolta, hogy Németország már sosem lesz ugyanaz,
mint a háború előtt. Meg merem kockáztatni, hogy igaza volt.
Úgy tűnt, családi vonás, hogy sosem válaszolnak a kérdésekre. Az idős nő
fürkészőn nézte Malone-t, aki észrevette, hogy az asszony jobb szeme megmegrándul. Isabel nehezen lélegzett. A fojtogató csöndet csak egy távoli falióra
ketyegése zavarta meg.
– Herr Malone, sajnálom, de a lányaim nem voltak őszinték magához.
– Ez ma az első dolog, amellyel egyetértek.
– Mióta a férjem meghalt, én kezelem a család vagyonát. Ez óriási munka. A
hatalmas birtokaink az egész család tulajdonában vannak. Sajnos nincs már több
Oberhauser. Az anyósom rendkívül gyöngekezű ember volt, és szerencsére meghalt
néhány évvel Hermann után. Az összes többi közeli rokon vagy a háborúban veszett
oda, vagy néhány évvel később halt meg. Míg élt, a férjem volt a család feje. Ő volt
Hermann legkisebb gyermeke. Magának Hermannak pedig az ötvenes évek
közepére teljesen elborult az elméje. Ma ezt Alzheimer-kórnak hívják, akkor
egyszerűen szenilitásnak nevezték. Minden családban küszködnek az utódlással, és
eljött az ideje annak is, hogy a gyermekeim vegyék át az irányítást. Az Oberhauserörökséget még sosem kellett felosztani. Mindig voltak fiúgyermekek. A férjemnek és
nekem azonban lányaink születtek. Két erős és egymástól nagyon különböző lány.
Azért kutatnak most, hogy próbára tegyem őket, hogy elfogadtassam velük a
valóságot.
– Ez valami játszma?
A nő összevonta a szemöldökét.
– Dehogyis! Az igazság keresése! A férjem, bár igazán szerettem, olyan volt, mint
az apja: őrültségek megszállottja. Hitler nyíltan ejtette Hermannt, és ez szerintem
nagyban hozzájárult szellemének hanyatlásához. A férjem szintén gyönge ember
volt. Nagyon nehezen tudott dönteni. A lányaim sajnos mindig is harcoltak egymás
ellen. Sosem kerültek közel egymáshoz. Az apjuk volt az ellenségeskedésük forrása.
Dorothea kihasználta a férjem gyengeségeit. Christl neheztelt e gyengeségekért, és
lázadozott. Még csak tízévesek voltak, amikor a férjem meghalt, de a köztük lévő
különbségeket ma is az apjukhoz való viszonyuk révén lehet a legjobban jellemezni.
Dorothea gyakorlatias, két lábbal áll a földön... és egy szolgálatkész férfit keres.
Christl álmodozó, hívő... és egy erős embert keres. Most mindketten kutatásba
kezdtek, amelynek lényegét azonban egyikük sem érti...
– Gondolom, magának köszönhetően.
A nő bólintott.
– Elismerem, hogy meghagytam magamnak néhány eszközt az irányításhoz.
Ugyanakkor sok minden forog kockán. Szinte minden!
– Mi az a minden?
– Ennek a családnak vannak gyárai, egy olajfinomítója, érdekeltségei több
bankban, tőzsdén világszerte. Sok milliárd euróról beszélek.
– Ma két ember is meghalt ennek a játéknak a következtében.
– Tudok róla. Dorothea meg akarta kapni a jelentést a Blazekról. Ez része annak a
valóságnak, amely után sóvárog. Úgy látszik azonban, hogy úgy gondolja, nem
magán keresztül vezet az út a sikerhez, ezért ejtette ezt a vonalat. Én gyanítottam,
hogy ez lesz belőle. Ezért rendeztem úgy, hogy Christlnek is alkalma legyen
találkozni magával.
– Maga küldte Christlt a Zugspitzére?
A nő bólintott.
– Ulrich is ott volt, hogy vigyázzon rá.
– És mi van, ha én ebben az egészben nem akarok részt venni?
Isabel vizenyős szeme bosszúságot tükrözött.
– Ugyan már, Herr Malone! Ne nézzük egymást hülyének! Nyíltan fogok
beszélni. Kérhetem magától is ugyanezt? Maga ugyanolyan szenvedélyesen szeretné
megtudni, hogy mi történt harmincnyolc évvel ezelőtt, mint én. A férjem és a maga
apja egyszerre vesztette életét. A különbség kettőnk között csak annyi: én tudtam,
hogy az Antarktiszra mennek. Csak azt nem tudtam, hogy soha többé nem fogom
látni a férjemet.
Malone fejében kavarogtak a gondolatok. Ez a nő rengeteg első kézből származó
információ birtokosa.
– A Látókat kereste – mondta a nő. – A Szenteket.
– Nem gondolhatja komolyan, hogy efféle emberek létezhettek!
– Einhard hitt ebben. Szó van róluk abban a végakaratban, amelyet most a
kezében tart. Hermann hitt ebben. Dietz az életét adta ezért a hitért. A különféle
kultúrák különböző neveket adtak nekik. Az aztékok Tollaskígyóknak nevezték őket,
akik állítólag vörös szakállú, nagy, fehér emberek voltak. A Bibliában, a Teremtés
könyvében Elohim a nevük, vagyis istenek. A suméroknál Anunnaki, az
egyiptomiaknál pedig Akhu, Ozirisz és Hórusz volt a nevük. A hinduizmus és a
buddhizmus is szól róluk. Ja, Herr Malone, Christl és én ebben egyetértünk: ezek
valóságos emberek voltak. Még magát Nagy Károlyt is befolyásolták.
Ez a nő ostobaságokat beszél!
– Frau Oberhauser, mi most olyan dolgokról beszélünk, amelyek több ezer évvel
ezelőtt történhettek...
– A férjem meg volt győződve arról, hogy a Látók még ma is léteznek.
Malone tudta, hogy a világ egészen más volt 1971-ben. Nem volt egész világot
behálózó média, nem voltak sem GPS-nyomkövetők, sem geostacionárius műholdak,
sem internet. Akkoriban még tényleg el lehetett tűnni. Ma már nem.
– Ez nevetséges!
– Akkor az amerikaiak miért voltak hajlandók őt is magukkal vinni?
Malone látta, hogy a nőnek megvan a válasza a saját kérdésére.
– Mert ők is kutattak. A háború után egy nagy katonai expedíciót vezettek az
Antarktiszra Magasugrás néven. A férjem sokat beszélt erről. Annak a felkutatására
mentek, amit Hermann 1938-ban fölfedezett. Dietz meg volt győződve arról, hogy az
amerikaiak valamit találtak a Magasugrás során. Sok év eltelt. Aztán úgy fél évvel
azelőtt, hogy az Antarktiszra ment volna, a maguk hadseregének néhány embere
idejött, és találkozott Dietzcel. Beszéltek a Magasugrásról, és tudomásuk volt
Hermann kutatásairól is. Nyilván az ő néhány könyve is azok között volt, amiket a
háború után elkoboztak.
Malone visszaemlékezett arra, amit Christl nemrég mondott neki. Nagyon sokat
számíthat. A szó szoros értelmében megváltoztathatja a világot. Máskor ezt az egészet
őrültségnek tartotta volna, de az amerikai hadsereg az egyik legjobb
tengeralattjáróját küldte erre a felfedezőútra, aztán meg eltussolta annak elvesztését.
– Dietz bölcsen az amerikaiakat választotta a szovjetek helyett. Mert ők is jöttek,
és a segítségét kérték, de ő gyűlölte a komcsikat.
– Van valami elképzelése arról, hogy mi lehet az Antarktiszon?
A nő a fejét rázta.
– Sokat töprengtem már róla. Tudok Einhard végakaratáról, a Szentekről, a két
könyvről, amely Dorotheánál, illetve Christlnél van. Komolyan tudni akartam, mi
lehet ott. Ezért a lányaim megfejtik a rejtélyt, és eközben remélhetőleg megtanulják
azt is, hogy szükségük van egymásra.
– Lehet, hogy nem fog sikerülni. Láthatóan utálják egymást.
Isabel lesütötte a szemét.
– Két testvér nem gyűlölheti jobban egymást, mint ők. De az én életemnek
hamarosan vége, és tudnom kell, hogy a család fennmarad.
– És megoldást talál a kétségeire?
A nő bólintott.
– Pontosan. Meg kell értenie, Herr Malone, mi megtaláljuk, amit keresünk.
– Ezt mondta Christl is.
– Az apja mondogatta ezt, és ebben tényleg igaza volt.
– Miért akarnak engem is bevonni?
– Ez eredetileg Dorothea döntése volt. Magában eszközt látott arra, hogy
megtudjuk, mi történt a tengeralattjáróval. Azt hiszem, azért ejtette magát, mert
maga nagyon erős egyéniség. Ez pedig megrémíti. Én azért választottam magát, mert
Christl profitálhat a maga erejéből. Egyúttal maga egyengetheti is az útját.
Malone-t ez nem érdekelte. De tudta, hogy ezután mi következik.
– És ha nekünk segít, akkor a maga kérdéseire is választ kaphat.
– Mindig egyedül dolgoztam.
– Mi tudunk olyasmit, amit maga nem.
Ez tagadhatatlan, gondolta Malone.
– Nem tudom, Dorothea mondta-e már magának, de egy holttest van az
apátságban.
– Christl elmondta – bólintott a nő. – Ulrich majd gondoskodik róla, ahogyan az
itteniről is. Engem inkább az izgat, hogy még ki lehet az, aki bekapcsolódott ebbe az
ügybe, de azt hiszem, maga a legalkalmasabb arra, hogy megoldja ezt a bonyolult
kérdést.
Malone imént felszökött adrenalinszintjét hamar fölváltotta a fáradtság érzése.
– Ez a fegyveres értem és Dorotheáért jött ide. Nem említette Christl nevét.
– Hallottam. Christl beszámolt magának Einhardról és Nagy Károlyról. A
dokumentum, amelyet a kezében tart, egyértelműen megjelöli a feladatot: kutatás és
követés. Látta a könyvet, amelyet Einhard saját kezűleg írt. Meg azt is, amely a Nagy
Károly sírjában volt, és amely elvileg kizárólag a német-római császárnak volt
szánva. Mindez valóság, Herr Malone! Próbálja meg elképzelni, hogy talán mégis
lehetett egy korábbi, egy első civilizáció! Gondoljon az emberi történelem
elágazásaira!
Nem tudta eldönteni, hogy az öreg nő inkább manipulátor-e, vagy élősködő,
netán kizsákmányoló. Valószínűleg mindhárom.
– Frau Oberhauser, mindez engem egyáltalán nem érdekel. Komolyan úgy
gondolom, hogy maguk mind őrültek. Én mindössze annyit akarok megtudni, hogy
az apám hol, hogyan és miért halt meg. – Egy pillanatra elhallgatott, és remélte, nem
fogja megbánni mindazt, amit még mondani szándékozott. – Ha minderre a választ
azzal kapom meg, hogy segítek maguknak, akkor ez elég ösztönzés számomra.
– Vagyis döntött?
– Még nem.
– Akkor felajánlhatok egy szobát éjszakára, hogy holnapra végiggondolhassa a
dolgokat?
Malone tagjai már fájtak, és nem szívesen vezetett volna vissza a Posthotelba,
amely amúgy sem a legbiztonságosabb hely, tekintve a nagyszámú hívatlan
vendéget, akik az utóbbi órákban meglátogatták. Legalább Ulrich itt van. Különös,
de ez megnyugtatta.
– Rendben, elfogadom az ajánlatot.
HUSZONKILENC
WASHINGTON
4 óra 30 perc
Ramsey belebújt a fürdőköpenyébe. Új nap kezdődik. Lehetséges, hogy ez lesz
életének legfontosabb napja, amelyen megteszi az első lépést az életét meghatározó
úton.
Millicenttel, Edwin Davisszel meg az NR-1A-val álmodott. Fura kombináció,
amelyben ezek a szereplők különös, felkavaró elegyet alkottak. De nem hagyja, hogy
bármilyen képzelgés elrontsa a valóságot! Már hosszú utat tett meg, és nemsokára
megkapja érte a jutalmát. Diane McCoynak igaza van. Nem biztos, hogy David
Sylvian után ő lenne az elnök első számú jelöltje. Legalább kettőről tud, akit Daniels
sokkal nagyobb valószínűséggel nevezne ki előtte – persze akkor, ha egyedül a Fehér
Ház döntene az ügyben. Hála istennek, a szabad jelölés és választás ritkaságnak
számít a washingtoni politikában.
Lement a földszintre, és éppen akkor lépett a dolgozószobába, amikor megszólalt
a mobilja. Azt ugyanis állandóan magánál tartotta. A kijelző tengerentúli hívást
mutatott. Jó. Mióta beszélt Wilkersonnal, egyfolytában arra várt, hogy megtudja:
kijavították-e a korábbi hibát.
– Azokról a karácsonyi csomagokról van szó, amelyeket megrendelt – mondta a
hang. – Nagyon sajnáljuk, de lehetséges, hogy nem érkeznek meg idejében.
Le kellett gyűrnie ismét fellobbanó haragját.
– És mi a késés oka?
– Azt hittük, hogy van raktáron az áruházunkban, de rájöttünk, hogy most éppen
kifogyott.
– Engem nem érdekelnek a maguk raktározási nehézségei. Előre fizettem már
hetekkel ezelőtt, és azonnali, pontos szállításra számítottam.
– Tudjuk, és igyekszünk a kiszállítást idejében megoldani. Csupán tájékoztatni
akartuk egy esetleges kisebb késésről.
– Ha ehhez elsőbbségi kézbesítés kell, akkor számítsák fel azt is! Engem nem
érdekel. Csak az, hogy szállítsanak.
– Már a csomagok nyomában vagyunk, úgyhogy hamarosan sor kerülhet a
szállításra.
– Nagyon ajánlom! – mondta Ramsey és letette.
Most már tényleg izgatott lett. Mi folyik Németországban? Wilkerson még
mindig életben van? És Malone? Két szabadon tevékenykedő ember! Ezt nem
engedheti meg magának! De nem tehetett semmit. Kénytelen volt megbízni a
helyszínen lévőkben. Eddig mindig jól dolgoztak, és remélhetőleg ez most is így lesz.
Fölkapcsolta az asztali lámpát.
Az elhelyezkedésén, méretén és kényelmes voltán kívül az vonzotta még ehhez a
városi házhoz, hogy volt benne egy széf, amelyet a tulajdonos diszkréten helyezett el.
Persze nem volt feltörhetetlen, de ahhoz elég biztonságos, hogy esténként
hazahozhasson egy-két aktát, vagy hogy benne tartsa a magánjellegű iratait.
Kinyitotta az álcázott faajtót, és bepötyögte a kódot.
A széfben hat akta állt.
Kivette a bal szélsőt.
Charlie Smith nemcsak kitűnő bérgyilkos volt, de olyan lelkesen gyűjtötte az
információkat, akár egy télre készülő mókus. Úgy tűnt, leginkább azt kedveli, ha
felfedhet olyan titkokat, amelyeket az emberek minden erejükkel igyekeznek
homályban tartani. Smith az utóbbi két évet adatok gyűjtésével töltötte. Ebből
néhányat éppen most fog fölhasználni, a többit meg majd a következő hetekben,
ahogy szükség lesz rá.
Kinyitotta a dossziét, és fölfrissítette az ismereteit.
Elképesztő, hogy egy ember a nyilvánosság előtt mennyire tud különbözni a
magánénjétől! Mindig csodálta, ahogyan a politikusok meg tudják őrizni a védőfalat
maguk körül. Bizonyára nehéz lehet. A vágyak sürgetően az egyik irányba mutatnak
– a karrier és a külső megjelenítés viszont másfelé húz.
Ennek egyik ékes példája Aatos Kane szenátor.
Ötvenhat éves. Michigani, már a negyedik ciklusát tölti szenátorként, házas,
három gyermek. Huszonéves kora óta hivatásos politikus, először tagállami szinten,
aztán az Egyesült Államok szenátusában. Daniels őt akarta alelnöknek tavaly,
amikor a poszt hirtelen megüresedett, de Kane elhárította azzal, hogy nagyon
megtisztelő a Fehér Ház bizalma, de úgy gondolja, hogy jobban tudja szolgálni az
elnököt, ha a szenátusban marad. Egész Michigan megkönnyebbülten fölsóhajtott.
Kane-t a kongresszusi megfigyelők az egyik legeredményesebb lobbizónak tartották,
aki általában sikerre tudja vinni választókörzetének ügyeit. A szenátusban eltöltött
huszonkét év dörzsöltté tette Aatos Kane-t.
No és mi a legfontosabb?
Minden politika helyi politika.
Ramsey elmosolyodott. Szerette a meggyőzhető embereket.
Dorothea Lindauer kérdése még mindig a fülében csengett. Van egyáltalán ott
valami? Már évek óta nem jutott eszébe az az antarktiszi út.
Hányszor is szálltak partra?
Négyszer?
A hajó kapitánya, Zachary Alexander nagyon kíváncsi ember volt, de Ramsey az
utasításnak megfelelően titokban tartotta a küldetést. Mindössze a csapata által a
fedélzetre vitt rádiót hangolták az NR-1A frekvenciájára. A vevőállomások az egész
déli féltekén egyszer sem fogtak jeleket róla. Ez megkönnyítette a titoktartást. Nem
mértek radioaktivitást. Úgy gondolták, hogy rádiójelet vagy radioaktivitást
könnyebb venni, ha az ember közelebb van a forrásához. Azokban a napokban a jég
nagy pusztítást végzett az érzékeny elektronikai műszerekben. Ezért két napig
hallgatták és fürkészték a vizeket, amíg a Holden a Weddell-tengert járta. Mindig
süvített a szél, a felhők bíborfényben ragyogtak, a fáradt nap körül pedig kísérteties
glória látszott.
Semmi.
Aztán partra vitték a felszerelést.
– Mit tudsz mutatni? – kérdezte Herbert Rowland hadnagytól.
A férfi nagyon izgatott volt.
– Jeleket fogtam 240 foknál.
Körülnézett a mérföldes vastagságban jéggel és hóval borított, holt földrészen. Mínusz
huszonkét fok, pedig mindjárt nyár van! Jel? Itt? Kizárt dolog! Hatszáz méternyit beljebb
mentek attól a ponttól, ahol a csónakjukat hagyták. A talaj ugyanolyan lapos és végtelen volt,
mint a tenger. Még azt sem lehetett megállapítani, hogy mikor tenger és mikor jeges föld.
Messze jobboldalt hegylánc sziklái meredeztek, mint egy fogsor, a fénylő, fehér síkság fölött.
– Egyértelmű jel 240 foknál – ismételte Rowland.
– Sayers! – szólította a csapat harmadik tagját.
A másik hadnagy ötvenméternyire volt tőlük, és hasadékok után kutatott. A látás állandó
gond volt. Fehér hó, fehér égbolt, még a levegő is fehér volt a kilégzések párájától. Ez a
mumifikálódott üresség térsége volt, aminek vakító fehérségéhez az emberi szem nem tudott
jobban alkalmazkodni, mint a szurokfekete sötétséghez.
– Az a nyavalyás tengeralattjáró az! – mondta Rowland, továbbra is a műszert bámulva.
Még ma is megborzongatja a hideg, ami ezen az árnyék nélküli tájon átjárta őket.
Pillanatok alatt keletkeztek szürkészöld ködfoltok. Bosszantotta őket a kegyetlen
időjárás, a nyomasztóan felhős ég, az állandóan süvítő szél. Azóta akárhány telet
töltött el az északi féltekén, annak keménységét mindig az átlagos antarktiszi
napéhoz hasonlította. Négy napot töltöttek el ott – négy napot, amelyet soha nem fog
elfelejteni.
El sem tudja képzelni. Ezt válaszolta Dorothea Lindauernek.
Belenézett a széfbe.
Az akták mögött egy napló hevert.
Harmincnyolc éve a haditengerészeti szabályzat előírta, hogy minden tengeri
jármű parancsnokánál kell lennie egy ilyennek.
Kivette a jegyzettömböt.
HARMINC
ATLANTA
7 óra 22 perc
Stephanie mély álomból ébresztette Edwin Davist. A férfi zavartan ugrott fel, néhány
pillanatig nem is tudta, hol van, de aztán magához tért.
– Horkolsz – mondta a nő.
Lent, a hallban, csukott ajtón keresztül is hallotta.
– Állítólag igen. De csak akkor, ha nagyon fáradt vagyok.
– És ki állítja ezt?
A férfi kitörölte szeméből az álmot. Teljesen felöltözve feküdt az ágyon, a mobilja
mellette hevert. Röviddel éjfél előtt értek vissza Atlantából az utolsó Jacksonville-be
tartó géppel. A férfi szállodát javasolt, Stephanie azonban ragaszkodott a
vendégszobához.
– Nem vagyok szerzetes – morogta Davis.
A nő keveset tudott a férfi magánéletéről. Nőtlen, gyakorlatilag csak ennyit. De
volt-e valaha házas? Vannak-e gyerekei? De persze most nem kíváncsiskodhatott.
– Meg kéne borotválkoznod.
Davis megdörzsölte az állát.
– Milyen jó, hogy észrevetted!
A nő az ajtó felé indult.
– A lenti fürdőszobában van törülköző és borotva, bár inkább női használatra
készült.
Ő már lezuhanyozott és felöltözött, felkészült a nap viszontagságaira.
– Igenis, asszonyom! – pattant föl Davis. – Betartom a szabályzatot.
Stephanie otthagyta, és bement a konyhába. Bekapcsolta a pulton lévő televíziót.
Reggelire ritkán evett többet egy süteménynél vagy müzlinél, a kávét pedig utálta.
Rendszerint zöld teát ivott. Ellenőriznie kellett a hivatali dolgait. Minthogy szinte
nem volt beosztottja, ez egyszerűsítette a titoktartást, másfelől viszont nem is volt
kire bízni a feladatokat.
– ...érdekes lesz – mondta a CNN riportere. – Daniels elnök nemrég
elégedetlenségének adott hangot a Vezérkari Főnökök Egyesített Bizottságáról. Egy
két héttel ezelőtti beszédében arra is célzott, hogy talán erre a parancsnoki láncolatra
nincs is szükség.
A képernyőn most Daniels látszott kék pódiumon.
– Nem parancsnokolnak senki fölött – mondta jellegzetes baritonján. –
Tanácsadók. Politikusok. Nem politikacsinálók, hanem -utánzók. Ne értsenek félre!
Én nagyon tisztelem ezeket az embereket. Nekem ezzel az intézménnyel van bajom.
Kétségtelen, hogy az Egyesített Bizottságban most helyet foglaló tisztek képességeit
más területeken jobban ki lehetne használni.
Megint a csinos, barna riporternő.
– Mindez azonban fölveti a kérdést, hogy egyáltalán betöltik-e, és ha igen, kivel,
azt az űrt, amely David Sylvian tengernagy hirtelen halálával keletkezett.
Davis sétált be a konyhába, szeme a képernyőre tapadt.
Stephanie észrevette.
– Mi az?
A férfi komoran, gondterhelten állt. Végül azt mondta:
– Sylvian volt a haditengerészet képviselője az Egyesített Bizottságban.
Stephanie nem értette. Korábban már olvasott a motorbalesetről és Sylvian
sérüléseiről.
– Szerencsétlen dolog, hogy meghalt, Edwin, de mi a baj ezzel?
A férfi a zsebébe nyúlt, és elővette a mobilját. Néhány számot beütött, majd azt
mondta:
– Tudnom kell, hogyan halt meg Sylvian tengernagy. A pontos okát. És gyorsan.
Letette a telefont.
– Megmagyaráznád? – kérdezte a nő.
– Stephanie, van még más is Langford Ramseyről. Körülbelül fél évvel ezelőtt az
elnök levelet kapott egy haditengerész hadnagy özvegyétől...
Telefonja rövid, szaggatott jelzést adott. Davis megnézte a kijelzőt, majd fölvette.
Néhány másodpercig figyelmesen hallgatott, majd letette.
– Az a hadnagy a haditengerészet központi könyvelésén dolgozott.
Szabálytalanságokat vett észre. Dollármilliókat mozgattak bankról bankra, majd a
pénz a végén egyszerűen eltűnt. A számlák mind a haditengerészeti hírszerzéshez, a
parancsnoki hivatalhoz kapcsolódtak.
– A hírszerzés titkos pénzekből működik – felelte a nő. – Nekem is van több
biankó számlám, amelyet külső kifizetésekre, szerződések megtámogatására meg
effélékre használok.
– Az a hadnagy két nappal azelőtt halt meg, hogy jelentést tett volna erről a
feletteseinek. Az özvegye tudott egyet s mást mindabból, amire a hadnagy rájött, és
nem bízott senkiben a haditengerészetnél. Személyes panaszt írt az elnöknek, ő pedig
hozzám irányította a levelet.
– És amikor megláttad, hogy Haditengerészeti Hírszerzési Hivatal, akkor azonnal
fölvillanyozódtál. No és mit találtál, amikor utánanéztél ezeknek a számláknak?
– Nincsenek meg.
Stephanie is ugyanolyan csalódott volt. A világ bizonyos térségeiben lévő egyes
bankokról köztudott volt, hogy bizonyos számlákat egyszerűen eltüntetnek – persze
csak ha a számlatulajdonos eleget hajlandó fizetni ezért.
– Szóval, akkor most mi bosszantott föl?
– Az a hadnagy otthon tévénézés közben egyszer csak holtan esett össze. A
felesége kiment az élelmiszerboltba, és mire visszajött, a férje halott volt.
– Megesik az ilyesmi, Edwin.
– A vérnyomása hirtelen leesett. Korábban kezelték valami szívzörejek miatt, és
igazad van, ilyenkor az ilyesmi megeshet. A boncolásnál nem találtak semmit.
Minthogy volt már ez a betegsége, és nem találták nyomát semmilyen külső,
erőszakos beavatkozásnak, az ügy egyértelműnek tűnt.
Stephanie várakozón nézett.
– Éppen most közölték velem, hogy David Sylvian tengernagy alacsony
vérnyomás miatt halt meg.
– Szerinted ez már túl sok egybeesés, ugye? – kérdezte a nő.
A férfi bólintott.
– Mindketten tudjuk, hogy Ramsey felügyelte azokat a számlákat, amelyekre a
hadnagy rábukkant. Most pedig hirtelen üresedés támad az Egyesített Bizottságban?
– Közeledsz a megoldáshoz, Edwin!
– Gondolod? – Lemondás érződött a hangjában. – A hivatalomban azt mondták,
hogy éppen föl akartak hívni. Tegnap este, mielőtt elnyomott volna az álom, azt az
utasítást adtam, hogy küldjenek két titkos ügynököt Jacksonville-be. Azt akartam,
hogy tartsák a szemüket Zachary Alexanderen. Egy órával ezelőtt érkeztek oda.
Alexander háza az éjjel porig égett, vele együtt.
Stephanie megdöbbent.
– A jelek arra mutattak, hogy a ház alatt rövidzárlat keletkezett.
Stephanie az eszébe véste, hogy soha ne akarjon pókerezni Edwin Davisszel.
Faarccal közölte ugyanis mindkét értesülést.
– Meg kell találnunk azt a másik két hadnagyot, aki Ramseyvel együtt járt az
Antarktiszon.
– Nick Sayers már meghalt – mondta Davis. – Évekkel ezelőtt. Herbert Rowland
még él. Charlotte külterületén lakik. Ezt is ellenőriztettem éjszaka.
Titkosszolgálat? A Fehér Ház közreműködésével?
– Ne hülyéskedj, Edwin! Ebben nem csak te vagy benne! Küldetést teljesítesz.
A férfi hunyorogni kezdett.
– Attól függ. Ha sikerül, minden oké. Ha nem, akkor nagyot bukom.
– Föltetted erre a karrieredet?
– Tartozom ezzel Millicentnek.
– És én miért vagyok benne?
– Mint mondtam, Scot Harvath nemet mondott. De hozzátette, hogy nálad jobban
senki sem dolgozik szólóban.
Ez a gyakorlatias gondolkodás most egyáltalán nem volt megnyugtató. De hát, a
fenébe is! A határvonalat már átlépték!
– Induljunk Charlotte-ba!
HARMINCEGY
AACHEN, NÉMETORSZÁG
11 óra
Malone érezte, hogy a vonat lassít, amikor Aachen határába értek. Bár az előző esti
aggodalmai csökkentek, továbbra sem értette, mit keres ő itt. Christl Falk vele
szemben ült. Az út Garmischtól idáig körülbelül három órát vett igénybe. Ezalatt
nem sokat beszélgettek.
Malone Posthotelban hagyott ruhái és tisztálkodószerei ébredéskor
Reichshoffenben várták. Egy cédula jelezte, hogy Ulrich Henn hozta el ezeket az éjjel.
Lóhereillatú lepedőn aludt, aztán lezuhanyozott, megborotválkozott és átöltözött.
Persze csak néhány inget és nadrágot hozott magával Dániából, mert úgy tervezte,
hogy legföljebb egy-két napig marad. Most már nem volt ebben olyan biztos.
Isabel lent várta, ő pedig azt közölte az Oberhauserek úrnőjével, hogy úgy
döntött, segít nekik. Mi más választása lenne? Mindent meg akart tudni az apjáról,
meg azt is, hogy őt ki akarta meggyilkolni. Ha most elmegy, az sehová nem vezet. És
az öreg hölgy egy dolgot világossá tett. Ők tudnak olyasmit, amit ő nem.
– Ezerkétszáz évvel ezelőtt – mondta Christl – ez volt a világi állam központja.
Az újonnan alakult Északi Birodalom fővárosa. Amit kétszáz évvel később már úgy
hívtak, hogy Szent Német-római Birodalom.
Malone elmosolyodott.
– Ami nem volt sem szent, sem római, sem birodalom.
A nő bólintott.
– Ez igaz. De Nagy Károly ezen a téren igazán haladó nézeteket vallott. Ez a
kimeríthetetlen energiájú ember egyetemeket alapított, jogi normákat állított föl,
amelyek idővel átkerültek a formális jogba is, kormányt szervezett, és megteremtett
egy olyan nemzeti tudatot, amely aztán európai tudathoz vezetett. Évekig
tanulmányoztam az életét és hatását. Úgy tűnik, csak helyes döntéseket tudott hozni.
Negyvenhét éven át uralkodott, és hetvennégy évesen halt meg egy olyan korban,
amikor a királyok ritkán voltak hatalmon öt évnél tovább, és rendszerint már
harmincévesen meghaltak.
– És úgy gondolja, hogy mindez azért lehetett, mert a segítségére voltak?
– Mértékkel evett és ivott, méghozzá akkor, amikor a falánkság és a
részegeskedés egyre nagyobb méreteket öltött. Mindennap lovagolt, vadászott és
úszott. Aachent egyebek közt azért választotta székhelyéül, mert itt több melegvízforrás is található, amelyeket aztán áhítattal használt is.
– Vagyis a Szentek megtanították a diétára, a higiéniára és a testedzésre?
Látta, hogy a nő észreveszi hangjában a gúnyt.
– Született harcos volt – mondta Christl. – Egész uralkodása során hódított. De
fegyelmezetten fogta föl a háborút. Először legalább egy évig csak tanulmányozta az
ellenfelet. A csatákat inkább csak irányította, nem nagyon vett részt bennük.
– Mindazonáltal nagyon kegyetlen is volt. Verdennél lefejeztetett négyezer-ötszáz
megkötözött szászt.
– Ezt nem bizonyították be – vetette ellene a nő. – Sosem találtak archeológiai
bizonyítékokat erre az állítólagos mészárlásra. A történet eredeti forrása lehet, hogy
tévesen használta a decollabat, vagyis a „lefejez” igét a delocabat, vagyis a „száműz”
helyett.
– Maga jól ismeri a történelmet. És latinul is tud.
– Mindezeket nem én mondom. Einhard volt a krónikás. Ő tette ezeket az
észrevételeket.
– Feltéve persze, ha az írásai hitelesek.
A vonat fékezett.
Malone-nak még mindig az előző nap járt a fejében, meg az, hogy vajon mi
rejtőzhet Reichshoffen alatt.
– A nácizmusról meg arról, hogy mit tettek a nagyapjukkal, a nővére is ugyanazt
gondolja, mint maga?
– Dorotheát ez egyáltalán nem érdekli. A család és a történelem nem fontos neki.
– Hát mi?
– Saját maga.
– Különös, hogy ikertestvérek ennyire nehezteljenek egymásra.
– Nincs előírva, hogy össze lennénk kötve. Már kiskoromban megtanultam, hogy
Dorothea problémás gyerek.
Malone jobban meg akarta ismerni ezeket a különbségeket.
– Az anyjának, úgy tűnik, van kedvence.
– Nem hinném.
– Magát küldte hozzám.
– Ez igaz. De korábban Dorotheát segítette.
A vonat megállt.
– Megmagyarázná?
– Ő adta oda neki a Nagy Károly sírjából származó könyvet.
Dorothea végzett azoknak a dobozoknak az átnézésével, amelyeket Wilkerson hozott
el Füssenből. A könyvkereskedő jó munkát végzett. Az Ahnenerbe feljegyzéseinek
nagy része a szövetségesekhez került a háború után, ezért meglepte, hogy milyen sok
előkerült. De azzal együtt, hogy az utóbbi órákban mást se tett, csak olvasott, az
Ahnenerbe továbbra is talány maradt. A történészek csak az utóbbi években kezdték
el behatóbban tanulmányozni a szervezet létét és tevékenységét, de az a néhány
könyv, amelyet írtak róla, jobbára csak a hibáit taglalta.
Ezek a dobozok viszont sikerekről számoltak be.
Expedíciókat menesztettek Svédországba őskori, falba vésett jelek felkutatására
meg a Közel-Keletre, ahol a Római Birodalom népei közti harcokat tanulmányozták –
amelyek az Ahnenerbe szerint az északi és a sémi népek között folytak. Maga Göring
finanszírozta ezt az utat. Damaszkuszban a szírek szövetségesként fogadták őket az
egyre szaporodó zsidó lakosság elleni harcban. Iránban a kutatók fölkeresték a
perzsa romokat és természetesen Babilont is, ahol az esetleges árja kapcsolatokat
kutatták. Finnországban ősi pogány énekeket tanulmányoztak. Bajorországban
barlangfestményeket találtak a crô-magnoniaktól, akik az Ahnenerbe szerint
nyilvánvalóan árják voltak. További barlangfestményeket tanulmányoztak
Franciaországban, ahol – mint az egyik jegyzetíró megjegyezte – „Himmler és még
sok náci az ősök szellemét szerette volna érezni”.
De az igazi vonzerő Ázsia volt.
Az Ahnenerbe úgy hitte, hogy az ősi árják meghódították Kína és Japán nagy
részét, és hogy maga Buddha is árja volt. Egy nagyszabású tibeti expedíció
eredménye több ezer fénykép, koponyalenyomat, testméretfeljegyzés volt, valamint
egzotikus állatok és növények, amelyeket mind abban a reményben gyűjtöttek, hogy
majd bizonyítani lehet velük az ősi eredetet. További expedíciókat terveztek
Bolíviába, Ukrajnába, Iránba, Izlandra és a Kanári-szigetekre, de ezek nem valósultak
meg, bár a részleteiket már alaposan kidolgozták.
A feljegyzések azt is tartalmazták, hogy a háború előrehaladtával az Ahnenerbe
szerepe is nőtt. Miután Himmler elrendelte a meghódított Krím-félsziget árjásítását,
az Ahnenerbét bízták meg azzal, hogy ott is honosítsa meg a német erdőket, és új
haszonnövényeket termesszen a birodalom számára. Az Ahnenerbe felügyelte azt is,
hogy német nemzetiségűeket telepítsenek erre a vidékre, és egyúttal deportáljanak
onnan több ezer ukránt.
De az agytrösztnek a növekedéshez egyre több pénzre volt szüksége.
Ezért alapítványt hoztak létre.
Az adományozók között volt a Deutsche Bank, a BMW és a Daimler-Benz. Nekik
rendszeresen hivatalos levélben köszönték meg a hozzájárulást. A folytonosan újat
kereső Himmler tudomást szerzett egy kerékpárra szerelhető reflektorról, amit egy
német gépész szabadalmaztatott. A feltalálóval közösen vegyesvállalatot hozott létre,
aztán megszavaztatott egy törvényt, hogy a bicikliken kötelező a pedálhoz kapcsolt
lámpa, és ez évente több tízezer birodalmi márkát fialt az Ahnenerbének.
Mennyi erőfeszítés egy elmélet formára alakításáért!
Ám a nagyapja amellett, hogy nevetségessé tette magát az elveszett árják
megtalálásának ötletével és hogy részt vett a szervezett népirtásban, egy kincsbe is
belebotlott.
Dorothea az asztalon fekvő régi könyvet bámulta.
Vajon tényleg Nagy Károly sírjából származik?
Egyik általa olvasott dokumentum sem tett említést róla annak ellenére, hogy az
anyja szerint már 1935-ben rábukkantak a weimari köztársaság archívumában, és
vele együtt egy levélre is, amely tanúsította, hogy a dokumentumot akkor találták az
aacheni sírban, amikor III. Ottó császár 1000. május 19-én fölnyittatta. Hogy miként
vészelte át épségben ezt a csaknem tíz évszázadot, az rejtély. És vajon mit jelent?
Miért annyira fontos?
Húga, Christl szerint, a válasz valamilyen misztikus vonzerőben rejlik.
És Ramsey sem oszlatta el a félelmeit a titokzatos válaszával.
El sem tudja képzelni.
De egyik sem lehet a válasz.
Vagy mégis?
Malone és Christl kisétált az állomásról. A nedves, hideg levegő a férfit az új-angliai
telekre emlékeztette. Taxik sorakoztak a kanyarban. Az emberek tömött sorokban
hömpölyögtek kifelé és befelé.
– Anya azt akarja, hogy nekem sikerüljön – mondta Christl.
Malone nem tudta eldönteni, hogy ezzel őt akarja meggyőzni, vagy saját magát.
– Az anyja mindkettőjüket manipulálja.
A nő szembefordult vele.
– Mr. Malone...
– A nevem Cotton.
A nő visszafojtott egy bosszús megjegyzést.
– Ezt már tegnap is említette. Hogyan kapta ezt a különös nevet?
– Erről majd később. De maga éppen le akart hordani, amikor kizökkentettem.
A nő arcán mosoly jelent meg.
– Maga nem könnyű eset.
– Abból, amit az anyja elmondott, Dorothea is így gondolja. De én úgy
döntöttem, hogy ezt bóknak veszem. – Összedörgölte kesztyűbe bújtatott kezét, és
körülnézett. – Meg kell majd állnunk valahol. Elkelne egy jégeralsó. Ez nem az a
száraz bajor levegő. No és maga? Nem fázik?
– Én ilyen időjárásban nőttem föl.
– Én viszont nem. Georgiában, ahol születtem, az év kilenc hónapjában meleg és
nedves a levegő. – Továbbra is úgy tett, mint aki közömbösen nézeget körbe, de azért
kissé kényelmetlenül érzi magát. – Át is kellene öltöznöm. Nem készültem hosszabb
utazásra.
– A kápolna közelében van egy bevásárlóközpont.
– Remélem, egyszer majd elárulja, mit akar az anyja, és hogy miért vagyunk most
itt.
A nő intett egy taxinak, amely melléjük gurult.
Christl kinyitotta az ajtót, és beült. Malone szintén. A nő megmondta a címet a
sofőrnek.
– Ja – mondta ezután. – El fogom mondani.
Ahogy elkanyarodtak az állomástól, Malone kinézett a hátsó ablakon. Ugyanaz a
férfi, akit három órával ezelőtt a garmischi állomáson már látott – magas, ráncoktól
barázdált, széles arcú férfi -, éppen leintett egy taxit.
Nem volt nála csomag, és láthatóan csak egy dolog érdekelte.
Hogy kövesse őket.
Dorothea kockáztatott, amikor megszerezte az Ahnenerbe-feljegyzéseket. Azzal is
kockázatot vállalt, hogy érintkezésbe lépett Cotton Malone-nal, de aztán meggyőzte
magát, hogy a férfi nem sok hasznára lenne. Abban továbbra sem volt biztos, hogy a
sikerhez vezető út könnyű lesz. Egy dolog tűnt csak egyértelműnek. Szó sem lehet
arról, hogy a családját újabb kudarcnak tegye ki. Időnként felkeresték Reichshoffent
kutatók vagy történészek, hogy átnézzék a nagyapja iratait, vagy beszélgessenek a
családdal az Ahnenerbéről. Ezeket a kéréseket azonban mindig elutasították,
méghozzá jó okkal.
A múlt maradjon meg múltnak.
Előző este észak felé autóztak, és kivettek egy szobát Münchenben. Az anyja még
napnyugta előtt tudni fog a vadászkunyhó megsemmisüléséről. És biztosan
megtalálták már az apátságban lévő holttestet is. Vagy a szerzetesek, vagy Henn
majd gondoskodnak a probléma rendezéséről. De valószínűleg inkább Ulrich.
Tudta, ha az anyja segítette őt azzal, hogy odaadta neki a Nagy Károly sírjából
származó könyvet, akkor nyilván Christlnek is adott valamit. Az anyja ragaszkodott
hozzá, hogy beszéljen Cotton Malone-nal. Ezért használta föl Wilkerson azt a nőt,
hogy elvezesse a férfit az apátságba. Az anyja nem sokat törődött Wilkersonnal. „Ez
is egy gyenge ember – mondta -, és gyermekem, nekünk nincs időnk
gyengeségekre!” De az anyja már nyolcvan felé közeledett, Dorothea viszont élete
virágában volt. Az olyan jóképű, kalandvágyó férfiak, mint amilyen Wilkerson,
mindig sok mindenre használhatók.
Mint az előző éjjel is.
Odalépett az ágyhoz, és fölrázta.
A férfi fölébredt, és elmosolyodott.
– Mindjárt dél – mondta a nő.
– Fáradt voltam.
– Mennünk kell.
A férfi észrevette, hogy a dobozok tartalma szétszórva hever a földön.
– Hová megyünk?
– Remélem, egy lépéssel megelőzzük Christlt.
HARMINCKETTŐ
WASHINGTON
7 óra 10 perc
Ramsey tele volt energiával. Megnézte az interneten a híreket, amelyek a floridai
Jacksonville-hez kapcsolódtak, és elégedetten látott egyet, amely arról számolt be,
hogy halálos végű tűzeset történt Zachary Alexander, nyugalmazott hajóparancsnok
házában. Az eset kivizsgálásakor nem találtak semmi gyanúsat, és az első jelentések
arról szóltak, hogy egy rosszul bekötött vezeték okozhatott rövidzárlatot, az pedig
tüzet. Charlie Smith tegnap kétszer is mestermunkát végzett. Ramsey remélte, hogy
ma is hasonlóan eredményes lesz.
A reggel csípős volt, de napos. A Mallon gyalogolt, a Smithsonian Intézet
kastélyszerű épülete közelében, a távolban, a dombtetőn pedig a Capitolium
fehérlett. Szerette ezeket a fagyos napokat. Minthogy a karácsony már alig
tizenhárom napnyira volt, és a kongresszus nem ülésezett, a kormány tevékenysége
lelassult, mindenki az új évre és az új törvényhozási periódusra várt.
Kevés volt a hír, és valószínűleg ez magyarázta, hogy Sylvian tengernagy halála
ilyen nagy érdeklődést keltett a médiában. Az, hogy Daniels nemrég bírálta a
Vezérkari Főnökök Egyesített Bizottságának létét, még inkább aktuálissá tette az
admirális váratlan halálát. Ramsey magában mosolyogva hallgatta az elnök beszédét,
és tudta, a kongresszusban senki nem lesz olyan önfejű, hogy meg akarja szüntetni
ezt a testületet. Az igaz, hogy a vezérkari főnökök ritkán utasítottak bárkit, de ha
megszólaltak, mindenki odafigyelt rájuk. És nyilván ez mindennél jobban
magyarázta a Fehér Ház neheztelését. Elsősorban Danielsét, aki politikai karrierjének
csúcsán most már inkább csak „béna kacsaként” viselkedhetett, mert mandátuma a
végéhez közeledett.
Távolabb megpillantott egy alacsony, jól öltözött, kasmírkabátos férfit, akinek
angyali tisztaságú, sápadt arcát most vörösre csípte a fagy. Fényes, sötét haja a
koponyájára tapadt. Folyamatosan topogva igyekezett magát kissé fölmelegíteni.
Ramsey az órájára pillantott, és úgy számította: a küldött már legalább negyedórája
várakozik.
Közelebb ért.
– Tengernagy úr, tudja, milyen hideg van itt?
– Mínusz két fok.
– És nem jöhetett volna időben?
– Ha szükség lett volna rá, akkor pontosan érkezem.
– Nem díjazom, ha valaki visszaél a rangjával. Egyáltalán nem díjazom.
Érdekes, hogy mekkora bátorságot ad, ha valaki egy amerikai szenátor
kabinetfőnöke! Azon töprengett, hogy vajon Aatos Kane utasította-e beosztottját,
hogy ilyen pofátlan legyen, vagy ez a saját ötlete volt.
– Azért vagyok itt, mert a szenátor azt mondta, hogy magának valami
mondandója van.
– Továbbra is szeretne elnök lenni?
Ramsey és Kane között eddig még mindig az utóbbi küldöttje közvetített.
– Igen. És az is lesz.
– Ezt egy olyan segéderő mondja, aki minden erejével kapaszkodik a főnöke
kabátcsücskébe.
– Minden cápának van kalauzhala.
Ramsey elmosolyodott.
– Ez kétségtelen.
– Mit akar, tengernagy úr?
Nehezményezte a fiatalabbik gőgjét. Itt az ideje, hogy a helyére tegye!
– Azt akarom, hogy fogja be és figyeljen!
Látta, hogy a másik egy profi politikus tekintetével vizslatja.
– Amikor Kane bajban volt, segítséget kért, és én megadtam neki. Ez
vitathatatlan.
Hárman siettek el mellettük, úgyhogy várt egy pillanatig, mielőtt folytatta.
– Azt is hozzátehetném, hogy számos törvényt és rendelkezést megszegtem,
amelyekkel maga sem törődött volna, ebben biztos vagyok.
Tárgyalópartnere nem volt sem idős, sem túl bölcs, sem gazdag. De törekvő
beosztottként tisztában volt a politikai szívességek értékével.
– A szenátor tudja, mit tett érte, admirális úr. Bár, mint azt nyilván maga is tudja,
nem voltunk tisztában teljes egészében azzal, hogy maga mit tervez.
– De nem is utasították vissza a későbbi előnyöket.
– Persze. És most mit akar?
– Azt akarom, közölje az elnökkel, hogy engem akar az Egyesített Bizottság
megüresedett helyére. Sylvian helyére.
– És azt hiszi, hogy az elnök nem mondhat nemet egy szenátornak?
– Komoly következmények nélkül nem teheti.
A másik nyugtalan arcán egy pillanatra valami mosolyféle suhant át.
– Ez nem fog megtörténni.
Jól hallotta?
– A szenátor számított arra, hogy ezt akarja majd. Sylvian teste valószínűleg még
ki sem hűlt, amikor maga már telefonált. – A férfi habozott. – Ami szöget ütött a
fejünkbe.
Ramsey bizalmatlanságot látott a férfi figyelő tekintetében.
– Végül is, ahogy mondta, maga egyszer tett nekünk egy szívességet.
Maradéktalanul.
Ramsey figyelmen kívül hagyta a burkolt célzást.
– Mit ért azon, hogy nem fog megtörténni?
– Maga túlságosan ellentmondásos ember. Nem alkalmas villámhárítónak. A
haditengerészetnél túl sokan vannak, akik vagy nem szeretik magát, vagy nem
bíznak magában. A maga kinevezésének támogatása káros hatással járna. És ahogy
már említettem, mi a Fehér Házat céloztuk meg a jövő év elejétől.
Ramsey látta, hogy megkezdődött a klasszikus washingtoni sasszézás. Ezt a híres
táncot az olyan politikusok, mint amilyen Aatos Kane, nagy gyakorlattal járták.
Minden szakértő egyetértett abban, hogy számítani lehet rá, Kane megcélozza a
Fehér Házat. Ő volt pártjának első számú jelöltje, szinte vetélytárs nélkül. Ramsey
tudta, hogy a szenátor suba alatt szavazatokat gyűjt, amelyek száma mostanra már
milliós nagyságrendű lehet. Kane kellemes megjelenésű, rokonszenves ember, jól
feltalálja magát tömegek és a kamerák előtt. Sem igazán konzervatív, sem liberális,
hanem olyan keverék, amilyet a sajtó előszeretettel nevez középutasnak. Ugyanaz a nő
a felesége harminc éve, és soha semmiféle botrány árnyéka nem vetült rájuk. Mármár túlságosan is tökéletes. Kivéve persze azt a bizonyos szívességet, amelyet annak
idején kért.
– Hát, szépen köszönik meg a barátaiknak! – mondta Ramsey.
– Ki mondta, hogy maga a barátunk?
Rosszallóan ráncolta a homlokát, de gyorsan el is tüntette a ráncokat. Számítania
kellett volna erre! Arrogancia. A tapasztalt politikusokat leggyakrabban megtámadó
betegség.
– Valóban, igaza van. Ez elbizakodottság volt a részemről.
A férfi arcáról eltűnt a közömbösség.
– Értsen meg, tengernagy úr! Kane szenátor köszöni, amit érte tett. Kicsit másként
szerette volna, de így is nagyra értékeli. Visszafizette magának, amikor
megakadályozta, hogy magát áthelyezzék a haditengerészettől. Nem is egyszer,
hanem kétszer. Valóságos háborút vívtunk a háttérben ezért. Maga ezt kérte, mi
pedig megtettük. Aatos Kane fölött maga nem rendelkezik. Sem most, sem máskor.
Amit kér, az lehetetlen. A szenátor két hónapon belül bejelenti, hogy indul a Fehér
Házért. Maga tengernagy, nyugdíjba kéne mennie. Menjen! Élvezze a megérdemelt
pihenést!
Ramsey nem védekezett, csak bólintott, hogy tudomásul veszi.
– És még valami. A szenátor nehezményezte, hogy ma reggel telefonált, és ezt a
találkozót kérte. Azért küldött engem, hogy közöljem: ennek a kapcsolatnak vége.
Nincs többé telefonálgatás meg találkozgatás! Most pedig mennem kell.
– Persze, persze. Nem tartóztatom.
– Nézze, tengernagy úr! Tudom, hogy most elkeseredett. Én is az lennék. De
maga nem fog bekerülni az Egyesített Bizottságba. Menjen nyugdíjba! Legyen
kommentátor a Fox tévénél, és magyarázza ott el a világnak, hogy mi mekkora
barmok vagyunk. Élvezze az életet!
Ramsey nem válaszolt, csak nézte, ahogy ez a kis pöcs elsétál. Nyilván nagyra
van óriási előadásával, és már alig várja, hogy beszámoljon róla, miként rakta helyre
a haditengerészet kémelhárításának főnökét.
Odasétált egy üres padhoz, és leült.
A lécek között beszivárgó hideg átütött még a kabátján is.
Aatos Kane szenátor nem is sejti! Meg a kabinetfőnöke sem!
De hamarosan megtudják!
HARMINCHÁROM
MÜNCHEN, NÉMETORSZÁG
13 óra
Wilkerson jól aludt. Meg volt elégedve azzal, ahogyan a vadásziaknál viselkedett,
meg azzal is, ahogyan később Dorotheával. Ha az embernek sok pénze van, viszont
kevés felelőssége, meg hozzá akad még egy gyönyörű nő is, az nem rossz kárpótlás
egy tengernagyi kinevezésért.
Persze csak akkor, ha életben tud maradni.
Feladatára készülve gondosan fölkészült az Oberhauser családból.
Többmilliárdos vagyon, amely több évszázad politikai viharait is túlélte.
Opportunisták? Nyilván. Családi címerük sokat megmagyaráz. A szájában patkányt
tartó kutya egy címeres üstben. Mennyi ellentmondás! Mint magán a családon belül!
De hát különben hogyan tudtak volna fönnmaradni?
Az idő azonban megtette a magáét!
Mindössze Dorothea és a húga maradt az Oberhauserekből.
Mindketten gyönyörű, előkelő teremtések. Ötvenhez közelednek. Külsőre
egyformák, bár mindketten igyekeznek különbözni a másiktól. Dorothea
közgazdasági diplomát szerzett, és az anyja mellett dolgozik a családi
vállalatbirodalomban. A húszas évei elején férjhez ment és szült egy fiút, aki azonban
öt éve, egy héttel a huszadik születésnapja után autóbalesetben életét vesztette.
Minden feljegyzés arról szólt, hogy Dorothea ezután megváltozott. Keményebb lett.
Időnként mély depresszióba zuhant, máskor viharosan változott a kedve. Jól
példázta ezt, ahogyan tegnap este agyonlőtt egy embert, aztán pedig zabolátlanul
szeretkezett ővele.
Christlt sosem érdekelte az üzlet, és a házasság sem, ezért gyereke sincs. Vele
csak egyszer találkozott egy estélyen, amelyre Dorothea és a férje is elment, amikor
először vették fel a kapcsolatot. Christl jellegtelen volt. Tudósféle, mint az apja meg a
nagyapja. Ő is haszontalan régiségeken töprengett, legendákon és mítoszokon
rágódott. Mindkét diplomamunkája olyan homályos kapcsolatokkal foglalkozott,
hogy egyes, rég letűnt civilizációk – mint például Atlantisz, amely mindkét
dolgozatában szerepelt – kapcsolatba kerülhettek-e fejlődő kultúrákkal. Csupa
fantáziálás! De az Oberhauser család férfi tagjait lenyűgözték ezek a nevetséges
feltételezések, és Christl láthatóan örökölte tőlük ezt az érdeklődést. Már túljutott
azon a koron, hogy gyermeket vállaljon, ezért Wilkerson gyakran elgondolkodott
azon, hogy mi lesz majd, ha Isabel Oberhauser meghal. Két nő, aki nem kedveli
egymást, és egyiküknek sincs vér szerinti leszármazottja! Ők örökölnek mindent!
Érdekes forgatókönyv végtelen lehetőségekkel!
Wilkerson kint állt a hidegben, nem messze a hoteltól, amely olyan káprázatos
volt, hogy bármely király szeszélyeinek megfelelne. Előző éjjel Dorothea a kocsiból
telefonált a portára, ezért az egyik lakosztály már várta őket.
A napfényben fürdő Marienplatzon, ahová most kiért, nyüzsögtek a turisták.
Különös csönd uralkodott a tér fölött, amit csak a cipőtalpak csosszanása és az
emberek halk mormogása tört meg. Látótávolságon belül voltak áruházak, kávézók,
a központi piac, a királyi palota, több templom. Az egyik oldalt a hatalmas Rathaus
uralta, amelynek díszes homlokzata dacolt az évszázadok feketítő munkájával.
Szándékosan elkerülte a múzeumi negyedet, és az egyik pékség felé indult, amely
élénk forgalmat bonyolított le. Éhes volt, és vágyott valamilyen csokoládés
süteményre.
Illatos fenyőágakkal díszített bódék sorakoztak a téren a karácsonyi vásár
részeként, amely messze elhúzódott, az óváros forgalmas főútjáig. Tudott róla, hogy
évente milliók jönnek el az itteni ünnepségekre, de nem gondolta, hogy Dorotheának
és neki szintén lesz majd ideje idelátogatni. A nő küldetést teljesít. És ő is, ami eszébe
juttatta a munkáját. Beszélnie és a beosztottjai miatt tartania kell a kapcsolatot
Berlinnel. Ezért elővette a mobilját és tárcsázott.
– Wilkerson kapitány – szólt bele a testőre, miután fölvette -, azt az utasítást
kaptam, hogy minden hívását irányítsam egyenesen Bishop parancsnokhoz.
Mielőtt még megkérdezhette volna, hogy miért, máris a helyettese volt a
vonalban.
– Kapitány úr, meg kell kérdeznem, hol van most.
A vészjelzők teljes erővel működésbe léptek az agyában. Bryan Bishop sosem
szólította őt kapitány úrnak, csak ha valaki más is hallotta a beszélgetésüket.
– Mi a gond? – kérdezte.
– Uram, ezt a hívást rögzítjük. Önt felmentették minden tisztsége alól, és hármas
fokozatú biztonsági kockázattá minősítették. Azt a parancsot kaptuk, hogy kutassuk
föl és fogjuk el.
Wilkerson uralkodni próbált magán.
– Ki adta ki ezeket a parancsokat?
– Az igazgatóság. Aláírta Hovey kapitány, ellenjegyezte Ramsey tengernagy.
És éppen ő ajánlotta, hogy Bishopot léptessék elő parancsnokká. Szolgálatkész
tiszt volt, aki mindig lelkesen teljesítette a parancsokat. Korábban ez nagyszerű volt,
most viszont rossz.
– Köröznek? – kérdezte, aztán beléhasított a felismerés, és megszakította a hívást,
mielőtt Bishop válaszát hallhatta volna.
A mobilra bámult. Ezekbe GPS-követőt építettek be, hogy vészhelyzetben meg
lehessen találni. Az ördögbe! Így találtak rá már tegnap este is! Erre nem gondolt!
Persze a támadás előtt fogalma sem lehetett arról, hogy célponttá vált. Aztán
megcsörgették, és Ramsey – az a rohadék! – elaltatta a gyanakvását, hogy időt
nyerjen egy újabb kommandó kiküldésére.
Az apjának igaza volt. Egyiküknek sem szabad hinni.
A hatalmas, sokmillió lakosú város búvóhelyből hirtelen börtönné változott. Az
emberekre pillantott, akik kabátjukba burkolódzva siettek a dolgukra.
Már nem kívánt semmilyen süteményt.
Ramsey letért a National Maliról, és Washington központja felé hajtott a Dupont
Circle-nél. Charlie Smitht általában saját, különleges céljai érdekében alkalmazta, de
ez most nem volt lehetséges. Szerencsére a listáján volt még néhány mozgósítható
ember, akik valamennyien alkalmasak. Közismert róla, hogy jól fizet, ráadásul
azonnal, ami nagy segítségére volt olyankor, ha sürgősen kellett valamit elintézni.
Nem ő volt az egyetlen tengernagy, aki David Sylvian helyére tört. Legalább öt
olyanról tudott, aki most, miután értesült Sylvian haláláról, nyilván a telefonon ül, és
képviselőket próbál puhítani. A végső tiszteletadás és a méltó temetés néhány napot
igénybe vesz, de Sylvian utódját már a következő órákban kiválasztják, minthogy a
katonai hierarchiában az ilyen magasságban keletkező rést azonnal be kell tömni.
Tudhatta volna, hogy Aatos Kane-nel gondok lesznek! A szenátor már régóta
előtérben van. Ismeri a dörgést. De a tapasztalat kötelezettségekkel is jár. Az olyanok,
mint Kane, arra alapoznak, az ellenfeleknek vagy nincs merszük, vagy nincsenek
eszközeik arra, hogy kihasználják ezeket a kötelezettségeket.
Őnála egyik sem hiányzott.
Gyorsan beállt egy parkolóhelyre, amely éppen akkor ürült meg a saroknál.
Legalább ez sikerült! Bedobott 75 centet a parkolóórába, aztán a fagyos időben
elsétált a Capitol térképboltig.
Érdekes bolt.
Semmi mást nem árul, mint térképeket a világ minden szegletéről, valamint nagy
mennyiségű útikönyvet. De ő nem a térképek miatt jött a boltba. Beszélnie kell a
tulajdonossal.
Belépett és észrevette, hogy a nő egy vásárlóval beszélget.
Találkozott a pillantásuk, de a tulajdonosnő magatartásában semmi nem árulta
el, hogy fölismerné. Ramsey feltételezte, hogy az a rengeteg jutalék, amelyet azért
kapott évek óta, hogy az üzleten keresztülfolyatva intézze a munkákat, egyúttal a
boltot is felvirágoztatta, de erről még sosem beszéltek. Ez volt az egyik szabály,
amelyet mindig betartott. A felbérelt emberek eszközök csupán, mint egy kalapács,
egy fűrész vagy egy csavarhúzó. Használja őket. Aztán félreteszi. Az általa így
használt emberek többsége megértette ezt a szabályt. Akik nem, azokat sosem hívta
újból.
A tulajdonosnő befejezte a beszélgetést, és nyugodtan feléje sétált.
– Valami különleges térképet keres? Nagy a választékunk.
A férfi körülpillantott.
– Remek. Ma ugyanis nagy segítségre lesz szükségem.
Wilkerson tudatára ébredt, hogy követik. Egy férfi és egy nő ténfergett harminc
méterrel mögötte, nyilván azóta, hogy kapcsolatot teremtett Berlinnel. Nem jöttek
közelebb, ami csak két dolgot jelenthetett. Vagy Dorotheát akarják, és arra
számítanak, hogy ő majd elvezeti őket a nőhöz, vagy pedig őt figyelik.
Egyik kilátás sem túl kellemes.
Könyökkel utat tört magának a müncheni vásárlók sűrű tömegében, és fogalma
sem volt róla, hogy mire számítson. Hármas fokozatú kockázat? Ez azt jelenti, hogy
bármilyen erőszakot bevethetnek – akár ölhetnek is. És ami még rosszabb: óráik
voltak a dolog előkészítésére. Tudta, hogy az Oberhauser-művelet nagyon fontos –
inkább személyes, semmint hivatalos okokból -, és azt is, hogy Ramseynek annyi
lelkifurdalása sincs, mint egy hóhérnak. Ha fenyegetik, reagál. És most láthatóan
fenyegetik.
Megszaporázta a lépteit.
Föl kéne hívnia Dorotheát, hogy figyelmeztesse, de nehezményezte, hogy a nő az
előző éjjel beavatkozott, amikor ő Ramseyvel beszélt. Ez az ő gondja, amit meg is tud
oldani! De legalább nem hordta le a nő, amikor Ramseyről volt szó. Ehelyett elvitte
München egyik luxusszállodájába, ahol mindketten élvezték az éjszakát. Ha most
fölhívja, akkor talán magyarázatot kell adnia arra is, hogyan találtak rájuk. Az effajta
beszélgetésre azonban cseppet sem vágyott.
Előtte ötvenméternyire ért véget az emberektől zsúfolt belvárosi sétálóutca, és
következett az autókkal zsúfolt út, amelynek túloldalán mediterrán hangulatot
árasztó sárga épületek álltak.
Hátralesett.
Két követője közelebb jött.
Balra nézett, majd jobbra, aztán át a bömbölő autófolyamon. A távolban egy
taxiállomás szigete látszott. Fuvarra váró sofőrök támaszkodtak a kocsikra.
Hatsávnyi káosz volt közöttük. Akkora lárma volt, amekkorát zakatoló szíve csapott.
Tőle balra a jelzőlámpák zöldről sárgára váltottak, és az autófolyam hirtelen
megdermedt.
Busz közelgett jobbról a középső sávban.
A belső és a szélső sávban lassítottak a kocsik.
Az aggodalom helyét most már átvette a félelem. Nem volt választása. Ramsey
meg akarja öletni. És minthogy tudta, mire számíthat a mögötte jövő két követőtől,
inkább a főúttal próbálkozott.
Előrerohant, és egy sofőr észrevette, majd fékezett.
Jól időzítette a következő megmozdulását, mert a belső sávon éppen akkor ért át,
amikor a lámpa pirosra váltott, és a busz fékezni kezdett a kereszteződés előtt.
Átrohant a belső sávon, ami szerencsére üres volt néhány másodpercig, és a középen
lévő zöld sávba ért.
A busz megállt, és elfedte a kilátást a sétálóutca felől. A dudák harsogása és a
fékek csikorgása – mintha ludak és baglyok veszekedtek volna – azt jelezte, hogy itt
az idő. Nyert néhány fontos másodpercet, ezért úgy döntött, hogy ezt muszáj
kihasználnia. Átrohant az előtte lévő három sávon, amely a piros lámpa miatt még
teljesen üres volt, aztán bevágódott az elöl álló taxiba, és németül odavetette a
sofőrnek:
– Nyomás!
A férfi beugrott a volán mögé, Wilkerson pedig lekuporodott az ülésen. A taxi
nagy sebességgel húzott ki az állomásról.
Wilkerson kipillantott az ablakon.
A lámpa zöldre váltott, és megindult az autók áradata. A férfi és a nő eljutott
ugyan a középső sávig, de aztán a zúgva hömpölygő kocsitömeg miatt ottrekedtek.
Két követője mindenfelé nézelődött.
Wilkerson mosolygott.
– Hová? – kérdezte németül a sofőr.
Wilkerson úgy döntött, hogy bevet még egy cselt.
– Néhány sarokkal odább álljon meg!
Amikor a taxi lefékezett, odavetett tíz eurót a sofőrnek, és kipattant a kocsiból.
Észrevette az U-Bahn tábláját, lerohant a lépcsőn, vett egy jegyet, és kisietett a
peronra.
A szerelvény éppen megérkezett, ő pedig egy csaknem teljesen üres vagonba
szállt. Leült, és bekapcsolta a mobilját. Beütötte a kódot, majd beprogramozott
valamit. A képernyőn megjelent a felirat: TÖRÖL MINDEN ADATOT? Megnyomta,
hogy IGEN. Mint a második felesége, aki elsőre sosem hallotta meg, hogy mit
mondott neki, a telefon is visszakérdezett: BIZTOS? Megint megnyomta, hogy IGEN.
A memóriakártyáról így minden letörlődött.
Előrehajolt, és látszólag a zokniját igazgatta, de valójában belökte a telefont az
ülés alá.
A szerelvény beért a következő állomásra.
Kiszállt. De a telefon folytatta útját.
Ez most majd ad egy kis munkát Ramseynek!
Fölment a felszínre, és elégedett volt magával. Kapcsolatba akart lépni
Dorotheával, de tudta, hogy ezt óvatosan szabad csak tennie. Ha őt figyelik, akkor a
nőt is figyelhetik.
Kilépett a verőfényes délutánba, és tájékozódni próbált. Nem volt messze a
folyótól, a Deutsches Museum közelében. Egy másik forgalmas út és egy szintén
zsúfolt sétálóutca terült el előtte.
Hirtelen valaki melléje lépett.
– Bitte, Herr Wilkerson – mondta németül -, menjen oda ahhoz az autóhoz!
Megdermedt.
A férfi hosszú gyapjúkabátot viselt, és mindkét kezét a zsebében tartotta.
– Nem szeretném – mondta az idegen -, de itt helyben lelövöm, ha kényszerít rá.
Wilkerson tekintete a férfi kabátzsebére vándorolt.
Összeszorult a gyomra. Ramsey emberei nem követhették. De annyira csak rájuk
figyelt, hogy mást észre sem vett.
– Maga nem berlini, ugye? – kérdezte.
– Nein. Egészen máshonnan jöttem.
HARMINCNÉGY
AACHEN, NÉMETORSZÁG
13 óra 20 perc
Malone csodálattal nézte a Karolingok birodalmának egyik utolsó fennmaradt
remekét, amit akkoriban Nagyasszonyunk templomának, most meg Nagy Károly
kápolnájának neveznek. Az épület három, egymástól jól elkülöníthető részre oszlott.
A gótikus torony teljesen különállónak tűnt. A kerek, mégis sokszögletű középső
részt fedett folyosó kötötte össze a templommal, tetején szokatlan dómmal. Meg egy
magas, hosszan elnyúló épület, amiről úgy tűnt, hogy csak tetőből és ólomüveg
ablakokból áll. Az egész együttes a nyolcadik század vége és a tizenötödik század
között született, és valóságos csoda, hogy fennmaradt, különösen az utóbbi
évszázadban, amikor – ezt Malone tudta – a várost többször is könyörtelenül
bombázták.
A kápolna a város egyik dombjának aljában állt. Régebben közvetlenül
összekötötte magával a palotával is egy alacsony, fából készült építménysor – volt
ebben télikert, kaszárnya, néhány bírósági terem és több helyiség a király és családja
számára.
Nagy Károly lakhelye!
Csak egy zárt udvar, a kápolna és a palota alapjai maradtak meg. Ez utóbbira
építették a tizennegyedik században az aacheni városházát. A többi már
évszázadokkal ezelőtt megsemmisült.
A nyugati kapun léptek be a kápolnába, mert az utca felé eső főkapu zárva volt.
Három lépcső vezetett le a barokk előcsarnokba, amelynek falai dísztelenül, fehérre
meszelten álltak.
– Ennek a három lépcsőfoknak van jelentősége – mondta Christl. – A kinti
talajszint ennyit emelkedett Nagy Károly kora óta.
Malone-nak eszébe jutott, mit mondott Dorothea III. Ottóról.
– Ez alatt találták meg Nagy Károly sírját? És azt a könyvet, amely Dorotheánál
van?
Christl bólintott.
– Egyesek szerint III. Ottó éppen ez alatt ásatott, és találta meg ülő helyzetben a
királyt, akinek ujja Márk evangéliumára mutatott. Mert mit használ az embernek, ha az
egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall?
Malone gúnyt hallott ki a nő hangjából.
– Mások azt állítják, hogy Rőtszakállú találta meg a sírt 1165-ben, és a holttest
márványkoporsóban feküdt. Ez a román stílusú szarkofág meg is tekinthető a
szomszédos kincsestárban. Rőtszakállú állítólag egy aranyozott koporsót tétetett a
helyére, amely – mutatott előre a kápolnában – most ott, a kóruson található.
Az oltár mögött Malone észrevett egy aranyozott relikviát, amely jól
megvilágított üvegrekeszben feküdt. Az előcsarnokból beléptek a kápolnába. Balra és
jobbra passzázsok vezettek körbe, de Malone-t valósággal vonzotta a belső nyolcszög
közepe. A magasan lévő ablakokon beáramló fény fátyolszerű csíkokban zúdult alá.
– Egy tizenhatszög egy nyolcszög körül – mondta Malone.
Nyolc masszív oszlop ért össze nyolc másikkal, hogy kettős oszlopokat alkotva
tartsák a kupolát. Boltívek meredtek fölfelé a felső galériákat tartva, ahol karcsú
oszlopok, márványhidak és rácsos lapok kötöttek össze mindent.
– Megépítése után három évszázadon keresztül ez volt a legmagasabb épület az
Alpoktól északra – mondta Christl. – A követ délen imahelyek, arénák, paloták, majd
később templomok építéséhez használták, de ez a fajta építkezés akkoriban
ismeretlen volt a germán törzseknél. A mediterrán térségen kívül ez volt az első,
hogy kőből építettek boltíveket.
Malone fölnézett a galériára.
– Ami most látható, abból kevés származik Nagy Károly idejéből – mondta a nő.
– Maga a szerkezet természetesen. A harminchat márványoszlop ott, a második
szinten. Némelyik eredeti: Itáliából hozták ide, aztán Napóleon elvitte, de később
visszakerült. A nyolc bronzrácsozat a boltívek között szintén eredeti. Minden egyéb
későbbről származik. A Karolingok kívül fehérre meszeltették, és belül festették a
templomokat. Később a keresztények díszesebbé tették. Manapság Németországban
ez az egyetlen templom, amelyet Nagy Károly parancsára építettek, és amely még áll.
Malone-nak erősen hátra kellett hajolnia, hogy felnézzen a kupolába. Az
aranyozott mozaikok huszonnégy, fehérbe öltözött öregembert ábrázoltak, akik a
trón előtt állva aranykoronákat ajánlanak fel a Bárány imádására. Ez a Jelenések
könyvéből való, ha nem tévedek, gondolta. A kupola alatti oszloptörzset is mozaikok
díszítették. Mária, Keresztelő Szent János, Krisztus, Mihály és Gábriel arkangyal, sőt
még maga Nagy Károly is.
Egy fölfelé egyre vastagodó kovácsoltvas láncon kerék alakú, hatalmas,
gyertyatartó csillár függött, amely bővelkedett aranyozott rézdíszítésben.
– Rőtszakállú a tizenkettedik században csináltatta ezt a csillárt – mondta Christl
-, a koronázása után. Az égi Jeruzsálemet, a fények városát jelképezi, amely a
mennyekből majd győzelmi koronaként ereszkedik alá, ahogy minden kereszténynek
megígértetett.
Már megint a Jelenések könyve! Malone egy másik templomra gondolt. A
velencei Szent Márkra.
– Ennek a helynek egészen bizánci stílusa és hangulata van.
– Tükrözi, hogy Nagy Károly inkább a bizánci gazdagságot és pompát kedvelte,
mint a szigorú római egyszerűséget.
– Ki tervezte?
– Senki sem tudja – vont vállat a nő. – Egy bizonyos Odo mestert említenek
néhány feljegyzésben, de róla semmit sem tudunk, leszámítva, hogy láthatóan jól
ismerte a déli építészetet. Az építésben biztosan Einhard is részt vett, ahogyan maga
Nagy Károly is.
A belső tér nem volt valami hatalmas, viszont az illúzió bensőségesebb volt, mert
a tekintetet folyton fölfelé, az ég felé irányította.
A kápolna látogatása ingyenes volt, de több turistacsoport is idegenvezetőt
fogadott, aki lelkesen magyarázta a látnivalókat. A vasútállomáson észrevett
követőjük is bejött, a tömeggel sodortatva magát. Aztán amint ellenőrizte, hogy csak
egyetlen kijárat van, ki is nyomakodott az épületből.
Malone jól gondolta. Bérelt kocsijára nyomkövetőt raktak. Különben hogyan
tudta volna megtalálni őket az a fegyveres tegnap este? Mert az biztos, hogy nem
követték őket. Ma pedig ugyanazzal a kocsival mentek Reichshoffenből Garmischba,
a pályaudvarra, ahol először kibökte Baltaképűt.
A legjobb módszer ahhoz, hogy lássuk, követnek-e, ha mi magunk vezetjük az
illetőt.
Christl a második emeleti galériára mutatott.
– Azt a részt kizárólag az uralkodónak tartották fenn. Harminc német-római
császárt koronáztak meg itt. Miután trónra ültek, szimbolikusan Nagy Károly
nyomdokaiba léptek, és örökölték birodalmát. Egyetlen császár sem tekinthette
magát törvényes uralkodónak, míg az itteni trónt el nem foglalta.
A nyolcszögű térben székek álltak, rajtuk hívők és – úgy nézte – turisták ültek.
Malone is leült az egyik szélen, és megkérdezte:
– Akkor most miért is vagyunk itt?
– Einhard szenvedélyesen szerette a matematikát és az építészetet.
Malone értette, hogy a nő mire céloz.
– Amire a Szentek tanították?
– Nézzen körül! Nem kis teljesítmény a kilencedik században, ugye? Sok
mindenben ez az első. A fenti kőboltív? Forradalmian új. Bárki tervezte és építette,
értette a mesterségét.
– De mi köze ennek a kápolnának Einhard végakaratához?
– Einhard abban azt írta, hogy az égi bölcsesség megértése az új Jeruzsálemben
kezdődik.
– És ez az új Jeruzsálem?
– Nagy Károly pontosan így utalt erre a kápolnára.
Malone fölidézte a többit.
– Az ottani kinyilatkoztatások világosak lesznek, mihelyt e csodálatos hely titkait
megfejtik. Ezt angyali tisztasággal lehet megtenni az Úr nagyobb dicsőségére. De csak azok
találhatják meg az utat a mennyekbe, akik nagyra értékelik Salamon trónját és a római
könnyedséget.
– Jó a memóriája!
– Ó, ha tudná!
– A rejtélyekkel eléggé hadilábon állok, ezzel pedig különösen.
– Ki mondta, hogy én jó vagyok rejtvényfejtésben?
– Anyám szerint magának nagy a híre ebben a tekintetben.
– Jó tudni, hogy kiálltam a mama próbáját. Ahogyan már neki és magának is
mondtam, szerintem ő már eldöntötte, melyik oldalon áll.
– Azon igyekszik, hogy Dorothea meg én együtt dolgozzunk. Lehet, hogy erre
valamikor majd rákényszerülünk. De én ezt a lehető legtovább szeretném elkerülni.
– Az apátságban, amikor látta azt a feldúlt vitrint, azt gondolta, hogy Dorothea a
bűnös, ugye?
– Ő tudja, hogy apa ott tartotta az iratait. De én sosem mondtam el neki, hogyan
kell kinyitni azt a szekrénykét. Az a rekesz nem is érdekelte egészen mostanáig.
Egyértelmű volt, nem akarja, hogy nálam legyenek a dokumentumok.
– Viszont azt akarta, hogy velem találkozzon?
– Ez furcsa.
– Talán azt hitte, úgysem leszek a hasznára?
– Nem tudom elképzelni, miért.
– Hízeleg? Magának semmi nem túl drága.
A nő elmosolyodott.
– Dorothea vajon miért lopta el a dokumentumokat az apátságból – tette föl a
kérdést Malone -, miközben az eredetit vagy legalább egy részét a kastélyban
hagyta?
– Dorothea ritkán fordul meg Reichshoffenben. Fogalma sincs, mi minden van
ott.
– Szóval, ki ölte meg a felvonóbeli nőt?
Christl arca megkeményedett.
– Dorothea.
– Miért?
A nő megvonta a vállát.
– Tudnia kell, hogy a nővéremnek nincs vagy alig van lelkiismerete.
– Maguk a legkülönösebb ikerpár, akikkel valaha találkoztam.
– Habár ugyanakkor születtünk, ettől még nem lettünk egyformák. Mindig is
távolságot tartottunk egymástól, és ezt mindketten így tartottuk jónak.
– No és mi lesz akkor, ha örökölnek?
– Azt hiszem, anyánk azt reméli, hogy ez a nyomozás véget vet a
nézeteltéréseinknek.
Malone fölfigyelt a tartózkodó megfogalmazásra.
– És nem?
– Mindketten megígértük, hogy megpróbáljuk.
– Elég furcsán értelmezik ezt a próbálkozást.
Malone körülnézett a kápolnában. Néhány méternyire, a külső sokszögön belül
állt a főoltár.
Christl észrevette az érdeklődését.
– Az elülső lapja állítólag abból az aranyból készült, amelyet III. Ottó Nagy
Károly sírjában talált.
– Már tudom is, hogyan folytatja. De ezt senki sem tudja biztosan.
A nő eddigi magyarázatai pontosak és határozottak voltak, de ez nem jelenti azt,
hogy helyesek is. Malone az órájára nézett, és felállt.
– Ennünk kéne valamit!
A nő csodálkozva nézett rá.
– Előbb nem ezzel kéne foglalkoznunk?
– Megtenném, ha tudnám, hogyan.
Mielőtt beléptek a kápolnába, betértek az ajándékboltba, és megtudták, hogy a
belső tér este hétig van nyitva, és az utolsó csoportvezetés hatkor indul. Malone azt is
látta, hogy rengeteg útikönyv és történelmi anyag van angolul és németül. Ez utóbbi
nyelvet szerencsére egész folyékonyan bírta.
– Meg kell állnunk egy pillanatra, aztán meg keressünk egy helyet, ahol ehetünk!
– A Marktplatz nincs messze.
Malone a bejárat felé intett.
– Mutassa az utat!
HARMINCÖT
CHARLOTTE, ÉSZAK-KAROLINA
11 óra
Charlie Smith koptatott farmert, sötét színű inget és acélorrú csizmát viselt.
Mindegyik ruhadarabot nemrég vásárolta a Wal-Martban. A Hazárd megye
lordjaiból az egyik Duke fiúnak képzelte magát, aki egy üldözésnél éppen kimászik a
Chryslere ablakán. A Charlotte-tól északra tartó kétsávos országút kis forgalma
kényelmes vezetést tett lehetővé, most pedig itt állt a fák között, és nézte a több mint
száz négyzetméteres házat.
Ismerte a történetét.
Herbert Rowland a harmincas éveiben járva vásárolta a birtokot, a negyvenes
éveiben törlesztette az árát, az ötvenes éveiben pedig megépíttette ezt a nyaralót. Két
héttel az után, hogy nyugdíjba vonult a haditengerészettől, Rowland és felesége
bepakolt egy furgonba, és eljött Charlotte-tól harminc kilométerre északra. Az utóbbi
tíz évet itt, a tó partján éldegélve töltötték.
A Jacksonville-ből észak felé tartó repülés alatt Smith alaposan átolvasta a
jegyzeteket. Rowlandnek két egészségi problémája volt. Az első egy régóta meglévő
cukorbetegség. Kezelhető, ha rendszeresen adagolja magának az inzulint. A másik az
alkoholszeretete. Rowland kedvence a whisky volt. Ínyencként a haditengerészettől
kapott nyugdíjának egy részét első osztályú italokra költötte egy magas árfekvésű
charlotte-i üzletben. Mindig otthon ivott, este, a feleségével együtt.
A tavaly készített jegyzetek cukorbetegséggel összefüggő halálesetet javasoltak.
Egy ilyen tett előkészítése és végrehajtása úgy, hogy eredményes is legyen, de ne
keltsen semmiféle gyanút, nagyon nehéz.
Nyílt a bejárati ajtó, és Herbert Rowland lépett ki a napsütésbe. Az idős férfi
egyenesen a piszkos Ford Tundrához ment, beült és elhajtott. A másik kocsit, amely
Rowland feleségéé volt, Smith sehol sem látta. Várt még a sűrűben tíz percet, aztán
úgy döntött, hogy megkockáztatja.
Odament a bejárathoz, és bekopogott.
Semmi.
Még egyszer kopogott.
Egy perc sem kellett hozzá, hogy feltörje a zárat. Tudta, hogy nincs
riasztóberendezés. Rowland gyakran mondogatta, hogy az csak pénzkidobás.
Óvatosan kinyitotta az ajtót, belépett, és megpillantotta az üzenetrögzítőt.
Meghallgatta az üzeneteket. A hatodik, amelyet Rowland felesége küldött néhány
órával ezelőtt, nagyon is a kedvére való volt. A nő a húgánál tartózkodott, és azért
telefonált, hogy megmondja: csak holnapután jön haza.
Rögtön megváltoztatta a tervét.
Két nap egyedül, ez nagyszerű lehetőség!
Smith elhaladt egy csomó vadászfegyver mellett. Rowland nagy erdőjáró volt.
Smith megnézett néhány puskát és karabélyt. Ő is szeretett vadászni. Csak az ő
zsákmányai két lábon jártak.
Bement a konyhába, és kinyitotta a hűtőszekrényt. Az ajtó polcán pontosan úgy,
ahogyan a jegyzetekben szerepelt, négy inzulinos fiola sorakozott. Kesztyűs kezével
mindegyiket megvizsgálta. Mindegyik tele volt, a műanyag zár érintetlen, kivéve az
egyikét, a használatban lévőét.
Odavitte ezt a fiolát a mosogatóhoz, majd a zsebéből elővett egy üres fecskendőt.
Átbökte a műanyag dugót, majd kiszivattyúzta a gyógyszert, aztán belefecskendezte
a lefolyóba. Ezt még kétszer megismételte, amíg az üvegcse teljesen kiürült. A másik
zsebéből elővett egy kis üveg sóoldatot. Fölszívta a fecskendőbe, majd belenyomta a
fiolába, és ezt addig ismételte, amíg az üvegcse megint háromnegyed részig tele lett.
A preparált fiolát kicsit fölrázta, majd visszatette a hűtőbe. Nyolc óra múlva,
amikor Rowland beadja magának az injekciót, semmit sem vesz észre. Viszont az
alkohol és a cukorbetegség nem fér össze. A sok szesz és az orvosság nélkül hagyott
cukorbetegség pedig végzetes. Rowland néhány órán belül sokkos állapotba kerül,
reggelre pedig meghal.
Smithnek nincs más dolga, mint éberen figyelni.
Kintről autómotor zúgását hallotta, és az ablakhoz ugrott.
Egy férfi és egy nő szállt ki egy Chryslerből.
Dorothea aggódott. Wilkerson már rég elment. Azt mondta, hogy keres egy pékséget,
és vesz néhány süteményt, de ennek már csaknem két órája!
A szobai telefon megcsörrent, amitől majdnem ugrott egyet. Senki nem tudott
arról, hogy itt van, kivéve...
Fölvette a kagylót.
– Dorothea! – mondta Wilkerson. – Figyelj rám! Követtek, de sikerült leráznom
őket.
– Hogyan találtak ránk?
– Fogalmam sincs, de sikerült visszajutnom a hotelhoz, és észrevettem előtte két
embert. Ne használd a mobilod! Lehet, hogy lehallgatják. Mi is folyton ezt csináljuk.
– Biztos, hogy leráztad őket?
– Fölszálltam a metróra. Most téged figyelnek, mert úgy gondolják, hogy te majd
elvezeted őket hozzám.
Dorothea agya sebesen járt.
– Várj néhány órát, aztán metróval menj el a főpályaudvarra! Legyél az
idegenforgalmi iroda közelében! Hatra ott leszek.
– Hogyan fogod elhagyni a hotelt? – kérdezte a férfi.
– Amennyi üzletet a családom itt már lebonyolított, elég ahhoz, hogy a kapus
bármit megtegyen nekem.
Stephanie kilépett a kocsiból, Edwin Davis pedig az utasülésről szállt ki. Atlantától
Charlotte-ig körülbelül négyszáz kilométert tettek meg, végig autópályán, alig három
óra alatt. Davis megtudta Herbert Rowland nyugalmazott parancsnokhelyettes
lakcímét a haditengerészettől, a Google pedig mutatta az irányt.
A ház Charlotte-tól északra, az Eagles-tó mellett volt, amely méretéből és
szabálytalan alakjából ítélve mesterséges tónak tűnt. Partja meredek, erdős és sziklás.
Csak néhány ház épült körülötte. Rowland kontytetős faháza négyszáz méternyire
állt az úttól, csupasz fák és zöld fenyők között, nagyszerű kilátással.
Stephanie nem bízott túlságosan a dologban, és a kétségeinek hangot is adott a
kocsiban. Azt javasolta, hogy vonják be a hatóságokat is.
De Davis ezt ellenezte.
– Továbbra sem tartom jó ötletnek – mondta a nő.
– Stephanie! Ha elmennék az FBI-hoz vagy az itteni seriffhez, és elmondanám,
mire gyanakszom, hülyének tartanának. Bár ki tudja? Lehet, hogy az is vagyok.
– Az, hogy Zachary Alexander meghalt tegnap éjjel, nem fantáziálás.
– De nem is bizonyítható gyilkosság.
A jacksonville-i titkosszolgálatnál hallották ezt az értesülést. Semmilyen külső
beavatkozásnak nem találták nyomát.
Stephanie-nak föltűnt, hogy egy autó sincs a ház körül.
– Úgy tűnik, mintha senki sem lenne itthon.
Davis becsapta a kocsi ajtaját.
– Van mód rá, hogy erről megbizonyosodjunk.
Stephanie követte a férfit a tornácra. Davis megzörgette a bejárati ajtót. Semmi.
Újból dörömbölt. Néhány másodperc elteltével Davis megpróbálta lenyomni a
kilincset.
Az ajtó kinyílt.
– Edwin... – kezdte volna mondani a nő, de a férfi addigra már be is lépett.
Stephanie a tornácon maradt.
– Ez bűncselekmény!
Davis megfordult.
– Akkor maradj kint, a hidegben! Nem kérem tőled, hogy törvénytelenséget
kövess el.
Stephanie tudta, hogy most tisztán kell gondolkodni, ezért inkább ő is bement.
– Komplett őrült vagyok, hogy ebbe belementem.
Davis elmosolyodott.
– Malone mesélte, hogy ő ugyanezt mondta neked tavaly, Franciaországban.
Stephanie nem emlékezett.
– Tényleg? És mit mondott még Cotton?
A férfi nem válaszolt, inkább elindult körülnézni. A berendezés Stephanie-t a
Pottery Barn áruházláncra emlékeztette. Támlás székek, több részből álló kanapé,
jutazsámolyok sorakoztak a megfakult padlón. Mindenütt tisztaság és rend. Keretes
fényképek a falakon és az asztalokon. Rowland nyilvánvalóan sportember. Oklevelek
is függtek a falon, meg további portrék, láthatóan gyerekekről és unokákról. A
kanapéval szemben nyugágy. A tó túloldalán jól látszott a túlsó part. A ház egy kis
öböl egyik csücskében állt.
Davis nagy érdeklődéssel nézett körül, kihúzogatta a fiókokat, kinyitotta a
szekrényajtókat.
– Mit csinálsz? – kérdezte Stephanie.
A férfi a konyha felé indult.
– Csak megpróbálok egy kis benyomást szerezni.
A nő hallotta, hogy Davis kinyitja a hűtőszekrényt.
– Sokat meg lehet tudni valakiről, ha megnézed a hűtőjét – mondta a férfi.
– Tényleg? Az enyémből mit tudtál meg?
Davis már átnézte Stephanie frizsiderét, mielőtt elindultak, mert italt keresett.
– Azt, hogy nem főzöl. A kollégiumra emlékeztetett. Nem sok minden volt
benne.
– No és itt mit tudtál meg? – kérdezte fanyar mosollyal Stephanie.
– Herbert Rowland cukorbeteg.
A nő is észrevette a fiolákat, amelyeken Rowland nevén kívül nagy betűkkel ott
állt, hogy INZULIN.
– Ez nem volt nagyon nehéz.
– És szereti a hűtött whiskyt. Maker’s Mark. Jó márka.
Három üveg sorakozott a felső polcon.
– Nagyivó vagy? – kérdezte Stephanie.
Davis becsukta a hűtőt.
– Szívesen megiszom néha egy kis hatvanéves Macallant.
– Mennünk kéne – mondta a nő.
– Rowland érdekében vagyunk itt. Valaki meg akarja ölni, méghozzá oly módon,
amilyenre a legkevésbé sem számít. Meg kell néznünk a többi szobát is.
Stephanie továbbra sem volt meggyőzve, de azért ott maradt. Három ajtó nyílt a
nagy szobából. Az egyik alatt észrevett valamit. Fényt és mozgó árnyékot, mintha
valaki éppen elment volna a másik oldalán.
Agyában megszólalt a vészcsengő.
Kabátja alá nyúlt, és kivette a Magellán Ügyosztály Berettáját.
Davis észrevette a fegyvert.
– Nálad pisztoly van?
Stephanie figyelmeztetőn föltartotta a mutatóujját, csendet intett, aztán az ajtóra
mutatott.
– Valaki van ott – formálta hangtalanul az ajkaival.
Charlie Smith megpróbált hallgatózni. A két idegen vakmerően behatolt a házba, őt
ezzel a hálószobába kényszerítették, ahol szorosan a bezárt ajtó mellé állt. Amikor a
férfi azt mondta, hogy körülnéz a többi szobában is, tudta, hogy bajban van. Nem
hozott magával fegyvert. Csak akkor vitt magával, ha feltétlenül muszáj volt, és
minthogy Virginiából Floridába repülővel jött, lehetetlen lett volna magánál tartania.
Különben is pisztollyal nemigen lehet megölni valakit úgy, hogy az ne keltsen
gyanút. Az mindig nagy figyelmet kelt, és vizsgálatot von maga után.
Itt most senkinek nem lenne szabad lennie. A jegyzetekben az állt, hogy Herbert
Rowland minden szerdán önkéntesként dolgozik a helyi könyvtárban délután ötig.
Még órákig nem lenne szabad visszatérnie. A felesége pedig elment. Csak
foszlányokat hallott a beszélgetésből, amely inkább volt bizalmas jellegű, mint
hivatalos. A nő egyértelműen türelmetlenkedett. De aztán ezt hallotta: nálad pisztoly
van?
El kellett tűnnie innen, de nem tudott merre menekülni. Négy ablak is volt a
hálószobában, de egyiket sem lehetett volna gyorsan kinyitni.
Egy fürdőszoba és két tároló nyílt a hálóból.
Gyorsan ki kell találnia valamit!
Stephanie kinyitotta a hálószoba ajtaját. A hatalmas franciaágy be volt vetve, és
minden precíz rendben állt, akárcsak a ház többi részében. A fürdőszoba ajtaja félig
nyitva, a négy ablakon pedig dőlt be a fény a szoba padlóját beborító berber
szőnyegre. Kint hajladoztak a deres fák, és fekete árnyak mozogtak a padlón.
– Vannak szellemek? – kérdezte Davis.
Stephanie a földre mutatott.
– Vaklárma volt.
Aztán észrevett valamit.
Az egyik tárolón tolóajtó volt, és nyilván Mrs. Rowlandé lehetett, mert
mindenféle női ruhák lógtak benne. A másik kisebb volt, zsanéros ajtóval. Stephanie
nem látott bele, mert éles szögben volt, a fürdőszobába vezető kis átjáróban. Az ajtaja
nyitva, és onnan, ahol állt, annyit látott, hogy az egyik műanyag vállfa kissé
himbálódzik a rúdon.
Nem nagyon, de azért észrevehetően.
– Mi van? – kérdezte Davis.
– Igazad van – mondta Stephanie -, itt nincs semmi. Csak ideges voltam, hogy
betörtünk ide.
Látta, hogy Davis nem vette észre, vagy ha mégis, akkor megtartotta magának.
– Mehetnénk már végre? – kérdezte a nő.
– Persze. Azt hiszem, eleget láttunk.
Wilkerson rettegett.
Pisztollyal kényszerítették, hogy fölhívja Dorotheát, miután a hozzá lépő férfi
pontosan elmondta, hogy mit mondjon. A kilenc milliméteres automata pisztoly
csöve a bal halántékánál volt, és a fickó előre közölte, ha a legcsekélyebb mértékben
is eltér a forgatókönyvtől, meghúzza a ravaszt.
De ő pontosan azt tette, amire utasították.
Aztán elrablója átvitte Münchenen egy Mercedes hátuljában hátrabilincselt
kézzel. Egy darabig időztek valahol, amíg az illető magára hagyta a kocsiban, és kissé
odább ment, hogy telefonáljon a mobilján.
Több óra telt el így.
Dorotheának hamarosan a pályaudvarra kell érnie, ők viszont annak a közelében
sem jártak. Valójában kimentek a városközpontból, és dél felé, Garmisch irányába, a
csaknem száz kilométerre lévő Alpok felé autóztak.
– Hadd kérdezzek valamit – mondta a vezetőnek.
Az nem válaszolt.
– Minthogy úgysem mondaná meg, hogy kinek dolgozik, mi lenne, ha a nevét
elárulná? Az is titok?
Tanulta, hogy az emberrabló megismeréséhez az első lépcső az, hogy
megpróbáljon beszélgetést kezdeményezni. A Mercedes jobbra kanyarodott egy
felhajtóra, majd az autópályára érve nekilódult.
– A nevem Ulrich Henn – mondta végül a férfi.
HARMINCHAT
AACHEN
17 óra
Malone azt tapasztalta, hogy élvezettel eszik. Christllel visszasétált a háromszög
alakú Marktplatzra, és beült egy vendéglőbe, éppen szemben a városházával.
Útközben megálltak a kápolna ajándékboltjában, és vettek fél tucat útikönyvet.
Sétájuk alatt végigmentek gondozott, kockaköves utcák során, amelyeket elegáns
polgári házak szegélyeztek. Az egész középkori hangulatot idézett, bár az épületek
többsége nem lehetett idősebb ötven-hatvan évesnél, hiszen Aachent hevesen
bombázták a negyvenes években. A délutáni hideg nem tartotta vissza a vásárlókat.
Az emberek özönlöttek a divatos üzletekbe, hogy megvegyék a karácsonyi
ajándékokat.
Baltaképű még mindig követte őket, és beült egy kávézóba, szemben azzal, ahol ő
és Christl ült. Malone olyan asztalt kért és kapott, amely nem közvetlenül az ablaknál
van, de annak közelében, így szemmel tudta tartani az utcát.
A követőjükön gondolkodott. Hogy egyedül van, az vagy azt jelenti, hogy
amatőrökkel van dolguk, vagy azt, hogy olyanokkal, akik nem tudnak elég embert
megfizetni. Vagy Baltaképű esetleg olyan ásznak gondolja magát, akit senki nem
képes kiszúrni? Elég gyakran találkozott ilyen, átvitt értelemben is nagyarcú
ügynökökkel.
Három útikönyvet már átlapozott. Ahogyan Christl mondta, Nagy Károly a
kápolnát az „új Jeruzsálemnek” tartotta. Évszázadokkal később Rőtszakállú
megismételte ezt, amikor a rézdíszítésű csillárt adományozta. Korábban Malone már
észrevett egy latin nyelvű feliratot a csillár bordázatán, amelynek fordítása benne
volt az egyik könyvben. Első sora így hangzott: „Itt jelensz meg a képben, ó,
Jeruzsálem, égi Sion, számunkra a Béke temploma és reménység az áldott
többségnek.”
A kilencedik századi történészt, Notkert idézték, aki azt írta, hogy Nagy Károly a
kápolnát a „saját elképzelései alapján” építtette, s az épület hosszúsága, szélessége és
magassága szimbolikus kapcsolatban áll egymással. Az építést 790 és 800 között
kezdték el, és az épületet 805. január 5-én szentelte föl III. Leó pápa a császár
jelenlétében.
Malone újabb könyvet vett elő.
– Gondolom, alaposan tanulmányozta Nagy Károly korát...
A nő egy pohár bort tartott a kezében.
– Ez a szakterületem. A Karolingok kora az átmenet időszaka a nyugati típusú
civilizációba. Nagy Károly előtt Európa egymással hadakozó népek, hihetetlen
tudatlanság és teljes politikai káosz forrongó egyvelege volt. Nagy Károly teremtette
meg az első központosított hatalmat az Alpoktól északra.
– De minden, amit elért, szétesett a halála után. A birodalma részekre szakadt. A
fia és az unokái lerombolták az egészet.
– De amiben ő hitt, az gyökeret eresztett. Úgy gondolta, hogy kormányzásának
elsősorban a nép javát kell szolgálnia. Az ő szemében a parasztok emberi lények
voltak, akik számítanak. Nem a saját dicsőségére kormányzott, hanem a közjó
érdekében. Többször hangsúlyozta, hogy küldetése nem a birodalmának növelése,
hanem a megtartása.
– Mégis meghódított új területeket.
– Alig. Itt-ott egy-egy kisebb területet, de mindig meghatározott célból. Szinte
mindenben forradalmian gondolkodott. Az ő korában az uralkodók vitézeket, erős
embereket, harcosokat gyűjtöttek maguk köré, ő viszont tudósokat és tanítókat.
– Mindez mégis eltűnt, és Európának újabb négyszáz évet kellett várnia arra,
hogy tényleges változás következzék be.
A nő bólintott.
– Úgy tűnik, ez a sorsa minden nagy uralkodónak. Nagy Károly utódai nem
voltak olyan bölcsek, mint ő. Ő többször nősült, és számos gyereket nemzett. Senki
nem tudja, pontosan mennyit. Elsőszülöttje, Pippin, aki púpos volt, sosem
uralkodott.
A púposság említése eszébe juttatta Henrik Thorvaldsent és az ő meggörbült
gerincét. Elgondolkodott, hogy dán barátja most vajon mit csinál. Thorvaldsen
biztosan ismeri Isabel Oberhausert, vagy legalábbis hallott róla. Nem ártana tudni
egyet s mást erről a nőszemélyről. De ha fölhívja Thorvaldsent, akkor a dán nem érti
majd, hogy ő miért van még mindig Németországban. És minthogy erre még ő maga
sem tudta a választ, nem látta értelmét ezen töprengeni.
– Pippint később kitagadták – folytatta a nő -, miután Nagy Károly későbbi
feleségei több erős, egészséges fiút is szültek. Pippin megveszekedett ellensége lett az
apjának, de meghalt Nagy Károly előtt. Végül Lajos volt az egyetlen fiú, aki túlélte. Ő
szelíd volt, mélységesen vallásos és tanult, viszont kitért a harcok elől, és
következetlen volt. Lemondásra kényszerült három fia javára, akik 841-ben
háromfelé szakították a birodalmat. Újraegyesítenie csak I. Ottónak sikerült a tizedik
században.
– Ő is kapott segítséget? Például a Szentektől?
– Ezt senki nem tudja. Az egyetlen közvetlen beszámoló arról, hogy a Látók vagy
Szentek kapcsolatba kerültek az európai kultúrával, a Nagy Károllyal való
kapcsolatuk volt, és ez is csak abban a naplóféleségben szerepel, amelyet Einhard a
síremlékben hagyott, és amelyik most az én tulajdonom.
– És hogyan maradhatott mindez titokban?
– Nagyapa csak apámnak mondta el. De az elmeállapota miatt nehéz volt
megállapítani, hogy mi lehetett igaz, és mi képzelgés. Apám bevonta az
amerikaiakat. Sem az apám, sem az amerikaiak nem tudták elolvasni azt a könyvet,
amelyet Nagy Károly sírjában találtak, s amely most Dorotheánál van. Úgy
gondolják, hogy az a teljes beszámoló. Vagyis a titok még mindig megvan.
Amint a nő elhallgatott, Malone megkérdezte:
– Akkor a nagyapja miként találhatott bármit az Antarktiszon?
– Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy talált valamit. Maga is látta a köveket.
– És azok most kinél vannak?
– Biztos vagyok benne, hogy Dorotheánál. Nyilván nem akarta, hogy hozzám
kerüljenek.
– Vagyis értéktelennek tartja őket? Amiket a nagyapja összegyűjtött?
– A nővéremet sohasem érdekelték a nagyapa elgondolásai. És képes bármire!
Malone még fagyosabbnak érezte a nő hangját, ezért úgy döntött, hogy nem
erőlteti tovább a dolgot. Inkább belelapozott az egyik útikönyvbe, és tanulmányozni
kezdte a kápolna meg a körülötte lévő épületek alaprajzát.
A kápolna szinte fallikus alakú volt, az egyik oldalon egy kör, a másikon pedig
egy lekerekített végű nyúlvány. Az egész egy belső ajtóval csatlakozott a volt
refektóriumhoz, amely ma kincstárként funkcionál. A rajzon csak egy külső bejárat
látszott: az, amelyiken ők is bementek, s amelyet Farkaskapunak neveztek.
– Mire gondol? – kérdezte Christl.
A kérdés visszairányította a figyelmét a nőre.
– Arra a könyvre, ami magánál van. Einhard könyvére. Megvan a teljes latin
szöveg fordítása?
– A számítógépemen Reichshoffenben – bólintott a nő. – De nem sokra megy
vele. Einhard mesél a Szentekről meg a találkozásaikról Nagy Károllyal. A fontos
információk vélhetően abban a könyvben vannak, amely Dorotheánál van. Amit
Einhard „teljes tudásnak” nevez.
– De a nagyapja vélhetően szert tett erre a tudásra.
– Úgy tűnik, bár ezt nem vehetjük biztosra.
– Szóval mi lesz, ha a végére járunk ennek a dolognak? Nekünk nincs meg az a
könyv, ami Dorotheának viszont igen.
– Éppen ezen a téren akarja anyánk, hogy együttműködjünk. Mindkettőnknél
van egy-egy rész, tehát működjünk együtt.
– De mindketten az ördöggel is szövetkeznek, hogy megszerezzék az összes
részletet, és ne kelljen együttműködniük a másikkal!
Hogyan kerülhetett nyakig ebbe a zűrzavarba?
– Szerintem Nagy Károly nyomon követése az egyetlen módja annak, hogy
megtudjunk bármit is. Dorothea úgy gondolja, hogy a megoldás összefügg az
Ahnenerbével és azzal a valamivel, amit a szervezet is keresett. De én nem hiszek
ebben.
Malone kíváncsi lett.
– Maga nagyon jól tudja, hogy a nővére mit gondol.
– A jövőmről van szó. Miért ne tudnék meg mindent, amit csak lehet?
Ez az elegáns nő egyszer sem kereste a szavakat, nem használt helytelen
igeidőket, mindig korrekt mondatokat mondott. Bár gyönyörű, okos és izgató,
valami mégsem stimmel Christl Falk körül. Valahogy úgy, ahogyan Cassiopeia Vitttel sem, amikor először találkoztak tavaly, Franciaországban.
Vonzás keveredett figyelmeztetéssel.
De ez a rossz érzés sem tudta eltéríteni.
Miért vonzották őt mindig is az erős, ellentmondásos nők? Pam, a volt felesége
szintén nehéz eset. Miden nő, akit a válása óta megismert, nehezen kezelhető volt,
beleértve Cassiopeiát is. Most meg ez a német örökösnő, aki egyszerre szép, okos és
vakmerő.
Kinézett az ablakon a neogótikus városházára, amelynek mindkét végén volt
egy-egy tornyocska. Az egyiken az óra fél hatot mutatott.
Christl észrevette, hogy Malone-t érdekli az épület.
– Van róla egy történet. A kápolna a városháza mögött áll. Nagy Károly
összekötötte őket egy udvarral, és a palotája részévé tette. A tizennegyedik
században, amikor Aachen megépítette ezt a városházát, megcserélték az addigi
főbejáratot, ami észak felé, az udvarra nézett, a délivel, ami erre néz. Ez tükrözte az
újfajta, polgári függetlenséget. Az embereknek fontos lett önmaguk megismerése, és
átvitt értelemben hátat fordítottak az egyháznak. – Christl kimutatott az ablakon a
Marktplatzon álló díszkútra. – A szobor a tetején Nagy Károlyt ábrázolja. Figyelje
meg, hogy elfordul a templomtól. Ez már egy tizenhetedik századi mű.
Malone, amíg a nő kifelé tekintett, felhasználta az alkalmat arra, hogy alaposan
megnézze az éttermet, ahol Baltaképű elbújt. A részben gerendákból épített ház
angol kocsmára emlékeztette.
Figyelte, ahogy körülötte halkan zsong a beszélgetés különféle nyelveken,
keveredve a tányérok és evőeszközök csörgésével. Azon kapta magát, hogy már sem
nyíltan, sem magában nem keres magyarázatot arra, hogy mit keres itt, és nem is
ellenzi a dolgot. Inkább eljátszogatott egy gondolattal. A kabátzsebében lévő pisztoly
hideg súlya megnyugtatta. De csak öt golyó maradt benne.
– Meg tudjuk csinálni – mondta a nő.
Malone a nőre nézett.
– Tudjuk? Mi?
– Fontos, hogy mi csináljuk meg.
A nő szeme várakozón csillogott.
Malone azonban bizonytalan volt.
HARMINCHÉT
CHARLOTTE
Charlie Smith a tárolóban lapult. Gondolkodás nélkül beugrott oda.
Megkönnyebbülten tapasztalta, hogy elég mély, és elég sok minden van benne nagy
összevisszaságban. A felakasztott ruhák mögé bújt, és nyitva hagyta az ajtót abban a
reményben, hogy így majd senkinek nem jut eszébe alaposan benézni. Hallotta, hogy
nyílik a háló ajtaja, és a két látogató bejön, de úgy tűnt, a csele működik. Úgy
döntöttek, hogy elmennek, és aztán hallotta, hogy nyílik, majd csukódik a bejárati
ajtó.
Most került legközelebb ahhoz, hogy leleplezzék! Nem számított semmiféle
zavarásra. Kik ezek? Szólnia kéne erről Ramseynek? Nem, a tengernagy világosan
megmondta, hogy semmiféle kapcsolatfelvétel nem lehet, amíg a három munkát el
nem végezte.
Az ablakhoz kúszott, és figyelte, amint az imént még a ház előtt álló autó
megfordul, és a köves úton az országút felé indul. Ketten ültek benne. Elégedett volt
azzal, hogy milyen gondosan fölkészült a munkára. Feljegyzései tele voltak hasznos
információkkal. Az emberek általában a szokásaik rabjai. Még azok is, akik azt
hangoztatják, hogy nincsenek szokásaik! Herbert Rowland egyszerű ember, aki a
felesége mellett, a tó partján élvezi nyugdíjas éveit, csak magával törődik, és a
megszokott életét éli. Később hazajön valamilyen készétellel, aztán beinjekciózza
magát, megvacsorázik, aztán álomba issza magát, és észre sem veszi, hogy ez az
utolsó napja ezen a földön.
Smith a fejét csóválta, ahogy a félelem elszállt belőle. Nem túl szép módja ez a
megélhetésnek, de valakinek ezt is el kell végeznie.
Valahogy el kellett foglalnia magát a következő órákban, ezért úgy döntött, hogy
visszamegy a városba, és megnéz egy-két filmet. Esetleg eszik egy jó marhasültet
vacsorára. Szerette a Ruth’s Chris étteremláncot, és azt már megtudta, hogy
Charlotte-ban két éttermük is van.
Aztán visszatér.
Stephanie csöndben ült a kocsiban, miközben Davis visszavezetett az avarral borított
köves úton az autópálya felé. Visszanézett és látta, hogy a ház már eltűnt.
Mindenfelé sűrű erdő. Ő adta oda Davisnek a kulcsot, hogy vezessen. Szerencsére a
férfi nem kérdezősködött, hanem becsusszant a volán mögé.
– Állj! – mondta Stephanie.
Kavicsok pattogtak szerteszét, amikor megálltak.
– Mi a mobilod száma?
A férfi megmondta, Stephanie pedig beütötte a magáéba. Az ajtó fogantyúja után
nyúlt.
– Menj vissza az autópályára, és haladj rajta néhány kilométert! Állj félre valahol,
ahol nem láthatnak, és várj, amíg nem hívlak!
– Mire készülsz?
– Ellenőrzöm egy gyanúmat.
Malone átsétált Christllel az aacheni Marktplatzon. Már majdnem este hat volt, a nap
alig látszott a tépett viharfelhők alatt. Az idő egyre rosszabb lett, a jeges északi szél
valósággal vágott.
A nő a régi palota udvarán keresztül a kápolna felé vezette. A négyszögletű,
kavicsos udvar kétszer olyan hosszú volt, mint amilyen széles. Szélein havas-deres
fák sorakoztak. A környező épületek felfogták a szelet, de a hideget nem. Gyerekek
rohangáltak összevissza, boldogan kiáltoztak egymásnak. Az udvart betöltötte az
aacheni karácsonyi vásár. Úgy tűnt, minden német városnak van ilyenje. Malone
azon töprengett, hogy a fia, Gary vajon most mit csinál – éppen iskolai szünete van.
Föl kellene hívnia! Néhány naponta meg szokta tenni!
Nézte, hogy a gyerekek egy új látványosság felé rohannak. Fáradt képű
öregember volt piros, prémes kabátban és hosszú, csúcsos sapkában. Idő apóra
emlékeztetett.
– Mikulás – mondta Christl. – Ami Amerikában Santa Claus.
– Egészen másmilyen.
Kihasználta a zűrzavart, hogy meggyőződjön róla: Baltaképű követi őket, persze
jól lemaradva, a bódékat nézegetve a hatalmas lucfenyő mellett, amelyet rengeteg
színes égő díszített. Hirtelen forralt bor illata ütötte meg az orrát – Glühwein. Néhány
lépésnyire volt egy bódé, ahol ezt árulták, kesztyűs kezű kuncsaftok szorongatták a
gőzölgő, barna krigliket.
Egy másik árusra mutatott, aki valami süteményt árult.
– Az mi?
– Helyi különlegesség. Aachener Printen. Fűszeres mézeskalács.
– Kóstoljuk meg!
A nő furcsa pillantást vetett rá.
– Mi baj? Szeretem az édességeket.
Odamentek, és Malone vett két darabot a lapos, kemény süteményből.
Beleharapott.
– Nem rossz.
Úgy gondolta, hogy mindez segít majd ellazítani Baltaképűt, és elégedetten látta,
hogy így is történt. A férfi fesztelen és magabiztos maradt.
Hamarosan teljesen besötétedik. Már korábban megvette a jegyeket a kápolna hat
órakor kezdődő idegenvezetésére, még akkor, amikor az útikönyveket vették. Majd
nyilván rögtönöznie kell. Olvasmányaiból tudta, hogy a kápolna az UNESCO
világörökségének része. Ha valaki megpróbálja kirabolni vagy megrongálni, az
súlyos bűncselekmény. De a portugál kolostor vagy a velencei Szent Márk-templom
után mit számít mindez?
Úgy látszik, arra specializálódott, hogy a világörökség értékeit rongálja.
Dorothea belépett a müncheni Hauptbahnhof pályaudvarra. A város központjában
helyezkedett el, alig két kilométerre a Marienplatztól. Óránként futottak be ide a
nagy európai városokból vonatok. A pályaudvar összeköttetésben állt a metróval, a
villamossal és a buszokkal is. Az állomás épülete nem volt éppen történelmi
remekmű, inkább az acél, az üveg és a beton modern kombinációja. A csarnokban
lévő valamennyi óra azt mutatta, hogy 18 óra múlt néhány perccel.
Mi történt?
Langford Ramsey tengernagy nyilvánvalóan meg akarja öletni Wilkersont. Neki
azonban szüksége van Wilkersonra!
Tulajdonképpen kedveli.
Körülnézett, és meglátta az idegenforgalmi irodát. Gyors vizsgálódással
megállapította, hogy Wilkerson nincs a környékén. A tömegen keresztül azonban
észrevett egy férfit.
A magas férfi skótkockás öltönyt viselt gyapjúkabátja alatt és klasszikus bőr
félcipőt. Nyaka köré sötét színű börberisálat tekert. Jóképű volt, kissé gyerekes
arcvonásokkal, bár a kor jó néhány barázdát szántott már rá. Acélszürke szeme a
fémkeretes szemüveg mögül átható pillantással méregette őt.
A férje!
Werner Lindauer!
A férfi közelebb lépett.
– Guten Abend, Dorothea!
A nő nem tudott mit válaszolni. Házasságuk a huszonharmadik évébe lépett.
Eleinte gyümölcsöző volt, de az utóbbi évtizedben Dorotheát már idegesítette a férfi
folytonos nyafogása és az, hogy semmi sem köti le a saját, önző érdekein kívül.
Egyedül a fiuk, Georg iránt érzett imádata volt a javára írható. De Georg öt évvel
ezelőtti halála élesen kirajzolta a köztük lévő szakadékot. Akárcsak a nő, Werner is
összetört, de mindketten másként gyászoltak. Dorothea magába zárkózott. Werner
ingerült lett. Ettől kezdve mindketten élték a saját életüket, nem avatkoztak a
másikéba, sőt nem is törődtek vele.
– Mit csinálsz itt? – kérdezte a nő.
– Érted jöttem.
A nő most egyáltalán nem volt vevő a férje bolondozásaira. Werner csak ritkán
próbált igazi férfiként viselkedni, de az inkább múló szeszély volt, mint valódi
változás.
– Honnan tudtad, hogy itt leszek? – kérdezte Dorothea.
– Sterling Wilkerson kapitány mondta el.
A nő döbbenete rettegéssé változott.
– Érdekes ember – mondta a férje. – Pisztolyt szegeznek a fejéhez, és rögtön abba
se tudja hagyni a fecsegést.
– Mit tettél? – kérdezte a nő, nem is titkolva megdöbbenését.
A férfi tekintete beléje fúródott.
– Sok mindent, Dorothea. El kell érnünk a vonatot.
– Veled nem megyek sehová.
Werner láthatóan erőt vett magán, hogy ne mutassa ki bosszúságát. Lehet, hogy
nem számított erre a reakcióra. De aztán az ajka megnyugtató mosolyra húzódott,
amitől a nő még jobban megrettent.
– Akkor veszíteni fogsz a drágalátos húgoddal szemben. Ez se számít?
Eddig fogalma sem volt arról, hogy minderről a férje is tud. Ő semmit sem árult
el neki mindezekről. De a férje igen jólértesült volt.
Végül megkérdezte:
– Hová megyünk?
– A fiunkhoz.
Stephanie nézte, ahogy Edwin Davis elhajt. Aztán elnémította telefonját, begombolta
a kabátját, és bevette magát az erdőbe. Föléje magasodtak az ősöreg, többnyire
fagyönggyel befutott fenyők és egyéb fák. A tél alig ritkította meg az aljnövényzetet.
Lassan tette meg a házig vezető mintegy száz métert. Léptei zaját elnyelte a vastag
fenyőtűréteg.
Biztos volt benne, hogy a vállfa mozgott. Ez kétségtelen. De vajon ő okozta-e,
vagy valaki, akit odabenn sejtett?
Sokszor elmondta már az ügynökeinek, hogy bízzanak az ösztöneikben. Semmi
nem működik jobban, mint a józan ész. Cotton Malone ennek mestere volt. Átfutott
az agyán a kérdés, hogy Malone vajon mit csinálhat éppen. Nem hívta vissza sem
Zachary Alexanderrel, sem a Holden többi tisztjével kapcsolatban.
Vajon ő is nehézségekbe ütközött?
Feltűnt a ház a fák rengetegében. Lekuporodott az egyik fatörzs mögé.
Úgy tűnik, mindenki elszúrta a dolgot, bármilyen ügyes is egyébként. Mert az a
lényeg, hogy az ember akkor legyen ott, amikor az események bekövetkeznek. Ha
hinni lehet Davisnek, akkor Zachary Alexandert és David Sylviant is megölte valaki,
akinek nagy gyakorlata van abban, hogy az effajta halálokat természetesnek tüntesse
fel. És bár nem mondta ki a kétségeit, Stephanie megérezte őket, amikor Davis
elmondta, hogyan halt meg Millicent.
Megállt a szíve.
Davis is ellenőrizni akarja a gyanúját.
A vállfa.
Mozgott.
Ő pedig bölcsen nem fedte föl, hogy mit látott a hálószobában, mert úgy
határozott, hogy előbb megtudja, tényleg Herbert Rowland lesz-e a következő.
A ház ajtaja kinyílt, és alacsony, vékony, farmert és csizmát viselő férfi lépett ki
rajta.
Egy pillanatig habozott, aztán elsietett, és beleveszett az erdőbe. Stephanie szíve
gyorsabban vert. A disznó!
Mit keresett itt?
Elővette a mobilját, és Davist tárcsázta. Ő az első csengetésre fölvette.
– Igazad volt – mondta a nő.
– Miben?
– Amit Langford Ramseyről mondtál. Mindenben. Az égvilágon mindenben.
HARMADIK RÉSZ
HARMINCNYOLC
AACHEN
18 óra 15 perc
Malone követte a turistacsoportot Nagy Károly kápolnájának nyolcszögű részébe.
Bent tíz fokkal melegebb volt, mint kint, és ez jólesett a metsző hideg után. Az
idegenvezető angolul beszélt. Körülbelül húszan váltottak jegyet, de Baltaképű nem
volt köztük. Követőjük valamiért úgy döntött, hogy kint várakozik. Lehet, hogy a
behatárolt tér intette óvatosságra. Az is lehet, hogy a zsúfoltság hiánya is hozzájárult
a döntéséhez. A kupola alatti székek most üresen álltak. Csak a csoport és még
körülbelül tíz ember ténfergett az épületben.
Egy vaku fénye villant vissza a falról, amikor valaki egy fényképet készített. Az
egyik alkalmazott odasietett a nőhöz, akinél a fényképezőgép volt.
– Fizetni kell – súgta Christl. – A fotózásnak díja van.
Figyelték, ahogy a nő elővesz a zsebéből néhány eurót, az alkalmazott pedig
viszonzásul szalagot ragaszt a nő csuklójára.
– Így már szabad? – kérdezte Malone.
Christl grimaszt vágott.
– Bevétel a műemlék fenntartásához.
Hallgatták, hogy az idegenvezető a kápolnáról beszél. Az információ jelentős
része ugyanaz volt, mint amit az útikönyvben már olvasott. Azért akart a csoporttal
menni, mert az épületegyüttes bizonyos részeibe egyénileg nem lehetett belépni,
különösen a felső szintre, ahol a trón állt.
A csoporttal bementek az egyikbe a hét oldalkápolna közül, amelyek a
Karolingok főépületéből „nőttek ki”. Ez éppen Szent Mihályé, és nemrég renoválták,
magyarázta az idegenvezető. Padsorok álltak az oltárral szemben. A csoportból
többen is megálltak gyertyát gyújtani. Malone észrevett egy ajtót a nyugati falon, és
eszébe jutott, hogy ennek kell lennie a másik kijáratnak, amiről a könyvekben
olvasott. A hatalmas falemezből készült, nehéz ajtó zárva volt. Feltűnés nélkül
átsétált a homályos helyiségen, miközben az idegenvezető tovább darálta a
tudnivalókat a kápolna történetéről. Az ajtónál egy pillanatra megállt, és gyorsan
megpróbálta elhúzni a zárat. Nem ment.
– Mit csinál? – kérdezte Christl.
– Megoldom a gondját.
Elindultak a csoport után, amely már elhaladt a főoltár előtt, és a karzatra indult.
Ez a rész is csak a fizető turisták előtt volt nyitva. A nyolcszög közepén megállt, hogy
elolvassa azt a mozaikból kirakott szöveget, amely a lenti oszlopokat összekötő
boltíveken volt. Fekete, latin betűk arany háttéren. Christlnél volt a műanyag zacskó,
amelyben az útikönyveket hozták. Gyorsan megkereste köztük azt, amelyik az
eszébe jutott: Kis útmutató az aacheni katedrálishoz. A benne található latin szöveg
pontosan megegyezett a mozaikfelirattal.
CUM LAPIDES VIVI PACIS CONPAGE LIGANTUR INQUE PARES NUMEROS
OMNIA CONVENIUNT CLARET OPUS DOMINI TOTAM QUI CONSTRUIT
AULAM EFFECTUSQUE PIIS DAT STUDIIS HOMINUM QUORUM PERPETUI
DECORIS STRUCTURA MANEBIT SI PERFECTA AUCTOR PROTEGAT ATQUE
REGAT SIC DEUS HOC TUTUM STABILI FUNDAMINE TEMPLUM QUOD
KAROLUS PRINCEPS CONDIDIT ESSE VELIT
Christl látta a férfin az érdeklődést.
– Ez a kápolna fölszentelése. Eredetileg a kőre festették. A mozaik csak újabb
megoldás.
– De a szavak ugyanazok, mint Nagy Károly idejében? – kérdezte Malone. –
Ugyanott?
A nő bólintott.
– Amennyire tudni lehet.
Malone elvigyorodott.
– Ennek a helynek a története olyan, mint az én házasságom. Úgy tűnik, senki
nem tud semmit.
– És mi történt Frau Malone-nal?
A férfi érdeklődést hallott ki a nő hangjából.
– Úgy döntött, hogy Herr Malone csak púp a hátán.
– Lehet, hogy igaza volt.
– Higgye el, Pamnek mindig mindenben igaza volt.
Aztán magában hozzátett egy határozószót, amit csak évekkel a válása után értett
meg. Majdnem. Amikor a fiukról volt szó, akkor tévedett. De Gary származását nem
fogja megvitatni egy idegennel!
Ismét megnézte a feliratot. A mozaik, a márványpadló, a falak márványborítása –
mindez még kétszáz éves sincs. Nagy Károly idejében, ami persze Einhard kora is, a
kőfalakat durván munkálták és festették volna. Ha most akarna valaki úgy
cselekedni, ahogy Einhard előírta – kezdd az új Jeruzsálemben -, akkor az nehezen
menne, minthogy már szinte semmi nem létezik abból, ami ezerkétszáz éve itt volt.
Viszont Hermann Oberhauser megoldotta a rejtélyt. Másként hogyan talált volna
bármit? Vagyis valahol magában a szerkezetben rejlik a válasz.
– Utol kell érnünk a többieket – mondta Malone.
A csoport után siettek, és éppen akkor értek a templomkórus karzatára, amikor
az idegenvezető vissza akarta akasztani a zsinórt, ami a belépés tiltását jelezte.
Mögötte a csoport egy aranyozott relikvia köré zsúfolódott, amely asztalszerű, egy
méter magas emelvényen, üvegbura alatt állt.
– Nagy Károly síremléke – suttogta Christl. – A tizenharmadik századból. A
császár csontjai vannak benne. Kilencvenkét darab. Négy másik a kincstárban. A
többi elveszett.
– Megszámolták?
– A síremléken belül van egy napló, amelybe 1215 óta följegyzik, valahányszor
felnyitják a sírt. És igen, megszámolták.
Gyöngéden megfogta a férfi karját, és odahúzta őt a síremlék elé. A csoport már a
relikvia mögött tömörült, ahol a vezető azt magyarázta, hogy 1414-ben hogyan
szentelték föl a karzatot. Christl a padlóba foglalt emléktáblára mutatott.
– Ez alatt van eltemetve III. Ottó. Állítólag tizenöt császár van itt eltemetve.
Az idegenvezető Nagy Károllyal kapcsolatos kérdésekre válaszolt, miközben a
csoport tagjai fényképeztek. Malone a karzatot nézegette. A merész gótikus
formában úgy tűnt, mintha a kőfalak egybeolvadnának a magasba törő
ablaküvegekkel. Érdekesnek találta, ahogyan a karzat és a Karoling-kori pillérek
egymáshoz kapcsolódtak. A magasabb részek a nyolcszöget tartották, és egyik
épületelem sem veszített a szépségéből.
Jól megnézte a kóruskarzat felső részét is, figyelmét a második emeleti galériára
összpontosítva. Ez a galéria futotta körbe a központi nyolcszöget. Amikor az
alaprajzot nézegette a könyvekben, úgy látta, hogy itt, a karzaton van a
legelőnyösebb megfigyelőhely, ahonnan minden szükségeset jól lehet látni.
És igaza volt.
Úgy tűnt, hogy a második szinten minden összeköttetésben áll.
Eddig rendben!
A csoportot a vezető visszaterelte a kápolna főbejárata felé, és megindultak
fölfelé az idegenvezető által császár lépcsőjének nevezett feljárón, amely
csigavonalban vezetett föl a felső galériára. Minden egyes lépcsőfok homorúra kopott
már az idők folyamán. A vezető kinyitott egy vasrácsot, és elmondta, hogy annak
idején csak a német-római császárok mehettek föl oda.
A lépcső tágas felső galériára vezetett, amelyről le lehetett látni a nyolcszögre. A
vezető mindenki figyelmét felhívta arra, hogy a nyers kövek összevisszaságát
alakították az építők lépcsőfokokká, ravatallá, székké és oltárrá, amely a magas
dobogó hátsó felén emelkedett. A különösen festő emlékművet szépen megmunkált
kovácsoltvas lánc kerítette körbe, hogy a látogatók ne mehessenek túl közel.
– Ez Nagy Károly trónja – mondta az idegenvezető. – Itt van, a felső szinten, és
emelvényre helyezték, akárcsak a bizánci udvar trónjait. És ahhoz hasonlóan ez is a
templom tengelyében helyezkedik el, szemben a főoltárral, kelet felé nézve.
Malone hallgatta, ahogy a vezető elmesélte, hogyan illesztették egymáshoz a
négy, pároszi márványból készült lapot, méghozzá egyszerű rézkapcsokkal, hogy így
megformázzák a császári trónt. A trónhoz fölvezető hat lépcsőfokot egy ókori római
kőoszlopból faragták ki.
– Azért lett hat – folytatta a vezető -, hogy ugyanolyan legyen, mint Salamoné,
ahogyan az Ótestamentumban leírták. Salamon építtetett először templomot, ő volt
az első, aki a békére alapította uralkodását, és ő ült először trónuson. Nagy Károly
valami ehhez nagyon hasonlót vitt véghez Európa északi felén.
Malone agyán átvillant Einhard leírásának egy mondata. De csak azok találhatják
meg az utat a mennyekbe, akik nagyra értékelik Salamon trónját és a római könnyedséget.
– Senki nem tudja, pontosan mikor állították fel ezt a trónt – mondta éppen az
idegenvezető. – Egyesek szerint Nagy Károly korában. Mások úgy vélik, hogy
később, a tizedik században, I. Ottó alatt.
– Olyan egyszerű – mondta az egyik turista. – Szinte már csúnya.
– A trónt formázó négy különböző vastagságú márványlapon önök is jól
láthatják, hogy ezek valaha járólapok voltak. Egyértelműen rómaiak. Biztos, hogy
valamilyen különleges helyről mentették ide őket. Nyilvánvalóan annyira fontosak
voltak, hogy a külsejük nem nagyon számított. Ezen az egyszerű márványtrónuson,
annak faülőkéjén ülve koronázták meg a Német-római Birodalom császárát, aki
aztán itt fogadta a hercegek hódolatát.
Az idegenvezető a trón alatt áthaladó, alacsony kis átjáróra mutatott.
– A görnyesztett hátú zarándokok itt, a trónus alatt átmászva fejezték ki
hódolatukat. Ezt a helyet évszázadokon át tisztelték.
Átvezette a csoportot a túloldalra.
– Most pedig nézzenek ide! – mondta a nő. – Nézzék a véseteket!
Malone ezért jött. Az útikönyvekben voltak képek meg hosszú magyarázatok, de
mindezt a saját szemével akarta látni.
Halvány csíkok látszottak a durva márványlapon. Négyzet, benne egy másik,
amely egy harmadikat zárt magába. A külső négyzet oldalainak közepétől egy-egy
vonal indult el befelé, keresztezte a második négyzetet, majd a belső négyzet
oldalfalánál véget ért. Nem maradt fenn minden egyes vonal, de annyi elég, hogy
Malone képzeletében pótolhassa a hiányzó részleteket.
– Ez a bizonyíték arra – mondta az idegenvezető – hogy a márványlapok
eredetileg római járólapok voltak. Ezen az alakzaton játszották a malom nevű játékot,
ami a dámajáték, a sakk és a triktrak kombinációja. Ezt az egyszerű játékot a rómaiak
nagyon szerették. Belevésték vagy belemarták a négyzeteket a kőbe, úgy játszottak. A
játék népszerű volt Nagy Károly korában is, és még ma is játsszák.
– De mit keres ez egy királyi trónon? – kérdezte az egyik turista.
A vezető a fejét rázta.
– Ezt senki se tudja. De érdekes, nem gondolják?
Intett Christlnek, hogy álljon félre. Az idegenvezető tovább darálta mondókáját a
felső galériáról. Vakuk villantak. A trónus nagyszerű fotótémának bizonyult, és
szerencsére mindenki viselte a hivatalos csuklószalagot.
Malone és Christl megkerülte az egyik felső oszlopot, és a csoport látókörén
kívülre került.
A férfi szeme a félhomályt fürkészte.
Az alattuk lévő karzatról feltételezte, hogy a trónus a nyugati galérián áll.
Remélte, hogy itt valahol el tud majd rejtőzni.
Bevezette Christlt a külső fal egyik sötét fülkéjébe, ahol eltűntek a sötétben.
Csendet intett. Figyelték, ahogy a turistacsoport lemegy a felső galériáról a
földszintre.
Megnézte az óráját.
Este hét.
Záróra.
HARMINCKILENC
GARMISCH
20 óra 30 perc
Dorothea zavarban volt. A férje nyilvánvalóan mindent tud Sterling Wilkersonról,
ami meglepte. De tud Christl kutatásáról is, ami viszont aggasztotta. Meg az is
nyugtalanította, hogy Werner láthatóan túszként tartja fogva Wilkersont.
Mi az ördög folyik itt?
Felszálltak a 18.40-kor Münchenből Garmisch felé induló vonatra. A
nyolcvanperces út alatt Werner egy szót sem szólt, csak nyugodtan ült, és egy
müncheni újságot olvasott. Dorothea mindig is idegesítőnek tartotta, ahogyan a férfi
gondosan elolvas minden egyes szót, még a gyászjelentéseket és a hirdetéseket is, és
itt-ott megjegyzéseket is fűz az olvasottakhoz. Érdekelte volna, hogyan értette
Werner azt, hogy elmennek a fiukhoz, de elhatározta, hogy nem kérdezi meg.
Huszonhárom év óta most mutat először határozott tartást ez a férfi, úgyhogy úgy
döntött: csendben marad és kivárja, mi történik.
Most pedig észak felé autóztak Garmischtól, az ettali kolostortól és
Reichshoffentől. Kocsi várt rájuk a vasútállomásnál, elülső szőnyege alatt a kulccsal.
Most már Dorothea is rájött, hogy hová mennek. Arra a helyre, amelyet az utóbbi
három évben messze elkerült.
– Nem vagyok hülye, Dorothea! – mondta végül Werner. – Te azt gondolod, én
mégsem vagyok az.
A nő úgy döntött, hogy nem engedi a férfit diadalmaskodni.
– Werner, én rólad egyáltalán nem gondolkodom.
A férfi figyelmen kívül hagyta a szúrást, és tovább vezetett a hidegben. Hó
szerencsére nem esett. Ezen az úton a nőben rengeteg olyan emlék tolult fel, amelyet
pedig minden erővel igyekezett kitörölni. Öt évvel ezelőttről. Amikor Georg kocsija
kicsúszott egy korlát nélküli útról a Tiroli-Alpokban. Síelni volt ott, és közvetlenül a
baleset előtt hívta föl az anyját, hogy elmondja neki: ugyanabban a fogadóban száll
meg, ahol máskor. Néhány percet beszélgettek – csak a szokásos anya-fiú csevegés
mindennapos, érdektelen dolgokról, ahogy az lenni szokott.
De ez volt az utolsó alkalom, hogy beszélt vele.
Legközelebb akkor látta egyetlen gyermekét, amikor az szürke öltönyben feküdt
a koporsóban a temetés előtt.
Az Oberhauser család parcellája egy régi bajor templom mögött feküdt,
Reichshoffentől néhány kilométerre nyugatra. A temetés után építtetett kápolnát a
család Georgról nevezte el, és az első két évben Dorothea gyakran látogatott oda,
hogy meggyújtson egy-egy gyertyát.
De az utóbbi három évben távol maradt.
Megpillantotta a templomot, amelynek színes ólomüveg ablakai halványan
világítottak. Werner leparkolt előtte.
– Miért kellett idejönnünk? – kérdezte a nő.
– Hidd el, ha nem lenne fontos, nem lennénk itt.
A férfi kiszállt a sötét estében. A nő követte a templomba. Bent nem volt senki, de
a Georg kápolnájába vezető vasrács nyitva állt.
– Régóta nem jártál itt – mondta a férfi.
– Ez az én dolgom.
– Én elég gyakran jöttem.
Ez nem lepte meg a nőt.
Dorothea odalépett az oltárhoz. Márvány imazsámoly állt a kis oltár előtt.
Fölötte, ezüstös ló hátán Szent Györgyöt vésték a kőbe. Dorothea ritkán imádkozott,
néha pedig azon is elgondolkodott, hogy egyáltalán hívő-e. Az apja elszánt ateista
volt, az anyja pedig templomba nem járó katolikus. Ha van valamilyen isten,
Dorothea akkor is csak haragot érzett iránta, amiért elszakította tőle az egyetlen
személyt, akit feltétel nélkül szeretett.
– Ebből elegem van, Werner! Mit akarsz? Ez Georg sírja. Megérdemli, hogy
tiszteletben tartsuk. Ez nem a megfelelő hely az ellentéteink megbeszélésére.
– És te úgy tiszteled őt, hogy engem nem tisztelsz?
– Én nem törődöm veled, Werner. Neked is megvan a magad élete, nekem is.
– Ennek vége, Dorothea.
– Egyetértek. A házasságunknak már régen vége.
– Nem így értettem. Nincsenek többé férfiak! Én vagyok a férjed és te vagy a
feleségem.
– Te most viccelsz – nevetett a nő.
– Nem, én most halálosan komolyan beszélek.
– És mitől lettél hirtelen férfi?
Werner a falhoz hátrált.
– Egy idő után el kell engedni a halottakat. Én elérkeztem erre a pontra.
– Azért hoztál ide, hogy ezt elmondd?
Kapcsolatuk a szüleik révén kezdődött. Nem volt előre megszervezett házasság a
szó szoros értelmében, de azért kiszámítható. Szerencsére tényleg kibontakozott
közöttük a vonzalom, és az első néhány évben nagyon boldogok voltak. Georg
születése mindkettejüknek óriási boldogság volt. Gyermek- és tinédzserkorában is
minden nagyszerű volt. Halála azonban feloldhatatlan ellentétet teremtett közöttük.
Mindenáron felelőst akartak találni, és mind a ketten a másikat okolták a kínjaikért.
– Azért hoztalak ide, mert muszáj volt – mondta a férfi.
– Én nyilvánvalóan nem érkeztem el arra a pontra, ahová te.
– Szörnyű ez – mondta Werner, látszólag meg sem hallva a nő megjegyzését. –
Nagy ember lehetett volna belőle.
Ezzel Dorothea is egyetértett.
– A fiúnak voltak álmai, ambíciói, mi pedig tudtuk volna táplálni ezt a tüzet. Ő
mindkettőnk jobbik énjét testesíthette volna meg. – A férfi megfordult, és
szembenézett a nővel. – Vajon mit gondolna most rólunk?
A kérdés megdöbbentette Dorotheát.
– Ezt hogy érted?
– Egyikünk sem bánt jól a másikkal.
– Werner, miről beszélsz?
– Lehet, hogy most figyel, és hallani szeretné a gondolataidat.
A nő zokon vette, hogy a férfi nyomást próbál gyakorolni rá.
– A fiam egyetértene mindennel, amit teszek.
– Tényleg? Azzal is, amit tegnap tettél? Két embert megöltél.
– És te ezt honnan tudod?
– Ulrich Henn takarított utánad.
Dorothea összezavarodott és aggódott, de nem volt hajlandó ezt a kérdést e szent
helyen megvitatni. A rácsos kapu felé lépett, de a férje eléje állt.
– Ezúttal nem menekülhetsz el.
A nő kezdte kényelmetlenül érezni magát. Gyűlölte a férfit, hogy
megszentségtelenítette Georg nyugvóhelyét.
– Menj arrább!
– Van fogalmad arról, hogy mit művelsz?
– Menj a pokolba, Werner!
– Fogalmad sincs a valóságról.
A férfi arckifejezése nem tükrözött sem haragot, sem félelmet, úgyhogy a nő
kíváncsi lett.
– Azt akarod, hogy veszítsek Christllel szemben?
A férfi arckifejezése megenyhült.
– Nem tudtam, hogy ez verseny. Azt hittem, inkább csak versengés. De hát azért
vagyok itt, hogy... hogy segítselek.
Dorothea tudni szerette volna, hogy a férje mennyit tud és honnan, de csak
ennyit tudott kipréselni magából:
– Egy halott gyermek nem tud összehozni egy házasságot. – Tekintete
belefúródott a férfiéba. – Nincs szükségem a segítségedre. Már nincs.
– Tévedsz.
– El akarok menni – mondta a nő. – Engednél?
A férje olyan mereven maradt a helyén, hogy a nő egy pillanatra megijedt.
Werner mindig úgy kapaszkodott az érzelmekbe, akár a fuldokló a mentőövbe.
Ügyesen kezdeményezett harcokat, de borzalmasan fejezte be őket. Ezért amikor
ellépett az ajtó elől, a nő nem volt meglepve.
Elment mellette.
– Valamit látnod kell – szólt utána a férfi. Dorothea megállt, megfordult, és
olyasmit látott, amit ezen a férfin már régóta nem. Magabiztosságot. Megint átvillant
rajta a félelem.
Werner kilépett a templomból, és a kocsihoz ment. A nő követte. A férfi elővett
egy kulcsot, és kinyitotta a csomagtartót. A belső lámpa gyenge fényében ott látszott
Sterling Wilkerson eltorzult, holttá merevedett arca, homloka közepén véres lyuk.
A nőnek elakadt a lélegzete.
– Komolyra fordultak a dolgok, Dorothea.
– Miért? – nyögte a nő. – Miért tetted?
A férfi megvonta a vállát.
– Te kihasználtad őt, ő pedig téged. De most én győztem. Ő meghalt, én nem.
NEGYVEN
WASHINGTON
14 óra 40 perc
Ramseyt bevezették ifj. Raymond Dyals, négycsillagos, nyugalmazott tengernagy
nappalijába. A Missouriból származó, kilencvennégy éves főtiszt szolgált a második
világháborúban, Koreában, Vietnamban, majd a nyolcvanas évek elején nyugdíjba
vonult. 1971-ben, amikor az NR-1A-t elvesztették, Dyals volt a tengeri hadműveletek
főnöke, ő adta ki a titkos parancsot, hogy ne indítsanak semmilyen mentőakciót az
eltűnt tengeralattjáró keresésére. Ramsey akkor hadnagyként szolgált, és Dyals
személyesen őt választotta ki az akcióra, majd a végén ő, személyesen a
tengernagynak jelentett a Holden titkos antarktiszi útjáról. Ez után hamar előléptették
parancsnokká, és Dyals csapatába került. Innen a fölfelé jutás nagyon gyors és
könnyű volt.
Mindent ennek az embernek köszönhetett.
És tudta, hogy Dyals még mindig „ütőképes”.
Ő volt a legidősebb élő főparancsnok. Elnökök kérték ki a tanácsát, és ez alól a
jelenlegi sem kivétel. Véleményét megfontoltnak és fontosnak tartották. A sajtó nagy
tisztelettel övezte, és szenátorok rendszeresen zarándokoltak abba a szobába, ahová
most Ramsey belépett. Az öregember a lobogó tűz előtt ült, ösztövér lábán
gyapjútakaró, ölében pedig egy borzas macska. Dyals még a Fehér Sólyom becenevet
is viselte, amire nagyon büszke volt.
Szeme még több ráncba húzódott, amikor észrevette a belépő Ramseyt.
– Szeretem, ha errefelé jársz.
Ramsey tisztelettudóan megállt mentora előtt, és megvárta, hogy az hellyel
kínálja.
– Számítottam rá, hogy hallani fogok felőled – mondta Dyals. – Ma reggel
hallottam Sylvianről. Egyszer ő is szolgált alattam. Jó tiszt volt, csak túl merev. De
úgy tűnik, jól tette a dolgát. Egész nap csak ragyogó beszámolókat hallani az életéről.
Ramsey elhatározta, hogy a tárgyra tér.
– Akarom azt az állást.
A tengernagy melankolikus tekintete egyetértőn felvillant.
– A Vezérkari Főnökök Egyesített Bizottságának tagja. Én sosem tudtam odáig
emelkedni.
– Pedig emelkedhetett volna.
Az öregember a fejét rázta.
– Reagan és én nem jöttünk jól ki egymással. Neki megvoltak a kedvencei, vagy
legalábbis a segédeinek megvoltak a kedvenceik, és én nem voltam azon a listán.
Különben is akkor már ideje volt visszavonulnom.
– És milyen a viszonya Danielsszel? Az ő kedvenceinek listáján rajta van?
Dyals arckifejezésében észrevett valami keménységet és hajlíthatatlanságot.
– Langford – mondta Dyals -, tudod, hogy az elnök nem a barátunk. Mindig is
kemény volt a hadsereggel. Megkurtította a költségvetését, csökkentette a műveleteit.
Úgy gondolja, hogy az Egyesített Bizottságra nincs is szükség.
– Nincs igaza.
– Lehet. De ő az elnök, és népszerű. Ahogy Reagan is, csak neki más volt a
felfogása.
– Biztos, hogy vannak olyan katonai vezetők, akiket tisztel. Akiket ön is ismer. Az
ő támogatásuk a javamra válhatna.
Dyals megcirógatta a macskát.
– Közülük sokan maguknak akarnák ezt a posztot.
Ramsey nem szólt semmit.
– Nem gondolod, hogy ez az egész visszataszító? – kérdezte Dyals. – Előnyökért
kuncsorogni? Magukat prostituáló politikusoktól függni? Ez volt az egyik oka annak,
hogy nyugdíjba vonultam.
– Ilyen ma a világ. Nem mi írjuk a szabályokat, hanem a meglévők szerint
játszunk.
Ramsey tudta, hogy számos főtiszt és a „prosti politikusok” nem kis része is Ray
Dyalsnek köszönheti állását. Fehér Sólyomnak rengeteg barátja van, és ő tudja,
hogyan használja fel őket.
– Sosem felejtem el, mit tettél – mormolta Dyals. – Gyakran eszembe jut az NR1A. Azok az emberek! Mondd csak, Langford, milyen volt!
A felszíni jégen keresztül kísértetiesen kékes fény szivárgott be, amely a mélységgel
egyre sötétedett, míg végül indigókék homályba veszett. Ramsey szorosan záródó,
többrétegű, vízhatlan öltözéket viselt, úgyhogy semmilyen testrésze nem maradt
szabadon, kivéve egy keskeny csíkot a szája körül, amely valósággal égett, amikor
először belemerült a vízbe, mostanra azonban már érzéketlenné dermedt. A víz
szerencsére eloszlatta a súlyt, és ebben a végtelen, inkább a levegőre hasonlító
közegben úgy érezte, mintha repülne, nem pedig úszna.
A rádiójel, amelyet Herbert Rowland fogott, elvezette Őket a havon keresztül egy
keskeny nyíláshoz, amelyben a jeges óceán csapkodta a jeges partokat. Itt nyaranta
fókák és madarak gyűltek össze. A jel erőssége ellenőrzésre sarkallta. Így hát
beöltözött. Sayers és Rowland is segített a ruházat fölvételében. Utasításai végtelenül
egyszerűek voltak. Csak ő megy bele a vízbe.
Ellenőrizte a mélységet. Tizenhárom méter.
Lehetetlen volt megbecsülni, hogy milyen mélyen lehet a talaj, de azt remélte,
hogy legalább valamit megpillant, ami tájékoztatást ad a tengeralattjáró sorsáról.
Rowland azt mondta, hogy a jel forrása valahol beljebb, a szárazföld irányában van,
amerre a parti hegyláncok emelkednek.
Előrerúgta magát.
Balra föltűnt egy fekete, vulkanikus kőzetből álló hatalmas fal, amelyen elszórva
megtapadtak narancsszínű növények, szivacsok, rózsaszínű szarvasagancskorallok és
sárga-zöld puhatestűek. A mínusz két fokos víztől eltekintve egy trópusi korallzátony
színes világában érezhette magát. A fagyos tetőn keresztül beszivárgó fény olyan volt,
mintha erősen felhős ég alatt lenne, amely a kék legkülönfélébb árnyalatait viseli,
egészen a szinte feketéig.
A fölötte lévő jég helyébe, úgy látszik, kőszikla lépett.
Lecsatolta övéről a lámpát, és bekapcsolta. Apró planktonok úsztak körülötte.
Nem látott semmilyen üledéket. Világított ugyan, de a fénycsóva szinte meg sem
látszott, minthogy nem volt semmi, ami visszaverné a fotonokat. Azok csak lebegtek a
vízben, és mindössze akkor árulták el jelenlétüket, amikor valamibe beleütköztek.
Például egy fókába, amelyik éppen mellette húzott el, szinte súrolva őt.
Újabb fókák tűntek föl.
Hallotta élesen hívó hangjukat, sőt egyenesen a testében érezte, mintha ő maga is
hangvisszaverő szonár lenne. Micsoda megbízatás! Kiváló alkalom arra, hogy jó
színben tűnhessen fel olyan emberek előtt, akik egyengethetik a karrierjét! Ezért is
jelentkezett önként. Ő maga választotta a megbízható Sayerst és Rowlandet. Rowland
azt mondta, hogy a jel forrása körülbelül kétszáz méterre, déli irányban lehet. Nem
távolabb. Úgy számította, hogy már legalább ennyit úszott. Megpróbált a mélységbe
világítani. A fény talán húsz méterre hatolt el. Azt remélte, hogy megpillanthatja az
NR-1A narancssárga megfigyelőtornyát, amely a fenékről fölfelé nyúlik.
Úgy tűnt, hogy egy hatalmas, víz alatti barlangféleségben úszik, amely egyenesen
belenyúlik az antarktiszi szárazföldbe, mert most mindenfelől vulkanikus kőzet vette
körül.
Fürkészve keresett valamit. De semmi. Csak feketeségbe tűnő víz.
Pedig a jel erről jött.
Úgy döntött, hogy tovább úszik még száz métert.
Újabb fóka süvített el mellette, aztán még egy. Elbűvölő vízibalettet jártak előtte.
Figyelte, amint a két állat kecsesen, szinte erőfeszítés nélkül siklik. Az egyik hirtelen
bukfencet vetett, aztán gyorsan fölfelé emelkedett.
Utánavilágított.
Az állat eltűnt.
A másik fóka is csapott egyet az uszonyával, és fölfelé emelkedett.
Az is felszínre ért.
Hogyan lehet ez?
Hiszen fölötte csak sziklának volna szabad lennie!
– Elképesztő! – mondta Dyals. – Micsoda kaland!
Ramsey egyetértett.
– Amikor a felszínre emelkedtem, úgy éreztem, mintha az ajkammal fagyott
fémet érintettem volna.
A tengernagy kuncogott.
– Nagyon szerettem volna én is megtenni, amit te.
– A kalandnak még nincs vége, tengernagy úr!
Félelem érződött a hangjában, és az öregember most értette meg, hogy a
látogatásnak kettős célja van.
– Mondd!
Ramsey beszámolt arról, hogy a Magellán Ügyosztály megsértette az NR-1A
vizsgálati jelentésének titkosságát. Beszélt arról, hogy Cotton Malone is érdekelt az
ügyben. Hogy sikerült megszereznie a jelentést. És hogy a Fehér Ház is hozzáfért
Zachary Alexander, Herbert Rowland és Nick Sayers személyes aktáihoz. Csak arról
hallgatott, hogy Charlie Smith miket művel.
– Valaki belelát a dolgokba – mondta.
– Ez csak idő kérdése volt – suttogta Dyals. – Manapság már oly nehéz megőrizni
a titkokat.
– Nem tudom megakadályozni – jelentette ki Ramsey.
Az öregember szeme összeszűkült.
– Pedig muszáj.
– Tettem bizonyos intézkedéseket. De ön azt parancsolta még régen, hogy őt
hagyjuk békén.
Nem volt szükség név említésére. Mindketten tudták, ki az az ő.
– Vagyis azért jöttél, hogy megtudd: érvényes-e még a tilalom.
Ramsey bólintott.
– A teljes befejezéshez őt is bele kell számolni.
– Már nem utasíthatlak.
– Ön az egyetlen ember, akinek önként engedelmeskedem. Amikor harmincnyolc
évvel ezelőtt feloszlott a csoportunk, ön kiadott egy parancsot. Hagyd őt békén!
– Még életben van? – kérdezte Dyals.
Ramsey bólintott.
– Hatvannyolc éves, Tennessee-ben él, egy főiskolán tanít.
– Ugyanazokról a dolgokról zagyvál ma is?
– Semmi sem változott.
– És az a két másik hadnagy, aki veled volt?
Ramsey semmit sem szólt. Nem volt rá szükség.
– Sokat dolgoztál – mondta a tengernagy.
– Jó kiképzést kaptam.
Dyals tovább cirógatta a macskát.
– Próbálkoztunk ‘71-ben. Az igaz, hogy Malone és csapata beleegyezett a
feltételekbe, mielőtt elindultak, de nekünk nem lett volna muszáj ragaszkodnunk
mindenhez. Kereshettük volna őket. Sokat tépelődtem, hogy helyesen cselekedtem-e.
– Úgy cselekedett.
– Hogyan lehetsz ebben olyan biztos?
– Akkoriban más idők jártak. Az a tengeralattjáró volt a legtitkosabb fegyverünk.
Semmiképpen sem árulhattuk el a létezését, azt meg pláne nem, hogy elsüllyedt.
Hiszen a szovjetek rögtön rátalálhattak volna a roncsra! És ott volt még az NR-1 is!
Akkor éppen feladatot teljesített, és még ma is szolgál. Kétségtelen, hogy ön helyesen
cselekedett.
– Úgy gondolod, hogy az elnök most megpróbálja megtudni, mi történt?
– Nem. Az illető néhány fokkal lejjebb áll, de ő Daniels füle.
– És úgy gondolod, hogy mindez tönkreteheti a kinevezési esélyeidet?
– Kétségtelenül.
Nem volt szükség hozzáfűznie: és rombolná az ön hírnevét is.
– Akkor visszavonom a parancsot. Cselekedj belátásod szerint!
NEGYVENEGY
AACHEN
20 óra 50 perc
Malone a földön ült egy szűk és üres szobában, amely a felső galériáról nyílt. Christl
és ő itt bújt el, miután leléptek a turistacsoporttól. Az ajtó alatti kétcentis résen
figyelte, hogy a kápolnában lévő lámpákat eloltják, és az ajtókat döngve bezárják
éjszakára. Mindez már több mint két órája történt, és azóta hangot sem hallottak,
kivéve azt, ami a karácsonyi vásár kinti morajából szűrődött be a helyiség egyetlen
ablakán, meg a falakat ostromló szél fütyülését.
– Fura itt – suttogta Christl. – Annyira nyugodt minden!
– Idő kell, hogy zavartalanul megvizsgáljuk a helyet.
Malone azt is remélte, hogy eltűnésük összezavarja majd Baltaképűt.
– Meddig fogunk várni? – kérdezte a nő.
– Kint el kell csendesülnie mindennek. Soha nem lehet tudni, nincsenek-e az éj
folyamán látogatók. – Elhatározta, kihasználja, hogy kettesben vannak. – Meg kell
tudnom bizonyos dolgokat.
A kinti díszkivilágítás zöldes fényében látta, hogy a nő arca felragyog.
– Már vártam, hogy mikor kérdez.
– Azok a Szentek. Miből gondolja, hogy tényleg léteztek?
A nőt láthatóan meglepte a kérdés, mintha valami másra számított volna. Valami
személyesebbre. De összeszedte magát és kérdéssel válaszolt.
– Hallott már a Piri Reis-féle térképről?
Malone már hallott róla. Állítólag egy török kalóz készítette 1513-ban.
– A térképet 1929-ben találták meg – mondta a nő. – Csak töredéke az eredetinek,
de a helyes hosszúsági fokok mentén ábrázolja Dél-Amerikát és Afrika nyugati
részét. Tizenhatodik századi hajósok nem tudták rendesen meghatározni a
hosszúsági fokokat. Ennek módszerét csak a tizennyolcadik századra dolgozták ki.
Gerardus Mercator mindössze egyéves volt, amikor a Piri Reis-féle térképet
megrajzolták, s az megelőzte az ő módszerét a Föld gömb alakjának síkba vetítésére,
amelyben mindent szélességi és hosszúsági fokokkal jelölünk. De ez a térkép
pontosan így készült! Részletesen mutatja az Antarktisz északi partvonalát is. És azt
a kontinenst csak 1818-ban fedezték föl! És csak 1949-ben készültek az első
hangradaros mérések a jég alatt! Azóta a sokkal fejlettebb földi radar végzi a
méréseket. Szinte tökéletes az egyezés a Piri Reis-térkép és a maiak között az
Antarktisz partvonaláról, a jégréteg alatt... Van egy jelzés a térképen arról is, hogy
annak készítője bizonyos információkat Nagy Sándor korából vett. Sándor a Krisztus
előtti negyedik században élt. Akkorra az Antarktiszt már több kilométer vastag
jégréteg borította. Vagyis a szárazföld eredeti partvonalát mutató eredeti
információknak legalább tízezer évvel Krisztus előttről kell származniuk. Tíztizenötezer évvel Krisztus előtt ugyanis sokkal kevesebb volt arrafelé a jég. És ne
feledje, hogy egy térkép használhatatlan a rá írt jelzések nélkül. Képzeljen el egy
Európa-térképet mindenféle szöveg vagy jel nélkül! Nem sokról tájékoztatná.
Általában úgy vélik, hogy az írásbeliség a sumérokkal kezdődött, úgy 3500 évvel
Krisztus előtt. Ha Piri Reis forrása olyan térkép, amely jóval régebbi ennél, akkor ez
azt jelenti, hogy az írásbeliség sokkal régebbi, mint eddig gondoltuk.
– Ebben az érvelésben több logikai bakugrás is van.
– Maga mindig ilyen tamáskodó?
– Hasznosnak találtam, valahányszor a bőrömről volt szó.
– Szakdolgozatomban középkori térképeket elemeztem, és érdekes kettősségre
bukkantam. A szárazföldi térképek akkoriban rettentő pontatlanok, elnagyoltak
voltak: Itália összeért Spanyolországgal, Anglia alakja teljesen torz volt, hegyeket és
folyókat egészen máshová rajzoltak. De a tengeri térképek egyáltalán nem ilyenek
voltak. Ezeket portolanónak nevezték, ami azt jelenti: kikötőtől kikötőig. És
hihetetlenül pontosak.
– És úgy gondolja, hogy ezeknek a rajzolói segítséget kaptak.
– Számos portolanót tanulmányoztam. A Dulcert Galway 1339-ben nagyon
pontosan ábrázolta Oroszországot. Egy másik török térkép 1559-ből a világot északi
vetületben mutatja, mintha nézője az Északi-sark fölött lebegne. Hogyan lehetséges
ez? Az Antarktiszról 1737-ben kiadott térkép a földrészt két szigetrészre osztva
mutatja, amiről ma már tudjuk, hogy igaz. Egy 1531-es térkép, amit láttam, az
Antarktiszt hó és jég nélkül ábrázolja, folyókkal, olyan hegyekkel, amelyekről ma
már tudjuk, hogy vastag jégréteg alatt vannak. Ezek az információk nem léteztek
még akkor, amikor e térképek készültek. És mind figyelemre méltóan pontosak. Az
eltérés kevesebb mint fél hosszúsági fok! Ez elképesztő, tekintve hogy a készítők akkor
még elvileg nem is ismerhették ezt az eljárást!
– De a Szentek tudtak a hosszúsági fokokról?
– Ahhoz, hogy a világ óceánjain hajózzanak, vagy a csillagok állása alapján kellett
tájékozódniuk, vagy ismerniük kellett a szélességi és hosszúsági fokokat.
Tanulmányaim során hasonlóságokat fedeztem föl a portolanók között. Túl sokat
ahhoz, hogy véletlen legyen. Tehát ha réges-régen létezett egy óceánjáró társadalom,
amely bejárta az egész földet, még évszázadokkal az előtt, hogy a hatalmas geológiai
és időjárási katasztrófák végigsöpörtek volna a földön, Krisztus előtt körülbelül
tízezer évvel, nos, akkor logikus, hogy az információk fennmaradtak,
továbbkerültek, és végül ezeken a térképeken is megjelentek.
Malone még mindig szkeptikus volt, de azóta, hogy körbementek a kápolnán,
meg Einhard végakaratára gondolva kezdte átértékelni a dolgokat.
Az ajtóhoz csúszott, és kilesett alatta. Továbbra is csend volt. Az ajtónak
támaszkodott.
– Van itt még valami – mondta a nő.
Malone figyelt.
– A kezdő hosszúsági fok. Gyakorlatilag valamennyi tengerjáró nép kinevezett
magának egyet. Úgyhogy szükség volt egyetlen kiindulási pontra. Végül 1884-ben a
világ nagy nemzetei Washingtonban találkoztak, és a Greenwichen áthaladó
hosszúsági fokot nevezték ki nullának. Azóta is ezt használjuk világszerte. De a
portolanók másról mesélnek. Érdekes módon valamennyi a mi 0 fokunktól 31 fok 8
percre keletre lévő hosszúságot tekinti alapnak.
Malone nem értette ezeknek a koordinátáknak a jelentőségét, csak azt tudta, hogy
Greenwichtől keletre, valahol Görögország vonalában lehet.
– Ez a vonal pontosan a gízai nagy piramison megy keresztül – mondta a nő. –
Ezen az 1884-es washingtoni konferencián volt olyan javaslat is, hogy a 0 vonal
haladjon át ezen a ponton, de az ötletet elvetették.
Malone nem értette.
– Azok a portolanók, amelyeket találtam, mind használták a hosszúsági fokokat.
Ne értsen félre, ezek a régi térképek nem olyan módon tartalmazták a szélességi és
hosszúsági fokokat, ahogyan ma mi alkalmazzuk. Sokkal egyszerűbb módszert
használtak. Kerestek egy középpontot, aköré kört rajzoltak, aztán a kört felosztották.
Ezt csinálták egyre távolabb és távolabb, így teremtettek meg egyfajta durva mérést.
Mindegyik portolano, amiről beszéltem, ugyanazt a középpontot használta. Ez pedig
Egyiptomban van, a mai Kairó közelében, ahol a gízai piramis áll.
A férfinak el kellett ismernie, hogy bizony már jó sok az egybeesés.
– Ez a hosszúsági fok, ami átmegy Gízán, dél felé pontosan ott éri el az
Antarktiszt, ahol a nácik 1938-ban kutattak az ő Neuschwabenlandjuk után. – Kis
szünetet tartott. – Nagyapám és apám is tudott erről. Akkor szereztem tudomást
erről, amikor először olvastam el a jegyzeteiket.
– Azt hittem, a nagyapja szenilis volt.
– Hagyott hátra néhány történelmi feljegyzést. Nem sokat. Meg az apám is.
Bárcsak többet beszéltek volna ezekről a nyomozásaikról!
– Az egész marhaság – mondta Malone.
– Hány ma tudományosan elfogadott tény kezdődött ugyanígy? Nem marhaság!
Tények. Van ott valami, csak rá kell találni.
Lehet, hogy az apja éppen ennek keresése közben halt meg.
Az órájára pillantott.
– Most már talán lemehetünk. Meg kell néznem néhány dolgot.
Fél térdre emelkedett, majd fölállt. A nő azonban a térdére téve a kezét
megállította. Malone meghallgatta a nő mondókáját, és úgy döntött, hogy nem
bolond.
– Nagyra értékelem, amit tesz – mondta Christl suttogva.
– Nem tettem semmit.
– De itt van.
– Amint volt szíves kifejteni, ebből kell kihámoznom, hogy mi történt az
apámmal.
A nő odahajolt és megcsókolta, elég hosszan időzve az ajkán ahhoz, hogy ő
észrevegye: a nő is élvezi.
– Mindig már az első randin csókolózik? – kérdezte Malone.
– Csak azokkal, akik tetszenek.
NEGYVENKETTŐ
BAJORORSZÁG
Dorothea dermedten állt, miközben Sterling Wilkerson halott szeme rámeredt.
– Te ölted meg? – kérdezte a férjét.
Werner megrázta a fejét.
– Nem én. De ott voltam, amikor történt.
Lecsapta a csomagtartót.
– Nem ismertem az apádat, de azt mondják, eléggé olyan vagyok, mint ő.
Mindketten megengedtük a feleségünknek, hogy úgy éljen, ahogy akar, feltéve hogy
mi is megkapjuk ugyanezt a szabadságot.
A nő agyában kavarogtak a gondolatok.
– Honnan tudsz te bármit az apámról?
– Én mondtam el neki – szólt közbe egy hang.
Dorothea megpördült.
Az anyja állt a templom kapujában. Mögötte, mint mindig, Ulrich Henn alakja
sejlett föl. Most már értett mindent.
– Ulrich ölte meg Sterlinget – mondta bele az éjszakába.
Werner gyöngéden hozzáért.
– Pontosan. És hozzáteszem: mindannyiunkat megölhet, ha nem viselkedünk jól.
Malone ment elöl, amikor kiléptek a búvóhelyükről a nyolcszög felső galériájára.
Megállt a bronzkorlátnál – Karoling-korabeli, ahogyan Christl említette, eredeti,
Nagy Károly korából -, és lenézett. Mindössze néhány falilámpa világított. A szél
továbbra is nagy erővel ostromolta a külső falakat, és úgy tűnt, a karácsonyi vásár
kissé csendesedett. Az átellenben lévő trónusra meredt, amely mögül a rengeteg
bordázott ablak élénk fényt vetett az emelvényen álló székre. Megint elolvasta a latin
nyelvű mozaikot, amely körbefogta a lenti nyolcszöget. Einhard rejtvénye nem is volt
olyan megfejthetetlen.
Hála az útikönyveknek meg az okos nőknek.
Christlre nézett.
– Ott van egy szószék, igaz?
A nő bólintott.
– A kóruskarzaton. Az ambo. Jó régi. Tizenegyedik századi.
– Már megint történelmi lecke – mosolygott Malone.
A nő vállat vont.
– Én ezt tudom.
Malone körbement a galérián, elhaladt a trón mellett, lement a csigalépcsőn.
Érdekes, hogy a vasrácsos ajtót éjszakára nyitva hagyták. A földszinten átvágott a
nyolcszögön, és újból belépett a karzatra. A déli falnál aranyozott rézből készült,
egyedi díszítésű szószék magasodott az egyik oldalkápolnába vezető ajtó fölött.
Rövid lépcső vezetett föl hozzá. Átugrott egy szalagon, és fölment a futószőnyeggel
borított lépcsőkön. Szerencsére ott volt, amit keresett. Egy Biblia.
A díszes pulpitusra tette a könyvet, és fellapozta a Jelenések könyvének 21.
fejezetét.
Christl lent állt, és nézte a férfit, aki hangosan olvasott.
– És elvive engem lélekben egy nagy és magas hegyre és megmutatá nékem azt a nagy
várost, a szent Jeruzsálemet, a mely Istentől szállott alá a mennyből. Benne vala az Isten
dicsősége; és annak világossága hasonló vala a legdrágább kőhöz, úgymint kristálytiszta jáspis
kőhöz. És nagy és magas kőfala vala, tizenkét kapuja, és a kapukon tizenkét angyal, és felírott
nevek, a melyek az Izráel fiai tizenkét törzsének nevei... És a város kőfalának tizenkét alapja
vala, és azokon a Bárány tizenkét apostolának nevei. A ki pedig én velem beszéle, annál vala
egy arany vessző, hogy megmérje a várost, és annak kapuit és kőfalát. És a város négyszögben
fekszik, és a hossza annyi, mint a szélessége. És megméré a várost a vesszővel tizenkétezer
futamatnyira: annak hosszúsága és szélessége és magassága egyenlő. És megméré annak
kőfalát száznegyvennégy singre, ember mértékével, azaz angyaléval... És a város kőfalának
alapjai ékesítve valának mindenféle drágakövekkel... A tizenkét kapu pedig tizenkét gyöngy...
A Jelenések könyve rendkívül fontos ennek a helynek szempontjából. Azon a
csilláron, amelyet Rőtszakállú Frigyes ajándékozott, ebből van egy idézet. A dómbeli
mozaik is erről szól. Nagy Károly egyértelműen az ő „új Jeruzsálemének” nevezte. És
a kapcsolat egyáltalán nem rejtett – olvastam róla az útikönyvekben. Egy karoling láb
egyenlő körülbelül egyharmad méterrel, ami alig nagyobb egy ma használatos
lábnál. A külső tizenhatszög hossza százharminchat karoling láb. Átszámítva ez
száznegyvennégy mai láb. A nyolcszög külső kerülete ugyanennyi, százharminchat
karoling láb, vagyis körülbelül száznegyven mai láb. A magassága szintén pontos.
Eredetileg nyolcvannégy mai láb magas volt a kupola nélkül, ami évszázadokkal
később jött hozzá. Az egész kápolna adatai a hetesre és a tizenkettesre utalnak, a
szélessége és magassága pedig ugyanaz. – A Bibliára mutatott. – Egyszerűen átvették
a Jelenések könyvében szereplő égi város, „új Jeruzsálem” mérési arányait, és erre az
épületre alakították.
– Mindezt már évszázadok óta tanulmányozzák – mondta a nő. – Mi köze van
mindennek ahhoz, amit mi csinálunk?
– Emlékezzen csak vissza, mit írt Einhard. Az ottani kinyilatkoztatások világosak
lesznek, mihelyt e csodálatos hely titkait megfejtik. Bölcsen használta a szót. Nemcsak a
Jelenések könyve világos.
A Bibliára mutatott.
– De más kinyilatkoztatások, jelenések is világosak.
Dorothea évek óta először most veszítette el a talajt a lába alól. Semmit sem látott
előre ezekből az eseményekből. Most pedig, amikor ismét a templomban állt,
szemben az anyjával, a férjével és a mindig engedelmes Ulrich Henn-nel, erősen
kellett küzdenie, hogy ne omoljon össze.
– Ne sirasd annak az amerikainak elvesztését! – mondta Isabel. – Megalkuvó volt.
Dorothea Werner felé fordult.
– És te nem vagy az?
– Én a férjed vagyok.
– Csak papíron.
– Ez a te választásod – mondta Isabel emelt hangon, aztán kis szünetet tartott. –
Megértelek Georggal kapcsolatban. – Az öregasszony tekintete az oldalkápolna felé
siklott. – Nekem is nagyon hiányzik. De elment, és ez ellen egyikünk sem tehet
semmit.
Dorothea mindig is megvetette azt a módot, ahogy az anyja elutasítja magától a
gyászt. Nem emlékezett, hogy akár egyetlen könnycseppet is ejtett volna, amikor az
apja eltűnt. Úgy tűnt, semmi nem tudja kihozni a sodrából. Dorothea viszont nem
tudott szabadulni Wilkerson élettelen tekintetétől. Az igaz, hogy a férfi megalkuvó
volt. De ő úgy gondolta, hogy a kapcsolatuk esetleg valami komolyabbá fejlődhet.
– Miért ölted meg? – kérdezte anyjától.
– Mérhetetlen gondokat okozott volna a családnak. És valószínűleg az
amerikaiak is megölték volna előbb-utóbb.
– Te vontad be az amerikaiakat! Te akartad azt az iratot a tengeralattjáróról! Te
beszéltél rá, hogy Wilkersonon keresztül intézzük az ügyet! Te akartad, hogy
megszerezzük azt az iratot, hogy bevonjuk Malone-t, és hogy aztán elkedvetlenítsem!
Te akartad, hogy ellopjam a kolostorból apa feljegyzéseit és azokat a köveket! Én
mindent úgy csináltam, ahogy te utasítottál.
– És mondtam én, hogy öld meg azt a nőt? Nem. Ez a szeretőd ötlete volt.
Mérgezett cigaretta! Nevetséges. És mi lett a nyaralónkkal? Romokban hever. Benne
két halott férfi. Akiket az amerikaiak küldtek. Melyiküket ölted meg te, Dorothea?
– Muszáj volt megtenni.
Az anyja föl-alá járkált a márványlapokon.
– Te mindig ilyen gyakorlatias vagy! Muszáj volt megtenni! Persze, de a te
amerikaid miatt. Ha továbbra is részese marad az ügynek, akkor ez katasztrofális
következményekkel járt volna. Ez most már nem rá tartozott, úgyhogy véget
vetettem a közreműködésének. – Közelebb lépett, egészen az orra elé állt. – Azért
küldték, hogy kémkedjen utánunk. Én csupán arra biztattalak, hogy használd ki a
gyengeségeit. De te túl messze mentél. Bár azt is el kell ismernem, én meg
alábecsültem, hogy mennyire érdeklődnek a mi családunk iránt.
Dorothea Wernerre mutatott.
– Őt miért vontad bele?
– Segítségre van szükséged. Ő megadja neked.
– Nekem semmi nem kell tőle. – Egy pillanatra elhallgatott. – De tőled sem, te
öregasszony!
Anyja gyorsan fölemelte a kezét, és arcul csapta Dorotheát.
– Velem nem beszélhetsz így. Sem most, sem máskor.
Dorothea nem mozdult. Tudta, hogy bár fizikailag erősebb idős anyjánál, Ulrich
Henn egészen más kategória. Belülről, a nyelvével megcirógatta égő orcáját.
Lüktetett a halántéka.
– Azért jöttem ide ma este – mondta Isabel -, hogy tisztába tegyem a dolgokat.
Most már Werner is részese ennek az egésznek. Én vontam bele. A nyomozásról,
vizsgálódásról is én döntöttem. Ha nem akarod elfogadni ezeket a szabályokat, akkor
itt és most befejezzük, és a húgod ellenőrzése alá kerül az egész.
Szúrós szemmel nézett a lányára. Dorothea látta, hogy anyja szavai nem üres
fenyegetések.
– Te akarod ezt, Dorothea. Tudom, hogy akarod. Te sokkal inkább rám
hasonlítasz. Megfigyeltem. Te keményen dolgoztál a családi vállalkozásokban. Jó is
vagy mindabban, amit csinálsz. Lelőtted azt az embert a nyaralóban. Bátor vagy, ami
nem mindig mondható el a húgodról. Neki meg vannak olyan meglátásai,
amilyenekről neked fogalmad sincs. Kár, hogy kettőtök jó tulajdonságai nem
ötvöződtek egyetlen személyben. Régen bennem valahogy összekeveredett minden,
és sajnos ezt mindketten megsínylettétek.
Dorothea Wernerre nézett.
Lehet, hogy már nem szereti, de az ördögbe is, néha nagyon is szüksége lett
volna rá, és ezt csak azok tudják megérteni, akik túlélik a gyerekeiket. Őket összeköti
a gyász. Georg halálának dermesztő csapása akadályokat emelt, amelyeket
mindketten megtanultak tiszteletben tartani. Mégis, miközben a házassága kudarcot
vallott, az élete virágzik. Az anyjának igaza van. Az üzlet lett a szenvedélye. Az
ambíció nagyon erős kábítószer, ami mindent elnyom, beleértve a törődést is.
Werner összefonta karját a háta mögött, és kihúzta magát, mint egy katona.
– Talán élveznünk kellene azt a kis életet, ami még hátravan.
– Sose tudtam, hogy szeretnél meghalni. Egészséges vagy, és még sok évig
élhetsz.
– Nem, Dorothea. Még sok évig lélegezhetek. Élni, az egészen más kategória.
– Mit akarsz, Werner?
A férfi lehajtotta a fejét, és közelebb lépett az egyik sötét ablakhoz.
– Dorothea, válaszúthoz érkeztünk. Lehet, hogy egész életed csúcspontja
következik be néhány napon belül.
– Lehet? Micsoda magabiztosság!
A férfi szája széle lefelé görbült.
– Nem akartalak megbántani. Bár sok mindenben nem értünk egyet, én nem
vagyok az ellenséged.
– Akkor ki az ellenségem, Werner?
A férfi tekintete megkeményedett.
– Tulajdonképpen nincs szükséged rá. Te vagy saját magad ellensége.
Malone lejött a szószékről.
– A Jelenések könyve az utolsó az Újszövetségben. Ebben János leírja látomását
az új mennyországról, az új földről, az új valóságról. – A nyolcszög felé intett. – Ez az
épület szimbolizálta a látomását. Velök lakozik, és azok az ő népei lesznek. Ezt
nyilatkoztatja ki a Jelenések könyve. Nagy Károly építtette ezt, és itt lakozott a
népével együtt. Ugyanakkor két dolog volt rendkívül fontos. A szélességnek,
hosszúságnak és magasságnak egyformának kellett lennie, a falak kerületének pedig
száznegyvennégy könyököt kellett kitennie. Tizenkétszer tizenkettőt.
– Maga nagyon jó ebben – mondta a nő.
– A nyolcas szintén nagyon fontos szám volt. A világot hat nap alatt teremtette az
Úr, a hetediken pedig megpihent. A nyolcadik nap, amikorra már mindent befejezett,
Jézust jelentette, a föltámadását, a tökéletes világ megkoronázásának dicsőséges
kezdetét. Ezért van a nyolcszög körül tizenhat oldalú sokszög. Aztán pedig ennek a
kápolnának a tervezői még egy lépéssel tovább mentek. Ezt angyali tisztasággal lehet
megtenni az Úr nagyobb dicsőségére. Ezt írta Einhard. A Jelenések az angyalokról
szólnak, hogy mit tettek az „új Jeruzsálem” kialakításáért. Tizenkét kapu, tizenkét
angyal, Izráel fiainak tizenkét törzse, a város kőfalának tizenkét alapja, a Bárány
tizenkét apostola, tizenkétezer futamatnyi, tizenkét kőfal drágakövekkel, tizenkét
kapu, tizenkét gyöngy. – Malone pillanatnyi szünetet tartott. – A tizenkettes az
angyalok tisztasága.
Lelépett a karzatról, és visszament a nyolcszögbe.
A körbefutó mozaik feliratra mutatott.
– Le tudná fordítani? Nem rossz az én latintudásom, de a magáé jobb.
Tompa puffanás hangja visszhangzott a falakon. Mintha valamit feszegetnének.
Megint.
Megkereste az irányt. Az egyik oldalkápolnából jött a zaj – a Szent Mihályéból.
Ahol a másik bejárat van.
Besietett, és az üres templomi padokat a vasretesszel bezárt, súlyos faajtó felé
fordította. Újabb puffanást hallott a másik oldalról.
– Megpróbálják betörni az ajtót.
– Kik? – kérdezte Christl.
Malone elővette a fegyverét.
– Újabb bajkeverők.
NEGYVENHÁROM
Dorothea el akart menni, de nem volt menekvés. Ki volt szolgáltatva az anyjának és a
férjének. Nem is szólva Ulrichról. Henn már több mint egy évtizede dolgozott a
családnál, látszólag Reichshoffen rendben tartásán, de Dorothea már régóta sejtette,
hogy megbízatásai ennél sokkal többre is kiterjednek. Most pedig már tudta. Ez az
ember gyilkos.
– Dorothea! – mondta az anyja. – A férjed rendbe akarja hozni a dolgokat. Azt
akarja, hogy úgy legyetek, mint azelőtt. Nyilvánvaló, hogy vannak még közöttetek
érzelmek, különben már régen elváltatok volna.
– A fiam miatt maradtam.
– A fiad meghalt.
– Az emléke nem.
– Nem, az nem. De most harcba kezdtél a te örökségedért. Gondolkozz! Vedd el
azt, amit kínálnak!
Dorothea tudni akarta:
– Miért törődsz te ezzel?
Isabel megrázta a fejét.
– A húgod dicsőséget, igazolást keres a családunknak. De ez túl nagy figyelmet
keltene. Te meg én sosem kerestük ezt. A te dolgod, hogy ezt megelőzd.
– Mitől lett ez az én feladatom?
Az anyja láthatóan utálkozott.
– Mindketten olyanok vagytok, mint az apátok. Semmi nincs bennetek belőlem?
Ide figyelj, gyermekem! Az út, amelyre léptél, nem vezet sehová. Én csak segíteni
szeretnék.
Dorothea érezte a szavakban a leereszkedést és a bizalmatlanságot.
– Sokat tanultam abból, hogy olvasgattam az Ahnenerbe kiadványait és
jegyzeteit. Nagyapa írt egy beszámolót arról, hogy mit láttak az Antarktiszon.
– Hermann álmodozó volt, nagy volt a fantáziája.
– Olyan vidékekről beszélt, ahol jég helyett sziklák vannak. Ahol folyékony
halmazállapotú tavak vannak, pedig nem lett volna szabad ilyen állapotúnak
lenniük. Üreges hegyekről beszélt, meg jégbarlangokról.
– És mit tudunk mi felmutatni ezekből a képzelgésekből? Mondd meg, Dorothea!
Közelebb kerültünk ahhoz, hogy bármit is találjunk?
– Van egy holttestünk kint, a kocsi csomagtartójában.
Anyja nagyot sóhajtott.
– Reménytelen eset vagy.
De a lánya is kezdte elveszteni a türelmét.
– Te fölállítasz szabályokat ebben a versenyben. Te akartad megtudni, hogy mi
történt apával. Te akartad, hogy Christl és én együtt dolgozzunk. Te adtad a
kezünkbe a kirakós játék darabjait. Ha olyan fenemód okos vagy, akkor miért
csináljuk mi ezt az egészet?
– Hadd mondjak valamit! Amit az apád mondott nekem régen.
Nagy Károly áhítattal hallgatta, amit Einhard mesélt. Biztonságban voltak, a palota
kápolnájában, amely a nyolcszög galériájáról nyílt. Végre eljött a nyári este, a külső
ablakok sötétek voltak, a kápolnában csend honolt. Einhard csak tegnap érkezett vissza
hosszú útjáról. A király csodálta. Apró emberke, de akárcsak a finom mézet csináló
méh vagy a szorgos hangya, ő is nagy dolgokra képes. Bésaléelnek nevezte Mózes
második könyve alapján, utalva nagy mesterségbeli tudására. Senkit nem küldött
volna őhelyette, most pedig feszülten hallgatta, amint Einhard mesélt a fárasztó
tengeri utazásról egy olyan helyre, ahol a hófalak oly fényesek, hogy a napfény
kékesen-zöldesen szikrázik rajtuk. Az egyiken vízesés volt, amely ezüstösen omlott
alá, s Nagy Károly értesült a délen és keleten meredező hegyekről is. A hideg
elképzelhetetlenül nagy, mesélte Einhard, és még a keze is beleremegett az
emlékezésbe. A szél olyan hevesen fúj, hogy még ezt a kápolnát is lerombolná. Nagy
Károly ebben kételkedett, de nem mondott ellent. Az emberek itt sárkunyhókban élnek,
mondta Einhard, amelyeknek nincsenek ablakaik, csak egy nyílás a tetőn, ahol a füst
távozhat. Agyuk csak a kivételezetteknek van, ruházatuk pedig béleletlen bőr. Ott
minden olyan más! A házak kőből vannak, bútorozottak és fűtöttek. A ruhák vastagok
és melegek. Nincsenek társadalmi osztályok, nincs vagyon, nincs szegénység. Az
egyenlők országa az, ahol az éjszaka végtelennek tűnik, és a víz mozdulatlan, mintha
halott lenne. De gyönyörű.
– Ezt írta Einhard – mondta Isabel. – Apád úgy mondta el nekem, ahogyan az apjától
hallotta. Abból a könyvből való, amelyet én adtam neked, ami Nagy Károly sírjából
való. Hermann megtanulta, hogyan kell elolvasni. Most nekünk is meg kell. Ezért
indítottam ezt a versenyt. Azt akarom, hogy te és a húgod találjátok meg a
válaszokat, amelyekre szükségünk van.
De abban a könyvben, amelyet az anyja adott neki, csak érthetetlen, zagyva
szövegek vannak, tele fölismerhetetlen dolgok fantasztikus ábrázolásával.
– Emlékezz Einhard szavaira! – mondta Isabel. – A végső mennyei bölcsesség, ami
Károly Urunknál vár, a Jelenések könyvének új Jeruzsálemről szóló részében kezdődik. A
húgod most éppen ott van, új Jeruzsálemben, több lépéssel előtted jár.
Dorothea nem hitt a fülének.
– Mindez nem képzelgés, Dorothea! A múlt nem csak képzeletből áll. A menny
szónak Nagy Károly idejében egészen más volt a jelentése, mint ma. A Karolingok ha
sheminnek nevezték, ami magasföldet, fennsíkot jelent. Most nem vallásról vagy
Istenről beszélünk, hanem olyan emberekről, akik léteztek, innen nagyon messze,
havas és jeges hegyvidéken, ahol végtelenek voltak az éjszakák. Nem akarod tudni,
miért?
De akarta. A fenébe is, akarta.
– Itt van a férjed, hogy segítsen – mondta az anyja. – Herr Wilkersonnal egy
potenciális problémát szüntettem meg. A kutatás most már zavartalanul folyhat
tovább. Majd én gondoskodom róla, hogy az amerikaiak megtalálják a holttestét.
– Nem volt szükség arra, hogy megöljétek – szögezte le ismét Dorothea.
– Nem? Tegnap egy ember tört be a házunkba, és megpróbálta megölni Herr
Malone-t. A húgodat összetévesztette veled, és meg akarta ölni. Szerencsére Ulrich
megakadályozta. Az amerikaiak nem nagyon tisztelnek téged, Dorothea.
A nő tekintete Hennre vándorolt, aki bólintott, jelezve, hogy mindaz, amit az
anyja az imént elmondott, igaz.
– Rögtön tudtam, hogy valamit tenni kell. Minthogy te a szokásaid rabja vagy,
tudtam, hogy Münchenben kell keresni, és meg is találtalak. Gondold csak el: ha én
ilyen könnyen rád találtam, mennyi időbe telne ez az amerikaiaknak?
Dorotheának eszébe jutott, milyen pánikban volt Wilkerson, amikor fölhívta.
– Azt tettem, ami szükséges volt. Most pedig, lányom, tedd te is azt!
Dorothea azonban elveszettnek tűnt.
– Mit tehetnék? Azt mondtad, csak az időmet vesztegettem mindazzal, amit
elértem.
Anyja megrázta a fejét.
– Biztos vagyok benne, hogy az a tudás, amit az Ahnenerbéről megszereztél,
hasznos lesz. Az anyagok Münchenben vannak?
Dorothea bólintott.
– Majd elküldöm érte Ulrichot. A húgod hamarosan rátér a helyes útra.
Mindenképpen együtt kell dolgoznotok. Vissza kell őt fogni. A családi titkoknak a
családban kell maradniuk.
– Hol van Christl? – kérdezte ismét Dorothea.
– Megpróbálkozik azzal, amivel te is.
Dorothea várakozón nézett.
– Megbízik egy amerikaiban.
NEGYVENNÉGY
AACHEN
Malone megragadta Christlt, és kirohant vele a Szent Mihály-kápolnából a külső
sokszögbe. Visszafordult az előcsarnok és a bejárat felé.
Újabb kattanások hallatszottak a kápolna felől.
Megragadta a bejárat kapujának kilincsét, amiről remélte, hogy belülről nyitható,
de ekkor zajt hallott. Valaki próbálgatta a külső zárat. Úgy tűnik, Baltaképű nem
egyedül dolgozik.
– Mi van? – kérdezte Christl.
– A tegnap esti barátaink megtaláltak. Egész nap követtek minket.
– És ezt csak most mondja?
Malone otthagyta a bejáratot, és visszament a nyolcszögbe. Tekintete
körbepásztázott a halvány fényben.
– Gondoltam, nem érdeklik a részletek.
– Részletek?
Malone hallotta, hogy a Szent Mihály-kápolnában enged a zár. Mögötte pedig a
bejárat öreg vaspántjainak nyikorgása jelezte, hogy azt is kinyitották. A csigalépcsőre
nézett, és mindketten fölrohantak rajta minden óvatosságot félretéve, csak a
sebességre figyeltek.
Lentről hangokat hallott, és csendet intett.
Biztos helyen akarta tudni Christlt, ezért nem mehettek végig az egész felső
galérián. Előttük magasodott a császári trón. A márványtrónus alatt volt egy sötét
nyílás, ahol valaha a zarándokok kúsztak át, jutottak eszébe az idegenvezető szavai –
üreges tér a ravatal és hat kőlépcső alatt. A háttérben magasodó oltár alatt is volt egy
nyílás, amelyet egy acélkapcsokkal ellátott ajtó zárt el. Intett a nőnek, hogy másszon
be a trón alá. Christl értetlenül meredt rá. Nem volt kedve vitatkozni, úgyhogy a lánc
felé taszigálta és mutatta, hogy másszon be alá.
– Maradjon csöndben! – mondta némán.
Lépések koppantak a csigalépcső irányából. Alig néhány másodpercük maradt.
Úgy tűnt, a nő is fölismeri, milyen kutyaszorítóban vannak, ezért engedett, és eltűnt
a trónus alatt.
Malone-nak el kellett csalogatnia őket. Korábban, amikor ellenőrizte a felső
szinteket, észrevett egy keskeny párkányt, amely az alsó boltívek fölött futott körbe,
jelezve az elválasztó vonalat a szintek között, és ez elég széles volt ahhoz, hogy rá
lehessen állni.
Elkúszott a trón mellett, megkerülte a ravatalt, és átlépett a derékmagasságú
bronzkorláton. A belső nyolcszög íveit tartó oszlopok egyikének vetve hátát
megpróbált egyensúlyozni. Szerencsére két oszlop is egymáshoz volt erősítve,
amelyek több mint egy méter szélesek voltak, vagyis elég jól eltakarták.
Hallotta a gumitalpú cipők csosszanását a felső galériáról.
Ismét arra gondolt, hogy mit keres itt, egy alig húsz centi széles párkányon,
pisztolyában öt golyóval, jó hat méterrel a talaj fölött. Megkockáztatott egy pillantást,
és két alakot látott a trónus túlsó oldalán. Az egyik fegyveres a ravatal mögött
óvakodott előre, a másik a túlsó oldalon foglalta el állását – az egyik felderít, a másik
fedezi. Az okos taktika gyakorlott elkövetőkre utalt.
Visszahajtotta a fejét a márványra, és átnézett a nyolcszög másik oldalára. A trón
mögötti ablakokból halvány fény vetült a túlsó oldali pillérekre, így a császári trónus
elmosódott árnyéka jól látható volt. Látta, hogy a másik árny megkerüli a trónt, és
most azon az oldalon van, ahol ő.
Még közelebb kell csalogatnia a támadót.
Bal kezével óvatosan benyúlt a kabátzsebébe, és talált egy egyeuróst, amelyet az
étteremben kapott vissza. Kivette, majd az egyik kezét oldalra, a falhoz nyújtva a
másikkal eldobta az érmét a bronzkorlát mellett a mintegy három méterrel odább
lévő másik oszlop felé. Az érme hangos pendüléssel csapódott a párkánynak, aztán
lezuhant a márványpadlóra. Ennek hangja már az egész templomban visszhangzott.
Azt remélte, hogy a fegyveresek majd rájönnek, hogy ő lehet a zaj forrása, és előbbre
jönnek, balra figyelnek, ő pedig jobbról lecsaphat.
De ezzel csak az egyik fegyveres mozgását vette számításba.
A trón feléje eső oldalán az árnyék nagyobb lett.
Pontosan kell időzítenie a mozdulatait! A pisztolyt a jobb kezéből áttette a balba.
Az árnyék a korláthoz közeledett.
Egy fegyver tűnt elő.
Malone fordult, megragadta a férfi kabátját, és átrántotta a korláton.
A test lerepült a nyolcszög aljára.
Malone átvetette magát a korláton éppen akkor, amikor lövés dördült, és a golyó
lepattant a márványról. Hallotta, amint a lezuhanó test becsapódik vagy hat méterrel
lejjebb, és székek zúzódnak szét alatta. Lőtt egyet a trón másik oldala felé, aztán
kihasználta az ezzel elért pillanatnyi szünetet, hogy fölugorjon, és a márványoszlop
mögött keressen fedezéket, csak most nem azon az oldalán, ahol az imént a
párkányon egyensúlyozott.
De jobb lába megcsúszott, és a térdét bevágta a padlóba. Gerincén végigzúgott a
fájdalom. Megrázta magát, és megpróbálta visszanyerni egyensúlyát, de már
elvesztette az előnyt.
– Nein, Herr Malone – mondta egy férfi.
Malone négykézláb állt, pisztolyával a kezében.
– Álljon föl! – parancsolta a férfi.
Lassan fölemelkedett.
Baltaképű megkerülte a trónt, és most ugyanazon az oldalon állt, Malone
közelében.
– Dobja el a fegyvert! – utasította a férfi.
Nem akarta ilyen könnyen megadni magát.
– Kinek dolgozik?
– Dobja el a fegyvert!
Húzni akarta az időt, de látta, hogy a férfi nemigen enged még több kérdést.
Baltaképű mögött, a padló közelében valami megmozdult. Két cipőtalpat vett észre a
trónus alatti sötétségben. Christl fölfelé tartott lába hirtelen előrelendült és teljes
erővel Baltaképű térdének vágódott.
A fegyveres, akit váratlanul ért a támadás, megtántorodott.
Malone ezt a pillanatot használta ki, hogy lőjön. A golyó a férfi mellkasába
csapódott. Baltaképű felnyögött a fájdalomtól, de aztán rögtön visszanyerte
egyensúlyát, és emelte a pisztolyát. Malone újból lőtt, mire a férfi a földre roskadt és
nem mozdult többé.
Christl előmászott a trónus alól.
– Maga belevaló nő! – mondta Malone.
– Segítségre volt szüksége.
Malone-nak fájt a térde.
– Valóban.
Megnézte a férfi pulzusát, de nem érzékelte. Aztán a korláthoz lépett és lenézett.
A másik fegyveres kicsavarodott teste összetört székek és padok között feküdt, vére
a márványra szivárgott.
Christl közelebb lépett. Ahhoz képest, hogy a kolostorban nem akarta látni a
holttestet, most nem úgy tűnt, mintha ezzel bármi gondja lenne.
– És most? – kérdezte.
Malone lefelé mutatott.
– Amint már az előbb kértem, mielőtt megzavartak volna, segítsen lefordítani azt
a latin feliratot.
NEGYVENÖT
VIRGINIA
17 óra 30 perc
Ramsey fölmutatta az igazolványát, és behajtott a Lee-erődbe. Az út Washingtonból
alig tartott tovább két óránál. A támaszpont egyike volt annak a tizenhat katonai
körletnek, amelyeket az első világháború kezdetén építettek, és ezt Virginia
legnépszerűbb szülöttjéről, Robert E. Lee tábornokról neveztek el. Az 1920-as
években egy állami vadállatkórházat rendeztek be a helyén. A támaszpontot 1940ben „reaktiválták”, és forgalmas hadiközpont lett. Az utóbbi húsz évben, hála
Washington közelségének, a létesítményt kibővítették és korszerűsítették.
Áthaladt seregnyi kiképző- és parancsnoki épület között, amelyekben rengeteg
felszerelést halmoztak fel, főleg logisztikai és adminisztratív eszközöket. A
haditengerészet három raktárépületet bérelt a támaszpont túlsó végében, több más
raktárhelyiség mellett. Ezekbe a bejárást engedélyhez kötötték, méghozzá szigorú
ellenőrzés után. A raktárak közül kettő a haditengerészet központi
parancsnokságához tartozott, a harmadik pedig a haditengerészeti hírszerzéshez.
Leparkolt, és otthagyta a kocsit, kabátját szorosan összehúzta magán. Odalépett
egy fémoszlop elé a tornácon, és beütött egy kódot. Aztán rátette a hüvelykujját a
digitális szkennerre.
Az ajtó egy kattanással kinyílt.
Egy kis előszobába lépett, amelynek plafonvilágítása bekapcsolt, amint érzékelte,
hogy belépett. Odament egy kapcsolósorhoz, és felkattintotta a fényeket a mögötte
elterülő tágas csarnokban, amit egy üvegfalon keresztül lehetett látni.
Mikor járt itt legutóbb? Hat éve?
Nem, több! Lehet már nyolc vagy kilenc is.
De legelőször harmincnyolc éve. Látta, hogy az épületben alig változtak a dolgok,
legfeljebb a biztonsági berendezések korszerűsödtek. Dyals tengernagy hozta ide
először. Az is egy fagyos, viharos téli napon volt. Februárban. Körülbelül két
hónappal az után, hogy visszatért az Antarktiszról.
– Okkal vagyunk itt – mondta Dyals.
Sokat töprengett már az útról. Sok időt töltött el a raktárban az előző hónap
folyamán, de mindez hirtelen véget ért néhány napja, amikor az expedíciót
feloszlatták. Rowland és Sayers visszatért az egységéhez, a raktárt lepecsételték, őt
pedig visszahelyezték a Pentagonba. A Washingtonból idevezető úton a tengernagy
alig szólalt meg. Dyals ilyen volt. Sokan féltek ettől az embertől – nem a hevességétől,
nem a sértéseitől, amiket egyébként is került. Hanem a látszólag sohasem pislogó
szemének jeges tekintetétől.
– Elolvastad a Magasugrás-hadműveletről szóló anyagot? – kérdezte Dyals. –
Amit odaadtam.
– Alaposan.
– És mit vettél észre?
– Azt, hogy ahol én jártam az Antarktiszon, az pontosan az a terület, amelyet a
Magasugrás legénysége felderített.
Három nappal korábban Dyals átadott neki egy SZIGORÚAN BIZALMAS
feliratú aktát. A benne lévő információk nem szerepeltek abban a jelentésben, amelyet
Cruzen és Byrd tengernagy nyújtott be antarktiszi expedíciója után. A jelentés a
hadsereg olyan szakértőitől származott, akik a Magasugrásban részt vevő 4700
emberhez tartoztak. Maga Byrd vezette őket, amikor különleges méréseket végeztek az
északi szárazföldi partvonalon. Jelentéseiket egyedül Byrdnek adták át, aki
személyesen foglalta össze őket a haditengerészet akkori főnökeinek. Amit akkor
olvasott, teljesen elképesztette.
– A Magasugrás előtt – mondta Dyals – meg voltunk győződve arról, hogy a
németek bázisokat hoztak létre az Antarktiszon a negyvenes években. A háború alatt,
de még röviddel utána is rengeteg tengeralattjárójuk csatangolt az Atlanti-óceán déli
részén. A németek 1938-ban vezettek itt nagyobb felderítő expedíciót. Tervezték, hogy
visszatérnek. Mi úgy gondoltuk, hogy meg is tették, csak nem verték nagydobra. De
az egész humbug volt, Langford. Teljesen hamis. A nácik nem mentek az
Antarktiszra támaszpontot építeni.
Ramsey várt.
– Azért mentek oda, hogy megtalálják a múltjukat.
Dyals átvezette a raktáron, és utat tört seregnyi faláda meg fémállvány között.
Megállt és rámutatott az egyik polcsorra, amelyen kődarabok sorakoztak, rajtuk
különös, kacskaringós jelekkel.
– A Magasugrásban részt vevő embereink rátaláltak néhány dologra, amiket a
nácik 1938-ban fedeztek föl. A németek olyan információk nyomába eredtek, amelyek
Nagy Sándor idejéből valók voltak. Az egyiküket Hermann Oberhausernek hívták.
Ráismert a névre az NR-1A legénységéből: Dietz Oberhauser tudományos
munkatárs.
– Egy évvel ezelőtt kerestük meg Dietz Oberhausert – mondta Dyals. – A
kutatási-fejlesztési részlegünkön néhány ember átnézte a háborúban zsákmányolt
német archívumokat. A németek úgy gondolták, hogy lenne mit fölfedezni az
Antarktiszon. Hermann Oberhausernek meggyőződése volt, hogy ott egy fejlett
társadalom élt, amely megelőzte a mi civilizációnkat. Úgy gondolta, hogy ezek a rég
elveszett árják lehetnek, és Hitler meg Himmler is meg akarta tudni, hogy igaza vane. Azt is gondolták, hogy ha az a civilizáció fejlettebb a miénknél, akkor tanulhatunk
tőlük hasznos dolgokat. Abban az időben mindenki valami áttörést várt.
Ami azóta sem változott.
– De Oberhauser kiesett a pikszisből. Magára haragította Hitlert. Így hát
elnémították és félreállították. Az elképzeléseit meg elvetették.
Ramsey a kődarabokra mutatott.
– Pedig úgy tűnik, igaza volt. Lehetett ott találni egyet s mást... Te olvastad az
aktákat. Ott is jártál. Mondd el, mit gondolsz!
– Mi nem találtunk semmi ilyesmit.
– Az Egyesült Államok mégis dollármilliókat költött arra, hogy csaknem ötezer
embert odaküldjön az Antarktiszra. Négy ember meghalt eközben. Mostanra újabb
tizenegy halottunk van, és elvesztettünk egy százmillió dollár értékű tengeralattjárót
is. Ugyan már, Ramsey! Gondolkozz!
Nem akart csalódást okozni ennek az embernek, aki oly nagyra tartotta az ő
képességeit.
– Képzelj el egy civilizációt – mondta Dyals -, amely több tízezer évvel az összes
általunk ismert előtt fejlődött ki. A sumérok, a kínaiak, az egyiptomiak előtt.
Csillagászati megfigyelések és mérések, súlyok, térfogatok, reális elképzelés a Földről,
fejlett térképészet, gömbmértan, hajózási ismeretek, matematika. Mondjuk, hogy
mindezekben jeleskedtek évszázadokkal, sőt évezredekkel előttünk. El tudod képzelni,
hogy mi mindent tanulhatnánk tőlük? Dietz Oberhauser elmondta nekünk, hogy az
apja 1938-ban ment az Antarktiszra. Látott sok mindent, és tanult is sok mindent. A
nácik komplett őrültek voltak, pedánsak, szűklátókörűek, arrogánsak, úgyhogy
egyszerűen nem tudták felfogni, hogy mindez mit jelent.
– De úgy tűnik, tengernagy úr, hogy mi is hasonló tudatlanságban szenvedtünk.
Olvastam a jelentést. A Magasugrás összegzése az volt, hogy ezek a kövek, amelyeket
itt, a raktárban látunk, valamilyen ősi fajtától, talán az árja rassztól származnak. Úgy
tűnt, mindenki aggódik emiatt. Úgy tűnt, mi is terjesztjük azt a mítoszt, amelyet a
nácik fogalmaztak meg magukról.
– Így van, és ez a mi hibánk. De akkor más idők jártak. Truman emberei úgy
gondolták, hogy ez túlságosan politikai színezetű dolog ahhoz, hogy a nyilvánosság
előtt tárgyaljunk róla. Nem akarták, hogy bármi olyan legyen, ami erősíthetné Hitler
és a németek szavahihetőségét. Ezért rápecsételték, hogy TOP SECRET, az egész
Magasugrás-műveletre, és mindent titkosítottak ez ügyben. De ezzel rengeteg kárt
okoztunk magunknak.
Dyals előremutatott, egy bezárt ajtóra.
– Mutatok valamit, amit még egyszer sem láthattál, amikor idejöttél.
Ramsey most ugyanezen ajtó előtt állt.
Amelyik egy hűtőkamrába vezetett.
Ahová harmincnyolc évvel ezelőtt ment be először és utoljára. Azon a napon
Dyals tengernagy kiadott neki egy parancsot – amit azóta is betartott -, hogy hagyd
békén! Ezt a parancsot vonta vissza most, de ő, mielőtt cselekedne, még egyszer eljött
ellenőrizni, hogy megvannak-e még.
Lenyomta a kilincset.
NEGYVENHAT
AACHEN
Malone és Christl lement a földszintre. A csomag, amelyben az útikönyvek voltak,
érintetlenül hevert egy széken. Kivette az egyik kötetet, és megkereste benne a latin
mozaikszöveg fordítását.
HA AZ ÉLŐ KÖVEK EGYSÉGBE TUDNAK ILLESZKEDNI
HA A SZÁMOK ÉS DIMENZIÓK ÖSSZEILLENEK
AKKOR AZ ÚR MŰVE, AMIVEL EZT A CSODÁS ÉPÍTMÉNYT LÉTREHOZTA
FÉNYESEN FOG TÜNDÖKÖLNI ÉS DIADALRA VISZI AZ EMBER JÁMBOR
IGYEKEZETÉT,
AKINEK MUNKÁI ÖRÖKKÉ MEGMARADÓ DÍSZEK LESZNEK,
HA A MINDENHATÓ MEGVÉDI ÉS ÓVJA ŐKET,
ÚGY TEGYE LEHETŐVÉ AZ ÚR E TEMPLOM FENNMARADÁSÁT
A SZILÁRD ALAPON, AMELYRE KÁROLY CSÁSZÁR HELYEZTE
Átadta a könyvet Christlnek.
– Jó a fordítás?
Már az étteremben észrevette, hogy több könyvben is benne van a fordítás, de
mindegyikben kissé eltérően.
A nő az írást nézte, időnként a mozaikszövegre pillantott, majd a könyvre. A
holttest alig néhány méternyire hevert tőlük kitekeredett végtagokkal, vértócsában,
de mindketten úgy tettek, mintha ott sem lenne. Malone a lövésekre gondolt, de
kételkedett abban, hogy a vastag falak és a süvítő szél miatt bárki meghallotta őket.
Legalábbis eddig senki sem jött utánanézni.
– A fordítás pontos – szólalt meg végül a nő. – Itt-ott vannak kisebb eltérések, de
egyik sem változtat a jelentésen.
– Azt mondta korábban, hogy a felirat eredeti, csak éppen mozaik került a festett
szöveg helyére. A kápolna felszentelése, ami ugyanaz, mint „dicsőítése”. Ezt angyali
tisztasággal lehet megtenni az Úr nagyobb dicsőségére. A tizenkettes szám az angyali
tisztaságot jelenti a Jelenések könyve szerint. Ez a nyolcszög ennek a tökéletes
tisztaságnak a szimbóluma. – A mozaikra mutatott. – Lehet, hogy minden
tizenkettedik betűről van szó, de szerintem inkább minden tizenkettedik szóról.
Egy kereszt jelezte, hogy hol kezdődik, illetve végződik az írás. Malone figyelte,
ahogyan a nő számolja a szavakat.
– Claret – mondta, amikor elért a tizenkettedikhez. Aztán a huszonnegyedik és a
harminchatodik helyen talált két újabb szót. – Quorum. Deus. Ez minden. A szöveg
utolsó szava, a velit, csak tizenegyedik.
– Érdekes, nem? Három szó, a szöveg pedig a tizenegyediknél végződik.
– Claret quorum deus. Isten fényessége.
– Gratulálok – mondta Malone. – Éppen most világosította meg a kutatást.
– Maga már tudta, igaz?
A férfi vállat vont.
– Az étteremben megpróbáltam az egyik fordítással, és ugyanezt a három szót
találtam.
– Ezt mondhatta volna! Meg azt is, hogy követnek minket!
– Megtehettem volna, de maga is megemlíthetett volna valamit.
A nő zavart pillantást vetett rá, de Malone nem vette a lapot, hanem
megkérdezte:
– Miért szórakozik velem?
Dorothea az anyjára bámult.
– Te tudod, hol van Christl?
Isabel bólintott.
– Mindkét lányomra figyelek.
Dorothea megpróbált nyugodt arcvonásokat magára erőltetni, de egyre növekvő
haragja ezt megnehezítette.
– A húgod összeállt Malone-nal.
Ezek a szavak szinte mellbe vágták.
– Te mondtad, hogy szabaduljak meg tőle. Azt mondtad, hogy gondot jelent.
– Az volt, és még mindig az, de a húgod beszélt vele az után, hogy veled
találkozott.
Az aggodalom érzése értetlenségbe csapott.
– Te szervezted meg?
Az anyja bólintott.
– Neked ott volt Herr Wilkerson. Neki Malone-t adtam.
Dorothea teste megdermedt, agya leblokkolt.
– A húgod Aachenben van, Nagy Károly kápolnájában, és azt teszi, amit kell.
Most pedig neked is azt kell tenned.
Anyja arca kifejezéstelen maradt. Ahogyan az apja lezser, szerető és figyelmes
volt, úgy az anyja fegyelmezett, távolságtartó és zárkózott. Christlt és őt is dadák
nevelték fel, és ők mindig is vágytak anyjuk figyelmére, egymással vetélkedtek a
legkisebb érzelemnyilvánításért. Mindig is azt gondolta, hogy ez az oka
ellenségeskedésüknek: mindkét lány egyedi akart lenni, de a helyzetet bonyolította,
hogy külsőre teljesen egyformán festettek.
– Számodra ez az egész csak játék? – kérdezte.
– Sokkal több annál. Ideje, hogy a lányaim felnőjenek.
– Megvetlek.
– Végre! Harag! Ha ez a módja annak, hogy végre ne kövess el ostobaságokat,
akkor, isten neki, gyűlölj!
Dorothea türelme végére ért, és anyja felé lépett. De Ulrich kettejük közé állt. Az
anyja fölemelte a kezét, ahogyan egy idomított állatot szoktak megállítani, mire
Henn visszalépett.
– Mit tennél? – kérdezte az anyja. – Megtámadnál?
– Ha tehetném.
– És ezzel elérnéd, amit akarsz?
A kérdés miatt megtorpant. Az ellenséges érzelmek elapadtak, csak a bűntudat
maradt. Mint mindig.
Mosoly jelent meg az anyja ajkán.
– Hallgatnod kell rám, Dorothea. Én tényleg segíteni jöttem.
Werner rezignáltan figyelt. Dorothea most rámutatott.
– Megölted Wilkersont, és most őt adod nekem. Christl pedig megtarthatja az
amerikaiját?
– Ez nem lenne méltányos. Werner a férjed, nem egy volt amerikai ügynök. Ezzel
majd holnap foglalkozom.
– És honnan tudod, hogy holnap hol lesz?
– Hát éppen erről van szó, gyermekem! Pontosan tudom, hogy az illető hol lesz,
és mindjárt el is mondom.
– Magának két diplomája van, és Einhard végakarata mégis gondot jelent? – kérdezte
Malone Christlt. – Legyen őszinte! Ezt már mind tudta.
– Nem tagadom.
– Teljesen hülye vagyok, hogy hagytam magam belerángatni ennek a
borzalomnak a közepébe. Az elmúlt huszonnégy órában megöltem három embert a
maga családja miatt.
A nő leült az egyik padra.
– Idáig tudtam követni a nyomokat. Igaza van. Eddig viszonylag könnyű volt. De
annak, aki abban a sötét középkorban élt, valószínűleg leküzdhetetlen akadályt
jelentett. Olyan kevesen tudtak akkor írni-olvasni! El kell ismernem, tényleg kíváncsi
voltam, hogy maga mennyire jó ebben.
– És megfeleltem?
– Egész jól.
– De csak azok találhatják meg az utat a mennyekbe, akik nagyra értékelik Salamon
trónját és a római könnyedséget. Ez a következő. Szóval, merre tovább?
– Akár hiszi, akár nem, én nem tudom a választ. Három nappal ezelőtt itt
megálltam, és visszatértem Bajorországba...
– Hogy velem találkozzon?
– Anya hazahívott, és elmondta, hogy Dorothea mit tervez.
Malone valamit tisztázni akart.
– Én kizárólag az apám miatt vagyok itt. Azért maradtam, mert valakinek nem
tetszett, hogy belekukkanthattam abba a dossziéba. A dolog egészen Washingtonig
nyúlik.
– Én semmilyen szerepet nem játszottam a döntésében?
– Egy csók még nem jelent viszonyt.
– És én még azt hittem, hogy élvezte...
Ideje leszögezni bizonyos dolgokat.
– Minthogy mindketten ugyanannyit tudunk erről a nyomkövetésről, nem
oldhatnánk meg a maradékot külön-külön?
A bejárati ajtó felé indult, de megtorpant a holttestnél. Hány embert ölt már meg
az évek során? Sokat. De mindig okkal. Istenért és a hazáért. Kötelességből és a
dicsőségért.
És most?
Nincs válasz.
Visszanézett Christl Faikra, aki szenvtelenül ült tovább.
Malone távozott.
NEGYVENHET
CHARLOTTE
17 óra 20 perc
Stephanie és Edwin Davis Herbert Rowland tóparti házától ötvenméternyire, az
erdőben lapult. Rowland negyedórája érkezett haza, és azonnal besietett, kezében
egy pizzás dobozzal. Utána rögtön kijött, és kihúzott három hasábot a farakásból.
Most már füst gomolygott a durva építésű kőkéményből. Stephanie is vágyakozott
egy kis tűz után.
Délután több órát töltöttek azzal, hogy további téli ruhákat, vastag kesztyűket és
prémes sapkákat vásároljanak. Feltöltekeztek harapnivalóval és italokkal is, aztán
visszamentek és elfoglaltak egy helyet, ahonnan észrevétlenül figyelhették a házat.
Davis úgy gondolta, hogy a gyilkos nem jön vissza a sötétség beállta előtt, de
mindenesetre lesben akart állni.
– Éjjel fog jönni – mondta suttogva.
Bár a fák fölfogták a szelet, a száraz levegő percről percre fagyosabb lett. Lassan
beborította őket a sötétség. Új ruháik vadászok számára készültek, a legújabb
technológiák szerint. Stephanie soha életében nem vadászott, és furcsán érezte
magát, hogy efféle ruhákat vesz Charlotte egyik előkelő áruházának
kempingosztályán.
Befészkelték magukat egy vastag törzsű örökzöld alá, a fenyőtüskék puha
párnájába. A nő Twixet majszolt. Az édesség volt a gyengéje. Atlantában az
íróasztala egyik fiókja tele volt kísértésekkel.
Még mindig nem volt biztos abban, hogy helyesen cselekszenek-e.
– Föl kellene hívnunk a titkosszolgálatot – súgta alig hallhatóan.
– Mindig ilyen pesszimista vagy?
– Nem kéne ilyen gyorsan elvetned az ötletet.
– Ez az én ügyem.
– Úgy tűnik, már az enyém is.
– Herbert Rowland bajban van. Egész biztos, hogy nem hinne nekünk, ha most
bekopognánk és mindent elmondanánk. És a titkosszolgálat se. Nincs semmilyen
bizonyítékunk.
– Kivéve a fickót, aki ma a házban járt.
– Miféle fickó? Ki ő? Mondd el, mit tudunk róla!
Stephanie semmit sem tudott mondani.
– Tetten kell érnünk, úgy elkapnunk – mondta a férfi.
– Mert úgy gondolod, hogy ő ölte meg Millicentet?
– Igen.
– Mi lenne, ha te világosítanál föl arról, hogy tulajdonképpen mi folyik itt?
Millicentnek semmi köze se Zachary Alexander admirálishoz, se a Magasugráshadművelethez. Most többről van szó, mint személyes bosszúról.
– Ramsey a közös nevező. Te is tudod.
– Valójában én mindössze annyit tudok, hogy nekem vannak ügynökeim, akik
kifejezetten az efféle akciókra vannak kiképezve, most mégis az én seggem fagy be,
amikor itt ülök a Fehér Ház egyik tisztviselőjével, akinek valami takargatnivalója
van.
Végzett a csokijával.
– Szereted az efféléket? – kérdezte Davis.
– Ez így nem fog menni.
– Mert azt hiszem, borzalmasak. Na, itt egy Baby Ruth. Ez is csokis rudacska.
A nő belenyúlt a zacskóba, és talált egyet.
– Egyetértek.
A férfi kikapta a kezéből.
– Ugye, nem bánod?
Stephanie vágott egy grimaszt. Davis nemcsak idegesítő, hanem izgalmas is.
– Miért nem nősültél meg soha? – kérdezte.
– Honnan tudod, hogy nem?
– Nyilvánvaló.
Úgy tűnt, a férfi belátja a megjegyzés jogosságát.
– Sose volt rá megfelelő alkalom.
Stephanie azon gondolkodott, hogy ez vajon kinek a hibája lehetett.
– Én dolgozom – mondta a férfi, miközben a csokirudat majszolta. – És nem
akartam fájdalmat.
Ezt a nő is megértette. Az ő házassága katasztrófa volt. Hosszas elhidegülés után
a férje tizenöt évvel ezelőtti öngyilkosságával ért véget. Hosszú ideje van már
egyedül. De Edwin Davis egyike lehet azon keveseknek, akik ezt megértik.
– Nem csak fájdalom van – mondta a nő. – Sok örömmel is jár.
– De mindig van benne fájdalom. Ez a bajom.
A nő közelebb húzódott a fatörzshöz.
– Miután Millicent meghalt – mondta Davis -, engem Londonba helyeztek. Ott
egy nap találtam egy macskát. Beteg volt. És vemhes. Elvittem egy állatorvoshoz, aki
megmentette, de a kicsiket nem tudta. Aztán hazavittem a macskát. Rendes állat.
Sose próbálna megkarmolni. Kedves. Szerető. Örültem, hogy van. Aztán egy nap
teljesen váratlanul elpusztult. Nagyon fájt. Tényleg nagyon. Akkor jöttem rá, hogy a
dolgok, amiket szeretek, meghalnak. Ennyi. Ezt nem akarom többé.
– Nagyon fatalistán hangzik.
– Inkább realistán.
A nő mobilja rezegni kezdett a felső zsebében. Megnézte a kijelzőt: Atlantából
hívták – fogadta a hívást. Néhány másodpercnyi hallgatás után azt mondta:
– Kapcsolja!... Cotton az – mondta Davisnek. – Ideje megtudnia, mi folyik itt.
De Davis csak evett tovább, és a házra figyelt.
– Stephanie – mondta Malone a telefonban -, megtudtad, ami nekem kell?
– A dolgok bonyolódnak. – A száját eltakarva gyorsan összefoglalta a dolgokat.
Aztán megkérdezte: – És a jegyzetek?
– Valószínűleg eltűntek.
Most meg ő hallgatta végig, hogy mi történt Németországban.
– Mit csinálsz most? – kérdezte Malone.
– El se hinnéd, ha mondanám.
– Tekintve azokat a zsákutcákat, amelyekbe én ma belefutottam, bármit elhiszek.
Stephanie elmondta.
– Szerintem nem is olyan bolondság – mondta Malone. – Én is itt állok a fagyban
egy Karoling-korabeli templom előtt. Davisnek igaza van. Az a fickó vissza fog
menni.
– Éppen ettől tartok.
– Valakit rettentően érdekel ez a Blazek, vagy NR-1A, vagy hogy a fenébe hívják
azt az átkozott tengeralattjárót. – Malone kedvetlensége hallhatóan bizonytalansággá
változott. – Ha a Fehér Ház azt mondta, hogy a haditengerészeti titkosszolgálat
érdeklődött, akkor ez azt jelenti, hogy Ramsey benne van. Párhuzamosan futunk,
Stephanie.
– Itt van egy fickó, aki éppen egy Baby Ruthot rágcsál, és aki ugyanezt mondja.
Látom, összebeszéltetek.
– Ha bárki megmenti a bőrömet, annak hálás vagyok.
A nőnek eszébe jutott a közép-ázsiai kalandjuk, de rákérdezett:
– A te utad hová vezet, Cotton?
– Jó kérdés. Majd hívlak. Vigyázzatok magatokra!
– Te is!
Malone letette a telefont. A templomkert túlsó végében állt, amely helyet adott a
karácsonyi vásárnak a domboldal tetején, az aacheni városháza közelében, amely
százméternyire, a kápolnával szemben állt. A behavazott épület zöldes színben
foszforeszkált. Ismét csöndesen havazott. Legalább a szél elállt.
Megnézte az óráját. Majdnem fél tizenkettő.
Már az összes bódé be volt zárva, elült a nyüzsgés és a hangzavar egészen
másnapig. Alig néhány ember járkált már csak arrafelé. Christl nem jött ki utána a
kápolnából, ő pedig, miután beszélt Stephanie-val, még jobban összezavarodott.
Isten fényessége.
A kifejezés nyilván Einhard idejéből származik. És egyértelmű a jelentése. De
van-e még mindig jelentősége?
Erre könnyű választ találni.
Megnyomta a SAFARI gombot az iPhone-ján, fölment az internetre, azon belül is
a Google-ra. Beírta, hogy ISTEN FÉNYESSÉGE EINHARD, és megnyomta a
KERESÉS gombot.
A kijelző vibrált, aztán kiadta az első huszonöt találatot.
A legfelső válaszolt a kérdésére.
NEGYVENNYOLC
CHARLOTTE
DECEMBER 13., CSÜTÖRTÖK
0 óra 40 perc
Stephanie zajt hallott. Nem nagyot, de elég erőset ahhoz, hogy tudja: valaki jár
arrafelé. Davis elbóbiskolt. Ő engedte neki, hogy aludjon. A férfinak nagy szüksége
volt már rá. Stephanie segíteni szeretett volna rajta, ahogyan Malone segített őneki,
de továbbra is azon töprengett, hogy okos dolog-e, amit tesznek.
Fogta a fegyvert, és a sötétet kémlelte a fák között meg a Rowland házát
körülvevő kis tisztáson. Az ablakok már legalább két órája sötétek voltak. Erősen
fülelt, és újabb koppanást hallott. Jobb felől. Fenyőágak susogtak. Bemérte a
távolságot. Körülbelül ötvenméternyire.
Tenyerét Davis szájára tette, és a fegyverrel megbökte a férfi vállát. Az felriadt,
de a nő erősen rátapasztotta kezét a szájára.
– Vendégünk van – lehelte.
Davis bólintott, hogy érti.
Stephanie arrafelé mutatott.
Újabb reccsenés.
Aztán mozgás Rowland kisteherautója mellett. Sötét árny tűnt föl, majd
beleolvadt a fák árnyékába, néhány pillanatra teljesen eltűnt, de aztán megint ott
volt. A ház felé haladt.
Charlie Smith a bejárati ajtóhoz lopózott. Herbert Rowland házikója már régóta
sötétbe burkolódzott.
A délutánt mozikban töltötte, majd a Ruth’s Chrisben elfogyasztotta azt a
marhasültet, amelyre már rég fente a fogát. Mindent egybevetve egész nyugodt kis
nap volt. Elolvasta az újságok beszámolóit David Sylvian tengernagy haláláról, és
elégedetten látta, hogy sehol nem utaltak idegenkezűségre. Két órával ezelőtt tért
vissza, és mostanáig a hideg erdőben figyelt és várt.
De minden nyugodtnak tűnt.
A bejáraton ment be a házba. A zárat gyerekjáték volt kinyitni. Bent pedig élvezte
a meleget. Először a hűtőszekrényhez osont, és megnézte az inzulinos üvegcsét. A
folyadék szintje egyértelműen alacsonyabb volt. Tudta, hogy mindegyikben
négyadagnyi van, és úgy becsülte, hogy a folyadéknak mintegy negyede hiányzik.
Kesztyűs kezével kivette a fiolát, és nejlonszatyorba süllyesztette.
Ellenőrizte a fagyos whiskysüvegeket is, és észrevette, hogy az egyikben az ital
szintje jóval alacsonyabb. Herbert Rowland láthatóan jócskán iszogatott az este. A
konyhai szemetesben talált egy használt fecskendőt, amit szintén betett a szatyorba.
Óvatosan belépett a hálóba.
Rowland tarka paplan alatt feküdt, és szaggatottan lélegzett. Megtapintotta a
pulzusát. Lassú. Az éjjeliszekrényen álló óra majdnem egy órát mutatott. Körülbelül
hét óra telhetett el azóta, hogy beadta magának az injekciót. A feljegyzésben az állt,
hogy Rowland mindig az esti hat órás hírek előtt adja be magának az inzulint, aztán
pedig inni kezd. De minthogy ma este nem került inzulin a vérébe, az alkohol
gyorsan dolgozott, és máris mély diabéteszes kómába taszította. A halál sem járhat
már messze.
Az egyik sarokból előhúzott egy széket. Meg kell várnia, míg Rowland tényleg
meghal. De eldöntötte, hogy nem lesz bolond. Még mindig nyomasztotta annak a két
idegennek a feltűnése, ezért visszament a nappaliba, és magához vett két puskát,
amelyekre már korábban fölfigyelt. Az egyik gyönyörű példány volt. Mossberg
ismétlőfegyver. Hétlövetű, nagy kaliberű, teleszkópos irányzékkal. A másik egy .12es kaliberű Remington. A Ducks Unlimited modellek egyike, ha nem téved. Ő maga
is majdnem vásárolt már ilyet. A puska melletti kisszekrény tele lőszerrel.
Megtöltötte mindkét fegyvert, aztán visszatért az ágy melletti őrhelyére.
Most már fölkészült.
Stephanie megragadta Davis karját. A férfi már indulásra készen állt.
– Mit csinálsz?
– Mennünk kell.
– És mit csinálunk, ha odaérünk?
– Megállítjuk. Hiszen éppen most öli meg azt az embert.
Stephanie tudta, hogy a férfinak igaza van.
– Én megyek a bejáraton – mondta a nő. – Az egyetlen kiút a hátsó oldalon lévő
üvegajtó. Te azt fedezd. Lássuk, sikerül-e úgy ráijesztenünk, hogy hibázzon.
Davis elindult.
Stephanie utána, és közben azon gondolkodott, hogy szövetségese vajon
szembenézett-e már valaha ehhez hasonló veszéllyel. Ha nem, akkor átkozottul
vakmerő. Ha igen, akkor pedig őrült.
Kiértek a kavicsos útra, azon óvakodtak tovább a ház felé, alig csapva zajt. Davis
elkanyarodott a tó felé, majd fellopódzott a falépcsőn a hátsó teraszra. Stephanie
látta, hogy az elhúzható üvegajtó mögött a függöny be van húzva. Davis csendben a
terasz túlsó oldalára osont. Látva, hogy a férfi jó pozíciót foglalt el, Stephanie a
bejárati ajtóhoz ment, és úgy döntött, hogy nyíltan a lényegre tér.
Erőteljesen megdöngette az ajtót.
Aztán elmenekült a tornácról.
Smith fölpattant a székről. Valaki bezörgetett az ajtón. Aztán koppanásokat hallott a
teraszról is. Újabb zörgetés. Most az üvegajtón.
– Gyere ki, te rohadék! – kiáltotta kint egy férfi.
Herbert Rowland semmit sem hallott. Továbbra is nehezen lélegzett, miközben
teste egyre inkább föladta.
Smith megragadta mindkét puskát, és a dolgozószoba felé fordult.
Stephanie hallotta Davis fenyegető ordítását.
Mi a nyavalya?!
Smith berontott a dolgozószobába, az egyik puskát lerakta a konyhapultra, aztán
kétszer belelőtt az üvegajtót fedő függönybe. Hideg levegő zúdult a szobába, amikor
az üveg darabokra tört. Kihasználta a pillanatnyi zavart, és visszavonult a konyhába,
ahol a pult mögé lapult.
Tőle jobbra golyók csapódtak be a dolgozószobában, úgyhogy hasra vetette
magát.
Stephanie belőtt a bejárati ajtó melletti ablakon. Aztán ismét. Ez talán elég ahhoz,
hogy elterelje a behatoló figyelmét a hátsó teraszról, ahol a fegyvertelen Davis áll.
Két lövést hallott. Ő úgy tervezte, egyszerűen meglepik a gyilkost azzal, hogy
kint emberek lesnek a hibájára.
De Davis, úgy látszik, másként gondolta.
Smith nem volt hozzászokva ahhoz, hogy sarokba szorítsák. Ugyanaz a két ember
lenne? Valószínű. Rendőrség? Aligha. Bezörgettek az ajtón. Egyikük még fel is
szólította, hogy menjen ki és harcoljon. Nem, ezek ketten nem rendőrök. De ezzel a
töprengéssel még várhat. Most sürgősebb, hogy mentse a bőrét.
Mit tenne ilyenkor MacGyver?
Imádta a sorozatot.
Használja az agyát!
Stephanie visszavonult a tornácról, és a hátsó terasz felé rohant, közben ügyelt az
ablakokra, Rowland kocsiját használva fedezékként. A puskát a házra tartotta lövésre
készen. Nem tudhatta, mennyire biztonságos most hátramenni, de meg kellett
találnia Davist. Az ádáz veszély, amit lelepleztek, gyorsan elszabadult.
Megkerülte a házat, és éppen akkor ért a teraszra vezető lépcsőhöz, amikor
Edwin Davis egy kovácsoltvas székkel bezúzta az üvegajtót.
Smith hallotta, hogy egy tárgy összetöri az üvegajtó maradékát, és a szobába repülve
letépi a függönyt. Fölemelte a puskát és lőtt, aztán fölpattant, megragadta a
sportpuskát is, és kirontott a konyhából, vissza a hálószobába. Bárki van is kint, ettől
meg kell torpannia, neki meg szüksége van erre a néhány másodpercre, amelyet a
lehető legjobban akart kihasználni.
Herbert Rowland továbbra is az ágyában feküdt. Ha még nem halt meg, már nem
járhatott messze tőle. De semmi sem utalt gyilkosságra. A preparált fiola és
fecskendő a szatyrában volt. Az igaz, hogy lövöldözés volt, de az ő kilétére semmi
nem utal.
Az egyik ablakhoz lépett, és fölhúzta az alsó felét. Gyorsan kimászott. A háznak
ezen az oldalán nem látott senkit. Visszaeresztette az ablakot. Le kéne számolnia
azokkal az akárkikkel, akik most itt vannak, de már így is túl sok mindent kockáztat.
Úgy döntött, hogy okos enged.
Puskával a kezében bevette magát az erdőbe.
– Teljesen megőrültél? – ordított Stephanie Davisre lentről.
Társa a teraszon maradt.
– Elment – mondta Davis.
A nő óvatosan fölment a lépcsőn, nem bízva a férfi egyetlen szavában sem.
– Hallottam, hogy nyílik egy ablak, aztán becsukódik.
– Ez még nem jelenti azt, hogy elment. Csak annyit, hogy egy ablak nyílt és
csukódott.
Davis átlépett az üvegajtó-törmeléken.
– Edwin...
A férfi eltűnt a sötétben, a nő pedig utánarohant. Davis a hálószobába igyekezett.
Felgyújtotta a villanyt éppen akkor, amikor a nő az ajtóba ért. Davis megnézte
Herbert Rowland pulzusát.
– Alig ver. És láthatóan egy hangot sem hallott. Kómában van.
Stephanie még mindig a fegyveres férfi miatt aggódott. Davis fölvette a telefont,
és beütött rajta három számot.
A 911-et.
NEGYVENKILENC
WASHINGTON
0 óra 30 perc
Ramsey hallotta, hogy megszólal a bejárati csengő. Elmosolyodott. Eddig türelmesen
várt, egyik kedvenc írójának, David Morrellnek egy krimijét olvasta. Becsukta a
könyvet, és várt, hogy az éjszakai látogató izzadjon egy kicsit. Végül fölállt, kisétált
az előszobába, és kinyitotta az ajtót.
Aatos Kane szenátor állt kint a hidegben.
– Maga csirkefogó... – mordult rá Kane.
Ramsey vállat vont.
– Én azt hittem, hogy a válaszom kifejezetten udvarias volt az ön asszisztense
bárdolatlan viselkedéséhez képest.
Kane berontott a lakásba.
Ramsey nem ajánlotta fel, hogy lesegíti a kabátját. A könyvesboltos nő láthatóan
megtette, amit kért tőle, és üzenetet küldött Kane asszisztensével – ugyanazzal a kis
pöccsel, aki vele packázott a Capitol Mallon -, hogy neki, mármint a nőnek, vannak
információi annak az asszisztensnek az eltűnésével kapcsolatban, aki három évvel
ezelőtt Kane-nek dolgozott. Az az asszisztens egy rendkívül csinos michigani kis
vörös volt, aki tragikus módon áldozatául esett egy sorozatgyilkosnak, aki
Washington körzetében tombolt. A gyilkost végül megtalálták, de addigra már
magával is végzett. Az üggyel annak idején tele volt a sajtó.
– Maga rohadt szemétláda! – ordította Kane. – Azt ígérte, hogy vége!
– Üljünk le!
– Nem akarok leülni. Szét akarom verni a fejét!
– Az semmin sem változtatna. – Élvezettel forgatta meg a kést a férfiban. – Akkor
is az én kezemben lesznek az aduk. Ezért inkább tegye föl magának a kérdést: akarjae, hogy legyen esélye az elnökség elnyerésére? Vagy inkább kegyvesztett akar lenni?
Kane dühét egyértelműen kényelmetlen érzés kísérte. Egészen más, ha az
embernek a csapda belsejéből kell kifelé pislognia.
Villámló szemmel méregették egymást, mint két oroszlán, amely a préda fölött
azt próbálja eldönteni, hogy melyikük ehet belőle előbb. Végül Kane bólintott.
Ramsey bevezette a szenátort a dolgozószobába, ahol leültek. A szoba kicsi volt, ami
furcsa bizalmasságra kényszerítette őket. Kane kényelmetlenül feszengett, és ez is
volt a cél.
– Én elmentem önhöz tegnap és ma reggel is segítségért – mondta Ramsey. –
Őszinte, komoly kérést intéztem valakihez, akit a barátomnak gondoltam. – Kis
szünetet tartott. – Válaszul csak arrogáns viselkedést kaptam. Az ön asszisztense
durva volt, és ellenszenves. De persze csak úgy viselkedett, ahogyan ön utasította.
Ezért volt olyan a válaszom.
– Maga egy csaló gazember!
– Ön pedig egy házasságtörő, akinek sikerült a bűnét ellepleznie egy kapóra jövő
sorozatgyilkossal. Ha jól emlékszem, még arra is vetemedett, hogy nyilvánosan
kifejezze felháborodását az asszisztense szörnyű halála miatt. Mit gondolnának vajon
a választói vagy a családja, ha tudnák, hogy a nőnek nem sokkal előtte abortusza
volt, és ön volt az apa?
– Erre nincs bizonyíték.
– Ön mégis teljes pánikban volt akkoriban.
– Tudja, hogy a nő tönkretehetett volna, akár én vagyok az apa, akár nem. Csak a
vádjai számítottak volna.
Ramsey úgy ült, mintha nyársat nyelt volna. Dyals tengernagytól jól eltanulta,
hogyan kell éreztetni, ki a főnök.
– És a szeretője tudta ezt – mondta végül. – Ezért manipulálhatta önt, és ezért
becsüli ön oly nagyra az én segítségemet.
Korábbi kínos helyzetének felidézése láthatóan lecsillapította Kane haragját.
– Fogalmam sem volt arról, hogy maga mit tervez. Sose egyeztem volna bele
abba, amit végül tett.
– Tényleg? Pedig ügyes húzás volt. Megöltük a nőt, gyanúba kevertünk egy
másik gyilkost, aztán azt is megöltük. Ha jól emlékszem, a sajtó dicsérte a helyzet
megoldását. Az öngyilkosság fölöslegessé tette a pert, aztán a kivégzést, és ráadásul
kiváló alapanyagul szolgált a szaftos tudósításokhoz. – Kis szünetet tartott. – És nem
emlékszem, hogy ön akkoriban egyszer is kifogásolt volna bármit.
Ramsey jól tudta, hogy bármely politikus esetében az a legnagyobb veszély, ha
megvádolja őt egy állítólagos szerető. Rengetegen buktak már el ilyen egyszerűen.
Nem számít, hogy a vádakat nem bizonyították, de még az sem, ha később
nyilvánvalóan hamisaknak bizonyulnak. Csak az számít, hogy léteznek a vádak.
Kane visszaült a székébe.
– Nem maradt választásom, miután tudomásomra jutott, hogy maga mit tett. És
most mit akar, Ramsey?
Semmi tengernagy, de még annyi udvariasság sem, hogy a keresztnevén szólítsa!
– Azt akarom, hogy biztosítva legyen: én leszek a Vezérkari Főnökök Egyesített
Bizottságának új tagja. Azt hittem, ezt elég világossá tettem ma reggel.
– Van fogalma arról, hogy még hányan akarják ezt a posztot?
– Biztos vagyok benne, hogy sokan. De tudja, Aatos, én teremtettem ezt a hiányt,
úgyhogy annak betöltése jogosan illet meg engem.
Kane hitetlenkedve nézett rá, megpróbálta megemészteni a hallottakat.
– Tudhattam volna!
– Három ok miatt mondtam most ezt el önnek. Először is tudom, hogy senkinek
nem fogja elmondani. Másodszor tudnia kell, hogy kivel áll szemben. Harmadszor
tudom, hogy ön elnök akar lenni. A szakértők szerint erre meg is van az esélye. A
pártja támogatja, a népszerűségi mutatói nagyszerűek, az ellenfelek nem túl
jelentősek. Önnek megvannak a kapcsolatai és az eszközei is ahhoz, hogy anyagi
támogatást szerezzen. Úgy tudom bizalmas forrásokból, hogy önnek van egy
harmincmillió dolláros ígérvénye különféle befektetőktől.
– Nagyon alapos munkát végzett – mondta Kane kényszeredetten.
– Ön viszonylag fiatal, jó egészségnek örvend, a felesége mindenben támogatja. A
gyerekei imádják. Mindent egybevetve kiváló jelölt.
– Kivéve, hogy három éve megdugtam az egyik alkalmazottamat, aki terhes lett,
elvetette a gyereket, majd úgy döntött, hogy szerelmes belém.
– Valahogy így. A nő sajnos áldozatául esett egy sorozatgyilkosnak, aki
zavarodottságában saját magával is végzett. Szerencsére elég nyomot hagyott maga
után, amelyek ezekhez a bűntettekhez kötötték, ennek a nőnek a meggyilkolását is
beleértve, úgyhogy a lehetséges katasztrófa az ön számára előnnyé változott.
Ramsey bölcsen lefedezte magát azzal, hogy megszerezte az abortuszról szóló
papírokat egy dél-texasi klinikáról meg egy másolatot annak a kötelező
tanácsadásnak a videofelvételéről, amit a texasi törvények előírnak minden abortusz
elvégzése előtt. A nő – persze álnevet használva – megtört a tanácsadó előtt, és név
említése nélkül azt mondta, hogy viszonya volt a főnökével. Nem sok részletet árult
el, de ahhoz eleget, hogy az Inside Edition, az Extra vagy a Maury Show tévés
magazinok bármelyike lecsapjon a sztorira, ami holtbiztosan teljesen tönkretette
volna Aatos Kane fehér házi esélyeit.
A könyvesbolt tulajdonosnője jó munkát végzett, amikor Kane kabinetfőnökének
tudomására hozta, hogy ő volt az a bizonyos tanácsadó. A szenátorral akart beszélni,
különben fölhívja a Fox News hírügynökséget, amely sosem tűnt ki azzal, hogy
bármi kedvezőt állított volna Kane-ről. A reputáció törékenyebb az üvegnél is.
– Maga ölte meg Sylviant? – kérdezte Kane.
– Mit gondol?
Kane leplezetlen megvetéssel nézte Ramseyt. Mindazonáltal annyira aggódott,
hogy ellenállása pillanatok alatt felmorzsolódott.
– Oké, azt hiszem, nyélbe tudom ütni a találkozót. Danielsnek szüksége van rám.
Ramsey arca egyetértő mosolyra húzódott.
– Tudtam, hogy így lesz. Most pedig beszéljünk a másik dologról!
– Milyen másik dologról?
– Én leszek az alelnökjelöltje.
Kane fölnevetett.
– Maga megbolondult.
– Egyáltalán nem. A következő elnökválasztás kimenetelét nem nehéz előre
megjósolni. Három jelölt, talán négy, de egyik sem az ön súlycsoportja. Lesznek majd
persze előcsatározások, de önnek túl sok adu van a kezében, és túl népszerű ahhoz,
hogy megszoríthassák. Aztán megpróbálhatja úgy begyógyítani a sebeket a saját
pártján belül, hogy a legerősebb legyőzött ellenfelét kéri fel alelnökjelöltjének, vagy
egy súlytalan pasast, de egyiknek se lenne sok értelme. Az előbbi biztosan keserűen
fogadná, a másikat pedig nem tudná segítségül használni a végső csatában.
Megpróbálhat olyasvalakit találni, aki a választók egy bizonyos rétegét hozná önnek,
de ennek az lenne a feltétele, hogy a szavazók a jelöltnévsor elején lévőket részesítik
előnyben a hátul lévőkkel szemben, ami már számtalanszor bebizonyosodott, hogy
nem így történik. Sokkal valószerűbb, ha valakit az államapparátusból választ,
ahonnan az alelnökjelölt elektorokat hozhat magával. De ez sem jó, mert például
John Kerry 2004-ben John Edwardst választotta, de elvesztette Észak-Karolinát. Még
Edwards saját körzetét is elvesztették.
Kane színlelt udvariassággal mosolygott.
– Az ön leggyengébb pontja a tapasztalatlansága külügyekben. A szenátoroknak
erre nincs is sok lehetőségük, hacsak nem vetik bele magukat teljes erővel, amit ön
bölcsen elkerült az évek folyamán. Én támogatni tudnám önt ezen a területen. Ez az
én erősségem. És miközben ön sosem volt katona, én negyven évet szolgáltam.
– És maga fekete.
Ramsey elmosolyodott.
– Észrevette? Semmi nem marad észrevétlen ön előtt!
Kane végigmérte.
– Langford Ramsey alelnök, mindössze egy szívdobbanásnyira...
Ramsey föltartotta a kezét.
– Erre ne is gondoljunk! Én csupán alelnök akarok lenni nyolc évig.
Kane mosolygott.
– Mindkét periódus alatt?
– Természetesen.
– Mindezt azért csinálta, hogy megszerezze magának ezt a posztot?
– Mi ezzel a baja? Nem ez a célja önnek is? Mindenkinél jobban tudja értékelni,
hogy ez mit jelent. Engem sosem választanának meg elnöknek. Tengernagy vagyok,
politikai bázis nélkül. De nagyon ácsingózom a kettes számú székre. Ehhez
mindössze egy emberre kell jó benyomást tennem. Önre.
Hagyta, hogy a szavai leülepedjenek.
– Nyilván ön is látja, Aatos, ennek a megoldásnak az előnyeit. Nagyon hasznos
szövetséges lehetek. Vagy ha úgy dönt, hogy nem egyezik bele, akkor rettenetes
ellenfél.
Figyelte, amint Kane végiggondolja a helyzetet. Jól ismerte ezt az embert.
Szívtelen, erkölcstelen hipokrita, aki egész életét a köz szolgálatában töltötte azért,
hogy olyan jó híre legyen, amely majd segíti az elnöki székbe ugrani.
Úgy tűnt, semmi nem áll ennek útjában.
És nem is fog, feltéve ha...
– Rendben, Langford. Adok magának is helyet a történelemben.
Végre a keresztnevén szólítja! Akkor így dűlőre juthatnak.
– Még valamit felajánlhatok – mondta Ramsey. – Nevezze jóindulatú gesztusnak,
hogy bizonyítsam: nem vagyok az a veszett ördög, akinek hisz.
Bizalmatlanságot látott Kane fürkésző tekintetében.
– Úgy tudom, az ön legfőbb ellenfele, különösen az előválasztások során, DélKarolina kormányzója lesz. Önök nem jönnek ki jól egymással, úgyhogy a harc
nagyon gyorsan személyes csatává válhat. Ő nagy gond lehet, különösen a déli
államokban. Mondjuk ki világosan: senki nem nyerheti el a Fehér Házat a dél
támogatása nélkül. Túl sok elektori szavazat múlik ezen.
– Mondjon valami olyat, amit nem tudok!
– Én ki tudom ütni ezt a vetélytársát.
Kane tiltón emelte föl a kezét.
– Nem kellenek újabb halottak!
– Ennyire ostobának néz? Nem. De olyan értesüléseim vannak, amelyek miatt
lemond az indulásról, még mielőtt egyáltalán megfordulna a fejében.
Látta az elégedettség rándulását Kane arcán. Tárgyalópartnere gyorsan tanul, és
már tetszett is neki a megoldás. Semmi meglepő. Kane, ha mást nem tud is, gyorsan
alkalmazkodik.
– Ha ő kiesik, az sokkal könnyebbé teszi a kampánypénz felhajtását.
– Akkor nevezze ezt az új szövetségese ajándékának. Nem fog indulni. – Ramsey
pillanatnyi szünetet tartott. – Amint én fölesküszöm az Egyesített Bizottság új
tagjaként.
ÖTVEN
Ramsey izgatott volt. Minden pontosan úgy történt, ahogyan megjósolta. Lehet, hogy
Aatos Kane lesz a következő elnök, de az is lehet, hogy nem. Ha sikerül neki, akkor
Ramsey öröksége is biztosítva van. Ha mégsem választják meg, akkor ő legalább a
Vezérkari Főnökök Egyesített Bizottságának tagjaként vonul nyugdíjba.
Mindenképpen nyer.
Eloltotta a villanyt, és elindult fölfelé. Néhány óra alvás jót tesz majd, mert a
holnapi döntő nap lesz. Mihelyst Kane kapcsolatba lép a Fehér Házzal, beindul a
hírgyár. Készen kell állnia, hogy hárítsa a sajtó rohamát, és közben se ne cáfolja, se ne
erősítse meg a szóbeszédet. A kinevezés joga a Fehér Házé, neki pedig meglepettnek
kell tűnnie még a feltételezésre is. A nap végén a médiaguruk már kiszivárogtatják
az ő esetleges kinevezésének hírét, hogy teszteljék a fogadtatást, és a szóbeszéd –
minden különösebb hűhó nélkül – másnapra ténnyé izmosodik.
Fürdőköpenye zsebében megszólalt a telefonja. Különös ebben az órában!
Kivette, de a kijelzőn nem látott nevet.
A kíváncsiság felülkerekedett benne. Megállt a lépcsőn, és fogadta a hívást.
– Ramsey tengernagy, itt Isabel Oberhauser.
Már a hívás is meglepte, de a kiejtés valósággal mellbe vágta. Idős asszony
hangja volt, németes akcentusú angollal.
– Maga igazán találékony, Frau Oberhauser. Már jó ideje próbál információkat
szerezni a haditengerészettől, most meg már sikerült engem is fölhívnia.
– Nem volt olyan nagyon nehéz. Wilkerson ezredes adta meg a számát. Miután
töltött pisztolyt szegeztek a fejének, nagyon készséges lett.
Ramsey gondjai megszaporodtak.
– Sok mindent elmondott nekem, tengernagy úr. Nagyon akart élni, és azt
gondolta, hogy ha válaszol minden kérdésemre, akkor életben maradhat. Sajnos nem
így történt.
– Meghalt?
– Megtakarítottam magának ezt a munkát.
Ramsey nem akart semmit elismerni.
– Mit óhajt?
– Tulajdonképpen azért hívtam, hogy egy ajánlatot tegyek. De mielőtt
megtenném, kérdezhetek valamit?
Ramsey fölment a lépcsőn, és leült az ágya szélére.
– Tessék.
– Miért halt meg a férjem?
Rögtön meghallotta az apró érzelmi rezdülést a nő egyébként rideg hangjában, és
azonnal látta az özvegy gyenge pontját. Úgy döntött, hogy az igazság lesz a
legcélravezetőbb.
– Önként jelentkezett egy veszélyes feladatra. Ugyanúgy, ahogyan jó néhány
évvel korábban az apja. De valami történt a tengeralattjáróval.
– Maga közismert dolgokat sorol, ahelyett hogy válaszolna a kérdésemre.
– Fogalmunk sincs, hogyan süllyedt el a tengeralattjáró, csak az biztos, hogy
elsüllyedt.
– Megtalálták?
– Sosem tért vissza a kikötőbe.
– Ez megint nem válasz.
– Az mindegy, hogy megtalálták-e, vagy sem. A legénysége mindenképpen
odaveszett.
– Nekem egyáltalán nem mindegy, tengernagy úr! Szerettem volna eltemetni a
férjemet. Megérdemelte volna, hogy az ősei mellett nyugodjék.
Most neki volt kérdése.
– Miért ölte meg Wilkersont?
– Egyszerű köpönyegforgató volt. A családunk vagyonából akart élni. Ezt nem
engedhettem. És különben is a maga kémje volt.
– Maga veszélyes nőnek tűnik.
– Wilkerson ugyanezt mondta. Azt mondta, hogy maga meg akarja öletni. Hogy
maga hazudott neki. Fölhasználta. Gyönge ember volt, tengernagy úr. De elmondta,
hogy maga mit mondott a lányomnak. Hogy is fogalmazott? El sem tudja képzelni! Ezt
válaszolta neki, amikor megkérdezte, hogy mit lehetne találni az Antarktiszon.
Szóval válaszoljon a kérdésemre! Miért halt meg a férjem?
Ez a nő azt hiszi, hogy nála van a gyeplő! Fölhívja az éjszaka közepén, és közli
vele, hogy a részlegvezetője meghalt! Meg kell hagyni, elég merész! De nagy a
hátránya, mert ő sokkal többet tud, mint a nő.
– Mielőtt a férje ajánlatot kapott volna az utazáson való részvételre, őt és az apját
is alaposan átvilágítottuk. Az keltette föl az érdeklődésünket, hogy a nácikat nagyon
izgatta a kutatásuk. Hát igen, találtak is ott egyet s mást 1938-ban, de ezt maga is
tudja. Sajnos a nácik túl együgyűek voltak ahhoz, hogy felismerjék, mit találtak.
Elhallgattatták a maga apósát. Amikor pedig a háború után végre megint
beszélhetett, senki nem figyelt rá. És a férje sem ismerte föl, hogy az apja minek van a
birtokában. Úgyhogy az egész homályban maradt egészen addig, amíg mi nem
jöttünk.
– És mit tudtak meg?
Ramsey kuncogott.
– Miért lenne az nekem jó, ha elmondanám magának?
– Ahogy azt már mondtam, azért hívtam föl, hogy felajánljak valamit. Maga
küldött valakit, hogy megölje Cotton Malone-t és a lányomat, Dorotheát. Az illető
betört a házamba, de alábecsülte védelmi képességünket. Meghalt. Nem akarom,
hogy a lányomnak baja essék, minthogy ő semmiféle veszélyt nem jelent magára.
Viszont Cotton Malone igen, mivel tudomása van arról, hogy miket talált a
haditengerészet a tengeralattjáró elsüllyedése ügyében. Vagy tévednék?
– Hallgatom.
– Én pontosan tudom, hogy Malone hol van, maga pedig nem.
– Miért olyan biztos ebben?
– Mert alig néhány órával ezelőtt Aachenben Malone megölt két embert, akik az ő
meggyilkolására érkeztek. Akiket maga küldött.
Ez új hír volt, minthogy eddig semmiféle értesítést nem kapott Németországból.
– Jó a hírhálózata!
– Ja. Akarja tudni, hol van Malone?
Ramsey kíváncsi lett.
– Miféle játékot játszik?
– Mindössze azt akarom, hogy maradjon távol a családunk ügyétől. Maga sem
akarja, hogy mi belekeveredjünk a magáéba, úgyhogy tartsuk távol magunkat
egymástól.
Megérezte, ahogyan róla Aatos Kane is, hogy ez az asszony akár a szövetségese is
lehet, ezért elhatározta, hogy felajánl valamit.
– Én is ott voltam, Frau Oberhauser. Az Antarktiszon. Közvetlenül az után, hogy
elvesztettük a tengeralattjárót. Lemerültem a víz alá, és láttam dolgokat.
– Olyan dolgokat, amiket el sem tudunk képzelni?
– Olyanokat, amiket soha nem fogok elfelejteni.
– Mégis titokban tartja őket.
– Ez a dolgom.
– Tudni akarom ezt a titkot. Még mielőtt meghalok, tudni akarom, hogy a férjem
miért nem jött soha vissza.
– Ebben talán tudok segíteni.
– Cserébe azért, hogy megtudja, hol van most Cotton Malone?
– Nem ígérem, de nagy rá az esély.
– Ezért hívtam magát.
– Akkor mondja el, amit én akarok tudni! – mondta Ramsey.
– Malone Franciaországba indult, egy Ossau nevű faluba. Négy óra múlva odaér.
Ennyi idő bőven elég magának, hogy elintézze, várják ott valakik.
ÖTVENEGY
CHARLOTTE
3 óra 15 perc
Stephanie Herbert Rowland kórházi szobája előtt várakozott Edwin Davis
társaságában. Amikor Rowlandet bevitték az intenzív osztályra, már alig volt benne
élet, de az orvosoknak sikerült stabilizálniuk az állapotát. Stephanie még mindig
dühös volt Davisre.
– Hívom az embereimet – mondta neki.
– Én már értesítettem a Fehér Házat.
A férfi fél órával ezelőtt eltűnt egy időre, és Stephanie azóta töprengett, hogy mit
csinálhatott.
– És mit szólt az elnök?
– Alszik. De a titkosszolgálat már úton van.
– Végre elkezdtél gondolkodni!
– El akartam kapni azt a gazembert.
– Szerencséd, hogy nem ölt meg.
– El fogjuk kapni.
– Hogyan? Hála neked, már messze jár. Halálra rémíthettük volna azzal, hogy
sarokba szorítjuk a házban, amíg kiérkeznek a rendőrök. De nem! Neked bele kellett
vágnod azt a széket az ablakba.
– Stephanie! Azt tettem, amit tennem kellett.
– Te nem vagy magadnál, Edwin! A segítségemet kérted, én pedig megadtam
neked. Ha meg akarod öletni magad, oké, tedd azt, de én nem akarok ott lenni, hogy
végignézzem.
– Ha nem ismernélek eléggé, még azt hinném, hogy aggódsz miattam.
A bókokkal nem megy semmire!
– Edwin, abban igazad volt, hogy van valaki, aki sorra öldösi az embereket. De
nem ez a módja, hogy elkapjuk. Nem, barátom, így nem lehet! Egyáltalán nem.
Davis mobilja megszólalt. Ő megnézte a kijelzőt.
– Az elnök! – Bekapcsolta a készüléket. – Igen, uram!
Davis csak hallgatott, aztán odanyújtotta a készüléket a nőnek:
– Veled akar beszélni.
Stephanie átvette a telefont, és azt mondta:
– Az ön tanácsadója megőrült.
– Mondja el, mi történt!
Stephanie összefoglalta az eseményeket.
Miután befejezte, Daniels azt mondta:
– Igaza van. Rendet kellene ott tennie. Edwin nagyon meggondolatlan. Tudok
Millicentről. Ez az egyik oka, hogy beleegyeztem ebbe az egészbe. Ramsey ölte meg,
efelől nincs kétségem. Úgy gondolom, hogy Sylvian tengernagyot és Alexander
parancsnokot is. De mindezt bizonyítani, az persze egészen más lapra tartozik.
– Lehet, hogy zsákutcában vagyunk.
– Már máskor is voltunk. Meg kell találni a kiutat.
– Miért kerülök én mindig effajta dolgok kellős közepébe?
Daniels elnevette magát.
– Mert tehetsége van az ilyesmihez. Tájékoztatásul elmondom, arról értesítettek,
hogy néhány órája két holttestet találtak az aacheni katedrálisban. A templom
belsejében golyónyomok mindenfelé. Az egyik embert lelőtték, a másik lezuhant, és
halálra zúzta magát. Mindketten olyan zsoldosok voltak, akiket a titkosszolgálatunk
rendszeresen alkalmazott. A németek hivatalosan információkat kértek tőlünk. Ezt
kaptam csemegének a reggeli tájékoztatómba. Lehet itt valami összefüggés?
Stephanie úgy döntött, hogy nem hazudik.
– Malone Aachenben van.
– Vajon miért tudtam, hogy ezt fogja válaszolni?
– Valami folyik ott, és Cotton úgy gondolja, hogy annak köze van ahhoz, ami itt
történik.
– Valószínűleg igaza is van. Azt akarom, hogy maradjon rajta az ügyön,
Stephanie!
A nő Edwin Davisre bámult, aki ott állt tőle két méterre a tapétát támasztva.
Herbert Rowland szobájának ajtaja kinyílt, és egy olajzöld műtősruhás férfi jött
ki.
– Magához tért, és magukkal akar beszélni.
– Mennem kell – mondta Stephanie Danielsnek.
– Vigyázzon a kicsikémre!
Malone fölfelé vezette a bérelt autót a lejtőn. Mindkét oldalon hó borította a tájat, de
a helyi hatóságok jó munkát végeztek: teljesen letakarították az országutat. Már
mélyen a Pireneusokban járt, még a francia oldalon, de a spanyol határhoz közel,
Ossau faluhoz közeledve.
Aachenből a kora reggeli vonattal utazott Toulouse-ba, onnan autózott tovább
délnyugat felé, a havas hegyekbe. Amikor előző este beírta a Google keresőjébe, hogy
ISTEN FÉNYESSÉGE EINHARD, azonnal megtudta, hogy az elnevezés egy
nyolcadik századi kolostorra vonatkozik, amely a Pireneusok francia oldalán áll. A
rómaiak, akik elsőként telepedtek meg a vidéken, hatalmas várost építettek itt, a
Pireneusok fővárosát, amely kulturális és kereskedelmi központtá vált. A frank
királyok testvérharcaiban azonban a hatodik században a várost kirabolták,
fölgyújtották, lerombolták. Egyetlen lakos sem menekült meg. Kő kövön nem
maradt. Mindössze egyetlen oszlop maradt állva a lerombolt földön, amelyről az
akkori krónikások azt írták, hogy „a csend hangját” jelképezi. És az oszlop meg is
maradt egészen addig, amíg Nagy Károly kétszáz évvel később arra nem járt, és el
nem rendelte, hogy építsenek kolostort azon a helyen, amelyben van templom meg
közösségi ház, és egy falut is a közelben. Maga Einhard felügyelte az építkezést, ő
nevezte ki az első püspököt, Bertrand-t, aki nemcsak ájtatosságáról, hanem
szervezőképességéről is közismert volt. Bertrand 820-ban az oltár előtt halt meg, és
az általa Szent Lestelle-ről elnevezett templom alá temették.
Malone Toulouse-ból jövet számos gyönyörű hegyi falun haladt keresztül. Már
többször járt ezen a vidéken, legutóbb tavaly nyáron. A számtalan település inkább
csak a nevében különbözött egymástól. Ossau-ban sorban álltak a házak a kanyargós
utcák mindkét oldalán, mindegyik durva, faragatlan kőből készült, címerek és
gyámkövek díszítették őket. Csak a cseréptetők gerince állt összevissza, többnyire
hóval borítva. A kéményekből füst gomolygott a hideg nappali levegőbe. Körülbelül
ezren laktak itt, és négy fogadóban szállhattak meg a vendégek.
Beautózott a falu központjába, és leparkolt. Keskeny utcácska vezetett visszafelé,
a főtérre. Meleg ruhába öltözött, kiismerhetetlen tekintetű emberek jöttek-mentek a
boltokból ki és be. Az órája 9.40-et mutatott.
A tetők fölött a szikrázóan kék eget nézte, aztán pedig egy meredek lejtőt,
amelynek egyik sziklás kiszögellésén négyszögletű torony magasodott. Mindkét
oldalán több kisebb torony is emelkedett.
Szent Lestelle romjai.
Stephanie Herbert Rowland betegágya mellett állt, vele szemben Edwin Davis.
Rowland kába volt, de azért a tudatánál.
– Maga mentette meg az életemet? – kérdezte Rowland szinte suttogva.
– Mr. Rowland – mondta Davis -, mi a kormánytól vagyunk. Nincs sok időnk.
Néhány kérdést kell föltennünk.
– Maga mentette meg az életemet?
Stephanie Davisre pillantott, amellyel ezt közölte: hagyd rám a dolgot!
– Mr. Rowland! Egy férfi akarta megölni magát. Nem tudjuk biztosan, de úgy
tűnik, diabéteszes kómát okozott. Szerencsére mi ott voltunk. Képesnek érzi magát,
hogy válaszoljon néhány kérdésre?
– Miért akart volna megölni?
– Emlékszik a Holdenre és az Antarktiszra?
Stephanie látta, hogy a férfi igyekszik összeszedni a gondolatait.
– Az már régen volt – mondta Rowland.
A nő bólintott.
– Valóban. De az illető ezért akarta megölni.
– Maguk kinek dolgoznak?
– Egy titkosszolgálati részlegnek. – Stephanie Davisre mutatott. – Ő pedig a Fehér
Házból van. Alexander parancsnokot, aki a Holdent irányította, tegnap este
meggyilkolták. Az egyik hadnagy, Nick Sayers, aki akkor magukkal szállt partra,
néhány éve halt meg. Úgy gondoltuk, hogy maga lehet a következő célpont, és
igazunk volt.
– Erről semmit sem tudok.
– Mit találtak az Antarktiszon? – kérdezte Davis. Rowland lehunyta a szemét, és
Stephanie azon gondolkodott, hogy elszenderedett-e. De néhány másodperc múlva
kinyitotta a szemét, és megrázta a fejét.
– Azt a parancsot kaptam, hogy erről sohase beszéljek. Senkinek. Maga Dyals
tengernagy mondta ezt nekem személyesen.
Stephanie tudta, ki Raymond Dyals. A haditengerészet titkosszolgálatának volt a
vezetője.
– Ő rendelte oda az NR-1A-t – mondta Davis.
Ezt Stephanie eddig nem tudta.
– Tudnak a tengeralattjáróról? – kérdezte Rowland. Stephanie bólintott.
– Olvastuk a jelentést az elsüllyedéséről, és beszéltünk Alexander parancsnokkal.
Úgyhogy mondja el, amit tud! – Úgy döntött, hogy egyértelművé teszi, mi a tét. – Az
élete függhet ettől.
– Abba kell hagynom az ivást – mondta Rowland. – A doktor azt mondta, hogy
meg fog ölni. Inzulint szedek...
– Tegnap is beadta magának?
Rowland bólintott.
Stephanie türelmetlenné vált.
– Az orvosok azt mondták, hogy nem találtak inzulint a vérében. Ezért esett
kómába. Ettől meg az alkoholtól. De mindez most már érdektelen. Azt szeretnénk
tudni, hogy mit találtak az Antarktiszon.
ÖTVENKETTŐ
Malone megnézte Ossau mind a négy fogadóját, és úgy döntött, hogy a L’Arlequin
lesz a legmegfelelőbb. Kívülről hegyvidékien egyszerű, de belül elegáns, karácsonyra
illatos fenyőágakkal, faragott betlehemmel, az ajtók fölött fagyöngydíszítéssel. A
tulajdonos kitette a vendégkönyvet, amelyben – mint elmondta – szerepel az összes
jelentősebb Pireneusok-kutató, valamint tizenkilencedik és huszadik századi
előkelőségek egész sora. Konyhája nagyszerű, sonkás halragut készített, úgyhogy
Malone korán ebédelt, aztán egy órán át kószált, majd végül megevett egy fatörzs
alakú, csokoládés-mogyorós süteményt. Amikor az órája tizenegyet mutatott, úgy
gondolta: lehetséges, hogy tévedett.
A pincértől megtudta, hogy a Szent Lestelle télre bezár, és csak májustól
augusztus végéig fogad látogatókat, akik azért járnak erre csapatostul, hogy élvezzék
a hegyi nyarat. De nincs is ott sok minden, főleg csak romok. Minden évben
végeznek egy kis restaurációs munkát, amelyet a helyi történészegyesület
finanszíroz, és a katolikus egyházmegye is támogat. Ezen kívül a helyet nem
látogatja senki.
Malone úgy döntött, hogy oda kell látogatnia. Az este hamar eljön, öt óra körül
már sötétedik, úgyhogy ki kell használnia, amíg még világos van.
Fölfegyverkezve hagyta el a fogadót. Pisztolyában három golyó maradt. Úgy
becsülte, hogy mínusz hathét fok lehet. Nem volt sok jég, inkább száraz hó, amely
ropogott a csizmája alatt. Örült, hogy korábban, Aachenben megvette ezt a csizmát
arra az esetre, ha majd valami terepre kell mennie. Dzsekije alatt új szvettere
kiválóan melegítette a testét. Kezét pedig bőrkesztyűbe bújtatta.
Készen állt.
Hogy mire?
Azt maga sem tudta biztosan.
Stephanie arra várt, hogy Herbert Rowland válaszoljon arra a kérdésére, mi történt
1971-ben.
– Nem tartozom semmivel azoknak a disznóknak – motyogta Rowland. –
Megtartottam az eskümet. Sosem szóltam egyetlen szót sem. Mégis meg akartak ölni.
– Azt kellene tudnunk, hogy miért – mondta Stephanie.
Rowland belélegzett egy kis oxigént.
– Ez volt a legrohadtabb dolog. Ramsey eljött a bázisra hozzám meg Sayershöz,
és azt mondta, megyünk az Antarktiszra. Mindannyian speciális kiképzésben
részesültünk, hozzá voltunk szokva mindenféle vad dologhoz, de ez volt valamennyi
között a legkülönösebb. Nagyon messze kerültünk otthonról. – Megint szippantott
egy kis oxigént. – Argentínába repültünk, fölszálltunk a Holdenre, és ettől kezdve
magunkra maradtunk. Azt mondták nekünk, hogy szonárral keressünk egy jeladót,
de addig egyetlen hangfoszlányt sem hallottunk, amíg partra nem szálltunk. Ekkor
Ramsey felcsatolta a felszerelését, és a vízbe merült. Körülbelül ötven perc múlva tért
vissza.
– Mit találtál? – kérdezte Rowland, miközben kisegítette Ramseyt a jeges vízből, erősen
markolva az embert és a felszerelést.
Nick Sayers a másik vállánál fogva húzta.
– Van odalent valami?
Ramsey hátratolta arcvédőjét és kapucniját.
– Olyan hideg van ott, mint egy szibériai hóember seggében. Még ebben a ruházatban is.
De fenemód érdekes.
– Majdnem egy órán át voltál lent. Volt valami merülési probléma? – kérdezte Rowland.
Ramsey megrázta a fejét.
– Egész idő alatt körülbelül tíz méter mélyen voltam. – Jobbra mutatott. – Az óceán
arrafelé húzódik a jég alatt egészen a hegyekig.
Ramsey levette a vízben használt kesztyűjét, és Sayers rögtön átnyújtott neki egy pár
szárazat. A csupasz bőrt nem volt tanácsos egy percnél tovább szabadon hagyni ebben a
környezetben.
– Le akarom vetni ezt a ruhát, és szárazat akarok venni.
– Van odalent valami? – ismételte meg kérdését Sayers.
– Rengeteg tiszta víz. Az egész nagyon színes, mintha egy korallzátonynál lennél.
Rowland látta, hogy Ramsey nemigen vesz tudomást róluk, de azt is észrevette, hogy egy
lezárt zsákocska van a derekára erősítve. Ötven perce a zsák még üres volt.
Most nem.
– Mi van abban? – kérdezte.
– Nem válaszolt – suttogta Rowland. – És nem engedte se nekem, se Sayersnek,
hogy megfogjuk azt a zsákot.
– Aztán mi történt? – kérdezte Stephanie.
– Elmentünk. Ramsey volt a parancsnok. Végeztünk még néhány ellenőrző
mérést, de nem találtunk semmit. Aztán Ramsey utasította a Holdent, hogy induljon
észak felé. Soha egyetlen szót sem mondott arról, hogy mit látott lent.
– Ezt nem értem – mondta Davis. – Akkor maga miért jelentene bármilyen
fenyegetést?
Az öregember megnyalta az ajkát.
– Valószínűleg amiatt, ami a visszaúton történt.
Rowland és Sayers elhatározta, hogy szerencsét próbál.
Ramsey a fedélzeten volt, Alexander parancsnokkal és még néhány tiszttel kártyázott.
Ezért végre elhatározták, hogy megnézik, mit talált társuk a merüléskor. Egyikük sem
szerette, ha tudatlanságban tartják.
– Biztos, hogy tudod a kombinációt? – kérdezte Sayers.
– A kormányos árulta el. Ramsey fölényeskedik, és ez nem az ő hajója, úgyhogy a
kormányos boldogan segített nekem.
Egy kis széf volt Ramsey ruhafogasa mögött. Amit a merülésből magával hozott, az az
utóbbi három napban ebben a kis páncélszekrényben volt, mióta elhagyták az antarktiszi
partokat, és az Atlanti-óceánon hajóztak.
– Őrködj az ajtónál! – mondta Rowland Sayersnek.
Letérdelt és beütötte a kódot, amelyet a kormányostól kapott.
A kattanás jelezte, hogy jó számokat kapott.
Kinyitotta a széfet, és megpillantotta a kis zsákot. Kihúzta, és érezte, hogy a tartalma
négyszögletes, húsz-huszonöt centis, körülbelül két centi vastag. Kicipzárazta a zsákocska
tetejét, és kicsúsztatta a tartalmát. Rögtön látta, hogy egy hajónapló. Az első oldalon kék
tintával ez állt: KÜLDETÉS KEZDETE 1971. OKTÓBER 17. – VÉGE... A második
dátumot csak akkor írták volna be, amikor a tengeralattjáró kiköt a végcélnál. De azt is
megértette, hogy a kapitánynak, aki ezt beírta, erre már sosem lesz módja.
Sayers közelebb lépett.
– Mi ez?
A kajüt ajtaja kinyílt.
Ramsey lépett be.
– Tudtam, hogy készültök valami ilyesmire.
– Kapd be! – mondta Rowland. – Mindannyian ugyanabban a hajóban evezünk. Te nem
vagy a felettesünk.
Ramsey fekete ajka mosolyra húzódott.
– Tényleg nem. De talán jobb is, ha folytatjátok, és megnézitek, mi forog kockán.
– Nagyon igazad van – mondta Sayers. – Mi is ugyanúgy önként jelentkeztünk, mint te,
úgyhogy mi is éppúgy szeretnénk a jutalmat, mint te.
– Akár hiszitek, akár nem – mondta Ramsey -, el akartam mondani nektek, mielőtt
kikötünk. Lesznek tennivalók, és azokat úgyse bírnám egyedül.
Stephanie megkérdezte:
– Miért volt ez annyira fontos?
Úgy tűnt, Davis jobban megértette.
– Nyilvánvaló.
– Nekem nem.
– A hajónapló – mondta Rowland – az NR-1A-é volt.
Malone felkaptatott a köves úton, amely inkább csak keskeny ösvény volt, amely
húsz-harminc méterenként éleset fordulva vezetett fölfelé a sziklás meredeken. Az
egyik oldalon kovácsoltvas stációjelenetek sorakoztak komoran, a másikon a kilátás
lassanként fenséges panorámává vált. A mély völgy napfényben fürdött, a távolban
pedig több barlangnyílás sötétlett. Valahol harangok jelezték, hogy dél van.
A gleccser által kivájt egyik hasadékhoz igyekezett, amely kisebbfajta zsebként
ékelődött a hegyoldalba, mint annyi más helyen a Pireneusokban. Bükkfák álltak a
lejtőkön, de csak kicsik és göcsörtösek, havas ágaik formátlanul görbültek
összevissza. Figyelte az egyenetlen talajú ösvényt, de nem látott rajta lábnyomokat,
ami azonban nem sokat jelentett, tekintettel a szélre és a kavargó hóra.
Az utolsó kanyar után eléje tárult a kolostor bejárata, amely egy kissé kiszélesedő
részen állt. Megállt, hogy kifújja magát, és ismét körbenézett a szélfútta, havas tájon.
A távolban a szél által fölvert hó kavargott a levegőben.
Vastag, vakolt falak emelkedtek mindkét oldalon. Ha hinni lehet mindannak,
amit a helyről olvasott, akkor ezek a kövek láttak rómaiakat, vizigótokat,
szaracénokat, frankokat és keresztes vitézeket. Számos csata zajlott ezért az
erődítményért. A csend szinte tapintható volt, ami ünnepélyes jelleget adott a
helynek. Története valószínűleg a halottakkal veszett oda, mert sem vésett, sem írott
emlékek nem maradtak e dicsőséges korról.
Isten fényessége.
Ez is fikció? Vagy tény?
Megtette a hátralévő húsz métert, odaért a vaskerítéshez, és észrevett egy lakattal
lezárt láncot.
Nagyszerű!
A falakon lehetetlen átmászni.
Megragadta a rácsot. Még a kesztyűn keresztül is dermesztette kezét a hideg.
Most mit tegyen? Kerülje meg az egész építményt, hátha a másik oldalról is van
valamilyen bejárat? Nem úgy tűnt, mintha lenne. Fáradt volt, és jól ismerte ezt a
szellemi kimerültséget: az ember könnyen elvész a különféle megoldási lehetőségek
között, de folyton zsákutcába kerül.
Dühösen megrázta a rácsot.
A lánc a földre zuhant.
ÖTVENHÁROM
CHARLOTTE
Stephanie végiggondolta, hogy Herbert Rowland mit mondott, aztán megkérdezte:
– Azt mondja, hogy az NR-1A épségben maradt? Rowland nagyon fáradtnak
tűnt, de most már a dolgok végére kellett járni.
– Annyit mondtam, hogy Ramsey a víz alól hozta föl a hajónaplót.
Davis jelentőségteljesen pillantott a nőre.
– Mondtam, hogy az a rohadék nyakig benne van.
– Ramsey akart megölni? – kérdezte Rowland. Stephanie nem akart válaszolni, de
látta, hogy Davis más véleményen van.
– Joga van megtudni – mondta Davis.
– Már így is elszabadultak a dolgok. Azt akarod, hogy még súlyosabb legyen a
helyzet?
Davis Rowlandre nézett.
– Úgy gondoljuk, hogy ő áll mögötte.
– Nem tudjuk – tette hozzá gyorsan Stephanie. – De nagyon is lehetséges.
– Mindig is szemét disznó volt – mondta Rowland. – Miután visszatértünk, ő
használhatott ki minden előnyt az ügyből. Nem én vagy Sayers. Persze bennünket is
előléptettek, de megközelítőleg sem kaptunk annyi hátszelet, mint Ramsey. –
Rowland elhallgatott. Láthatóan nagyon elfáradt. – Tengernagy lett. A csúcsra került.
– Talán később kéne folytatnunk – mondta Stephanie.
– Dehogyis! – mondta Rowland. – Ezt senki nem úszhatja meg! Ha nem lennék
most ebben az ágyban, magam ölném meg.
A nő nem igazán hitt ebben a merészségben.
– Tegnap este ittam utoljára – mondta a férfi. – Egy kortyot se többet! Ígérem.
Úgy tűnt, a harag hatásos orvosság. Rowland szeme már szikrázott.
– Mondjon el mindent! – kérte a nő.
– Mit tudnak a Magasugrás-hadműveletről?
– Csak azt, ami hivatalosan tudható – mondta Davis.
– Az egy nagy nulla.
Byrd tengernagy hat R4-D típusú repülőt vitt magával az Antarktiszra.
Mindegyiken voltak nagy teljesítményű kamerák és kereső magnetométerek. Egy
anyahajóról szálltak föl, és rakétameghajtással segítették a felszállást. A gépek több
mint kétszáz órát töltöttek a levegőben, és 37 ezer kilométert tettek meg a hatodik
kontinens fölött. Az egyik utolsó feltérképezési repülésről Byrd gépe háromórás
késéssel tért vissza. A hivatalos jelentésben az állt, hogy elveszítette az egyik motorját,
ezért sérülten kellett visszatalálnia. Byrd gépnaplójában azonban, amelyet át kellett
néznie és láttamoznia kellett a haditengerészeti műveletek akkori vezetőjének, egészen
más magyarázat állt.
Byrd éppen azon terület fölött repült, amit a németek Neuschwabenlandnak
neveztek el. A szárazföld fölött repült a fehérlő nyugati horizont felé, amikor észrevett
egy csupasz területet, amelyen három tavacska volt, s ezeket vörösesbarna sziklák
választották el egymástól. Maguk a tavak pedig vörösen, kéken és zölden virítottak.
Följegyezte a helyzetüket, aztán másnap egy különleges csapattal visszatért.
Fölfedezték, hogy a tó vize meleg, tele van algákkal, és ez adja a színét. A víz kissé sós
is volt, ami arra utalt, hogy kapcsolatban lehet az óceánnal.
A felfedezés nagyon izgatta Byrdöt. Tudott az 1938-as német expedícióról, amely
szintén észlelt valami hasonlót. Eddig kételkedett ezekben a jelentésekben, minthogy
már járt korábban is az Antarktiszon, és ismerte az ottani, rendkívül zord
viszonyokat, de a következő napokban egy különleges csoport földerítette a terepet.
– Nem tudtam, hogy Byrdnek volt egy saját naplója – mondta Davis.
– Én láttam azt a naplót – mondta Rowland. – Az egész Magasugrás-hadművelet
titkos volt, de rengeteg mindenfélével foglalkoztunk, amikor visszatértünk, úgyhogy
vethettem rá egy-két pillantást. Csak az utóbbi húsz évben szivárogtattak ki bizonyos
dolgokat a Magasugrásról, de azoknak a többsége is hamis.
– Mit tettek maguk, Sayers, Ramsey és maga, miután visszatértek? – kérdezte
Stephanie.
– Áthelyeztünk mindent, amit Byrd 1947-ben elhozott onnan.
– Még megvolt?
– Minden egyes darabja – bólintott Rowland. – Többrekesznyi. A kormány soha
nem dob ki semmit.
– Mi volt bennük?
– Fogalmam sincs. Mi csak szállítottuk és rakodtuk őket, de sosem nyitottuk ki
egyiket sem... Jut eszembe, mi lehet a feleségemmel? A nővérénél van.
– Adja meg a címét! – mondta Davis. – A titkosszolgálat majd fölveszi vele a
kapcsolatot. De Ramsey magára vadászik. És még mindig nem mondta el, hogy
Ramsey miért tarthat magától.
Rowland mozdulatlanul feküdt, mindkét karjában infúziós cső.
– Nem akarom elhinni, hogy majdnem meghaltam.
– A fickó, akit megleptünk, tegnap délután betört a házába, mialatt maga távol
volt – mondta Davis. – Azt gyanítom, hogy csinált valamit az inzulinjával.
– Lüktet a fejem.
Stephanie szeretett volna gyorsabban haladni, de tudta, hogy az öregember csak
akkor fog beszélni, ha készen áll rá.
– Gondoskodunk róla, hogy mostantól védve legyen. De azt tudnunk kell, hogy
miért van erre szükség.
Rowland arcán a legkülönfélébb érzelmek váltakoztak. Valamivel küszködött.
Lélegzete szaggatott lett, vizenyős szeme megvetően bámult.
– Az a nyamvadt napló olyan száraz volt, mint a tapló. Egyetlen vízfolt sem volt
egyik oldalán sem.
– A hajónapló? – kérdezte Stephanie.
Rowland bólintott.
– Ramsey abban a zacskóban hozta fel az óceán mélyéről. Ez azt jelenti, hogy
egyáltalán nem ázott el, mielőtt rátalált.
– Szűzanyám! – mormolta Davis.
Stephanie is megértette.
– Vagyis az NR-1A épségben maradt?
– Ezt csak Ramsey tudja.
– Ezért akarja mindet megölni – mondta Davis. – Amikor eljuttattad azt a
jelentést Malone-hoz, ő bepánikolt. Annak nem szabad nyilvánosságra kerülnie. El
tudod képzelni, milyen hatással lenne ez a haditengerészetre?
Stephanie azonban nem volt ebben olyan biztos. Kell még valaminek lennie!
Davis Rowlandre meredt.
– Ki tud még minderről?
– Én. Meg Sayers, de ő már meghalt. Dyals tengernagy. Ő tudta. Ő irányította az
egész műveletet, és ő parancsolt nekünk hallgatást.
Fehér Sólyom. Így nevezi a sajtó Dyalst, egyszerre utalva ezzel a korára és a
politikai nézeteire is. Sokszor hasonlították egy másik idős, arrogáns haditengerészeti
tiszthez, akit végül szintén félre kellett állítani. Hyman Rickoverhez.
– Ramsey lett Dyals kedvence – mondta Rowland. – A tengernagy személyes
stábjához került. Ramsey istenítette.
– Annyira, hogy még ma is védi a hírnevét? – kérdezte a nő.
– Ezt nem tudom. De Ramsey különös figura. Nem úgy gondolkodik, mint mi,
többiek. Örültem, hogy megszabadultam tőle, miután visszajöttünk.
– Vagyis már csak Dyals maradt meg? – kérdezte Davis.
Rowland megrázta a fejét.
– Még egyvalaki tudta.
Stephanie azt hitte, nem jól hall.
– Mindig van egy szakértő. Rámenős kutató volt, akit a haditengerészet bérelt fel.
Furcsa fickó. Mi úgy hívtuk: Óz, a nagy varázsló. Tudják, a fickó a függöny mögött,
akit soha nem lát senki. Maga Dyals fogadta fel, ő pedig csak Ramseynek és a
tengernagynak jelentett. Ő nyitotta föl saját kezűleg azokat a rekeszeket.
– Kéne a neve – mondta Davis.
– Douglas Scofield. A tudományok doktora. Állandóan emlékeztetett erre
minket. Doktor Scofield. Mindig így mutatkozott be. De ez egyikünket sem hatotta
meg. A feje egyébként olyan mélyen volt Dyals fenekében, hogy napvilágot sose
látott.
– Mi lett vele? – kérdezte Stephanie.
– Ördög tudja.
Indulniuk kellett, de valamit még meg akartak tudni.
– És mi lett azokkal az antarktiszi rekeszekkel?
– Mindent egy raktárba vittünk a Lee-erődbe. Virginiába. És otthagytuk
Scofielddal együtt. Hogy aztán mi lett velük, arról fogalmam sincs.
ÖTVENNÉGY
OSSAU, FRANCIAORSZÁG
Malone a hóba hullott vasláncot bámulta. Gondolkozz! Légy óvatos! Egy csomó
minden nagyon gyanús itt. Elsősorban az a vágás a láncon. Valaki egyenesen egy
fémvágóval jött ide.
Elővette a pisztolyt a kabátja alól, és belökte a kaput.
A fagyott zsanérok nyikorogtak.
Kőtörmeléken átlábolva ért el egy boltíves, román stílusú kapuhoz. Lement
néhány csorba kőlépcsőn, és koromsötét előtérbe ért. Ami kevés fény mégis volt, az a
keret nélküli ablaknyílásokon szivárgott be a széllel együtt. A falak vastagsága, a
nyílások dőlésszöge, a vaskapu a bejáratnál azokat a kezdetleges időket idézte,
amikor az építmény készült. Körülnézett e valaha oly fontos, félig imahelyként, félig
erődítményként szolgáló épületben, amely egy birodalom szélén állt.
Lehelete meglátszott a hidegben.
A földet fürkészte, de nem látott nyomokat.
Beljebb ment, seregnyi oszlop közé, amelyek az épen maradt tetőt tartották. A
tágasság érzete eltűnt a homályos boltívek alatt. Úgy mászkált az oszlopok között,
mintha egy megkövesedett erdő magas fái között bolyongana. Nem tudta, pontosan
mit keres, mire számíthat, és ellenállt a kísértésnek, hogy eggyé váljon ezzel a
kísérteties környezettel.
Az interneten azt olvasta korábban, hogy az első itteni püspök, Bertrand komoly
hírnévre tett szert. A legendák számos csoda tételéről szóltak. A közelben tanyázó
spanyol törzsek gyakran hagytak maguk mögött vért és üszkös romokat, amikor átátcsaptak a Pireneusoknak erre az oldalára. A helybéliek rettegtek tőlük. Bertrand
előtt azonban meghunyászkodtak, visszaadták foglyaikat, elvonultak, és sosem
tértek vissza többé.
Aztán ott volt a csoda.
Egy nő hozta oda a gyermekét, és azt panaszolta, hogy az apa nem akar
gondoskodni róluk. Amikor a férfi mindezt tagadta, Bertrand elrendelte, hogy
tegyenek eléjük egy kád hideg vizet, aztán beledobott egy követ. Azt mondta a
férfinak, hogy vegye ki a követ, és ha hazudik, akkor Isten jelet fog adni. A férfi
kiemelte a követ, de a kezét úgy leforrázta, mintha forró vízbe nyúlt volna. Rögtön
elismerte apaságát, és kárpótlást fizetett. Istenfélő életéért Bertrand végül az Isten
fényessége jelzőt kapta. Ő maga állítólag kitért e jelző elől, de azt nem tiltotta meg,
hogy a kolostorban használják. Így ismerhette ezt évtizedekkel később Einhard is,
amikor megírta végakaratát.
Malone otthagyta az oszlopokat, és átment a klastromrészbe. Ennek szabálytalan
trapéz alakú tetejét boltívek, oszlopok és oszlopfők tartották. A tetőszerkezet újnak
tűnt – nyilván erre összpontosítottak a felújításnál. Két terem nyílt jobb felé a
klastromból, mindkettő üres. Az egyiknek nem volt teteje, a másiknak bedőlt az
egyik fala. Valaha nyilván refektóriumok voltak a szerzetesek meg a vendégek
számára, ma már viszont csak az elemek és állatok jártak bennük.
Befordult a sarkon, és a karzat rövidebb oldalán ment tovább. Elhaladt több
beomlott rész mellett is. Mindegyiket belepte a hó, ami vagy az ablakokon, vagy a
megrongálódott tetőn esett be. A sarkokban csalán és más gizgaz látszott. Az egyik
ajtó fölött a Szűzanya bevésett képe. Az ajtón keresztül tágas terembe látott.
Valószínűleg a káptalani gyűlésterembe, ahol a szerzetesek éltek. Aztán kinézett a
kolostor kertjébe, egy omladozó medencére, amelyben halványan látszott még némi
levéldíszítés. Az alját belepte a hó.
Valami mozgott a kolostorban.
A szemben lévő galérián. Halványan és gyorsan, de biztos, hogy ott volt.
Lehajolt és a sarokba ugrott.
A kolostor hosszú oldala mintegy tizenöt méteren terült el előtte. A végén kettős
árkád ajtó nélkül. A templom. Úgy vélte, ha bárki bejön, az illetőt ott kell keresni, de
nem lesz könnyű. Pedig valaki elvágta azt a láncot ott kint.
Alaposan megnézte a tőle jobbra eső falat.
Közte és a kolostor vége között három ajtó nyílt. A tőle balra eső árkádok,
amelyek a szeles kertet övezték, vastag oszlopokból álltak, szinte teljesen dísztelenül.
Az idő és az elemek megtették a magukét. Mindössze egyetlen angyalszobrot látott,
amely túlélte a viszontagságokat, s amely címerpajzsot tartott a kezében.
És ekkor hallott valamit tőle balra, a hosszú árkádsor alól.
Lépések.
És feléje tartanak.
Ramsey kiszállt a kocsijából, és a hidegben besietett a haditengerészeti titkosszolgálat
főépületébe. Neki egyetlen biztonsági kapun sem kellett áthaladnia. Az egyik
beosztottja várta a kapuban. Az irodájába menet megkapta szokásos reggeli
tájékoztatóját.
Hovey az irodájában várta.
– Megtalálták Wilkerson holttestét.
– Folytassa!
– Münchenben, az Olimpiai park közelében. Fejbe lőtték.
– Jól megszabadultunk tőle, mondhatom!
– Inkább elégedett lehetne.
De Ramsey nem jött lázba. Az Isabel Oberhauserrel folytatott beszélgetés még
mindig nyomasztotta.
– Akarja, hogy én engedélyezzem a kifizetést annak az alkalmi asszisztensnek,
akit ennek az ügynek az elintézésével bíztunk meg?
– Még ne! – Ramsey már telefonált a tengerentúlra. – Egyelőre van egy másik
megbízatásom a számára Franciaországban.
Charlie Smith a Shoney’s étteremlánc egyik helyiségében ült, és éppen végzett
búzadaraadagjával. Kis sóval és három csipet vajjal szerette leginkább. Nem sokat
aludt. Az éjjel gondok voltak. Azok ketten őt akarták elkapni.
Miután kimenekült a házból, a kocsijával néhány kilométerrel odább leparkolt az
országúton. Látta, hogy a helyszín felé hamarosan mentőautó száguld, amelyet
követett Charlotte külvárosáig, a kórházig. Legszívesebben bement volna, de végül
mégsem tette. Inkább visszament a szállodába, és megpróbált aludni.
Nemsokára föl kell hívnia Ramseyt. Az egyetlen elfogadható jelentés az lenne,
hogy mindhárom célszemély halott. Ha a legcsekélyebb nehézségről szól, rögtön ő
maga lesz a célpont. Kigúnyolta Ramseyt, kihasználta régi ismeretségük minden
előnyét, méghozzá azért, mert tudta, hogy Ramseynek szüksége van rá.
De mindez egyetlen pillanat alatt megváltozik, ha hibázik.
Megnézte az óráját.
Negyed hét.
Meg kell kockáztatnia!
Látott egy utcai telefonfülkét. Bedobott néhány pénzérmét, és fölhívta a kórházat.
Amikor a géphang a menüt kezdte sorolni, a beteginformációt választotta. Minthogy
nem tudta a szoba számát, várnia kellett, amíg a kezelő fölveszi.
– Herbert Rowlandről szeretnék érdeklődni. Ő a nagybátyám, és az éjjel vitték be.
A nő azt mondta, hogy várjon egy kicsit, majd nemsokára visszatért.
– Sajnos kénytelen vagyok közölni, hogy Mr. Rowland nem sokkal a beérkezése
után elhunyt.
Smith döbbenetet mímelt.
– Ez rettenetes!
A nő részvétét nyilvánította. Ő megköszönte, letette a telefont, és
megkönnyebbülten fölsóhajtott.
Éppen csak sikerült.
Összeszedte magát, elővette a mobilját, aztán tárcsázott. Amikor Ramsey fölvette,
vidáman közölte vele:
– Háromból hármat. A szokásos hatékonysággal.
– Örülök, hogy örömet lel a munkájában.
– Szeretjük, ha elégedettek velünk.
– Akkor hadd legyek még egyszer! Negyedszer is. Igent mondok rá. Tegye meg!
Malone fülelt. Valaki van a nyomában, de előtte is. Továbbra is legörnyedve
berohant az egyik helyiségbe, amely jobb felé nyílt. Ennek épen állt minden fala, és
teteje is volt. Hátát a falnak vetve megállt az ajtó mellett. A sötétben még a szoba
sarkait is csak homályosan látta. Alig néhány méternyire volt a templom bejáratától.
Újabb lépések.
A galéria túlsó oldalánál, a templomtól elfelé.
Erősen markolta a pisztolyt és várt.
Akárki az, most közeledik. Meglátta volna valaki, amikor beugrott ide? Látszólag
nem, mert az illető nem igyekezett tompítani lépteinek zaját a ropogós hóban.
Malone felkészült, és behúzta a nyakát, periferikus látását használva az ajtó
környékének megfigyelésére. A léptek most annak a falnak túloldaláról hallatszottak,
amelynek támaszkodott.
Egy alak tűnt fel, a templom felé haladt.
Malone odapördült, megragadta a vállát, és a szemközti falhoz lódította, egyúttal
a bordái közé nyomta a fegyvert.
Döbbent arc nézett szembe vele.
Egy férfié.
ÖTVENÖT
CHARLOTTE
6 óra 27 perc
Stephanie telefonált a Magellán Ügyosztály központjába, és kért néhány információt
dr. Douglas Scofieldról. Ő és Davis már magukban voltak. Fél órával korábban
megérkezett a titkosszolgálat két embere, és hoztak magukkal egy biztonságos,
védett laptopot, amit Davis rendelt. Az ügynököket arra utasították, hogy
védelmezzék Herbert Rowlandet, akit más néven áthelyeztek egy másik szobába.
Davis beszélt a kórház vezetőjével, aki beleegyezett, hogy bejelentsék: Rowland
meghalt. Valaki biztosan ellenőrizni akarja majd. És valóban, a beteginformációs
nővér már jelentett is egy hívást húsz perccel ezelőttről, amikor egy férfi, aki a beteg
unokaöccsének mondta magát, Rowland állapota felől érdeklődött.
– Ettől biztosan megnyugszik majd – mondta Davis. – Nem hinném, hogy a
gyilkos be merne sétálni ide. Hogy végképp megnyugodjon, lesz majd egy
gyászjelentés a lapokban. Már elmondtam az ügynököknek, hogy beszéljenek
Rowland családjával, és szerezzék meg a beleegyezésüket.
– Ez egy kicsit erős a család és a barátok szempontjából – jegyezte meg Stephanie.
– De sokkal kellemetlenebb lenne, ha a fickó megtudná, hogy hibázott, és
visszajönne, hogy befejezze a munkát.
A laptop beérkező e-mailt jelzett. Stephanie megnyitotta az irodájából érkezett
üzenetet.
Douglas Scofield antropológiát tanít a Kelet-tennessee-i Állami Egyetemen. A
haditengerészetnek 1968-tól 1972-ig dolgozott szerződéssel, tevékenységét
titkosították. Hozzá lehet férni az adatokhoz, de nyoma marad, ezért az utasítása
szerint jártunk el, és csendben maradtunk. Számos publikációja van. A szokásos
antropológiai szakfolyóiratokon kívül ír a New Age-nek és több okkult magazinnak is.
Gyors informálódás az interneten azt jelezte, hogy témái között szerepelnek az
Atlantisz, az ufók, őskori űrhajósok és természetfölötti jelenségek. Szerzője a Régi
felfedezők térképei című könyvnek (1986), amely arról szól, hogy a térképészet
tudományát hogyan befolyásolhatták esetleges eltűnt kultúrák. Jelenleg konferencián
tartózkodik Asheville-ben, Észak-Karolinában. A tanácskozás címe: Megtalált ősi
kultúrák. A Biltmore-birtokon lévő szállodában tartják. Körülbelül 150 résztvevő. Ő
az egyik szervező és fő előadó. Évenként rendszeresen megtartott rendezvénynek
tűnik, mert a mostanit a 14. konferenciának nevezik.
– Már csak ő van hátra – mondta Davis. Stephanie válla fölött olvasta az üzenetet. –
Asheville nincs messze innen.
A nő tudta, mire gondol.
– Ezt nem mondod komolyan!
– Én odamegyek. Jöhetsz te is, ha akarsz. Beszélni kell vele.
– Akkor küldd a titkosszolgálatot.
– Stephanie, legkevésbé egy erődemonstrációra van szükségünk. Egyszerűen
menjünk oda, aztán meglátjuk.
– A tegnap esti barátunk is ott lehet.
– Reméljük!
Újabb csendülés jelezte, hogy megjött a válasz a másik kérdésükre is. Stephanie
megnyitotta az üzenetet, és együtt olvasták.
A haditengerészet raktárakat bérel a virginiai Lee-erődben. Már a második
világháború óta. Jelenleg három épület az övék. Csak az egyik szigorúan titkos,
amelyben van egy hűtőkamra is 1972 óta. Belépés csak számkód- és ujjlenyomatazonosítás után lehetséges, amit a haditengerészeti titkosszolgálat ellenőriz. Sikerült
megnéznem a haditengerészet adatbázisában lévő látogatási naplót. Érdekes módon ez
nem titkos. Az utóbbi 180 napban mindössze egyetlen olyan ember ment be a
hűtőraktárba, aki nem a Lee-erőd legénységéhez tartozik. Langford Ramsey
tengernagy, tegnap.
– Még mindig akarsz vitatkozni velem? – kérdezte Davis. – Láthatod, hogy igazam
van.
– Eggyel több ok arra, hogy segítséget kérjünk.
Davis a fejét rázta.
– Az elnök nem hagyná...
– Nem igaz! Te nem hagynád!
Davis arca egyszerre tükrözött ellenkezést és belenyugvást.
– Meg kell tennem! És lehet, hogy most már neked is. Emlékezz! Malone apja is
azon a tengeralattjárón volt.
– Amit nyilván Cotton is tud.
– Szerezzünk neki néhány választ!
– Edwin, meg is ölhettek volna tegnap éjjel!
– De nem öltek meg.
– A bosszú a leggyorsabb módja annak, hogy megöljenek. Miért nem hagyod rám
a dolgot? Vannak ügynökeim.
Egyedül voltak abban az irodahelyiségben, amelyet a kórház igazgatónője
bocsátott a rendelkezésükre.
– Szó se lehet róla – mondta Davis.
Stephanie látta, hogy hiába vitázik. Forrest Malone tényleg ott volt azon a
tengeralattjárón, és Davisnek igaza van abban, hogy ez elég ösztönző erő.
Lecsukta a laptopot, és fölállt.
– Azt hiszem, három óra autóval az út Asheville-be.
– Maga kicsoda? – kérdezte Malone a férfit.
– Halálra rémített.
– Válaszoljon a kérdésemre!
– Werner Lindauer.
Malone összekapcsolta az információkat.
– Dorothea férje?
A férfi bólintott.
– Az útlevelem a zsebemben van.
Erre nincs idő! Elvette a pisztolyt a férfi szívétől, aztán belökdöste foglyát az
egyik oldalsó szobába.
– Mit csinál itt?
– Dorothea itt járt három órája. Őutána jöttem.
– Ő hogyan talált erre a helyre?
– Maga nyilván nem ismeri túl jól Dorotheát. Ő nem szokott felvilágosításokat
adni. Christl is itt van.
Erre számított is. Várt a hotelban, és arra gondolt, hogy a nő vagy tud erről a
helyről, vagy rátalál úgy, ahogyan ő is.
– Ő még Dorothea előtt jött ide.
Malone ismét a kerengőnek szentelte a figyelmét. Ideje megtudni, mi van a
templomon belül. Intett a pisztolyával.
– Maga megy elsőnek. Jobbra, aztán a végén azon az ajtónyíláson be.
– Okos dolog ez?
– Ebben az ügyben semmi sem az.
Követte Wernert az árkádok alá, aztán át a kettős boltív alatt, majd rögtön
fedezéket keresett egy vastag oszlop mögött. Széles templomhajó nyílt meg előtte,
amelynek látványát keskenyebbé tették a benne húzódó oszlopsorok. Az oltár
mögött az oszlopok félkör alakban folytatódtak, követve a szentély alakját. A csupasz
falak mindkét oldalon magasak, az oldalhajók tágasak voltak. Sehol semmi díszítés.
Az egész templom inkább rom, mint épület. A szél kísértetiesen fütyült be az
ablaknyílásokon, amelyeket kőkeresztek osztottak négy részre. Meglátta a töredezett
és lyukacsos gránitlapú oltárt, de ami előtte volt, az ragadta meg leginkább a
figyelmét.
Két ember. Bekötött szájjal.
Egymásnak háttal a földön ültek, kezük hátul, egy oszlop mögött összekötve.
Dorothea és Christl.
ÖTVENHAT
WASHINGTON
6 óra 24 perc
Ramsey visszafelé ment a hivatalába. Jelentést várt Franciaországból, és világossá
tette tengerentúli emberei számára, hogy kizárólag Cotton Malone haláláról óhajt
hallani. Majd ez után fordítja ismét a figyelmét Isabel Oberhauserre, de azt még nem
döntötte el, hogy miként lehetne legcélszerűbben kezelni a helyzetet. A nőre gondolt
egész idő alatt, amíg az iménti megbeszélésen részt vett, és eszébe jutott valami, amit
egyszer hallott. Voltam már épeszű, és voltam már paranoiás, de utóbbinak lenni sokkal
jobb.
Ezzel egyetértett.
Szerencsére elég sok mindent tudott az öreg hölgyről.
Az ötvenes évek végén ment férjhez Dietz Oberhauserhez. A férfi gazdag bajor
arisztokrata család sarja volt, a nő a helybeli polgármester lánya. A nő apja a háború
alatt a náciknak dolgozott, aztán meg az amerikaiaknak. Isabelnek 1972-ben került a
birtokába a teljes Oberhauser-vagyon, miután Dietz eltűnt. Később hivatalosan is
holttá nyilváníttatta. Ettől kezdve érvényes lett a férfi végrendelete, amelyben
minden vagyonát a feleségére hagyta, hogy ő kezelje a lányai javára. Ramsey, mielőtt
elküldte Wilkersont, hogy kerüljön kapcsolatba velük, tanulmányozta ezt a
végrendeletet. Érdekes módon azt, hogy a vagyon feletti rendelkezés mikor kerül át a
lányok kezébe, a férj teljes egészében Isabelre bízta. Azóta eltelt harmincnyolc év, és
még mindig a nő irányított mindent. Wilkerson azt jelentette, hogy a lányok
veszettül gyűlölik egymást, ami lehet magyarázat néhány dologra, de mostanáig az
Oberhauser család ellentétei nem különösebben érdekelték.
Tudta, hogy Isabel már régóta érdeklődik a Blazek iránt, és nem csinál titkot
abból, hogy szeretné megtudni, mi történt vele. Felfogadott ügyvédeket, akik
hivatalos úton próbáltak információkat szerezni, és amikor ez nem sikerült, akkor
titokban, vesztegetéssel igyekezett valamit megtudni. Ramsey kémelhárítása rájött
erre, és jelentette. Ekkor vált személyessé az ügy, és ekkor küldte ő oda Wilkersont.
Most pedig az embere halott. De hogyan?
Tudta, hogy Isabel alkalmaz egy Ulrich Henn nevű, keletnémet férfit. A háttérinformációk szerint Henn anyai nagyapja volt a parancsnoka Hitler egyik
gyűjtőtáborának, és maga felügyelte huszonnyolcezer ukrán gödörbe lövetését. A
háborús bűneit taglaló perben nem tagadott semmit, sőt büszkén kijelentette: igen, ott
voltam. Ez megkönnyítette a szövetségesek dolgát, és felakasztották.
Hennt a mostohaapja nevelte fel, aki új családját szépen eltüntette a kommunista
társadalomban. Henn szolgált a keletnémet hadseregben és a Stasinál. Mostani
főnöke nem sokban különbözött egykori kommunista főnökeitől, hiszen
valamennyien előre kiszámolták döntéseik várható hatását, aztán meg könyörtelenül
végrehajtatták őket.
Isabel tényleg félelmetes asszony!
Van pénze, hatalma és bátorsága is. De a férje a gyöngéje. Tudni akarja, miért halt
meg. Az ő megszállottsága azonban nem adott igazán okot az aggodalomra egészen
addig, amíg Stephanie Nelle hozzá nem jutott az NR-1A aktáihoz, és át nem küldte
őket az óceánon, Cotton Malone-nak.
Ez most már gondot jelent.
Amit – úgy remélte – éppen ezekben a percekben oldanak meg Franciaországban.
Malone látta, hogy Christl észrevette, és próbálja kiszabadítani magát. Száját
leragasztották. És a fejét rázta.
Két férfi lépett elő az oszlopok mögül. Az egyik, a bal oldali, hórihorgas, sötét
hajú, a másik zömök és szőkés. Malone azon töprengett, hányan lehetnek még.
– Magáért jöttünk – mondta Sötét -, és itt találtuk ezt a két nőt.
Malone az oszlop mögött maradt lövésre kész pisztollyal. Amazok nem
tudhatták, hogy már csak három golyója van.
– És miért vagyok én ennyire érdekes?
– Mit számít az? Nekem elég annyi, hogy érdekes, tehát értékes is.
Szőke Dorothea Lindauer fejére irányozta a pisztolyát.
– Vele fogjuk kezdeni – mondta Sötét.
Malone gondolkodott, latolgatott, és megjegyezte, hogy Wernert egyik férfi sem
említette. Lindauer felé fordulva odasúgta:
– Lőtt már le embert?
– Nem.
– Képes lenne rá?
Werner habozott.
– Ha muszáj... Dorotheáért.
– Tud lőni?
– Gyerekkorom óta vadászom.
Malone úgy döntött, hogy esztelen döntéseinek sorát szaporítja még eggyel.
Átadta Wernernek a fegyvert.
– Mit akar, mit csináljak? – kérdezte az.
– Lője le egyiküket!
– Melyiket?
– Mindegy. Csak lőjön, mielőtt engem lőnek le.
Werner bólintott, hogy érti.
Malone nagy levegőt vett, megrázta magát, aztán felemelt kézzel kilépett az
oszlop mögül.
– Oké, itt vagyok.
A támadók egyike sem mozdult. Láthatóan meglepte őket. És éppen ez volt a cél.
Szőke elfordította pisztolyát Dorothea Lindauer fejétől, majd teljesen fölemelkedett a
takarásból. Fiatal volt, éber és óvatos, pisztolya lövésre kész.
Lövés dörrent, és Szőke mellkasa szinte szétrobbant a találattól.
Werner tényleg tud lőni!
Malone jobbra vetette magát, és menedéket keresett egy másik oszlop mögött,
mert tudta, hogy Sötét egy pillanat múlva magához tér. Golyók pattogtak le újabb
fedezékének kövéről, alig néhány centire a fejétől. Átnézett a templomhajó
túloldalára, ahol Werner biztonságban volt, egy oszlop mögött.
Sötét halkan szitkozódott, aztán fölordított:
– Mindkettejüket megölöm. Azonnal.
– Nem érdekel – kiáltotta vissza Malone.
– Tényleg? Biztos?
Muszáj volt ismét hibára kényszerítenie. Intett Wernernek, hogy előbbre akar
kerülni, a kereszthajóba, és közben az oszlopokat használná fedezékül.
Most jön az igazi próba! Intett Wernernek, hogy csúsztassa vissza a fegyvert.
Az odadobta a pisztolyt. Malone elkapta, és jelezte, hogy maradjon nyugton.
Malone balra fordult, és átrohant a következő oszlop fedezékébe.
Újabb golyók süvítettek el mellette.
Egy pillantást vetett Dorotheára és Christlre, akik továbbra is az oszlophoz
kötözve ültek. Már csak két golyó maradt a pisztolyában, ezért fölkapott egy
öklömnyi követ, Sötét felé hajította, és közben átrohant a következő oszlop mögé. A
kő valaminek nekiütközött, és lepattant.
Már csak öt oszlop maradt közte és Dorothea Lindauer között, akit az ő oldalán
kötöztek az oszlophoz.
– Nézzen csak ide! – mondta Sötét.
Megkockáztatott egy pillantást.
Christl a törmelékes földön feküdt. Csuklóján kötelek lógtak, de a karja szabadon
volt, mert a köteleket már elvágták. Sötét továbbra is fedezékben volt, de Malone
észrevette fegyverének csövét, amely lefelé mutatott.
– Nem érdekli? – kérdezte ismét Sötét. – Végig akarja nézni a halálát?
Golyók pattogtak szét közvetlenül Christl mögött. A nő félelmében előbbre
kúszott a zuzmóval borított kőpadlón.
– Állj! – ordított rá Sötét.
Christl megdermedt.
– Még egy sorozat, és a lábának annyi!
Malone megállt, hogy fölmérje a helyzetet. Közben azon gondolkodott, hol lehet
Werner Lindauer.
– Gondolom, nem hajlandó rá, hogy megbeszéljük a dolgot – mondta végül.
– Dobja el a fegyverét, és húzzon kifelé onnan!
Továbbra sem említi Wernert. Pedig a fegyveresnek tudnia kell, hogy van itt még
valaki.
– Amint mondtam, cseppet sem érdekel az a nő. Ölje meg!
Miközben beszélt, jobbra fordult, mert így jobb szögben tudott állni, közelebb az
oltárhoz. A késő délután kísértetiesen zöldes fényében meglátta Sötétet, aki néhány
lépést hátrált az oszlopától, hogy jobban célba vehesse Christlt.
Malone lőtt, de elhibázta.
Már csak egy golyója maradt.
Sötét ismét fedezékbe ugrott.
Malone a következő oszlophoz rohant. Észrevett egy árnyat, amely Sötét felé
lopózott a templomhajó túlsó felén álló oszlopok irányából. Sötét Malone-ra figyelt,
ezért az árny zavartalanul törhetett előre. Alakja és mérete egyértelművé tette kilétét.
Werner Lindauer merész volt.
– Oké, magának van pisztolya – mondta Sötét. – Én lelövöm a nőt, maga meg
engem. De azt is megtehetem, hogy magammal viszem a másik nőt, mielőtt
lehetőséget adnék magának, hogy rám lőjön.
Malone hallott egy horkantást, majd egy puffanást, mint amikor egy hús-vér test
valaminek nekicsapódik, ami megakasztja. Malone kilesett az oszlop mögül, és
meglátta Werner Lindauert, amint Sötét fölött ütésre emeli az öklét. A két birkózó
férfi kigurult a templomhajóba, ahol Sötét lerúgta magáról Wernert, miközben
mindkét kezével markolta a fegyverét.
Christl talpra ugrott.
Sötét kezdett föltápászkodni.
Malone célzott.
Lövés dörrenése visszhangzott a falakon.
Vér tört elő Sötét nyakából. Elejtette a fegyvert, amikor érezte, hogy megsebesült,
a torkához kapott, s zihálva próbált levegőhöz jutni. Malone újabb dörrenést hallott,
egy második lövését, amelytől Sötét teste megmerevedett, majd a férfi összeesett.
Csend borult a templomra.
Werner a földön feküdt. Christl állt. Dorothea ült. Malone balra pillantott.
A felső galérián, a kórus helye fölött Ulrich Henn éppen leengedte távcsöves
puskáját. Mellette dacosan és fenyegetőn Isabel Oberhauser tekintett le a harctérre.
ÖTVENHÉT
WASHINGTON
Ramsey figyelte, ahogy Diane McCoy kinyitja a kocsi ajtaját, és becsúszik az
anyósülésre. A kormányépület előtt várta, hogy kijöjjön. A nő negyedórával azelőtti
hívása veszélyt jelzett.
– Mi a francot csinált? – kérdezte a nő.
A férfi nem akart előre elismerni semmit.
– Daniels egy órája berendelt az Ovális Irodába, és szétrúgta a seggemet.
– Elmondaná, hogy miért?
– Ne játssza nekem a szűz kurvát! Megdolgozta Aatos Kane-t, nem?
– Beszéltem vele.
– Ő pedig beszélt az elnökkel.
Ramsey nyugodtan ült. Évek óta ismerte McCoyt. Tanulmányozta a hátterét. A
nő alapos és megfontolt. A munkája eleve türelmet igényel. Most viszont láthatóan
fenemód dühös. De miért?
A férfi mobilja, amely a műszerfalon volt, hirtelen üzenetet jelzett.
– Elnézést, de mindig elérhető kell hogy legyek. – Megnézte a kijelzőt, de nem
válaszolt az üzenetre. – Ez várhat. Szóval, mi a baj, Diane? Én mindössze egy kis
támogatást kértem a szenátortól. Azt akarja mondani, senki más nem lépett
kapcsolatba a Fehér Házzal, hogy megpróbálja ugyanezt?
– Azt mondom, hogy Aatos Kane más súlycsoport. Mit művelt?
– Nem sokat. Örült, hogy kapcsolatba léptem vele. Azt mondta, hogy
nagyszerűen illenék a Vezérkari Főnökök Egyesített Bizottságába. Én meg azt
válaszoltam, hogy nagyon örülök, ha így gondolja, és hálás lennék, ha ebben tudna
segíteni.
– Langford, most kettesben vagyunk, úgyhogy hagyja a süket dumát. Daniels
valósággal őrjöngött. Nagyon rossz néven vette, hogy Kane belefolyt az ügybe.
Engem hibáztatott. Azt mondta, hogy szövetségre léptem magával.
A férfi összehúzta a szemöldökét.
– Szövetségre? Minek az érdekében?
– Maga aztán nem akármi! A múltkor azt mondta, hogy tudja szállítani Kane-t, és
ezt meg is tette. Nem akarom tudni, hogyan érte el, de azt igen, hogy Daniels hogyan
tudott összekapcsolni magával. A bőrömről van szó!
– Ami igencsak csinos testen feszül.
A nő nagyot fújt.
– Ez meg hová vezet?
– Sehová. Csak egy őszinte megjegyzés volt.
– Hajlandó lenne végre segíteni? Sokat dolgoztam azon, hogy idáig eljussak.
– Pontosan mit mondott az elnök?
A nő legyintéssel elhessentette el a kérdést.
– Azt hiszi, elmondanám?
– Miért ne? Maga engem valami becstelenséggel vádol, úgyhogy szeretném
tudni, Daniels mit mondott erről.
– Ez egészen más viselkedés, mint amikor legutóbb beszéltünk – mondta a nő
enyhébb hangnemben.
A férfi vállat vont.
– Ha jól emlékszem, az volt a véleménye, hogy megérdemelnék egy helyet az
Egyesített Bizottságban. Nemzetbiztonsági tanácsadóként nem az a dolga, hogy
megfelelő embereket ajánljon az elnök figyelmébe?
– Oké, tengernagy úr. Maga továbbra is játssza a jó katonát. De az Egyesült
Államok elnöke továbbra is zabos, akárcsak Kane szenátor.
– El nem tudom képzelni, miért. A szenátorral nagyon jó hangulatban
beszélgettünk, az elnökkel pedig nem is találkoztam, úgyhogy nem értem, miért
lenne dühös rám.
– Elmegy Sylvian tengernagy temetésére?
Ramsey észrevette a témaváltást.
– Persze. Felkértek, hogy legyek benne a díszőrségben.
– Magának aztán van vér a pucájában!
Ramsey a legcsábosabb mosolyát villantotta a nőre.
– Meghatott a felkérés.
– Azért jöttem ide, mert beszélnünk kell. Most itt ülök egy parkoló autóban, mint
egy hülye, mert belekeveredtem magával...
– Belekeveredett? Mibe?
– Nagyon jól tudja. A múltkor egyértelműen közölte, hogy hamarosan üresedés
lesz az Egyesített Bizottságban. És akkor még nem volt!
– Én nem így emlékszem. Maga akart beszélni velem. Késő este volt, de maga
ragaszkodott hozzá. Eljött hozzám. Aggódott Daniels miatt, ahogyan ő a hadsereget
kezeli. Beszéltünk az Egyesített Bizottságról is úgy általában. Egyikünk sem tudta,
hogy hamarosan megürül egy hely. Pláne azt nem, hogy már másnap. Tragédia,
hogy David Sylvian meghalt. Rendes ember volt, de el nem tudom képzelni, hogy
mindez miként hozhat minket össze.
A nő hitetlenkedve rázta a fejét.
– Mennem kell.
Ramsey nem próbálta visszatartani.
– Szép napot, tengernagy úr!
Azzal bevágta a kocsi ajtaját.
Ramsey gyorsan végiggondolta a beszélgetést. Jól csinálta, ahogy a gondolatait
mintegy mellékesen közölte. Tegnapelőtt este, amikor Diane McCoyjal beszélt, a nő
még a szövetségese volt. Ebben biztos volt. De azóta megváltoztak a dolgok.
Ramsey tárcája a hátsó ülésen hevert. Lapult benne egy érzékelő, amellyel ki
lehetett mutatni, ha a közelben működik egy elektronikus jelfogó vagy -továbbító.
Ramseynek volt egy hasonló készülék a házában is. Ezért tudta mindig, hogy
lehallgatják-e.
Hovey alaposan megvizsgálta a parkolót, több biztonsági kamerát is használt. Az
iménti hívás egy sms volt. A NŐ KOCSIJA A NYUGATI PARKOLÓBAN ÁLL.
HOZZÁFÉRTEM. ADÓVEVŐ ÉS RÖGZÍTŐ VAN BENNE. A hátsó ülésen lévő
műszer is küldött egy jelet, úgyhogy az üzenet utolsó része egyértelmű volt. A NŐ
BE VAN DRÓTOZVA.
Kiszállt a kocsiból, és bezárta az ajtaját.
Nem lehet Kane. Túlságosan is érdekelték a lehetséges előnyök, és nem
kockáztathat meg egy esetleges lebukást. A szenátor tudta, hogy az árulás azonnali
és rá nézve megsemmisítő következményekkel járna.
Nem.
Ez egyedül McCoy műve lehet.
Malone nézte, ahogy Werner eloldozza Dorotheát az oszloptól. A nő rögtön letépte a
szájáról a tapaszt.
– Mi a francot csináltál? – ordította. – Megbolondultál?
– Le akart lőni – mondta nyugodtan a férje. – Én meg tudtam, hogy Herr Malone
itt van egy pisztollyal.
Malone a templomhajóban állt, és figyelmét a felső karzatra, Isabelre és Ulrich
Hennre fordította.
– Látom, mégsem annyira tudatlan bizonyos dolgokban, mint amennyire el
akarta hitetni velem.
– Ezek az emberek azért jöttek, hogy megöljék magát – mondta az idős asszony.
– És honnan tudta, hogy itt lesznek?
– Azért jöttem, hogy a lányaim biztonságáról gondoskodjam.
Ez nem válasz, ezért Christl felé fordult. A nő szeme semmit sem árult el a
gondolataiból.
– A faluban vártam magára, de maga jóval előttem járt.
– Nem volt nehéz megtalálni az összefüggést Einhard és Isten fényessége között.
Malone fölfelé mutatott.
– De mindez nem magyarázat arra, hogy honnan tudott minderről a nővére és az
anyja.
– Anyámmal beszéltem tegnap éjjel, miután maga elment.
Malone Werner felé sétált.
– Egyetértek a feleségével. Őrültség volt, amit csinált.
– Magának arra volt szüksége, hogy a fickó figyelmét elvonják. Nálam nem volt
fegyver, ezért azt tettem, amiről úgy gondoltam, hogy menni fog.
– Le is lőhetett volna – mondta Dorothea.
– Akkor az megoldotta volna a házassági gondunkat.
– Sosem mondtam, hogy holtan szeretnélek látni.
Malone megértette ezt a gyűlölve szerető házasságot. Az övé is hasonló volt, még
évekkel a válás kimondása után is. Ő szerencsére megbékélt a volt feleségével, bár ez
nem kis erőfeszítésébe került. Ezek ketten azonban még messze vannak egy effajta
megoldástól.
– Azt tettem, amit tennem kellett – mondta Werner. – És megtenném újra.
Malone felpillantott a kóruskarzatra. Henn már visszalépett a korláttól, és eltűnt
Isabel mögött.
– Akkor megkereshetnénk azt a valamit, amit itt lehet találni? – kérdezte Isabel.
Henn ismét föltűnt, és Malone látta, hogy valamit súg az idős nő fülébe.
– Herr Malone! – mondta Isabel. – Négy embert küldtek. Azt gondoltuk, hogy a
másik kettővel nem lesz probléma. De éppen most jöttek be a kapun.
ÖTVENNYOLC
ASHEVILLE, ÉSZAK-KAROLINA
10 óra 40 perc
Charlie Smith a Douglas Scofieldról szóló anyagot tanulmányozta. Már több mint
egy éve készült fel ebből a „célpontból”, de ez az ember – ellentétben a többivel –
mindig csak esetleges célpontként szerepelt.
De most már nem.
A terv nyilvánvalóan módosult, úgyhogy most föl kellett frissítenie az
emlékezetét.
Amikor elhagyta Charlotte-ot, észak felé ment a 321-es főúton egészen Hickoryig,
ahol ráfordult az I-40-esre, és nyugatnak tartott az Appalache-hegység felé. Az
interneten már ellenőrizte, hogy a feljegyzésében szereplő adatok továbbra is
helyesek. Dr. Scofield az idén is fel fog szólalni egy szimpóziumon, amelyet minden
télen megrendeznek, ezúttal a híres Biltmore-birtokon. Az eseményre, úgy tűnik,
csak különcök és dilisek hivatalosak. Ufológia, szellemek, nekrológia, földönkívüliek
elrablása, kriptozoológia. Csupa bizarr téma! Bár Scofield antropológiát tanít a
Tennessee-i Egyetemen, nyakig benne van az áltudományokban is, s ezekben a
témákban rengeteg könyvet és cikket írt. Minthogy Smith nem tudta előre, hogy
mikor kell és egyáltalán kell-e Douglas Scofieldra támadnia, nem sokat izgatta a férfi
megölése.
Most éppen egy McDonald’s parkolójában várakozott, alig százméternyire a
Biltmore-birtok bejáratától.
Szórakozottan lapozgatott a jegyzetekben.
Scofield érdeklődése változatos. Szeret vadászni, számos téli hétvégén megy
szarvasra vagy vadkanra. Az íj a kedvenc fegyvere, bár nagy tűzerejű lőfegyverből is
szép gyűjteménye van. Smithnél még mindig ott volt az a puska, amelyet Herbert
Rowland házából hozott el. A kocsi csomagtartójában hevert megtöltve, ha netán
szükség lenne rá. Scofield további kedvtelései közé tartozik még a horgászás és a
vadvízi kajakozás, bár ezekre ebben az évszakban éppen kevés lehetőség mutatkozik.
Smith már letöltötte a konferencia programját, és megpróbálta megjegyezni
belőle mindazt, amit majd felhasználhat. De továbbra is nyugtalanította az előző
éjszakai menekülése. Azok ketten nem véletlenül voltak ott. Habár már szinte az
önteltséggel határosan magabiztos volt mindig is, hiszen ha magában nem bízik,
akkor senkiben, azért tudta, hogy az önbizalom nem csaphat át
meggondolatlanságba.
Alaposan föl kell készülnie.
A konferencia programjának két pontja vonta magára a figyelmét. Két ötlete is
támadt.
Egy védekező és egy támadó jellegű.
Nem szerette a sietős munkát, de Ramseynek nem mondhatta azt, hogy nem
vállalja.
Elővette a mobilját, és egy atlantai számot hívott.
Szerencsére Georgia állam közel volt.
Isabel figyelmeztetésére Malone ezt válaszolta:
– Már csak egy golyóm maradt.
A nő mondott valamit Henn-nek, aki a kabátja alá nyúlt, elővett egy pisztolyt és
ledobta. Malone elkapta a fegyvert. Két tölténytár következett.
– Felkészülten jöttek – jegyezte meg Malone.
– Mint mindig – mondta Isabel.
Malone zsebre vágta a töltényeket.
– Merész dolog volt, hogy megbízott bennem az imént – mondta Werner.
– Mintha lett volna választásom!
– Akkor is.
Malone Dorotheára és Christlre pillantott.
– Maguk hárman keressenek valami fedezéket. – Az oltár mögé, a szentély felé
intett. – Az ott jónak tűnik.
Megvárta, míg mindhárman elsietnek, aztán fölszólt Isabelnek:
– Elkaphatnánk legalább az egyiket élve?
Henn már eltűnt.
A nő bólintott.
– Tőlük függ.
Két lövés hallatszott a templom belsejéből.
– Ulrich lefoglalja őket – mondta a nő.
Malone átrohant a templomhajón, keresztül az előtéren, ki a kolostorudvarba.
Észrevette az egyik embert, aki a túloldalon, az oszlopsor mögött rohant. A nappali
világosság kezdett fakulni. A hőmérséklet érezhetően visszaesett.
Újabb lövések.
A templomon kívülről!
Stephanie letért az I-40-esről egy forgalmas főutcára, amelyen hamarosan elért a
Biltmore-birtok főbejáratához. Már kétszer is járt itt. Az egyik alkalommal, hasonlóan
a mostanihoz, éppen karácsony előtt. A birtok több ezer hektárra terjedt ki, központi
épülete egy tizenhétezer négyzetméteres, francia reneszánsz stílusú kastély volt,
Amerika legnagyobb magántulajdonú rezidenciája. Eredetileg George Vanderbilt
vidéki otthonának épült az 1880-as években, de aztán előkelő turistaattrakcióvá
fejlődött Amerika elveszett aranykorának pompás emlékeként.
Stephanie bal oldalán jó néhány, téglából és kavicsos habarcsból épített ház
sorakozott, némelyik meredek tetővel, keményfakeretes tetőablakokkal és széles
tornácokkal. Kövezett sétálóutakat szegélyeztek szépen karbantartott fasorok. Az
utcai lámpákat fenyőágak és karácsonyi szalagok díszítették, a gyérülő világosságot
pedig millió és millió apró, fehér lámpa ellensúlyozta.
– Biltmore-falva – mondta Stephanie -, ahol a birtok alkalmazottai és szolgái
egykor laktak. Vanderbilt saját falut építtetett nekik.
– Olyan, mint valami Dickens-regény!
– Olyanra akarták építeni, mint egy angliai falut. Most már persze csupa étterem
meg kávézó.
– Sokat tudsz erről a helyről.
– Az egyik kedvenc helyem.
Meglátott egy McDonald’st, amelynek építészeti kialakítása beleillett a festői
környezetbe.
– Ki kell mennem a mosdóba.
Lassított és beállt a gyorsétterem parkolójába.
– Egy turmix most jólesne – mondta Davis.
– Különös étrenden vagy.
A férfi vállat vont.
– Mindegy, csak legyen valami a gyomromban.
Stephanie az órájára nézett. Negyed tizenkettő.
– Gyorsan bekapunk valamit, aztán megyünk a birtokra. A hotel a kaputól még
vagy másfél kilométerre van.
Charlie Smith Big Macet rendelt öntet és hagyma nélkül, sült krumplival meg egy
nagy diétás kólát. Ez volt az egyik kedvenc étele, és minthogy ruhástul nyomott
hetven kilót, súlyproblémái sosem voltak. Kiváló anyagcserével volt megáldva – és
az aktív élet, a heti háromszori tornázás meg az egészséges étrend is megtette a
magáét. Hát persze! Neki a torna azt jelentette, hogy feltárcsázza a szobaszervizt
vagy a készételes dobozt elviszi az autóig. A „foglalkozása” éppen eléggé
megtornáztatta.
Washington közelében bérelt lakást, de elég ritkán tartózkodott ott. Pedig lassan
már gyökeret kéne eresztenie. Talán vennie kellene magának valami házat – Bailey
Millben például. Erről viccelődött a múltkor Ramseyvel, de talán tényleg
megvehetné azt a marylandi farmot, és élhetne ott, vidéken. Az egyszerre lenne
régies és különleges. Mint azok az épületek, amelyek most körülveszik. Még ez a
McDonald’s sem úgy néz ki, mint azok, amelyeket eddig látott. Olyan, mint egy
mesebeli házikó, versenyzongorával az ebédlőben, márványpadlóval, csobogó
minivízeséssel.
Csak ült a tálcáját fogva...
Miután megebédelt, bemegy a Biltmore fogadóba. Az interneten foglalt már
szobát magának a következő két éjszakára. Előkelő és borsos árú hely. De szerette a
legjobbat választani. Meg is érdemli. Különben is Ramsey fedezi a kiadásokat,
úgyhogy mit számít, mennyibe kerül!
A 14. Megtalált Ősi Kultúrák Konferenciáról szóló, szintén internetes tájékoztató
szerint a holnapi estén Douglas Scofield tartja a főelőadást a vacsoránál, amire föl
kell iratkozni. Az esemény előtt koktélparti is lesz a hotel előcsarnokában.
Hallott már a Biltmore-birtokról, de még sosem járt ott. Talán körbevezetteti ő is
magát a kastélyban, hogy megnézze, hogyan éltek egykor a felső tízezer tagjai. Lehet,
hogy szerez néhány dekorációs ötletet. Végtére is megengedheti majd magának a
luxust. Ki meri azt állítani, hogy a gyilkolás nem kifizetődő? Már majdnem
húszmillió dollárt szedett össze honoráriumból és befektetésekből. És komolyan
gondolta azt is, amit Ramseynek mondott a múltkor. Nem szándékozik ezt élete
végéig csinálni, bármennyire élvezi is.
Csöppnyi mustárt és egy másik csöppnyi ketchupot tett a Big Macjére. Nem
szerette a túl sok fűszert. Csak éppen annyit, ami megadja az ízét. Majszolta a
zsemlét, és nézte a járókelőket, akiknek többsége egyértelműen azért jött ide, hogy
megnézzen egy biltmore-i karácsonyt és vásárolgasson ezt-azt.
Az egész környéket elárasztották a turisták.
Ami nagyszerű.
Rengeteg ismeretlen arc, amelyek között könnyű eltűnni.
Malone-nak két gondja volt. Egyrészt egy ismeretlen fegyverest kellett üldöznie egy
homályos és fagyos kolostorudvarban, másrészt olyan szövetségesekre kellett
támaszkodnia, akik egyáltalán nem megbízhatók.
Két dolog ütött szöget a fejébe.
Először is Werner Lindauer. Én meg tudtam, hogy Herr Malone itt van egy
pisztollyal. Tényleg? Minthogy rövid ismeretségük alatt Malone egyszer sem
említette, hogy ki ő, Werner ezt honnan tudta? A templomban senki nem mondta ki
az ő nevét.
Másodszor a fegyveres.
Egyszer sem tűnt úgy, mintha felfigyelt volna arra, hogy még valakinek ott kell
lennie. Annak, aki lelőtte a társát. Christl mondta, hogy az anyjának beszélt Ossauról. Azt is megemlíthette, hogy Malone is idetart. De még ez sem magyarázza meg
Werner Lindauer megjelenését, sem azt, honnan tudta rögtön, hogy ő Malone. Vagy
ha Christl adta meg neki ezt az információt, akkor ez olyasfajta együttműködést
tételez fel az Oberhauser családról, amiről eddig úgy tudta, hogy nem létezik.
És mindez veszélyt jelez.
Megállt, és hallgatta a szél zúgását. Legörnyedve állt az árkádok alatt. Sajgott
már a térde. A templomkert másik oldalán, a hóesésben nem látott mozgást. A
fagyos levegő szúrta a torkát és a tüdejét.
Nem lenne szabad engednie a kíváncsiságának, de nem tudott ellenállni. Bár
sejtette, hogy mi fog történni, meg akarta tudni.
Dorothea Wernert nézte, aki büszkén szorongatta a pisztolyt, amelyet Malone átadott
neki. Az utóbbi huszonnégy órában sok mindent megtudott erről az emberről.
Olyanokat is, amikről eddig fogalma sem volt.
– Kimegyek – mondta Christl.
Dorothea kénytelen volt szólni:
– Láttam, hogyan néztél Malone-ra. Tetszik neked.
– Segítségre van szüksége.
– Tőled?
Christl megrázta a fejét és kiment.
– Jól vagy? – kérdezte Werner.
– Jól leszek, ha ennek az egésznek vége lesz. Óriási hiba Christlnek vagy az
anyámnak hinni. Ezt te is tudod.
Megborzongott a hidegtől. Szorosan keresztbe fonta a karját maga előtt, hogy
még jobban összehúzhassa a szőrmekabátját. Követték Malone tanácsát, és
behúzódtak a szentélybe. A templom romos állapota baljós előjelnek bizonyult. A
nagyapja vajon tényleg talált itt válaszokat?
Werner megragadta a karját.
– Meg tudjuk csinálni.
– Nekünk semmi esélyünk – mondta a nő, továbbra is nehezményezve, hogy anyja
milyen feltételeket szabott nekik.
– Kihozhatod a helyzetből a legjobbat, de harcolhatsz is ellene, amíg károd nem
lesz belőle. Másnak ez nem számít, neked viszont nagyon is.
A nő hangsúlyos bizonytalanságot érzett a férfi szavaiban.
– A fegyverest tényleg teljesen készületlenül érte, amikor megtámadtad.
Werner vállat vont.
– Mondtuk neki, hogy készüljön fel egy-két meglepetésre.
– Megtettük.
Alkonyodott. Bent az árnyékok egyre hosszabbak lettek, a levegő egyre hűlt.
– Nyilvánvaló, sosem hitte el komolyan, hogy meghalhat – mondta Werner.
– Az ő hibája.
– És mi van Malone-nal? Gondolod, hogy rájön?
A nő egy pillanatig habozott, mert eszébe jutott, hogy a minap az apátságban,
amikor először találkozott vele, mennyire bizalmatlan volt.
– Remélem.
Malone az árkádok alatt hátrált az egyik helyiség felé, amely a kolostorudvarból
nyílt. Amint beért, megállt a hó- meg törmelékkupacok között, és felmérte tartalékait.
Van pisztolya és tölténye, úgyhogy miért ne próbálhatná ki azt a taktikát, amely
Wernernek egyszer már bejött? Lehet, hogy az udvar túloldalán lévő fegyveres majd
feléje settenkedik, ő pedig meglepi a templomon belül.
– Bent van – kiáltotta egy férfi.
Malone kilesett az ajtónyíláson.
Most egy másik fegyveres volt a kertben, annak rövidebb oldalán. Elment a
templom bejárata előtt, befordult a sarkon, egyenesen feléje igyekezett. Úgy tűnik,
Ulrich Henn-nek nem sikerült megállítania őket.
A férfi fölemelte a puskáját, és Malone-ra lőtt.
Ő lebukott, és a golyó a falba fúródott.
Újabb golyó süvített el mellette, egyenesen az ajtónyíláson át. A másik fegyveres
az udvar túloldaláról lőtt. Malone menedékének nem volt ablaka, viszont falai és
teteje igen. Ami eddig jó választásnak tűnt, az hirtelen súlyos gonddá vált.
Nincs kifelé vezető út.
Csapdába került.
NEGYEDIK RÉSZ
ÖTVENKILENC
ASHEVILLE
12 óra 15 perc
Stephanie ámulattal nézte a Biltmore-birtok fogadóját, a díszkőből és műmárványból
készült épületet, amely füves magaslaton állt, a birtok híres borpincészete mellett. A
birtokra csak a vendégek autóit engedték be, de ők megálltak a főbejáratnál, és jegyet
vettek, amellyel körbejárhatták a területet meg a hotelhoz is elmehettek.
Kikerülték a forgalmas hordárszolgálatot, és megálltak az egyik kikövezett
parkolóhelyen. Aztán fölbaktattak egy kis emelkedőn a főbejárathoz, ahol széles
mosollyal fogadták őket az egyenruhás portások. Az épület belseje olyan volt,
amilyen Vanderbilték idejében lehetett, jó száz évvel ezelőtt. Világos faburkolatú
falak fönt halvány mézszínű mázzal, márványpadló, elegáns berendezés,
virágmintás függönyök és kárpitok. Dús növényzet tenyészett a kőtartókban, ami
természetközeli érzést keltve invitálta az embert a következő szint felé, amely a
körülbelül hatméteres magasságban lévő kazettás mennyezet fölött terült el. Az
üvegajtókból és ablakból, a hintaszékekkel ellátott teraszokról a Pisgah
Természetvédelmi Terület erdejére, fölötte meg az Appalache-hegység ormaira nyílt
gyönyörű kilátás.
Stephanie néhány másodpercig hallgatta a zongoristát, aki egy kandalló mellett
játszott. Lépcső vezetett le valahová, a szagokból ítélve az ebédlőbe. Vendégek sora
haladt föl is, le is. Stephanie és Davis a recepciós pultnál érdeklődött, ahonnan
elirányították őket az előcsarnokon át a zongorista mellett nyíló sokablakos
folyosóra, amely a fogadóterembe, illetve a konferencia helyszínére vezette őket. Itt
találták a megtalált ősi kultúrák konferencia regisztrációs pultját.
Davis levett egy füzetet az egyik állványról, és megnézte az aznapi programot.
– Scofield nem ma délután tart előadást.
Meghallotta ezt egy szénfekete hajú, csinos, fiatal nő, és azt mondta:
– A professzor holnap tart előadást. Ma tájékoztató programok lesznek.
– Ön tudja, hol van dr. Scofield? – kérdezte Stephanie.
– Korábban itt volt, de egy ideje már nem láttam. – Kis szünetet tartott, és
végigmérte őket. – Szintén a sajtót képviselik?
Stephanie-nak megütötte a fülét a kérdés.
– Voltak itt már mások is?
A nő bólintott.
– Néhány perce. Egy pasas. Scofielddal akart találkozni.
– És mit mondott neki? – kérdezte Davis.
– Ugyanezt – vont vállat a nő. – Hogy fogalmam sincs.
Stephanie úgy döntött, hogy meghallgat egy előadást, és látta, hogy a következő
éppen egy órakor kezdődik. „Fiastyúkbölcsesség a vészterhes időkben”. Elolvasta
róla az összefoglalót.
Suzanne Johnson világhírű transzközvetítő és számos nagy sikerű könyv szerzője.
Jöjjön el Suzanne előadására a testetlen, időutazó, elképesztő fiastyúkosokhoz, akiket ő
megidéz, s két órán át közvetíti tudattágító kérdéseiket és néha kemény, de mindig
pozitív, életminőséget javító válaszaikat. A fiastyúkosok érdeklődési körébe a
következők tartoznak: energiagyorsítás, asztrológia, titkos politikai és gazdasági
tervek, rejtett csillagközi történelem, istenjátékok, szimbólumok, agykontroll,
pszichikai képességek felvirágoztatása, idővonal-gyógyítás, személyes önerősítés és
még sok egyéb.
A délután további részére más előadásokat hirdettek, például a gabonakörökről, a
közelgő és elkerülhetetlen világvégéről, szent helyekről, egy nagyszabású előadást a
civilizációk fölemelkedéséről és bukásáról, valamint a kettős mozgásról, az
elektromágneses hullámok megváltozásáról, természeti katasztrófák hatásairól,
különös tekintettel a napéjegyenlőségre.
Stephanie a fejét rázta. Micsoda időpocsékolás! Dögunalom!
Davis megköszönte a nőnek a felvilágosítást, majd elment az asztaltól, kezében
még mindig a programfüzetet szorongatta.
– A sajtótól senki sincs itt, hogy beszéljen vele. Stephanie ebben nem volt olyan
biztos.
– Tudom, mire gondolsz, de a mi emberünk nem lenne ennyire óvatlan.
– Lehet, hogy sietnie kell.
– Lehet, hogy nincs még a közelben sem.
Davis visszafelé sietett, az előcsarnokba.
– Hova mégy? – kérdezte Stephanie.
– Ebédidő van. Nézzük meg, hogy Scofield ebédel-e.
Ramsey visszasietett az irodájába, és várt Hoveyra, aki néhány pillanattal később
meg is érkezett, és jelentett:
– McCoy azonnal elhagyta a parkolót.
Ramsey dühös volt.
– Mindent látni akarok, amit tudunk róla!
Asszisztense bólintott.
– Magánakció volt – mondta Hovey. – Ezt ön is tudja.
– Ez igaz, de ez a nő mégis le akart hallgatni. Ez a gondom.
Hovey tisztában volt azzal, hogy főnöke igyekszik megszerezni a Vezérkari
Főnökök Egyesített Bizottságában megüresedett helyet, de a részleteket nem ismerte.
Ramsey csak maga tudott a Charlie Smithhez fűződő kapcsolatáról. Asszisztensének
már rég megígérte, hogy magával viszi a Pentagonba, ami bőven elég ösztönző erő
volt Hoveynak ahhoz, hogy aktívan támogassa. Hiszen minden kapitány admirális
akar lenni.
– Szerezze meg nekem ezt az információt arról a nőről, de rögtön! – parancsolta
ismét Ramsey.
Hovey távozott. Ramsey fölvette a telefont, és tárcsázta Charlie Smith számát.
Négy csengetés után fölvették.
– Hol van?
– Éppen kitűnő ebédet eszem.
Ramsey nem volt kíváncsi a részletekre, de tudta, hogy most ez következik.
– Az ebédlő barátságos. Nagy helyiség kandallóval, szépen berendezve.
Hangulatvilágítás, ragyogó hangulat. És a kiszolgálás! Szuper! A vizespoharam félig
sem tud kiürülni, a kenyeres kosaram pedig mindig tele van. Az igazgató éppen az
előbb sétált erre, és megkérdezte, hogy mindennel meg vagyok-e elégedve.
– Charlie, pofa be!
– Milyen ingerlékeny ma!
– Ide figyeljen! Feltételezem, hogy megteszi, amire kértem.
– Mint mindig.
– Holnap már itt lesz magára szükségem, úgyhogy intézze el hamar!
– Éppen most hozták a desszertet. Crème brûlée és mousse au chocolat! Muszáj
egyszer ellátogatnia ide!
Ramsey egy szót sem akart már hallani.
– Charlie, csak végezze el a munkát, és legyen itt holnap délutánra!
Smith kikapcsolta telefonját, és a figyelmét ismét a desszertre fordította. Biltmore
hatalmas ebédlőjének túloldalán dr. Douglas Scofield ült egy asztalnál három ember
társaságában, és ebédelt.
Stephanie leballagott a szőnyeggel borított lépcsőn, bement a fogadó ebédlőtermébe,
és megállt a bejárat mellett. Itt is volt egy hatalmas kandalló, amelyben ropogott a
tűz. A fehér abrosszal leterített asztalok többsége foglalt volt. Rajtuk értékes kínai
porcelánterítékek, kristálypoharak, réz gyertyatartók, a székeken rengeteg
gesztenyebarna, aranyszínű, zöld és bézs huzat. Kinézetre és érzületre
százszázalékosan déli hangulatú. Davis még mindig a kezében szorongatta a
konferencia programfüzetét, Stephanie pedig tudta, hogy a férfi éppen mit csinál.
Egy arcot keres Douglas Scofield jól ismert vonásaival.
Stephanie látta meg előbb egy ablak melletti asztalnál három férfi társaságában.
Aztán Davis is észrevette. Stephanie elkapta a férfi ruhájának ujját, és megrázta a
fejét.
– Ne most! Nem csinálhatunk jelenetet!
– Nem is fogok.
– Másokkal van. Üljünk le egy asztalhoz, és várjuk meg, amíg végez, csak aztán
menjünk oda hozzá!
– Erre nincs időnk.
– És hol kellene lennünk?
– Nem tudom, te hogy vagy vele, de én szívesen megnézném azt a közvetítést a
fiastyúkosokkal, vagy mit.
Stephanie elmosolyodott.
– Lehetetlen alak vagy!
– Kezdelek utolérni.
Stephanie megadta magát, és eleresztette a férfi ingujját.
Davis elindult, ő meg követte.
Amint az asztalhoz értek, Davis azt mondta:
– Dr. Scofield, szeretnék néhány szót váltani önnel.
Scofield a hatvanas évei közepén járhatott, széles orra volt, kopasz feje, fogai
pedig túlságosan szabályosak és túl fehérek ahhoz, hogy valódiak legyenek. Húsos
arca ingerlékenységről árulkodott, amit sötét szemének pillantása meg is erősített.
– Éppen ebédelek.
Davis továbbra is barátságos arcot vágott.
– Muszáj beszélnem önnel. Nagyon fontos.
Scofield letette a villáját.
– Amint látja, éppen ezekkel az urakkal vagyok. Azt hiszem, ön a konferenciára
jött, és szeretne velem beszélni, de nekem gondosan be kell osztanom az időmet.
– Miért?
Stephanie-nak nem tetszett a kérdés hangneme. Nyilván Davis is megértette a
Scofield válaszában rejlő fontos ember vagyok célzást.
A professzor fölsóhajtott, és a Davis kezében lévő programra mutatott.
– Minden évben előadást tartok erről, hogy mindazok, akiket a kutatásaim
érdekelnek, megtalálhassanak. Értem, hogy meg akar beszélni velem dolgokat, ez
rendben is van. Amint itt végeztem, beszélhetünk fönt, a zongora mellett, rendben?
Hangjában továbbra is ingerültség érződött. Három asztaltársa is bosszúsnak
látszott. Egyikük meg is jegyezte:
– Egész évben erre az ebédre vártunk.
– Folytathatják is – mondta Davis -, amint mi végeztünk.
– Ki maga? – kérdezte Scofield.
– A nevem Raymond Dyals, nyugdíjas tengerész vagyok.
Stephanie látta, hogy Scofield agyába bevillan a felismerés.
– Rendben, Mr. Dyals. Mellesleg olyan, mintha megtalálta volna az örök fiatalság
titkát.
– Meg fog lepődni, hogy mit találtam.
Scofield szeme megrándult.
– Akkor nekünk tényleg beszélnünk kell.
HATVAN
OSSAU
Malone a cselekvés mellett döntött. Előkapta a pisztolyát, és kétszer odalőtt a
kolostorudvar másik oldalára. Fogalma sem volt, hol lehet pontosan a támadója, de a
lövések üzenete egyértelmű volt.
Fegyver van nála.
Golyó fütyült be az ajtónyíláson, mire gyorsan hátraugrott.
Behatárolta, hogy merről jött.
A második fegyverestől, aki az ő oldalán, a tőle jobbra lévő galériáról tüzelt.
Fölfelé nézett. A nyeregtetőt a magasban durván faragott gerendák fürtjei
tartották a helyiség teljes szélességében. Törött kőlapok és egyéb törmelékek
borították a földet és álltak halomban az egyik omladozó fal mellett. Zsebre vágta a
pisztolyt, és fölugrott a legmagasabb halom tetejére. Így most legalább hatvan
centivel magasabb volt. Fölugrott, elkapta az egyik fagyott gerendát, fölhúzta magát,
és a fél lábát átvetve rajta megülte, mint egy lovat. Gyorsan közelebb kúszott a
falhoz. Most csaknem három méterrel az ajtónyílás fölött volt. Lábra állt,
összegörnyedt, és a gerendán egyensúlyozva kivette a zsebéből a pisztolyt. Közben
az izmai kötelekként feszültek.
Lövések hallatszottak a kolostorból. Több is.
Lehet, hogy Henn is beavatkozott a harcba?
Újabb puffanást hallott, hasonlót ahhoz, amilyet Werner okozott, amikor Sötétre
vetette magát a templomban, aztán meg nyögést, zihálást, küzdelem zaját. Semmit
sem látott, csak a köveket maga alatt, és a homályban azokat is alig.
Árnyék tűnt fel.
Felkészült.
Két lövés, és egy férfi rontott be a helyiségbe.
Malone a gerendáról ráugrott a támadóra, majd miután a földre rogytak, gyorsan
legördült róla, és fölkészült a harcra.
A férfi izmos és széles vállú volt, teste pedig olyan kemény, mintha páncélt viselt
volna a bőre alatt. Gyorsan magához tért a támadás után, és talpra ugrott. Az eséskor
azonban kiejtette kezéből a fegyverét.
Malone a pisztolyával a férfi arcába vágott, aki így, félig elkábulva hátraesett a
falnak. Malone fölemelte a pisztolyát, és arra készült, hogy megadásra szólítsa fel a
fickót, amikor lövés dördült mögötte, a férfi pedig összeroskadt.
Malone megpördült.
Henn állt az ajtónyílásban lövésre emelt puskával.
Christl jelent meg.
Nem kellett megkérdeznie, hogy mi szükség volt a lövésre. Tudta.
– És a másik? – kérdezte.
– Halott – mondta Christl, és fölvette a férfi fegyverét a földről.
– Nem lenne baj, ha azt megtartanám? – kérdezte Malone.
A nő megpróbálta eltitkolni a meglepetését.
– Maga nagyon gyanakvó.
– Csak azokkal, akik hazudnak nekem.
A nő átnyújtotta a fegyvert.
Stephanie, Davis és Scofield leült fent, ahol az előcsarnokból egy kis beugró nyílt,
benne
kárpitozott
plüss-székekkel,
gyönyörű
panorámával,
beépített
könyvespolcokkal. Néhány látogató a könyvcímeket böngészte. Stephanie észrevett
egy kis jelzést, amely szerint valamennyi könyv kölcsönözhető.
Egy pincér jött arra, de a nő intett, hogy nem kérnek semmit.
– Minthogy maga nyilvánvalóan nem Dyals tengernagy – mondta Scofield -,
szabad-e megtudnom, hogy kicsoda?
– Fehér Ház – mondta Davis. – Ő pedig az igazságügyi minisztérium. Bűnözőket
üldözünk.
Úgy tűnt, Scofield csak nehezen nyomja el a borzongását.
– Azért egyeztem bele, hogy beszéljünk, mert azt hittem, maguk normálisak.
– Mint ez az egész baromság itt – mondta Davis.
Scofield elvörösödött.
– Közülünk senki nem tartja ezt a konferenciát baromságnak.
– Tényleg? Itt van legalább száz muki egy teremben, és mind megpróbál
ideközvetíteni egy halott civilizációt! Maga képzett antropológus, akit még a
kormány is alkalmazott valami egészen különleges munkára.
– Az már régen volt.
– Meglepődne, ha tudná, mennyire aktuális ma is.
– Gondolom, van valamilyen igazolványuk.
– Persze.
– Mutassák!
– Valaki megölte Herbert Rowlandet tegnap éjjel – mondta Davis. – Előző éjjel
meggyilkoltak egy volt tengerésztisztet, aki kapcsolatban állt Rowlanddel. Lehet,
hogy maga nem emlékszik Rowlandre, de együtt dolgoztak a Lee-erődben, amikor
maga előásta azokat a dolgokat a Magasugrás-hadművelet hagyatékából. Nem
tudjuk biztosan, hogy maga lesz-e a következő, aki meg fog halni, de jó esély van rá.
Ez elég jó igazolvány?
Scofield fölnevetett.
– Ez már harmincnyolc éve történt!
– Ami, úgy tűnik, cseppet sem számít – jegyezte meg Stephanie.
– Nem beszélhetek arról, ami akkor történt. Titkos.
Úgy ejtette ki a szavakat, mintha valamiféle pajzsot tartana velük maga elé, és így
nem eshet bántódása.
– Ez megint csak nem számít – mondta a nő.
Scofield rosszallón összevonta a szemöldökét.
– Maguk ketten az időmet pocsékolják. Nekem még sok emberrel kellene
beszélnem.
– Javaslok valamit – mondta Stephanie. – Mondja el, amit lehet.
Azt remélte, hogy ha ez az önelégült hólyag elkezd beszélni, akkor nem fogja
abbahagyni.
Scofield az órájára pillantott.
– Írtam egy könyvet. Ősi felfedezők térképei. Olvassák el! Abban rengeteg
magyarázat van. Megvehetik a konferencia könyvesboltjában. – Balra mutatott. –
Arrafelé.
– Foglalja össze! – mondta Davis.
– Minek? Maguk szerint mi itt mind őrültek vagyunk. Akkor miért érdekes, hogy
én miről mit gondolok?
Davis szólásra nyitotta a száját, de Stephanie leintette.
– Győzzön meg minket! Nem ok nélkül autóztunk el idáig.
Scofield kivárt, láthatóan azon gondolkodott, hogy miként kezdje.
– Hallottak már Occam borotvájáról?
Stephanie a fejét rázta.
– Ez egy elv. A magyarázatoknak nem szabad az okokat szükségtelenül
gyarapítaniuk. Vagy még egyszerűbben: ne keress bonyolult magyarázatot ott, ahol
az egyszerű is elegendő. Ez szinte mindenre alkalmazható, beleértve a civilizációkat
is.
Stephanie arra gondolt, hogy talán mégsem kellett volna részletes magyarázatot
kérni ettől az embertől.
– Az ősi sumér szövegek, beleértve a híres Gilgames-eposzt is, többször is szólnak
magas, istenszerű emberekről; akik köztük éltek. Látóknak nevezték őket. Ősi zsidó
szövegek, beleértve a Biblia egyes változatait is, utalnak ezekre a sumér Látókra,
akiket istenekként, angyalokként vagy az ég fiaiként írnak le. Énokh könyve szól
arról, hogy ezek a különös emberek küldötteket menesztettek a világba, hogy új
ismeretekre tanítsák az embereket. Uriást, az angyalt, aki Énokhot csillagászatra
tanította, itt a Látók egyikének nevezik. Énokh könyvében összesen nyolc Látót
neveznek meg. Ők állítólag kiválóan értettek a varázsláshoz, az eredetkutatáshoz, az
asztrológiához, a csillagképekhez, az időjárás-előrejelzéshez, a geológiához és a
csillagászathoz. Még a holt-tengeri tekercsek is utalnak a Látókra, beleértve azt a
történetet, amikor Noé apja aggódni kezd, mert gyermeke oly rendkívülien szép,
hogy a felesége biztos megcsalta valakivel.
– Ez marhaság – mondta Davis.
Scofield elnyomott egy mosolyt.
– Tudják, hányszor hallottam már ezt? Vannak történelmi tények. Mexikóban úgy
tartják, hogy Quetzalcoatl, a szőke, fehér bőrű, szakállas isten volt az, aki az aztékok
előtti civilizációt tanította. A tengerből jött, hosszú köpenyt viselt, amelyet rengeteg
kereszt díszített. Amikor Cortés a tizenhatodik században odaérkezett, az aztékok
azt hitték, Quetzalcoatl visszatért. A majáknak is volt hasonló tanítójuk, Kukulcán,
aki a tengerből jött, amerről a nap felkel. A spanyolok a tizenhetedik században
elégették az összes maja szöveget, de egy püspök írt egy másolatot, ami megmaradt.
Hosszú köpenyű látogatókról beszéltem, akiket egy Votan nevű valaki vezetett. Az
inkáknak is volt egy istentanítójuk, Viracocha, aki a tőlük nyugatra fekvő hatalmas
óceánból jött. Ők is elkövették ugyanazt a hibát, mint az aztékok, és Pizarrót a
visszatérő istennek hitték. Úgyhogy, Fehér Ház-uraság vagy ki az ördög maga,
higgye el nekem: maga nem tudja, mit beszél.
Stephanie látta, hogy igaza volt. Ez az ember imád beszélni.
– Egy német archeológus 1936-ban egy Krisztus előtt 250-ből származó pártus
sírban talált egy agyagvázát, benne egy rézhengerrel, amelyben egy vasrúd volt.
Amikor gyümölcslevet csöpögtettek bele, félvoltos áram keletkezett, ami két hétig
megmaradt. Ennyi éppen elég a galvanizáláshoz, amit abban a korban használtak.
1837-ben egy vaslemezt találtak a nagy piramisban, amit több mint ezer Celsiusfokon öntöttek. Nikkelt is tartalmazott, ami nagyon szokatlan. Úgy vélték, körülbelül
kétezer évvel a vaskorszak előttről származik. Amikor Kolumbusz 1502-ben partra
szállt a mai Costa Ricában, nagy hódolattal fogadták, és a szárazföld belsejében
elvezették egy jelentős személyiség sírjához. A sírt egy különös hajóorrforma
díszítette. A sírkőre olyan embereket rajzoltak, akik nagyon hasonlítottak
Kolumbuszhoz és hajósaihoz. Addig még egyetlen európai sem kötött ki azon a
partvidéken.
Scofield mély lélegzetet vett, és folytatta:
– Kína különösen érdekes. Nagy filozófusa, Lao-ce is említi az Ősieket. Ahogyan
Konfuciusz, Lao is bölcsnek, nagy tudásúnak, hatalmasnak, szerető szívűnek nevezi
őket, de legfőképpen: embereknek. Krisztus előtt a hetedik században írt róluk. Írásai
fennmaradtak. Akarnak hallani egy idézetet?
– Ezért jöttünk – mondta Stephanie.
– Hajdan az ihletettek / ismerték a rejtőzőt és rejtettet, / de őket mélyükig nem ismerte
senki. / Mert nem lehetett őket megismerni, / a kép róluk csak ennyi: / mint téli folyón átkelők,
vigyáztak, / mint szomszédaiktól félők, figyeltek, / mint a vendégek, tartózkodtak, / mint
olvadó jégen, óvakodtak, / mint a rönkfa, egyszerűek voltak... Érdekes szavak a régmúltból.
Stephanie-nak el kellett ismernie, hogy így van.
– Tudják, mi változtatta meg a világot? Mi terelte egyszer s mindenkorra
bizonyos pályára az emberi létet? – Scofield nem várt a válaszra. – A kerék? A tűz? –
Megrázta a fejét. – Több azoknál. Az írás! Az! Amikor megtanultuk rögzíteni a
gondolatainkat úgy, hogy mások évszázadok múlva is megértsék, na, az változtatta
meg a világot. A sumérok és az egyiptomiak is hagytak hátra írásokat olyan
emberekről, akik fölkeresték és tanították őket. Olyan emberekről, akik normálisan
néztek ki, ugyanúgy éltek és haltak, mint ők. Ezt nem én állítom. Ez történelmi tény.
Tudnak arról, hogy a kanadai kormány éppen most kutat át egy tenger alatti helyet a
Sarolta királynő-szigeteknél egy olyan civilizáció nyomait keresve, amelynek
létezéséről eddig senki sem tudott? Valami településfélét, ami egykor egy valaha
létező tó partján feküdt.
– És honnan jöttek ezek a látogatók? – kérdezte a nő.
– A tengerről. Rendkívüli pontossággal hajóztak. Nemrégiben Ciprus partjainál
ősi tengerészeti eszközökre bukkantak, amelyek körülbelül tizenkétezer évesek. A
legrégibb eszközök közé tartoznak azon a vidéken. Az, hogy ezeket ott megtalálták,
azt bizonyítja, hogy valakik már akkoriban is hajóztak a Földközi-tengeren, és hogy
Cipruson is jártak több mint kétezer évvel korábban, mint eddig gondoltuk.
Kanadába az utazókat nyilván a hatalmas moszattömegek vonzották. Logikus, hogy
ezek az emberek szándékosan választottak élelmiszert adó és kereskedelmi pontokat.
– Mint már mondtam – jegyezte meg Davis -, ez csupán tudományos
fantasztikum.
– Tényleg? Tudták, hogy a jóslatok, megspékelve a tengerből jövő jótevőkkel,
rendkívül nagy részt foglalnak el az amerikai őslakosok mondáiban? A maják
följegyzéseiben szó esik Popul Vuhról, arról a helyről, ahol a fény és a sötétség együtt
élt. Az Egyiptomban és más afrikai országokban talált barlangi és sziklarajzok idegen
embereket ábrázolnak, akik a tengerből jöttek. A franciaországi rajzokon, amelyeket
tízezer évesre becsülnek, az emberek kényelmes ruhát viselnek, nem pedig
állatbőröket és csontokat, amelyeket pedig ehhez a korhoz képzelünk. Egy
Rhodesiában talált rézbányáról megállapították, hogy negyvenhétezer éves. Úgy
tűnik, valami különleges célból bányásztak ott.
– Az Atlantiszról van szó? – kérdezte Davis.
– Az nem létezett – mondta Scofield.
– Fogadok, hogy rengeteg ember van ebben a hotelben, aki nem értene egyet
magával.
– És nem lenne igazuk. Az Atlantisz csak mese. Vissza-visszatérő legenda számos
kultúrában, ugyanúgy, ahogy az özönvíz is szerepel a világ nagy vallásaiban.
Romantikus elképzelés, de a valóság nem ennyire fantasztikus. Ősrégi, kőkori
szerkezeteket találtak már sekély tengerek fenekén, partok közelében, szinte
mindenhol a világon. Málta, Egyiptom, Görögország, Libanon, Spanyolország, India,
Kína, Japán – mindenütt vannak ilyenek. A legutóbbi jégkorszak előtt építették őket,
és amikor a jég megolvadt, Krisztus előtt tízezer körül, a tengerek szintje pedig
megemelkedett, a víz ellepte őket. Ezek az igazi Atlantiszok, amelyek bizonyítják
Occam borotvájának elméletét. Ne keress bonyolult magyarázatot ott, ahol az
egyszerű is elegendő. Minden magyarázat racionális.
– És itt mi a racionális magyarázat? – kérdezte Davis.
– Míg a barlangokban lakó ősemberek éppen csak elsajátították a földművelést
meg a gazdálkodást, és nagyon kezdetleges településeken laktak, addig léteztek
olyan emberek, akik tengerjáró hajókat tudtak építeni, és alaposan föltérképezték az
egész földgolyót. Úgy tűnik, fölismerték, mik a helyes célok, és tanítani kezdtek
bennünket mindenfélére. Békével jöttek. Soha semmilyen utalás nem szól
agresszióról vagy ellenséges magatartásról. Üzeneteik azonban idővel elvesztek,
különösen azóta, hogy a modern emberiség kezdte saját magát a szellemi fejlődés
csúcsának tekinteni. – Scofield szigorú pillantást vetett Davisre. – Az arroganciánk
lesz a vesztünk!
– Az ostobaságnak ugyanez lehet a következménye – vetette ellene Davis.
Úgy tűnt, Scofield számított erre az érvre.
– Ezek az ősi népek az egész világon mindenfelé hagytak üzeneteket, hol
műtárgyak, hol térképek, hol írások formájában. Ezek az üzenetek se nem
egyértelműek, se nem direktek, ez igaz, de a kommunikációnak egy bizonyos
formáját jelentik. Mintha azt mondanák: a tiétek nem az első civilizáció, és nem is azok a
kultúrák jelentik az igazi kezdetet, amelyeket ti a gyökereiteknek tartotok. Mi már sok ezer
évvel ezelőtt tudtuk azt, amit ti csak nemrég fedeztetek föl. Utazgattunk fiatal világotokban,
amikor északon mindent jég borított, a déli tengerek viszont még hajózhatók voltak.
Hátrahagytunk térképeket azokról a helyekről, ahova ellátogattunk. Hagytunk ott tudást a
világotokról, a világegyetemről, matematikáról, tudományokról és filozófiáról. Egyes fajok,
amelyeket fölkerestünk, megtartották ezt a tudást, ami hozzásegített benneteket, hogy
fölépítsétek világotokat. Emlékezzetek ránk!
Úgy tűnt, Davisre mindez nem tesz nagy hatást.
– Mi köze mindennek a Magasugrás-hadművelethez és Raymond Dyalshez?
– Nagyon is sok. De megint azt mondom: mindez titkos. Higgyék el, én is
örülnék, ha nem lenne az. De ezen nem segíthetek. A szavamat adtam, és e sok év
alatt meg is tartottam. Most pedig, minthogy maguk mindketten bolondnak tartanak
engem, és megjegyzem, nekem ugyanez a véleményem magukról, most távozom.
Scofield fölállt. De mielőtt kiment, hozzátette:
– Még valamit a figyelmükbe ajánlok. Egy évtizeddel ezelőtt nagyon alapos
tanulmányokat folytatott a Cambridge-i Egyetemen egy világszerte elismert
tudósokból álló csoport. És mi volt a következtetésük? Az ókori följegyzéseknek
kevesebb mint tíz százaléka maradt fenn máig! A tudásuk kilencven százaléka
elveszett! Hát akkor honnan tudhatjuk bármiről is, hogy az sületlenség-e?
HATVANEGY
WASHINGTON
12 óra 10 perc
Ramsey megint a Capitol Mallon baktatott. Ugyanoda igyekezett, ahol tegnap Aatos
Kane szenátor beosztottjával találkozott. Ugyanaz a fiatalember állt ott ugyanabban a
szövetkabátban, a hideg miatt topogva. Ramsey ma háromnegyed órán át váratta.
– Rendben, tengernagy úr, megértettem. Ön nyert – mondta az asszisztens,
miközben Ramsey közeledett. – Ezt kénytelen vagyok elismerni.
Ramsey aggódva vonta föl a szemöldökét.
– Ez nem verseny!
– Igaz. Én a múltkor jól fenékbe rúgtam önt, mire ön földbe döngölte az én
főnökömet, aki aztán engem, úgyhogy ezentúl puszipajtások vagyunk. Ez játszma,
tengernagy úr, és ön győzött.
Ramsey elővett egy kis műanyag műszert, amely akkora volt, mint egy tévé
távirányítója, és bekapcsolta.
– Bocsásson meg!
A műszer hamar jelezte, hogy nincs a környéken lehallgatókészülék. Hovey a
Mail túlsó oldalán ellenőrizte, hogy semmilyen parabolaműszer ne legyen
bekapcsolva a környéken. De Ramsey nem is számított arra, hogy efféle gond legyen.
Ez a kis talpnyaló olyan embernek dolgozik, aki megértette, hogy valamit adnia kell,
ha kapni is akar.
– Mondja!
– A szenátor úr ma reggel beszélt az elnökkel. Elmondta neki, amit ön akart. Az
elnök érdeklődött a szándékaink felől, a szenátor úr pedig azt mondta, hogy csodálja
önt.
Ezzel megerősítette Diane McCoy magánszámának egy részét. Ramsey állt, a
kezét a kabátzsebébe süllyesztette, és várta a folytatást.
– Az elnöknek voltak fenntartásai. Azt mondta, nem ön a testület első számú
jelöltje. Az ő fehér házi emberei más nevekkel is szolgálhatnak. De a szenátor úr
tudta, hogy az elnök mit akar.
Ramsey kíváncsi lett.
– Mondja!
– Nemsokára üresedés lesz a legfelső bíróságon. Lemondás miatt. Az igazságügy
a jelenlegi kormánynak akar kedvezni. Danielsnek van egy jelöltje, és azt akarja,
hogy egyengessük az útját a szenátusi jóváhagyásig.
Érdekes.
– Mi elnökölünk a bírói bizottságban. A jelölt jó szakember, úgyhogy ez nem
probléma. Meg tudjuk csinálni.
Az asszisztens láthatóan büszke volt rá, hogy ő is a csapat tagja.
– Volt az elnöknek valamilyen komolyabb kifogása ellenem?
Az asszisztens megengedett magának egy vigyort, sőt még egy kis kuncogást is.
– Mit akar? Díszes, kézzel írott felkérőt? Az elnökök nem szeretik, ha
megmondják nekik, hogy mit csináljanak, és azt sem szeretik, ha szívességet kérnek
tőlük. Mindig ők akarnak kérni. Ezzel együtt úgy tűnt, Daniels hajlik a dologra.
Mellesleg az a véleménye, hogy az Egyesített Bizottság egy kalap szart se ér.
– Szerencsénk, hogy már csak kevesebb mint három évig lesz hivatalban.
– Nem tudom, hogy ez mekkora szerencse nekünk. Daniels jól tudja keverni a
kártyát. Tudja, hogyan kell adni és elvenni. Eddig mindig jól tudtunk megegyezni
vele, és ő ráadásul fenemód népszerű.
– Vagyis inkább cimboráinak a jól ismert ördöggel, mintsem szembeszálljanak
valakivel, aki ismeretlen.
– Valahogy úgy.
Ramsey mindenképpen ki akart szedni mindent a hírforrásából. Muszáj
megtudnia, hogy ki segíti, ha segíti valaki, Diane McCoy meglepő támadását.
– Érdekelne minket, hogy mikor méri a csapást Dél-Karolina kormányzójára –
firtatta a segéd.
– Másnap, ahogy beköltöztem a pentagoni új irodámba.
– És mi van, ha nem tudja kiütni a kormányzót?
– Akkor csak a maga főnökét fogom kicsinálni. – Szinte érzéki gyönyörrel fúrta a
tekintetét a másikéba. – Az én szabályaim szerint játszunk. Világos?
– És mik az ön szabályai?
– Először is, pontosan tudni akarom, mikorra szervezik meg a találkozómat.
Minden részletről tudni akarok, nem csak annyit, amennyit maga el akarna mondani!
Ha elvesztem a türelmemet, akkor azt hiszem, megfogadom a múltkori tanácsát,
nyugdíjba vonulok, és nézem, ahogy a maguk karrierje egymás után omlik porrá.
Az asszisztens megadóan tette föl a kezét.
– Nyugalom, tengernagy! Én nem harcolni jöttem, hanem azért, hogy
tájékoztassam.
– Akkor tájékoztasson, maga kis szarházi!
Az asszisztens egy vállrándítással nyugtázta a rendreutasítást.
– Daniels beveti magát. Azt mondja, el lesz intézve. Kane tudja szállítani a
voksokat a bírói bizottságban. Ezt Daniels jól tudja. Az önről szóló bejelentés holnap
lesz.
– Sylvian temetése előtt?
A segéd bólintott.
– Nincs miért várni.
Ezzel Ramsey is egyetértett. De még mindig ott van Diane McCoy.
– A Nemzetbiztonsági Főtanácsadói Hivatal részéről nem emeltek kifogást?
– Daniels nem említette. De miért is emelnének?
– Nem gondolja, hogy tudnunk kell, ha a csapatból valaki szabotálni akarja a
terveinket?
Az asszisztens szomorkás mosolyt vetett rá.
– Ez nem lehet probléma. Ha egyszer Daniels beveti magát, akkor eléri, amit
akar. Tudja kezelni az embereit. Mi a baj, tengernagy úr? Vannak ott ellenségei?
Nem. Csak egy kis bonyodalom. De már kezdte látni annak korlátozott voltát.
– Mondja meg a szenátor úrnak, hogy nagyra értékelem az erőfeszítéseit, és hogy
maradjunk kapcsolatban!
– Elenged?
Ramsey hallgatása beleegyezést jelzett.
A beosztott láthatóan megkönnyebbült, hogy vége a beszélgetésnek, és távozott.
Ramsey odább sétált, és leült ugyanarra a padra, amelyet a múltkor is
melengetett. Hovey öt percig várt, aztán odament, leült mellé, és azt mondta:
– A környék tiszta. Senki sem hallgatódzott.
– Kane-nel rendben vagyunk. McCoy a problémás. A saját szakállára cselekszik.
– Lehet, hogy azt gondolja, ha elkapja önt, akkor magasabbra kerülhet.
Ideje megtudni azt is, hogy az ő asszisztense mennyire szeretne magasabbra
kerülni.
– Lehet, hogy őt is félre kell majd állítani. Mint Wilkersont.
Hovey hallgatása többet mondott minden szónál.
– Tudunk már valamit a nőről? – kérdezte Ramsey a kapitányt.
– Elég sok mindent, de az meglehetősen unalmas. Egyedül él, nincsenek
kapcsolatai, munkamániás. A munkatársai kedvelik, de azért mégsem mindenki ülne
szívesen mellé egy hivatalos fogadáson. Ő meg mindezt valószínűleg arra használja,
hogy felértékelje a maga jelentőségét.
Ez logikusnak tűnt.
Hovey mobilja megcsörrent, de prémes kabátja letompította a hangját. Rövid
hívás volt, amit gyorsan be is fejezett.
– Újabb gondok.
Ramsey várakozón nézett.
– Diane McCoy éppen az imént próbált meg bejutni a raktárba a Lee-erődben.
Malone Henn és Christl nyomában bement a templomba. Isabel már lejött a
karzatról, és Dorotheával meg Wernerrel állt ott.
Malone elhatározta, hogy a dolgok végére jár, ezért Henn mögé lépett, a
nyakának szegezte a pisztolyát, és lefegyverezte.
Aztán hátralépett, és a puska csövét Isabelre irányította.
– Mondja meg az inasának, hogy maradjon nyugton!
– És mit tenne, Mr. Malone, ha nem engedelmeskednék? Lelőne?
Malone leengedte a fegyvert.
– Arra nincs szükség. Az egész csak kutyakomédia volt. Annak a négynek meg
kellett halnia. De az nyilvánvaló, hogy ezzel egyikük sem volt tisztában. Maga nem
akarta, hogy én beszélhessek velük.
– Mitől olyan biztos ebben? – kérdezte Isabel.
– Odafigyelek a dolgokra.
– Rendben. Tudtam, hogy itt lesznek, és tényleg a szövetségeseiknek hittek
bennünket.
– Akkor nagyobb bolondok voltak, mint gondoltam.
– Lehet, hogy ők nem, de az, aki ideküldte őket, bizonyosan. És most már
mellőzhetnénk mindkét részről ezeket a színpadias dolgokat! Nem beszélhetnénk
egymással?
– Figyelek.
– Tudom, hogy ki akarja magát megölni – mondta Isabel. – De a maga segítségére
van szükségem.
Malone észrevette, hogy az ablakréseken befújó szél egyre hidegebb. És
észrevette azt is, hogy a nő hangneme megváltozott.
– Szóval, valamit valamiért?
– Elnézést kérek, ha csalódást okoztam, de ez tűnt az egyetlen módnak, hogy
együttműködésre bírjam.
– Csak kérnie kellett volna.
– Megpróbáltam Reichshoffenben. Úgy gondoltam, így jobban fog menni.
– Miközben engem akár meg is ölhettek volna.
– Ugyan már, Herr Malone, én sokkal inkább bízom a maga képességeiben, mint
saját maga.
Malone-nak elege lett.
– Megyek vissza a hotelba.
Elindult kifelé.
– Tudom, hogy Dietz hová ment – mondta Isabel. – Hogy hová vitte az
Antarktiszon a maga apját.
A francba!
– Valahol ebben a templomban van az, ami Dietznek hiányzott. Amiért oda kellett
mennie, hogy megtalálja.
Malone indulata éhségbe csapott át.
– Én most megyek vacsorázni. – Közben el is indult. – Hajlandó vagyok
meghallgatni, miközben eszem, de ha nem elsőrangúak az információi, akkor már itt
sem vagyok.
– Biztosíthatom, Herr Malone, hogy még az elsőrangúnál is kiválóbbak.
HATVANKETTŐ
ASHEVILLE
– Túl erőszakos voltál Scofielddel – mondta Stephanie Davisnek.
A beugróban ültek. Kint a gyönyörű délutánban nagyszerűen látszottak a távoli,
téli erdők. Tőlük balra, délkelet felé Stephanie észrevette a nagy várkastélyt, amely
körülbelül másfél kilométernyire, egy kisebbfajta hegyfokon állt.
– Scofield egy seggfej – mondta Davis. – Azt hiszi, Ramsey értékeli, hogy ő
befogta a száját a hosszú évek alatt!
– Nem tudjuk, Ramsey mennyire törődik ezzel.
– Valaki meg fogja ölni Scofieldot.
Stephanie ebben nem volt olyan biztos.
– És mit javasolsz, mit tegyünk ez ügyben?
– Tapadjunk rá!
– Védőőrizetbe is vehetjük.
– Akkor lemondunk arról, hogy csali legyen.
– Ha jól gondolod, akkor tisztességesen viselkedünk így vele?
– Ő azt gondolja rólunk, hogy idióták vagyunk.
Stephanie-nak sem volt szimpatikus Douglas Scofield, de ennek nem szabad
tükröződnie a döntéseikben. De van itt még valami.
– Tisztában vagy azzal, hogy továbbra sincs semmiféle bizonyítékunk, ugye?
Davis az előcsarnokban függő órára pillantott.
– Telefonálnom kell.
Fölállt, és a mintegy három méterre lévő ablak melletti, virágos kárpitozású
kanapéra telepedett a nőtől elfordulva, kifelé tekintve. Stephanie aggódva és kissé
zavartan nézte. Érdekes, hogy a férfi hozzá hasonlóan küszködik az érzelmeivel. És
akárcsak ő, Davis sem szívesen beszél róla.
A férfi intett, hogy menjen közelebb.
Odament, és leült mellé.
– Megint beszélni akar veled.
Stephanie a füléhez szorította a mobilt; pontosan tudta, hogy ki van a vonal
másik végén.
– Stephanie! – mondta Daniels elnök. – A dolog egyre bonyolultabb. Ramsey
manipulálta Aatos Kane-t. A szenátor azt akarja, hogy az Egyesített Bizottságban
megürült helyet adjam Ramseynek. Ezt semmiképpen sem fogom megtenni, de nem
is árultam el Kane-nek. Egyszer hallottam egy indián közmondást: ha folyóban élsz,
akkor meg kell barátkoznod a krokodilokkal. Úgy tűnik, Ramsey e közhely szerint él.
– Vagy éppen ellenkezőleg.
– Hát éppen ez az, ami bonyolítja a dolgokat! Ezek ketten nem önszántukból
szövetkeztek. Valami történt. Húzhatom még a döntést egypár napig, de maguknak
addig dűlőre kéne jutniuk. Hogy viselkedik az emberem?
– Egy buzgómócsing.
Daniels fölnevetett.
– Na, most már látja, nekem mit kell kiállnom? Nehéz kordában tartani az
ügyeket?
– Mondhatjuk, igen.
– Teddy Roosevelt fogalmazta ezt meg a legjobban: Tedd meg, amit tehetsz azzal,
amid van, és ott, ahol vagy! Ezt tartsa észben!
– Van más választásom?
– Nincs. De van még egy csemegém! A haditengerészeti titkosszolgálat berlini
részlegének a főnökét, Sterling Wilkerson kapitányt holtan találták Münchenben.
– És úgy gondolja, hogy ez nem véletlen.
– A fenébe is, hát persze hogy nem! Ramsey itt is, ott is mesterkedik valamiben.
Nem tudom bizonyítani, de érzem. És mi van Malone-nal?
– Nem hallottam felőle.
– Ha tud valamit, szóljon rögtön! Gondolja, hogy az a professzor veszélyben van?
– Nem tudom. De azt hiszem, legalább holnapig itt kéne ólálkodnunk, hogy
biztosan megtudjuk.
– Van még valami, amit nem mondtam el Edwinnek. De ehhez pókerarcra lesz
szüksége!
Stephanie elmosolyodott.
– Rendben.
– Gyanakszom Diane McCoyra. Már rég megtanultam, hogy figyeljek az
ellenségeimre, mert ők veszik észre elsőként az ember hibáit. Már egy ideje figyelem.
Edwin tud erről. Amit nem tud, az az, hogy Diane ma elhagyta az épületet, és
elautózott Virginiába. Most éppen a Lee-erődben van, és egy raktárt ellenőriz,
amelyet a hadsereg a haditengerészeti hírszerzés számára bérel. Ezt ellenőriztem.
Ramsey tegnap járt ott.
Ezt már ő is tudta, hála a beosztottjainak.
Davis intett, hogy hoz valamit inni a kandalló melletti vendégasztalról, és
jelekkel tudakolta, hogy Stephanie is kér-e valamit. A nő nemet intett.
– Elment – mondta a telefonba. – Gondolom, mindezt valamilyen szándékkal
mondta el nekem.
– Úgy tűnik, Diane megbarátkozott a krokodilokkal, de én azért aggódom,
nehogy felfalják.
– Kár lenne egy ilyen csinos nőért.
– Azt hiszem, van valami él a hangjában.
– Csak reálisan nézem a dolgokat.
– Stephanie, maga aggódik!
– Ha megjegyezhetem: azt hiszem, itt van az emberünk.
– Kell segítség? – kérdezte Daniels.
– Szerintem kéne, de Edwin nem akarja.
– És mióta hallgat rá?
– Ez az ő ügye. Az ő küldetése.
– A szerelem pokoli dolog. Ne hagyja, hogy a vesztét okozza. Szükségem van rá.
Smith élvezte a zongoramuzsikát meg a tűz ropogását a kandallóban. Az ebéd kitűnő
volt. A saláta ugyanolyan nagyszerű, mint az előétel, a leves ízletes, de a
zöldségköretes bárány mindegyiket lepipálta.
Feljött ide, miután az a férfi és nő odament Scofieldhoz és elrángatta az ebédje
mellől. Nem hallotta, mit beszélnek sem lent, sem itt fönt. Azon töprengett, vajon
ugyanazok voltak-e, akik tegnap este. Nem tudta eldönteni.
Az utóbbi néhány órában egymás után jöttek az emberek Scofieldhoz.
Tulajdonképpen az egész konferencia az iránta való hódolat kifejezésének tűnt. A
professzorról azt tartották, hogy ő az esemény egyik fő szervezője. Holnap este ő lesz
a fő szónok. Ma este pedig ő tart gyertyás idegenvezetést a nagy fogadóban. Holnap
reggel lesz az, amit a programfüzet Scofield Nagy vaddisznókalandjának
harangozott be. Háromórás vadkanvadászat íjjal, amit maga a professzor vezet. A
regisztrációs asztalnál ülő nő azt mondta, hogy a kora reggeli kirándulás nagyon
népszerű, és minden évben körülbelül harmincan vesznek részt rajta. Hogy még két
ember érdeklődik dr. Douglas Scofield után, az nem feltétlenül ok a nyugtalanságra.
Így hát Smith elnyomta rossz érzéseit, és nem engedte, hogy elhatalmasodjanak rajta.
Magának sem akarta beismerni, de az előző esti események nagyon megrázták.
Nézte, ahogyan a férfi föláll a kanapéról, a kandalló mellett álló, zöld abroszos
asztalhoz megy, és tölt magának egy pohár jeges vizet.
Smith is fölállt, hanyagul odasétált az asztalhoz, és ismét teletöltötte csészéjét az
ezüst teáskancsóból. A kiszolgálás és az ellátás kellemesen meglepte. A vendégeket
egész nap frissítők várták. Beletett a csészébe egy kis édesítőt – utálta a cukrot -, és
kavargatni kezdte.
A férfi a vizet kortyolgatva visszafelé ment, a beugró felé, ahol a nő éppen
befejezte a telefonbeszélgetést. A tűz a kandallóban már alig égett, inkább csak
izzottak a hasábok. Az egyik felszolgáló kinyitotta a rostélyt, és néhány hasábot
rakott a tűzre. Smith tudta, hogy követheti a két embert, és aztán majd meglátja,
mindez hová vezet, de szerencsére már korábban egy másik taktika mellett döntött.
Egy új taktika mellett.
Ami garantáltan eredményes.
És illik a nagy Douglas Scofieldhoz.
Malone ismét belépett a L’Arlequin-be, és az étterem felé indult, ahol színes
szőnyegek borították a tölgyfa padlót. Kísérői követték, és bent mindnyájan
lehámozták magukról a kabátjukat. Isabel szólt néhány szót annak a férfinak, aki
korábban a recepciós pultnál állt. Az alkalmazott kiment, és becsukta maga mögött
az étterem ajtaját. Malone levette a dzsekijét meg a kesztyűjét, és megállapította,
hogy az ingét teljesen átizzadta.
– Csak nyolc szoba van fönt – mondta Isabel. – Mindegyiket kivettem ma
éjszakára. A tulajdonos készít valami vacsorát.
Malone leült az egyik padra, amely két tölgyfa asztal mellett állt.
– Az jó, mert éhes vagyok.
Christl, Dorothea és Werner vele szemben ült le. Henn oldalt, állva maradt, a
kezében egy hátizsákkal. Isabel elfoglalta az asztalfőt.
– Herr Malone! Teljesen őszinte leszek magához.
– Ebben kételkedem, de azért folytassa!
Az idős nő keze megmerevedett, ujjai idegesen doboltak az asztalon.
– Nem vagyok a gyereke – mondta Malone -, és nem vagyok jó kedvemben sem,
úgyhogy térjen a tárgyra!
– Tudom, hogy Hermann kétszer is ellátogatott ide – mondta Isabel. – Először
még a háború előtt, 1937-ben. Aztán 1952-ben. Az anyósom mindezt nem sokkal a
halála előtt mondta el Dietznek és nekem. De arról nem tudott semmit, hogy
Hermann mit csinált itt. Maga Dietz pedig körülbelül egy évvel az előtt jött ide, hogy
eltűnt.
– Ezt soha nem említetted – mondta Christl.
Isabel megrázta a fejét.
– Eddig nem ismertem föl az összefüggést e hely és Nagy Károly követése között.
Csak azt tudtam, hogy mindketten jártak itt. Tegnap, amikor erről a helyről beszéltél,
rögtön beugrott az összefüggés.
A templombeli adrenalinszint már rég visszaesett, és Malone nagyon fáradtnak
érezte a testét. De koncentrálnia kellett.
– Vagyis Hermann és Dietz is járt itt. De mindez nincs nagy hasznunkra, hiszen
úgy tűnik, csak Hermann talált itt valamit. Ő pedig nem mondta el senkinek.
– Einhard végakarata – mondta Christl – egyértelművé teszi, hogy a kutatást
angyali tisztasággal lehet megtenni az Úr nagyobb dicsőségére. Ez vezet el Aachenből ide.
Aztán csak azok találhatják meg az utat a mennyekbe, akik nagyra értékelik Salamon trónját
és a római könnyedséget.
Dorothea és Werner némán ült. Malone azon tűnődött, hogy egyáltalán miért
vannak itt. Lehet, hogy már eljátszották a szerepüket a templomban? Rájuk mutatott,
és megkérdezte:
– Megcsókolták már egymást, és kibékültek?
– Fontos ez bármilyen szempontból? – kérdezte Dorothea.
Malone megvonta a vállát.
– Nekem igen.
– Herr Malone! – mondta Isabel. – Meg kell oldanunk ezt a dolgot.
– Látta azt a templomot? Csupa rom. Ott nincs már semmi ezerkétszáz éve. A
falak rogyadoznak, a tető pedig új. A kőpadló repedezett, töredezett, az oltár
málladozik. Hogyan gondolja, hogy bármit is megoldhat?
Isabel intett Henn-nek, aki átadta a hátizsákot. A nő kikapcsolta a bőrszíjas
csatokat, majd elővett egy rongyos térképet, amelynek lapjai már megsárgultak.
Óvatosan széthajtogatta, aztán kiterítette az asztalra a körülbelül 60 x 40 centiméteres
lapot. Malone rögtön látta, hogy az nem egy ismert ország vagy földrész képe,
hanem csak egy szaggatott partvonal rajza.
– Ez Hermann térképe, amelyet az 1938-as náci expedíció használt az
Antarktiszon. Ez az a vidék, ahol kutatott.
– Nincs rajta semmilyen írás – jegyezte meg Malone.
A helyeket kis háromszögek jelölték. A nagy X-ek valószínűleg hegyekre utaltak.
Egy kis négyzet pedig központi helyen volt, amelyből egy út vezetett el, majd vissza.
De egyetlen szó sem volt a papíron.
– A férjem ezt hagyta otthon, amikor 1971-ben elutazott Amerikába. Egy másik
rajzot vitt magával. De én pontosan tudom, hová tartott Dietz. – Isabel elővett egy
másik összehajtogatott térképet a zsákból. Hz újabb volt, kék, a címe pedig: Az
Antarktisz Nemzetközi Térképe, 1 : 8 000 000. – Az információk itt vannak.
Belenyúlt a hátizsákba, és még két tárgyat vett elő, amelyek egy-egy
nejlonzacskóban voltak. A két könyvet. Az egyiket, amelyik Nagy Károly sírjából
származott, Dorothea mutatta meg Malone-nak. A másik, Einhard sírjából, Christlé
volt.
Isabel lerakta a Christl könyvét, és fölemelte a Dorotheáét.
– Ez a kulcs, de nem tudjuk elolvasni. Ehhez a megoldás itt van valahol, abban a
kolostorban. Attól tartok, hogy bár tudjuk, hova kéne menni az Antarktiszon, az út
eredménytelen lenne, ha nem tudjuk, mi van ezeken az oldalakon. Ahogy Einhard is
írta: teljesen meg kell értenünk a mennyeket.
– A férje úgy ment oda, hogy ezt nem értette.
– Ez az ő hibája volt – mondta Isabel.
– Ehetnénk? – kérdezte Malone, akit már fárasztott a nő beszéde.
– Megértem, hogy mi zavarjuk magát – mondta Isabel. – De azért jöttem, hogy
üzletet ajánljak magának.
– Nem, maga azért jött, hogy felültessen! – A két nővérre nézett. – Megint.
– Ha megfejtjük, hogyan lehet elolvasni ezt a könyvet – mondta Isabel -, ha úgy
tűnik, hogy érdemes megkockáztatni egy utazást, amiről azt hiszem, hogy megérné,
akkor feltételezem, hogy elmenne az Antarktiszra, ugye?
– Annyira előre még nem terveztem.
– Azt akarom, hogy vigye magával a lányaimat, valamint Wernert és Ulrichot is.
– Mást nem parancsol? – kérdezte Malone, magában már csaknem mulatva.
– Nagyon is komolyan beszélek. Ez az ára annak, hogy megtudja, hol van ez a
hely. A pontos hely nélkül az utazása ugyanolyan hiábavaló lenne, mint a Dietzé.
– Akkor, azt hiszem, nem fogom megtudni, mert ez szerintem őrültség. Nem egy
kis téli kirándulásról beszélünk! Hanem az Antarktiszról! A világ egyik
legfélelmetesebb helyéről!
– Utánanéztem ma reggel. A hőmérséklet a Halvorsen-bázison, amely a
legközelebbi leszállóhely, mínusz hét fok volt, ami kibírható. És az időjárás is
viszonylag csendes.
– Ami tíz perc alatt gyökeresen megváltozhat.
– Ezt úgy mondja, mint aki már járt ott – szólt közbe Werner.
– Jártam is. És nem az a hely, ahol az ember lődörögni szeretne.
– Cotton! – mondta Christl. – Az anyám már elmondta mindezt nekünk. Az
apámék egy meghatározott hely felé igyekeztek. – Az asztalon lévő térképre
mutatott. – Tisztában van azzal, hogy a tengeralattjáró esetleg e hely közelében, a
tenger mélyén fekszik?
A nő azt az egyetlen adut játszotta ki, amitől tartott. Már ő is gondolt erre. A
vizsgálóbizottság jelentésében az állt, hogy az NR-1A legutolsó ismert pozíciója: a déli
szélesség 73. és a nyugati hosszúság 15. foka, körülbelül 250 kilométerre északra a Norvégiafoktól. Ezt most össze lehetne vetni ezzel a másik viszonyítási ponttal, ami akár arra is
elég lehet, hogy megtalálják az elsüllyedt tengeralattjárót. De ahhoz, hogy ez
megtörténhessen, kénytelen lesz együttműködni.
– Feltételezem, hogy ha magammal viszem ezt a díszes társaságot, akkor sem
tudok meg semmit addig, amíg a levegőben nem leszünk.
– Sőt addig, amíg földet nem érnek – mondta Isabel. Ulrich navigációs kiképzést
is kapott a Stasinál. Ott majd eligazítja magukat.
– Megdöbbent, hogy mennyire nem bízik meg bennem.
– Én pedig fordítva ugyanannyira.
– Tisztában van vele, hogy nem én döntök arról, ki jöhet? Az amerikai hadsereg
segítsége kell, hogy odajussak. Lehet, hogy senki mást nem engednek oda.
Az idős nő komor arcán egy pillanatra mosoly suhant át.
– Ugyan már, Herr Malone! Maga ennél jobb. Maga mindezt könnyedén el tudja
intézni, efelől biztos vagyok.
Malone a vele szemben ülők felé fordult.
– Maguk tisztában vannak azzal, hogy mibe szándékoznak beleugrani?
– Ezt az árat nekünk kell megfizetnünk – mondta Dorothea.
Most már értette. A játszmájuk még nem ért véget.
– Meg tudok birkózni a dologgal – mondta Dorothea.
– Én is – mondta Werner.
Malone Christlre nézett.
– Meg akarom tudni, mi történt velük – mondta a nő lesütött szemmel.
Malone is ezt akarta. Nyilván megőrült!
– Oké, Frau Oberhauser! Ha megoldjuk a dolgot, megállapodtunk.
HATVANHÁROM
Ramsey kinyitotta az ajtót, és kiszállt a helikopterből. A haditengerészeti hírszerzés
vezetői számára állandó készenlétben tartott helikopteren Washingtonból egyenesen
a Lee-erődbe repült.
Autó várt rá, és elvitte oda, ahol Diane McCoyt tartották fogva. Ő rendelte el a nő
őrizetbe vételét rögtön az után, hogy Hovey tájékoztatta McCoy látogatásáról az
erődben. Egy helyettes nemzetbiztonsági főtanácsadó őrizetbe vétele gondot
jelenthet, de azonnal mondta a bázis parancsnokának, hogy ő vállal minden
felelősséget.
Úgy vélte, a dolognak nem lesz következménye.
Ez McCoy magánakciója volt, amelybe nem akarta beavatni a Fehér Házat. Ezt a
vélekedést erősítette az is, hogy a nő meg sem próbált telefonálni az erődből.
Ramsey kiszállt a kocsiból, és bement az őrség épületébe, ahol egy
főtörzsőrmester elvezette McCoyhoz. Ramsey belépett és becsukta az ajtót. A nő
kényelmesen elvolt a biztonsági főnök irodájában.
– Éppen ideje – mondta a nő. – Már csaknem két órája itt vagyok.
Ramsey kigombolta a kabátját. Már korábban jelentették, hogy a nőt átkutatták.
Leült mellé egy székre.
– Azt hittem, kettőnk között van egy megállapodás.
– Nem, Langford, maga állapodott meg saját magával. Én nem.
– Mondtam, gondoskodom róla, hogy tagja legyen a következő
kormánycsapatnak is.
– Ezt nem tudja garantálni.
– Ha így vesszük, a világon tényleg semmi sem biztos, de én alaposan meg
tudom növelni az esélyeit. Amit egyébként meg is teszek. De hogy lehallgassanak?
Megpróbáljanak beismerésekre rávenni? Most meg idejön? Nem ez ennek a módja,
Diane!
– Mi van abban a raktárban?
Ramseyt más érdekelte.
– Honnan tudta meg, hogy egyáltalán létezik?
– A nemzetbiztonsági főtanácsadó helyettese vagyok.
Ramsey úgy döntött, hogy részben őszinte lesz.
– Olyan műtárgyak vannak benne, amelyeket az 1947-es Magasugráshadműveletben, aztán a ‘48-as Szélmalom-hadműveletben találtak. Szokatlan
műtárgyak. Összefüggésben vannak azzal is, ami az NR-1A-val történt 1971-ben. Az
a tengeralattjáró éppen ezeknek a műtárgyaknak az ügyében volt úton.
– Edwin Davis beszélt az elnöknek a Magasugrásról és a Szélmalomról.
Hallottam.
– Diane, nyilván maga is tudja, mekkora károkat okozna, ha kiderülne, hogy a
haditengerészet nem kereste egyik tengeralattjáróját, amikor az elsüllyedt. Nemcsak
hogy nem kereste, hanem még egy hamis sztorit is kitalált hozzá. Hazudtak
családoknak, meghamisítottak jelentéseket... Máskor, más időkben talán előjöhetett
volna ezzel a történettel, de ma nem. A bukás óriási lenne.
– És maga hogyan érintett ebben az egészben?
Érdekes! Mégsem annyira jólinformált.
– Dyals tengernagy adta ki a parancsot, hogy ne keressék az NR-1A-t. Bár a
legénység ebbe beleegyezett, még mielőtt kihajóztak a kikötőből, az admirális
karrierjét tönkretette volna, ha kiderül. Én nagyon sokat köszönhetek annak az
embernek.
– Akkor miért kellett megölni Sylviant?
Na, ebbe nem mászunk bele!
– Én nem öltem meg senkit.
A nő szólni akart, de Ramsey tiltón emelte föl a kezét.
– Azt viszont nem tagadom, hogy szeretném az ő helyét.
A szobában sűrűsödött a levegő, ahogyan a kiélezett pókerjátszmák vége felé
lenni szokott. Egyébként sok tekintetben hasonlított is a két helyzet. Ramsey a nő
szemébe fúrta tekintetét.
– Őszinte voltam magához abban a reményben, hogy maga is őszinte lesz
hozzám.
Aatos Kane beosztottjától tudta, hogy Daniels nem zárkózott el a kinevezése
ötletétől, ami ellentmondott McCoy színészkedéseinek. Létfontosságú, hogy
továbbra is legyen néhány „szeme és füle” az Ovális Iroda környékén. A jó döntések
mindig jó értesüléseken alapulnak. Bármekkora gondot jelent is a nő, szüksége van
rá.
– Tudtam, hogy maga fog jönni – mondta a nő. – Érdekes, hogy ellenőrzési joga
van a raktár felett.
A férfi vállat vont.
– A haditengerészet titkosszolgálatához tartozik. Mielőtt én lettem a főnöke,
mások felügyelték. Nem ez az egyetlen raktárunk.
– Azt gondoltam. De itt sokkal több mindenről van szó, mint amit hajlandó
elismerni. Mi van a berlini kirendeltség vezetőjével, Wilkersonnal? Miért kellett
meghalnia?
Számított rá, hogy ez a szaftos sztori mindenki napi hírösszefoglalójában szerepel
majd. De semmi szükség arra, hogy megerősítse bármilyen összefüggés meglétét.
– Kivizsgáltatom az ügyet. Az ok valószínűleg személyes, bár viszonya volt egy
férjezett asszonnyal. Az embereink most is dolgoznak az ügyön. Még korai, hogy
bármit mondjunk.
– Látni akarom, mi van a raktárban!
Nézte a nő arcát, amely nem volt sem ellenséges, sem barátságtalan.
– Az mit bizonyítana?
– Látni akarom, mi ez az egész!
Nem, nem ezt akarja.
Alaposabban megnézte a nőt. Duzzadt ajkán kívül feltűnő volt szőkésbarna haja,
amely úgy omlott le szív alakú arca két oldalán, mint a kissé befelé hajló színházi
függöny. Vonzó nő volt, Ramsey pedig azon tűnődött, hogy a bizalmaskodás
beválna-e.
– Diane, figyeljen rám! Nem kell ezt csinálnia. Én betartom az egyezségünket. De
hogy ezt megtehessem, a magam módján kell cselekednem. Azzal, hogy idejött,
veszélybe sodort mindent.
– Nem szándékozom magára bízni a karrieremet.
Ramsey nagyjából ismerte a nő származását. Az apja helyi politikus volt Indiana
államban, és azzal szerzett magának hírnevet, hogy miután megválasztották
kormányzóhelyettesnek, sikerült maga ellen fordítania az állam lakosainak felét.
Lehet, hogy a lányába is ez az öntörvényűség szorult? Talán. Mindenesetre tisztázni
kell a dolgokat!
– Akkor attól tartok, magára marad.
Érezte, hogy a nőn átfut a felismerés.
– És nekem is meg kell halnom?
– Ezt mondtam volna?
– Nem szükséges, hogy kimondja.
Tényleg nem. De még mindig ott van a károk mérséklése.
– Mit szól ehhez: azt mondjuk, hogy félreértés történt. Maga érdeklődni jött ide,
és a Fehér Ház meg a haditengerészeti titkosszolgálat kidolgozott egy megállapodást,
amelynek értelmében maga meg fogja kapni azt az információt, amelyet kért. Ezzel a
bázis parancsnoka elégedett lesz, és a már feltett kérdéseken kívül senki nem kérdez
semmit. Mindketten mosolyogva távozhatunk.
Látta a nő szemében a vereséget.
– Ne akasszon velem tengelyt! – sziszegte a nő.
– Semmi ilyesmit nem tettem. Maga távozik innen megroggyanva.
– Esküszöm, Langford, le fogom teríteni! Ne provokáljon!
Ramsey úgy gondolta, hogy most jobb diplomatikusan viselkedni. Legalábbis
egyelőre.
– Mint már többször is elmondtam, az alku rám eső részét betartom.
Malone élvezettel vacsorázott, annál is inkább, mivel napközben alig evett valamit.
Érdekes, hogy amikor a könyvesboltjában dolgozott, az éhség előre megjósolható
pontossággal érkezett. De amikor küldetésben volt, mondhatni, „terepen”, akkor ez
az igénye szinte eltűnt.
Hallgatta, ahogyan Isabel és a lányai meg Werner Lindauer beszélnek Hermann
és Dietz Oberhauserről. A lányok közötti feszültség szinte tapintható volt. Ulrich
Henn szintén velük vacsorázott. Jól megnézte Hennt. A keletnémet férfi szótlanul ült,
mintha süket volna, de azért tudni lehetett, hogy egyetlen szót sem mulaszt el.
Egyértelműen Isabel a főnök. A többiek érzelmei pontosan abban az ütemben
hullámzottak vagy sodródtak, ahogyan az idős nő irányította. Egyik lánya sem
merészelt ellentmondani neki. Vagy egyetértettek vele, vagy semmit se szóltak.
Werner pedig szinte semmi hasznosat nem mondott.
Megette a desszertet, és úgy döntött, fölmegy.
A csarnokszerű előtér kandallójában barátságos meleget ontottak a ropogva égő
fahasábok, ráadásul kellemes gyantaillatot is árasztottak. Megállt a kandalló előtt,
hogy egy kicsit élvezze a hangulatot, és a falon észrevett három rajzot, amelyek a
kolostorról készültek. Az egyik kívülről mutatta a tornyokat teljes épségükben. Látta,
hogy a rajzon a dátum 1784-et jelez. A másik két rajz bentről készült. Az egyik a
kerengőt ábrázolta, de a boltívek és az oszlopok nem voltak csupaszok. A köveken
matematikai pontossággal vésett rajzok sorakoztak. A zárt kertben a kút a maga
teljes pompájában állt, fémtartályából kicsordult a víz. Szinte látta, amint csuklyás
alakok jönnek-mennek az árkádok alatt.
A harmadik rajz a templom belsejét mutatta.
Oldalról, a hátulsó részből nézett az oltár felé a rajzoló, jobb oldalról, ahol ő
óvakodott előre a fegyveres felé. Semmi nem látszott romosnak. A kő, fa és üveg
csodálatos egységben pompázott, félig román, félig gótikus stílusban. Az oszlopok
tele voltak művészi ábrázolásokkal egyáltalán nem hivalkodón, csak előkelően, jól
mutatva a templom egykori nagyszerűségét a mai romos állapottal szemben. Malone
észrevette, hogy a szentélyt bronzrács zárta el, amelyen a cirkalmas karoling írás
betűi nagyon hasonlítottak azokra a kanyargó jelekre, amilyeneket Aachenben látott.
A kőpadló érintetlen volt, a szürke és a fekete különféle árnyalatai arról árulkodtak,
hogy egykor nyilván változatos színekben pompázott. A két utóbbi rajzon a dátum
1772-es volt.
A tulajdonos a recepciós pult mögött tett-vett. Malone megkérdezte:
– Ezek eredeti rajzok?
A férfi bólintott.
– Már régóta itt lógnak. A kolostorunk valaha dicsőséges és hatalmas volt, de már
nem az.
– Mi történt?
– Háborúk. Nemtörődömség. Időjárás. Ezek együtt rombolták le.
Mielőtt elhagyta volna az ebédlőt, hallotta, amint Isabel arra utasítja Hennt, hogy
gondoskodjon a templomban lévő hullák eltüntetéséről. A férfi mostanra már
fölvette a kabátját, és eltűnt az éjszakában.
Malone-t is megcsapta a bejárati ajtón beáramló hideg, amikor éppen átnyújtotta
a kulcsát a tulajdonos. A falépcsőn fölment a szobájába. Nem hozott magával több
ruhát, pedig az, amit viselt, különösen az ing, már igencsak mosásra szorult. A
szobában az ágyra dobta a dzsekit és a kesztyűt, aztán levette az ingét. Bement az
apró fürdőszobába, a zománcozott mosdóban egy kevés szappannal kiöblítette az
inget, majd a fűtőtestre terítette száradni.
Atlétában állva nézte magát a tükörben. Hatéves kora óta hordott atlétát – ezt
alaposan beléje verték. „Csúnya, ha valaki csupasz mellel járkál – mondta az apja. – Azt
akarod, hogy a ruhád izzadságszagú legyen?” Sosem kérdőjelezte meg az apja
kijelentéseit, csak egyszerűen magába szívta őket, úgyhogy attól kezdve mindig
hordott atlétát mély kivágással, mert „ha valaki atlétát visel, az egy dolog, de ha kilátszik,
az már másik”. Érdekes, hogy a gyerekkori emlékeket milyen könnyű fölidézni. Pedig
olyan kevés ideig lehettek együtt! Körülbelül három évre tudott rendesen
visszaemlékezni, hét- és tízéves kora között. Még mindig megvolt a zászló, amelyet
az apja temetésén kaptak, és amelyet egy üvegdobozban az ágya mellett őrzött. Az
anyja a temetésen nem akarta átvenni, mondván: elege van a haditengerészetből. De
amikor nyolc évvel később ő bejelentette, hogy belép, nem volt ellenvetése. „Mi mást
is tehetne Forrest Malone fia?”, jegyezte meg.
Ő pedig egyetértett. Tényleg, mi mást?
Halk kaparászást hallott. Kilépett a fürdőszobából, és kinyitotta az ajtót. Christl
állt a folyosón.
– Bemehetek? – kérdezte.
Jóváhagyón intett, majd halkan becsukta a nő mögött az ajtót.
– Azt akartam, hogy tudja: nekem nem tetszett az, ami ma odafent történt. Ezért
jöttem maga után. Mondtam anyámnak, hogy ne csapja be magát.
– Nem úgy, mint maga, ugye?
– Beszéljünk őszintén, jó? Ha elmondom, hogy én már rájöttem a végakarat és a
felirat közötti kapcsolatra, akkor eljött volna Aachenbe?
Valószínűleg nem. De nem szólt semmit.
– Szerintem nem – mondta a nő a férfi gondolataiban olvasva.
– Maguk rengeteg őrült kockázatot vállalnak.
– Nagy a tét. Az anyám azt akarja, hogy mondjak valamit magának, de ne
Dorothea vagy Werner előtt.
Már gondolkodott, hogy Isabel mikor jön majd elő az ígéretével arról az
elsőrangúnál is kiválóbb információról.
– Jó. Ki akart megöletni?
– Egy Langford Ramsey nevű ember. Az anyám beszélt is vele. Ő küldte azokat
az embereket, akik utánunk jöttek Garmischba, Reichshoffenbe és Aachenbe. Ezeket
a maiakat is ő küldte. Holtan akarja látni magát. A maguk haditengerészeti
titkosszolgálatának a vezetője. Az anyám megtévesztette őt, mert úgy tett, mintha a
szövetségese lenne.
– Végre valami új! Kockára teszik az életemet, hogy aztán megmenthessék.
– Az anyám segíteni próbál magának.
– Azzal, hogy elárulja Ramseynek, hogy ma itt leszek?
Christl bólintott.
– A túszejtő-forgatókönyvet velük együtt rendeztük meg, hogy aztán megöljük
őket. De arra nem számítottunk, hogy jön még két másik is. Arról volt szó, hogy ők
kint várakoznak. Ulrich úgy gondolja, hogy a lövések miatt rontottak be. – Egy
pillanatra habozott. – Cotton! Örülök, hogy itt van. És egészséges. Azt akartam, hogy
ezt tudja.
Malone úgy érezte magát, mint aki a bitófa felé lépdel, miután már kipróbálta,
hogy elég erős-e a hurok.
– Hol van az inge? – kérdezte a nő.
– Hagyja csak, foglalkozzék a saját mosásával!
A nő barátságosan elmosolyodott, ettől enyhült az egyébként feszült légkör.
– Egész felnőtt életemben egyedül éltem.
– Azt hittem, volt már férjnél.
– Tulajdonképpen sosem éltünk együtt. Rosszul ítéltük meg a dolgokat, és aztán
gyorsan korrigáltunk. Volt néhány nagyszerű hétvégénk együtt, de ennyi! Maga
mennyi ideig volt nős?
– Majdnem húsz évig.
– Gyerek?
– Egy fiú.
– Ő is a maga nevét viseli?
– Az ő neve Gary.
A csendbe egyfajta békesség vegyült.
Christl farmert, kőszürke blúzt és tengerészkardigánt viselt. Malone még mindig
maga előtt látta, ahogyan az oszlophoz van kötözve. Persze az, hogy a nők hazudnak
neki, nem újdonság. A volt felesége is évekig hazudott neki arról, hogy nem ő Gary
igazi apja. Stephanie is többször hazudott már, ha úgy érezte, hogy szükség van rá.
Még az anyja, ez az elfojtott érzelmekkel telített asszony, aki szinte sosem mutatta ki
érzelmeit, még ő is hazudott neki az apjáról. Neki az az emlék tökéletes volt. Malone
azonban tudta, hogy mégsem. Ő nagyon szerette volna megismerni azt az embert.
Nem a mítoszt, a legendát, az emlékképet, hanem egyszerűen az apját.
Fáradt volt.
– Ideje lefeküdni.
A nő megkerülte, hogy az ágy mellett világító lámpához kerüljön. Amikor
Malone ajtót nyitott, előtte lekapcsolta a villanyt a fürdőszobában. Úgyhogy amikor
Christl meghúzta a lámpa zsinórját, és az égő kialudt, teljes sötétség borult a szobára.
– Egyetértek – súgta a nő.
HATVANNÉGY
Dorothea a szobája résnyire nyitott ajtajából figyelte, hogy a húga bemegy Cotton
Malone szobájába. Vacsora után látta már, hogy az anyja Christllel beszél, de csak
találgatni tudta, vajon miről. Aztán látta, hogy Ulrich elmegy, de azt tudta, hogy
mivel bízták meg. Azon töprengett, hogy neki milyen megbízatása lesz. Úgy tűnt, az,
hogy béküljön ki a férjével, minthogy közös szobát kaptak, benne egy meglehetősen
keskeny ággyal. Amikor másik szoba felől érdeklődött a tulajdonosnál, ő azt mondta,
hogy nincs több.
– Nem is olyan rossz – mondta neki Werner.
– Attól függ, mit nevez az ember rossznak.
Pedig tulajdonképpen mulatságosnak tartotta a helyzetet. Mindketten úgy
viselkedtek, mint a kamaszok az első randevún. A helyzet egyszerre tűnt
komikusnak és tragikusnak. A szűk hely lehetetlenné tette, hogy ne érezze a férfi
arcszeszének, pipadohányának ismerős szagát meg azt a szegfűszegillatot, amely az
általa oly szívesen rágcsált rágógumiból áradt. És ezek az illatok folyton arra
emlékeztették, hogy Werner nem csupán egy a számtalan férfi közül, akikkel az évek
folyamán együtt volt.
– Ez nekem túl sok, Werner. És túl gyors.
– Nem hiszem, hogy olyan sok választásod lenne.
A férfi az ablaknál állt háta mögött összekulcsolt kézzel. A nő még mindig zavart
volt amiatt, ahogyan Werner a templomban viselkedett.
– Tényleg úgy gondoltad, hogy az a fegyveres le fog lőni engem?
– A dolgok megváltoztak, amikor lelőttem azt a másikat. Ez dühös lett, és ki
tudja, mit tett volna.
– Olyan könnyen megölted azt az embert.
A férfi megrázta a fejét.
– Nem könnyen, de meg kellett tennem. És nem sokban különbözött attól, mint
amikor egy szarvasbikát terít le az ember.
– Sose ismertem ezt az oldaladat.
– Az utóbbi napokban én is rengeteg új dolgot fedeztem föl magamban.
– Azok az emberek ott, a templomban, bolondok voltak, amikor elhitték, hogy ki
lesznek fizetve. – Akárcsak az a nő az apátságban, gondolta. – Semmi okuk nem volt rá,
hogy megbízzanak bennünk, mégis ezt tették.
A férfi szája széle legörbült.
– Miért nem vagy hajlandó szembenézni a nyilvánvaló dolgokkal?
– Nem hiszem, hogy ez lenne a legalkalmasabb idő és hely arra, hogy
megvitassuk a magánéletünket.
A férfi hitetlenkedve vonta föl a szemöldökét.
– Nincs ennél alkalmasabb idő rá. Hamarosan végleges döntéseket kell hoznunk.
Minthogy az utóbbi években eltávolodtak egymástól, a nőnek meglehetősen
eltompult az az egykor nagyon is kifinomult érzéke, amellyel csalhatatlanul
megérezte, mikor próbálja őt megtéveszteni a férje. Már olyan régen nem vett róla
tudomást! Csak hagyta, hogy ő is élje a saját életét. Most már bánta a közömbösségét.
– Mit akarsz, Werner?
– Ugyanazt, amit te. Pénzt, erőt, biztonságot. Az örökségedet.
– Az az enyém, nem a tiéd.
– Érdekes dolog ez a te örökséged. A nagyapád nád volt. Csodálta Hitlert.
– Nem volt náci – szögezte le a nő.
– Csak segített az ördögnek. Megkönnyítette a dolgát, hogy tömegeket gyilkoljon
le.
– Ez ostobaság!
– És azok az esztelen elméletek az árjákról? Az állítólagos örökségünkről? Hogy
mi valamiféle különleges nép vagyunk, amely valamilyen különleges helyről
származik? Himmler imádta ezt a hülyeséget. Nagyon jól beleillett a náci
propagandába.
Nyugtalanító gondolatok futottak át Dorothea agyán. Amiket az anyja mondott,
amiket gyerekkorában hallott. A nagyapja bevallottan szélsőjobbos elméleteiről.
Hogy sohasem volt hajlandó egyetlen rossz szót sem szólni a harmadik
birodalomról. Az apja, aki azt hajtogatta, hogy a háború utáni Németország
nemhogy nincs jobb helyzetben, mint a háború előtti, hanem a kettéosztottság még
szörnyűbb, mint amit Hitler művelt. Az anyjának igaza van. Az Oberhauser család
történetének eltemetve kell maradnia.
– Itt óvatosan kell mozognod – súgta Werner.
Volt valami zavaró a hangjában. Mit tudhat?
– Talán könnyebb neked, ha azt gondolod, hogy bolond vagyok – mondta a férfi.
– Talán igazolja, hogy miért utasítod el a házasságunkat velem együtt.
Dorothea figyelmeztette magát, hogy férjének nagy gyakorlata van az ő
gyötrésében.
– De én nem vagyok bolond.
A nő kíváncsi lett.
– Mit tudsz Christlről?
A férfi az ajtóra mutatott.
– Tudom, hogy Malone-nál van. Tisztában vagy azzal, hogy ez mit jelent?
– Mondd!
– Szövetséget kovácsol. Malone kapcsolatot jelent az amerikaiakhoz. Az anyád
gondosan válogatta meg a szövetségeseit: Malone el tudja intézni, hogy a dolgok
akkor történjenek meg, amikor mi szeretnénk. Hogyan juthatnánk el másként az
Antarktiszra? Christl az anyád parancsát teljesíti.
Igaza volt.
– Mondd meg, Werner: élveznéd, ha kudarcot vallanék?
– Ha így lenne, akkor most nem lennék itt. Akkor hagynám, hogy elbukj.
A férfi hangjában volt valami ötletszerűség, ami elővigyázatosságra intette.
Biztos, hogy többet tud annál, amennyit elárul, ő pedig utálja a zárkózottságát.
Elfojtotta magában a hirtelen felismerést, hogy ez a férfi, aki inkább idegen, mint
férj, mégis vonzza őt.
– Amikor megölted azt a férfit a nyaralóban – kérdezte a férje -, akkor te éreztél
valamit?
– Megkönnyebbülést.
A szó szinte csak kicsúszott összeszorított fogai közül.
A férfi közömbösen állt, látszólag a beismerésen töprengve.
– Győznünk kell, Dorothea! Ha ez azzal jár, hogy szövetkezzünk az anyáddal és
Christllel, akkor legyen! Nem hagyhatjuk, hogy a húgot vezesse ezt a kutatást.
– Anyával egy ideje már együtt dolgoztok, ugye?
– Neki is ugyanúgy hiányzik Georg, mint nekünk. Ő volt ennek a családnak a
jövője. Most pedig az egész bizonytalanná vált. Nincs már több Oberhauser.
Valamit észrevett a férfi hangjában, és a szemében is látta. Hogy mit akar
valójában.
– Ezt nem mondhatod komolyan!
– Csak negyvennyolc éves vagy. Még mindig szülhetsz gyereket.
Werner közelebb lépett, és gyöngéden nyakon csókolta.
A nő pofon vágta.
Werner fölnevetett.
– Heves érzelmek. Erőszak. Szóval azért még ember vagy!
A nő homlokát elöntötte az izzadság, pedig a szobában nem is volt túl meleg. De
nem akarta tovább hallgatni a férfit.
Az ajtóhoz indult.
Werner utánaugrott, elkapta a karját, és maga felé perdítette Dorotheát.
– Nem fogsz elmenni tőlem. Most nem.
– Engedj el! – De ez gyönge volt parancsnak. – Megvetésre méltó szemét vagy!
Rosszul vagyok, ha látlak!
– Az anyád világossá tette, hogy ha teherbe esel, mindent rád fog hagyni. –
Közelebb húzta magához a nőt. – Hallod, asszony? Mindent rád! Christlnek nem kell
se gyerek, se férj. De lehet, hogy neki is fölajánlotta ezt? Hol is van éppen most?
A férfi arca szinte hozzáért a nőéhez.
– Gondolkozz! Az anyád mindkettőtökből mindent kifacsart, egymás ellen
fordított benneteket, hogy megtudja, mi lett a férjével. De mindenekelőtt azt akarja,
hogy ez a család tovább éljen. Az Oberhausereknek van pénzük és rangjuk. Ami
hiányzik, az egy örökös.
A nő kiszabadította magát a férfi szorításából. Igaza van! Christl Malone-nal van
éppen. És az anyjában soha nem lehetett teljesen megbízni. Lehet, hogy a húgának is
fölajánlotta ugyanezt egy örökösért cserébe?
– Mi előnyben vagyunk a húgoddal szemben mondta Werner. – A mi gyerekünk
törvényes lenne.
Dorothea utálta magát. De a disznó férjének igaza van!
– Nekilátunk? – kérdezte Werner.
HATVANÖT
ASHEVILLE
17 óra
Stephanie egy kicsit zavarban volt. Davis úgy döntött, hogy maradjanak éjszakára, és
kivett kettejüknek egy szobát.
– Általában nem vagyok olyan lány – mondta, amikor a férfi kinyitotta előtte az
ajtót -, aki rögtön az első randevún már szállodába megy.
– Nem is tudom... Úgy hallottam, könnyűvérű vagy.
Stephanie finoman tarkón ütötte.
– Azt csak szeretnéd!
A férfi feléje fordult.
– Itt vagyunk egy romantikus, négycsillagos hotelban. Az éjjel csodás randink
volt, majd megfagytunk a hidegben, aztán még ránk is lőttek. A sorsunk tényleg
össze van kötve.
– Ne is emlékeztess erre! – mosolyodott el a nő. – Egyébként meg tetszett a
ravaszságod Scofielddal. Bejött. A végén már egészen felengedett.
– Az egy arrogáns, öntelt mindentudó!
– Aki 1971-ben ott volt, és sokkal többet tud az egészről, mint te meg én.
Davis elterült a virágmintás ágyon. Az egész szoba úgy festett, mintha a Southern
Living magazinból vágták volna ki. Elegáns bútorok és függönyök, az angol és
francia udvarházakra emlékeztető dekoráció... Stephanie arra gondolt, milyen élvezet
lesz elmerülni a hatalmas kádban. Amióta tegnap reggel eljött Atlantából, nem is
fürdött. Vajon ez történik az ügynökeivel is? Nem ez lenne az ő kötelessége is?
– Elsőrangú lakosztály – mondta a férfi. – Csak ez volt szabad. Az ára magasan a
kormányzati napidíj fölött van, de kit érdekel. Te megérsz ennyit.
A nő belehuppant az egyik fotelba, a lábát pedig föltette a hozzá tartozó
zsámolyra.
– Ha te képes vagy kezelni az összezártságunkat, akkor én is. Egyébként meg az
az érzésem, hogy nem sokat fogunk aludni az éjjel.
– A fickó itt van! – mondta Davis. – Érzem!
Stephanie ebben nem volt annyira biztos, de nem tudta eltitkolni, hogy rossz
előérzete van.
– Scofield a Wharton lakosztályban van, a hatodik emeleten. Minden évben azt
kapja meg – mondta Davis.
– A recepciós nő árulta el?
Davis bólintott.
– Ő se nagyon kedveli Scofieldot.
Davis előhalászta zsebéből a konferencia programfüzetét.
– Nemsokára indul a körút, amelyen Scofield körbevezeti a társaságot a Biltmorekastélyon. Aztán holnap reggel vadkanvadászatra megy.
– Ha az emberünk itt van, akkor rengeteg alkalma lesz cselekedni, nem is
számítva az éjszakát a hotelszobában.
Stephanie Davis arcát figyelte. Általában nem lehetett leolvasni róla semmit, most
azonban eltűnt a maszk. Davis ideges volt. Stephanie valami sötét idegenkedéssel
párosuló kíváncsiságot érzett, ezért megkérdezte:
– Mit fogsz csinálni, ha végül megtalálod?
– Megölöm.
– Az gyilkosság lenne.
– Lehet. De nem hiszem, hogy az emberünk harc nélkül hagyná magát.
– Ennyire szeretted?
– Egy férfinak nem szabad megütnie egy nőt.
Stephanie azon töprengett, hogy a férfi mindezt kinek mondta. Neki?
Millicentnek? Ramseynek?
– Eddig nem tehettem semmit – mondta Davis. – Most már igen. – Az arca ismét
elsötétült, rácáfolt az érzelmeire. – Most pedig mondd el, hogy az elnök mit nem
akart az én tudomásomra hozni!
A nő már várta a kérdést.
– Az egyik munkatársnődről van szó. – Elmondta Davisnek, merre járt Diane
McCoy. – Az elnök bízik benned, Edwin. Jobban, mint hinnéd.
Látta, hogy a férfi megérti azt is, amit nem mondott ki. Ne hagyd cserben!
– Nem fogok csalódást okozni neki.
– Nem ölheted meg azt az embert, Edwin! Élve kell nekünk, hogy elkaphassuk
Ramseyt. Különben az igazi probléma megmarad.
– Tudom – mondta Davis lemondón.
Aztán fölállt.
– Indulnunk kell.
Megálltak a regisztrációs pultnál, föliratkoztak a konferencia hátralévő részének
programjaira, aztán fölmentek és kaptak két jegyet a gyertyás körúthoz.
– Közel kell maradnunk Scofieldhoz – mondta Davis. – Akár tetszik neki, akár
nem.
Charlie Smith belépett a Biltmore-kastély épületébe a privát túra nyomában. Amikor
álnéven jelentkezett a Megtalált ősi kultúrák című konferenciára, kapott egy jegyet a
túrára is. A fogadó ajándékboltjának rövid szemrevételezése után látta, hogy
november elejétől újévig a kúriában úgynevezett „varázslatos esték” vannak, amikor
a látogatók megcsodálhatják a gyertyákkal, megrakott kandallókkal, feldíszített
termekkel teli kastélyt, amelyben koncerteket is rendeznek. Az eseményekre foglalni
kell belépőt, a mai este pedig kétszeresen is különleges, mert ez a nap utolsó
körtúrája, amelyet csak a konferencia résztvevőinek rendeztek.
A fogadónál két Biltmore-buszba terelték őket, Smith becslése szerint körülbelül
nyolcvan embert. Smith ugyanúgy volt öltözve, mint a többiek: télies színek, prémes
kabát, sötét cipő. Az odafelé úton kicsit beszélgetett egy másik vendéggel az
Űrszekerekről. Megbeszélték, hogy melyiküknek melyik tévésorozat a kedvence.
Smith szerint az enterprise-os részek magasan fölülmúlják a többit,
beszélgetőpartnere viszont a voyageresek mellett kardoskodott.
– Figyelem! – kiáltotta Scofield, amikor a hideg estében megálltak a főbejárat
előtt. – Kövessenek! Igazi csemegében lesz részük.
A tömeg egy díszesen megmunkált, vasrácsos kapun lépett be. Smith már
olvasta, hogy mindegyik szobát úgy fogják földíszíteni karácsonyra, ahogyan George
Vanderbilt tette 1885-től kezdve, amikor a birtokot megnyitották.
Már nagyon várta a látványosságokat.
A házét is. Meg a magáét is.
Malone fölébredt. Christl mellette aludt, meztelen teste az övéhez simult. Az órájára
nézett: 0 óra 35. Újabb nap kezdődött el, december 14-e, péntek.
Alig két órát aludt.
A kielégültség meleg érzése átjárta a testét.
Már egy ideje nem volt része ebben.
Utána pedig, abban a félálomszerű bódulatban, éles képek cikáztak nyugtalan
agyában.
Például az a bekeretezett rajz egy emelettel lejjebb.
A templomról 1772-ből.
Nem is fogta föl, mikor és hogyan öltött testet a megoldás. A válasz úgy bomlott
ki a fejében, ahogyan az ember lassanként kinyitja a tenyerét. Ugyanígy történt két
évvel ezelőtt is. Cassiopeia Vitt kastélyában. Cassiopeiára gondolt. Az utóbbi időben
ritkán látogatta meg, és hírt sem igen adott magáról, úgyhogy most sem tudta, merre
járhat. Aachenben gondolt rá, hogy fölhívja a nőt, és segítséget kér tőle, de aztán úgy
döntött, hogy ezt a harcot egyedül kell megvívnia. Mozdulatlanul feküdt, és arra
gondolt, hogy az élet számtalan választási lehetőséget kínál. Az a gyorsaság,
ahogyan Christl nyomulása mellett döntött, nyomasztotta.
De legalább előrelépés történt.
Nagy Károly nyomában.
Most már látta a végét.
HATVANHAT
ASHEVILLE
Stephanie és Davis a tömeggel együtt haladt Biltmore hatalmas előcsarnokában,
amelyet magasba törő falak és homokkő boltívek kereteztek, jobbra, egy üvegtetős
télikertben díszes, fehér ponzéciák kerítettek körbe egy márványból és bronzból
épített szökőkutat. A meleg levegőben friss lomb és fahéj illatát lehetett érezni.
Amíg a busz átért velük a kastélyhoz, egy nő elmondta, hogy a gyertyás körutat
úgy hirdették meg, mint egy régimódi fényünnepet, fejedelmi külsőségekkel, mintha
egy viktoriánus képeslap kelne életre.
És a hírverésnek megfelelően valahonnan, talán egy távoli szobából már hallani is
lehetett egy karácsonyi dalokat éneklő kórus hangját. Minthogy nem volt
ruhaátvizsgálás, Stephanie begombolatlanul hagyta a kabátját, miközben a csoport
végén bóklásztak, messze Scofieldtól, aki láthatóan élvezte a házigazdaszerepet.
– Miénk az egész ház – mondta a professzor. – Ez már hagyomány a
konferenciáink idején. Kétszázötven szoba, harmincnégy hálószoba, negyvenhárom
fürdőszoba, hatvanöt kandalló, három konyha és egy belső úszómedence.
Fantasztikus, milyen jól emlékszem az összes adatra! – Harsányan nevetett a saját
viccén. – Most végigvezetem önöket, és közben megmutatok jó néhány érdekességet.
Ide jövünk vissza, és aztán lesz még fél órájuk, hogy szabadon mászkálhassanak az
épületben, majd a busz visszaviszi önöket a fogadóba. – Egy kicsit kivárt. – Akkor
indulhatunk?
Scofield bevezette a társaságot egy hosszú, csaknem harminc méter hosszú
folyosóra, amelynek falait selyemből és gyapjúból készített szőttesek borították.
Scofield elmondta, hogy ezeket 1530 körül, a mai Belgium területén szőtték.
Megnézték a gyönyörű könyvtárat, amelyben huszonháromezer kötet van, aztán
a zenetermet, amelyet egy látványos Dürer-kép díszített. Végül betértek egy
impozáns ebédlőbe, amelyben újabb flamand szőttesek voltak, egy fújtatós orgona,
valamint egy hatalmas tölgyfa asztal, amely köré – ezt Stephanie megszámolta –
hatvannégyen tudtak leülni. Gyertyák, fáklyák és villogó karácsonyfadíszek
szolgáltatták a világítást.
– Ez a legnagyobb helyiség a kastélyban – mondta Scofield. – Huszonkét méter
hosszú, tizenhárom méter széles, és húszméteres magasságban dongaboltozata van.
Egy hatalmas duglászfenyő, amely még így sem ért a terem magasságának feléig,
tele volt díszítményekkel, játékokkal, szárított virágokkal, gyöngyökkel,
angyalkákkal, bársonyszalagokkal és csipkékkel. Az orgona ünnepélyes búgása
karácsonyi hangulatot teremtett.
Stephanie észrevette, hogy Davis hátrahúzódik az asztalhoz, ezért irányt
változtatott, és odaérve a fülébe súgta:
– Mi van?
Davis a három cserépkályha fölött sorakozó címerekre és pajzsokra mutatott,
mintha azokat csodálná:
– Van itt egy fickó, alacsony és sovány, tengerésznadrág, vászoning, kordgalléros
dzseki. Mögöttünk.
A nő tudta, hogy nem szabad megfordulnia, ezért úgy tett, mintha a díszes
cserépkályhákat csodálná, amelyek olyan formájúak voltak, mint a görög
templomok.
– Nagyon figyelte Scofieldot.
– Mindenki ezt tette.
– Senkihez sem szólt egy szót sem, és kétszer is kinézett az ablakon. Egyszer
összeakadt a tekintetünk, mire gyorsan elfordult. Szerintem feltűnően ideges.
Stephanie a hatalmas bronzcsillárok díszítéseire mutogatott. A teremben számos
zászló függött; az eredeti tizenhárom amerikai gyarmatállam zászlaja a függetlenségi
háború idejéből, mint Scofield elmondta.
– De semmi biztosat nem tudsz, igaz? – kérdezte a nő.
– Nevezd megérzésnek. Már megint az ablakokat nézegeti. Nem azért jön el az
ember egy ilyen túrára, hogy azt lássa, ami az épületen belül van? Hanem azt, ami
kívül?
– Nem bánod, ha én is megnézem magamnak?
– Nyugodtan.
Davis tovább őgyelgett a teremben, miközben Stephanie átvágott a
keményfapadlón a fenyő felé, ahol a tengerésznadrágos férfi ácsorgott egy kisebb
csoport mellett. Nem látott rajta semmi feltűnőt, hacsak azt nem, hogy rendkívül
nagy figyelemmel hallgatja Scofield előadását, amelyet a túravezető éppen néhány
másik látogatónak tartott.
Stephanie figyelte, amint a tengerésznadrágos elmegy az illatozó karácsonyfától,
közömbösen az ajtó felé sétál, ahol beleejt valamit az ott lévő kis szemetesvödörbe,
majd átsétál a következő helyiségbe.
Stephanie még téblábolt egy kicsit, aztán követte, és óvatosan átlesett.
A tengerésznadrágos egy nagy biliárdteremben ténfergett. A helyiség úgy nézett
ki, mint egy tizenkilencedik századi klub, vastag tölgyfa lambériával, díszes
gipszmennyezettel és sötét alapszínű, keleti szőnyegekkel. A falon függő,
bekeretezett rajzokat nézegette, de – mint Stephanie megállapította – nem túl
figyelmesen.
A nő gyorsan belepillantott a szemetesbe, és észrevett valamit. Lehajolt, kivette,
aztán visszament az ebédlőbe.
Ráismert, mit tart a kezében.
Egy gyufásdobozt, a Ruth’s Chris gyorsétteremből.
Az észak-karolinai Charlotte-ból.
Malone, minthogy nem tudott már aludni, mert az agya egyre csak járt, kibújt a
vastag paplan alól, és fölkelt. Szükségét érezte, hogy lemenjen, és megint megnézze a
rajzot.
Christl fölébredt.
– Hová mégy?
Malone fölemelte a nadrágját a padlóról.
– Megnézem, hogy jól gondolom-e.
– Rájöttél valamire? – A nő felült az ágyban, és fölkapcsolta az éjjeliszekrény
lámpáját. – Mi az?
Úgy tűnt, nagyon is jól érzi magát meztelenül, Malone pedig nagyon is szívesen
legeltette rajta a szemét. Fölrántotta a nadrágját, belebújt az ingébe, cipővel nem
bajlódott.
– Várj! – mondta a nő, miközben ő is fölkelt, és magára kapta a ruháját.
Lent mindössze két kis lámpa világított, meg a még mindig parázsló tűz. A
recepciós pultnál senki sem volt, és az ebédlőből sem szűrődött ki semmiféle zaj.
Megkereste a rajzot a falon, és felgyújtott még egy lámpát.
– Ez 1772-ből való. A templom láthatóan sokkal jobb állapotban volt akkor. Látsz
valami érdekeset?
A nő figyelmesen tanulmányozta a nyomtatott rajzot.
– Az ablakok még megvoltak. Ólomüveg. Szobrok. Az oltár körüli rácsozat Nagy
Károly-korabelinek tűnik. Mint Aachenben.
– Nem az az.
Malone élvezte a dolgot. Végre ő jár egy lépéssel a nő előtt. Elismerően nézte
Christl karcsú derekát, pompás csípőjét, hosszú, szőke hajának göndör fürtjeit. A nő
nem tűrte be a blúzát a nadrágjába, így amikor előrehajolt, hogy fölnyújtott kezével
kissé megtörölje a kép üvegét, kilátszott csupasz gerincének egy darabja.
Megfordult.
– A padló.
Barna szeme ragyogott.
– Folytasd! – mondta Malone.
– Van rajta egy ábra. Nehéz kivenni, de biztos, hogy az.
Igaza volt. A rajz oldalról mutatta a templom belsejét, és inkább a fölfelé látszó
dolgokra összpontosított, mint a kőpadlóra. De Malone már korábban észrevette.
Sötét csíkok metszettek világosabb lapokat. Egy nagy négyzetben kisebb, abban
pedig egy még kisebb, ismerős elrendezésben.
– Ez egy malomjáték ábrája – mondta a férfi. – Nem lehetünk biztosak benne, míg
meg nem nézzük, de azt hiszem, egykor ez az ábra lehetett a kőpadlón.
– Elég nehéz lesz meghatározni – mondta a nő. – Én átkúsztam rajta. Alig van
már ott kőlap.
– Ez is az előadásod része volt?
– Anyám ötlete volt, nem az enyém.
– A mamának pedig nem mondhatunk nemet, igaz?
A nő keskeny ajka félénk mosolyra húzódott.
– Nem, nem mondhatunk.
– De csak azok találhatják meg az utat a mennyekbe, akik nagyra értékelik Salamon
trónját és a római könnyedséget – idézte a férfi.
– Egy malomábra az aacheni trónon, most meg itt is!
– Einhard építtette ezt a templomot – mondta Malone. – Évekkel később úgy
hagyott követendő nyomokat, hogy ehhez fölhasználta az aacheni kápolnát meg ezt
a helyet is viszonyítási alapnak. A trón akkor már nyilván az aacheni kápolnában
volt. A nagyapád megtalálta az összefüggést, úgyhogy mi is megtehetjük. – A rajzra
mutatott. – Nézd a jobb alsó sarkot! A kőpadlót a templomhajó közepe táján, ami
köré a malomábra jön. Mit látsz?
A nő gondosan tanulmányozta a rajzot.
– Valami bele van vésve a kőpadlóba. Nehéz kiolvasni. A vonalak eléggé
elmosódottak. Úgy néz ki, mint valami apró kereszt, amelyben betűk vannak. Egy R
meg egy L. De a többi összemosódik.
Malone látta, amint fölismerés gyűl a nőben, amikor a szeme előtt teljesen
összeáll az ábra, amely egykor ott lehetett.
– Ez Nagy Károly szignójának része!
– Nem tudhatjuk biztosan, de van rá mód, hogy megbizonyosodjunk róla.
HATVANHÉT
ASHEVILLE
Stephanie odament Davishez, és megmutatta neki a gyufásdobozt.
– Na, ez már túl sok egybeesés nekem – mondta a férfi. – Nem is résztvevője a
kongresszusnak. Most méri be a célpontot.
A gyilkos nyilvánvalóan pimasz és magabiztos. Az, hogy nyíltan itt flangál,
anélkül hogy bárki ráismerne, meglehetős merészségre vall. De hát végtére is az
utóbbi negyvennyolc órában legkevesebb három embert ölt meg.
Mégis!
Davis elindult.
– Edwin!
Tovább masírozott, egyenesen a biliárdterem felé. A tömeg kisebb csoportokban
szóródott szét a hatalmas ebédlőben. Scofield most kezdte terelgetni őket a
tengerésznadrágos irányába.
Stephanie megrázta a fejét, és ő is elindult.
Davis a biliárdasztalokat megkerülve arrafelé igyekezett, ahol a
tengerésznadrágos állt, egy fenyőágakkal és girlandokkal feldíszített kandalló
mellett. Előtte medvebőr szőnyeg hevert a parkettán. A csoportból néhányan már
szintén ebben a helyiségben voltak. A többiek is kezdtek beszállingózni.
– Elnézést! – mondta Davis. – Maga!
A tengerésznadrágos megfordult, látta, hogy ki szólt hozzá, és hátralépett.
– Beszélnem kell magával – mondta határozottan Davis.
A tengerésznadrágos előrelendült, és félretaszította Davist. Jobb keze eközben
nyitott kabátja alá csúszott.
– Edwin! – kiáltotta Stephanie.
Nyilván Davis is észrevette, mert rögtön lebukott az egyik biliárdasztal mögé.
Stephanie fogta a fegyverét, fölemelte a pisztolyt és elkiáltotta magát:
– Állj!
A szobában lévők is látták Stephanie kezében a fegyvert.
Egy nő felsikoltott.
A tengerésznadrágos kirohant az egyik ajtón.
Davis talpra ugrott, és utánavetette magát.
Malone és Christl elhagyta a hotelt. A tiszta, hideg levegőben megült a csend.
Valószínűtlenül fényesen ragyogott minden csillag, színek nélküli világossággal
árasztva el Ossau-t.
A recepciós pult mögött Christl talált két elemlámpát. Bár Malone a teljes
kimerültséggel küszködött, a harcias gondolatok visszaadták az erejét. Az imént
szeretkezett egy gyönyörű nővel, akinek egyrészt nem hitt, másrészt meg nem tudott
ellenállni.
Christl összefogta a haját, és föltűzte a feje tetejére, így a nyaka szabadon maradt,
néhány kibújó tincs pedig bájosan keretezte arcát. A csupasz földön árnyékok
imbolyogtak. A száraz levegőben füst szaga érződött. Nehéz léptekkel kaptattak föl a
havas úton, majd megálltak a kolostor kapujánál. Malone észrevette, hogy Henn, aki
eltakarította a nyomaikat, visszarakta az elvágott láncot, így most megint úgy tűnt,
mintha a kapu zárva lenne.
Ő levette a láncot, és bementek.
Mindenütt sötétség uralkodott, mint már régóta. A zseblámpák segítségével
tudtak átvágni a szurokfekete kolostorudvaron a templomhoz. Malone úgy érezte,
mintha hűtőházban járna, ahol a levegő valósággal belemar az ajkába.
Korábban nem nagyon figyelt a kőpadlóra, most azonban lámpája fényével a
mohalepte talajt pásztázta. A kőművesmunka elég durva volt, sok kőlapot eleve
messze raktak le egymástól, jó néhány már darabokra tört vagy hiányzott. Ez
utóbbiak helyén a csonttá fagyott, puszta föld látszott. Rossz előérzet kezdte a
hatalmába keríteni. Örült, hogy magával hozta a fegyvert és a tartalék tárakat.
– Látod? – mondta. – Ott a minta. Nehéz észrevenni, mert kevés maradt meg
belőle. – Fölnézett a kóruskarzatra, ahol tegnap Isabel és Henn megjelent. – Gyerünk!
Megtalálták a lépcsőt, és fölmentek. A föntről nyíló kilátás segített. Onnan
mindketten látták, hogy a kőpadlón, ha teljes lenne, kirajzolódna egy malomábra.
Megállította a fénycsóvát ott, ahol körülbelül az ábra közepe lehetett.
– Einhard precíz volt, meg kell hagyni. A templomhajó közepén van.
– Milyen izgalmas! – mondta a nő. Nagyapa is pontosan ezt csinálta.
– Akkor menjünk le, és nézzük meg, hogy találunk-e ott valamit!
– Mindenki figyeljen rám! – mondta Stephanie, megpróbálva úrrá lenni a
zűrzavaron.
Feléje fordultak a fejek, és a terem elcsendesedett.
Scofield rontott be az ebédlőből.
– Mi folyik itt?
– Dr. Scofield, vigye ezeket az embereket a főbejárathoz! Biztonsági művelet van
folyamatban! A túrának vége!
Még mindig a kezében tartotta a pisztolyt, ami még nagyobb súlyt adott a
parancsának. De nem várta meg, hogy Scofield engedelmeskedik-e.
Davis után rohant. Ki tudja, mit csinál az az ember?
A biliárdteremből egy gyengén megvilágított haliba érkezett. Egy plakáton az
állt, hogy az agglegények szárnyában van. Jobbra két kis szoba nyílt. Balra lépcső
vezetett lefelé. Semmi díszítés. Valószínűleg a személyzeti részleg. Lentről futó
léptek döngését hallotta.
Gyorsan arrafelé vette az irányt.
Malone a templomhajó közepén a földet vizsgálta. A kőpadló jó része ott volt, de a
repedések között már jócskán kinőtt a zuzmó. Lementek a földszintre, ő
megvilágította a középső követ, aztán lekuporodott.
– Ide nézz! – mondta.
Nem sok maradt, de a kőbe vékony vonalakat véstek. Itt és ott egy-egy vágás,
amely egy háromszög, valamint egy K és egy L betű részeit mutatta.
– Mi más lehetne ez, mint Nagy Károly jele? – kérdezte a nő.
– Kéne egy lapát.
– Van egy szerszámos fülke a kolostor mellett. Tegnap reggel találtuk, amikor
idejöttünk.
– Nézd meg!
A nő elsietett.
Malone nézte a fagyos földbe süppedt követ, és közben valami egyre piszkálta a
csőrét. Ha Hermann Oberhauser ugyanezt az utat követte, akkor miért lenne most itt
bármi. Isabel azt mondta, hogy apósa először a harmincas évek végén jött ide, mielőtt
elutazott az Antarktiszra, aztán az ötvenes évek elején. A férje meg 1970-ben.
És mégsem tud senki semmit?
Fénycsóva táncolt a templomon kívül, aztán közeledett. Christl tért vissza
lapáttal a kezében.
Malone megragadta a nyelét, átadta a zseblámpáját, aztán a lapát fémvégét
belevágta a kőlapok közti résbe. Amint gyanította, a talaj olyan kemény volt, mint a
beton. Fölemelte a lapátot, és az élét nagy erővel a földbe vágta, majd ide-oda
mozgatta. Több hasonló csapás kellett még ahhoz, hogy a föld engedjen.
Megint belenyomta a lapát élét a résbe, és sikerült annyira a kőlap alá tuszkolnia,
hogy végül kissé meg tudta emelni.
Visszahúzta a lapátot, aztán ugyanezt elvégezte a kőlap többi oldalánál is.
A lap végre lötyögni kezdett. A lapát nyelével fölemelte.
– Tartsd meg a lapátot! – mondta a nőnek. Aztán térdre ereszkedett, és kesztyűs
kezével a kőlap alá nyúlt, hogy eltakarítsa a maradék földet.
Mindkét elemlámpa mellette feküdt. Fölkapta az egyiket, de csak földet és sarat
látott a résben.
– Majd én! – mondta a nő.
Kis ütésekkel lazította a talajt, forgatta a lapát élét, egyre mélyebbre fúrt.
Valamibe beleütközött. Kihúzta a lapátot, és félresöpörte a laza földet, majd az
egészet kikotorta, mígnem meglátta a tetejét valaminek, amiről először azt gondolta,
hogy egy szikladarab, de aztán látta, hogy ahhoz túlságosan sima.
Malone eltávolította a maradék földet is.
Az így előbukkanó négyszögben tisztán és világosan Nagy Károly jelét lehetett
látni. Még több földet kotort el mindkét oldalon, és így már látszott, hogy a tárgy
valamiféle ereklyetartó lehet. Körülbelül negyven centi hosszú és huszonöt széles.
Mindkét oldalon alája fúrt, és megállapította, hogy a tárgy körülbelül tizenöt centi
magas.
Kiemelte.
Christl odahajolt.
– Ez Nagy Károly-kori. Ez a Karolingok stílusa és formája. Márvány. És persze a
szignó.
– Szeretnéd te a dicsőséget? – kérdezte Malone.
A nő szája boldog mosolyra húzódott, aztán megfogta az ereklyetartó két oldalát,
és megemelte. Középen vált ketté, és az alsó részt teljesen kitöltötte valami, amit
viaszosvászon borított.
Malone kivette a csomagot, és kioldozta.
Óvatosan kibontotta, miközben Christl odavilágított a lámpával.
HATVANNYOLC
ASHEVILLE
Stephanie lesietett a lépcsőn, amely éles kanyarokkal a kastély pincéjébe vezetett.
Davis lent várta.
– Elég soká tartott, mire leértél. – Kivette a nő kezéből a pisztolyt. – Ez most
nekem kell.
– Mit akarsz csinálni?
– Mondtam már: megölöm azt a rohadékot.
– Edwin, még azt sem tudjuk, kicsoda!
– Meglátott és elrohant.
Stephanie kezébe akarta venni az irányítást, ahogyan Daniels mondta neki.
– Honnan ismert föl? Senki sem látott minket tegnap éjjel, és mi sem láttuk őt.
– Nem tudom, Stephanie, de fölismert.
A férfi tényleg elrohant, és ez gyanús, de Stephanie ettől még nem érezte úgy,
hogy ki kellene mondani rá a halálos ítéletet.
Léptek hallatszottak hátulról, majd megjelent egy egyenruhás biztonsági őr.
Meglátta Davis kezében a fegyvert, és rögtön rá akart ugrani, de Stephanie is
számított erre, és fölmutatta a Magellán Ügyosztály igazolványát.
– Szövetségi ügynökök vagyunk, és egy fontos egyén után jöttünk ide le. Előlünk
menekül. Hány kijárat van erről a szintről?
– Van még egy lépcső a túloldalon. És több ajtó nyílik a szabadba.
– Tudná biztosítani őket?
A férfi egy pillanatig habozott, aztán láthatóan úgy döntött, hogy hisz nekik,
lekapcsolta az övéről az adóvevőjét, és utasította a társait, hogy mit tegyenek.
– El kell kapnunk ezt a fickót, ha megpróbál kimászni valamilyen ablakon.
Bárhol. Érti? – kérdezte Stephanie. – Küldje ki az embereket!
Az őr bólintott, újabb utasításokat vakkantott az adóvevőbe, majd azt mondta:
– A túrázó csoport már kint van, a buszban. A kastély üres, kivéve persze
magukat.
– És őt – morogta Davis.
A biztonsági őrnél nem volt fegyver. Kár. De az inge zsebében Stephanie
észrevette azt a brosúrát, amelyet a túra résztvevői közül többeknél is látott.
Rámutatott.
– Van ebben egy tervrajz erről a szintről?
Az őr bólintott.
– Mind a négy szintről. – Átadta a brosúrát. – Ez a pinceszint. Rekreációs termek,
konyhák, a személyzeti rész, raktár. Sok helyen el lehet bújni.
Stephanie pont ezt nem szerette volna hallani.
– Hívja a rendőrséget! Jöjjenek ki. Aztán fedezze ezt a lépcsőt! A fickó veszélyes
lehet.
– Nem tudja biztosan?
– Hát ez a bökkenő! Alig tudunk valamit.
Malone egy könyvet látott a csomagban meg egy halványkék borítékot, amely a
paksaméta közepén feküdt. Kiemelte a könyvet.
– Tedd le a csomagot a földre! – mondta, aztán a könyvet óvatosan a tetejére
helyezte, és kezébe vette a lámpáját.
Christl kihúzta a borítékot, és kinyitotta. Két papírlap volt benne. Kihajtogatta
őket. Mindkettőt fekete tintás, nehézkes férfiírás töltötte meg – németül.
– Ez nagyapa írása. Olvastam a jegyzeteit.
Stephanie Davis után sietett, és ott érte utol, ahol a folyosó elágazott: az egyik út bal
felé vezetett, a másik egyenesen előre. Utóbbin üvegablakos ajtók nyíltak, valamiféle
éléskamra-szerűségek. Gyorsan a térképre nézett. A folyosó végén a konyha.
Zajt hallott. Balról.
Az alaprajz szerint szemben a személyzeti hálószobák vannak, és a folyosó nem
nyílik egyetlen másik pincebeli folyosóba sem. Vagyis zsákutca.
Davis elindult a bal oldali folyosón a zaj irányába.
Elmentek egy edzőterem mellett, amelyben korlátok, súlyzók, medicinlabdák és
evezőgépek sorakoztak. Jobbra az uszoda. Mindent, beleértve a boltozatos plafont is,
fehér csempe borít. Sehol egy ablak, csak éles lámpafény. A sötéten csillogó
medencében nem volt víz.
Árny suhant át az uszoda másik ajtaján.
Megkerülték a korláttal elválasztott járóteret. Davis ment elöl.
Stephanie megint az alaprajzra nézett.
– A mögötte lévő helyiségekből ez az egyetlen kivezető út. Persze a főlépcsőn
kívül, de azt a biztonságiak remélhetőleg már elállták.
– Akkor elkaptuk. Csak errefelé jöhet vissza.
– Vagy ő kapott el minket.
Davis gyors pillantást vetett a tervrajzra, aztán beléptek az ajtón, és lementek
néhány lépcsőn az ottani szintre. Átadta a nőnek a fegyvert.
– Itt fogok várni. – Balra mutatott. – Az a helyiség hosszú és hurkot ír le, úgyhogy
ide tér vissza.
Stephanie torka összeszorult.
– Edwin, ez őrültség!
– Te csak tereld errefelé! – Jobb szeme idegesen remegett. – Meg kell tennem!
Tereld felém!
– Mit fogsz tenni?
– Készen állok majd.
A nő bólintott, kereste a megfelelő szavakat, de megértette a férfi akaratát.
– Oké.
Davis visszament azon a néhány lépcsőfokon, amelyen az imént lejöttek.
Stephanie balra óvakodott, és a fölfelé vezető lépcsőnél felpillantva észrevett egy
másik biztonsági őrt. Az megrázta a fejét, jelezve, hogy arrafelé senki sem próbált
menni. A nő bólintott, aztán mutatta, hogy ő pedig bal felé fog továbbmenni.
Két kanyargó, ablaktalan folyosó elvezette egy négyzet alakú helyiségbe, amely
tele volt történelmi ereklyékkel, kiállítási tárgyakkal és fekete-fehér fotókkal. A
falakon színes festmények kollázsa volt. A Mindenszentek szobája. A brosúrában
már olvasta, hogy az 1920-as években a vendégek mindenszentek előestéjén
festegették a falakat.
Észrevette a tengerésznadrágost a túlsó oldalon, amint a kiállítási tárgyak között
evickélve a másik kijárat felé igyekszik.
– Állj! – kiáltott rá.
A férfi tovább törtetett.
Stephanie célzott és lőtt.
A füle csengett a pisztoly dörrenésétől. A golyó az egyik plakátba fúródott. Nem
akarta eltalálni a férfit, csak megijeszteni. De a tengerésznadrágos elérte az ajtót, és
kiszáguldott.
Stephanie utána.
Csak nagyon rövid ideig látta a férfit, úgyhogy nem tudta megállapítani, van-e
fegyvere.
Átrohant egy pihenőszobán, és beért a tekepályára. A fapadlós helyiség két
pályáján bábuk és golyók. A tizenkilencedik század végén nyilván kitűnő
szórakozási lehetőség volt.
Elhatározta, hogy megpróbálkozik valamivel.
– Mi értelme menekülni? – kiáltotta. – Sehová sem tud menni. A ház körül van
zárva.
Csend.
Baloldalt kis öltözők nyíltak, egyik a másik mellett. Maga előtt látta, amint jó száz
évvel ezelőtt a hölgyek és urak ezekben öltöznek át szabadidőruháikba. A folyosó
túlsó vége az uszodaterembe nyílt, ahol Davis várta a fickót a medence mellett.
– Csak jöjjön elő – kiáltotta ismét. – Sehová sem tud menekülni.
Érezte, hogy a férfi valahol a közelben van.
Hirtelen, úgy öt-hat méternyire valami előtűnt az egyik öltözőből.
Egy tekebábu, amelyet feléje hajítottak, és most süvítve-forogva szelte a levegőt,
mint egy bumeráng.
Lebukott.
A bábu a mögötte lévő falnak csapódott.
A tengerésznadrágos menekült.
Stephanie fölugrott, és utánavetette magát. Amikor kibukkant a folyosó végén,
senkit sem látott. A lépcsőhöz sietett, és fölszaladt a néhány fokon az uszodába. A
tengerésznadrágos a medence túlsó végénél szaladt, ahol az edzőterembe nyílt az
ajtó. Stephanie fölemelte a pisztolyt, és a lábára célzott. De még mielőtt lőhetett
volna, Davis rontott ki az ajtó mögül, és megragadta a férfit. Egymásba kapaszkodva
a medencét övező fakorlátnak estek, amely nem bírta ezt a súlyt, és kettétört. A két
férfi körülbelül egyméteres magasságból a medencébe zuhant.
Testük kemény csempének ütközött.
HATVANKILENC
A fiamnak üzenek talán utolsó józan megnyilvánulásommal. Agyam gyorsan merül
el a ködös ismeretlenben. Próbáltam ellenállni, de sikertelenül. Mielőtt a tudatom
teljesen elhomályosul, meg kell tennem. Ha ezt az üzenetet olvasod, akkor sikerrel
jártál Nagy Károly nyomában. Isten áldjon meg! Tudd, hogy nagyon büszke vagyok
rád! Kerestem és fölfedeztem nagy elődeink, az árják megmaradt örökségét. Tudtam,
hogy létezik! Elmondtam Führeremnek, megpróbáltam meggyőzni arról, hogy nem
pontosak az elképzelései a múltunkról, de nem hallgatott rám. A királyok
legnagyobbika, aki először próbálta meg egyesíteni kontinensünket, Nagy Károly jól
tudta, mi a sorsunk. Ő nagyra értékelte, amit a Látók, a Szentek neki tanítottak.
Tudta, hogy nagyon bölcsek, és hallgatott a tanácsaikra. Itt, ezen a szent helyen
rejtette el Einhard a kulcsot a mennyei nyelvhez. Einhardot maga a főtanácsnok
tanította, ő pedig gondosan megőrizte, amit volt szerencséje megtudni. Képzelheted a
boldogságomat, amikor több mint ezer év múltán én lehettem az első, aki megtudta,
amit Einhard tudott, amit Nagy Károly tudott, amit nekünk, németeknek tudnunk
kell. De egy lélek sem értékelte mindazt, amit megtudtam. Veszélyesnek neveztek,
megbízhatatlannak minősítettek és örökre elhallgattattak. A háború után meg már
senki sem foglalkozott a németek örökségével. Ha valaki kimondta az árja szót, az
rögtön olyan rémtetteket idézett föl, amelyekre senki sem akart emlékezni. Torkig
vagyok ettől. Ha tudnák! Ha látták volna! Ahogyan én láttam! Fiam, ha idáig
eljutottál, az amiatt van, amit én neked Nagy Károly követéséről mondtam. Einhard
világossá tette, hogy sem ő, sem a Látók nem tűrik a tudatlanságot. És én sem, fiam.
Te most bebizonyítottad, hogy igazam van, és egyúttal bebizonyítottad magadról,
hogy értékes vagy. Most már megismerheted a mennyek nyelvét. Élvezd!
Gyönyörködj benne azon a helyen, ahonnan jöttünk!
– Anyád azt mondta, Hermann másodszor az ötvenes évek elején jött ide – mondta
Malone. – Apád akkor már harmincon fölül volt?
Christl bólintott.
– Igen, 1921-ben született. Ötvenévesen halt meg.
– Tehát Hermann Oberhauser idehozta, amit talált, itt elhelyezte, hogy a fia majd
folytathassa a nyomozást.
– Nagyapámnak voltak furcsa elképzelései. Életének utolsó tizenöt évében már
egyszer sem hagyta el Reichshoffent. Amikor meghalt, már egyikünket sem ismerte
meg. Velem alig beszélt.
Malone emlékezett még másra is, amit Isabel korábban mondott.
– Anyád azt mondta, Dietz idejött az után, hogy Hermann meghalt. De ezek
szerint nem talált semmit, mert a könyv itt van. – Rájött, hogy ez mit jelent. – Vagyis
úgy ment el az Antarktiszra, hogy tulajdonképpen nem tudott semmit.
A nő megrázta a fejét.
– Nála voltak nagyapa térképei.
– Láttad őket te is. Azokon semmi nem volt. Ahogyan te mondtad Aachenben: a
térképek jelzések nélkül használhatatlanok.
– De nála voltak nagyapa jegyzetei. Abban voltak információk.
Malone a vászoncsomagon fekvő könyvre mutatott.
– Apádnak ez kellett volna, hogy megtudja, amit Hermann megtudott.
Azon gondolkodott, hogy a haditengerészet vajon miért egyezett bele egy ilyen
őrült vállalkozásba. Mit ígérhetett Dietz Oberhauser? Mit remélhettek?
Füle már zsibbadt a hidegben.
A könyv borítójára meredt. A tetejére ugyanazt a szimbólumot nyomtatták, amit
Nagy Károly sírjában találtak.
Kinyitotta a régi könyvet. Formára, méretre, színezésre gyakorlatilag ugyanolyan
volt, mint az a kettő, amit már látott. Benne ugyanaz a furcsa, cirkalmas írás és még
valami.
– A másik könyvben is látható tekervényes betűk ezek – mondta, és észrevette,
mindegyik oldalon megvan rá a mód, hogy latin betűkké formálják át őket. – Ez a
mennyei nyelv fordítása.
– Meg tudjuk csinálni – mondta a nő.
– Ezt hogy érted?
– Anyám beszkenneltette Nagy Károly könyvét a számítógépbe. Egy évvel
ezelőtt fölfogadott valami nyelvészeket, hogy megpróbálják megfejteni az írást. Ők
persze nem tudták, minthogy ismeretlen nyelven íródott a szöveg. Én előre láttam
ezt, mert fölismertem, hogy bármi legyen is itt, annak segítenie kell a könyv
lefordításában. Mi más lehetne? Tegnap anyám odaadta az elektronikusan rögzített
oldalakat. Van egy fordítóprogramom, amelynek működnie kell! Csak annyit kell
tennünk, hogy beszkenneljük ezeket az oldalakat.
– Csak nincs itt veled a laptop?
Christl bólintott.
– Anyám elhozta Reichshoffenből. A szkennerrel együtt.
Végre valami rendben működik!
Stephanie nem sokat tehetett. Davis és a tengerésznadrágos egymásba kapaszkodva
gurult a medence mélyebb része felé, ahol a sima csempe már több mint két méterrel
volt a perem alatt.
Nekigurultak egy falétra aljának, amely egy magasabban fekvő medencealjra
vezetett, ami azonban szintén víz alá került, ha a medencét feltöltötték. Erről a
szintről újabb három létra fok vezetett föl oda, ahol Stephanie állt.
Davis lelökte magáról a tengerésznadrágost, és talpra ugrott, majd megpördült,
hogy elzárja a menekülés lehetőségét. A tengerésznadrágos egy pillanatig habozott,
jobbra-balra kapkodta a fejét, de látta, hogy szokatlan arénába kényszerült.
Davis lerántotta magáról a zakóját.
A tengerésznadrágos elfogadta a kihívást, és ő is ezt tette.
Stephanie legszívesebben megakadályozta volna a dolgot, de tudta, hogy ezt
Davis sosem bocsátaná meg neki. A tengerésznadrágos negyven körülinek látszott,
Davis az ötvenes éveinek végén járt, de a dühe kiegyenlítheti az esélyeket.
Stephanie jól hallotta a puffanást, amikor Davis ökle a tengerésznadrágos
arccsontjával találkozott. A férfi a csempére zuhant, de rögtön fölpattant, és hasba
rúgta Davist.
Stephanie szinte hallotta, ahogy a férfinak elakad a lélegzete.
A tengerésznadrágos ide-oda ugrált, és gyors ütéseket helyezett el, majd végül
nagyot csapott Davis szegycsontjára.
Davis kibillent egyensúlyából, és hátratántorodott. Amikor éppen visszanyerte az
egyensúlyát, és megpróbált ismét támadásba lendülni, a tengerésznadrágos
előreugrott, és ádámcsutkán vágta Davist, akinek jobbkezese elsüvített a levegőbe.
Önelégült vigyor terült szét a tengerésznadrágos arcán.
Davis térdre esett, mintha imádkozna, előregörnyedt, feje lehajtva, karja a teste
mellett. A tengerésznadrágos készen állt. Stephanie hallotta, hogy Davis levegő után
kapkod. A nőnek kiszáradt a szája. A tengerésznadrágos közelebb lépett, nyilván
arra készült, hogy végérvényesen lezárja a harcot. De Davis mozgósította minden
tartalékát, előrelendült, és fejét egyenesen a férfi bordái közé döfte.
Csontok ropogtak.
A tengerésznadrágos felüvöltött a fájdalomtól, és a csempére zuhant.
Davis ráesett és püfölte, ahol érte.
Vér fröcskölt a tengerésznadrágos orrából, összekenve a csempét. Végtagjai
elernyedtek. Davis tovább csépelte gyors, erős ökölcsapásokkal.
– Edwin! – szólt rá Stephanie.
Úgy tűnt, Davis meg se hallja.
– Edwin! – sikoltotta a nő.
Davis végre abbahagyta. Zihálva szedte a levegőt, de nem mozdult.
– Elég volt, kész van – mondta a nő.
Davis gyilkos pillantást vetett rá.
Végül nagy nehezen föltápászkodott alélt ellenfeléről, de a térde rögtön
összecsuklott, és ő összeesett. Fél kezére támaszkodva megpróbált fölállni, de nem
bírt.
Elterült a medence fenekén.
HETVEN
OSSAU
3 óra
Malone nézte, amint Christl elővesz egy laptopot az utazótáskájából. Úgy tértek
vissza a fogadóba, hogy közben nem láttak és nem hallottak senkit. Kint elkezdett
esni a hó, a szél örvényeket kavart a hópelyhekből. A nő bekapcsolta a gépet, aztán
elővett egy kézi szkennert, és a számítógép egyik USB-csatlakozójába dugta.
– Ez el fog tartani egy ideig – mondta a nő. – Nem ez a világ leggyorsabb
szkennere.
Malone a templomban szerzett könyvet tartotta a kezében. Már átnézték az
összes oldalt, és úgy tűnt, a mennyei nyelv minden egyes betűjét lefordították a latin
megfelelőjére.
– Ugye, tudod, hogy a fordítás nem lesz teljesen pontos? – kérdezte Christl. –
Egyes betűknek kettős jelentésük is lehet. Lehet, hogy nincs pontosan annak
megfelelő latin betű vagy hang. Effélék.
– A nagyapád csinálta.
A nő pillantásában keveredett a bosszúság és az elismerés.
– A latint azonnal át tudom tenni németre vagy angolra. Nem tudtam pontosan,
hogy mire számítsak. Sosem voltam egészen biztos benne, hogy nagyapának lehet-e
hinni. Néhány hónapja anyám megengedte, hogy megnézzem nagyapa néhány
följegyzését. Meg apámét is. De azok nem sokat mondtak nekem. Nyilvánvaló, hogy
az anyám visszatartotta mindazt, amit fontosnak ítélt. A térképeket például. Az
Einhard és Nagy Károly sírjából származó könyveket. Úgyhogy mindig volt egy
gyötrő kétség, hogy a nagyapám esetleg tényleg bolond volt.
Malone a nő nyíltságára gondolt. Üdítő. De egyúttal gyanús is.
– Láttad azokat a náci emlékeket, amelyeket összegyűjtött. A megszállottjuk volt.
A legkülönösebb az, hogy noha a harmadik birodalom szörnyűségeinek nem volt
igazán részese, mégis úgy tűnt: sajnálja, hogy őt megkímélte a birodalom bukása. A
végén már csak megkeseredett volt. Szinte áldás, hogy elvesztette az eszét.
– Most azonban megint van esély rá, hogy bebizonyosodjon: igaza volt.
A gép pityegett, jelezve, hogy elkészült.
A nő átvette a könyvet Malone-tól.
– Én pedig minden esélyt szeretnék megadni erre. Te mit csinálsz, amíg én ezen
dolgozom?
– Alszom. – Hátradőlt az ágyon. – Kelts föl, ha végeztél.
Ramsey meggyőződött arról, hogy Diane McCoy elhagyta a Lee-erődöt, és
visszaindult Washingtonba. Nem ment be ismét a raktárba, nehogy feltűnést keltsen,
és annyit mondott a létesítmény parancsnokának, hogy mindössze kisebb
nézeteltérésről volt szó a Fehér Ház és a haditengerészet között a raktárak
területének elfoglalását illetően. A magyarázat – úgy tűnt – választ ad minden olyan
kérdésre, amely azt firtathatná, hogy miért került sor ilyen sok magas szintű
látogatásra az utóbbi néhány napban.
Washingtonba érve az órájára pillantott. Húsz óra ötven.
Beült egy külvárosi olasz étterembe. Finom olasz étel, jó kiszolgálás, kiváló
borok. De ma este egyik sem érdekelte.
Iszogatta a borát.
Egy nő lépett be az étterembe. Magas, karcsú alakját tűzött bársonykabátkába és
divatos farmernadrágba bújtatta. Nyakán bézs színű kasmírsál volt. Átvágott az
alaposan megrakott asztalok között, és leült az övéhez.
A nő a térképboltból.
– Jó munkát végzett a szenátorral – mondta neki Ramsey. – Telibe talált.
A nő bólintással nyugtázta az elismerést.
– Hol van most? – kérdezte Ramsey. Ugyanis elrendelte Diane McCoy
megfigyelését.
– Ez nem fog magának tetszeni.
A férfinak végigfutott a hátán a hideg.
– Kane-nel van. Pont most.
– Hol?
– A Lincoln-emlékmű körül kószáltak, aztán a nagy medence mellett elsétáltak a
Washington-emlékműhöz.
– Elég hideg az éjszaka az ilyen sétához.
– Nekem mondja? Most egy emberem figyeli. A nő már elindult haza.
Ez nagyon kellemetlen. Az egyetlen kapocs McCoy és Kane között csakis ő lehet.
Azt hitte, sikerült megbékítenie a nőt, de lehet, hogy alábecsülte Diane elszántságát.
Megrezzent a zsebében a telefonja. Megnézte. Hovey.
– Ezt föl kell vennem – mondta. – Megvárna a bejáratnál?
A nő megértette, és távozott.
– Mi az? – szólt bele a telefonba.
– A Fehér Ház van a vonalban. Önnel akarnak beszélni.
Ez még nem szokatlan.
– No és?
– Az elnök az.
Ez már szokatlan.
– Kapcsolja!
Néhány másodperc múlva meghallotta azt a dörgő hangot, amelyet az egész
világ jól ismert.
– Tengernagy, remélem, kellemes estéje van.
– Kicsit hideg van, elnök úr.
– Igaz. És még hidegebb lesz. Azért hívom, mert Aatos Kane azt szeretné, hogy
maga legyen a Vezérkari Főnökök Egyesített Bizottságának új tagja. Azt mondja,
maga való arra a posztra.
– Minden attól függ, hogy ön beleegyezik-e, uram. – Lehalkította a hangját, hogy
ne legyen hangosabb a körülötte zsongó tömegénél.
– Én igen. Egész nap ezen töprengtem, de beleegyezem. Szeretné a posztot?
– Szívesen szolgálok ott, ahol ön gondolja.
– Tudja, hogy mi a véleményem az Egyesített Bizottságról, de nézzük józanul a
dolgokat! Semmi nem fog változni, úgyhogy magára ott lesz szükségem.
– Megtisztel, elnök úr. Mikor hozza nyilvánosságra?
– Egy órán belül kiszivárogtatom a nevét. Maga lesz a vezető hír reggel.
Készüljön föl, tengernagy! Ez más pálya lesz, mint a haditengerészeti
titkosszolgálaté.
– Készen állok, uram.
– Üdv a fedélzeten!
Ezzel Daniels letette.
Egy pillanatig nem kapott levegőt. Félelmei alábbhagytak. Rossz érzése eloszlott.
Sikerült! Bármiben mesterkedett is Diane McCoy, az most már nem számít!
Ő a kinevezett!
Dorothea feküdt az ágyban az alvás és az ébredés között ingadozva, amikor a
gondolatokat időnként már uralja az ember. Mi jutott eszébe, hogy megint lefeküdt
Wernerrel? Korábban azt gondolta, hogy erre soha többé nem kerülhet sor.
Életüknek az a része egyszer s mindenkorra véget ért.
Talán mégsem.
Két órával ezelőtt hallotta, hogy Malone szobájának ajtaja nyílik, aztán
becsukódik. A vékony falon valami beszéd hangja szűrődött át, de semmit sem értett
belőle. Mit csinálhat a húga az éjszaka közepén?
Werner hozzápréselődve feküdt a keskeny ágyon. Igaza volt. Házasok, és a
gyermekük jogos örökös lenne. No de gyereket szülni negyvennyolc évesen? Lehet,
hogy ezt az árat kell megfizetnie. Werner és az anyja valamiféle szövetségre lépett,
amely elég erős ahhoz, hogy Sterling Wilkerson meghaljon, és ahhoz is, hogy
Wernert valami férfihoz hasonlóvá formálja át.
Újabb hangok hallatszottak a szomszédból.
Fölkelt az ágyból, és odament a közös falhoz, de így sem értett semmit. Halkan
átlépdelt a vékony szőnyeggel fedett padlón az ablakhoz. Hatalmas pelyhekben
hullott a hó. Egész életében hegyekben és hóban élt. Már fiatalkorában megtanult
vadászni, lőni és síelni. Nem sok mindentől félt, csak a kudarctól és az anyjától.
Csalódottan és szomorúan az ablakpárkányhoz szorította meztelen testét, és a férjét
bámulta, aki összegömbölyödött a paplan alatt.
Azon gondolkodott, hogy a férfi iránt érzett keserűsége esetleg nem több, mint a
halott fia miatt érzett gyász. A baleset után sokáig lidércnyomásként élte meg a
nappalokat és az éjszakákat egyaránt. Mintha csak vakon száguldana, cél és irány
nélkül.
Hideg lett a szobában, ami elvette a bátorságát is.
Összefonta a karját csupasz mellén.
Úgy tűnt, évről évre keserűbbé válik, egyre elégedetlenebb. Hiányzik neki Georg.
De talán Wernernek mégis igaza van. Talán itt az ideje mégis élni. Szeretni. Szeretve
lenni.
Megfeszítve kinyújtotta a lábát. A szomszéd szobában már csönd volt.
Megfordult és kibámult az ablakon a hópelyhes éjszakába.
Megsimogatta lapos hasát.
Még egy baba.
Miért ne?
HETVENEGY
ASHEVILLE
23 óra 15 perc
Stephanie és Davis visszament a Biltmore fogadóba. Davis magához tért a
csetepatéból, legyűrte a fájdalmakat. Arca sebes volt, de az egója töretlen. A
tengerésznadrágos őrizetben volt: ájultan feküdt a helyi kórházban agyrázkódással
és számos zúzódással. A rendőrök hívták ki a mentőket, elkísérték a férfit a
kórházba, és ott is maradnak, amíg a titkosszolgálat emberei megérkeznek, ami egy
órán belül várható. Az orvosok már megmondták a rendőröknek, hogy reggel lesz,
mire a férfi kihallgatható állapotba kerül. A kastélyt lezárták, és további rendőrök
fésülték át az épületet, hogy megtudják: a tengerésznadrágos esetleg hagyott-e ott
még mást is. A házban lévő összes biztonsági kamera felvételeit gondosan átnézik,
hogy újabb információkat szerezzenek.
Davis alig szólalt meg az óta, hogy kimászott a medencéből. Egy hívás a Fehér
Házba igazolta mindkettőjüket, úgyhogy őket nem is hallgatták ki. Ez jól jött.
Stephanie látta, hogy Davis azt nem is vette volna jó néven.
A birtok biztonsági főnöke kísérte vissza őket a fogadóba. A recepciós pulthoz
érve a portás átnyújtotta Davisnek azt a papírdarabot, amelyre már várt.
– Scofield lakosztályának száma.
– Gyerünk! – mondta Davis Stephanie-nak.
Megkeresték a lakosztályt a hatodik emeleten, és Davis megdöngette az ajtót.
Scofield a szálloda címkéjével ellátott köpenyben nyitott ajtót.
– Késő van, és korán reggel van programom. Mi az ördögöt akarnak maguk?
Nem okoztak még elég felfordulást?
Davis félretolta a professzort, és becsörtetett a lakosztályba, amelynek tágas
nappalijában egy kanapé és székek álltak, a sarokban bárszekrény, az ablakokból
pedig nappal bizonyára gyönyörű kilátás nyílt a hegyekre.
– Délután elviseltem a maga pofátlan viselkedését – mondta Davis -, mert
kénytelen voltam. Maga azt hitte, hogy hülyék vagyunk. Pedig éppen most
mentettük meg a bőrét, úgyhogy ezért hálából szeretnénk néhány választ kapni.
– Valaki meg akart ölni?
Davis a zúzódásokra mutatott az arcán.
– Nézzen ide! A fickó kórházban van. Itt az ideje, hogy elmondjon nekünk
bizonyos dolgokat, professzor úr. Titkos dolgokat.
Úgy tűnt, Scofield kissé visszafogja magát.
– Igaza van, délután nem viselkedtem valami szépen, de nem tudtam, hogy...
– Egy ember azért jött ide, hogy megölje magát – szögezte le Stephanie. – Bár még
ki kell kérdeznünk, hogy mindent tisztázhassunk, nagyon úgy tűnik, hogy a
gyanúsítottat kaptuk el.
Scofield hellyel kínálta őket.
– El sem tudom képzelni, miért jelentenék én veszélyt annyi év után.
Megtartottam az eskümet. Soha nem beszéltem senkinek, bár kellett volna. Azzal
ugyanis meglehetős hírnévre tehettem volna szert.
Stephanie várt, hogy a férfi folytassa.
– Azóta, vagyis 1972 óta minden időmet annak szenteltem, hogy valahogy, más
módon bebizonyítsam azt, amiről tudom, hogy igaz.
Stephanie olvasta a rövid összefoglalót Scofield könyvéről, amit a stábja küldött
neki e-mailen az előző nap. A férfi azt állította, hogy egy fejlett, az egész földet átfogó
civilizáció létezett már évezredekkel az ókori Egyiptom előtt. Bizonyítéka az volt,
hogy újraértékelte a tudósok által már ismert térképeket, például a híres Piri Reisfélét, amelyeket – mondta Scofield – mind korábbi térképek felhasználásával
készítettek, csak ezek a réges-régi térképek már elvesztek. Scofield úgy hitte, hogy
ezek a nagyon régi térképkészítők tudományosan sokkal képzettebbek voltak, mint
az ókori görögök, egyiptomiak, babilóniaiak vagy a későbbi európaiak, mert
megrajzolták az összes kontinenst, például Észak-Amerikát is sok ezer évvel
Kolumbusz előtt, valamint föltüntették az Antarktiszt abban az állapotában, amikor a
partjait még nem borította vastag jégtakaró. Egyetlen valamirevaló tudományos
tanulmány sem igazolta Scofield állításait, de – amint azt az e-mailben írták – egyik
sem cáfolta a tételeit.
– Professzor úr! – mondta Stephanie. – Ahhoz, hogy tisztában legyünk vele, miért
akarták meggyilkolni magát, tudnunk kell, hogy mi a tét. Úgyhogy beszélnie kell
nekünk a haditengerészetnél végzett munkájáról.
Scofield lehajtotta a fejét.
– Az a három hadnagy többládányi követ hozott nekem. Ezeket a Magasugrás- és
a Szélmalom-hadművelet során gyűjtötték még a negyvenes években. Azóta valami
raktárban hevertek. Senki nem foglalkozott velük. El tudják képzelni? Ilyen
bizonyítékok, és senki nem törődött velük... Én voltam az egyetlen, akinek
megengedték, hogy megvizsgálja a ládák tartalmát, bár Ramsey is akkor jött és ment,
amikor akart. A kövekbe valamilyen írást véstek. Furcsa, teljesen egyedi, cirkalmas
betűkkel. Egyetlen ismert nyelvvel sem lehetett azonosítani. Ami még
szenzációsabbá tette, az az, hogy az Antarktiszról származtak, amely már évezredek
óta vastag jégtakaró alatt van. Mégis rájuk találtunk. Helyesebben: a németek találtak
a kövekre. Ők 1938-ban jártak az Antarktiszon, és meghatározták az eredeti
lelőhelyeket. Mi pedig 1947-ben meg ‘48-ban mentünk oda, és elhoztuk őket.
– Aztán ‘71-ben ismét – mondta Davis.
Hitetlenkedés futott át Scofield arcán.
– Tényleg?
Stephanie látta, hogy erről tényleg nincs tudomása a professzornak, ezért úgy
döntött, hogy vet neki egy kis koncot.
– Egy tengeralattjárót indítottak, amely odaveszett. Ez indította be ezt az egész
mostani ügyet. Van e körül a küldetés körül valami, amiről valaki azt akarja, hogy
senki ne szerezzen róla tudomást?
– Nekem soha nem beszéltek erről. De ez végtére is nem meglepő. Nekem nem is
kellett volna tudnom róla. Engem azzal bíztak meg, hogy elemezzem az írást. Hogy
lássák, meg lehet-e fejteni.
– És sikerült? – kérdezte Davis.
Scofield megrázta a fejét.
– Nem engedték meg, hogy befejezzem. Dyals tengernagy hirtelen véget vetett a
programnak. Engem megeskettek a titoktartásra, és elbocsátottak. Ez volt életem
legszomorúbb napja. – A magatartása is tükrözte ezt. – Ott volt a bizonyíték, hogy
létezett egy első civilizáció. Még a nyelvük is megvolt. Ha valahogy meg tudtuk
volna fejteni az írást, megismerhettük volna az életüket, mindent megtudhattunk
volna róluk, például azt is, hogy ők-e azok a titokzatos tengeri királyság. Valami azt
súgta nekem, hogy ők voltak azok, de nem engedték meg, hogy megbizonyosodjam
róla.
Scofield egyszerre tűnt izgatottnak és letörtnek.
– Hogyan tudta volna megfejteni a nyelvet? – kérdezte Davis. – Olyan, mintha
találomra, összevissza leírnánk mindenféle szavakat, aztán megpróbálnánk kitalálni,
hogy mit jelentenek.
– Na, ebben téved! Azokon a köveken voltak olyan betűk és szavak is, amelyeket
fölismertem. Latin és ógörög szavak. Még valami hieroglifák is. Hát nem érti? Az a
civilizáció kapcsolatba került velünk! Volt kapcsolat! Ezek a kövek üzenetek voltak,
bejelentések, jelzések! Ki tudja? De lehetett olvasni őket!
Stephanie saját ostobasága miatti elégedetlensége átváltozott egyfajta
bizonytalansággá. Malone-ra gondolt és arra, hogy vajon mi lehet vele.
– Hallotta már azt a nevet, hogy Oberhauser?
Scofield bólintott.
– Hermann Oberhauser. A nácikkal együtt ment az Antarktiszra 1938-ban.
Részben ő az oka, hogy mi is odamentünk a Magasugrás meg a Szélmalom
keretében. Byrd tengernagyot valósággal megigézte Oberhauser elgondolása az
árjákról és az eltűnt civilizációkról. Persze abban az időben, a második világháború
után, senki sem beszélhetett erről nyíltan, ezért Byrd a saját szakállára is kutatott,
amikor a Magasugrás keretében ott járt, és talált is köveket. Minthogy ezzel
megerősíthette volna mindazt, amit Oberhauser csak elméletben állított, az amerikai
kormány egyszerűen lezáratta az egész ügyet. Végül aztán egyszerűen elfelejtették a
leleteit.
– Miért akarna bárki gyilkolni mindezért? – tűnődött Davis félhangosan. – Ez
agyrém!
– Van itt még valami – mondta Scofield.
Malone fölriadt, amint meghallotta, hogy Christl azt mondja:
– Ébresztő! Fölkelni!
Kitörölte az álmot a szeméből, és megnézte az óráját. Két órát aludt. Amikor a
szeme hozzászokott a lámpafényhez, Christl arcát látta: diadalmas tekintettel nézte
őt.
– Megcsináltam! Sikerült!
Stephanie várta, hogy Scofield folytassa.
– Ha az ember más szemmel nézi a világot, akkor más dolgokat vesz észre. Mi a
helyeket szélességi és hosszúsági fokokkal határozzuk meg, de ez viszonylag új
keletű módszer. A 0 hosszúsági fok Greenwichen halad keresztül, Angliában, mert
ezt a pontot jelölték ki önkényesen a tizenkilencedik század vége felé. Amikor a régi
térképeket tanulmányoztam, rájöttem valamire, ami ezzel ellentétes és rendkívül
érdekes.
Scofield fölállt, és odavitt egy jegyzettömböt meg egy tollat. Stephanie figyelte,
amint fölskiccel egy elnagyolt világtérképet, aztán szélességi és hosszúsági jeleket
tesz a körvonalakra. Aztán a közepétől lefelé rajzolt egy egyenest, a keleti hosszúság
33. fokánál.
– Ez nem pontos beosztás, de arra jó lesz, hogy megértsék, miről beszélek.
Higgyék el, ha mindazt, amit most mutatni fogok, egy rendesen bemért térképre
kivetítem, az bizonyított tény. Ez a középső vonal, amely egész pontosan a keleti
hosszúság 31. foka 8. percénél van, a gízai nagy piramison megy keresztül. Ha pedig
ezt vesszük 0 foknak, akkor a következő történik.
Egy pontra mutatott Dél-Amerikában, valahol Bolívia tájékán.
– Tiahuanaco. Épült Krisztus előtt körülbelül tizenötezer évvel. Egy ismeretlen,
az inkák előtti civilizáció műve, a Titicaca-tó közelében. Egyesek azt állítják, hogy a
világ legrégibb városa. Száz fokkal nyugatra Gízától.
Mexikóra mutatott.
– Teotihuacán. Ugyanolyan régi. A neve azt jelenti: „az istenek születési helye”.
Senki nem tudja, ki építette. Szent hely Mexikóban, 120 fokra nyugatra a gízai
vonaltól.
A tollhegy most a Csendes-óceánra mutatott.
– A Húsvét-sziget. Tele van olyan emlékkövekkel, amelyeket nem tudunk
megmagyarázni. Ez a gízai vonaltól 140 fokra van nyugatra. – Tovább húzta a tollat a
Csendes-óceán déli része felé. – Az ősi polinéz központ, Raiatea. A legszentebb
helyek egyike. Gízától 180 fokra nyugatra.
– A másik irányban is ez van? – kérdezte Stephanie.
– Természetesen. – A Közel-Keletre mutatott. – Irak, a káldeusok bibliai városa,
Ur. Ábrahám szülőhelye. A gízai vonaltól 15 fokra keletre. – Továbbcsúsztatta a
tollat. – Itt van Lhásza, a szent tibeti hely, rendkívül ősi. Hatvan fokra keletre... És
van még rengeteg olyan hely, amely pontosan meghatározott távolságra fekszik a
gízai vonaltól. Mind szent hely. Legtöbbjüket ismeretlen népek alapították, és van
bennük piramis vagy valami hasonló kiemelkedő építmény. Az nem lehet véletlen,
hogy ezek mind a földgolyó pontosan meghatározott helyein vannak!
– És úgy gondolja, hogy bárki véste is a kövekbe ezt az írást, az lehet a felelős
mindezekért? – kérdezte Davis.
– Ne feledje: mindegyik magyarázat racionális. És ha ehhez még hozzávesszük a
megalitikus yardot, a következtetés elkerülhetetlen.
Stephanie még sosem hallott erről a mértékegységről.
– Az ötvenes évektől a nyolcvanas évek közepéig egy skót mérnök, Alexander
Thom megvizsgált negyvenhat őskori és bronzkori kőkört. Több mint háromszáz
lelőhelyen és ásatáson járt, és azt találta, hogy van egy közös mértékegység, amelyet
valamennyi helyen használtak. Ez a megalitikus yard.
– Ez hogy lehet? – kérdezte Stephanie. – Hiszen a kultúrák nagyon is
különbözők!
– Az alapelv nagyon egyszerű. Az olyan épített emlékek, mint például a
Stonehenge, nem voltak mások, mint őskori csillagvizsgálók. Építőik megfejtették,
hogy ha a kör közepére állnak, a felkelő napba néznek, és az esemény pontos helyét
mindennap följegyzik, akkor egy év után 366 rovás lesz a talajon. A jelölések közti
távolság pedig állandó, pontosan 16,32 hüvelyk, vagyis 41,45 centiméter. Ezek a régi
népek persze nem hüvelykben vagy centiméterben számoltak – mondta Scofield -, de
ez a mai megfelelőjük, hogy reprodukálhassuk a technikát.
Ugyanezek a régi népek azt is tudták, hogy pontosan 3,93 perc, vagyis 3 perc 56
másodperc kell ahhoz, hogy egy csillag az egyik jelöléstől elérjen a másikig.
– Ismétlem: nem számoltak percekben, de megmértek és használtak is egy időbeli
állandó mértékegységet. – Scofield pillanatnyi szünetet tartott. – És itt jön a dolog
érdekes része! Ahhoz, hogy egy inga 3,93 perc alatt 366-szor lendüljön, az kell, hogy
pontosan 16,32 hüvelyk hosszúságú legyen... Hát nem elképesztő? És egyáltalán nem
véletlen! A régi építőmesterek pontosan ezért használták a megalitikus yardot.
Úgy tűnt, Scofield megérezte, hogy kétkedve fogadják a szavait.
– Ez nem is annyira egyedi – mondta. – Hasonló módszert ajánlottak egykor
alternatív módszerként a szabványos méter meghatározására. A franciák végül úgy
döntöttek, hogy jobb lesz a déli kvadránst felosztani, mert nem bíztak az időmérő
eszközeikben.
– Hogyan tudhatták ezt azok az ősi népek? – kérdezte Davis. – Ehhez fejlett
matematikai és csillagászati tudás kell.
– Már megint előjött ez a fránya modern felsőbbrendűség! Ezek az emberek nem
tudatlan barlanglakok voltak! Ösztönös intelligenciájuk volt! Tisztában voltak a saját
világukkal! Mi leszűkítjük az érzékeinket, és parányi dolgokat tanulmányozunk. Ők
kitágították az észleléseiket, és a világmindenséget tanulmányozták.
– Van valamilyen tudományos bizonyíték minderre? – kérdezte Stephanie.
– Éppen most említettem a fizikát és a matematikát, amihez mellesleg ez a
tengerjáró társadalom nagyon is értett. Alexander Thom azt állítja, hogy a
megalitikus yard fából készített rúdjait a földméréshez, a térképészethez
használhatták, és hogy ezeket egy központi helyen kellett készíteniük ahhoz, hogy
ugyanakkora legyen az összes olyan épített objektumnál, ahol ő járt. Ezek a népek jól
megtanították fogékony diákjaikat.
Stephanie látta, hogy a férfi hisz is mindabban, amit mond.
– Rengeteg számbeli megegyezés van a történelemben használt egyéb
mértékegységekkel, ami alátámasztja a megalitikus yard elméletét. A minószi
civilizációt tanulmányozva J. Walter Graham kijelentette, hogy a krétai emberek egy
állandó mértékegységet használtak, amit ő minószi lábnak nevezett el. És itt az
összefüggés. Háromszázhatvanhat őskori yard pontosan ezer minószi lábnak felel
meg. Már megint egy fantasztikus egyezés, nem gondolják?... És van kapcsolat az
ókori egyiptomi mértékegység, a királyi könyök meg a megalitikus yard között is.
Egy fél királyi könyök átmérőjű kör kerülete pontosan egy megalitikus yard. Hogy
lehetne ilyen közvetlen összefüggés, ha nincs közös nevező? Olyan, mintha a
minósziaknak meg az egyiptomiaknak is megmutatták volna a megalitikus yardot,
amit aztán ők a saját viszonyaikhoz idomítottak.
– Miért nem hallottam én soha ezekről a dolgokról? – kérdezte Davis.
– A hivatalos tudományok művelői nem tudják sem megerősíteni, sem cáfolni a
megalitikus yard létét. Azzal érvelnek, nincs bizonyíték arra, hogy ingákat a
hétköznapi életben alkalmaztak volna, illetve még arra sem, hogy Galilei előtt magát
az ingaelvet ismerték volna. És ez megint az ő fölényes nagyképűségüket igazolja.
Valahogy mindig mi vagyunk azok, akik rájönnek valamire! Mi vagyunk az elsők!
Azt is mondják, hogy a kőkorszak népeit nem jellemezte még az írásos
kommunikáció tudása, hogy lejegyezhessék az égitestek mozgásának jellemzőit. De...
– A kőlapok! – mondta Stephanie. – Azokon írásjelek voltak!
– Pontosan – mosolyodott el Scofield. – Ősi írások ismeretlen nyelven. De
mindaddig, amíg azt meg nem fejtik, vagy amíg elő nem kerül fizikai valójában egy
őskori mérőrúd, addig ezt az elméletet nem lehet bizonyítani.
Scofield elhallgatott. Stephanie várt arra a bizonyos többre.
– Én csak a köveket vizsgálhattam – folytatta Scofield. – Mindent egy raktárba
vittek, a Lee-erődbe. De volt annak a raktárnak egy hűtőkamrás része is. Állandóan
zárva. Csak a tengernagy ment be. Ami benne volt, az már az én odaérkezésem előtt
is ott lehetett. Dyals azt mondta, hogy ha megoldottam a nyelvi problémát, akkor
majd benézhetek oda is.
– Fogalma sincs, hogy mi lehetett odabent? – kérdezte Davis.
Scofield a fejét rázta.
– A tengernagy valósággal megszállottja volt a titkolózásnak. Állandóan a
sarkamban tartotta azokat a hadnagyokat. Soha nem voltam egyedül abban az
épületben. De éreztem, hogy az igazán fontos dolgok abban a hűtőkamrában vannak.
– Megismerkedett Ramseyvel? – kérdezte Davis.
– Ó, igen. Ő volt Dyals kedvence. Egyértelműen.
– Az egész ügy mögött Ramsey áll – jelentette ki Davis.
Scofield rosszkedve láthatóan csak fokozódott.
– Van neki egyáltalán fogalma arról, hogy mi mindent tudtam volna írni ezekről
a kövekről? Meg kellett volna mutatnunk az egész világnak. Mindazt bizonyították
volna, amit én kutattam. Egy korábban ismeretlen, tengerjáró társadalom, amely
sokkal előbb létezett, mint ahogyan a mi civilizációnk kialakult volna, s amelynek
volt saját nyelve. Mindez forradalmi jelentőségű!
– Ramseyt mindez csöppet sem érdekli – jegyezte meg Davis. – Ő kizárólag saját
magával törődik.
– Honnan tudja, hogy az a társadalom tengerjáró volt? – kérdezte a nő.
– Képek is voltak azokba a kövekbe vésve. Hosszú csónakok, míves vitorlások,
bálnák, jéghegyek, fókák, pingvinek, ráadásul nem azok a kisebbfajták. Hatalmasak,
ember nagyságúak. Ma már tudjuk, hogy egy ilyen fajta valóban létezett az
Antarktiszon, de már több tízezer éve kihalt. Én mégis láttam kőbe vésett ábrákat
róluk.
– És mi lett azzal az elveszett civilizációval?
Scofield vállat vont.
– Valószínűleg ugyanaz, ami az összes emberi társadalommal. Mi mindig
megsemmisítjük magunkat vagy szándékosan, vagy hanyagságból. De mindkét
esetben eltűnünk.
Davis a nő felé fordult.
– El kell mennünk a Lee-erődbe, hogy megnézzük, ott vannak-e még ezek a
dolgok.
– Az egész szigorúan titkos – mondta Scofield. – Még a közelébe sem jutnak.
Igaza volt. De Stephanie látta, hogy Davist semmi sem térítheti el.
– Ne legyen ebben annyira biztos!
– Lefekhetnék most már végre? – kérdezte Scofield. – Alig néhány óra múlva már
talpon kell lennem, hogy részt vegyek a szokásos, évi vadászaton. Vadkan és íj.
Minden évben viszek egy konferenciai csoportot az erdőbe.
Davis fölállt.
– Persze. Reggel mi sem leszünk már itt.
Stephanie is fölállt.
– Ide figyeljenek! – mondta lemondóan Scofield. – Elnézést kérek a
viselkedésemért. Nagyra értékelem, amit tettek.
– Meg kéne fontolnia, hogy kimenjen-e a vadászatra – mondta Stephanie.
A férfi a fejét rázta.
– Nem okozhatok csalódást a résztvevőknek. Minden évben alig várják.
– A maga döntése – mondta Davis. – De azt hiszem, most biztonságban van.
Ramsey bolond lenne, ha megint próbálkozna. És mindent el lehet róla mondani,
csak azt nem, hogy bolond.
HETVENKETTŐ
Bacchus azt mondja nekem, hogy már sok néppel érintkeztek és sok nyelvvel
találkoztak, és valamennyit szépnek tartják a maga módján. E szürke ország
nyelvezete egy régen kifejlesztett és tökéletesített alfabétumon alapszik. Az írással
ellentmondásos a viszonyuk. Szükségesnek vélik, mindazonáltal figyelmeztetnek,
hogy az írás elősegíti a feledékenységet, és leszoktat az emlékezésről, amiben igazuk
van. Szabadon járok-kelek a nép között, a legcsekélyebb félelemérzet nélkül. Errefelé
ritka a bűn, és azt elszigeteléssel büntetik. Egy napon arra kértek, hogy segítsek egy
fal sarokkövének beépítésében. Bacchus örült, hogy engem is bevontak, és arra
ösztökélt, hogy én is bolygassam meg a föld ereit, mert azokból az élet különös bora
fakad kezünk munkája által, és beteríti ezt az egész mennyei világot. Bacchus azt
mondja, dicsőítenünk kell ezt a csodát, mert az életet hordozza. Itt az életet megtörik
oly hatalmas szelek és hangok, amelyek nyelvezetét halandó ember nem beszélheti.
Eme ősi gyönyörűség hangjaira lépek be Hathor házába, és öt drágakövet helyezek az
oltárra. A szél hangosan énekel, olyannyira, hogy minden jelenlévő megbájoltan
révül, én pedig úgy képzelem, hogy a mennyekben vagyunk valamennyien. Egy
szobor előtt letérdelünk és imádkozunk. Fuvola hangja tölti be a leget. Itt a hó örök, és
mindenütt furcsa illat tör föl. Egyik éjjel Bacchus hatalmas szóáradatban tört ki, amit
nem értettem. Kértem, hogy tanítson meg a megértésére, amibe Bacchus beleegyezett,
és szívesen összefoglalta a mennyek nyelvét. Boldog vagyok, mert királyom
megengedte nékem, hogy eljöjjek a fogyó nap e vad országába. Ezek a népek
dühöngnek és üvöltenek, ostobaságokat fröcsögnek. Egy ideig féltem, hogy egyedül
leszek. Álmodtam meleg napnyugtákról, élénk színű virágokról és testes borokról. De
már nem. Itt megrészegül a lélek. Az élet teljes. Pusztít és kielégít, de sohasem okoz
csalódást.
Fölfigyeltem egy érdekes dologra. Minden, ami fordul, természetétől fogva balra
forog. Az eltévedő ember bal felé fordul. A hó bal felé kavarog. A hóban az állatok
nyomai bal felé tartanak. A tengeri teremtmények balra körözve úsznak. A
madárcsapatok bal felől tűnnek elő. Nyaranta a nap mindig körbejár a láthatáron,
mindig jobbról bal felé. Az ifjakat arra ösztönzik, hogy ismerjék meg környezetüket.
Megtanítják őket, hogyan érezzék meg a vihart vagy a közelgő veszélyt, így
megismerik önmagukat és megbékélnek vele, ekként fölkészülnek az életre. A minap én
is részt vettem egy gyalogtúrán. Ez errefelé kedvelt, bár veszélyes dolog. Kiváló
irányérzék és erős láb szükségeltetik hozzá. Észrevettem, hogy még akkor is, ha
vezetőnk szándékosan jobbra fordult, a fordulásaink összege mindig bal felé vezetett.
Útjelzés nélkül, ami errefelé teljesen ismeretlen, szinte lehetetlen elkerülni, hogy az
ember ne bal felől térjen vissza a kiindulási pontjára. Ez vonatkozik emberre,
madárra, tengeri teremtményekre egyaránt, úgy tűnik, ennek a bal felé tartásnak
egyáltalán nincsenek tudatában. Senki, aki e szürke földet lakja, nincs tudatában e
szokásának, és valahányszor fölhívom rá a figyelmüket, csak a vállukat vonogatják és
mosolyognak.
Ma Bacchus és én fölkerestük Adonait, akinek beszámoltak arról, hogy engem
nagyon érdekel a matematika és az építészet. Ő e tudományok tanítója, és mutatott
nekem mérőpálcákat, amelyeket a tervezésnél és az építésnél egyaránt használnak.
Ahhoz, hogy valami tartós legyen, pontosnak kell lennie, mondták. Elmondom neki,
hogy az aacheni királyi kápolna megtervezését mily nagymértékben ösztönözték az ő
tanítványai, aminek ő nagyon örült. Ahelyett hogy félne vagy tartana a világtól, vagy
nem akarná megismerni, Adonai azt hangsúlyozza, hogy tanulnunk kellene
mindabból, amit a természet létrehozott. A talajviszonyok, a föld alatti hő
elhelyezkedése, a napsütés szöge és a tenger mind olyan tényező, amit figyelembe kell
venni egy város és egy épület elhelyezkedésekor. Adonai bölcsessége józan, és én
megköszönöm neki a tanítást. Egy kertet is mutatnak. Sok növény megmarad, de még
több elpusztult. A növényeket fedél alatt termesztik, hamuban, habkőben, homokban
és ásványokban gazdag talajban. Vannak növények, amelyeket vízben termesztenek,
tengervízben és édesvízben egyaránt. Húst alig esznek. Azt mondták, hogy az elszívja
az erőt a testből, és fogékonyabbá teszi az embert a betegségekre. Miután főleg
növényekből áll az étrendem, olykor kevés halétellel, még sosem éreztem magam
jobban.
Minő öröm ismét látni a napot! A hosszú téli sötétség véget ért. A kristályfalak
újraélednek és színesen csillognak. Egy kórus énekel halk, édes, ritmikus melódiát. A
hőmérséklet emelkedik, ahogy a nap az új égre kapaszkodik. Trombiták fújják az utolsó
hangokat, amikor mindenki fejet hajt az életerő dicsőítésére. A város üdvözli a nyár
eljöttét. Az emberek játékokat játszanak, tanulnak és örülnek az év ünnepének.
Valahányszor a főtéren lévő inga megáll, mindenki a templom felé fordul és figyeli,
amint egy kristályból színek öntik el a várost. A hosszú tél után mindenki nagyra
értékeli a látványosságot. Elérkezett az egybekelések időszaka, és nagyon sokan vallják
meg ilyenkor szerelmüket és hűségüket. Ilyenkor a felek az ígéret karkötőjét adják
egymásnak, majd kölcsönösen megerősítik elkötelezettségüket. Ez az időszak nagy
örömöket hoz. Azt mondták, hogy a cél a harmonikus élet. Ezúttal azonban három
egybekelést föl kellett bontani. Kettőben voltak gyerekek is, és a szülők megegyeztek
abban, hogy megosztják a nevelés feladatát, noha már nem élnek együtt. A harmadik
pár erre nem volt hajlandó. Egyikük sem akarta a gyerekeket. Ezért olyanok kapták
meg őket, akik már régóta vágytak a szülői szerepre, így nagy volt az örömük.
Olyan házban lakom, amelyben négy szoba öleli körül az udvart. Egyik falon
sincs egyetlen ablak sem, de a helyiségek elég fényt kapnak fölülről, a
kristálymennyezeten keresztül, így mindig elegendő fény és meleg van bennük.
Csövek hálózzák be a várost, eljutnak minden házba, mintha gyökerek lennének, és
állandó, egyenletes meleget visznek oda. Mindössze két törvény van, ami e házakat
vezérli. Nem lehet bennük sem étkezni, sem egészségügyi tevékenységet végezni. A
szobákat nem szabad megszentségteleníteni az étkezéssel, mondták. Az ételt másokkal
közösen költik el az étkezőcsarnokokban. A mosás, mosakodás és egyéb tisztálkodás
helye megint másik épület. Amikor érdeklődöm e szabályok felől, azt mondják, hogy
minden tisztátalan holmit az étkező és a tisztálkodási csarnokokból azonnal az állandó
tűzbe visznek, amely sosem alszik ki. Ez tartja tisztán és egészségesen Tartarust. Ez a
két törvény az áldozat, amelyet mindenki meghoz a város tisztán tartása érdekében.
Ez a szürke föld kilenc körzetre oszlik, és mindegyikben egy város van, amely egy
központi tér körül terül el, ami egyértelműen a gyülekezőhely. Minden körzet élén
tanácsnok áll, akit az illető körzet népe szavazással választ meg. A szavazáson férfiak
és nők egyaránt részt vesznek. Törvényeket a kilenc tanácsnok alkot, s a határozatokat
fölírják minden központi tér törvényoszlopára, hogy mindenki tudomást szerezzen
róluk. Az ünnepélyes megállapodásokat a törvényeknek megfelelően kötik meg. A
tanácsnokok mindig az év ünnepén találkoznak egymással Tartarus központi terén, és
ilyenkor egymás közül egyiküket megválasztják főtanácsnoknak. Egyetlen elv vezérli
törvényeiket: úgy bánj a földdel és másokkal, ahogyan szeretnéd, hogy veled bánjanak.
A tanácsnokok mindenki jólétének érdekében mérlegelnek a méltányosság és
igazságosság jelképe alatt. Ennek tetején a Nap helyezkedik el dicsőségesen
tündökölve. Aztán a Föld, amelyet egyszerű kör jelöl, majd a csillagok, amelyeket
egyszerű pontok jelölnek a körön belül. A kereszt a földre emlékezteti őket, alatta pedig
a tenger hullámzik. Bocsássátok meg gyarló ábrázolásomat, de valahogy ekként fest:
HETVENHÁROM
ASHEVILLE
Stephanie-t az ágya mellett lévő telefon csörgése riasztotta föl álmából. Az órájára
pillantott: öt óra tíz. Davis a másik franciaágyon feküdt szintén felöltözve, és aludt.
Egyikük sem bajlódott azzal, hogy megágyazzon, mielőtt az éjjel ledőlt.
Felnyitotta a mobilját, egy pillanatig figyelt, aztán fölült.
– Ismételje meg!
– Az őrizetbe vett férfi neve Chuck Walters. Ellenőriztük az ujjlenyomatát. Van
már priusza, többnyire kis ügyek, egyik sem itteni. Atlantában él és dolgozik.
Ellenőriztük az alibijét. A tanúk szerint tegnapelőtt este Georgiában volt. Ez
kétségtelen. Mindegyik tanút kihallgattuk, és minden egyezik.
Stephanie megrázta a fejét.
– Akkor miért menekült?
– Azt mondta, hogy egy férfi üldözte. Az utóbbi hónapokban néhányszor
lefeküdt egy férjes asszonnyal, és azt hitte, a férj követi. Beszéltünk az asszonnyal is,
aki megerősített mindent. Amikor Davis hozzálépett, a pasas megijedt, és menekülni
kezdett. Amikor maga lőtt is egyet, még jobban megrémült, ezért hajigálta a
kuglibábokat. Semmit sem értett az egészből. Aztán Davis jól összeverte. Azt
mondja, hogy perelni fog.
– Biztos, hogy nem hazudik?
– Szerintünk biztos. Ez a fickó nem hivatásos gyilkos.
– Mit keresett Asheville-ben?
– A felesége két napja kidobta, ezért úgy döntött, hogy idejön. Ez minden. Semmi
komoly.
– Feltételezem, hogy a feleség megerősített mindent, ugye?
– Ezért fizetnek minket.
Stephanie megcsóválta a fejét. A fenébe is!
– Mit csináljunk a pasival?
– Engedjék el. Mi mást?
Letette a telefont, és azt mondta:
– Nem ő az!
Davis az ágya szélén ült. Mindkettejük agyában egyszerre fogalmazódott meg a
felismerés.
Scofield!
Rohantak az ajtóhoz.
Charlie Smith már csaknem egy órája gubbasztott a fán. A téli időben jól érződött a
gyanta finom illata, és a sűrű tűlevelek nagyszerű búvóhelyet nyújtottak a
fenyőrengetegben. A kora reggeli levegő csípős volt, a hajnali nedvesség pedig csak
fokozta a kényelmetlenséget. Szerencsére melegen felöltözött, és a leshelyét is jól
választotta meg.
A tegnap esti show a Biltmore-kastélyban elsőrangú volt. Gondosan rendezte
meg a parádét, és elégedetten nézte, hogy a nő nemcsak a csalit kapja be, hanem vele
együtt a horgot, a zsinórt, sőt még a botot is. Tudnia kellett, nem sétál-e bele
valamilyen csapdába, ezért előzőleg fölhívta egy segítőjét, akit korábban már
alkalmazott különféle munkákra. Világos utasításokat adott neki. Várjon a jelre, aztán
vonja magára a figyelmet. Smith már korábban fölfigyelt arra a férfira és nőre a szálloda
halijából, amikor azok fölszálltak a buszra, amely a csoportot a fogadóból a kastélyba
szállította. Gyanította, hogy ők lehetnek az útjában, de biztosra kellett mennie. Így
hát jelt adott, az embere pedig Oscar-díjas alakítást nyújtott. Ő maga a teremben lévő
hatalmas karácsonyfa túloldalán állva figyelte, amint kitör az őrület.
A segítőnek adott utasításai egyértelműek voltak. Semmi fegyver. Ne csináljon
semmit, csak meneküljön. Engedje elkapni magát, aztán hangoztassa ártatlanságát.
Meggyőződött arról, hogy az emberének szilárd alibije van két nappal korábbról,
hiszen tudta, hogy mindent ellenőrizni fognak. Az, hogy a segítőjének tényleg
házassági problémái vannak, és egy férjes asszonnyal hetyeg, csak még hihetőbbé
tette az alibit, hiszen tökéletes okot szolgáltatott arra, hogy miért kezdett menekülni.
Mindent egybevéve az előadás tökéletesen sikerült.
Most pedig neki kell befejeznie a munkát.
Stephanie hosszan dörömbölt a konferencia koordinátorának ajtaján, mire az végre
kinyitotta. A szobaszámot a portástól kapták meg.
– Ki a fene az, aki...
Stephanie fölmutatta az igazolványát.
– Szövetségi ügynökök. Tudnunk kell, hogy merre mentek a ma reggeli
vadászatra.
A nő egy pillanatig habozott, aztán azt mondta:
– A birtokra, innen körülbelül húszpercnyire.
– Térképet! – rendelkezett Davis. – Rajzolja le, kérem!
Smith egy tegnap vásárolt távcsővel figyelte a vadásztársaságot. Örült, hogy
megtartotta a Herbert Rowland házából elhozott puskát. Négy golyó fért a tárjába,
ami több mint elég. Hiszen csak egyre lesz szüksége.
A vadkanvadászat nem akárkiknek való dolog. Ennyire legalábbis ismerte ezt a
sportot. A vadkan vad és veszélyes állat, csak sűrű bozótosban él, távol a széles
csapásoktól. A Scofieldról szóló anyagban az szerepelt, hogy szeret vadászni.
Amikor Smith tegnap értesült erről a kirándulásról, rögtön megfogalmazódott az
agyában a célpont megsemmisítésének tökéletes terve.
Körülnézett. A környezet ideális. Rengeteg fa. Nincs egy ház se. Sűrű erdő
mindenfelé. Erős pára üli meg az erdőséget. Scofield szerencsére nem hozott magával
kutyákat, mert az gondot jelentene. A konferencia szervezőitől megtudta, hogy a
vadászat résztvevői mindig egy bizonyos helyen találkoznak, a fogadótól körülbelül
öt kilométerre egy folyó mellett, és aztán kijelölt úton haladnak. Nincs náluk
lőfegyver. Csak íjak. És nem feltétlenül térnek vissza vadkannal. Ilyenkor ugyanis
több idejük van a professzorral magánügyekről, ajándékvásárlásról meg egyebekről
beszélgetni, élvezve a kora reggeli erdő hangulatát. Ezért Smith már két órája, még
hajnalhasadás előtt megérkezett ide. A csapáson eljött idáig, ahol kiválasztotta a
legjobb magaslati pontot a gyülekezőhelytől nem messze, azt remélve, hogy itt lesz
alkalma lőni.
Ha mégsem, akkor majd rögtönöz.
Stephanie vezetett, Davis pedig irányította. Nyugatnak száguldottak a fogadótól, a
nyolcezer hektáros Biltmore-birtok belseje felé. A jelzések nélküli út keskeny volt,
áthaladt a French Broad folyó fölött, majd beért a sűrű erdőbe. A konferencia
szervezője azt mondta, hogy a gyülekezőhely a folyó közelében van, és hogy a
sűrűbe vezető csapást könnyű lesz követni.
Stephanie autókat vett észre maguk előtt.
Mihelyt leparkolt a tisztáson, mindketten kiugrottak a kocsiból. A hajnal halvány
fénye pislákolt az égen. Stephanie arcát csípte a nyirkos hideg.
Észrevette a csapást, és arrafelé rohant.
Smith valami narancssárgát vett észre a téli szürkeségben a tűlevelek közt, körülbelül
négyszáz méternyire. Szorosan az egyik fenyő vastag törzséhez bújva, egy ágon ült.
A szél elég erősen fújt az egyre szikrázóbban csípős decemberi hidegben.
Látcsövével figyelte, amint Scofield és csapata észak felé araszol. Csak tippelni
tudott, hogy merre mennek majd, és azt remélte, hogy a csapáson maradnak. Most,
hogy Scofield a látóterébe került, igazolva látta számításait.
A látcső szíját felakasztotta egy kiálló ágra, megmarkolta a puskát, aztán a
fegyver távcsövével célzott. Jobban szerette volna kevesebb feltűnéssel elintézni a
dolgát, hangtompítót használva, de nem hozta magával a sajátját, vásárolni pedig
legálisan nem lehetett. Megmarkolta a puska tusát, aztán türelmesen várta, hogy az
áldozata közelebb kerüljön.
Már csak egy-két perc.
Stephanie rohant, és közben hullámokban tört rá a jeges félelem. Fürkészve nézett
előre, mozgást keresett a sűrűben. Szíve a torkában dobogott.
Lehet, hogy valamennyien élénk színű dzsekit viselnek?
Vajon itt ólálkodik a gyilkos?
Smith mozgást vett észre a vadászcsoport mögött. Megragadta a látcsövet, és
felismerte a tegnap esti párost, amint azok rohanva közelednek az ösvényen, alig
ötven méterre a csapattól.
A csel tehát csak félig vált be.
Már maga előtt látta, mi fog történni, miután Scofield meghal. Rögtön
vadászbalesetre fognak gondolni, bár a hátul törtető két alak nyilván gyilkost kiált
majd. Vizsgálatot indít a helyi seriff meg a körzeti természetvédelmi felügyelet. A
nyomozók majd méricskélnek, fényképeznek, kutatnak, lővonalat meg szögeket
számítgatnak. Mihelyt megállapítják, hogy a lövés felülről jött, a fákat is átvizsgálják.
De hát az ördögbe is, több tízezer fa van a környéken!
Melyiket kutassák majd át?
Scofield ötszáz méternyire állt, két megmentője pedig gyorsan közeledett.
Pillanatokon belül befordulnak az ösvény egyik kanyarulatán, és akkor meglátják a
célpontot.
Gondosan célzott a fegyver távcsövével.
Balesetek mindig történhetnek. A vadászok vadnak nézhetik egymást.
Négyszáz méter.
Még akkor is, ha rikítóan narancssárga dzsekit viselnek.
A célkereszt a célpontjára úszott.
Mellbe kellene lőni. A fejlövés viszont szükségtelenné tenné a második lövést.
Háromszáz méter.
Ez a páros gondot okoz, viszont Ramsey azt akarja, hogy dr. Douglas Scofield
még ma meghaljon.
Meghúzta a ravaszt.
A fegyver dörrenése visszhangzott a völgyben, Scofield feje pedig szétrobbant.
Muszáj volt megkockáztatnia!
ÖTÖDIK RÉSZ
HETVENNÉGY
OSSAU, FRANCIAORSZÁG
13 óra 20 perc
Malone eleget olvasott Christl fordításából ahhoz, hogy tudja: az Antarktiszra kell
mennie. Ha ehhez vinnie kell magával négy utast, ám, legyen! Einhard
nyilvánvalóan valami rendkívülit tapasztalt, olyasmit, ami valósággal megigézte
Hermann Oberhausert. Sajnos az idős férfi nyilván megérezte az agyára nehezedő
ködöt, mert visszavitte a könyvet oda, ahol az tizenkét évszázadon át pihent, és azt
remélte, hogy talán majd a fia lehet az, aki visszatér. Dietznek azonban ez nem
sikerült, és az NR-1A teljes legénységét is magával rántotta. De ha szemernyi esély
maradt arra, hogy megtalálják az elsüllyedt tengeralattjárót, akkor ezt neki meg kell
kockáztatnia.
Beszéltek Isabellel, és elmondták neki, mit találtak.
Christl kiegészítette a fordítást, csiszolt még rajta, hogy biztosak lehessenek
benne: minden információt helyesen értelmeztek.
Malone kilépett a fogadóból a fagyos délutánba, és Ossau főtere felé vette az
irányt. Léptei csikorogtak a friss havon. Vitte magával a telefonját, és menet közben
beütötte Stephanie számát. A nő a negyedik csengetésre vette föl.
– Már vártam, hogy hírt adsz magadról.
– Ez nem hangzik túl jól.
– Ha valakit jól átvernek, akkor semmiképpen. – Malone figyelmesen hallgatta,
amint a nő beszámol neki a Biltmore-birtokon az utóbbi tizenkét órában történtekről.
– A saját szememmel láttam, ahogy szétrobban annak az embernek a feje.
– Te megpróbáltad lebeszélni arról, hogy elmenjen erre a vadászatra, de nem
hallgatott rád. És a lövöldözőnek semmi nyoma?
– Rengeteg fa állt közöttünk. Lehetetlen volt megtalálni. Ügyesen választotta meg
a helyét.
Malone megértette Stephanie tehetetlen dühét, de megjegyezte:
– Még mindig van nyomod Ramseyhez.
– Inkább neki van hozzánk.
– De te is tudod az irányt. Valamikor hibáznia kell! És azt mondtad, Daniels
elmondta neked, hogy Diane McCoy a Lee-erődbe ment, és hogy tegnap Ramsey is
ott járt. Gondolkozz, Stephanie! Az elnök nem véletlenül mondta neked mindezt.
– Én is ezt gondolom.
– Azt hiszem, már tudod is, hogy mi lesz a következő lépésed.
– Ez az egész bűzlik itt, Cotton. Scofield azért halt meg, mert én nem
gondolkodtam.
– Senki nem mondta, hogy minden helyénvaló. A szabályok szigorúak, a
következmények pedig még keményebbek. Ahogyan te is mondtad már nekem.
Tedd a dolgodat, ne vidd túlzásba, de másodszor már ne szúrd el!
– A diák tanítja a tanárát?
– Valahogy úgy. És most egy szívességet kérnék. Méghozzá nagyot.
Stephanie fölhívta a Fehér Házat. Előzőleg meghallgatta Malone kérését, és azt
mondta neki, hogy várjon. Egyetértett vele. Ezt meg kell tenni! Abban is egyetértett,
hogy Danny Daniels valamiben mesterkedik.
A vezérkari főnök közvetlen számát tárcsázta. Amikor az jelentkezett, előadta
neki a kívánságát. Hamarosan az elnök hangja hallatszott a vonalban:
– Scofield meghalt?
– A mi hibánkból.
– És Edwin hogy van?
– Rettentő dühös. Miben mesterkednek önök Diane McCoyjal?
– Ügyes! Azt hittem, eléggé eltitkoltam.
– Nem én vagyok az eszes, hanem Cotton Malone. Nekem csak annyi az
érdemem, hogy hallgattam rá.
– Az ügy nagyon bonyolult, Stephanie. De fogalmazzunk úgy, hogy nem bíztam
annyira Edwin módszereiben, amennyire szerettem volna, és úgy tűnik, igazam volt.
Stephanie ezzel nem tudott vitatkozni.
– Cottonnak szüksége van egy szívességre, és ez összefügg mindezzel.
– Mondja!
– Szerinte összefüggés van Ramsey, az NR-1A, az Antarktisz és a Lee-erődben
lévő raktár között. És ott vannak azok a kövek, amelyekre írtak valamit. Megtalálta a
módját, hogy el tudja olvasni a szövegeket.
– Reméltem, hogy ez így lesz – mondta Daniels.
– Malone most küldi el e-mailen a fordítóprogramot. Azt gyanítom, ez az oka
annak, hogy az NR-1A 1971-ben útra kelt: hogy többet is megtudjon ezekről a
kövekről. Malone most el akar menni az Antarktiszra. A Halvorsen-bázisra. Azonnal.
Négy utassal együtt.
– Civilekkel?
– Sajnos igen. De ők is az egyezséghez tartoznak. Ők tudják a pontos helyet. Ha
ők nincsenek, helyszín sincs. Malone-nak légi, aztán földi szállításra van szüksége,
meg felszerelésre. Azt mondja, így talán meg tudja oldani az NR-1A-rejtélyt.
– Tartozunk neki ennyivel. Rendben.
– Visszatérve az én kérdésemre: miben mesterkednek Diane McCoyjal?
– Sajnálom, ez elnöki titok. Azt viszont szeretném tudni, hogy elmennek-e a Leeerődbe.
– Használhatjuk azt a magángépét, amellyel a titkosszolgálatiak jöttek ide?
Daniels fölnevetett.
– Maguké egész napra.
– Akkor igen, megyünk.
Malone a fagyos padon üldögélt, és az arra járó embereket nézte. Mindannyian
vidáman nevetgéltek. Mi várja őket az Antarktiszon? Lehetetlen előre tudni. De
valami furcsa előérzet miatt inkább tartott tőle.
Magányosan ült, az érzelmei ugyanolyan ridegek és hidegek voltak, mint
körülötte a levegő. Alig ismerte az apját, de tízéves kora óta szinte nem múlt el nap,
hogy ne gondolt volna rá. Amikor belépett a haditengerészethez, apja sok
korosztályos társával találkozott, és hamar megtudta, hogy Forrest Malone
köztiszteletben álló tiszt volt. Sosem érzett késztetést arra, hogy magát vele mérje
össze – talán mert ő sosem tudta, mik a kívánalmak egy tisztnél -, de azt mondták
neki, hogy sokban hasonlít az apjára. Egyenes, határozott, lojális. Ezt mindig bóknak
vette, de persze jobban szerette volna, ha inkább ő maga ismerhette volna az apját.
A halál sajnos közbeszólt.
Ő pedig még mindig haragudott a haditengerészetre, mert hazudtak neki.
Stephanie meg a vizsgálóbizottsági jelentés részben megmagyarázta ezt a
félrevezetést. Az NR-1A titkos volta, a hidegháború, a küldetés egyedisége, az, hogy
a legénység vállalta: nem kap segítséget. De ezek egyike sem kielégítő magyarázat.
Az apja egy vakmerő vállalkozásban vesztette életét, amelyben értelmetlen dolgot
kerestek. Az Egyesült Államok haditengerészete mégis szentesítette ezt a vakmerő
ostobaságot.
Miért?
Mobilja rezegni kezdett a kezében.
– Az elnök mindent jóváhagyott – mondta Stephanie, miután Malone fölvette. –
Általában rengeteg előkészület és eljárás van, mielőtt bárki az Antarktiszra mehet...
gyakorlatozás, oltások, orvosi vizsgálatok... de most utasítást adott ezek mellőzésére.
Egy helikopter már úton van értetek. Sok szerencsét kíván.
– A fordítóprogramot e-mailben küldöm majd.
– Cotton, mit remélsz, mit találtok ott?
A férfi mély lélegzettel csillapította feszült idegeit.
– Nem tudom biztosan. De vagyunk itt néhányan, akiknek meg kell tennünk ezt
az utat.
– Néha jobb, ha az ember nem bolygatja a múlt szellemeit.
– Nem emlékszem, hogy néhány évvel ezelőtt is ezt mondtad volna, amikor a te
múltad szellemeiről volt szó.
– Amire most készülsz, az több szempontból is veszélyes.
Malone lehajtotta a fejét, és a havat nézte.
– Tudom.
– Légy nagyon óvatos, Cotton!
– Te is.
HETVENÖT
LEE-ERŐD, VIRGINIA
13 óra 40 perc
Stephanie vezette azt a bérelt autót, amely a richmondi repülőtéren várta őket,
miután a titkosszolgálati gép villámgyorsan elhozta őket Asheville-ből. Davis
mellette ült; az arca sebes, a lelke sebzett. Kétszer is lóvá tették. Először évekkel
ezelőtt Ramsey Millicent ügyében, aztán meg tegnap az az ember, aki ötletesen
megölte Douglas Scofieldot. A helyi rendőrség kizárólag Stephanie és Edwin
információi alapján emberölésként kezelte az ügyet, bár a gyilkosnak nem bukkantak
nyomára. Mindketten tudták, hogy már rég elmenekült, úgyhogy az ő feladatuk az,
hogy megtudják: merre? Először azonban azt kellett megtudniuk, hogy az egész
rumli miért van.
– Hogyan akarsz bemenni abba a raktárba? – kérdezte Stephanie a férfit. – Diane
McCoynak nem sikerült.
– Nem hiszem, hogy gondot okozna.
Stephanie értette, hogy mire, pontosabban kire céloz ezzel.
Odament a bázis kapujához, és megállt az ellenőrző pontnál. Átadta az őrnek az
igazolványaikat, és azt mondta:
– A támaszpont parancsnokához jöttünk. Bizalmas.
A káplár visszabújt az őrbódéba, majd rögtön ismét megjelent, kezében
borítékkal.
– Ez önnek szól, asszonyom.
Stephanie elvette a borítékot, az őr pedig intett, hogy bemehetnek. A nő átadta a
borítékot Davisnek, aztán behajtott a kocsival.
– Feljegyzés – mondta Davis. – Azt írják, hogy kövessük az utasításokat.
Davis irányított, Stephanie pedig vezetett a bázison keresztül egészen addig,
amíg egy olyan részre értek, amelyen jó néhány fémből emelt raktárépület
meredezett egymás mellett, mint valami hatalmas veknik.
– A 12E jelű kell nekünk – mondta Davis.
Stephanie látta, hogy egy férfi vár rájuk az egyik épület előtt. Sötét bőrű, rövidre
vágott haja hátrafésülve, külseje inkább arab, mint európai. Stephanie leparkolt
mellette, majd mindketten kiszálltak.
– Isten hozta önöket a Lee-erődben! – mondta a férfi. – William Gross ezredes
vagyok.
Csizmát, farmernadrágot és vastag inget viselt.
– Megszabadult az egyenruhától? – kérdezte Davis.
– Vadászni voltam. Behívtak, és azt mondták, jöjjek, ahogy vagyok, amilyen
gyorsan csak tudok, feltűnés nélkül. Úgy tudom, szeretnének bemenni.
– Ezt ki mondta önnek? – kérdezte Stephanie.
– Az Egyesült Államok elnöke. Nem mondhatnám, hogy valaha fölhívott volna
bármelyikük, de ma megtörtént.
Ramsey a hatalmas asztal túloldalán ülő riporterre meredt. Ez már a kilencedik
interjúja volt a nap folyamán, de a Washington Post újságírónője volt az első, akivel
személyesen találkozott. A többiekkel csak telefonon beszélt, hiszen ez a szokásos
eljárás a sokszor nagyon sürgető lapzárták miatt. Daniels ígéretéhez híven négy
órával ezelőtt bejelentette a kinevezését.
– Ön nyilván nagyon jókedvű most – mondta a nő.
Már évek óta ő foglalkozott az újságnál a hadsereg ügyeivel, és már többször is
meginterjúvolta Ramseyt. Nem túl eszes a nő, pedig azt gondolja magáról.
– Ez nagyon jó poszt arra, hogy befejezzem pályafutásomat a haditengerészetnél
– mondta nevetve Ramsey. – El kell ismerni, ez szokott lenni az utolsó állás. Innen
már nemigen lehet feljebb kerülni.
– Csak a Fehér Házba.
Ramsey azon tűnődött, hogy a nő tényleg tud-e valamit, vagy csak lépre akarja
csalni. Inkább az utóbbi. Úgyhogy elhatározta: belemegy a játékba.
– Ez igaz. Nyugalomba vonulhatok, és indulhatok az elnöki posztért. Nem is
rossz terv.
A nő elmosolyodott.
– Ez már tizenkét katonának sikerült.
Ramsey megadón emelte föl a kezét.
– Biztosíthatom, hogy nincs ilyen tervem. Egyáltalán nincs.
– Többen is, akikkel ma beszéltem, azt mondták, hogy ön ideális politikai jelölt
lenne. A pályafutása példamutató. Botránynak halvány nyoma sincs. Politikai
állásfoglalását nem ismerjük, ami azt jelenti, hogy alakítani lehet, bárhogyan dönt.
Egyetlen párthoz sem kötődik, ami elég szabad mozgást tesz lehetővé. Az
amerikaiak pedig mindig is szerették az egyenruhás jelölteket.
Pontosan ez az ő logikája is. Szilárdan hitte, hogy egy esetleges felmérés azt
mutatná ki, a közvélemény döntő többsége támogatná őt emberként és vezetőként
egyaránt. Bár a neve nem nagyon közismert, a pályafutása magáért beszél. Egész
életét katonai szolgálatának szentelte, szolgált a világ minden táján, szinte minden
forró pontján. Huszonhárom ajánlást szerzett. Igen sok politikus barátja van.
Néhányukkal a kapcsolatokat ő ápolta, például Fehér Sólyom Dyalsszel és Kane
szenátorral, mások azonban maguk közeledtek hozzá egyszerűen azért, mert magas
rangú tiszt volt fontos pozícióban, aki adott esetben a segítségükre lehet.
– Mondok én magának valamit! Ezt a dicsőséget meghagyom más
katonatiszteknek. Most csak azzal foglalkozom, hogy jól szolgáljak az Egyesített
Bizottságban. Mert ez igencsak nagy próbatétel!
– Úgy hallottam, Aatos Kane jelölte. Igaz ez?
Ez a nő sokkal tájékozottabb, mint azt gondolta!
– Ha a szenátor szólt az érdekemben, akkor ezért hálás vagyok. Most, hogy
kilátásba került a kinevezésem, jó tudni, hogy vannak barátaim a szenátusban.
– Gondolja, hogy lehet valami probléma a kinevezése körül?
Ramsey vállat vont.
– Én nem feltételezek semmit. Csak remélem, hogy a szenátorok megfelelő
jelöltnek tartanak majd. Ha mégsem, akkor örömmel fejezem be a pályafutásomat
ott, ahol most vagyok.
– Úgy tűnik, mintha az ön számára mindegy volna, hogy megkapja-e a bizottsági
posztot, vagy sem.
Van egy olyan egyszerű és világos szabály, amelynek figyelmen kívül hagyása
már számos jelöltnek okozott gondokat. Sose tűnj sem aggodalmaskodónak, sem
túlzottan magabiztosnak.
– Én nem ezt mondtam, és ezt maga is tudja. De mi itt a gond? Nincs semmilyen
szaftos sztori a jelölés mögött, úgyhogy mindenáron csinálni akar egyet?
Úgy tűnt, a nőnek nem esik jól a rendreutasítás, még ha tompított is.
– Nézzünk szembe a tényekkel, tengernagy úr! Nem az ön neve volt az,
amelyiket az emberek ehhez a kinevezéshez kapcsolták volna. Rose a Pentagonban
vagy Blackwood a NATO-nál, az ő jelölésük magától értődne. De Ramsey? Ön a
semmiből tűnt elő. Ez az, ami lenyűgöz engem.
– Lehet, hogy a két említett urat nem érdekelte a dolog.
– De igen, ezt ellenőriztem. A Fehér Ház azonban egyből önhöz fordult, és a
forrásaim szerint mindez Aatos Kane-nek köszönhető.
– Erről Kane-t kellene megkérdeznie.
– Meg is tettem. A hivatala azt válaszolta, hogy eljuttatnak majd egy
nyilatkozatot. Ez három órával ezelőtt volt.
Itt az ideje megbékíteni ezt a nőt.
– Attól tartok, nincs itt semmi gyanús dolog. Legalábbis a részemről semmiképp.
Én csak egy öreg tengerész vagyok, aki szívesen szolgálna még néhány évig.
Stephanie követte Gross ezredest a raktárépületbe. Egy számkód és a tiszt
hüvelykujjának elektronikus lenyomata tette lehetővé a bejutást.
– Én személyesen felügyelem ezeknek a raktárcsarnokoknak a karbantartását –
mondta Gross. – Az én látogatásom nem kelthet gyanút.
Daniels pontosan ezért ragaszkodott ahhoz, hogy igénybe vegyék a segítségét,
gondolta Stephanie.
– Tisztában van ennek a látogatásnak a titkosságával? – kérdezte Davis.
– Ezt elmondta a parancsnokom és az elnök is.
Beléptek egy kisebb előtérbe. A halványan megvilágított raktár többi részét az
előttük lévő hatalmas üvegablakon át látták. A csarnokban fém polcsorok álltak.
– Úgy tudom, el kell mondanom a raktár történetét – mondta Gross. – Ezt az
épületet a haditengerészet 1971 októbere óta bérli.
– Ez még az NR-1A útra kelése előtt volt – vetette közbe Davis.
– Erről semmit sem tudok – szögezte le Gross. – Azt viszont igen, hogy azóta
egyfolytában a haditengerészet kezelésében van az épület. Van benne külön
hűtőterem is. – Az épület belsejébe mutatott. – Az utolsó polcsor mögött. És ma is
működik.
– Mi van benne? – kérdezte Stephanie.
Gross habozott.
– Azt hiszem, ezt maguknak kell megnézniük.
– Ezért jöttünk ide?
Az ezredes vállat vont.
– Fogalmam sincs. De a Lee-erőd gondoskodott arról, hogy ez a raktár tökéletes
állapotban legyen az utóbbi harmincnyolc évben. Én az utóbbi hat évben látom el ezt
a feladatot. Ebbe az épületbe Ramsey tengernagyon kívül senki sem léphet be úgy,
hogy én ne kísérném. A takarító vagy szerelő személyzettel is mindig itt vagyok. Az
elődeim is mind ugyanezt tették. Az elektronikus zárat és szkennert öt éve helyezték
üzembe. A számítógép följegyzi, hogy ki és mikor lépett be, aztán naponta elküldi az
adatokat a haditengerészet titkosszolgálatának, amely felügyeli az engedélyek
kiadását. Minden, amit az idelátogató láthat, titkos, és ezzel az egész személyzet
tisztában van.
– Ramsey hányszor látogatott ide? – kérdezte Davis.
– Az utóbbi öt évben csak egyszer, ahogyan a számítógépes nyilvántartás
mutatja. Két nappal ezelőtt. És akkor a hűtőkamrába is bement. Annak külön
nyilvántartása van.
– Vigyen minket is! – mondta nyugtalanul Stephanie.
Ramsey kikísérte a Post riporternőjét az irodából. Hovey már tájékoztatta a
következő három interjúról. Kettő tévés, egy rádiós. Ezekre lent, a sajtószobában
kerül majd sor, ahol a stábok már berendezkedtek. Kezdte élvezni a dolgot. Ez
egészen más, mint árnyékban élni! Nagyszerű vezérkari főnök lesz, és ha minden a
tervei szerint alakul, akkor még kiválóbb alelnök.
Sosem értette, hogy az alkotmány szerint második legfontosabb poszton miért
nem lehet aktívabban tevékenykedni. Dick Cheney megmutatta, hogy milyen
lehetőségek vannak erre, amikor csendes politikai véleményformálóvá vált anélkül,
hogy az elnökéhez hasonló állandó reflektorfényben lett volna. Alelnökként azzal
foglalkozhatott, amivel csak akart, amikor csak akarta. És ugyanilyen gyorsan abba is
hagyhatott bármit, minthogy – ahogyan Franklin Delano Roosevelt első alelnöke,
John Nance Garner megfogalmazta – az emberek azt hiszik, hogy ez a poszt „annyit
se ér, mint az erőltetett szórás”, bár az utolsó szó egyik magánhangzóját az
illedelmes újságírók változtatták meg.
Elmosolyodott.
Langford Ramsey alelnök.
Tetszett neki.
Mobiltelefonjának alig hallható zümmögése riasztotta föl. Az asztalról fölvette a
készüléket, és megnézte a hívót. Diane McCoy.
– Beszélnem kell magával – mondta a nő.
– Nem hiszem.
– Nem lesz semmiféle trükk, Langford. Maga mondja meg, hol.
– Nincs időm.
– Szakítson rá, különben nem lesz semmiféle kinevezés.
– Miért fenyeget folyton?
– Felkeresem az irodájában. Ott nyilván biztonságban érezheti magát.
– Miről van szó?
– Egy ifjabb Charles C. Smith nevű emberről. Ez álnév, de maga így ismeri.
Eddig sosem hallotta senkitől ezt a nevet. Hovey intézte a kifizetéseket, de a
pénzek más névre szóltak egy külföldi bankban, aminek titkosságát a
nemzetbiztonsági törvény védte.
Diane McCoy mégis tudja.
Az íróasztalán álló órára pillantott. Tizenhat óra öt.
– Oké, jöjjön át!
HETVENHAT
Malone elhelyezkedett az LC-130-as repülőgépen. Az imént érkeztek meg a délafrikai Fokvárosba tízórás repülőút után Franciaországból. Ossau-ból egy francia
katonai helikopter vitte őket a legközelebbi francia támaszpontra, Cazaux-ba, amely
több mint kétszáz kilométernyire volt. Ott egy C-21A típusú katonai repülőgépbe
szálltak, amely csaknem hangsebességgel röpítette őket a Földközi-tenger, majd az
afrikai kontinens fölött, mindössze két üzemanyag-felvételi megállással.
Fokvárosban egy teljesen feltöltött LC-130-as Hercules gép várta őket járó
motorral és kéttagú személyzettel, akiket a New York-i 109-es repülőszázadtól
vezényeltek oda. Malone rájött, hogy a katonai szállítógép valóságos luxus lesz
ahhoz képest, ami rá és társaira vár azon a több mint négyezer kilométeres úton,
amelyet az Antarktiszig kell megtenniük a viharos óceán fölött, és csupán az utolsó
ezer kilométeren lesznek egybefüggő jégtakaró fölött.
Tényleg a senki földjére mennek!
A felszerelésük a fedélzeten várta őket. Malone ismerte a varázsszót: réteges
öltözködés! És tudta ennek célját is. Megtartani a testnedveket anélkül, hogy azok
megfagynának. A legalul viselt, jó nedvszívó anyagból készült katonai alsóruha
legfőbb feladata az, hogy szárazon tartsa a bőrt. Erre jön egy hosszú szárú, szellős
gyapjúruha, szintén nedvszívó tulajdonságokkal, aztán egy műanyag kezeslábas
gyapjúbéléssel. Végül pedig egy gyapjú arcvédős eszkimó zubbony meg egy hideg
széltől is védő nadrág. Az Egyesült Államok hadseregének hála minden ruhadarab
terepszínű. A végtagokat kesztyű és csizma, valamint két pár zokni védi. Malone
már órákkal ezelőtt megadta a méreteket, most pedig rögtön látta, hogy a csizma a
megfelelő méretben, vagyis a szokásosnál fél számmal nagyobban várja, hogy a
dupla zokni kényelmesen elférjen. Fekete gyapjúból készült maszk védi az arcot és a
nyakat, mindössze a szemnek hagyva nyílást, amit pedig a sötétített lencséjű
védőszemüveg fed majd el. Mintha űrsétára készülnének, somolygott magában, és
nem is sokat tévedett. Már hallott történeteket arról, hogy az antarktiszi hidegben a
fogtömések összezsugorodnak és kihullanak.
Mindannyian vittek magukkal egy-egy hátizsákot, benne személyes holmikkal.
Malone észrevette, hogy kaptak egy újat is, amely vastagabb és jobb szigetelésű.
A Hercules a kifutó felé gurult.
A többiekhez fordult, akik vele szemben, szövettámlás székeken ültek. Még
egyikük sem vette föl az arcvédő maszkot, ezért a fejük szabadon volt.
– Mindenki jól van?
Christl, aki vele szemben ült, bólintott.
Malone látta, hogy mindannyian kényelmetlenül érzik magukat a vastag
ruházatban.
– Biztosíthatok mindenkit, hogy az utazás alatt nem lesz meleg, és hogy ezek a
ruhák hamarosan mindenkinek a legjobb barátai lesznek.
– Az nem jelent túl sokat – mondta Werner.
– Ez még a könnyebbik rész – szögezte le Malone. – De ha nem bírják,
maradhatnak majd a bázison. Az antarktiszi telephelyek nagyon komfortosak.
– Még sosem csináltam ilyet – mondta Dorothea. – Nagyon kalandosnak tűnik.
Még annál is többnek: életre szóló kalandnak, hiszen 1820-ig valószínűleg senki
sem szállt partra az Antarktiszon, és most is csak néhány bátor ember tartózkodik
ott. Malone tudta, hogy létezik egy huszonöt ország által aláírt egyezmény, amely
békeövezetté nyilvánította az egész kontinenst. Itt szabadon cserélik a tudományos
információkat, nincsenek se területi követelések, se katonai tevékenység, se pedig
bányászat egészen addig, amíg mind a huszonöt aláíró ország egyet nem ért.
Területe tizenkét és fél millió négyzetkilométer, körülbelül annyi, mint az Egyesült
Államok és Mexikó együttvéve, nyolcvan százalékát helyenként másfél kilométer
vastag jégréteg fedi, ami a Föld édesvízkészletének hetven százalékát jelenti, vagyis a
világ legmagasabb, a tengerszint felett mintegy 2400 méterrel fekvő jeges fennsíkja.
Élet csak a kontinens peremén létezik, minthogy beljebb évente negyven
milliméter csapadék sem hull. Akár a sivatagban. A fehér felület nem képes
befogadni sem a fényt, sem a hőt, visszaver minden sugárzást, ezért a hőmérséklet
állandóan mínusz húsz fok körül marad.
Még a Magellán Ügyosztály tagjaként ide tett két korábbi utazásából ismerte a
politikai helyzetet is az Antarktiszon. Jelenleg hét ország – Argentína, NagyBritannia, Norvégia, Chile, Ausztrália, Franciaország és Új-Zéland – tart igényt
összesen nyolc területre, amelyeket hosszúsági fokokkal határoztak meg, és ezek a
Déli-sarkon futnak össze. Ők most a Norvégia által birtokolt területre tartanak,
amelyet Maud királyné-földnek neveznek, és a keleti hosszúság 44. fokának 38.
percétől a nyugati hosszúság 20. fokáig tart. A terület nyugati felének jelentős része –
a keleti hosszúság 20. fokától a nyugati hosszúság 10. fokág – korábban, 1938-ban
Németországé volt Neuschwabenland néven. És bár a világháború véget vetett
ennek, a vidék az Antarktisz egyik legkevésbé ismert területe maradt. Célállomásuk,
a Halvorsen-bázis, amelyet Ausztrália üzemeltet a norvég szektorban, az északi
partvidéken fekszik, „szemközt” Afrika déli részével.
Mindannyian kaptak habszivacsból készült füldugókat – és valamennyien be is
helyezték a fülükbe -, de a zaj így is erős volt. Az üzemanyag csípős szaga szinte
elborította, de korábbi utazásaiból tudta, hogy hamarosan nem is fogják érezni. Elöl
ültek a gépben, közel a pilótafülkéhez, amelybe öt lépcső vezetett föl. A hosszú útra
kéttagú személyzetet küldtek. Malone egyszer már a pilótafülkében ülve nézte végig,
ahogyan az antarktiszi hómezőre leszállnak. Nagy élmény volt! Most pedig megint
erre jár.
Ulrich Henn egyetlen szót sem szólt a Franciaországból idevezető repülés alatt,
csak szenvtelenül üldögélt Werner Lindauer mellett. Malone tudta, hogy ez az ember
gondot jelent, de nem tudta eldönteni, hogy ő vagy a csoportból valaki más áll-e
Henn érdeklődésének középpontjában. Mindegy, a leszállás után szükséges
információk Henn-nél vannak, és a megállapodást tiszteletben kell tartani.
Christl megütögette a karját, és ajkával hangtalanul formálta a szót: köszönöm.
Malone hálásan bólintott.
A Hercules hajtóműve felpörgött, és egyre gyorsabban gurultak a kifutópályán.
Egyre nőtt a sebesség, majd végül felszökkentek a levegőbe, a nyílt óceán fölé.
Majdnem éjfél volt már.
És úton voltak – ki tudja, mi felé.
HETVENHÉT
LEE-ERŐD, VIRGINIA
Stephanie figyelte, amint Gross ezredes kinyitja az elektronikus zárat, majd kitárja a
hűtőterem ajtaját. A hideg levegő párafelhőként zúdult ki. Gross várt néhány
másodpercet, amíg a levegő kitisztult, aztán befelé intett.
– Csak önök után.
Stephanie lépett be elsőként, Davis követte. A helyiség elég kicsi volt, a falak
közül kettő csupasz fém volt, a harmadiknál a plafonig polcok sorakoztak, tele
könyvekkel. Öt sorban, egyik a másik után. Stephanie úgy becsülte, hogy lehet vagy
kétszáz.
– Már 1971 óta itt vannak – mondta Gross. – Fogalmam sincs, azelőtt hol
tartották. De hideg helynek kellett lennie, mert ahogy láthatják, kitűnő állapotban
vannak.
– Honnan származnak? – kérdezte Davis.
Gross vállat vont.
– Nem tudom. De a kint látható kövek valamennyien az 1947-es Magasugrásmeg a ‘48-as Szélmalom-hadműveletből. Úgyhogy logikus feltételezés, hogy ezek is.
Stephanie közelebb ment a polcokhoz, és a köteteket vizsgálta. Elég kicsik voltak,
úgy 15 x 20 centisek, fatáblás borítókkal, a durva, vastag lapokat erős zsinegek fűzték
egybe.
– Megnézhetek egyet? – kérdezte Grosstól.
– Azt az utasítást kaptam, hogy tehetnek bármit.
Stephanie óvatosan leemelte az egyik fagyott példányt. Grossnak igaza volt.
Tökéletesen épen maradt. Az ajtó melletti hőmérő mínusz tizenkét fokot jelzett.
Régebben olvasott egy beszámolót Amundsen és Scott híres versenyfutásáról a Délisarkra – hogy az évtizedekkel később megtalált élelmiszerkészletükben a sajtok és a
zöldségek még mindig ehetők voltak. A sütemények ropogósak maradtak. A só, a
mustár, a fűszerek mind tökéletes állapotban maradtak meg. Még az újságok lapjai is
olyanok voltak, mintha előző nap nyomtatták volna őket. Az Antarktisz egy
természetes hűtőszekrény. Nincs rothadás, rozsda, erjedés, penész vagy fertőzés.
Nincs pára, por vagy rovar. Semmi, ami elbonthatná a szerves anyagot.
Például a faborítós könyvet.
– Olvastam egyszer egy javaslatot – mondta Davis. – Valaki azt mondta, hogy az
Antarktisz lenne a tökéletes könyvtár a világ számára. Az éghajlat nem ártana a
lapoknak. Akkor azt hittem, hogy őrült ötlet.
– Talán nem is annyira.
Stephanie visszatette a könyvet a polcra. A világosbarna fedőlapba ismeretlen
szimbólumot préseltek.
Óvatosan megvizsgálta a kemény, merev oldalakat, amelyeket a tetejüktől az
aljukig valamilyen írás borított. Kacskaringók, félkörök, körök. Furcsa, idegen
folyóírás – tömör és sűrű. Voltak rajzok is. Növényekről, emberekről, eszközökről.
Mindegyik lap hasonló volt: mind fényes, barna tintával írva, sehol egy maszat vagy
paca.
Gross, mielőtt kinyitotta volna a hűtőkamrát, megmutatta a raktár polcait,
amelyeken rengeteg olyan kődarab hevert, amelybe hasonló írásjeleket véstek.
– Ez valami könyvtárféleség lenne? – kérdezte Davis.
Stephanie vállat vont.
– Asszonyom! – szólalt meg Gross.
Stephanie megfordult. Az ezredes fölnyúlt az egyik polcra, és levett egy bőrbe
kötött naplót, amelyet szalaggal kötöttek át.
– Az elnök azt mondta, hogy ezt adjam át önnek. Ez Byrd tengernagy naplója.
Stephanie-nak rögtön eszébe jutott, hogy Herbert Rowland azt mondta, látta.
– Titkosítva van 1948 óta – mondta Gross. – Itt meg 1971 óta.
Stephanie látta, hogy több lapon is jelölés látszik.
– A vonatkozó oldalak meg vannak jelölve.
– Ki jelölte meg őket?
Gross elmosolyodott.
– Az elnök mondta, hogy meg fogják kérdezni.
– És mi a válasz?
– Korábban már elvittem ezt a Fehér Házba, és megvártam, hogy az elnök
elolvassa. Azt mondta, mondjam meg önöknek: ellentétben azzal, amit önök és más
munkatársak gondolhatnak, ő már régen megtanult olvasni.
Visszatértünk a száraz völgybe, az 1345-ös pontra. Tábort verünk. Tiszta idő.
Felhőtlen ég. Gyenge szél. Megtaláltuk a korábbi német tábort. Újságok,
élelmiszerkészletek, felszerelések, mind az 1938-as felderítő útról. Az akkor épített
fabarakk ma is áll. Takarékos berendezés: asztal, székek, tűzhely, rádió. Látszólag
semmi különös. Huszonkét kilométerrel keletebbre vonultunk, az 1356-os ponthoz.
Vésett köveket azonosítunk a hegy tövében. Legtöbbjük túl nagy ahhoz, hogy
elvigyük, ezért csak a kisebbekből gyűjtünk. Helikoptert hívunk. Megvizsgáltam a
köveket.
Oberhauser ‘38-ban hasonló leletekről számolt be. A mi leleteink megerősítik a
háborús jelentéseket. Egyértelmű, hogy a németek itt jártak. Vitathatatlan tárgyi
bizonyítékok.
Megvizsgáltunk egy hasadékot a hegyoldalban, az 1578-as pontnál, ami egy
sziklába vájt, kisebb terembe vezet. A falakon az 1356-os pontnál lévőkhöz hasonló
írások és rajzok. Emberek, hajók, állatok, térképek, a Nap, az égbolt, bolygók, a Hold.
Fotókat készítettünk. Személyes megjegyzés: ‘38-ban Oberhauser az árjákat keresve
jött ide. Egyértelmű, hogy itt létezett valamiféle civilizáció. A képeken az emberek
magasak, dús hajúak, izmosak, a fehér embertípushoz hasonlók. A nők dús mellűek és
hosszú hajúak. Zavarban voltam, amikor ezeket az ábrázolásokat néztem. Kik
lehettek? Mostanáig nevetségesnek tartottam Oberhauser gondolatait az árjákról.
Most már nem tudom, mit gondoljak.
Megérkeztünk az 1590-es pontra. Újabb kis helyiség. Újabb írások a falakon.
Néhány ábra is. Összesen 212 faborítású könyvet találtunk bent, egy kőasztalon.
Fotókat készítettünk. Ugyanaz az ismeretlen írás, mint a köveken. Kevés az idő. A
hadművelet 18 nap múlva véget ér. Lassan vége a nyári időszaknak. A hajóknak
távozniuk kell, mielőtt beáll a jég. Elrendeltem a könyvek ládába csomagolását és
hajóra szállítását.
Stephanie fölpillantott Byrd naplójából.
– Ez fantasztikus! Nézd, mit találtak! És mégsem csináltak vele semmit.
– Jellemző azokra az időkre – mondta Davis halkan. – Túlságosan lefoglalta őket,
hogy Sztálintól tartottak meg a romos Európával foglalkoztak. Elveszett
civilizációkkal nem sokat törődtek, pláne nem olyanokkal, amelyeknek közük
lehetett a németekhez. Mindez viszont láthatóan nagyon is érdekelte Byrdöt. – Davis
Grossra nézett. – Itt fotókról is szó van. Láthatnánk őket?
– Már az elnök is próbálta. Nincsenek meg. Tulajdonképpen semmi sincs meg,
csak ez a napló.
– Meg ezek a könyvek és kődarabok – tette hozzá Stephanie.
Davis a naplóban lapozgatott, és újabb részleteket olvasott föl.
– Byrd egy csomó helyet fölkeresett. Szörnyű, hogy nincs térképünk! Minden
helyet csak számmal jelölt, nem szélességi-hosszúsági fokkal.
Stephanie ugyanezért bosszankodott, különösen Malone miatt. De volt egy
mentő lehetőség. A Malone által említett fordítóprogram. Amelyet Hermann
Oberhauser talált Franciaországban. Kilépett a hűtőkamrából, elővette a
mobiltelefonját, és Atlantát hívta. Amikor a segédje azt mondta, hogy Malone-tól
érkezett egy e-mail, elmosolyodott és letette.
– Szükségem lenne az egyik könyvre – mondta Grossnak.
– Hidegen kell tartani őket. Csak így maradnak meg.
– Akkor vissza kell engedniük ide. Van egy laptopom, de internetkapcsolatra is
szükségem lenne.
– Az elnök azt mondta, hogy teljesítsük minden kívánságát.
– Van valami ötleted? – kérdezte Davis.
– Azt hiszem, van.
HETVENNYOLC
18 óra 30 perc
Ramsey visszament az irodájába, miután befejezte az aznapi utolsó interjút. Diane
McCoy bent ült, mert ő korábban Hoveynak megmondta, hogy engedje be. Becsukta
az ajtót.
– Rendben! Mi olyan fontos?
A nőt már ellenőrizték, és nem volt nála semmilyen lehallgatókészülék. Ramsey
tudta, hogy az ő irodája biztonságos, ezért nyugodtan ült le.
– Többet akarok – mondta a nő.
A melegbarna különféle árnyalataiban játszó kockás tweedruhát és fekete garbót
viselt. Egy fehér házbeli alkalmazotthoz képest túlságosan elegánsnak és drágának
tűnt az öltözéke, de azért elég fiatalosnak és divatosnak. A kabátját az egyik szék
támlájára terítette.
– Miből? – kérdezte Ramsey.
– Van egy ifjabb Charles C. Smith néven futó férfi. Ő magának dolgozik,
méghozzá elég régóta. Maga jól megfizeti, persze különféle neveken és különféle
számlákon. Ő a maga ítélet-végrehajtója, aki végzett Sylvian tengernaggyal és még
többekkel.
Ramsey elámult, de higgadt maradt.
– Van bizonyítéka?
A nő fölnevetett.
– Majd el is árulom! Elég legyen annyi, hogy tudok róla, és csak ez számít. Maga
lehet az első ember az amerikai hadsereg történetében, aki a szó szoros értelmében
kigyilkolta magának az utat a csúcsra. Az ördögbe is, Langford, maga aztán tényleg
elképesztően törtető disznó!
– Mit akar?
– Megkapta a kinevezését. Ezt akarta. Biztos vagyok benne, hogy ez még nem
minden, de egyelőre igen. Eddig kedvezők voltak a reakciók a maga kiválasztására,
szóval úgy tűnik, sínen van.
A férfi egyetértett. Azonnal felszínre kerülnének a súlyos gondok, amint a
közvélemény értesül arról, hogy ő az elnök jelöltje. Ilyenkor névtelen telefonok
mennek a sajtónak, aztán beindul a politikai megsemmisítés gépezete. Nyolc óra
elteltével még semmi nem került elő, de a nőnek igaza van. Tényleg kigyilkolta az
útját a csúcsra Charlie Smith segítségével, hiszen mindenki, aki akadály lehetett
volna, mára már halott.
Erről eszébe jutott: hol lehet Smith?
Annyira el volt foglalva a nyilatkozatokkal, hogy egészen megfeledkezett róla.
Meghagyta annak az idiótának, hogy intézze el a professzort, aztán még napnyugta
előtt térjen vissza, és a nap már éppen lement.
– Maga nagyon szorgos kislány – mondta.
– Okos kislány vagyok. Olyan információs csatornákhoz is hozzáférek,
amelyekről maga csak álmodik.
Ramsey ebben nem kételkedett.
– És az a terve, hogy árt nekem?
– Az a tervem, hogy még a szart is kitaposom magából.
– Különben?
Huncut mosoly suhant át a nő arcán. Ez a lotyó tényleg élvezi a helyzetet.
– Minden magán múlik, Langford.
A férfi vállat vont.
– Részesülni akar a Daniels utáni dolgokból? Elintézem.
– Úgy nézek ki, mint aki most jött le a falvédőről?
Ramsey elvigyorodott.
– Ez olyan volt, mintha Daniels mondta volna.
– Ez azért van, mert ő maga ezt hetente legalább kétszer mondja nekem.
Többnyire megérdemlem, mert sokszor kijátszom. Az elnök okos, meg kell hagyni.
De én sem vagyok hülye. Úgyhogy sokkal többet akarok.
Végig kellett hallgatnia, de furcsa kényelmetlenség árnyalta magára erőltetett
türelmét.
– Pénzt akarok.
– Mennyit?
– Húszmilliót.
– Miért pont annyit?
– Életem végéig kényelmesen élhetnék a kamataiból. Kiszámoltam.
Szinte már szexuális kielégülés vibrált a szemében.
– Gondolom, mindezt egy offshore-számlára szeretné, amelyhez csak maga fér
hozzá.
– Akárcsak ifjabb Charles C. Smith. És lesz még néhány feltétel, de ezekről majd
később.
Ramsey igyekezett nyugodt maradni.
– Mi indokolja mindezt?
– Át akar majd verni. Tudom, és maga is tudja. Megpróbáltam rögzíteni az egyik
beszélgetésünket, de maga túl okos volt. Ezért azt gondoltam: Terítsd ki a lapjaidat!
Mondd el neki, mit tudsz! Egyezz meg vele! Nyíltan szerezd meg! Nevezheti ezt
lekenyerezésnek. Vagy befektetésnek. Mert így később kevésbé lesz hajlamos majd
átverni. Megvásárol, és ennek fejében felhasználhat.
– És ha visszautasítom?
– Akkor börtönbe kerül. Vagy még inkább: megkeresem ifjabb Charles C. Smitht,
és majd meglátjuk, miket mesél ő.
Ramsey nem szólt semmit.
– Vagy csak meghurcolom magát a sajtóban.
– És mit mondana a riportereknek?
– Kezdeném Millicent Senn-nel.
– És mit tudhat maga róla?
– Fiatal haditengerész tiszt volt a maga brüsszeli stábjában. Magának viszonya
volt vele. Aztán egyszer csak, hoppá, hát nem terhes lett? És néhány héttel később
meghalt. Szívelégtelenség. A belgák természetes halálnak találták. Le is zárták az
ügyet.
Ez a nő tényleg nagyon jól informált. Ramsey attól tartott, ha tovább hallgat, az
többet mond, mintha bármit szól, ezért azt mondta:
– Senki nem hinné el ezt.
– Lehet, hogy nem azonnal. De mindenesetre nagy sztori lenne. Olyasmi, amit a
sajtó imád. Különösen az Extra meg az Inside Edition. Tudja, hogy mit gondol
Millicent apja még ma is? Azt, hogy a lányát meggyilkolták. Szívesen nyilatkozna a
kamerák előtt. A bátyja, aki mellesleg ügyvéd, szintén gyanakszik. Ők persze nem
tudnak se magáról, se a viszonyukról. Azt sem tudják, hogy maga rendszeresen
véresre verte a nőt. Mit tippel, mihez kezdene ezekkel az állításokkal a család, a belga
hatóság meg a sajtó?
A nő markában van, és ezt tudta.
– Nem arról van szó, Langford, hogy könnyű meccset vívjak. Az sem a célom,
hogy bármit beismerjen. Ez a dolog arról szól, hogy bebiztosítsam magam. Nekem
pénz kell.
– Csupán az elvi lehetőség tisztázására kérdezem: ha mindebbe belemegyek, mi
akadályozná meg magát abban, hogy később megint nekem jöjjön?
– Semmi az égvilágon – sziszegte a nő a fogai közt.
Ramsey megengedett magának egy vigyort.
– Maga aztán maga az ördög!
A nő viszonozta a bókot.
– Az isten is egymásnak teremtett minket.
Ramseynek tetszett a barátságos hangnem. Sosem gondolta volna, hogy ennyire
„tökös” ez a nő! Aatos Kane semmit sem szeretne jobban, mint megszabadulni a
kötelezettségeitől, és a botránynak még a halvány lehetősége is tökéletes alkalom
lenne a szenátornak, hogy azt mondhassa: én betartanám az ígéretemet, de maga
problémát jelent.
És ő akkor semmit sem tehetne.
Az újságíróknak egy órájukba sem telne kideríteni, hogy ő ugyanakkor teljesített
szolgálatot Brüsszelben, mint amikor Millicent. Edwin Davis is ott volt, és az a
romantikus lelkű hülye bele volt zúgva Millicentbe. Ezt ő is tudta akkoriban, de
csöppet sem törődött vele. Davis akkor gyenge és jelentéktelen volt. De most már
nem az. Az isten tudja, hol van most. Már napok óta semmit sem hallott róla. Ez a
vele szemben ülő nő viszont egészen más lapra tartozik. Nála van egy töltött puska,
azt őrá irányozza, és pontosan tudja, hová kell céloznia.
– Rendben. Fizetek.
A nő a kabátzsebébe nyúlt, és elővett egy papírlapot.
– Itt vannak a bankszámla adatai. Egy órán belül utalja át a teljes összeget!
Az asztalra dobta a papírt.
A férfi nem mozdult.
A nő elmosolyodott.
– Ne legyen már ilyen morcos!
Ramsey nem szólt.
– Mondok valamit – szólalt meg Diane. – Hogy kimutassam a jóindulatomat meg
azt, hogy a jövőben tartósan is hajlandó leszek együttműködni magával, mihelyst
visszaigazolják az összeg átutalását, adok magának valamit, amire már régóta
vágyik.
Azzal felállt.
– Mi lenne az? – kérdezte Ramsey.
– Én magam. Holnap este a magáé leszek. Ha egy órán belül megkapom a pénzt.
HETVENKILENC
DECEMBER 15., SZOMBAT
12 óra 50 perc
Dorothea nyugtalan volt. A repülő úgy bukdácsolt a levegőben, mint a teherautó egy
hepehupás úton. Ez előhozta gyermekkori emlékeit azokról az utazásokról, amikor
az apjával a nyaralóba ment. Szerettek a szabadban lenni. Christl nem kedvelte a
fegyvereket és a vadászatot, de ő mindkettőt szerette. Ebben nagyon hasonlítottak
egymáshoz az apjával. Sajnos csupán néhány évadban lehettek így együtt. Tízéves
volt, amikor az apja meghalt. Pontosabban: amikor nem jött haza többé. És ez a
szomorú emlék újabb lyukat ütött a már amúgy is megviselt lelkébe, fokozva az
ürességet, ami úgy tűnt, sosem fog enyhülni.
Apjuk halálától kezdve távolodott el Christl és ő egymástól. Más barátok, más
érdeklődési kör, más ízlés. Más élet. Hogyan lehet két ember, aki ugyanabból a
tojásból bújt ki, ennyire különböző?
Csak egyetlen értelmes magyarázat lehetett.
Az anyjuk.
Évtizedek óta arra kényszerítette őket, hogy egymással versenyezzenek. És ezek
az összecsapások mind nehezteléssel végződtek. Aztán jött a harag. Innen meg már
csak egy ugrás volt a gyűlölködés.
Ülésébe szíjazva, ruháiba burkolódzva ült. Malone-nak igaza volt a ruhákról.
Ennek a megpróbáltatásnak még legalább öt óráig nem lesz vége. A személyzet a
beszálláskor adott mindegyiküknek egy-egy élelmiszercsomagot. Sajttekercs, keksz,
csokoládé, csirkecomb meg egy alma. Egy falat se ment le a torkán. Már az étel
gondolatától is rosszul volt. Erősen hozzányomta eszkimó anorákját az ülés hátához,
és megpróbált kényelmesen elhelyezkedni. Malone egy órával ezelőtt eltűnt a
pilótafülkében. Henn és Werner elaludt, de Christl teljesen ébernek tűnt.
Lehet, hogy ő is nyugtalan.
Ez élete legrosszabb repülőútja. És nem csak a kényelmetlenség miatt. A
végzetük felé repülnek. Tényleg van ott valami? Ha igen, akkor jó vagy rossz?
Miután felöltöztek, mindannyian bepakoltak vízhatlan hátizsákjukba. Dorothea
csak egy váltás ruhát, fogkefét, néhány pipereholmit és egy automata pisztolyt vitt
magával. Az anyja csúsztatta be neki Ossauban. Minthogy ez nem kereskedelmi
járat, a reptéren nem volt semmiféle biztonsági ellenőrzés. Bár neheztelt az anyjára,
hogy megint őhelyette hozott meg egy döntést, azért fegyverrel nagyobb
biztonságban érezte magát.
Christl feje feléje fordult.
Tekintetük találkozott a félhomályban.
Milyen vicces, hogy most éppen ők ketten vannak így összezárva ezen a repülőn!
Lehet, hogy jót tenne, ha beszélnének egymással?
Úgy döntött, hogy megpróbálja.
Kikapcsolta biztonsági övét, és fölállt. Átment a keskeny folyosón, és leült a húga
mellé.
– Ezt abba kéne hagynunk – próbálta túlkiabálni a motorzajt.
– Én is azt tervezem. Mihelyst megtaláljuk azt, amiről tudom, hogy ott van.
Christl arckifejezése fagyosabb volt, mint a levegő a repülőben.
Dorothea ismét próbálkozott.
– Semmi sem számít.
– Neked nem. Sosem számított. Te csak azzal törődtél, hogy vagyont juttass a
drága Georgnak.
A szavak megsebezték, de megkérdezte:
– Miért nehezteltél rá?
– Ő testesítette meg mindazt, ami nekem sosem sikerült, drága nővérem.
Dorothea érezte a húga hangjában a keserűséget, miközben egymással ellentétes
érzelmek kavarogtak a lelkében. Ő két napon át zokogott Georg koporsóján, minden
eszközzel próbálva túltenni magát az emlékén. Christl eljött a temetésre, de
hamarosan távozott is. Egyetlenegyszer sem nyilvánította részvétét a nővérének.
Soha.
Georg halála fordulópontot jelentett Dorothea életében. Minden megváltozott. A
házassága, a családjához való viszonya. És legfőképpen ő maga. Nem szerette azt az
embert, aki lett belőle, de hamar elfogadta a dühöt és a sértettséget, amely az imádott
gyermek halála után elöntötte.
– Meddő vagy? – kérdezte.
– Mit érdekel az téged?
– Anya tudja, hogy nem lehet gyereked? – kérdezte Dorothea.
– Mit számít az? Már nem gyerekekről van szó. Hanem az Oberhauserek
örökségéről. Amiben ez a család hitt.
Dorothea látta, hogy az erőfeszítése hiábavaló. A köztük tátongó szakadék túl
nagy ahhoz, hogy akár betemessék, akár áthidalják.
Fölállt.
Christl megragadta a csuklóját.
– Ezért nem mondtam soha, hogy sajnálom, amikor meghalt. Mert te legalább
tudod, hogy milyen az, ha valakinek van gyereke.
Dorotheát megdöbbentette a megjegyzés kicsinyessége.
– Isten irgalmazzon minden gyereknek, aki neked lehetett volna! Sosem tudtál
volna törődni eggyel sem. Képtelen vagy arra a szeretetre.
– Úgy tűnik, te sem végezted valami jól a dolgod. A tiéd meghalt.
A fenébe veled!
Dorothea jobb keze ökölbe szorult, majd előrelendült, tiszta erővel bele Christl
arcába.
Ramsey az íróasztalánál ült, és fölkészült arra, aminek történnie kell. Nyilván még
egy csomó interjú és sajtóérdeklődés vár rá. Sylvian tengernagy temetése holnap lesz
az arlingtoni nemzeti temetőben, Ramsey pedig emlékeztette magát, hogy ezt a
szomorú tényt el ne felejtse megemlíteni valamennyi nyilatkozatában. Koncentrálj az
elesett bajtársra! Légy szerény és hálás, hogy a nyomaiba léphetsz! Sajnálkozz egy főtiszt
elvesztése miatt! A temetésen díszegyenruhában kell majd megjelenni az összes
kitüntetéssel. A hadseregben nagyon jól tudták, hogyan kell eltemetni valakit. Elég
gyakran megtették már.
Megszólalt a mobilja. Nemzetközi hívás. Németországból. Már éppen ideje!
– Jó estét, tengernagy úr! – mondta egy érdes női hang.
– Frau Oberhauser! Már vártam a hívását.
– És honnan tudta, hogy hívni fogom?
– Maga egy olyan türelmetlen, öreg spiné, aki mindig szereti irányítani a
dolgokat.
A nő kuncogott.
– Az vagyok. Az emberei jó munkát végeztek. Malone meghalt.
– Inkább várnék addig, amíg ezt ők maguk jelentik nekem.
– Attól tartok, ez lehetetlen. Ők is meghaltak.
– Akkor maga van gondban. Nekem megerősítésre van szükségem.
– Hallott bármit Malone-ról az utóbbi tizenkét órában? Bármilyen jelentést arról,
hogy csinál valamit?
Nem hallott.
– Láttam, amikor meghalt.
– Akkor nincs több mondanivalónk egymásnak.
– De maga még tartozik nekem egy válasszal. Miért nem jött soha vissza a
férjem?
Mi az ördög? Meg kell mondani.
– A tengeralattjáró elromlott.
– És a személyzete? A férjem?
– Nem élték túl.
Csend.
Végül a nő szólalt meg.
– Maga látta a tengeralattjárót és a legénységét?
– Láttam.
– Mondja el, mit látott!
– Azt maga ne akarja tudni!
Újabb hosszú csend, aztán:
– Miért kellett mindezt eltitkolni?
– A tengeralattjáró maga is titok volt. Az útja úgyszintén. Akkoriban nem volt
más lehetőség. Nem kockáztathattuk, hogy esetleg a szovjetek találják meg. Csak
tizenegy ember volt rajta, úgyhogy viszonylag egyszerű volt eltitkolni a tényeket.
– És maguk otthagyták őket?
– A férje elfogadta ezeket a feltételeket. Ismerte a kockázatokat.
– És még maguk, amerikaiak mondják, hogy a németek szívtelenek!
– Gyakorlatiasak vagyunk, Frau Oberhauser. Megvédjük azt a világot, amit
maguk megpróbáltak meghódítani. A férje jelentkezett egy veszélyes küldetésre.
Magától. Nem ő volt az első.
Ramsey remélte, hogy most hall utoljára az öregasszonyról. Másra sincs
szüksége, mint erre a bosszúságra!
– Viszlát, tengernagy úr! Remélem, a pokolban fog megrohadni!
Érezte a nő hangjában a gyűlöletet, de csöppet sem érdekelte.
– Ugyanezt kívánom magának!
Azzal letette.
Magában megjegyezte, hogy meg kell változtatnia a mobilja számát. Így nem kell
majd többé beszélnie ezzel az őrült német asszonnyal.
Charlie Smith szerette az erőpróbákat. Ramsey egy ötödik célpontot adott neki,
ráadásul közölte, hogy még ma el kell intéznie. Semmiképpen sem merülhet föl a
gyanúnak még a leghalványabb árnya sem. Teljesen „tiszta” gyilkosság kell, semmi
„utózönge”. Ez általában nem ütközött különösebb nehézségbe. Most azonban
minden előzetes feljegyzés nélkül kellett dolgoznia. Ramseytől mindössze néhány
felületes információt kapott, meg tizenkét órás határidőt. Siker esetére Ramsey
tekintélyes bonuszt ígért. Eleget ahhoz, hogy megvehesse Bailey Millt, és még bőven
marad arra is, hogy átépítse és berendezze.
Hazatért Asheville-ből; hónapok óta most volt először a lakásában. Néhány
órányi alvás után készen állt az újabb feladatra. Halk zümmögést hallott a
konyhaasztal felől. Megnézte a mobil kijelzőjét. Ismeretlen szám a washingtoni
körzetből. Talán Ramsey, aki álcázott telefonról hívja. Megtette már néhányszor. Az
az ember már paranoiás, annyira óvatos!
Fölvette.
– Charlie Smitht keresem – mondta egy női hang.
A név említésére vészcsengők szólaltak meg az agyában. Ezt a nevet csak
Ramseyvel használta.
– Rossz számot hívott.
– Nem. Jót hívtam.
– Sajnálom, de...
– Én nem tenném le – mondta a nő. – Amit mondani akarok, az élet vagy halál a
maga számára.
– Ahogy már mondtam, rossz számot...
– Maga ölte meg Douglas Scofieldot.
Hideg verejték lepte el a nyakát.
– Maga volt ott azzal a fickóval?
– Nem én, de ők nekem dolgoznak. Mindent tudok magáról, Charlie.
Nem szólt semmit, de az, hogy a nő ismeri a telefonszámát meg az álnevét,
súlyos gondot jelent. Sőt egyenesen katasztrófát.
– Mit akar?
– Elkapni a tökét.
A férfi elvigyorodott.
– De hajlandó vagyok üzletelni magával valaki másnak a tökéért.
– Kitalálom: a Ramseyéről van szó!
– Maga egyszerűen zseniális!
– Feltételezem, nem akarja megmondani, hogy maga kicsoda.
– Dehogynem. Magával ellentétben én nem élek mindenféle álnevek alatt.
– Akkor ki az ördög maga?
– Diane McCoy, az Egyesült Államok elnökének helyettes nemzetbiztonsági
tanácsadója.
NYOLCVAN
Malone hallotta, hogy valaki felsikolt. A pilótafülkében volt, beszélgetett a
személyzettel. A hátsó ajtóhoz ugrott, és lenézett az LC-130-as alagútszerű belsejébe.
Dorothea a másik oldalon, Christl mellett állt, aki igyekezett kihámozni magát a
biztonsági öv szíjaiból, és közben ordítozott. Az orrából patakzott a vér, egészen
összekente az anorákját. Werner és Henn szintén fölébredt, és ugyancsak igyekezett
szabaddá tenni magát.
Malone tenyerével végigcsúszva a lépcső korlátján leszáguldott, és a zűrzavar
közepébe vetette magát. Addigra Henn már odább rángatta Dorotheát.
– Te rohadt kurva! – üvöltötte Christl. – Mit csináltál?
Werner is lefogta Dorotheát. Malone hátrább lépett.
– Az arcomba vágott – mondta Christl a ruhája ujját az orrához szorítva.
Malone levett egy törülközőt az egyik polcról, és odadobta neki.
– Meg kellene hogy öljelek – sziszegte Dorothea. – Nem érdemled meg, hogy élj.
– Látjátok? – ordította Christl. – Erről beszéltem. Megőrült. Teljesen megőrült.
Elvesztette az eszét.
– Mi a fenét csináltál? – kérdezte Werner a feleségétől. – Mi történt?
– Gyűlölte Georgot – mondta Dorothea, Werner szorításával küszködve.
Christl fölállt, és szembenézett a nővérével.
Werner elengedte a feleségét, így a két amazon egymást méregetve közelített a
másikhoz, láthatóan megpróbálták kifürkészni egymás szándékait. Malone csak
nézte az egyforma ruhába öltözött, egyforma külsejű nőket, akiknek azonban
egészen eltérő volt a gondolkodásuk.
– Ott sem voltál, amikor eltemettük – mondta Dorothea. – Mindenki ott maradt,
csak te nem.
– Gyűlölöm a temetéseket.
– Én meg téged.
Christl Malone felé fordult, a törülközőt továbbra is az orrára szorítva. A férfi
elkapta a nő tekintetét, és rögtön meglátta benne a fenyegetést. Mielőtt cselekedhetett
volna, Christl ledobta a törülközőt, megpördült, és ököllel a nővére arcába vágott, aki
hátratántorodott Werner ölébe.
Christl összeszorította az öklét, újabb ütésre készen.
Malone elkapta a csuklóját.
– Eggyel tartoztál neki. Elég.
A nő tartása megfeszült, és villámló tekintete egyértelművé tette, hogy szerinte
ehhez a férfinak semmi köze.
Kicsavarta a kezét Malone szorításából, és fölvette a törülközőt a földről.
Werner segített Dorotheának leülni. Henn csak figyelt, ahogy szokta, egy szót
sem szólt.
– Na, elég a pofozkodásból! – mondta Malone. – Javaslom, hogy mindannyian
aludjunk egy keveset. Már öt óra sincs a leszállásig, és én akkor rögtön indulni
akarok. Aki ezért nyafog, vagy nem tud lépést tartani, az a bázison marad.
Smith a konyhájában ült, és az asztalon heverő mobiltelefonra meredt. Először nem
hitte el a hívójának, hogy valóban az lenne, akinek mondja magát, ezért a nő
megadott neki egy számot, majd letette. Smith azonnal beütötte a számokat. A
harmadik csöngetés után egy kedves női hang közölte vele, hogy a Fehér Házat
hívta, és érdeklődött, hogy kihez kapcsolja.
– A nemzetbiztonsági tanácsadó irodájába – mondta elhaló hangon.
A nő kapcsolta.
– Elég soká tartott, Charlie – mondta a nő. Ugyanaz a hang. – Most már
elégedett?
– Mit akar?
– Mondok magának valamit.
– Hallgatom.
– Ramsey le akarja zárni a kapcsolatát magával. Nagy tervei vannak, magasra tör,
és ebbe maga nem illik bele, nehogy esetleg valamiben akadályozza.
– Rossz helyen kopogtat, asszonyom.
– Én is ezt mondanám, Charlie. De megkönnyítem a dolgát. Maga csak
hallgasson, majd én beszélek. Így hát, ha attól tart, hogy lehallgatnak minket, a dolog
nem érdekes. Jó lesz így?
– Ha van rá ideje, akkor csak tessék!
– Maga Ramsey személyes problémamegoldója. Már évek óta erre használja
magát. Jól meg is fizeti. Az utóbbi napokban sok dolga akadt. Jacksonville. Charlotte.
Asheville. Dereng már valami, Charlie? Akarja, hogy mondjak neveket?
– Azt mond, amit akar.
– Ramsey most újabb megbízást adott magának.
Egy kicsit kivárt. – Én vagyok a célpont. És hadd találjam ki: még ma el kell
intéznie. Ennek van csak értelme, mert ma kényszerítettem őt térdre. Beszélt erről
magának, Charlie?
A férfi nem válaszolt.
– Nem hát, persze, nem is gondoltam. Látja, neki tervei vannak, amelyekben
maga nem szerepel. Én viszont nem óhajtom úgy végezni, mint a többiek. Ezért
beszélünk mi most. Mellesleg ha az ellensége lennék magának, akkor a
titkosszolgálat már rég ott topogna az ajtajánál, és ezt a beszélgetést egy igencsak
elkülönített helyen folytatnánk, ahol csak maga van, meg én meg egy böhöm nagy,
kigyúrt pasas.
– Erre már én is gondoltam.
– Tudtam, hogy lesz ennyi esze. És csak hogy értse, hogy tényleg nem a levegőbe
beszélek, hadd mondjak el néhány adatot három offshore-bankszámláról, amelyek a
magáéi, és amelyekre Ramsey szokott utalgatni. – Felsorolta a bankokat, a
számlaszámokat, sőt még a jelszavakat is, amelyek közül kettőt a férfi alig egy hete
változtatott meg. – Egyik sem igazán magánszámla, Charlie. Az embernek csak
tudnia kell, hol és hogyan keressen. A maga szempontjából sajnos én bármikor
hozzáférhetek ezekhez a számlákhoz. De hogy kimutassam jó szándékomat, nem
nyúltam egyikhez sem.
Oké. Nála vannak az ütőkártyák.
– Mit akar?
– Amint már mondtam, Ramsey úgy döntött, hogy magának mennie kell.
Megállapodott egy szenátorral, és maga nem része ennek a megállapodásnak.
Minthogy maga már gyakorlatilag úgyis halott, nincs se személyazonossága, se
gyökerei, se családja, miért lenne kicsit is problémás, ha maga végleg eltűnne? Senki
nem hiányolná. Milyen szomorú ez, Charlie!
De sajnos igaz.
– Úgyhogy van jobb ötletem – mondta a nő.
Ramsey már nagyon közel volt a célhoz. Minden a tervek szerint zajlott. Már csak
egyetlen akadály maradt. Diane McCoy.
Még mindig az íróasztalánál ült, előtte egy kortynyi jeges whisky. Arra gondolt,
amit Isabel Oberhausernek mondott. A tengeralattjáróról. Hogy mit hozott el az NR1A-ról, és tartott meg azóta is.
Forrest Malone kapitány hajónaplóját.
Az évek során időnként bele-belenézett a kézzel írott jegyzetekbe, nem annyira
valódi érdeklődésből, inkább csak morbid kíváncsiságból. A hajónapló azonban egy
olyan vállalkozás emléke volt, amely alapvetően megváltoztatta az életét. Nem volt
szentimentális, de akadnak olyan idők, amelyekre érdemes visszaemlékezni.
Számára az egyik ilyen pillanat az Antarktisz jege alatt következett be.
Amikor követte a fókát.
Fölfelé.
A felszínre érve rögtön kiemelte lámpáját a vízből. Egy kő- és jégbarlangban volt. A
hatalmas üreg körülbelül futballpályányi hosszú és fele olyan széles lehetett. Halvány
szürkés és bíborszínű fény uralkodott benne, jobb felől hallotta egy fóka rekedt
ugatását, majd látta is, hogy az állat visszaugrik a vízbe. A homlokára tolta az
arcvédőjét, kivette a szájából a csutorát, és megpróbált levegőt venni. Aztán meglátta!
Az élénk narancssárga parancsnoki tornyot, a szokásosnál kisebbet, amely élesen elüt
a környezetétől.
Az NR-1A!
Szentséges Úristen!
A vizet taposva bámulta a felszínen lebegő hajót.
Szolgált egy ideig az NR-1-en, ezért is választották ki erre a küldetésre, úgyhogy
jól ismerte a tengeralattjáró forradalmian új alakját. A jármű hosszú, vékony úszója
eléggé elöl meredt fel a szivar alakú törzsből. Egy üveggyapotból készült kiemelkedés
vonult végig a törzs tetején, ez tette lehetővé, hogy a legénység hosszában
végigmehessen a hajón. A törzsnek kevés nyílása volt, hogy minél kisebb kockázattal
merülhessen minél mélyebbre.
Közelebb úszott, és megérintette a fekete fémet. Semmi hang. Semmi mozgás.
Semmi. Csak a hullámok csapkodták a törzset.
A hajó előrészénél volt, ezért átlendült a tengeralattjáró bal oldalára. Kötéllétra
függött a törzsön, amit – ezt jól tudta – a felfújható csónakokba való beszállásnál
használnak. Azon gondolkozott, vajon hol lehet most a csónak.
Megragadta a létrát, és megrántotta.
Erősen tartott.
Levette az uszonyokat a lábáról, és fogójuknál a csuklójára akasztotta. A lámpát
az övére erősítette, megfogta a kötéllétrát, és felhúzta magát. Odafenn elterült a
fedélzeten, pihent egy keveset, majd lecsatolta a nehezékét és az oxigénpalackját.
Letörölte arcáról a hideg vizet, fölegyenesedett, ismét kezébe vette a lámpát, majd a
vezérsík kiszögelléseit lépcsőként használva felmászott a parancsnoki toronyra.
A fedélzeti nyílás nyitva állt.
Összerázkódott. A hidegtől? Vagy annak gondolatától, hogy mi vár rá odabent?
Lemászott.
A lépcső aljára érve látta, hogy a padlólapok egy részét fölszedték. Arrafelé
irányította a lámpa fénycsóváját, amerre a hajó akkumulátorainak lenniük kell. Úgy
tűnt, az összes kiégett, ami magyarázatot adhat a történtekre. Itt egy tűz katasztrófát
okoz. Nem tudta, mi történhetett a tengeralattjáró reaktorával, de minthogy teljes volt
a sötétség, valószínűleg kikapcsolták.
Átbotorkált a kormányfülkébe. A székek üresen álltak, a műszerek sötétek.
Megpróbált egyet-kettőt bekapcsolni. Nem volt áram. Megnézte a gépházat is. Semmi.
A reaktorfülke is élettelen volt. Megtalálta a kapitány sarkát – nem kabinját, hiszen az
NR-1A túl kicsi efféle luxushoz -, ami csak egy hálóhelyből és a választófalhoz
erősített asztalkából állt. Meglátta a kapitány naplóját, kinyitotta és átlapozta.
Megtalálta benne az utolsó bejegyzést.
Ramsey jól emlékezett erre az utolsó bekezdésre. Jeges ujjak, jeges fej, jeges tekintet.
Milyen igaza volt Forrest Malone-nak!
Ramsey tökéletesen hajtotta végre a kutatást. Aki csak gondot jelenthetett volna,
mostanra halott. Dyals tengernagy öröksége biztonságban, akárcsak az övé. A
haditengerészet szintén biztonságban. Az NR-1A szellemei ott maradnak, ahol
lenniük kell.
Az Antarktiszon.
Mobiltelefonjának lapja kivilágosodott, de nem berregett. Ő maga vette le a
hangját még órákkal ezelőtt. Most ránézett. Na végre!
– Igen, Charlie, mi újság?
– Találkoznom kell önnel.
– Lehetetlen.
– Tegye lehetővé! Két órán belül.
– Miért?
– Gond van.
Ramseynek eszébe jutott, hogy nyílt telefonvonalon beszélnek, ezért meg kell
válogatnia a szavait.
– Súlyos?
– Ahhoz eléggé, hogy találkozzunk.
Ramsey az órájára nézett.
– Hol?
– Tudja. Legyen ott!
NYOLCVANEGY
LEE-ERŐD, VIRGINIA
21 óra 30 perc
Stephanie nem sokat értett a számítógéphez, de emailjében Malone elmagyarázta a
fordítási eljárás menetét. Gross ezredes gondoskodott egy internetes vonalról és egy
nagy teljesítményű, hordozható szkennerről. Stephanie letöltötte a fordítóprogramot,
aztán az egyik oldal képét kísérletképpen beszkennelte a számítógépbe.
Mihelyst betöltötte a fordítóprogramot, az eredmény elképesztő volt. A különös
hurkok, kacskaringók és vonalak először latin, majd angol szavakká változtak. Néhol
érthetetlenül. Másutt hiányosan. De ahhoz eléggé, hogy Stephanie lássa: a hűtőkamra
az ősi ismeretek valóságos kincsestára.
Egy üvegedényben vékony fonálra függessz föl két kagylóhéjat. Dörzsölj meg egy
fémrudat erősen egy szövetdarabbal. Nem érzel semmit, sem bizsergést, sem
fájdalmat. Közelítsd a pálcát az edényhez, mire a két héj el fog válni egymástól, és
külön is marad még akkor is, ha a pálcát visszahúzod. A pálcából áramló erő, amely
láthatatlan és nem érezhető, elválasztja egymástól a héjakat. Egy idő után a két
héjdarab visszaesik ugyanannak az erőnek hatására, amely nem engedi, hogy a
földobott tárgyak a levegőben maradjanak.
Készíts egy kereket, amelyhez fogót erősítesz, majd erősíts kis fémlapokat a kerék
élére. Két fémrudat úgy kell odaerősíteni, hogy a fémágacskák mindegyikről éppen
hozzáérjenek a fémlapokhoz. A rudaktól egy drót vezet két fémgömbhöz. Helyezd el
őket másfél egységnyi távolságra egymástól. A fogó segítségével forgasd meg a
kereket. Ahol a fémlapok érintkeznek a drótokkal, szikrák keletkeznek. Forgasd
gyorsabban a kereket, és kék villámok cikáznak majd sisteregve a fémlapokból. Furcsa
szag is keletkezik, olyan, amilyet heves viharok után lehet érezni a földeken, ahol
kiadós eső hullott. Élvezd ezt az illatot és a villám látványát, mert ez az erő ugyanaz,
mint az, amely eltávolítja egymástól a félgömbök héjait, csak más módon keletkezik. A
fémgömbök megérintése éppoly veszélytelen, akár a szövethez dörzsölt fémrúdé.
Végy egyenlő arányban holdkövet, csakapépet, öt csepp banjánfatejet, fügét,
mágneskövet, higanyt, csillámpalát, szaraszvatáolajat és citrusolajat, ezeket tisztítsd
meg, majd földeld el, és hagyd pihenni, amíg megdermed. Csak ekkor keverj hozzá
bilvaolajat, és főzd addig, amíg teljesen gumiszerű lesz. E lágy masszát terítsd el
egyenletesen egy felületen, és hagyd megszáradni, mielőtt fényre viszed. Enyhítésként
adj a keverékhez kurangagyökeret, mátangot, tengeri csigát, földsót, grafitot és
gránitport. Bőven tegyél belőle bármilyen felületre, hogy szilárdabbá tegye.
A péthának három egység szélesnek és fél egység magasnak kell lennie, négyzet
vagy kör alakban. Közepére tengelycsap van erősítve. Az elején edény van, benne
savas mirha. Nyugat felé van a sötétséget növelő tükör, kelet felé pedig a
napsugarakat vonzó cső. Középen van a huzalt mozgató kerék, dél felé pedig a
főkapcsoló. Ha a kereket dél-kelet felé forgatjuk, a csőhöz rögzített kettős tükör
összegyűjti a napsugarakat. A kereket északnyugati irányba fordítva a sav
aktiválódik. Ha a kereket nyugat felé fordítjuk, a sötétségnövelő tükör fog működni. A
középső kereket elfordítva a tükör által begyűjtött sugarak elérik a kristályt, és
beborítják. Aztán a főkereket nagy gyorsasággal forgatni kell, hogy belső hőt hozzon
létre.
Helyezz homokot, kristályt, napkőport egyenlő arányban egy tégelybe, azt helyezd
egy kohóba, és az öntvény tiszta, könnyű, erős és hideg kerámiaféle lesz. Az ebből az
anyagból készült csövek továbbítják és szétsugározzák a hőt, s szilárdan össze lehet
dolgozni malterral. Vasból, agyagból, kvarcból és mészpátból készített festékanyagok
tartósan és szépen megtapadnak rajta, miután formába öntötted.
Stephanie Edwin Davisre meredt.
– Egyrészt nagyon kezdetleges szinten foglalkoztak az elektromossággal,
másrészt viszont olyan vegyületeket és szerkezeteket hoztak létre, amelyekről mi
nem is hallottunk. Meg kell tudnunk, honnan származnak ezek a könyvek.
– Az nehéz lesz, minthogy úgy tűnik, a Magasugrás összes olyan feljegyzése,
amely útmutatást adhatna, eltűnt. – Davis megcsóválta a fejét. – Micsoda hülyék!
Minden szigorúan titkos! Néhány agyatlan olyan óriási jelentőségű döntéseket
hozott, amelyek mindannyiunkat sújtanak. Itt van egy olyan tudáshalmaz, amely
akár meg is változtathatja a világot. Persze az is lehet, hogy csak szemét az egész. De
ezt sosem fogjuk megtudni. Mióta ezeket a könyveket megtalálták, többméternyi
friss hó borította el azt a területet. A táj ma már egészen más, mint akkor volt.
Stephanie tudta, hogy az Antarktisz a térképkészítők rémálma. Partvidéke
állandóan változik, ahogyan jéghegyek és jégmezők feltűnnek vagy elúsznak,
kényük-kedvük szerint. Davisnek igaza van. Könnyen lehet, hogy képtelenség
megtalálni a Byrd által leírt helyeket.
– Alig néhány lapot néztünk még át, alig néhány szakadozott kötetből – mondta.
– Nem tudhatjuk, mi van a többiben.
Újabb oldal ragadta meg a figyelmét, amelyen a szöveg alatt két növény rajza is
szerepelt a gyökerekkel együtt.
Beszkennelte ezt a lapot is a számítógépbe, amely lefordította.
A gyraalga sötét, nyirkos mélyedésekben nő, és először meg kell tisztítani a földtől,
mielőtt kitesszük a nyári napra. Összetört, megpörkölt levelei enyhítik a fájdalmakat.
De ügyelj rá, hogy az algát megszabadítsd az összes nedvétől. A nedves levelek
ugyanis nem hatásosak, sőt betegséget okozhatnak. A megsárgult levelekkel ugyanez a
helyzet. Az élénkvörös vagy narancssárga színűek a legjobbak. Az alvást is elősegítik,
és csillapítják a nyugtalan álmokat. A túl sok megárthat, ezért adagold óvatosan!
Stephanie úgy gondolta, ő is átérzi, amit a felfedező érezhetett, amikor partra szállt
egy ismeretlen földön, és körülnézett.
– Ezt a raktárt le kellene zárni – jelentette ki Davis.
– Nem jó ötlet. Ez riasztaná Ramseyt.
Úgy tűnt, Davis belátja a nő érvelésének helyességét.
– Majd Gross segítségével intézzük. Ha bárki be akar jönni, ő szól nekünk, és mi
meg tudjuk állítani.
Ez már jobban tetszett.
Stephanie Malone-ra gondolt. Most már úton kell lennie az Antarktisz felé. De
vajon jó nyomon jár?
Itt viszont még voltak elvarratlan szálak.
Meg kell találni a gyilkost.
Hallotta, amint a tágas helyiség túloldalán ajtó nyílik, majd csukódik. Gross
ezredes az előtérben őrködött, hogy nyugodtan dolgozhassanak, ezért azt gondolta,
hogy bizonyára ő jött be. De aztán két ember lépteit hallotta a sötétben. A hűtőkamra
előtt ültek egy asztalnál, és mindössze két lámpa égett. Fölpillantott, és látta, hogy a
homályból Gross alakja bontakozik ki, majd mögötte egy másik férfié. Magas, dús
hajú, tengerészkék dzsekiben és laza szabadidőnadrágban, bal mellén az Egyesült
Államok elnöki emblémájával.
Danny Daniels!
NYOLCVANKETTŐ
MARYLAND
22 óra 20 perc
Ramsey letért a sötét országútról, be az erdőbe, egy marylandi farm épülete felé, ahol
Charlie Smith és ő találkozott néhány napja.
Smith Bailey Millnek nevezte.
Nem tetszett neki Smith hangneme. Beképzelt okostojás – na, ez Charlie Smith!
Mérges, követelőző, harcias? Semmiképp.
Valami nem stimmel.
Úgy tűnt, sikerül szövetségesévé tennie Diane McCoyt, ami húszmillió dollárjába
került. Szerencsére ennél sokkal többet helyezett már biztonságba különféle
számlákon a világ minden sarkában. Olyan pénzeket, amelyek túl korán befejeződött
vagy idő előtt lefújt akciók kapcsán kerültek eléje. Szerencsére, mihelyt a TITKOS
jelzést rápecsételték egy iratra, a nyilvános ellenőrzés többé nemigen került szóba.
Elméletben persze minden befektetett összeget vissza kellett adni, de nem mindig ez
történt. Neki pénzre volt szüksége, hogy fizetni tudja Smitht – tőke, hogy fizethesse a
titkos akciókat -, de ez a szükség egyre inkább a végéhez közeledett. Viszont minél
sürgetőbben kell a pénz, annál nagyobb a kockázat is.
Mint például most.
A kocsi lámpájának fényében meglátott egy épületet, mellette egy istállót meg
egy autót. Sehol nem világított egyetlen fénysugár sem. Leparkolt, benyúlt a
kesztyűtartóba, és kivette automata Waltherét, aztán kilépett a hideg éjszakába.
– Charlie! – kiáltotta. – Nincs időm a hülyéskedéseire! Dugja elő az orrát!
Szeme közben kissé már hozzászokott a sötéthez, és mozgást vett észre bal felől.
Célzott, és kettőt odalőtt. A golyók fába csapódtak. További mozgást látott, de azt is
észlelte, hogy az nem lehet Smith.
Kutyák.
Kirontottak a házból, leugráltak a tornácról, és az erdő felé menekültek. Mint a
múltkor.
Ramsey nagyot fújt.
Smith szeret játszani, ezért úgy döntött, hogy belemegy a dologba.
– Mondok valamit, Charlie! Kilyukasztom a kocsijának mind a négy kerekét,
aztán befagyhat itt a segge éjszaka! Hívjon föl holnap, ha már hajlandó lesz beszélni!
– Ez egyáltalán nem vicces, tengernagy úr! – mondta egy hang. – Egyáltalán nem!
Smith tűnt elő a homályból.
– Szerencséje, hogy nem lövöm le – mondta Ramsey.
Smith lelépett a tornácról.
– Miért tenné? Jó fiú voltam, mindent megtettem, amire megkért. Mind a négyen
halottak. Tiszta és gyors munka volt. Aztán hallom a rádióban, hogy önt előléptetik
az Egyesített Bizottságba. Hogy a keleti szárnyba költözik. Abba a luxusapartmanba.
– Ez lényegtelen – szögezte le Ramsey. – Nem magára tartozik.
– Tudom. Engem csak segítőként alkalmaz. A lényeg az, hogy kifizessen.
– Már megtettem. Két órával ezelőtt. Teljesen.
– Akkor jó. Mert most egy kis pihenőre gondoltam. Nyaralásra valahol délen...
– Addig nem, amíg nem teljesíti a legutóbbi megbízatását.
– Ön nagyon magasra céloz, tengernagy. Legújabb célpontja már a Fehér Házból
van.
– Csak akkor érhetünk el bármit, ha magasra célzunk.
– A szokásos összeg dupláját kérem. A felét előre, a másikat a munka elvégzése
után.
Ramseynek nem számított, hogy mennyibe kerül.
– Rendben.
– És van még valami – tette hozzá Smith.
Valami Ramsey bordái közé bökött hátulról, a kabátján keresztül.
– Csak nyugalom, Langford! – mondta egy női hang. – Különben lelövöm,
mielőtt megmozdulna!
Diane McCoy!
Malone a repülőgép órájára nézett – 7 óra 40 perc -, aztán kibámult a pilótafülke
ablakán. Az antarktiszi panoráma olyan volt, mint egy csorba szélű, felfordított tál. A
csaknem három kilométer vastag, hatalmas jégfennsík kétharmadát fekete kőcsipkés
hegyláncok övezték, amelyeknek gleccserszakadékai a tenger felé irányultak. Az
alattuk elterülő északnyugati partvidék pontosan ilyen volt.
A pilóta közölte, hogy közelednek a Halvorsen-bázishoz. Ideje elkezdeni a
készülődést a leszálláshoz.
– Ritka – mondta a pilóta -, hogy ilyen nagyszerű időnk van. Szerencse! A szél is
megfelelő. – Beállította a műszereket, és megfogta a botkormányt. – Szeretné letenni
a gépet?
Malone tagadón intett.
– Nem, köszönöm! Ahhoz nem vagyok elég jó.
Pedig jó néhányszor letett már vadászrepülőket hánykolódó anyahajókra, de úgy
érezte, jól meglesz anélkül is, hogy egy ötventonnás gépet lerakjon a veszélyes jégre.
Még mindig aggasztotta a Dorothea és Christl közötti csetepaté. Az utóbbi
órákban mindketten visszafogták ugyan magukat, de ez a keserű konfliktus
nyugtalanító volt.
A gép meredeken ereszkedett.
Bár már a verekedés is megszólaltatta a vészcsengőket Malone fejében, még
inkább aggasztotta az, amit véletlenül vett észre.
Ulrich Henn egy pillanatra nem ügyelt.
Malone látta, hogy Henn arcán átsuhan egy pillanatnyi zavar, mielőtt a szokásos
maszk ismét rámerevedik. Egyértelmű volt, hogy nem számított arra, amit Dorothea
csinált.
A gép vízszintesen repült, és a turbinák zaja csillapodott.
A Herculesnek voltak landolásra való sílécei is, és Malone hallotta, amint a
másodpilóta jelenti, hogy a helyükön vannak. Tovább ereszkedtek, s a fehér talaj
egyre nagyobb és egyre fölismerhetőbb lett.
Zökkenés. Aztán egy második.
Hallotta, amint a sítalpak csikorogva súrlódnak a jéghez. Itt nem lehet fékezni.
Csak a súrlódás tudja megállítani a gépet. Szerencsére bőven van hely a csúszáshoz.
A Hercules végül megállt.
– Üdvözlet a világ legalján! – mondta a pilóta.
Stephanie fölállt a székéből. A szokás hatalma...
Davis is így tett.
Daniels intett, hogy üljenek vissza.
– Késő van, mindannyian fáradtak vagyunk. Üljenek le! – Ő is megfogta egy szék
támláját. – Köszönöm, ezredes! Kérem, gondoskodjon róla, hogy senki ne zavarjon
minket.
Gross eltűnt a raktárcsarnok bejáratának irányában.
– Maguk aztán szörnyen néznek ki! – mondta Daniels.
– Ez azért van, mert láttuk, amint egy ember feje szétrobban – mondta Davis.
Daniels felsóhajtott.
– Én magam is láttam ilyet, többször is. Kétszer voltam Vietnamban. Ez
mindörökre megmarad az emberben.
– Egy ember meghalt a mi hibánkból – mondta Davis.
Daniels összeszorította az ajkát.
– Viszont Herbert Rowland maguknak hála életben maradt.
Sovány vigasz, gondolta Stephanie, aztán megkérdezte:
– Ön hogyhogy most itt van?
– Ellógtam a Fehér Házból, és beültem az elnöki helikopterbe, amely azonnal
délre hozott. Ezt Bush kezdte. Többször elröpült egészen Irakig, mire a többiek
felocsúdtak. Most már bejáratott gyakorlat. Én meg az ágyamban leszek, mielőtt
bárkinek föltűnne, hogy elmentem. – Daniels tekintete a hűtőkamra ajtajára tévedt. –
Én is meg akartam nézni, hogy mi van itt. Gross ezredes elmondta, de magam is látni
akartam.
– Megváltoztathatja az egész felfogásunkat a civilizációnkról – mondta Stephanie.
– Elképesztő! – Látszott, hogy mindez tényleg nagy hatással van Danielsre. –
Tényleg igazat beszélt Malone? El tudjuk olvasni ezeket a könyveket?
Stephanie bólintott.
– Annyira igen, hogy megértsük őket.
Az elnök erősen fékezte amúgy heves vérmérsékletét. Stephanie már hallotta
róla, hogy híres „éjszakai bagoly”, aki nagyon keveset alszik. Munkatársai folyton
panaszkodtak.
– Eltűnt a gyilkos – mondta Davis.
Stephanie hallotta a hangjában, hogy elismeri a vereséget. Annyira más volt
most, mint amikor először dolgoztak együtt! Akkor a férfi olyan „ragályos”
optimizmust sugárzott, hogy ő is vele ment Közép-Ázsiába.
– Edwin! – mondta az elnök. – Maguk nagyszerűen végezték a munkájukat. Azt
hittem, bolondok, de igazuk volt!
Davis tekintete arról árulkodott, hogy már nem számít jó hírekre.
– Scofield mégis meghalt. Millicent is halott.
– Az a kérdés, hogy el akarja-e kapni a gyilkosukat.
– Már mondtam, hogy elvesztettük a nyomát.
– Na látja, erről beszélek – mondta Daniels. – Én megtaláltam.
NYOLCVANHÁROM
MARYLAND
Ramsey rozoga faszéken ült, kezét, mellkasát és lábát szigetelőszalaggal szilárdan
hozzáerősítették. Gondolkodott azon, hogy esetleg megtámadja McCoyt még kint, de
azt is gondolta, hogy Smith nyilván fegyverrel van, és kettejükkel már nem bírna.
Ezért nem ellenkezett. Éberen várt. Remélte, hogy majd csak hibáznak.
Ami nem lenne okos dolog.
Beterelték a házba. Smith begyújtott egy kis kályhába, amely némi fényt és
kellemes meleget árasztott. Érdekes helyen volt a tűzhely: a hálószoba egyik falát
kellett kinyitni és mögötte sötétlett az üreg. Meg kell tudnia, mit akarnak ezek,
hogyan találtak egymásra, és hogyan lehetne lecsendesíteni őket.
– Ez a nő azt mondja, hogy a kidobhatok listájára kerültem – mondta Smith.
– Nem kéne ismeretlenekre hallgatnia.
McCoy fölállt, és az ablakpárkányra támaszkodva fogta rá a pisztolyt.
– Ki állítja, hogy nem ismerjük egymást?
– Nem nehéz kitalálni – felelte Ramsey. – Maga a két oldalt egymás ellen akarja
kijátszani. Megmondta magának, Charlie, hogy húszmillióra vágott meg éppen?
– Említette.
Újabb probléma.
Ramsey ismét a nő felé fordult.
– Bámulatos, miként tudta azonosítani Charlie-t, hogy aztán kapcsolatba lépjen
vele.
– Nem is volt olyan nehéz. Maga azt hiszi, hogy senki nem vesz észre semmit? A
mobilokat le lehet hallgatni, a banki átutalásokat nyomon lehet követni, tudja? A
kormányok közötti titkos megállapodásoknál is olyan számlákat és feljegyzéseket
használnak, amelyekhez átlagemberek nem tudnak hozzáférni.
– Nem tudtam, hogy ennyire érdeklem magát.
– A segítségemet akarta. Hát most segítek.
Nehezen tudta türtőztetni magát.
– Nem ilyesmire gondoltam.
– Fölajánlottam Charlie-nak a húszmillió felét.
– Előre fizetve – tette hozzá Smith.
Ramsey megrázta a fejét.
– Maga egy hálátlan dög!
Smith előrehajolt, és a visszakézből arcul csapta Ramseyt.
– Ezt már régóta szerettem volna megtenni.
– Charlie, esküszöm, hogy meg fogja bánni!
– Már tizenöt éve csinálom mindig azt, amit maga kér – mondta Smith. – Azt
akarta, hogy embereket öljek. Én megöltem őket. Mindig is tudtam, hogy valamit
tervez. Most a Pentagonba jutott. A Vezérkari Főnökök Egyesített Bizottságába. Mi
lesz a következő? Kizárt, hogy ennyivel megelégedjen, és innen akarjon nyugdíjba
menni. Ez nem vallana magára. Így tehát én problémává váltam.
– Ki mondta ezt?
Smith McCoyra mutatott.
– És maga hisz neki?
– Van értelme annak, amit mond. És volt neki húszmillió dollárja, mert annak a
fele már a birtokomban van.
– Maga pedig a miénkben – tette hozzá McCoy.
– Egyiküknek sincs mersze meggyilkolni egy tengernagyot, a haditengerészeti
hírszerzés vezetőjét, az Egyesített Bizottság leendő tagját. Nehéz lenne eltitkolni.
– Tényleg? – kérdezte Smith. – Hány embert öltem már meg a maga kérésére?
Ötvenet? Százat? Kétszázat? Össze se tudom számolni, hányat. És ezek közül egyiket
se minősítették gyilkosságnak. Én inkább úgy fogalmaznék, hogy igenis nagy vagyok
az álcázásban.
A ravasz kis rohadéknak sajnos ebben igaza van, úgyhogy úgy döntött, inkább
tárgyalni próbál.
– Mit tegyek, hogy meggyőzzem magát, Charlie? Már régóta ismerjük egymást.
Szükségem lesz magára a következő években is.
Smith nem válaszolt.
– Hány nőt ölt meg Charlie? – kérdezte McCoy a tengernagytól.
Ramsey egy pillanatig elgondolkozott.
– Számít az?
– Nekem igen.
Erről Ramseynek bevillant: Edwin Davis! A nő munkatársa!
– Millicentről van szó?
– Mr. Smith ölte meg?
Ramsey úgy döntött, hogy őszinte lesz, és bólintott.
– Terhes volt?
– Nekem azt mondta. De ki tudja? A nők hazudnak.
– És ezért egyszerűen megölte?
– Ez tűnt a legegyszerűbbnek a probléma lezárására. Charlie akkor éppen
Európában dolgozott nekünk. Akkor találkoztunk először. Jól teljesítette a feladatot,
úgyhogy attól kezdve az enyém volt.
– Nem vagyok a magáé – mondta Smith megvetően. – Magának dolgozom. Maga
megfizet.
– És még rengeteg pénzt lehet itt keresni – szögezte le a tengernagy.
Smith a falban lévő nyílás felé lépett.
– Ez levezet egy rejtett pincébe. Nyilván jó szolgálatot tett a polgárháború idején.
Jól el lehetett rejteni benne dolgokat.
Ramsey megértette. Például egy hullát.
– Charlie, nagyon rossz ötlet lenne, ha megölne.
Smith megfordult, és célzott.
– Lehet. De az biztos, hogy sokkal jobban erezném magam tőle.
Malone a szikrázó napsütésből belépett a Halvorsen-bázis területére. A többiek
követték. Vendéglátójuk a jégen várta őket, amikor kiszálltak a repülőből, a csípős
hidegbe. Taperell füstös képű, szakállas ausztrál volt, testes, robusztus és láthatóan
magabiztos.
A bázis több, modern technikával felszerelt épületből állt, amelyeket vastagon
fedett a hó. A fűtést nap- és szélenergia-berendezések biztosították. „Korszerű”,
mondta róla Taperell, majd hozzátette:
– Nagy szerencséjük van. Ma a hőmérséklet alig mínusz tizenhárom fok. Marha
meleg az évszakhoz képest.
Az ausztrál bevezette őket egy tágas, lambériás szobába, amely tele volt
asztalokkal és székekkel, és amelyben ételillatok terjengtek. A falon lévő digitális
hőmérő tizenkilenc fokot jelzett.
– Egy szempillantás alatt itt lesznek a hamburgerek, a sült krumpli meg az italok
– mondta Taperell. – Gondoltam, kell majd egy kis zaba.
– Gondolom, ez ételt jelent – jegyezte meg Malone.
Taperell elmosolyodott.
– Mi mást, pajtás?
– Indulhatunk rögtön az után, hogy ettünk?
Vendéglátójuk bólintott.
– Semmi gond, ezt mondták nekem. Készenlétben áll egy helikopter. Hová
igyekeznek?
Malone Henn felé fordult.
– Magán a sor.
Christl előrelépett.
– Igazából nálam van, amire szükségetek van.
Stephanie figyelte, amint Davis föláll a székből és az elnökhöz fordult:
– Ezt hogy érti? Megtalálta?
– Felajánlottam a Vezérkari Főnökök Egyesített Bizottságában megüresedett
helyet Ramseynek. Ma felhívtam, és ő igent mondott.
– Feltételezem, jó oka volt erre – mondta Davis.
– Tudja, Edwin, azt hiszem, eléggé belegabalyodtunk. Olyan, mintha maga lenne
az elnök, én meg a helyettes nemzetbiztonsági tanácsadó... és a hangsúlyt arra a
szóra helyezem, hogy helyettes.
– Tudom, ki a főnök. Ön is tudja. Csak mondja meg, mit keres itt az éjszaka
közepén!
Stephanie látta, hogy Danielst nem izgatja ez a szemtelenség.
– Amikor néhány éve Angliába mentem – mondta az elnök -, megkértek, hogy
vegyek részt egy rókavadászaton. A britek imádják ezt a marhaságot. Kora hajnalban
felöltözni maskarákba, felülni egy büdös ló hátára, aztán követni egy sereg vonítóugató kutyát! Azt mondták, hogy nagyszerű mulatság. Csak nem a rókának. Mert
annak szörnyű. Minthogy könyörületes lélek vagyok, egyre csak a rókára gondoltam,
és végül kitértem a meghívás elől.
– És most vadászni megyünk? – kérdezte Stephanie.
Huncut villanást vett észre az elnök szemében.
– Igen, igen. De ennek a hajtásnak az a legélvezetesebb része, hogy a rókák nem
tudják, hogy megyünk.
Malone figyelte, ahogy Christl kigöngyöl egy térképet, és kiteríti az egyik asztalon.
– Anya elmagyarázta nekem.
– És mitől vagy te olyan különleges, hogy éppen neked? – kérdezte Dorothea.
– Gondolom, úgy vélte, én majd meg tudom őrizni a józan ítélőképességemet
annak ellenére, hogy azt hiszi, bosszúszomjas fenevad vagyok, aki tönkreteszi majd a
családot.
– És az vagy? – kérdezte Dorothea.
Christl tekintete a nővéréébe fúródott.
– Én Oberhauser vagyok. Az utolsó egy hosszú sorban, és méltó akarok maradni
az őseimhez.
– Mi lenne, ha a mostani feladatunkra koncentrálnánk? – kérdezte Malone. –
Most nagyszerű az idő. Ki kellene használnunk, amíg lehet.
Christl újabb Antarktisz-térképet hozott annál, amit Isabel kínált fel Ossau-ban,
és amit nem tudott kiteríteni. Most látta, hogy az összes szárazföldi bázist bejelölték
ezen a térképen, és hogy azok legnagyobb része a partvidéken fekszik, például
Halvorsen is.
– Nagyapa itt járt, meg itt – mutatott az 1-es és 2-es számmal jelölt helyre Christl.
– A feljegyzései szerint az általa hozott kövek többsége az 1. helyről való, noha sok
időt töltött a 2. helyen is. Az expedíció vitt magával egy házikót szétszerelt
állapotban, mert itt akarták fölállítani, hogy ezzel is jelezzék Németország területi
igényét. Úgy döntöttek, hogy a kunyhót a 2. helynél szerelik össze, a parthoz közel.
Malone már korábban megkérte Taperellt, hogy maradjon. Most, az ausztrál felé
fordult, és megkérdezte:
– Hol van ez?
– Ismerem a helyet. Innen körülbelül nyolcvan kilométerre nyugatra.
– Még mindig ott áll? – kérdezte Werner.
– Holtbiztos – mondta Taperell. – A fa itt nem korhad el. Az a kunyhó biztos
olyan, mintha tegnap állították volna fel. És különösen itt, hiszen az egész környék
védett területnek van nyilvánítva. Kiemelten fontos tudományos szempontból az
Antarktiszvédelmi egyezmény szerint. Csak Norvégia engedélyével szabad oda
belépni.
– És miért? – kérdezte Dorothea.
– Az a partvidék a fókáké. Párzó- és kölyöknevelő hely. Embereknek tilos
odamenniük. A házikó pedig az egyik száraz völgyben fekszik.
– Anya azt mondja, apa azt mondta neki, hogy az amerikaiakat a 2. helyre fogja
vezetni – mondta Christl. – Nagyapa mindig ide akart visszatérni, hogy folytassa a
kutatást, de sosem engedték meg neki.
– Honnan tudjuk, hogy biztosan ez az a hely? – kérdezte Malone.
Huncutságot vélt fölfedezni Christl szemében. A nő belenyúlt a csomagjába, és
elővett egy vékony, színes könyvecskét, amelynek német címe volt. Malone magában
lefordította: Látogatás Neuschwabenlandon, ötven év múltán.
– Ez egy 1988-ban kiadott könyv, tele fényképekkel. Egy német folyóirat küldött
ide filmes stábot meg egy fotóst. Anyám öt éve szerzett tudomást a kötetről. – Christl
a könyvben lapozgatott, egy bizonyos oldalt keresett. – Itt van a kunyhó. –
Kétoldalas, színes képet mutatott, amelyen szürke faépület látszott egy hófoltokkal
tarkított, fekete sziklás völgyben, fölötte pedig komoran magaslott a szürke sziklás
hegyvidék. Lapozott. – Ez pedig egy kép a kunyhó belsejéről.
Malone figyelmesen vizsgálta a fotót. Nem volt túl sok berendezési tárgy a
kunyhóban. Asztal, tetején néhány folyóirat, néhány szék, két hálóhely, polcokként
egymásra rakott ládák, tűzhely meg egy rádió adó-vevő.
Christl huncut pillantást vetett rá.
– Látsz valami érdekeset?
Ugyanazt csinálta most vele, mint amit ő művelt a nővel Ossau-ban. Ezért
fölvette a kesztyűt, és gondosan megvizsgálta a képet, akárcsak a többiek.
Aztán észrevette. A padlón. Az egyik padlódeszkába vésve.
Rámutatott.
– Ugyanez a jel volt annak a könyvnek a fedelén, amit Nagy Károly sírjában
találtak.
– Ezért ez az a hely – mosolygott a nő. – És itt van még ez is!
Kihúzott egy összehajtogatott papírlapot a könyvből. Egy régi képes újság
megsárgult, töredezett oldalát, amelyen szemcsés fotó ábrázolta a kunyhó belsejét.
– Ez az Ahnenerbe-feljegyzésekben volt, amiket kaptam – mondta Dorothea. –
Emlékszem rá. Münchenben láttam.
– Anyám hozta el ezeket – mondta Christl -, és akkor vette észre ezt a fotót.
Nézzétek meg a padlót! A jel tisztán kivehető. Ezt 1939 tavaszán publikálták, amikor
nagyapa írt egy cikket az előző évi expedícióról.
– Mondtam én anyának, hogy ezek értékes feljegyzések – jegyezte meg Dorothea.
Malone Taperellhez fordult.
– Úgy tűnik, ide kellene mennünk.
Taperell a térképre mutatott.
– Ez a partrész itt tiszta jégmező, ami alatt tengervíz van. Körülbelül nyolc
kilométernyire nyúlik be a szárazföldbe, úgyhogy csinos kis öböl lenne, ha nem
volna befagyva. A kunyhó a hegygerincen túl van, körülbelül másfél kilométerre
attól a helytől, ami az öböl nyugati partja lenne. Kirakhatjuk magukat ott, aztán
odamehetünk magukért, ha végeztek. És ahogy már mondtam, nagy mázlijuk van az
idővel, kánikula van odakint.
A mínusz tizenhárom fokról Malone-nak nem éppen a trópusok jutottak eszébe,
de azért értette a hasonlatot.
– Szükségünk lenne egy mentőjárműre is, a biztonság kedvéért.
– Már előkészítettünk két szánt. Számítottunk erre is.
– Maga nem kérdezősködik sokat, ugye? – tréfálkozott Malone.
Taperell megrázta a fejét.
– Nem, pajtás. Én azért vagyok itt, hogy végezzem a dolgomat.
– Akkor együk meg azt a zabát, és induljunk!
NYOLCVANNÉGY
LEE-ERŐD
– Elnök úr! – mondta Davis. – Nem lehetne, hogy egyszerűen csak elmond valamit?
Sztorizgatás meg rejtvények nélkül? Már nagyon késő van, nekem pedig nincs erőm
ahhoz, hogy türelmes és tisztelettudó legyek.
– Edwin, én kedvelem magát! A legtöbb seggfej, akivel kapcsolatba kerülök, vagy
azt mondja nekem, amiről azt gondolja, hogy hallani akarom, vagy pedig olyasmit,
amit magam is tudok. Maga azt mondja, amit kell. Nem csomagolja, nem szépítgeti,
hanem kimondja. Ezért hallgattam meg, amikor Ramseyről beszélt. Ha bárki mástól
hallom, akkor egyik fülemen be, a másikon ki. De magától nem! Szóval kissé
kételkedtem, de végül igaza volt.
– Mit tett? – kérdezte Davis.
Stephanie is megérzett valamit az elnök hangjában.
– Csak megadtam neki azt, amit akart. A kinevezést. Semmi sem altatja jobban el
az ember éberségét, mint a siker. Én csak tudom, hiszen velem is számtalanszor
megtették már. – Daniels tekintete a hűtőkamra ajtajára vándorolt. – Az izgat engem,
ami ebben van. Egy olyan nép feljegyzései, amelyiknek még a létezéséről sem
tudtunk. Nagyon régen éltek. Mindenfélét csináltak. Mindenfélét gondoltak. De
fogalmunk sem volt róla, hogy léteztek.
Az elnök a zsebébe nyúlt, és egy papírlapot vett elő.
– Ezt nézzék meg!
– Ez egy sziklába vésett rajz a denderai Hathor-templomból – mondta. – Néhány
éve láttam először. Az a templom hatalmas, óriási oszlopokkal. Egyiptom
történetéhez képest viszonylag új, hiszen a Krisztus előtti első századból való. Ezek a
szolgák valami lámpának tűnő tárgyakat tartanak, amelyeket oszlopok támasztanak
alá, vagyis jó nehezek lehetnek. A tárgyak kábellel kapcsolódnak egy dobozhoz.
Nézzék meg a tartóoszlopok tetejét a két izzó alatt! Olyan, mint egy kondenzátor,
nem?
– Fogalmam sem volt arról, hogy mindez ennyire érdekli önt – mondta
Stephanie.
– Tudom. Mink szegény, ostoba, vidéki fiúk semmit sem értünk.
– Nem így értettem! Csupán...
– Ne izgassa magát, Stephanie! Nem verem nagydobra. De tetszik... Szóval az
összes, Egyiptomban talált sírban meg a piramisok belsejében, egyetlen helyiségben
sincsenek füstnyomok. Hogy a nyavalyába világítottak ezeken a helyeken, amikor ott
dolgoztak? Csak a tüzet ismerték, a lámpáikban égő olaj pedig füstölt. – A rajzra
mutatott. – Lehet, hogy volt valami más is a birtokukban. Találtak egy feliratot
Hathor templomában, ami erről szól. Följegyeztem. – Megfordította a rajzot. – A
templomot egy régi feljegyzés alapján építették, amelyet kecskebőr tekercsre írtak Hórusz
segítőinek idején. El tudják ezt képzelni? Azt állítják, hogy segítséget kaptak régesrégről.
– Nem gondolhatja komolyan, hogy az egyiptomiaknak villanylámpáik voltak! –
mondta Davis.
– Nem tudom, mit higgyek. És ki mondta, hogy villanyról van szó? Lehet, hogy
valami vegyületet használtak. A hadseregnek is vannak tríciumgázos-foszforos
lámpái, amelyek évekig világítanak villanyáram nélkül. Nem tudom, mit gondoljak.
Csak azt tudom, hogy ez a kőrajz valódi.
Tényleg az.
– Nézzék a dolgot egy másik oldalról! – folytatta az elnök. – Volt idő, amikor az
úgynevezett szakértők vagy tudósok azt gondolták, hogy mindegyik földrész egy
bizonyos helyen volt. Semmi kétség, a Föld mindig is ott volt, ahol most, punktum.
Aztán egyeseknek feltűnt, hogy Dél-Amerika és Afrika milyen jól illeszkedne
egymáshoz. Észak-Amerika, Grönland és Európa úgyszintén. Véletlen, mondták a
szakértők. Semmi több. Aztán találtak olyan megkövesedett maradványokat
Angliában és Észak-Amerikában, amelyek teljesen azonosak voltak. Meg köveket is.
A véletlen elmélete sebet kapott. Aztán lemezeket találtak az óceánok alatt, amik
mozognak. És az úgynevezett szakértők rájöttek, hogy a szárazföld igenis el tud
vándorolni ezeknek a lemezeknek a tetején. Végül az 1960-as években
bebizonyították, hogy ezeknek a szakértőknek nincs igazuk. Valaha, nagyon régen az
összes kontinens egybetartozott, és később váltak szét. Ami egykor képzelgés volt, az
ma már tudomány.
Stephanie-nak eszébe jutott az áprilisi hágai beszélgetésük.
– Úgy emlékszem, azt mondta, hogy fikarcnyit sem ért a tudományhoz.
– Nem is. De ez nem jelenti azt, hogy ne olvasnék, vagy ne figyelnék oda.
Stephanie elmosolyodott.
– Ön tele van ellentmondásokkal.
– Ezt bóknak veszem. – Daniels az asztalra mutatott. – Működik a
fordítóprogram?
– Úgy tűnik, igen. És igaza van. Ezek egy elveszett civilizáció feljegyzései. Egy
olyané, amely egyértelműen régen létezett, és kapcsolatba került az egész
földkerekségen az emberiséggel, Malone szerint a kilencedik századi európaiakkal is.
Daniels fölállt a székéből.
– Mi fenemód okosnak hisszük magunkat. Tökéletesnek! Mi vagyunk mindenben
az elsők! Egy fenét! Annyi minden van a nagyvilágban, amiről fogalmunk sincs!
– Abból, amit eddig lefordítottunk – mondta Stephanie -, az tűnik ki, hogy a
könyvek íróinak voltak bizonyos fokú technikai ismeretei. Elég furcsák. Időbe telik
majd, hogy megértsük. Meg kutatómunkába.
– Malone megbánhatja, hogy odamentek – mormolta Daniels.
Stephanie nem értette.
– Miért?
Az elnök kutatón nézett rá sötét szemével.
– Az NR-1A urániumot használt üzemanyagként, de volt vele tíztonnányi olaj is
a gépezet kenésére. Egyetlen cseppet sem talált senki. – Daniels elhallgatott. – A
tengeralattjárók olajat eresztenek, ha elsüllyednek. Aztán meg ott van a hajónapló,
ahogyan Rowlandtől megtudhatták. Szárazon. Egyetlen paca nélkül. Mindez azt
jelenti, hogy a tengeralattjáró épségben volt, amikor Ramsey rátalált. És annak
alapján, amit Rowland mondott, a szárazföldön voltak, amikor Ramsey vízbe
ereszkedett. A part közelében. Malone Dietz Oberhauser nyomát követi, ahogyan azt
az NR-1A is tette. Mi van, ha a nyomok keresztezik egymást?
– Az a tengeralattjáró már nem létezhet – mondta Stephanie.
– Miért ne? Az Antarktiszról van szó! – Daniels kis szünetet tartott. – Fél órával
ezelőtt jelentették nekem, hogy Malone és társai most a Halvorsen-bázison vannak.
Stephanie látta, Danielst tényleg komolyan érdekli, hogy mi történik itt és az
Antarktiszon.
– Oké, akkor lássuk csak! – mondta Daniels. – Annyit tudtam meg, hogy Ramsey
felfogadott egy bérgyilkost, akinek a neve ifjabb Charles C. Smith.
Davis mozdulatlanul ült a székén.
– A CIA-vel óvatosan, de alaposan utánanézettem Ramseynek, és ők
azonosították ezt a Smith nevű fickót. Ne kérdezzék, hogyan, de megtették. A pasas
egy csomó nevet használ, és Ramsey már egy vagon pénzt fizetett neki. Valószínűleg
ő ölte meg Sylviant, Alexandert és Scofieldot, és azt hiszi, megölte Herbert
Rowlandet is...
– És Millicentet – mondta sötéten Davis.
Daniels bólintott.
– Megtalálta ezt a Smitht? – kérdezte Stephanie, emlékezve arra, hogy Daniels
eredetileg mit mondott.
– Bizonyos értelemben igen. – Az elnök habozott. – Azért jöttem ide, hogy az
itteni dolgokat lássam. Tényleg tudni akartam. De azért is jöttem, hogy elmondjam
maguknak, pontosan miként gondolom, hogy véget vessünk ennek a kalamajkának.
Malone kibámult a helikopter ablakán. A rotorok zúgása valósággal lüktetett a
fülében. Nyugat felé repültek. Vakító napfény sugárzott még a sötét
védőszemüvegén keresztül is. A partvonal fölött repültek. Fókák óriási csigákként
hevertek a jégen, kardszárnyú delfinek hasították a vizet, óvatlan zsákmány után
portyázva a jégtömbök mentén. A parton hegyek meredtek az ég felé, mint megannyi
sírkő egy hatalmas, fehér temetőben. Sötét színük élesen elütött a hó ragyogó
fehérjétől.
A helikopter délnek fordult.
– Most érünk a tiltott zónába – mondta Taperell a pilótasisak mikrofonjába.
Az ausztrál a helikopter jobb első ülésén ült, egy norvég pilóta pedig vezetett. A
többiek mind a fűtetlen hátsó részben zsúfolódtak össze. Háromórás késéssel
indultak, mert a Hueynak valamilyen műszaki problémái voltak. Senki nem maradt
a bázison. Mindannyian tudni akarták, mit találhatnak azon a helyen. Még Dorothea
és Christl is lecsillapodott, bár olyan messze ültek egymástól, amennyire csak lehet.
Christl most egy más színű arcvédőt viselt; az összevérzettet a bázison kicserélték.
Megtalálták a térképen patkó formájúnak tűnő öblöt, amelynek száját jéghegyek
láncolata zárta el. A hegyek kéklő jegéről vakítóan verődött vissza a fény.
Átrepültek egy hegygerincen, amelynek falai túl meredekek voltak ahhoz, hogy
megtapadhasson rajtuk a hó. A látási viszonyok kitűnőek voltak, szél alig fújt, és
csupán néhány fátyolfelhő úszott a kék égen.
Malone észrevett valamit.
Alig volt ott hó. A talajt és a szirtfalakat változatos színekben, rétegekben
borította a fekete bazalt, a szürke gránit, a barna agyagpala és a fehér mészkő.
Mindenféle méretű és alakú gránitsziklák tarkázták a tájat.
– Száraz völgy – mondta Taperell. – Már kétmillió éve nem esett itt csapadék.
Akkoriban a hegyek gyorsabban nőttek, mint ahogyan a gleccserek utat tudtak vágni
maguknak, ezért a jég megrekedt a másik oldalon. A szelek dél felől folyton
végigsöpörnek a fennsíkon, és így a talaj szinte hó- és jégmentes. Sok ilyen van a
kontinens másik oldalán. Itt csak néhány.
– Felkutatták már ezt a részt? – kérdezte Malone.
– Szoktak jönni fosszíliavadászok. A hely valóságos kincsesbánya. És van
rengeteg meteorit is. De az egyezmény korlátozza a látogatásokat.
Feltűnt a kunyhó, amely különös látványt nyújtott egy komor sziklacsúcs
tövében.
A helikopter elrepült egy ősi, sziklás terület fölött, majd visszafordult a
leszállóhelynél, és leereszkedett a nagy szemcsés homokra.
Mindenki kimászott, utolsónak Malone. A szánt és a felszerelést neki adták le.
Taperell rákacsintott, amikor a kezébe nyomta a csomagját, ezzel jelezve, hogy úgy
tett, ahogyan Malone kérte. A motordübörgés és a forgó lapátok keltette szél majd
levitte a fejét.
A batyuban két rádió is volt. Malone elintézte, hogy a következő hat órában
működjenek. Taperell korábban már mondta nekik, hogy a házikóban szükség esetén
meghúzhatják magukat. De úgy tűnt, hogy az idő kellemes lesz a következő tíztizenkét órában. A látási viszonyokkal sem lehet semmiféle gond, hiszen a nap
márciusig nem fog lenyugodni.
Malone föltartott hüvelykujjal jelezte, hogy minden rendben, és a helikopter
fölemelkedett. A rotorok ritmikus kattogása lassan elenyészett, amint a gép eltűnt a
hegygerinc fölött.
Teljes csönd telepedett rájuk.
Minden lélegzetvétel pattogott a torkában, mert a levegő olyan száraz volt, mint
a Szaharában. A nyugalomhoz viszont nem társult béke.
A kunyhó ötvenméternyire állt.
– Mit csináljunk most? – kérdezte Dorothea.
Malone elindult.
– Szerintem kezdjük a nyilvánvaló dolgokkal.
NYOLCVANÖT
Malone a házikóhoz ért. Taperellnek igaza volt. Hetven éve épült, barna-fehér falai
mégis úgy festettek, mintha tegnap szállították volna őket. Egyik szögön sem volt
mákszemnyi rozsda sem. A bejárati ajtó mellett összetekerve lógó kötél vadonatújnak
tűnt. A fatáblák két ablakot rejtettek. Malone úgy becsülte, hogy a kunyhó kerülete
hat-nyolc méter lehet. Előreugró eresze és kőlapokkal borított fémteteje volt, amelyet
csak egy vascső kémény fúrt át. Kibelezett fóka feküdt az egyik fal mellett.
Szürkésfekete bőre, üveges szeme és bajusza még megvolt; úgy hevert ott, mintha
csak aludna, s nem jéggé volna dermedve.
Az ajtón nem volt zár, úgyhogy Malone egyszerűen belökte, és közben a
homlokára tolta sötétítő szemüvegét. A vasalt gerendákról fókahússzeletek és
szánkók lógtak. A képen látott, ládákból készített polcokon a képről ismert üvegek és
konzervek sorakoztak. Címkéjük szövegét még jól lehetett olvasni. A két szőrme
hálózsákos hálófülke, az asztal, a székek, a vaskályha és a rádió is ott volt. Még a
képen látható magazinok is. Mintha a lakók csak tegnap mentek volna el, és
bármelyik percben visszatérhetnének.
– Ez zavarba ejtő – mondta Christl.
Malone egyetértett.
Minthogy sem poratkák, sem rovarok nem éltek itt, amelyek le tudták volna
bontani a szerves hulladékot, Malone még mindig érezte a németek padlóra
hullajtott izzadságcsöppjeinek szagát, meg a ledörzsölődött vagy lehámlott bőrükét –
szóval a kunyhót megülte a nácik jelenlétének érzete.
– Nagyapa itt járt – mondta Dorothea, és odalépett az asztalon heverő lapokhoz.
– Ezek az Ahnenerbe kiadványai!
Malone elhessegette rossz érzését, odalépett, ahol a jelnek lennie kellett, és meg is
pillantotta. Ugyanaz volt, mint a könyv borítóján, mellette pedig egy másik durva
véset.
– Ez a családi címerünk! – mondta Christl.
– Úgy tűnik, a nagypapa megkockáztatott egy személyes üzenetet is – jegyezte
meg Malone.
– Ezt hogy érti? – kérdezte Werner.
Henn, aki az ajtónál állt, úgy tűnt, nagyon is érti, és fölkapott egy vasrudat a
kályha mellől. Azon sem volt szemernyi rozsda sem.
– Látom, maga is tudja a választ – jegyezte meg Malone.
Henn nem válaszolt. Csak beékelte a vasrúd széles, lapos végét a padlódeszka
alá, és fölemelte. Alatta fekete üreg sötétlett a földben. Látszott egy falétra teteje is.
– Honnan tudtad? – kérdezte Christl.
– Elég furcsa helyen van ez a kunyhó. Nincs rá semmi magyarázat, hogy miért
éppen itt, hacsak az nem, hogy valamit elfed. Amikor megláttam a fotót a könyvben,
rájöttem, hogy mi a válasz.
– Szükségünk lesz lámpákra – mondta Werner.
– Van kettő kint, a szánon. Mondtam Taperellnek, hogy csomagolja be őket
tartalék elemekkel együtt.
Smith fölébredt. Ismét a lakásában volt. Nyolc óra húsz. Mindössze három órát
tudott aludni, de máris milyen nagyszerűen kezdődik a nap! Tízmillió dollárral
gazdagabb lett, hála Diane McCoynak, ráadásul megmutathatta Langford
Ramseynek is, hogy vele nem lehet csak úgy játszadozni.
Bekapcsolta a tévét, ahol a Bűbájos boszorkákat vetítették. Szerette ezt a műsort.
Tetszett neki a három szexi boszorkány. Pajkosak, szemtelenek és csinosak. Ez a
leírás pedig határozottan illik Diane McCoyra is. Hűvösen, de határozottan mellette
állt, amikor ő összecsapott Ramseyvel. Egyértelműen elégedetlen nő, aki többet akar,
és láthatóan tudja is, hogy ezt miképp érheti el.
Nézte, ahogyan Paige előgomolyog a házából. Micsoda trükk! Anyagtalanná
válni egy helyen, aztán ismét összeállni egy másikon! És ő is valahogy így dolgozik!
Besurran, végrehajtja a megbízást, aztán ugyanolyan ügyesen elpárolog.
Mobiltelefonja duruzsolni kezdett. Megismerte a számot.
– Mit tehetek magáért? – kérdezte Diane McCoytól, miután fölvette.
– Még egy kis takarítás.
– Pont ez a megfelelő nap!
– Arról a kettőről van szó Asheville-ből, akik majdnem eljutottak Scofieldhoz.
Nekem dolgoznak, és túl sokat tudnak. Jó lenne, ha lenne idő a finomságokra, de
nincsen. Ki kell iktatni őket.
– És tudja a módját?
– Pontosan tudom, hogyan csináljuk.
Dorothea figyelte, ahogy Malone leereszkedik a kunyhó alatti nyílásba. Mire
bukkanhatott a nagyapja? Nem szívesen indult el ide, egyrészt a kockázatok,
másrészt a kéretlen személyes érintettség miatt, de most már örült, hogy eljött. Tőle
méternyire hevert a csomagja, benne a pisztoly, ami megnyugtatta. A repülőn
túlreagálta a dolgokat. A húga ért ahhoz, hogyan manipulálja őt, kizökkentve a
nyugalmából, feltépve a sebeit. Most azonban megfogadta, hogy többé nem kapja be
a horgot.
Werner és Henn a kunyhó ajtaja mellett állt. Christl a rádió-adóvevő asztalánál
ült.
Malone lámpája a lenti sötétségben cikázott.
– Ez egy alagút – kiáltott föl. – A hegy felé nyúlik.
– Milyen messzire? – kérdezte Christl.
– Fenemód messzire.
Malone ismét fölmászott.
– Meg kell néznem valamit.
Kiment a házból. A többiek követték.
– Már föltűntek nekem a völgyben lévő hó- és jégcsíkok. Puszta föld és kövek
mindenütt, meg néhány durva nyomvonal összevissza. – A hegy felé mutatott,
ahonnan egy hét-nyolc méter széles sávban hócsík húzódott egészen a kunyhóig. –
Ez az alagút vonala. A benne lévő levegő sokkal hűvösebb, mint maga a föld, ezért
megmarad rajta a hó.
– Honnan tudja? – kérdezte Werner.
– Majd meglátják.
Henn ereszkedett le utolsónak a létrán. Malone figyelte, hogy mindannyian ámultan
állnak. Az alagút egyenesen vezetett, körülbelül hat méter széles volt, mindkét
oldalán fekete vulkanikus kőzettel, fölül pedig világító kékség, amely az egész föld
alatti folyosót sejtelmes félhomályban tartotta.
– Ez hihetetlen! – mondta Christl.
– A jégsapka már régen kialakult. De volt, ami segített neki. – Lámpája fényével
Malone a földön fekvő szikladarabokra mutatott, amelyek csillogva verték vissza a
fényt. – Ez valami kvarcféle. Mindenfelé látható. Nézzék meg a formájukat! Úgy
gondolom, valaha ezek alkották a plafont, aztán lezuhantak, és fölöttük természetes
boltívként maradt meg a jég.
Dorothea lehajolt, hogy megvizsgálja az egyik kőtömböt. Henn fogta a másik
lámpát, ezért ő világított oda. A nő fölvett néhány követ, és azok úgy illeszkedtek
egymásba, mint a kirakós játék elemei.
– Igaza van. Ezek összeillenek.
– És hova vezet ez az alagút? – kérdezte Christl.
– Ezt fogjuk most megnézni.
A föld alatt hidegebb volt a levegő, mint kint. Malone a csuklóján lévő hőmérőre
pillantott. Mínusz húsz fok. Hideg, de azért még elviselhető.
A folyosó hosszát is jól mérte fel: az alagút körülbelül százméteres volt, a talajon
kvarctörmelék. Mielőtt nekiindultak, behurcolták az összes holmit a kunyhóba,
beleértve a két adóvevőt is. Magukkal vitték a hátizsákjaikat, Malone pedig két
tartalék elemet is elrakott a lámpákhoz. De a fentről beszivárgó, foszforeszkáló fény
elég jól mutatta az utat.
A világító tető ott ért véget, ahol Malone sejtése szerint a hegy kezdődött. Itt volt
egy hatalmas kapubejárat: fekete és vörös oszlopok tartottak két oldalról egy
háromszögű oromzatot, amelyen a könyvben látotthoz hasonló írások voltak. Malone
odavilágított, és látta, hogy a négyszögletes oszlopok az alapjuk felé elvékonyodnak,
és a csiszolt felületek éteri csillogással tündökölnek.
– Úgy tűnik, jó helyen járunk – mondta Christl.
Kétszárnyú, körülbelül négy méter magas, zárt ajtó állt előttük. Malone
odalépett, és megsimogatta az egyik lapot.
– Bronz.
Cikornyás spirálvonalak díszítették a simára csiszolt felületet. Keresztben fémrúd
feszült, mindkét oldalon vastag kapcsokkal odaerősítve. A hat hatalmas zsanér
feléjük nyílott.
Malone megfogta a rudat, és fölemelte.
Henn az egyik ajtó fogójához nyúlt, és kinyitotta a szárnyat. Malone ugyanezt
tette a másik ajtószárnnyal, és úgy érezte magát, mint amikor Dorothy lépett be Óz
birodalmába. Az ajtó másik oldalát ugyanaz a spirális minta díszítette, hasonló
bronzfogókkal. A kapu elég széles volt ahhoz, hogy mindnyájan egyszerre
léphessenek be.
Ami kint egyszerű hegynek tűnt, amelyet hó fed, az valójában három, egymásra
torlódott csúcs volt, amelyek között a széles hasadékot áttetsző, kék jégréteg hidalta
át. Ősrégi, hideg, kemény és hómentes. A belső tér tetejét valaha ugyanolyan
kvarckövekkel rakták ki, mint az alagútét, mintha valami hatalmas mennyezeti
üvegablak lenne, amelynek illesztései már tönkrementek. A belső fal jelentős része
már leomlott, de elég maradt belőle ahhoz, hogy Malone rögtön lássa: az építmény
egykor lenyűgöző lehetett. A szivárvány színeiben játszó, de alapvetően kékes
fénysugarak zuhogtak alá három fölfelé törő nyílásból, mint hatalmas fénycsóvák, és
túlvilági fénnyel árasztották el ezt a tágas teret.
Előttük egy város feküdt.
Stephanie az éjszakát Edwin Davis apartmanjában töltötte, a Watergate-tornyok
egyikében. Két hálószoba, két fürdő, döntött falak, egymásba fonódó rácsok, eltérő
belmagasságok és rengeteg hajlat tette valóságos kubista élménnyé a lakást. A
minimalista díszítés és az érettkörte-színű falak szokatlan, de kellemes benyomást
keltettek. Davis azt mondta, hogy a lakás így volt berendezve, ő pedig hozzászokott
ehhez az egyszerűséghez.
Danielsszel együtt tértek vissza Washingtonba az elnöki helikopter fedélzetén, és
utána még sikerült aludniuk is néhány órát. Stephanie letusolt, s eközben Davis az
egyik földszinti boltban vett neki egy váltás ruhát. Elég drága volt, de nem volt
választása. Az eddigi ruhája meglehetősen elnyűtt volt már. Úgy utazott el
Atlantából Charlotte-ba, hogy azt gondolta: a kirándulás legfeljebb egynapos lesz.
Most pedig már a harmadik napot kezdte, és még nem látszott a vége! Davis is
megmosakodott, megborotválkozott, majd tengerészkék kordnadrágot és
halványsárga szövetinget vett föl. Az arcán még látszottak a verekedésből származó
zúzódások, de már sokkal jobban nézett ki.
– Ehetnénk valamit lent – mondta. – Itt nem tudok vizet forralni, úgyhogy
sokszor eszem ott.
– Az elnök a barátod. – Stephanie úgy érezte, hogy az éjszakai események miatt
ezt ki kell mondania. – Nagy kockázatot vállal érted.
A férfi halványan elmosolyodott.
– Tudom. Most pedig rajtunk a sor.
Stephanie kezdte csodálni ezt a férfit. Egyáltalán nem olyan, amilyennek
korábban képzelte. Kicsit vakmerő, de odaadó.
Megszólalt a házi telefon. Davis fölvette.
Már vártak erre.
Az apartman csendjében Stephanie jól hallotta a hívó minden szavát.
– Edwin! – mondta Daniels. – Megvan a helyszín.
– Mondja!
– Biztos benne? Ez az utolsó alkalom! Lehet, hogy innen sosem térnek vissza!
– Csak árulja el a helyszínt!
Stephanie összerezzent Davis türelmetlen hangjára, pedig Danielsnek igaza volt.
Lehet, hogy sosem térnek vissza.
Davis lehunyta a szemét.
– Hadd csináljuk! – Egy pillanatnyi szünetet tartott. – Uram!
– Írja!
Davis fölkapott egy jegyzettömböt meg egy tollat a pultról, és ahogy Daniels
mondta, azonnal írta is.
– Legyenek óvatosak, Edwin! – mondta Daniels. – Nagyon sok itt az ismeretlen!
– És a nőknek nem szabad hinni?
Az elnök kuncogott.
– Örülök, hogy maga mondta, nem én.
Davis letette a telefont, és a nőre nézett. Szemében érzelmek sokasága vibrált.
– Itt kell maradnod!
– Egy fenét!
– Nem kell megtenned!
A férfi hűvös szavaitól kitört belőle a nevetés.
– Hogyhogy? Hiszen te rángattál bele.
– Hiba volt.
Stephanie közelebb lépett, és gyöngéden megsimogatta a férfi sebhelyes arcát.
– Asheville-ben megöltél volna egy ártatlan embert, ha én nem vagyok ott.
Davis kissé remegő kézzel, lágyan megfogta a nő csuklóját.
– Danielsnek igaza van. Ez az egész teljesen kiszámíthatatlan.
– Az ördögbe is, Edwin, az egész életem ilyen!
NYOLCVANHAT
Malone látott már lenyűgöző dolgokat. A templomosok kincseit. Az alexandriai
könyvtárat. Nagy Sándor sírját. De egyik sem volt ahhoz fogható, amit most látott.
Egy eltérő formájú és megmunkáltságú lapokból álló széles út állt előttük,
amelyet mindkét oldalon különböző nagyságú és alakú házak szegélyeztek. Utcák
kanyarogtak és keresztezték egymást. A települést magában foglaló hatalmas
sziklaüreg legalább száz méter magas volt, túlsó fala pedig körülbelül két
futballpályányi távolságra állt. Még ennél is látványosabbak voltak a monolitként
függőlegesen fölmeredő sziklák, amelyeket a földtől a csúcsukig simára csiszoltak és
telerajzoltak szimbólumokkal, betűkkel és ábrákkal. Malone lámpájának fénye a
legközelebbi falon sárgásfehér homokkő, zöldes-vörös agyagpala és fekete
doleritköveken pásztázott. A hatás olyan volt, mintha nem is egy hegy gyomrában,
hanem egy hatalmas épület belsejében állnának.
Egymástól szabályos távolságokra oszlopok szegélyezték az utat, további
kvarcokat tartva, amelyek halványan izzottak, mint a takarékra tett lámpák, mindent
titokzatos félhomályba burkolva.
– Nagyapának igaza volt – mondta Dorothea. – Tényleg létezik.
– Így van – vágta rá Christl az izgalomtól egyre hangosabban. – Igaza volt
mindenben.
Malone hallotta a hangjában a büszkeséget, átérezte izgalmát.
– Mindannyian fantasztának tartottátok – folytatta Christl. – Anya lehordta őt is
meg apát is. Pedig látnokok voltak. És mindenben igazuk volt.
– Ez tényleg mindent megváltoztat majd – mondta Dorothea.
– Amiből neked nincs jogod részesedni – szögezte le Christl. – Én mindig is
hittem az elméletükben. Ezért is folytattam ilyen jellegű tanulmányokat. Te viszont
kinevetted őket. Többé senki sem nevetheti ki Hermann Oberhausert!
– Nem hagyhatnánk abba az ömlengést? – kérdezte Malone. – Inkább nézzünk
körül!
Előreindult a csapat élén, olyan mélyen bevilágítva az oldalt nyíló utcákba,
amennyire csak lámpájának fénycsóvája engedte. Rossz előérzet futott végig rajta,
viszont a kíváncsiság továbbhaladásra ösztökélte. Szinte arra várt, hogy egyszer csak
emberek jönnek elő a házakból, és üdvözlik őket, de csak a saját lépteik zaját
hallották.
Az épületek négyzet vagy téglalap alapúak voltak, falaikban a faragott köveket
szorosan összeillesztették és fényesre csiszolták, de nem használtak habarcsot. A két
fénycsóvában színesen tündöklő homlokzatokat láttak. Rozsdabarna, kék, sárga,
fehér és aranyszínű díszítéseket. Az alacsony tetejű házak timpanonjai tele voltak
gondosan megrajzolt, cifra ábrákkal és sok írással. Minden tisztának, praktikusnak és
rendezettnek tűnt. Az antarktiszi hideg mindent megőrzött, bár látszott, hogy
földmozgások is voltak. A fent világító rések körüli kvarctömbökből jó néhány
lezuhant már. Néhány fal is leomlott, az utcákon pedig hasadékok látszottak.
A főút kör alakú térbe torkollott, amelyet további épületek öveztek. Az egyik
templomszerű építmény volt, gyönyörűen díszített, négyszögletes oszlopokkal. A tér
közepén a könyv borítóján látott, hatalmas szimbólum meredt fénylő, vörös
anyagból, körülötte kőből padsorok. Malone különleges memóriája azonnal eszébe
idézte azt, amit Einhard írt:
A tanácsnokok mindenki jólétének érdekében mérlegelnek a méltányosság és
igazságosság jelképe alatt. Ennek tetején a Nap helyezkedik el dicsőségesen
tündökölve. Aztán a Föld, amit egyszerű kör jelöl, majd a csillagok, amiket egyszerű
pontok jelölnek a körön belül. A kereszt a Földre emlékezteti őket, alatta pedig a tenger
hullámzik.
Körülbelül három méter magas, négyszögletes oszlopok is álltak a téren. Mindegyik
bíborszínű, örvénylő díszítésekben gazdag. Tizennyolcat számolt meg belőlük.
További írások voltak rajtuk, sűrű sorokban.
Törvényeket a kilenc tanácsnok alkot, és a határozatokat fölírják minden központi tér
törvényoszlopára, hogy mindenki tudomást szerezzen róluk.
– Einhard járt itt – mondta Christl. Neki is nyilván feltűntek ezek a dolgok. –
Pontosan olyan, amilyennek leírta őket.
– Minthogy nem osztottad meg velünk, hogy miket írt – jegyezte meg Dorothea -,
nem tudhatjuk, hogy így van-e.
Malone látta, hogy Christl nem vesz tudomást a nővére szavairól, hanem
elmélyülten vizsgálja az egyik oszlopot.
Mozaikábrákon lépdeltek. Henn a kövezetet tanulmányozta, odairányítva
lámpájának fénysugarát. Állatok, emberek, a mindennapi élet jelenetei – valamennyi
élénk színekkel ábrázolva. Néhány méternyire jó méternyi magas, tíz méter
átmérőjű, kör alakú kőemelvény látszott. Malone odasétált, és a közepébe nézett.
Kővel szegélyezett lyuk nyílt ott a földben.
A többiek is odaléptek.
Malone fogott egy kisebbfajta dinnye nagyságú követ, és átbillentette a nyíláson.
Eltelt tíz másodperc. Húsz. Harminc. Negyven. Egy perc. És még mindig semmiféle
hang nem hallatszott az üregből.
– Ez egy nagyon mély kút – mondta.
Hasonló méretű ahhoz a veremhez, amelyet ő ásott magának.
Dorothea odább ment a lyuktól. Werner utánalépett, és a fülébe súgta:
– Jól vagy?
A nő bólintott, de továbbra is kényelmetlenül érezte magát a férji aggódás miatt.
– Ennek véget kell vetnünk – súgta vissza. – Tegyél érte valamit!
A férfi bólintott.
Malone az egyik vörös oszlopot tanulmányozta.
Dorotheának minden lélegzetvétel perzselte az ajkát.
Werner Malone-hoz fordult:
– Nem lenne gyorsabb, ha két csoportra osztanánk, és úgy derítenénk föl a
terepet? Aztán majd itt találkozunk megint.
Malone megfordult.
– Nem rossz ötlet. Még van öt óránk a helikopter érkezéséig, és az alagúton elég
soká tart majd a visszaút. Csak egyszer tehetjük meg ezt az utat.
Senki nem vitatkozott.
– Szóval nincs semmiféle veszekedés! – szögezte le Malone. – Én megyek
Dorotheával, maga pedig Christllel és Henn-nel.
Dorothea Ulrichra pillantott. A férfi szeme azt mutatta, hogy rendben lesz a
dolog.
Így hát nem szólt semmit.
Malone úgy gondolta, hogy ha valaminek történnie kell, akkor az legyen most,
úgyhogy gyorsan beleegyezett Werner javaslatába. Arra várt, hogy ki teszi meg majd
az első lépést. Okos döntésnek tűnt egymástól távol tartani a nővéreket és a
házaspárt, és elégedetten vette tudomásul, hogy senki sem tiltakozik.
Ez azt jelentette, hogy most már végig kell játszania, amit ő maga rendezett így.
NYOLCVANHÉT
Malone és Dorothea elhagyta a központi teret, és bement a házak közé. Az épületek
olyan szorosan sorakoztak egymás mellett, akár a dominókockák. Némelyik üzletnek
tűnt, mert egy vagy két szobából állt, amelyek közvetlenül az utcára néztek, és más
rendeltetésük nyilván nem lehetett. Mások hátrafelé nyíltak, és gyalogutak vezettek
az üzletektől a kapukig. Malone nem látott se párkányt, se ereszt, se csatornákat. Az
építészeti stílus szívesen használt derékszögeket, átlókat és gúlákat – a lekerekített
formák és ívek egyértelműen kisebbségben voltak. Vastag, szürke kapcsokkal
összeerősített égetettagyag-csövek húzódtak háztól házig meg a külső falakon föl és
le – mindegyik szépen kifestve -, ami a dekoráció része volt, de Malone sejtése szerint
egyúttal praktikus célokat is szolgáltak.
Dorotheával megvizsgáltak egy lakást, ahová egy díszesen megmunkált
bronzkapun át jutottak. Egy mozaikpadlós központi udvar körül négy, négyzet alapú
szoba volt, mindegyik kőből kivájva, elég mélyen és pontosan. Az ónix- és
topázoszlopok inkább díszítményként szolgáltak, semmint támasztékul. Lépcső
vezetett föl a felső szintre. Ablak nem volt. Helyette a plafon még több kvarcból állt,
amelynek darabjait habarccsal erősítették össze. A gyönge külső fényt ez a réteg
áteresztette és fölerősítette, világosabbá téve a szobákat.
– Mindegyik üres – állapította meg Dorothea. – Mintha mindent összeszedtek,
majd távoztak volna.
– Lehet, hogy éppen ez történt.
A falakon képek. Szépen öltözött nők csoportjai ültek egy asztal két oldalán,
körülöttük további emberek. A háttérben a kék tengerben kardszárnyú delfin úszott
– hím, ahogyan hátúszójának formájából Malone megállapította. Csipkésen
szaggatott formájú jéghegyeken pingvincsapatok látszottak. Egy hajó is szelte a vizet
– hosszú és keskeny, két vitorlarúddal, a négyszögletű vitorlákon a központi térről
jól ismert, vörössel festett szimbólummal. Úgy tűnt, a valósághűség fontos szempont
volt. Minden arányosnak látszott. A falon tükröződött a lámpa fénye, ami közelebb
vonzotta a férfit, hogy meg is érintse annak felületét.
Valamennyi szobában a padlótól a plafonig húzódtak az agyagcsövek. A falakon
lévő festmények a csöveken is folytatódtak.
Malone leplezetlen gyönyörűséggel bámulta mindezt.
– Nyilván valami fűtési rendszer ez. Mindenképpen meleget kellett teremteniük.
– Milyen forrásból? – kérdezte a nő.
– A föld hőjéből. Ezek az emberek okosak voltak, de műszakilag nem túl fejlettek.
Azt hiszem, az a kút ott a főtéren egy geotermikus nyílás lehetett, amely ezt az egész
teret fűthette. További hőt vezethettek szét ezekben a csövekben az egész városba. –
Megdörgölte az egyik cső fénylő külsejét. – De amikor a hőforrás kezdett kiapadni,
bajba kerültek. Akkor itt az élet örökös küzdelem lehetett.
Az egyik külső falon hatalmas repedés húzódott. Malone végigkövette a
fénycsóvával.
– Ezt a területet az évszázadok alatt több földrengés is érhette. Csoda, hogy ilyen
épségben megúszta.
A nő egyik megjegyzésére sem reagált, úgyhogy megfordult.
Dorothea Lindauer a szoba túloldalán állt, és ráfogott egy pisztolyt.
Stephanie azt a házat figyelte, amelyet Danny Daniels útmutatása alapján találtak
meg. Régi és düledező volt, magányosan állt Maryland egyik zugában, sűrű erdőktől
és szántóföldektől övezve. Mögötte csűr. Nem láttak autót. Mindketten
fölfegyverkeztek, úgyhogy pisztollyal a kezükben szálltak ki a kocsiból. Egyikük sem
szólt.
Óvatosan közeledtek a nyitva hagyott bejárati ajtóhoz. A legtöbb ablak be volt
törve. Becslése szerint a ház területe két-háromszáz négyzetméter lehetett, de már
elég rozoga volt.
Óvatosan beléptek.
Az idő tiszta és hideg volt, a napfény bőven áradt befelé az ablakokon. Az
előtérben álltak, amelyből jobbra és balra is egy-egy szalon nyílt, velük szemben
pedig folyosó. A ház földszintes volt, és zegzugos. A helyiségeket tágas előterek
kötötték össze. Piszkos huzattal letakart bútorok álltak a szobákban, a falakról már
pergett a festék, a fapadló fölpúposodott.
Stephanie kaparászás hangját hallotta. Aztán halk tap, tap, tap. Valami mozog?
Jön?
Horkantást, majd morgást hallott.
Az egyik halira összpontosította a figyelmét. Davis ellépett mellette és
előreindult. Az egyik hálószoba ajtajához értek. Davis most mögéje lépett, de a
pisztolyát továbbra is lövésre készen tartotta. Stephanie tudta, hogy mit vár el tőle,
ezért az ajtófélfához osont és belesett. Két kutyát látott. Az egyik sárgásbarna és
fehér, a másik világosszürke. Mindketten mohón faltak valamit. Mindkettő nagy
testű és erős volt. Egyikük megérezte a jelenlétüket, és fölkapta a fejét. Pofája és orra
vérfoltos volt.
Az állat morogni kezdett.
A másik szintén megérezte a veszélyt, és felfigyelt.
Davis a nő mögé lépett.
– Te is látod? – kérdezte.
Stephanie látta.
A kutyák egy földön lévő húsdarabból lakmároztak.
Egy emberi karból, amelynek csuklóján sebek látszottak, három ujja pedig
hiányzott.
Malone a Dorothea kezében lévő fegyvert nézte.
– Le akar lőni?
– Maga szövetkezett a húgommal. Láttam, amikor bement a maga szobájába.
– Nem hiszem, hogy egy egyéjszakás kalandot szövetségnek lehetne nevezni.
– Ő gonosz.
– Maguk mindketten bolondok.
Malone a nő felé lépett. Dorothea előrebökött a pisztollyal. Malone megállt a
másik szobába vezető ajtó mellett. A nő körülbelül háromméternyire állt tőle egy
másik, fénylő mozaikkal telerakott fal előtt.
– Maguk elpusztítják egymást, ha nem hagyják abba – szögezte le Malone.
– Most nem fog győzni a húgom.
– Miben nem fog győzni?
– Én vagyok az apám örököse.
– Nem maga az. Mindketten azok. Az a baj, hogy ezt egyikük sem érti.
– Hallotta őt. Igényt tart az örökségre. Nem lehet vele egyezkedni.
Ez igaz volt, de Malone-nak most már elege lett az egészből. Különben sem ez
most a megfelelő idő erre!
– Tegyen, amit akar, de én most kimegyek innen.
– Akkor lelövöm.
– Tegye meg!
Megfordult, és az ajtó felé indult.
– Komolyan mondtam, Malone!
– Csak feltart.
A nő meghúzta a ravaszt.
Klikk!
Malone továbbment. Dorothea újból meghúzta a ravaszt. Megint csak klikk.
Malone megállt, és szembefordult vele.
– Átkutattattam a csomagját, mialatt ettünk a bázison. Megtaláltam a pisztolyt. –
Látta az elképedést a nő arcán. – Ezt láttam jónak, miután láttam a dührohamát a
gépen. Kivettem a golyókat a tárból.
– A földbe lőttem – mondta a nő. – Nem lőttem volna magára.
Malone kinyújtotta karját a pisztolyért.
Dorothea odalépett, és átadta.
– Teljes szívemből gyűlölöm Christlt.
– Észrevettük, de ez most ártalmas. Megtaláltuk, amit a családja keresett. Amire a
nagyapja meg az apja föltette egész életét. Ez sem izgatja?
– Én nem ezt kerestem.
Malone érezte a zavart a nő hangjában, de úgy döntött, most nem kíváncsiskodik.
– És mi van azzal, amit maga keresett? – kérdezte a nő.
Igaza volt. Itt az NR-1A-nak semmi nyoma.
– Az az ügy még nem zárult le.
– Ez lehet az a hely, ahová az apáink jöttek.
Mielőtt Malone válaszolhatott volna erre a feltevésre, messziről két pukkanás
törte meg a csendet.
Aztán még egy.
– Ezek lövések! – kiáltott föl.
Mindketten kirohantak a szobából.
Stephanie észrevett még valamit.
– Nézz jobbra!
A belső falon hatalmas nyílás látszott. A téglalap mögött sötétség. Stephanie látta,
hogy mancsnyomok vezetnek a porban és piszokban a nyíláshoz és onnan el.
– Úgy tűnik, tudják, mi van a fal mögött.
A kutyák teste megfeszült. Mindketten ugatni kezdtek.
A nő figyelme visszaterelődött az állatokra.
– Ezeknek el kéne tűnniük innen.
A kutyákra célozva álltak, azok nem tágítottak, őrizték zsákmányukat, ezért
Davis az ajtó másik oldalára lépett.
Az egyik kutya előrelendült, de aztán megtorpant.
– Lőni fogok – mondta Davis.
Fölemelte fegyverét, és a két állat között a földbe lőtt. A kutyák felnyüszítettek, és
rémülten ugráltak összevissza. Davis megint lőtt, erre a kutyák kirohantak az
előtérbe. Ott megtorpantak, mert észrevették, hogy otthagyták az ételt. Stephanie is a
padlóba lőtt, mire a kutyák megfordultak és elrohantak. Eltűntek a bejárati ajtón
keresztül.
Stephanie nagyot sóhajtott.
Davis bement a szobába, és letérdelt a szétmarcangolt kar mellé.
– Meg kell néznünk, mi van lent.
Stephanie nem igazán értett egyet vele – mi értelme lenne? -, de tudta, hogy
Davisnek muszáj körülnéznie. Az ajtónyíláshoz lépett. Jobbra forduló falépcső
vezetett lefelé, a teljes sötétségbe.
– Nyilván egy régi pince.
Elindult lefelé. Davis követte. A fordulóban megállt. A sötétség oszladozni
kezdett, ahogy szeme hozzászokott a feketeséghez. A homályból egy körülbelül
három-négy négyzetméteres szoba bontakozott ki, amelynek falait a sziklából vájták
ki. A föld kőporral volt tele. Vastag faoszlopok támasztották a plafont. A hűvös
levegő mozdulatlan volt.
– Legalább nincs több kutya – jegyezte meg Davis.
Aztán Stephanie észrevette.
A kabátot viselő test hason feküdt, fél karja csonkán meredt oldalra. Rögtön
ráismert, pedig a golyó szétroncsolta az orrot és a fél szemet.
Langford Ramsey.
– Adósság megfizetve – mondta.
Davis ellépett mellette, és a holttesthez ment.
– Bárcsak én tehettem volna!
– Jobb így.
Zajt hallottak felülről. Lépéseket. Stephanie tekintete a plafonra tapadt.
– Ez nem kutya – suttogta Davis.
NYOLCVANNYOLC
Malone és Dorothea kirohant a házból, de csak üres utcát láttak. Ismét lövés dörrent.
Malone hallotta, merről.
– Erre! – kiáltotta.
Ellenállt a kísértésnek, hogy rohanjon, de azért szaporázta lépteit a központi tér
felé, bár a rengeteg ruhadarab és a súlyos hátizsák mindkettejüket eléggé
akadályozta. Megkerülték a körbekerített kutat, és egy másik széles úton siettek
tovább. Itt, a város belsejében több nyomát lehetett látni a geológiai mozgásoknak.
Sok épület összedőlt. Falak omlottak le vagy repedtek meg. Kisebb-nagyobb
kődarabok hevertek az úton. Malone óvatosan lépdelt. Nem bízhatott meg teljes
mértékben a lábaiban egy ilyen egyenetlen terepen.
Valamit észrevett a szeme sarkából. Az egyik halványan világító kristály mellett
hevert. Megállt. Dorothea szintén.
Egy sapka? Itt? Ezen az ősi és elhagyott helyen ez valóságos szentségtörésnek
tűnt.
Közelebb lépett.
Narancsvörös szövet. Fölismerhető.
Lehajolt. A sapkán lévő jelvényen ez állt:
EGYESÜLT ALLAMOK
HADITENGERÉSZETE
NR-1A
Szent Isten!
Dorothea is elolvasta.
– Ez lehetetlen!
Malone a sapka belsejébe pillantott. Fekete tintával egy név volt beleírva:
VAUGHT. Eszébe jutott a vizsgálati jelentés. Doug Vaught gépész, reaktorkezelő. Az
NR-1A legénységének egyik tagja.
– Malone!
A hatalmas belső tér másik oldaláról szólították.
– Malone!
Christl volt az. Malone agya visszakapcsolt a jelenbe.
– Merre vagy? – kiáltotta Malone.
– Erre!
Stephanie tudta, hogy ki kell menekülniük ebből a föld alatti csapdából. Ez a
legutolsó hely, ahol szembe akarnának szállni bárkivel.
Egyetlen ember lépései koppantak fönt, a ház túlsó oldalán, messze attól a
helytől, ahol a lépcső kezdődött. Így hát Stephanie halkan föllopózott a lépcsőn, és
megállt a tetején. Óvatosan kilesett a nyitott falnyíláson, senkit sem látott, ezért
kilépett. Intett Davisnek, aki az előtérbe vezető ajtó egyik oldalára ugrott, ő meg a
másikra.
Kipillantott.
Senki.
Davis ment előre, a nőre nem is várva. Stephanie követte az előcsarnokba. Még
mindig senki! Aztán mozgást vett észre az egyik szalon túloldalán nyíló szobában,
ami konyha vagy ebédlő lehetett.
Egy nő tűnt fel.
Diane McCoy.
Épp ahogy Daniels mondta!
Egyenesen feléje tartott. Davis is előjött az előtér másik oldaláról.
– A vadnyugati hős és társa! – mondta McCoy – Meg akarják menteni a világot?
McCoy hosszú gyapjúkabátot viselt kigombolva, alatta pedig nadrágot, inget és
csizmát. A keze üres volt, csizmája bőrsarkának ütemes kopogása pedig megegyezett
azzal, amit lentről hallottak.
– Van fogalmuk arról – folytatta McCoy -, hogy mennyi bajt okoztak? Olyasmibe
ütötték bele az orrukat, amihez semmi közük!
Davis McCoyra emelte fegyverét.
– Csöppet se érdekel! Maga áruló!
Stephanie nem mozdult.
– Ez bizony nem szép dolog! – mondta egy másik hang. Férfié.
Stephanie megfordult.
A szemközti szalonban alacsony, de izmos, kerek képű férfi tűnt fel, és egy
HK53-as automata fegyvert fogott rájuk. Stephanie jól ismerte ezt a karabélyt.
Negyven golyó fér bele, gyorsan tüzel, durván hatékony És arra is rájött, hogy ki az,
aki rájuk fogja.
Charlie Smith.
Malone a zsebébe gyűrte a sapkát, és rohant. Az utca hosszan elnyúló, legalább hat
méter hosszú teraszokban ereszkedett lépcsőzetesen egy félkör alakú térre, amely
egy oszlopos épülettel szemben terült el. Az épületen körben szobrok álltak, fölöttük
pedig újabb négyszögletes oszlopok.
Christl az épület csarnokának oszlopai között állt, maga mellé engedett
pisztollyal. Malone átkutatta a holmiját, de a nőt nem motozta meg. Ez fölhívta volna
mindenki figyelmét arra, hogy nem is olyan ostoba, mint amilyennek mutatni
szeretné magát, ő pedig nem akarta elveszíteni az abból származó előnyt, hogy a
többiek lebecsülik.
– Mi folyik itt? – lihegte.
– Wernert megölte Henn.
Hallotta, hogy Dorothea felnyög.
– Miért?
– Gondolkozz csak, drága nővérem! Ki ad Ulrichnak parancsokat?
– Anya? – kérdezte, de egyúttal állította is Dorothea.
Most nincs idő családi vitákra!
– Hol van Henn?
– Szétváltunk. Éppen akkor jöttem vissza, amikor lelőtte Wernert. Előkaptam a
pisztolyomat és lőttem, de Henn elmenekült.
– Miért van nálad fegyver? – kérdezte Malone.
– Inkább úgy fogalmaznék: milyen jó, hogy elhoztam!
– Hol van Werner? – kérdezte Dorothea.
– Odabent – intett Christl.
Dorothea felrohant a lépcsőn. Malone utána. Egy olyan kapun keresztül jutottak
be az épületbe, amelynek kerete díszes bádognak tűnt. Bent egy magas és hosszú
előtér volt, amelynek padlóját és falait kék és aranyszínű csempékkel rakták ki.
Mindenfelé medencék, az aljukon simára koptatott kavicsréteg. Egymás mögött
sorakoztak, oldalukon kőkorlátok. Üveg nélküli ablaknyílásokat takartak el
bronzrácsok, a falakat pedig mozaikok díszítették. Tájképek, állatok, fiúk valami
skótszoknya-szerűségben, nők fodros szoknyában, némelyikük kezében korsó,
másokéban kupa vagy tál. Malone kint már észrevette, hogy a timpanonok tetejét
rézborítás, az oszlopokat pedig ezüstminta díszíti. Itt bent pedig bronzüstöket és
ezüstszerelvényeket látott. A fémmegmunkálás egyértelműen díszítő, művészi
célokat szolgált ebben a társadalomban. A mennyezet kvarcból készült. A hatalmas
boltívet gerenda tartotta, amely a terem hosszában, középen nyújtózott. A medencék
oldalán és alján lefolyócsövek tették egyértelművé, hogy egykor víz volt bennük.
Fürdőház lehetett, összegezte magában Malone.
Werner az egyik medencében elterülve hevert.
Dorothea odarohant hozzá.
– Megható jelenet, ugye? – kérdezte Christl. – A jó és hű feleség gyászolja drága
férjét.
– Add ide a fegyvert! – mondta Malone.
A nő metsző pillantást vetett rá, de azért odaadta a pisztolyt. Malone látta, hogy
ugyanaz a típus, mint a Dorotheáé. Isabel láthatóan nagy gondot fordított arra, hogy
lányai esélyei azonosak legyenek. Kivette a tárat, és a pisztollyal együtt mindkettőt a
zsebébe süllyesztette.
Odament Dorotheához, és látta, hogy Werner egyetlen lövést kapott, a fejébe.
– Kétszer tüzeltem Hennre – mondta Christl. A terem túlsó végében álló
emelvény mögött nyíló ajtóra mutatott. – Arra menekült.
Malone lecsúsztatta válláról a hátizsákot, kicipzárazta a középső részt, és elővett
egy kilenc milliméteres, automata pisztolyt. Amikor Taperell átkutatta a többiek
csomagjait, és megtalálta Dorothea pisztolyát, Malone bölcsen arra kérte az ausztrált,
hogy csúsztasson egy fegyvert az ő zsákjába.
– Rád más szabályok vonatkoznak? – kérdezte Christl.
Malone nem reagált.
Dorothea felállt.
– Ulrichot akarom!
Hallani lehetett hangjában a gyűlöletet.
– Miért ölhette meg Wernert?
– Anyám utasítására. Mi másért? – kiáltotta Dorothea. Szavai hosszan
visszhangzottak a fürdőcsarnokban. – Ő ölette meg Sterling Wilkersont, csak hogy
távol tartsa tőlem. Most pedig Wernert.
Christl megérezte, hogy Malone nem érti.
– Wilkerson volt az az amerikai ügynök, akit az a Ramsey küldött, hogy
kémkedjen utánunk. Ő volt Dorothea legutóbbi szeretője. Ulrich még
Németországban lőtte agyon.
Malone egyetértett azzal, hogy Hennt elő kell keríteni.
– Tudnék segíteni – mondta Christl. – Ketten jobb, mint egyedül. És én ismerem
Ulrichot. A gondolkodásmódját.
Malone ebben biztos volt, így elővette a zsebéből a tárat, beletette a pisztolyba, és
visszaadta a nőnek.
– Én is kérem az enyémet – mondta Dorothea.
– Fegyverrel jött? – kérdezte Malone-tól Christl.
A férfi bólintott.
– Nagyon egyformák vagytok.
Dorothea védtelennek érezte magát. Christlnél volt fegyver, Malone pedig
egyszerűen visszautasította a kérését.
– Miért legyen ő előnyben? – kérdezte. – Megőrült?
– A maga férje meghalt – emlékeztette Malone.
A nő lepillantott Werner testére.
– Már régóta nem volt a férjem. – Szavai szomorúak és lelkifurdalásosak voltak. –
De ez nem jelenti azt, hogy a halálát kívántam volna. – Christlre meredt. – Nem így.
– Ez a kutatás kezd elég sokba kerülni. – Malone egy pillanatnyi szünetet tartott.
– Mindkettőtöknek.
– Nagyapának igaza volt – mondta Christl. – A történelemkönyveket át fogják
írni, egyedül az Oberhausereknek köszönhetően. Az a dolgunk, hogy erről
gondoskodjunk. A családért.
Dorothea úgy vélte, hogy az apja és a nagyapja pontosan ugyanezt mondaná. De
azért azt is megkérdezte:
– És mi van Henn-nel?
– Fogalmunk sincs mire utasíthatta őt anya – mondta Christl. – Úgy vélem, meg
fog ölni engem és Malone-t. – A pisztollyal Dorotheára mutatott. – Neked kell lenned
az egyetlen túlélőnek.
– Hazudsz! – sziszegte Dorothea.
– Tényleg? Akkor hol van Ulrich? Miért menekült el, amikor szembeszálltam
vele? Miért ölte meg Wernert?
Dorothea nem tudott válasszal szolgálni.
– Semmi értelme a vitának – jegyezte meg Malone. – Gyerünk, kapjuk el, és
zárjuk le ezt az egészet!
Malone egy kapun kiment a fürdőcsarnokból. Egy hosszú folyosóról több szoba nyílt,
amelyek vagy raktárnak vagy dolgozószobának tűntek, minthogy színeik kevésbé
voltak díszesek, a falakon pedig nem voltak festmények. A mennyezet itt is
kvarckristályokból állt, halvány fénye bevilágította a teret. Christl Malone mellett
lépdelt, Dorothea mögöttük ment.
Elértek egy csomó kisebb helyiséghez, amelyek öltözőfülkék lehettek, majd újabb
raktárak következtek. Egyforma kerámiacsövek húzódtak a földön és a falakon.
Útelágazáshoz értek.
– Én erre megyek – mondta Christl.
Malone egyetértett.
– Mi a másik irányba.
Christl jobbra indult, aztán hamarosan eltűnt egy fordulónál a hideg, szürke
homályban.
– Maga is tudja, hogy ő egy hazug disznó! – suttogta Dorothea.
Malone arrafelé figyelt, amerre Christl ment, majd megkérdezte:
– Gondolja?
NYOLCVANKILENC
Charlie Smith ura volt a helyzetnek. Diane McCoy jól tájékoztatta, amikor azt
mondta, hogy várjon a pajtában, míg mind a két látogató bemegy a házba, aztán
halkan foglalja el a helyét itt, az első szalonban. McCoy ekkor bejön majd, felfedi
magát, aztán rendezik a dolgokat.
– Dobják el a fegyvereket! – parancsolta.
Fém koppant a fapadlón.
– Maguk voltak azok ott, Charlotte-ban? – kíváncsiskodott Smith.
A nő bólintott. Stephanie Nelle. Magellán Ügyosztály. Igazságügyi minisztérium.
McCoy már elmondta a nevüket és beosztásukat.
– Honnan tudták, hogy ott leszek Rowlandnél? – kérdezte kíváncsian Smith.
– Maga kiszámítható, Charlie! – mondta Nelle.
Smith ebben kételkedett. Viszont ezek ott voltak.
Kétszer is.
– Már régóta tudok magáról – mondta neki Edwin Davis. – Nem a nevét vagy
azt, hogy néz ki, és hol lakik. De tudtam, hogy maga létezik, és Ramseynek dolgozik.
– Tetszett a kis műsorom Biltmore-ban?
– Maga tényleg profi – mondta Nelle. – Azt a menetet maga nyerte.
– Örömömet lelem a munkámban. Most azonban sajnos éppen munkáltató és
munka nélkül vagyok.
Előbbre lépett néhányat.
– Tisztában van azzal – kérdezte Nelle -, hogy vannak, aki tudják, hogy itt
vagyunk?
Smith felkuncogott.
– Ő is ezt mondta – intett McCoy felé. – Tudja, hogy az elnök gyanakszik rá. Az
elnök küldte ide magukat, hogy csapdába ejtsék ezt a nőt. Daniels engem nem
említett véletlenül?
Nelle csodálkozó arcot vágott.
– Gondoltam! Úgy hitte, hogy csak hármasban lesznek. Hogy megbeszéljék.
– Ezt mondta neki? – kérdezte Nelle McCoytól.
– Ez az igazság. Daniels azért küldte magukat, hogy engem elkapjanak. Az elnök
nem engedheti, hogy ebből egyetlen szó is nyilvánosságra kerüljön. Túl sokat
kérdeznének. Ezért maguk az egész hadsereg.
McCoy kivárt.
– Ahogy mondtam: a vadnyugati hős és társa.
Malone-nak fogalma sem volt róla, hová vezet a folyosók labirintusa. Esze ágában
sem volt azt tenni, amit Christlnek mondott, ezért azt súgta Dorotheának:
– Jöjjön velem!
Visszamentek, ahonnan jöttek, vagyis a fürdőterembe.
A külső falon három másik ajtó nyílt. Malone odaadta a nőnek az elemlámpát.
– Nézze meg, mi van azokban a szobákban!
Dorothea először meglepetten nézett, de aztán Malone látta, hogy felvillan benne
a felismerés. Gyors a felfogása, azt meg kell hagyni. Az első szobában nem volt
semmi, de a második ajtónál a nő intett, hogy menjen oda.
Malone odalépett, és meglátta a földön a halott Ulrich Hennt.
– A negyedik lövés – mondta. – Bár nyilván ez volt az első, amit Christl kilőtt,
hiszen Henn jelentette a nagyobb veszélyt. Különösen az üzenet után, amelyet az
anyjuk küldött. Azt gondolta, hogy maguk hárman szövetkeztek ellene.
– A kígyó! – mormolta Dorothea. – Ő ölte meg mind a kettőt.
– És magát is meg akarja ölni.
– És magát?
Malone vállat vont.
– Nem tudom elképzelni, miért hagyna élni.
Tegnap éjjel elhagyta az ébersége. A veszélyérzet és az adrenalin megtette, amit
kellett. A szex mindig jó módszer volt, hogy csillapítsa a félelmeit – és ez már bajba
sodorta évekkel ezelőtt, amikor először volt bevetésen a Magellán Ügyosztálytól.
De most nem! Visszanézett a fürdőcsarnokba, és közben azon töprengett, mi
legyen a következő lépése. Gyorsan peregtek az események. Az kellene...
Valami oldalról fejbe vágta.
Egész testén átviharzott a fájdalom. A szeme káprázott.
Aztán újabb ütés. Még erősebb.
A karja megremegett. A keze ökölbe szorult.
Elvesztette az eszméletét.
Stephanie felmérte a helyzetüket. Daniels fenemód kevés információval látta el,
amikor ideküldte őket! De a hírszerzés lényege az improvizáció. Most meg is teheti,
amiről prédikálni szokott.
– Ramsey örülhetett, hogy magával dolgozott – mondta. – Sylvian tengernagy
halála pedig valóságos mestermű volt.
– Én is így gondolom – mondta Smith.
– Kikészíteni a vérnyomását! Zseniális!
– Így ölte meg Millicent Sennt is? – vágott közbe Davis. – Fekete bőrű nő volt.
Hadnagy a haditengerészetnél, Brüsszelben. Tizenöt éve.
Smith megpróbált visszaemlékezni.
– Ja, igen. Ugyanígy. De azok más idők voltak, más földrész...
– De én ugyanaz – mondta Davis.
– Maga ott volt?
Davis bólintott.
– Kije volt magának az a nő?
– Érdekesebb, hogy kije volt Ramseynek.
– Most megfogott. Sosem kérdeztem. Csak elvégeztem, amiért megfizetett.
– Ramsey azért fizetett magának, hogy megölje? – kérdezte Nelle.
Smith vigyorgott.
– Ha nem teszem meg, hamarosan én lettem volna halott. Bármi volt is a terve,
azt nem akarta, hogy én is ott legyek, ezért lelőttem. – Intett a fegyverrel. – Ott van, a
hálószobában. Szép kis lyukkal abban a huncut agyában.
– Van egy kis meglepetésem a maga számára, Charlie – mondta Stephanie.
A férfi fürkészőn pillantott a nőre.
– Az a holttest nincs ott.
Dorothea még egyszer Malone halántékához vágta a nehéz fémlámpát.
A férfi a földre rogyott.
Dorothea fölkapta a pisztolyát.
Most véget vet ennek a dolognak Christl és közte! Most azonnal.
Stephanie látta, hogy Smith meglepődik.
– Hát hová lett? Fölkelt és elment?
– Menjen és nézze meg!
Smith a nő arcába nyomta a fegyvert.
– Maga megy elöl.
Stephanie nagy levegőt vett, és megacélozta az idegeit.
– Valamelyikük fogja azt a két pisztolyt, és dobja ki az ablakon! – rendelkezett
Smith, szemét a nőn tartva.
Davis megtette.
Smith leengedte a puskát.
– Oké, akkor nézzük meg! Maguk mennek elöl. Végigmentek a folyosón, és
beléptek a hálóba.
Nem volt ott más, mint az üres ablakkeret, a nyílás a falban meg egy véres kéz.
– Magát átverték – mondta Stephanie. – Méghozzá ez a nő.
McCoy hátrahőkölt a vád hallatán.
– Én tízmillió dollárt fizettem magának.
Ez láthatóan nem érdekelte Smitht.
– Hol az az átkozott hulla?
Dorothea sietett. Tudta, hogy Christl vár rá. Egész életükben vetélkedtek. Egyikük
mindig ki akarta csinálni a másikat. Georg volt az egyetlen, ami neki sikerült,
Christlnek pedig nem.
Mindig azon töprengett, hogy vajon miért nem.
Most már tudta.
Kivert a fejéből minden zavaró gondolatot, és az előtte elterülő homályra
összpontosított. Vadászott már éjszaka, lopódzott már zsákmány után a holdfényes
bajor erdőségben, a megfelelő pillanatra várva. A húga legjobb esetben is kétszeres
gyilkos. Most beigazolódott minden rossz, amit valaha gondolt róla. Senki nem fogja
a szemére vetni, ha lelövi ezt a szukát.
A folyosó háromméternyire véget ért.
Két ajtó nyílt: egy balra, egy jobbra.
Pánikroham lett úrrá rajta.
Melyik lehet az?
KILENCVEN
Malone kinyitotta a szemét és tudta, hogy mi történt. Lüktető púpot tapogatott ki a
halántékán. A fenébe! Dorotheának fogalma sincs, mibe mászik bele.
Föltápászkodott, és megpróbálta legyűrni a hányingert.
A francba! Majdnem betörte a koponyáját! Habozott, és közben a fagyos levegő
kissé felfrissítette az agyát.
Gondolkozz! Koncentrálj! Az egészet jól kigondolta. De nem úgy sült el, ahogyan
számította, ezért kiverte a fejéből a fölösleges találgatásokat, és elővette a zsebéből
Dorothea pisztolyát.
Amit Christltől elvett, az ugyanilyen típusú volt. Amikor azonban visszaadta
neki, kihasználta a helyzetet, és azt az üres tárat tette bele, amelyik a Dorotheáé volt.
Most tehát behelyezte a töltött tárat a nála maradt Heckler & Kochba. Borongó
elméjét gondolkodásra, merev ujjait mozgásra ösztökélte.
Aztán az ajtó felé tántorgott.
Stephanie rögtönzött. Minden olyasmivel próbálkozott, amiről úgy gondolta, hogy
kizökkentheti Smitht. Diane McCoy tökéletesen játszotta a maga szerepét. Daniels
röviden elmondta nekik korábban, hogy miként küldte McCoyt Ramsey nyomába,
először azért, hogy társa legyen az összeesküvésben, aztán hogy ellenfele legyen,
csak hogy állandó lépéskényszerbe hozza Ramseyt. A méh repülés közben nem tud
megcsípni, állapította meg az elnök. Daniels azt is elmondta, hogy amikor megtudta,
mi történt Millicent Senn-nel néhány éve Brüsszelben, McCoy azonnal önként
vállalkozott. Annak érdekében, hogy a legcsekélyebb esély legyen a sikerre, az ő
rangjával és képességeivel kellett bírnia az illetőnek, minthogy Ramsey sosem
foglalkozott beosztottakkal, pláne nem bízott meg bennük. Mihelyt az elnök
tudomást szerzett Charlie Smithről, McCoy könnyen tudta őt is irányítani. Smith hiú,
mohó fickó, aki túlságosan hozzászokott a sikerhez. Daniels elmondta nekik, hogy
Ramsey meghalt, hogy Smith lőtte le, és hogy Smith elő fog kerülni, de sajnos
mindössze ennyi volt, amit meg tudott osztani velük. Az, hogy McCoy
összezördüljön velük, szintén a terv része volt. De hogy mindebből majd mi sül ki,
arról egyiküknek sem volt fogalma.
– Vissza, az előtérbe! – rendelkezett Smith, puskájával mutatva az utat.
Visszamentek a két első szalon közötti előcsarnokba.
– Maga nagy bajban van – mondta Stephanie.
– Én meg azt hiszem, inkább maguk vannak nagy bajban.
– Tényleg? Meg akar gyilkolni két helyettes nemzetbiztonsági tanácsadót meg az
igazságügyi minisztérium egy magas rangú alkalmazottját? Nem hinném, hogy
vágyna arra a forró helyzetre, ami ebből következne. Lelövi Ramseyt? Kit érdekel?
Minket biztos, hogy nem. Örülünk, hogy megszabadultunk tőle. Senki se fogja magát
zargatni emiatt. A mi esetünk azonban más.
Látta, hogy az érvelése hatásos.
– Maga mindig nagyon óvatos volt – mondta Stephanie. – Erről lehetett
megismerni. Semmi nyom, semmi bizonyíték. A mi lelövésünk azonban egyáltalán
nem illene magához. És különben is lehet, hogy mi szeretnénk alkalmazni. Végtére is
maga jól végzi a dolgát.
– Oké! – kuncogott Smith. – De azt kétlem, hogy alkalmaznának. Beszéljünk
őszintén! Én azért jöttem, hogy segítsek neki – intett McCoy felé – egy bizonyos ügy
megoldásában. Valóban fizetett nekem tízmilliót, és hagyta, hogy megöljem Ramseyt,
úgyhogy ezt a javára kell írnom. Azt akarta, hogy magukat tüntessem el. De már
látom, hogy ez nem jó ötlet. Azt hiszem, számomra az lesz a legjobb, ha eltűnök.
– Beszéljen Millicentről! – mondta Davis.
Stephanie azon csodálkozott, hogy eddig ilyen csendben volt.
– Miért olyan fontos ő? – kérdezte Smith.
– Csak úgy. Szeretném tudni, mi történt vele, mielőtt maga elmegy.
Dorothea óvatosan a két ajtó felé osont. Szorosan a folyosó jobb oldali fala mellett
lopódzott, és éberen figyelte, hogy mozdul-e valami a homályban.
Semmi.
Elért az ajtóhoz, és gyors pillantást vetett a jobb oldali szobába. Talán tíz
négyzetméteres lehet, felülről megvilágítva. Üres, mindössze egy test támaszkodik
benne a szembenső falhoz.
Egy takaróba csavart férfi, narancsszínű nejlon kezeslábasban. A halvány fényben
olyan, mint egy fekete-fehér fotó. Keresztbe vetett lábbal ült, feje balra billent, szeme
pislogás nélkül meredt a nőre.
Dorothea megbabonázva közeledett felé.
A férfi fiatal volt, a húszas évei vége felé. Dús, barna haja és keskeny, szögletes
arca volt. Ültő helyében halt meg, és tökéletesen konzerválódott. Dorothea szinte
várta, hogy megszólaljon. Nem viselt kabátot, viszont a narancssárga sapkája
ugyanolyan volt, mint amilyet kint találtak. Egyesült Államok Haditengerészete. NR1A.
Amikor vadászni jártak, az apja mindig figyelmeztette a fagyásveszélyre. A test,
mondta, föl fogja áldozni az ujjakat, a lábujjakat, a kezet, az orrot, a fület, az állat, az
orcát, hogy megőrizze a vér áramlását a létfontosságú szervekhez. De ha a hideg
továbbra is marad, és nem sikerül enyhíteni, akkor a tüdő végül elvérzik, és a szív
megáll. A halál lassú, fokozatos és fájdalommentes. Az ez ellen folytatott hosszú és
kilátástalan harc azonban igazi agónia. Különösen akkor, ha semmit nem lehet tenni
a megakadályozására.
Ki volt ez az ember?
Dorothea neszt hallott hátulról.
Megpördült.
Valaki föltűnt a hall másik oldalán lévő szobában. Húszméternyire. Fekete alak
az ajtó keretében.
– Mire vársz, nővér? – kiáltotta Christl. – Gyere, kapj el!
Malone visszament a fürdőcsarnok mögötti folyosóra, és hallotta, hogy Christl rákiált
Dorotheára. Balra fordult, mert úgy tűnt, hogy arról jött a hang. Végigsietett egy
folyosón, amely jó tíz méterrel odább egy terembe torkollott. Óvatosan, a jobbra és
balra nyíló szobákra ügyelve közelített. Menet közben vetett egy-egy pillantást rájuk.
Ezek is raktárak meg műhelyszerűségek voltak. A homályos helyiségekben nem volt
semmi érdekes.
Az utolsó előttinél megállt.
Valaki hevert a földön.
Egy férfi.
Bement a szobába.
Középkorú, rövidre vágott, rozsdabarna hajú, fehér ember volt. Hason feküdt, a
karja a teste mellett, lába kinyújtva, mint valami ember formájú kőszikla. Mellette
takaró hevert. Narancssárga haditengerészeti zubbony volt rajta, amelynek bal
zsebére a JOHNSON nevet tűzték. Malone agya rögtön kapcsolt: Jeff Johnson, 2.
osztályú elektrotechnikus. Az NR-1A-ról.
A szíve hevesen kezdett verni.
Úgy tűnt, a tengerész egyszerűen lefeküdt, és hagyta, hogy a hideg
elhatalmasodjék rajta. Malone a haditengerészetnél úgy tanulta, hogy senki sem fagy
halálra, hanem amikor a hideg levegő elborítja a csupasz bőrt, akkor a felszínhez
közeli erek összehúzódnak, hogy mérsékeljék a hőveszteséget, és a vért a
létfontosságú szervek felé tereljék. A hideg kéz, meleg szív mondás nem minden alap
nélküli. Eszébe jutottak a figyelmeztető jelek. Először fülzúgás, aztán szúró, majd
tompa fájdalom, végül hirtelen elfehéredés. A halál akkor áll be, amikor a test belső
hőmérséklete csökken, és a létfontosságú szervek leállnak.
Aztán a test megfagy.
Itt, ebben a nedvesség nélküli világban a holttesteknek tökéletes állapotban
kellene konzerválódniuk, de Johnsonnak nem volt ilyen szerencséje. Arcáról és
álláról fekete bőrdarabkák váltak le. Orcáján márványszerűen sárgult hegek
látszottak, némelyik furcsa maszkká merevedett. Szemhéja lezárva fagyott meg,
szempilláiról jégdarabkák csüngtek. Utolsó lehelete két jégcsappá fagyott, amelyek
az orrából a szájáig lógtak, mint a rozmár agyarai.
Fölhorgadt benne a harag az amerikai haditengerészet ellen. Ezek a rohadt,
mocskos disznók hagyták meghalni ezeket az embereket!
Magányosan.
Segítség nélkül.
Elfeledve.
Lépéseket hallott, ezért visszahúzódott a terembe. Kilesett éppen akkor, amikor
Dorothea tűnt fel az utolsó szobában, aztán el is tűnt egy másik ajtón át.
Hagyta, hogy menjen.
Ő pedig követte.
KILENCVENEGY
Smith a nőt bámulta. Az mozdulatlanul feküdt az ágyban. Megvárta, amíg a nő kiüti
magát, hiszen az alkohol tökéletes altatóként működik. A nő sokat ivott, jóval többet,
mint máskor, hiszen ünnepelte azt, amiről úgy gondolta, hogy házasság lesz az
Egyesült Államok haditengerészetének fényes karrier előtt álló kapitányával. De rossz
fiút választott. Langford Ramsey kapitánynak esze ágában sem volt elvenni őt. Inkább
holtan akarta látni, csinos összeget fizetve azért, hogy ez megtörténjen.
A nő nagyon szép volt. Hosszú, selymes hajú. Egyenletesen sötét bőrű. Finom
arcvonású. Felhajtotta a takarót, és csak bámulta a nő meztelen testét. Karcsú és
formás, semmi sem látszik abból, hogy terhes lenne, pedig őt így tájékoztatták.
Ramsey megszerezte a nő haditengerészeti orvosi leleteit, amelyek szívritmuszavarról
szóltak, amit az utóbbi hat évben kétszer is kezelni kellett. Nyilván örökletes dolog. És
az alacsony vérnyomás is problémát jelent.
Ramsey további munkákat ígért neki, ha ez a mostani jól sikerül. Szeretett
Belgiumban lenni, mert az európaiakat sokkal kevésbé találta gyanakvónak, mint az
amerikaiakat. De most ez sem számított. A nő halálának okát nem lehet majd
kideríteni.
Elővette a fecskendőt, és úgy döntött, hogy a nő hónalja lesz a legjobb hely az
injekcióra. Egy apró szúrásnyom marad majd, amit remélhetőleg észre sem vesznek,
hacsak nem lesz boncolás. De még ha lesz is, a vérben vagy a szövetekben akkor sem
találnak majd semmit.
Csak egy apró szúrásnyomot a hóna alatt.
Óvatosan fölemelte a nő könyökét, és beszúrta a tűt.
Smith nagyon jól emlékezett rá, mi történt azon a brüsszeli éjszakán, de bölcsen úgy
döntött, hogy nem osztja meg a részleteket a tőle másfél méterre álló férfival.
– Várom a választ – mondta Davis.
– A nő meghalt.
– Maga ölte meg.
Smith kíváncsi lett.
– Miatta van ez az egész?
– Maga miatt.
Nem tetszett neki Davis hangjának keserű éle, ezért megismételte:
– Elmegyek.
Stephanie csendben figyelte, hogy Davis ujjat húz foglyul ejtőjükkel. Lehet, hogy
Smith nem akarja megölni őket, de biztosan megteszi, ha rákényszerül.
– Nagyon jó ember volt – mondta Davis. – Nem kellett volna meghalnia.
– Ezt Ramseyvel kellett volna megvitatnia. Ő akarta holtan látni.
– Ő ütötte-verte folyton.
– Lehet, hogy éppen ez tetszett a nőnek, nem?
Davis előrelépett egyet, de Smith megállította a fegyver csövével. Stephanie
tudta, hogy ha meghúzza a ravaszt, akkor nem sok marad Davisből.
– Maga idegesítő egy alak – mondta Smith.
Davis szemét elöntötte a düh. Úgy tűnt, kizárólag Charlie Smitht látja és hallja.
Ugyanakkor Stephanie mozgást vett észre Smith mögött, a csupasz ablakkereten
túl, a fedett tornácon, ahol a besütő nap enyhítette a téli hideget.
Egy árnyék volt.
Egyre közelebb jött.
Aztán egy arc lesett be.
William Gross ezredesé.
Stephanie látta, hogy McCoy is észrevette a férfit, és nem értette, hogy Gross
miért nem lövi le egyszerűen Smitht. Pedig nyilván van fegyvere, és McCoy is tudta,
hogy az ezredes ott van valahol. Az ablakon kidobott két pisztoly pedig elég
világosan jelezhette, hogy segítségre van szükségük.
Aztán rájött.
Az elnök élve akarja ezt a fickót.
Nyilván nem akarja, hogy túl sok figyelem irányuljon erre a helyzetre – ezért is
nem volt itt seregnyi FBI-os meg titkos ügynök -, viszont Charlie Smith élve kell neki.
McCoy alig észrevehetően bólintott.
Smith mégis észrevette.
Hátrakapta a fejét.
Dorothea elhagyta az épületet, és lement néhány keskeny lépcsőfokon az utcára. A
fürdő mellett volt, a tér szélén, ami előtte feküdt a hatalmas üreg végénél, az egyik,
több száz méter magas kőfal előtt.
Jobbra fordult.
Christl körülbelül harmincméternyire rohant, át egy fedett tornácon, amelynek
sávos megvilágítása miatt hol látszott, hol eltűnt.
Dorothea utánavetette magát.
Mint amikor szarvast üldöz az erdőben! Hagyni kell eltávolodni. Hadd higgye,
hogy biztonságban van! Aztán lecsapni, amikor a legkevésbé számít rá!
Elhaladt a világos tornác előtt, aztán egy másik térre ért, amely méretében és
kialakításában is hasonlított a fürdőcsarnok előttire. A tér üres volt, csak egy
kőpadon ült valaki. Fehér sídzsekit viselt, hasonlót ahhoz, amilyen őrajta is volt, csak
a férfié elöl ki volt cipzárazva. A karja szabadon volt, a dzseki egészen a derekáig
letűrve, úgyhogy látszott a felsőteste, amelyen csak gyapjúpulóvert viselt. Keskeny
arcában a két szeme sötét mélyedés volt, szemhéja csukva. Megfagyott nyaka
félrebillent, sötét haja hamuszürke fülére ért. Acélszürke szakállába csíkokban
belefagyott a nedvesség, és boldog mosoly játszott összezárt ajkán. Karját békésen
összefonta maga előtt.
Az apja!
Tagjai elzsibbadtak, szíve hevesen vert. El akarta fordítani a tekintetét, de
képtelen volt rá. A holtakat el kell temetni, nem pedig padra ültetni!
– Igen, ő az – mondta Christl.
Dorothea figyelme visszaterelődött a rá leselkedő veszélyre, de sehol sem látta a
húgát, csak hallotta.
– Már korábban megtaláltam. Ránk várt.
– Gyere elő!
Nevetés visszhangzott a csendben.
– Nézz csak rá, Dorothea! Kinyitotta a dzsekijét, hogy meghaljon. El tudod
képzelni?
Nem, nem tudta.
– Ehhez bátorság kellett – mondta a testetlen hang. – Anya folyton arról beszélt,
hogy gyáva volt. Te meg arról, hogy bolond. Te képes lettél volna ezt megtenni,
Dorothea?
Észrevett egy újabb magas bejáratot, amelyet négyszögletes oszlopok kereteztek.
Bronzkapuk voltak rajta, de nyitva álltak, nem zárták el őket fémrudak. Mögötte
lépcsőfokok vezettek lefelé. Dorothea hideg fuvallatot érzett abból az irányból.
Tekintete visszatért a halott emberre.
– Az apánk.
Dorothea megpördült. Christl körülbelül hétméternyire állt, a fegyverét őrá
irányozva.
Keze görcsbe rándult, és kezdte fölemelni a pisztolyát.
– Nem, Dorothea! – mondta Christl. – Tartsd lent!
Dorothea nem mozdult.
– Megtaláltuk! – mondta Christl. – Megoldottuk anya kutatását.
– Ez semmit sem old meg a kettőnk viszonyában.
– Egyetértek. És igazam volt minden egyes dologban. Neked meg nem.
– Miért ölted meg Hennt és Wernert?
– Anya azért küldte Hennt, hogy állítson meg engem. A lojális Ulrich! És Werner?
Szerintem örülnöd kéne, hogy meghalt.
– Azt tervezed, hogy megölöd Malone-t is?
– Egyedül én mehetek el innen élve. Nekem kell lennem az egyetlen túlélőnek.
– Őrült vagy!
– Nézd csak meg, Dorothea! A drága apánk! Amikor legutóbb láttuk, csak
tízévesek voltunk.
Dorothea nem akart odanézni. Eleget látott. És olyannak akarta megőrizni
emlékeiben, amilyennek eddig látta.
– Te kételkedtél benne – mondta Christl.
– Akárcsak te!
– Soha!
– Gyilkos vagy!
Christl fölnevetett.
– Azt hiszed, érdekel, hogy mit gondolsz rólam?
Nem volt esélye rá, hogy fölemelje a fegyverét, és előbb lőjön, mint Christl. De
minthogy már amúgy is halott volt, úgy döntött, hogy ő cselekszik először.
Karja emelkedni kezdett. Christl meghúzta a pisztolya ravaszát. Dorothea
összerándult, a golyót várva. De semmi sem történt. Csak egy kattanás.
Christl láthatóan megdöbbent. Újból meghúzta a ravaszt, hasztalan.
– Nincs benne golyó – szólalt meg Malone, amint a térre lépett. – Mert azért nem
vagyok teljesen hülye.
Ebből elég!
Dorothea célzott és lőtt.
Az első golyó Christl mellkasába fúródott, elszakítva a fő verőeret. A második
szintén mellbe találta, és ettől megtántorodott. A harmadik lövés a fejét érte, amitől a
homloka azonnal vérbe borult, de a vér rögtön meg is dermedt a hidegben.
Még két lövés, és Christl Falk a földre hanyatlott.
Nem mozdult többé.
Malone közelebb lépett.
– Meg kellett tennem – mormolta a nő. – Gonosz volt.
Az apja felé fordult. Úgy érezte, mintha altatásból ébredne. Egyes gondolatai
tiszták voltak, mások ködösek és távoliak.
– Hát eljutottak ide! Örülök, hogy megtalálta, amit keresett.
Malone felé fordult, és látta, hogy a férfi agyán ugyanaz a gondolat fut végig. A
kijárat vonta magára mindkettejük figyelmét.
A nőnek nem kellett semmit szólnia. Ő megtalálta az apját. A férfi nem.
Még nem.
KILENCVENKETTŐ
Stephanie nem értette McCoy elővigyázatlan jelzését. Smith bizonytalanul hátralépett
és megpördült. Megpróbált egyszerre figyelni rájuk, és egyúttal kilesni az ablakon.
Újabb árnyak mozogtak kint.
Smith lőtt egyet, a golyó átütötte a törékeny falat, hatalmas lyukat ütött a fába.
McCoy nekiugrott.
Stephanie attól tartott, hogy Smith lelövi a nőt, de a férfi megfordította a puskát,
és a tusával keményen a nő gyomrába vágott. McCoy levegő után kapkodva
előrebukott, Smith pedig a térdével állon rúgta. A nő összeesett.
Még mielőtt Stephanie vagy Davis bármit tehetett volna, Smith visszafordította a
fegyvert, aztán figyelmét megosztotta köztük és az ablak között, láthatóan nem
tudva eldönteni, hogy honnan fenyegeti nagyobb veszély.
Kint semmi sem mozdult.
– Ahogy mondtam, nem áll érdekemben megölni magukat – mondta Smith. – De
a dolgok megváltoztak.
McCoy összegörnyedve feküdt a földön, a kezét a hasára szorította.
– Megvizsgálhatnám? – kérdezte Stephanie.
– Nagylány már.
– Megnézem.
Beleegyezésre nem várva letérdelt McCoy mellé.
– Maga nem megy el innen – mondta Davis Smithnek.
– Bátor kijelentés.
Charlie Smith mégis bizonytalannak tűnt, mintha csapdába esett volna egy
ketrecben, ahonnan most először pillanthat ki.
Valami nekiütődött kívülről a falnak, az ablak mellett. Smith megfordult, a
HK53-ast arra kapva. Stephanie megpróbált felállni, de a férfi teljes erővel nyakon
vágta a fegyver tusával.
A nő levegő után kapkodva összerogyott.
A nyakát markolászta, mert olyan erős fájdalmat érzett, amilyet korábban még
soha. Levegő után kapkodott, és közben megpróbálta legyűrni a fojtogató érzést.
Oldalra gurult és látta, amint Edwin Davis Charlie Smithre veti magát.
Megpróbált fölállni, egyszerre küzdött levegőért és a lüktető, torokszorító érzés
ellen. Smith továbbra is fogta a fegyverét, de ez most semmit sem ért, minthogy ő és
Davis a bútorokat feldöntve egészen a szemközti falig gurult. Smith megpróbálta
lerúgni magáról Davist, de közben szorongatta a karabélyt.
Hol lehet Gross?
Smith kiejtette a kezéből a fegyvert, de jobb karjával átkarolta Davist, a másik
kezében pedig megjelent egy újabb fegyver – egy kisméretű automata pisztoly -,
amelyet Davis nyakához szorított.
– Elég volt! – ordította.
Davis abbahagyta a küzdelmet.
Mindketten fölálltak, Smith engedett a szorításból, majd McCoy mellé, a földre
lökte Davist.
– Maguk mind megőrültek – kiáltotta Smith. – Átkozott bolondok.
Stephanie lassan fölállt, megpróbálta kirázni fejéből a ködöt. Smith eközben ismét
fölvette a puskáját. A dolog kezdett elfajulni. Az egyetlen dolog, amiben idefelé jövet
Davisszel megállapodtak, az az volt, hogy nem ingerük Smitht.
Edwin viszont éppen ezt tette.
Smith az ablakhoz hátrált, és gyors pillantást vetett kifelé.
– Ő kicsoda?
– Megnézhetném? – sikerült Stephanie-nak kinyögnie.
Smith beleegyezőn bólintott.
A nő lassan az ablakhoz ment, és meglátta Grosst, aki a tornácon feküdt. Jobb
lába vérzett. Úgy tűnt, hogy nem vesztette el az eszméletét, de szörnyű fájdalmai
vannak.
McCoynak dolgozik a fickó, súgta Stephanie.
Smith a tornácon túli barna földeket és erdőt nézte.
– Hazug ringyó – mondta Smith.
Stephanie összeszedte magát.
– De fizetett magának tízmilliót.
Smith egyáltalán nem értékelte a tréfát.
– Nehéz a döntés, Charlie? Eddig mindig maga döntötte el, hogy mikor gyilkol.
A maga döntése volt. De most nem.
– Ne legyen ebben olyan biztos. Menjen vissza!
Stephanie visszament, de kérdeznie kellett:
– És ki mozgatta Ramseyt?
– Jobban tenné, ha befogná! – förmedt rá Smith, továbbra is ki-kipillantva az
ablakon.
– Nem hagyom, hogy elmenjen – mormolta Davis.
McCoy a hátára hengeredett, és Stephanie látta a fájdalmat az arcán.
Kabát... zseb – mondta hangtalanul McCoy.
Malone lement a bejárat másik oldalán lévő lépcsőn, és közben úgy érezte, mintha a
kivégzésére menne. Ismeretlen érzés, a rémület bizseregette végig a gerincét.
Lent hatalmas üreg volt, amelynek mennyezete és falainak nagy része jégből volt,
amelyekből a már ismert halvány, kékes fény vetült egy tengeralattjáró narancssárga
periszkópjára. A hajó törzse rövid és kerek volt, fönt lapos kiemelkedéssel. Az egész
jégbe volt fagyva. A csempézett út a lépcsőtől az üreg túlsó oldaláig vezetett,
mintegy másfél méterrel magasabban a jégnél.
Valami kikötői rakpart lehetett, gondolta.
Lehet, hogy ez a kikötő egykor a tengerre nyílt?
Jégbarlangok léteznek az Antarktiszon mindenfelé, ez pedig akkora, hogy akár
több tengeralattjáró is kényelmesen elférne benne.
Ugyanattól az érzéstől hajtva mindketten odamentek. Dorothea továbbra is fogta
a fegyverét, és így tett ő is, bár most már csak egymásra jelenthettek fenyegetést.
A barlang falának sziklás része simára volt csiszolva, és a hegy belsejéhez
hasonlóan tele volt szimbólumokkal és írással. A fal tövében végig kőpadok
sorakoztak. Az egyiken egy árny ült. Malone lehunyta a szemét, és azért
fohászkodott, hogy csak látomás legyen. De amikor kinyitotta a szemét, a jelenség
továbbra is ott volt.
Egyenesen ült, mint a többiek. Khakiszínű tengerészinget és nadrágot viselt,
utóbbi bele volt gyűrve a megkötött csizmájába. Mellette a padon hevert egy
narancsszínű sapka.
Malone közelebb araszolt.
Összerezzent. A tekintete elhomályosult.
Az arc ugyanaz volt, mint amelyik a fotón, Koppenhágában, az üvegurna és a
zászló mellett, amit az anyja kapott a haditengerészettől a temetési ceremónián, és
amit ő nem volt hajlandó átvenni. Hosszú, egyenes orr. Erős áll. Szeplők.
Szőkésbarna kefefrizura. A szeme nyitva, és úgy meredt rá, mintha bensőséges
kapcsolat lenne közöttük.
Mozdulni sem tudott a sokktól. Ajka megbénult.
– Az apja? – kérdezte Dorothea.
Bólintott, és az önsajnálat lándzsaként döfte keresztül – mintha az egész testét
fölnyársalta volna.
Idegei megfeszültek.
– Egyszerűen meghaltak – mondta a nő. – Kabát nélkül. Védekezés nélkül.
Mintha csak leültek volna, hogy a halált várják!
Malone is tudta, hogy éppen ezt tették. Nem volt értelme elnyújtani az agóniát.
Észrevette, hogy papírlapok hevernek az apja ölében, amelyeken az írás olyan
élénk és friss, mint amilyen harmincnyolc évvel ezelőtt lehetett. Apja a jobb kezét a
lapokon nyugtatta, mintha őrizni akarná őket, nehogy elvesszenek. Malone óvatosan
odanyúlt, és kihúzta a lapokat, miközben úgy érezte magát, mintha
megbecstelenítene egy szent helyet.
Fölismerte apja nehézkes írását.
Zihált. A világ egyszerre tűnt valóságnak és álomnak. Küzdenie kellett az
elhatalmasodni akaró bánat ellen. Életében soha nem sírt. Sem akkor, amikor
megnősült, sem akkor, amikor Gary megszületett, sem akkor, amikor a családja
szétesett, sem akkor, amikor megtudta, hogy nem ő Gary biológiai apja. Hogy
elnyomja a gyászt, figyelmeztette magát, a könnycseppek itt még azelőtt
megfagynak, hogy kibuggyannának a szeméből.
Kényszerítette magát, hogy a kezében tartott lapokra összpontosítson.
– Kérem, olvassa hangosan – kérte Dorothea. – Az apámról is szó lehet benne.
Smith tudta, meg kéne ölnie mindhármukat, hogy aztán eltűnjön. Most olyan
helyzetbe került, hogy nem voltak háttér-információi, mert hitt egy nőnek, akiben
nem lett volna szabad megbíznia. És ki vitte el Ramsey holttestét? Ő a hálóban
hagyta azzal a szándékkal, hogy később majd eltemeti valahol a telken. Valaki
viszont levitte a pincébe.
Kinézett az ablakon, és azon töprengett, hogy van-e kint még valaki. Valami azt
súgta, hogy nincsenek egyedül.
De ez csak egy érzés.
Amit viszont kénytelen figyelembe venni. Erősebben markolta a fegyvert, és
elkészült rá, hogy bármikor megforduljon és lőjön. A benti hárommal majd végez
egy rövid sorozat, aztán elintézi a kint lévő fickót.
És itt hagyja az átkozott tetemeket.
Kit érdekel? Kitalált néven, hamis papírokkal vette a birtokot, mindig
készpénzzel fizetett, úgyhogy senkit sem tudnak megtalálni.
Bajlódjon az eltakarításukkal a kormány!
Stephanie figyelte, ahogy Davis jobb keze óvatosan becsúszik McCoy kabátjának
zsebébe. Charlie Smith továbbra is az ablaknál állt a HK53-ast markolva. Biztos volt
benne, hogy a férfi meg akarja ölni őket, de ugyanennyire aggasztotta, hogy nincs a
környéken senki, aki segíthetne. Védelmezőjük éppen elvérzőben volt az első
verandán.
Davis keze megállt.
Smith egy pillanatra feléjük fordította a fejét, aztán megnyugodva ismét kibámult
az ablakon.
Davis kihúzta a kezét, benne egy kilenc milliméteres automata pisztoly.
Stephanie csak remélte, hogy a férfi tudja, hogyan kell használni.
A fegyvert tartó kéz lecsúszott McCoy mellé, és Davis most a testével takarta
Smith elől. Stephanie látta, hogy Davis is rájött: az esélyeik korlátozottak, és neki kell
lelőnie Charlie Smitht. De gondolatban meghúzni a ravaszt egészen más, mint
tényleg megtenni. Stephanie néhány hónappal ezelőtt ölt először. Szerencséjére
pillanatnyi habozásra sem volt ideje – egyszerűen muszáj volt azonnal lőnie. Davis
azonban nem kapott ilyen lehetőséget. Biztos, hogy gondolt rá, nyilván meg is akarta
tenni, de ugyanakkor nem is akarta. Ölni kemény dolog. Függetlenül az októl és a
helyzettől.
A hideg fejjel való gondolkodás azonban megacélozta Davis idegeit.
Szeme Charlie Smitht fürkészte, arca nyugodt és kifejezéstelen volt. Vajon mi
késztethette arra, hogy összeszedje a bátorságát és megöljön valakit? A túlélés?
Lehetséges. Millicent? Biztosan.
Smith feléjük fordult a fegyverrel együtt.
Davis fölemelte a fegyvert, és lőtt.
A golyó Smith sovány mellébe fúródott, testét hátralökte, a falhoz. Elengedte a
fegyvert, amikor kinyújtott kézzel meg akart kapaszkodni. Davis továbbra is rá
célozva fölállt, majd négyszer lőtt. A golyók egymás után fúródtak Charlie Smith
testébe. Davis egyre csak lőtt – a dörrenések majd megsüketítették Stephanie-t -, míg
a tár ki nem ürült.
Smith teste összegörnyedt, gerince akaratlanul is megcsavarodott. Végül a lába
megbicsaklott, ő pedig a földre zuhant, majd élettelen teste a hátára fordult. Szeme
tágra nyílt halálában.
KILENCVENHÁROM
A tenger alatti elektromos tűz tönkretette az akkumulátorainkat. A reaktor addigra
már elromlott. A tűz szerencsére csak lassan égett, és a radar fölfedezett egy hasadékot
a jégben, amin felszínre tudtunk kerülni éppen az előtt, hogy a levegő a
tengeralattjáróban mérgezővé vált volna. Mindenki gyorsan elhagyta a hajót, és
döbbenten láttuk, hogy egy simára csiszolt falú, hatalmas barlangba kerültünk,
amelynek oldalain ugyanaz a cirkalmas írás díszelgett, amilyet a tengerfenéken heverő
sziklákon is láttunk. Oberhauser fölfedezett egy lépcsőt, tetején két bronzkapuval,
amelyek erről az oldalról le voltak zárva. Amikor kinyitottuk, elképesztő városban
találtuk magunkat. Oberhauser elment körülnézni, kijáratot keresni, mialatt mi több
órán át próbáltuk fölmérni a károkat. Többször is megpróbáltuk újraindítani a
reaktort, figyelmen kívül hagyva minden biztonsági előírást, de nem sikerült.
Mindössze három, hideg ellen védő ruházatunk volt, mi pedig tizenegyen. A hideg
dermesztő, könyörtelen, elviselhetetlen. Elégettünk minden papírt és hulladékot, amit
csak találtunk a fedélzeten, de ez csupán néhány órára adott enyhülést. A városban
nem találtunk semmi eltüzelhetőt. Minden kőből és fémből volt, a házak és egyéb
épületek mind üresek. A lakók láthatóan mindent magukkal vittek. Három másik
kijáratot is fölfedeztünk, ezek azonban a másik oldalról voltak lezárva. Nem voltak
eszközeink, hogy kinyissuk a bronzkapukat. Alig tizenkét óra múltán rájöttünk, hogy
a helyzetünk reménytelen. Semmilyen módon nem juthatunk ki ebből a zárt
barlangból. Aktiváltuk a vészjelző radart, de kételkedünk abban, hogy a jelek messzire
jutnának, figyelembe véve a hatalmas sziklákat, a jégréteget meg azt a több ezer
kilométert, ami a legközelebbi hajótól elválaszt minket. Úgy tűnt, a helyzet
Oberhausert viseli meg a legjobban. Megtalálta, aminek felkutatására jöttünk, de nem
lesz életben, hogy fel is mérje. Mindannyian tudatában vagyunk annak, hogy meg
fogunk halni. Senki nem kutat majd utánunk, hiszen indulás előtt beleegyeztünk
ebbe. A tengeralattjáró halott, és azok vagyunk mi is. Mindenki maga döntötte el,
hogyan kíván meghalni. Néhányan egyedül mentek el, mások együtt. Én ide ültem,
hogy szemmel tarthassam a hajómat. Azért írom le mindezt, hogy mindenki tudja: az
egész legénység bátran halt meg. Minden ember, köztük Oberhauser is, bátran
fogadta a sorsát. Bárcsak többet tudhattam volna meg arról a népről, amely fölépítette
ezt a várost! Oberhauser azt mondta, hogy ők a mi elődeink voltak, és egész
kultúránkat tőlük szereztük. Tegnap még azt mondtam volna neki, hogy bolond.
Érdekes, hogyan osztja a lapokat az élet! Parancsnoka lehettem a haditengerészet
legkorszerűbb tengeralattjárójának. A karrierem jól alakult, a kapitányi stráfok
valószínűleg nem váratnának már sokáig. Most pedig egyedül fogok meghalni a
hidegben. Nem fáj semmim, csak nincs erőm. Alig tudok már írni. Legjobb
képességeim szerint szolgáltam a hazámat. A legénység úgyszintén. Büszkeséget
éreztem, amikor egyenként megszorították a kezemet, mielőtt elmentek volna. Most,
hogy a világ kezd elhomályosulni, a fiamra gondolok. Egyetlen szomorúságom az,
hogy sosem fogja megtudni, mennyire szerettem. Mindig nehezemre esett kimondani
mindazt, amit a szívemben érzek. Bár hosszú időszakokra távol voltam tőle, ő a nap
minden pillanatában gondolataim középpontjában állt. Ő jelentett nekem mindent.
Most még csak tízéves, és bizonyára fogalma sincs arról, hogy az élet mit tartogat
neki. Sajnálom, hogy nem lehetek részese a sorsa alakulásának. Az anyja a
legcsodálatosabb nő, akit valaha ismertem, és biztosan derék emberré neveli. Kérem
azt, aki megtalálja ezt a levelet, juttassa el a családomnak. Szeretném, ha tudnák:
rájuk gondolva haltam meg. A feleségemnek: tudod, hogy szeretlek. Sohasem esett
nehezemre, hogy mindezt kimondjam. De most hadd mondjam a fiamnak is azt, ami
eddig oly nehezemre esett. Szeretlek, Cotton!
Forrest Malone
1971. november 17.
Malone hangja remegett, amikor az apja utolsó szavait felolvasta. Igen, ezt valóban
nehezére esett az apjának kimondania. Tulajdonképpen egy esetre sem emlékszik,
hogy megtette volna.
De mindig tudta.
Csak nézte a testet és az időtlenné fagyott arcot. Harmincnyolc év telt el. Ezalatt
Malone férfivá érett, belépett a haditengerészethez, tiszti rangot szerzett, aztán az
Egyesült Államok kormányának ügynöke lett. És mialatt mindez történt, Forrest
Malone parancsnok itt ült, ezen a kőpadon.
És várt.
Dorothea átérezte a fájdalmát, és gyöngéden megfogta a karját. Ő ránézett és
olvasott a nő gondolataiban.
– Úgy tűnik, mindketten megtaláltuk, amiért jöttünk – mondta Dorothea.
Malone látta a nő szemében a megnyugvást. A békét.
– Már nem maradt semmim – mondta a nő. – A nagyapám náci volt. Az apám
álmodozó, aki más korban és más helyen élt. Azért jött ide, hogy megtalálja az
igazságot, és bátran szembenézett a halállal. Anyám az utóbbi négy évtizedben azon
igyekezett, hogy átvegye a helyét, de csak annyi telt tőle, hogy egymásnak uszítson
minket Christllel. Még most is. Még itt is. Azt akarta, hogy haragban legyünk, és ezt
olyan sikeresen elérte, hogy Christl most miatta meghalt. – Elhallgatott, de szeme
beletörődést mutatott. – Amikor Georg meghalt, belőlem is meghalt egy nagy rész.
Azt gondoltam, hogy a vagyonnal megtalálhatom a boldogságot, de az lehetetlen.
– Maga az utolsó Oberhauser.
– Ilyen siralmas a sorsunk.
– Meg tudná változtatni a dolgokat!
A nő a fejét rázta.
– Ehhez az kéne, hogy golyót röpítsek anyám fejébe.
Elfordult, és a lépcső felé indult. Malone tisztelettel vegyes megvetéssel nézett
utána.
– Mindennek lesznek következményei – mondta Malone. – Christlnek igaza volt.
A történelem egészen más lesz.
A nő csak ment tovább.
– Ez engem nem érdekel. Egyszer mindennek vége.
Hangja megremegett, majd elfúlt a kíntól. De igaza volt. Mindig eljön az idő,
amikor a dolgok véget érnek. A férfi katonai pályafutása. Kormányszolgálata.
Házassága. Élete Georgiában. Az apja élete.
Most pedig Dorothea Lindauer hoz önállóan végső döntést.
– Sok szerencsét! – kiáltott a nő után.
Dorothea megállt, megfordult, és halványan rámosolygott.
– Bitte, Herr Malone! – Nagyot sóhajtott, és úgy tűnt, sikerült megacéloznia
magát. – Ezt egyedül kell megtennem.
Esdeklőn nézett a férfira.
Malone bólintott.
– Itt maradok.
Az apját nézte, akinek halott szemében már nem csillant fény. Oly sok mindent
kellett még elmondania! El akarta mondani, hogy jó fia volt, jó tengerésztiszt, jó
ügynök és – legalábbis úgy gondolta – jó ember. Hatszor kapott kitüntetést vagy
dicséretet. Férjként leszerepelt, de nagyon igyekezett jobb apa lenni. Azt akarta, hogy
mindig része lehessen Gary életének. Egész felnőtt életében azon töprengett, hogy
vajon mi történhetett az apjával, mindig a legrosszabbat elképzelve. Sajnos a valóság
szörnyűbb volt, mint amit valaha is el tudott képzelni. Anyja hasonlóképpen
szenvedett. Soha nem ment újból férjhez. Inkább elviselte az évtizedeket, magába
zárta gyászát, saját magát mindig Mrs. Forrest Malone-ként emlegette.
Hogy lehet az, hogy a múlt sosem ér véget?
Lövés dördült, illetve inkább csak lefojtva pukkant.
Maga előtt látta a jelenetet.
Dorothea Lindauer véget vetett az életének. Normális esetben az öngyilkosságot
megbomlott elmének vagy megszakadt szívnek tulajdonítják. Ebben az esetben ez az
egyetlen megoldás az őrület megállítására. Malone azon töprengett, Isabel
Oberhauser tudatában lesz-e valaha is annak, hogy mit tett. A férje, az unokája, a
lányai mind meghaltak.
Magány járta át minden csontját, amint megérezte a síri csendet. Közmondások
jutottak az eszébe.
Egy nagyon régi és egyszerű igazság.
Szelet arat, aki házát nem gondozza...
KILENCVENNÉGY
WASHINGTON
DECEMBER 22., SZOMBAT
16 óra 15 perc
Stephanie belépett az Ovális Irodába. Danny Daniels fölállt és üdvözölte. Edwin
Davis és Diane McCoy már ott ült.
– Boldog karácsonyt! – mondta az elnök.
Stephanie viszonozta a jókívánságot. Az elnök Atlantából rendelte vissza tegnap
délután, ugyanazt a titkosszolgálati repülőgépet felajánlva, amellyel Davis és ő egy
héttel korábban, Asheville-ből a Lee-erődbe utazott.
Davis jól nézett ki. Az arcán a sebek már begyógyultak, a zúzódások eltűntek.
Öltönyt és nyakkendőt viselve mereven ült a támlás széken, ismét maga köré vonva
a falat. Egy múló pillanatig Stephanie-nak sikerült belepillantania a férfi szívébe, és
most azon töprengett, ez vajon arra ítéli-e őt, hogy soha többé ne ismerhesse meg
jobban. Nem olyannak tűnt, mint aki szívesen kitárulkozik.
Daniels hellyel kínálta McCoy mellett.
– Úgy gondoltam, legjobb, ha együtt beszélgetünk – mondta az elnök, miközben
beült a székébe. – Az utóbbi néhány hét meglehetősen mozgalmas volt.
– Hogy van Gross ezredes? – kérdezte Stephanie.
– Javul. A lába szépen gyógyul, bár a lövedék elég nagy sebet ejtett rajta. Egy
kicsit neheztel Diane-re, amiért cserbenhagyta, viszont nagyon hálás, hogy Edwin
tud lőni.
– Meglátogatom – mondta McCoy. – Sosem akartam, hogy baja essen.
– Még egy hete van rá. És komolyan gondoltam, amit a neheztelésről mondtam.
Daniels szeme szomorúságot tükrözött.
– Edwin, tudom, hogy nem szereti a történeteimet, de ezt mégis hallgassa meg!
Hatalmas ködben két fénycsík. Az egyik hadihajó parancsnoki hídján egy tengernagy
áll, és rádión felszólítja a másik fényt, hogy az térjen ki jobbra. A másik visszaszól,
hogy inkább az admirálisnak kéne kitérnie jobbra. A tengernagy ingerlékeny, mint én
szoktam lenni, ezért újból és határozottan felszólítja a másik hajót, hogy térjen ki.
Végül a másik fényforrás azt jelzi: „Tengernagy úr, én csak egy őr vagyok, de tényleg
jobban teszi, ha ön tér ki.” Szóval, én veszélyes helyzeteket vállaltam magáért,
Edwin. De maga volt a toronyban, maga volt az okosabb, ezért hallgattam magára.
Diane, amint meghallotta a dolgot Millicentről, rögtön jelentkezett, és szintén
hatalmas kockázatot vállalt. Stephanie-t maga vonta be, de ő is jól helytállt. És Gross?
Ő meg golyót kapott a lábába.
– Nagyon nagyra értékelem mindazt, amit tettek – mondta Davis. – Rendkívül
nagyra.
Stephanie azon tűnődött, Davis vajon érez-e lelkifurdalást amiatt, hogy megölte
Charlie Smitht. Valószínűleg nem, de ez nem jelenti azt, hogy valaha el tudja majd
felejteni ezt az egészet. McCoyra nézett.
– Maga már mindent tudott, amikor az elnök hívott engem, és Edwint kereste?
McCoy a fejét rázta.
– Akkor mondta el, amikor letette. Azért aggódott, mert a dolgok
elszabadulhatnak. Úgy vélte, jó lenne egy támogató terv is. Ezért mondta, hogy
vegyem föl a kapcsolatot Ramseyvel. – McCoy kivárt. – És igaza volt. Bár maguk is
nagy szolgálatot tettek azzal, hogy Smitht az utunkba terelték.
– Persze még foglalkoznunk kell néhány következménnyel – mondta Daniels.
Stephanie tudta, hogy az elnök mire gondol. Ramsey halálát úgy magyarázták,
hogy egy titkos ügynök gyilkolta meg. Smith haláláról egyszerűen nem vettek
tudomást, hiszen senki sem tudta, hogy egyáltalán létezett. Gross sebesülését
vadászbalesetnek állították be. Ramsey legközelebbi munkatársát, Hovey kapitányt
kihallgatták, ő pedig a hadbíróság elkerülése érdekében mindent elmondott. A
Pentagonban néhány nap alatt átfésültek mindent, lecserélték a haditengerészeti
hírszerzés vezetését, véget vetve ezzel Langford Ramsey és csatlósai uralmának.
– Aatos Kane eljött hozzám – mesélte Daniels. – Azt akarta, hogy tudjam: Ramsey
megpróbálta őt megfélemlíteni. Természetesen nem győzött sopánkodni, viszont
magyarázatot annál kevesebbet adott.
Stephanie látta a derűs csillogást az elnök szemében.
– Megmutattam neki egy felvételt, amelyet Ramsey házában, a széfben találtunk.
Nagyon érdekes volt. Nem akarok részletekbe menni, elég, ha csak annyit mondok,
hogy a jó szenátor nem fog indulni az elnökválasztáson, hanem inkább nyugdíjba
vonul december 31-én a kongresszusból, hogy több ideje legyen a családjára. –
Daniels félreérthetetlen parancsnoki pózt öltött. – Az ország nélkülözni lesz
kénytelen. – Megrázta a fejét. – Maguk hárman kiváló munkát végeztek. Malone
úgyszintén.
Forrest Malone-t két napja temették el egy árnyas dél-georgiai temetőben, közel
ahhoz a helyhez, ahol az özvegye élt. Fia az apja nevében visszautasította, hogy a
szertartás az arlingtoni nemzeti temetőben legyen.
Stephanie megértette Malone ellenkezését.
A legénység többi kilenc tagjának földi maradványait is hazahozták és átadták a
családjuknak. Az NR-1A igaz történetét pedig végre elmondhatta a sajtó. Dietz
Oberhauser holttestét Németországba küldték, ahol a felesége vette át az ő és lányai
maradványait.
– Hogy van Cotton? – kérdezte az elnök.
– Dühös.
– Ha ez számít valamennyit – mondta Daniels -, Dyals tengernagy most kap
hideget-meleget a haditengerészettől és a sajtótól is. Az NR-1A története kivágta a
biztosítékot a közvéleménynél.
– Biztos vagyok benne, hogy Cotton szívesen kitekerné Dyals nyakát.
– Az a fordítóprogram pedig rengeteg információval szolgál arról a városról meg
azokról az emberekről, akik egykor ott laktak. Vannak utalások arra, hogy
kapcsolatba kerültek mindenféle civilizációval az egész világon. Kicserélték és
átadták tapasztalataikat, de szerencsére nem árják voltak. Semmi szuper faj! Még
csak nem is voltak harciasak! A kutatók tegnap olyan följegyzésekbe botlottak,
amelyek magyarázatot adhatnak arra, hogy mi történhetett velük. Az Antarktiszon
éltek több tízezer évvel ezelőtt, amikor még nem borította jég az egészet. De ahogy
csökkent a hőmérséklet, egyre beljebb húzódtak a hegyekbe. Végül a geotermikus
forrásaik kihűltek. Ezért elmentek. Nehéz megmondani, hogy mikor. Úgy tűnik,
különféle időmérő rendszereket és naptárakat használtak. Akárcsak nálunk, ott sem
tudott mindenki hozzáférni minden tudáshoz, így hát nem tudták máshol
megteremteni a civilizációjukat. Csak bizonyos részeit itt-ott, ahogy fokozatosan
beépültek a mi civilizációnkba. A legnagyobb tudásúak távoztak legkésőbb, miután
megírták ezeket a feljegyzéseket, amelyeket aztán itt hagytak az utókornak. Idővel
aztán ezek a bevándorlók beolvadtak más kultúrákba, elveszett a történelmük, és
nem maradt más belőlük, mint néhány legenda.
– Ez elég szomorúan hangzik – mondta Stephanie.
– Egyetértek. De az ebből fakadó következtetések igen messzire vezethetnek. A
Nemzeti Tudományos Alapítvány hamarosan egy csapatot küld az Antarktiszra,
hogy feltárja a helyszínt. Norvégia beleegyezett, hogy átengedi nekünk a térség
feletti ellenőrzést. Malone apja és az NR-1A legénysége nem értelmetlenül halt meg.
Hála nekik, sok mindent megtudhatunk majd magunkról.
– Biztos, hogy ez némi vigaszt jelenthet Cottonnak és a többi családnak.
– Tanulmányozd a múltat, ha meg akarod jósolni a jövőt! – mondta Davis. –
Konfuciusz. Jó tanács. – Kis szünetet tartott. – Nekünk és Cottonnak is.
– Így van – mondta Daniels. – Remélem, most már vége ennek.
Davis bólintott.
– Számomra igen.
McCoy egyetértett.
– Semmi jó nem származna abból, ha ezt kiszivárogtatnánk. Ramsey meghalt.
Smith meghalt. Kane visszavonult. Vége.
Daniels fölállt, az íróasztalához lépett, és fogott egy könyvecskét.
– Ez is Ramsey házában volt. Az NR-1A hajónaplója. Amiről Herbert Rowland
beszélt maguknak. Ez a disznó mindvégig magánál tartotta. – Az elnök átadta
Stephanie-nak. – Gondolom, Cotton örülne neki.
– Odaadom neki, mihelyt lecsillapodik.
– Nézze meg az utolsó bejegyzést!
Stephanie az utolsó oldalra lapozott és elolvasta, mit írt ott Forrest Malone. Jeges
ujjak, jeges fej, jeges tekintet.
– Idézet Istenkáromló Bill balladájából – mondta az elnök. – Robert Service. A
huszadik század eleje. A Yukonról írt. Cotton papája nyilván nagyon kedvelte.
Malone elmesélte már Stephanie-nak, hogyan talált rá az apjára, akinek jeges volt
a tekintete.
– Malone profi – mondta Daniels. – Tudja a szabályokat, és az apja is tudta. Nem
könnyű megítélni negyven évvel ezelőtti embereket a mai szokások alapján. Túl kell
tennie magát mindezen.
– Könnyebb mondani, mint megtenni – jegyezte meg Stephanie.
– Szólni kell Millicent családjának is – mondta Davis. – Meg kell tudniuk az
igazságot.
– Egyetértek – mondta Daniels. – Gondolom, maga akarja közölni velük.
Davis bólintott.
– No és van egy nagyszerű hír, ami beragyogja a napunkat – mosolygott Daniels,
és Stephanie-ra mutatott. – Magát nem rúgták ki.
A nő elhúzta a száját.
– Ezért örökké hálás leszek.
– Tartozom egy bocsánatkéréssel – fordult McCoyhoz Davis. – Félreismertem
magát. Nem voltam jó partner. Azt hittem, maga őrült.
– Mindig ennyire őszinte? – kérdezte McCoy.
– Nem kellett volna megtennie mindazt, amit tett. Vásárra vitte a bőrét valamiért,
amihez nem sok köze volt.
– Én nem így látom. Ramsey fenyegetést jelentett a nemzet biztonságára. Ennek
elhárítása hivatali kötelességünk. És megölte Millicent Sennt.
– Köszönöm.
McCoy hálásan bólintott.
– Na, ezt már szeretem! – mondta Daniels. – Mindenki egy húron pendül. Látják,
sok jó származhat abból, ha megküzdünk a csörgőkígyókkal.
A feszültség enyhült a szobában.
Az elnök visszaült a székébe.
– Most, hogy ezt elhárítottuk, sajnos van egy újabb gondunk. És ez Cotton
Malone-t is érinti, akár tetszik neki, akár nem.
Malone lekapcsolta a földszinti világítást, és fölballagott negyedik emeleti lakásába.
A boltban nagy volt a forgalom. Három nappal karácsony előtt úgy tűnt, hogy
Koppenhágában mindenki könyvet akar ajándékozni. Három alkalmazottja volt, akik
vitték az üzletet, amikor ő távol volt. Ezért nagyon hálás volt mindhármuknak.
Olyannyira, hogy mindannyian igen nagyvonalú év végi prémiumot kaptak tőle.
De ő még mindig nem tudott megnyugodni az apja miatt.
Oda temették, ahol az anyja családja is nyugodott. Stephanie is eljött. A volt
felesége, Pam szintén. Gary nagyon meg volt rendülve, amikor először látta a
nagyapját, méghozzá koporsóban. A rendkívüli hideg és a hozzáértő temetkezési
vállalkozó munkája következtében Forrest Malone úgy feküdt ott, mintha csak
néhány napja halt volna meg.
A haditengerészetet elküldte a pokolba, amikor az felajánlotta a katonai
búcsúztatást. Ezzel elkéstek. Nem számított, hogy a mostaniak egyike sem volt
részese annak a megmagyarázhatatlan döntésnek, hogy ne kutassanak az NR-1A
után. Elege van a parancsokból, a fegyelemből, a kötelességből! Mi van az illemmel, a
tisztességgel, a becsülettel? Úgy tűnik, ezeket a szavakat mindig elfelejtik,
valahányszor tényleg számítaniuk kéne. Mint amikor tizenegy ember eltűnt az
Antarktiszon, és ez senkit sem érdekelt.
Fölért a legfelső emeletre, és meggyújtott néhány lámpát. Fáradt volt. Az utóbbi
hetek eléggé kizsigerelték, ráadásul azt kellett látnia, hogy az anyja könnyekre fakad,
amikor a koporsót a sírba eresztik. Utána mindannyian ott maradtak és nézték,
ahogy a sírásók visszalapátolták a földet, és elegyengették a kis sírdombot.
– Csodálatos dolgot tettél – mondta az anyja. – Hazahoztad. Olyan büszke lenne rád,
Cotton! Rendkívül büszke lenne!
Ezek a szavak pedig őt ríkatták meg.
Végre.
Majdnem Georgiában maradt karácsonyra, de aztán mégis hazajött. Fura, hogy
most már Dániát tartja az otthonának.
Pedig így volt. És ez nem hagyta nyugodni.
Bement a hálóba, és lefeküdt az ágyra. Már csaknem tizenegy óra volt, ő meg
nagyon elfáradt. Abba kellene már hagynia ezeket az akciókat. Elvileg már
nyugdíjban van! De azért örült, hogy sikerült rávennie Stephanie-t erre a szívességre.
Holnap majd pihen. Vasárnap mindig könnyű nap van. Lehet, hogy elautózik
északra, Henrik Thorvaldsenhez. Már három hete nem látta a barátját. De talán
mégsem! Thorvaldsen tudni akarná, merre járt, mi történt vele, ő pedig még nem áll
készen arra, hogy mindezt fölfedje.
Most csak aludni akart.
Malone fölébredt, és kitörölte az álmot a szeméből. Az ágy melletti vekker két óra
harmincnégyet mutatott. A lámpák még mindig égtek a lakásban. Három órát aludt.
De valami felriasztotta. Egy hang. Talán az álma része, de mégsem!
Ismét hallotta.
Három nyikordulás gyors egymásutánban.
A ház a tizenhetedik században épült, és néhány hónapja építették újjá, miután
leégett egy bombától. Azóta a második és harmadik emelet közötti lépcsőfokok
mindig pontosan jeleztek, akár egy zongora billentyűi.
Ami azt jelentette, hogy valaki ott jár.
Az ágy alá nyúlt, a hátizsákjába. Ezt a szokását megtartotta még a magellán
ügyosztályos időkből. Belenyúlt és megmarkolta az automata Berettát, amelyben egy
töltött tár volt.
Kilopódzott a hálóból.
A SZERZŐ UTÓSZAVA
Ez a könyv személyes utazás volt, Malone-nak és nekem egyaránt. Miközben ő
megtalálta az apját, én megnősültem. Ez nem volt újdonság számomra, de
mindenképpen kaland. Ami pedig az utazást illeti, ez a történet elvitt engem
Németországba (Aachenbe és Bajorországba), a francia Pireneusokba, az északkarolinai Asheville-be (a Biltmore-birtokra). Jó sok hideg, havas tájra.
Most pedig itt az ideje, hogy elválasszuk a feltevéseket a tényektől.
A szupertitkos NR-1-es tengeralattjáró valóságos, és igaz a története meg a
felfedezései is. Az NR-1 ma, csaknem negyven év után is működik, és szolgálja
hazánkat. Az NR-1A az én kitalációm. Nagyon kevés írásos beszámoló született az
NR-1-ről, de amiből sokat merítettem, az Lee Vyborny és Don Davis műve, a Sötét
vizek, ami a kevés, első kézből származó információk egyike arról, hogy milyen volt
az élet egy ilyen tengeralattjárón. Az NR-1A elsüllyedéséről szóló vizsgálati jelentés
(5. fejezet) hasonló, valóságos jelentéseken alapul, amelyek a Thresher és a Scorpion
elvesztéséről szólnak.
Garmisch, a Zugspitze és a Posthotel leírása (1. fejezet) valósághű.
Bajorországban nagyszerűen lehet üdülni, és a 13., 33. és 37. fejezetben részletesen
leírt karácsonyi vásár kétségtelenül nagy vonzerő. Az ettali apátság leírása (7. fejezet)
szintén valósághű, kivéve az alagsori termeket.
Nagy Károly természetesen kulcsfontosságú ebben a történetben. Történelmi
szerepéről a 36. fejezetben pontosan írtam, és valóságos a címerjele is (10. fejezet). Ő
ma is a történelem egyik legrejtélyesebb szereplője, akit most is Európa atyjaként
szoktak emlegetni. Ma is vitatott annak a történetnek hitelessége, hogy III. Ottó 1000ben behatolt volna Nagy Károly sírjába. A 10. fejezetben emlegetett történetet sokan
felhozzák, de az a furcsa könyv, amelyet Ottó ott talál, természetesen az én
hozzáköltésem. Hitelesnek tűnő beszámolók vannak arról is, hogy Nagy Károlyt
márvány szarkofágba fektették (34. fejezet). De biztosat senki sem tud.
Einhard Nagy Károly élete című művét ma is a kor kiemelkedő alkotásának
tekintik a szakértők. Maga Einhard tanult ember volt, és Nagy Károllyal való
kapcsolatát valósághűen ábrázoltam. Csak a Szentekkel való kapcsolatuk az én
hozzáköltésem. Einhard 21. és 22. fejezetben idézett elbeszélései alapvetően Énokh
könyvének, egy régi, titokzatos szövegnek a beszámolóin alapulnak.
A Magasugrás- és a Szélmalom-hadművelet valóban megtörtént úgy, ahogyan a
11. fejezetben szerepel. Mindkettő nagyszabású katonai művelet volt. A róluk szóló
beszámolók többsége évtizedeken át tikosítva volt, és még ma is sok rejtély akad
körülötte. Richard Byrd tengernagy a Magasugrás egyik vezetője volt. Pontosan
írtam le, hogy Byrd milyen technikai eszközöket és felszerelést vitt magával (53.
fejezet), és a hatodik kontinensen folytatott feltárásai is valósághűek. Titkos naplója
(77. fejezet) azonban kitalált, csakúgy, mint az, hogy vésett köveket és ősi köteteket
talált volna. Az 1938-as német Antarktisz-expedíció valóban megtörtént, és
valósághűen van leírva (19. fejezet), beleértve azt is, hogy kis horogkereszteket
szórtak szét a jégtakarón. Csupán Hermann Oberhauser tetteit találtam ki én.
A különös írást és a kézírásos oldalakat (12. és 81. fejezet) a Voynich-kéziratból
vettem. Ez a könyv megtalálható a Yale Egyetem ritka könyvek és kéziratok
könyvtárában, és sokan a földkerekség legrejtélyesebb följegyzéseinek tartják. Eddig
még senkinek sem sikerült megfejtenie a szöveget. Ezzel kapcsolatban kiváló munka
Gerry Kennedy és Rob Churchill A Voynich-kézirat című műve. Az először a 10.
fejezetben felbukkanó szimbólum az ő könyvükből való. Ez egy 16. századi
tanulmányban talált típusábra. A különös Oberhauser-címer (25. fejezet) szintén
Kennedy és Churchill könyvéből való, és tulajdonképpen a Voynich-családé, amit
maga Voynich alkotott.
Az árja szó valósághű magyarázata (12. fejezet) jól példázza, hogy egy teljesen
ártalmatlan dolog is halálosan veszélyessé válhat. Az Ahnenerbe természetesen
létezett. A történészek csak az utóbbi években kezdték földeríteni annak
áltudományos zűrzavarát és szörnyű visszaéléseit (26. fejezet). Ebben a témában az
egyik legjobb forrásmunka Heather Pringle Az alapmű című könyve. Az Ahnenerbe
31. fejezetben részletezett számos expedíciója valóban megtörtént, és elsősorban arra
használták, hogy tudományos feltevéseiket igazolják velük. Az, hogy Hermann
Oberhauser is tagja lett volna a szervezetnek, az én költésem, viszont a küzdelme ás
a meghurcoltatása valóságos tagok tapasztalatain alapul.
Az a feltevés, hogy létezett egy „első civilizáció” (22. fejezet), nem az én ötletem.
A gondolat számos könyv alapjául szolgál, de e témában szerintem a legkiválóbb
Christopher Knight és Alan Butler Egyes számú civilizáció című műve. Az összes érv,
amit Christl Falk és Douglas Scofield felhoz ennek meglétéről, Knight és Butler
könyvében található. Feltevésük nem túl erőltetett, de a reagálás rá nagyon hasonlít
ahhoz, ahogyan egykor a tudomány vélekedett a kontinensek vándorlásáról (84.
fejezet). A legnyilvánvalóbb kérdés persze fennmarad: ha egy ilyen kultúra létezett,
miért nincsenek nyomai?
Lehet, hogy vannak.
Azok a történetek, amelyeket Scofield a 60. fejezetben idéz bizonyos „istenszem”
emberekről, akik kapcsolatba kerültek különféle kultúrákkal a föld minden sarkában,
teljesen igazak, csakúgy, mint a megmagyarázhatatlan tárgyi leletek vagy a történet
arról, hogy mit mutattak meg Kolumbusznak. Még lenyűgözőbbek és
megmagyarázhatatlanabbak az egyiptomi Hathor-templomban talált képek és
feliratok (84. fejezet), amelyek egyértelműen valami különleges dologról szólnak.
Scofield megállapítása, miszerint az ókori világok tudásának kilencven százalékát
sosem fogjuk megismerni, sajnos nagyon is lehetséges. Ami azt jelenti, hogy talán
sosem kapunk magyarázatot erre az izgalmas kérdésre.
Az, hogy az első civilizáció az Antarktiszon alakult ki (72., 85. és 86. fejezet), az én
ötletem, valamint az is, hogy milyen tudásuk és korlátozott technológiájuk volt (72.
és 81. fejezet). Én magam nem jártam az Antarktiszon (mindenképpen az első hely,
ahová szeretnék eljutni), de a szépségét és veszélyeit első kézből származó
információk alapján írtam le. A Halvorsen-bázis (62. fejezet) kitalált, de az a ruházat,
amelyet Malone és társai a hideg ellen viselnek (76. fejezet), teljesen valóságos. Az
Antarktisszal kapcsolatos politika (76. fejezet), a különféle nemzetközi egyezmények
és egyedi együttműködések továbbra is nagyon sokrétűek. Azt a területet, ahol
Malone kutat (84. fejezet), tényleg Norvégia ellenőrzi, és egyes feljegyzések szerint a
térség, állítólag környezetvédelmi okból, valóban „területen kívüli”. A Ramsey által
tapasztalt víz alatti jelenetek olyanok leírásán alapul, akik valóban lemerültek ezekbe
a hideg, ősi vizekbe. A 84. fejezetben szereplő száraz völgyek valóban léteznek. Az
abszolút hidegnek az emberi testre gyakorolt megőrző, illetve romboló hatása a
valóságnak megfelelően van leírva (90. és 91. fejezet). Mariana Gosnell Jég című
könyve nagyszerűen írja le ezt a jelenséget.
Az aacheni katedrálist (34., 36., 38. és 42. fejezet) érdemes fölkeresni. A Jelenések
könyve erősen hatott a kialakítására. A templom az egyik utolsó épület Nagy Károly
korából, ami még ma is áll. Az, hogy a Szentek beavatkoztak volna a történetébe,
természetesen csak az én kitalálásom.
A kápolnában lévő latin felirat (38. fejezet) Nagy Károly idejéből való, és
pontosan idéztem. Minden tizenkettedik szót számolva azt fedeztem föl, hogy csak
három szó létezhet, mert az utolsó számolás tizenegynél véget ér. Így pedig a három
szó megdöbbentő módon értelmes kifejezést ad ki – Claret Quorum Deus -, ami Isteni
fényességnek fordítható.
Nagy Károly trónjának oldalába tényleg bele van rajzolva a malomjáték ábrája
(38. fejezet). Hogy hogyan és miért került oda, senki sem tudja. A játékot játszották
már az ókori Rómában, Nagy Károly idejében és ma is.
Maga a Nagy Károly-nyomozás az összes megoldással és nyommal, beleértve
Einhard végrendeletét is, az én művem. A franciaországi Ossau (51. fejezet) és az
apátság (54. fejezet) szintén kitalált, viszont Bertrand alakját egy valóban azon a
vidéken élt, valóságos apátról mintáztam.
A Lee-erőd (45. fejezet) valóban létezik, viszont a raktárak és a hűtőházak nem.
Nemrég kaptam egy iPhone-t, így hát logikus, hogy Malone-nak is kellett hogy
legyen egy. Mindazok a különleges kutatások, amelyeket az amerikai kormány a
hidegháború idején végeztetett a paranormális és földönkívüli jelenségek kapcsán
(26. fejezet), igazak. Én mindössze még egyet adtam hozzájuk.
A Biltmore-birtok (58., 59. és 66. fejezet) az egyik kedvenc helyem, különösen
karácsony táján. A fogadó, a kastély, a település, a hotel és a környezet valósághűen
van ábrázolva. A Megtalált Ősi Kultúrák Konferenciája természetesen nem létezik, de
számos hasonló gyűlés az alapja.
A Piri Reis-féle és a többi hajózási térkép (41. fejezet) létezik, és mindegyik
seregnyi zavarba ejtő kérdést vet fel. Charles Hapgood Régi tengeri uralkodók térképei
című munkáját általában döntő jelentőségűnek tartják. A vita a 0. hosszúsági fokról
úgy zajlott le, ahogyan leírtam (41. fejezet), és végül Greenwicht önkényesen jelölték
ki. Mindazonáltal, ha a gízai piramist vesszük a 0. hosszúsági foknak (71. fejezet),
akkor valóban elgondolkodtató kapcsolatot találunk a föld jó néhány szent helyével.
A megalitikus yard (71. fejezet) egy másik érdekes elmélet, amely magyarázatot nyújt
olyan hasonlóságokra, amelyeket mérnökök már rég fölfedeztek különféle ősi
építkezéseknél. Bizonyítékot azonban egyelőre nem találtak arra, hogy ez a
mértékegység valóban létezett.
E történet felvet néhány érdekes lehetőséget. Nem a mitikus Atlantiszról a maga
szürreális mérnöki és fantasztikus technológiai elképzeléseivel, hanem inkább arról a
gondolatról, hogy talán nem mi vagyunk az elsők, akik szellemi öntudatunkra
ébredtünk. Lehet, hogy voltak mások, akiknek létezéséről nem tudunk, akiknek a
története és sorsa elenyészett, elveszett az ősi tudásnak abban a kilencven
százalékában, amit talán sosem fogunk megismerni.
Erőltetett? Túlzó? Lehetetlen?
Hányszor bizonyosodott már be úgynevezett szakértőkről, hogy nem volt
igazuk?
Lao-ce, a nagy kínai filozófus, aki 2700 évvel ezelőtt élt, és még ma is az
emberiség valaha élt legnagyobb gondolkodói közt tartják számon, talán tudott
valamit, amikor ezt írta:
Hajdan az ihletettek
ismerték a rejtőzőt és rejtettet,
de őket mélyükig nem ismerte senki.
Mert nem lehetett őket megismerni,
a kép róluk csak ennyi:
mint téli folyón átkelők, vigyáztak,
mint szomszédaiktól félők, figyeltek,
mint a vendégek, tartózkodtak,
mint olvadó jégen, óvakodtak,
mint a rönk-fa, egyszerűek voltak...
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
Minden eddig megjelent könyvemben köszönetet mondtam a Random House kiadó
nagyszerű munkatársainak. Most sem lesz másként. Vagyis hálás és őszinte
köszönetem Gina Centrellónak, Libby McGuirenak, Cindy Murraynek, Kim
Hoveynak, Christine Cabellónak, Beck Stvannek, Carole Lowensteinnek és mindenki
másnak. Tiszteletteljes és hálás főhajtás Laura Jorstadnek, aki minden regényem
szerkesztője. Egyetlen író sem kívánhat ennél a társaságnál profibb csapatot. Kétség
sem férhet hozzá: ők a legjobbak!
Külön köszönet az aachenieknek, akik fantasztikus türelemmel tűrték kérdéseim
záporát, és még válaszoltak is! Már régóta tartozom hálás köszönettel Ron
Chamblinnek, a Chamblin Könyvtár tulajdonosának, a floridai Jacksonville-ben, ahol
a kutatásaim nagy részét folytattam. Fantasztikus hely. Köszönöm, Ron, hogy
létrehoztad! Ugyancsak főhajtás Kate Taperell ausztrál családanyának, aki nagyszerű
bepillantást engedett abba, hogy miként beszélnek a földnek azon a fertályán.
Végül ezt a könyvet ügynökömnek, Pam Ahearnnek, és szerkesztőmnek, Mark
Tavaninak ajánlom. Pam 1995-ben lett az ügynököm, aztán hét év és nyolcvanöt
visszautasítás után sikerült otthonra találnunk. Micsoda kitartás! És ott van Mark is!
Micsoda szerencse, hogy fölkaroltak egy ügyvédet, aki inkább regényeket akart írni!
És mindannyian túléltük!
Többel tartozom Pamnek és Marknak, mint amennyit egész életemben vissza
tudnék fizetni! Köszönöm!
Köszönök mindent!