james herriot - Online Könyv

NNCL1153-492v1.0
JAMES HERRIOT
Állatorvosi pályám kezdetén…
Fordította Szász Imre
Szerkesztő Baktainé Neu Piroska
Lektorok: Borbás Mária, Dr. Benedek Gábor
Gondolat Könyvkiadó Budapest 1988
ISBN 963-282-097-5
-1-
1.
Erről nem beszéltek a könyvek, gondoltam, amikor a hó befújt a nyitott ajtórésen, és ellepte
csupasz hátamat.
Hason feküdtem a kockaköves padlón, valami meghatározhatatlan trágyalétócsában, karom
hónaljig a kínlódó tehénben, s lábammal kaparászva igyekeztem támaszt találni ujjaimnak a kövek
között. Derékig meztelen voltam, s a hó elkeveredett a testemet ellepő piszokkal és alvadt vérrel. A
farmer füstölgő olajlámpát tartott fölém, pislákoló fénykörén túl nem láttam semmit.
Nem, a könyvek nem beszéltek arról, milyen félhomályban köteleket és műszereket keresni;
hogyan lehet tisztálkodni fél veder állott vízben; milyen az, amikor a kövek belenyomódnak az ember mellkasába. Sem a karok lassú zsibbadásáról, az izmok fokozódó bénulásáról, mikor az ember
ujjai a tehén erőteljes kilökő nyomásai ellen dolgoznak.
Nem esett szó a fokozatos kimerülésről, a hiábavalóság érzetéről, a vakrémület távoli halk
hangjáról. Visszagondoltam a szülészeti könyv képére. Tehén áll a csillogóan tiszta padlón, s egy
elegáns állatorvos makulátlan szülészeti köpenyben tapintatos mélységig beledugja a karját. Könynyed és mosolygó, a farmer és segítői is mosolyognak, még a tehén is mosolyog. Sehol semmi kosz,
vér vagy izzadság.
Az az ember a képen éppen befejezte kitűnő ebédjét, és átment a szomszédba egy kis borjaztatásra, puszta élvezetből, mintegy desszertként. Nem mászott ki vacogva az ágyából hajnali kettőkor, és nem döcögött a fagyott havon húsz kilométert álmosan előremeredve, míg a magányos farm
fel nem bukkant a reflektorok fényében. Nem kapaszkodott nyolcszáz métert a fehér domboldalon
az ajtótlan pajtáig, ahol a betege feküdt.
Megpróbáltam még néhány centivel beljebb furakodni a tehénbe. A borjú farfekvéses volt, s
én keservesen igyekeztem egy vékony kötélhurkot az alsó állkapcsa felé tolni az ujjam hegyével.
Közben a karomat összepréselte a borjú és a csontos medence. A tehén minden toló erőfeszítésétől
csaknem elviselhetetlenné vált a nyomás, aztán lazított az állat, és én még néhány centivel beljebb
toltam a kötelet. Azon tűnődtem, meddig bírom ezt. Ha nem húzom a hurkot hamarosan arra az állkapocsra, soha ki nem szedem a borjút. Felnyögtem, összeszorítottam a fogamat, és megint előrenyúltam.
Újabb hópamat zúdult be, s én szinte hallottam a pelyheket sisteregni izzó hátamon. A homlokomat is kiverte a verejték, és belecsepegett a szemembe, ahogy a kötelet toltam.
Nehéz ellésnél mindig van egy pillanat, mikor az ember kételkedni kezd, hogy megnyerhetie a csatát. Eljutottam erre a fokra.
Különböző beszédecskék villantak át az agyamon. „Talán jobb volna levágni ezt a tehenet.
A medencéje olyan kicsi és szűk, hogy azon aligha fér ki a borjú.” Vagy: „Szép hízott állat, kitűnő
húsa lehet. Nem volna jövedelmezőbb, ha kihívatná a mészárost?” Vagy talán: „Ez nagyon rossz
fekvés. Egy tágas tehénben könnyű volna megfordítani a fejet, de ebben az esetben csaknem lehetetlen.”
Persze kiszedhettem volna a borjút embryotomiával: drótot húzok a nyaka köré, és lefűrészelem a fejét. Oly sokszor végződik az ellés úgy, hogy a padló tele van fejjel, lábakkal,
belsőrészhalmokkal. Vastag könyvek tanították a borjúfeldarabolás számtalan módozatát.
De itt egyik sem ért semmit, mert a borjú élt. A leghosszabb nyújtózkodásommal ujjam elért
a szájnyílás sarkáig, s meglepetésemre a kis állat nyelve megmoccant. Nem számítottam rá, mert a
borjak ilyen testhelyzetben rendszerint elpusztulnak, megfulladnak a nyak erős hajlásától és az
anyaállat erőteljes szülőgörcseitől. De ebben a borjúban még égett az élet egy szikrája, s így egyben
kellett előhúzni.
Odamentem a most már hideg és véres vízhez, s némán beszappanoztam a kezem. Aztán
megint lefeküdtem, a kövek még jobban nyomták a mellkasomat, mint eddig. Megtámasztottam
-2-
lábujjamat a kövek között, kiráztam szememből az izzadságot, és századszor benyomtam a tehénbe
a karomat, amelyet szinte már spagettinek éreztem; végig a borjú száraz kis lábai mellett, amelyek
mint a dörzspapír tépték a húsomat, aztán a meghajlított nyakig, onnan a fülig s végül, gyötrelmesen, a pofa mentén az alsó állkapocs felé, amely életem fő céljává vált.
Hihetetlennek látszott, hogy már csaknem két órája ezt csinálom: küszködöm fogyó erővel
azért, hogy azt a kis hurkot ráhúzzam az állkapocsra. Minden mást megpróbáltam - visszanyomni a
lábat, tompa horgot a szemgödrébe akasztva óvatosan húzni, de végül is visszatértem a hurokhoz.
Nyomorúságos história volt, elejétől végig. A farmer, Mr. Dinsdale kevés szavú, magas, bánatos férfiú, mintha mindig a legrosszabbra számított volna. Mellette állt magas, szomorú, hallgatag
fia, s kettesben egyre mélységesebb búval figyelték erőfeszítéseimet.
De a legrosszabb a bácsi volt. Mikor beléptem a domboldali pajtába, meglepetéssel láttam,
hogy egy lapos nemezkalapos, csillogó szemű kis öregember kényelmesen leereszkedik egy szalmabálára. A pipáját tömködte, és szemlátomást alig várta a műsort.
- Aggy isten, fiatalember - kiáltotta orrhangon West Riding-i tájszólásban. - Én Mr.
Dinsdale bátyja vagyok. Odaát Listondale-ben gazdálkodom.
Leraktam a szerszámaimat és bólintottam.
- Jó reggelt! Engem Herriotnak hívnak.
Az öreg átható tekintettel nézett rám:
- Az én állatorvosom Mr. Broomfield. Gondolom, hallott róla - azt hiszem, mindenki ismeri.
Mr. Broomfield nagyszerű ember, kiváltképp borjazásnál. Tudja, még sose láttam, hogy ne sikerült
volna neki...
Kiszorítottam egy halvány mosolyt. Bármikor máskor szívesen hallottam volna, milyen jó a
kollégám, de most valahogy nem, most nem. Sőt a szavak egy kis lélekharangot kondítottak meg
bennem.
- Nem, sajnos nem ismerem Mr. Broomfieldet - mondtam, levetve zakómat, és igencsak vonakodva, lehúzva fejemen át az ingemet. - De nem régóta lakom ezen a vidéken.
A bácsi elszörnyedt.
- Nem ismeri! Hát akkor maga az egyetlen ember, aki nem ismeri. Mondhatom magának,
csuda nagyra tartják Listondale-ben. - Megrendülten elhallgatott, s meggyújtotta gyufával a pipáját.
Aztán rápillantott libabőrös felsőtestemre. - Az a Mr. Broomfield, az ha levetkőzik, olyan mint egy
bokszoló. Én még ilyen izmos embert nem láttam.
Tompán elborított a gyengeség hulláma. Hirtelen ólomlábúnak és alkalmatlannak éreztem
magam. Mikor kiraktam köteleimet és műszereimet egy tiszta törülközőre, az öregember megint
megszólalt:
- És, ha szabad kérdeznem, mikor vizsgázott le?
- Ó, úgy hét hónapja.
- Hét hónapja! - A bácsi elnézően elmosolyodott, lenyomkodta a dohányt, és büdös kék füstfelhőt fújt a levegőbe. - Hát én azt tartom, hogy egy kis tapasztalatnak nincs párja. Mr. Broomfield
most már több mint tíz éve dolgozik nálunk, és igazán érti a mesterségit. Nem, a könyvek nem sokat érnek. A tapasztalat, az az igazi.
Fertőtlenítőt öntöttem a vödörbe, és gondosan beszappanoztam a karomat. Letérdeltem a tehén mögé.
- Mr. Broomfield először mindig valami különleges kenőolajat rak a karjára - mondta a bácsi, elégedetten szippantva a pipájából. - Azt mondja, megfertőződne a méh, ha csak szappant és
vizet használna.
Megkezdtem a vizsgálatot. Ez az a jelentőségteljes pillanat, amelyet minden állatorvos átél,
mikor becsúsztatja a kezét egy tehénbe. Másodperceken belül kiderül, hogy tizenöt perc múlva felvehetem-e a zakómat vagy többórás nehéz munkának nézek elébe.
Ez alkalommal nem kísért szerencse; nagyon rossz fekvése volt a borjúnak. A fej hátul és
nincs hely: mintha egy fejletlen üszőben tapogatnék, nem egy másodszor borjazó tehénben. És teljesen száraz volt - a „víz” órákkal ezelőtt elfolyhatott. Kinn legelt a dombokon, és egy héttel az ideje előtt kezdett borjazni: ezért kellett ebbe a félig romos pajtába hozni. Akárhogy is, hosszú ideig
nem térhetek vissza az ágyamba.
-3-
- Nos, mit talált, fiatalember? - vágta szét a bácsi metsző hangja a csendet. - A feje hátra
van, mi? Akkor könnyű dolga lesz. Láttam, mit csinál ilyenkor Mr. Broomfield - körbeforgatja a
borjút, és a hátsó lábánál fogva kihúzza.
Hallottam már ezt az ostobaságot. A rövid praxis megtanított rá, hogy minden farmer szakértő, ha a másik farmer állatairól van szó. Ha a saját jószágukkal van baj, többnyire rohannak telefonálni az állatorvosnak, de a szomszédaiknál magabiztosak és hozzáértők, teli bölcs tanáccsal. És
azt is megfigyeltem, hogy tanácsukat rendszerint értékesebbnek tartják, mint az állatorvosét. Mint
most is, például: a bácsi nyilvánvalóan elismert bölcs volt, s a Dinsdale-ek alázatosan hallgatták
minden megnyilatkozását.
- A másik módja ilyen esetben - folytatta bácsi -, hogy az ember összeszed egypár erős legényt, és kötéllel kihúzza a jószágot, akárhogy hátra van is a feje.
Felsóhajtottam, miközben ujjaimmal tapogatóztam.
- Sajnos ilyen szűk helyen lehetetlen a borjút megfordítani. Ha pedig anélkül húznánk ki,
hogy a fejét megfordítjuk, biztosan eltörnénk az anyaállat medencecsontját.
A Dinsdale-ek összehúzták a szemüket. Nyilván azt gondolták, hogy kibúvókat keresek a
bácsi magasabb rendű tudásával szembesülve.
És most, két órával később, közeledett a vereség. Már-már teljesen kimerültem. Ott henteregtem s feküdtem megalázva a szennyes köveken, miközben a Dinsdale-ek mogorva csendben figyeltek, és a bácsiból szünet nélkül áradt a kísérőszöveg. A bácsi vörös képe lángolt a gyönyörűségtől, apró szeme szikrázott: évek óta nem volt része ilyen élvezetes éjszakában. Százszorosan megérte a hosszú kapaszkodás fel a domboldalon. Élénksége egy pillanatra sem csökkent; minden percet
kiélvezett.
Ahogy ott feküdtem, csukott szemmel, kosztól merev arccal, elnyílt szájjal, a bácsi kezébe
vette a pipáját, és előrehajolt a szalmabálán.
- Ebbe beletört a bicskája, fiatalember -, mondta mély megelégedettséggel. - Mr.
Broomfieldnek soha semmibe nem tört bele a bicskája, de hát neki nagy tapasztalata van. Aztán
meg erős ember, igen erős ember. Azt az embert nem lehet kifárasztani.
A düh úgy áradt el bennem, mint egy korty erős ital. A helyes persze az lett volna, ha felkelek, ráöntöm a bácsi fejére a vödör véres vizet, lerohanok a dombról és elhajtok; el Yorkshire-ból, el
a bácsitól, a Dinsdale-ektől, el ettől a tehéntől.
Ehelyett összeszorítottam a fogam, megfeszítettem a lábam, és minden erőmet beleadva
nyomtam be a karom; és a hitetlenség megdöbbenésével éreztem, hogy a hurok átcsúszik az éles kis
metszőfogak felett, be a borjú szájába. Óvatosan, imát mormolva, bal kézzel meghúztam a vékony
kötelet, s éreztem, hogy a csúszócsomó megfeszül. Hurokba fogtam azt az alsó állkapcsot.
Végre csinálhattam valamit.
- Fogja ezt a kötelet, Mr. Dinsdale, és tartsa kicsit feszesen. Visszanyomom a borjút, és ha
maga közben egyenletesen húzza, erre kell fordulnia a fejének.
- És ha lejön a hurok? - kérdezte a bácsi reménykedve.
Nem feleltem. Nekinyomtam a kezemet a borjú lapockájának, és tolni kezdtem a tehén
izomösszehúzódásai ellen. Éreztem, hogy a kis test tőlem elfelé elmozdult.
- Most húzza egyenletesen, Mr. Dinsdale, de ne rángassa. - Magamban pedig: „Ó, Istenem,
ne engedd, hogy lecsússzon.”
A fej felénk fordult. Éreztem, ahogy a nyak kiegyenesedik a karom mellett, s az egyik fül
hozzáér a könyökömhöz. Elengedtem a lapockát, és megragadtam a kis orrot. Elrekesztve kezemmel a fogakat a vaginális faltól, addig vezettem a fejet, amíg oda nem került, ahol lennie kellett: a
mellső lábakra.
Gyorsan kitágítottam a hurkot, míg a fülek mögé nem ért.
- Most húzza a fejét, mikor a tehén nyom.
- Nem, most a lábait kell húzni! - kiáltott a bácsi.
- Húzzák azt a kurva fejkötelet, ha mondom! - üvöltöttem teljes hangerővel, s mindjárt jobban éreztem magam, amint a bácsi sértődötten visszatért a bálájára.
A húzásra kijött a fej, s a test többi része könnyen követte. A kis állat mozdulatlanul feküdt a
kövön, üveges, nem látó szemmel, a nyelve kék volt, s nagyon megdagadt.
-4-
- Nem él. Hát hogy is élne - dörmögte a bácsi újra harcba szállva.
Megtisztítottam a szájat a nyálkától, erősen belefújtam a torkába, és mesterséges légzést alkalmaztam. Miután néhányat nyomtam a bordákon, a borjú levegőért kapott, és a szemhéja megremegett. Aztán lélegzeni kezdett, és egyik lába megrándult.
A bácsi levette a kalapját, és hitetlenkedve a fejét vakarta.
- A mindenit, él. Aszittem, biztos belepusztult abba, amennyit elvacakolt vele. - A tűz nagy
része elszállt belőle, s pipája üresen lógott a szájában.
- Tudom, mi kell ennek a kis jószágnak - mondtam. Megragadtam első lábainál fogva a borjút, és odahúztam az anyja fejéhez. A tehén az oldalán feküdt, fejét fáradtan a durva padlóra hajtotta. Bordái fel-alá jártak, szemét csaknem becsukva tartotta, mint aki már nem törődik semmivel.
Aztán megérezte pofája mellett a borjú testét, és átalakult: tágra nyílt a szeme, és orra szaglászva
vizsgálgatta az új dolgot. Minden szimatolással növekedett az érdeklődése, nagy keservesen mellére
fordult, és orrával bökögette, tapogatta a borjút, miközben mélyen a mellkasából dörmögő hangok
törtek elő. Aztán módszeresen nyalogatni kezdte a borjút. A természet ilyen alkalomra tökéletes
élénkítő masszázst kínál, s a kis jószág felpúposította a hátát, amikor a nyelv durva ízlelőbimbói
végighúzódtak a bőrén. Egy percen belül már a fejét rázta, és megpróbált felülni.
Elvigyorodtam. Ez volt az, amit szerettem. A kis csoda. Úgy éreztem, ez sohasem szürkül el,
akárhányszor látom is. Amennyire tudtam, letisztítottam magamról az alvadt vért és a piszkot, de
nagyobb része úgy rászáradt a bőrömre, hogy a körmömmel sem tudtam eltávolítani. Majd otthon, a
forró fürdő. Fejen át felhúztam az ingemet, s közben úgy éreztem, mintha hosszasan vertek volna
egy vastag bottal. Minden izmom fájt. A szájam kiszáradt, szinte összeragadt az ajkam.
Egy hosszú, szomorú alak kóválygott felém.
- Nem inna valamit? - kérdezte Mr. Dinsdale. Éreztem, hogy mocskos arcom hitetlenkedő
mosolyra feszül. Whiskyvel jól felöntött forró tea látomása úszott elém.
- Nagyon kedves, Mr. Dinsdale, szívesen innék valamit. Nehéz két óra volt.
- Nem - mondta Mr. Dinsdale, s állhatatosan nézett -, úgy gondolom, a tehén.
Hadarni kezdtem:
- Igen, persze, hogyne, csakis, adjon neki inni. Biztos nagyon szomjas. Jót fog tenni neki.
Persze, persze, adjon neki inni.
Összeszedtem a holmimat, és kibotorkáltam a pajtából. Kinn még mindig sötét volt, és erős
szél csapta csípősen szemembe a havat. Ahogy lefelé gázoltam a lejtőn, a bácsi éles és határozott
hangja utoljára ütötte meg a fülemet.
- Mr. Broomfield nem enged inni adni borjazás után. Azt mondja, kihűl tőle a gyomor.
2.
Meleg volt a rozoga kis buszban, s ráadásul a rossz oldalon ültem, ahol a júliusi nap égetett
az ablakokon át. Kényelmetlenül mocorogtam a legjobb öltönyömben, és ujjammal tágítottam szűk
fehér galléromat. Ostobaság volt így öltözni ebben a melegben, de néhány kilométernyire jövendő
munkaadóm várt, s jó benyomást kellett keltenem.
Sok függött ettől a beszélgetéstől. Frissen vizsgázott állatorvos lévén az Úrnak ebben az
1937-es esztendejében, mintha egyenesen a munkanélküli-segélyért várók sorába váltottam volna
bérletet. A mezőgazdaság visszaesett az egy évtizedes kormányzati nemtörődömség folytán, az
igásló, a szakma fő támasza eltűnőben volt. A vészterhes próféciák igazolódtak: az egyetemről ötévi
kemény gürcölés után kikerülő ifjú emberek szembetalálták magukat a lelkesedésük és duzzadó tudásuk iránt közönyös világgal, A Record hetente csak két-három álláshirdetést hozott, s általában
nyolcvanan pályáztak egyre-egyre.
Nem akartam hinni a szememnek, mikor a levél megérkezett Darrowbyból, a yorkshire-i
Völgységből. Mr. Siegfried Farnon, az állatorvostudomány doktora szívesen lát péntek délután; jöjjek délutáni teára, s ha megegyezünk, ott maradhatok segédorvosnak. Hitetlenkedve markoltam meg
a mentőövet; oly sok velem végzett barátom volt munka nélkül, vagy dolgozott boltokban, vagy segédmunkásként hajógyárakban, hogy nem reméltem magamnak sem más jövőt.
-5-
A sofőr megint megrecsegtette a sebváltót, ahogy befordult egy újabb éles kanyarba. Az
utolsó mintegy huszonnégy kilométert egyenletesen kapaszkodva tettük meg, mind közelebb jutva a
Pennine-hegység távoli kék domborulatához. Sohasem jártam még Yorkshire-ban, de a név olyan
megye képzetét keltette, amely éppoly nehéz és romantikátlan, mint a róla elnevezett palacsintafelfújt-körítés; szilárd értékrendre, unalomra és a vonzerő teljes hiányára számítottam. De ahogy a
busz mind följebb zihált, kétségeim támadtak. Az alaktalan magaslatok magas, füves dombokká és
tágas völgyekké formálódtak. A völgyfenéken patakok kanyarogtak a fák között, és tömör bazalt
farmerházak emelkedtek a művelt földek foltjain, amelyek zöld félszigetként nyúltak fel a hegyoldalakon, a csúcsokról lezúduló hanga sötét hullámai közé.
Láttam, hogy a kerítések és sövények helyét száraz kőfalak foglalják el, végig szegélyezik
az utakat, körülfogják a földeket, és véget nem érően kapaszkodnak a környező dombokra. Mindenütt ott voltak ezek a falak, megszámlálhatatlan mérföldeken át, s magasra felnyúlva tagolták a zöld
fennsíkokat.
De célomhoz közeledve újra emlékezetembe tolakodtak a rémtörténetek; azok, amelyeket a
néhány hónapos gyakorlatban megedződött és megkeseredett veteránok hoztak vissza az egyetemre.
A segédorvost annyiba veszik, mint a kapcarongyot, és halálra éheztetik és dolgoztatják a főnökeik,
akik egytől egyig szívtelenek és gonoszak. Dave Stevens, miközben remegő kézzel cigarettára gyújtott: „Soha egy szabad este vagy fél nap. Velem mosatta a kocsiját, ásatta fel a kertjét, nyíratta a füvet, végeztette el a családi bevásárlást. De amikor azt mondta, hogy tisztítsam ki a kéményt, otthagytam.” Vagy Willie Johnstone: „Az első munkám az volt, hogy gyomorszondát nyomjak egy
lóba. A légcsőbe nyomtam a nyelőcső helyett. Néhány gyors pumpálás, és a ló nagy robajjal eldőlt,
mint egy darab fa, holtan. Akkor kezdett őszülni a hajam.” Vagy az a szörnyű történet, amit Fred
Pringle-ről meséltek. Fred megcsapolt egy felfújódott tehenet, és a farmer annyira elámult a bendőből kisistergő gáz láttán, hogy Fred nekivadult, és odanyomta az öngyújtóját a csőhöz. Süvöltő
lángnyelv csapott a szalmabálák közé, és az istálló porig égett. Fred utána azonnal elfogadott egy
gyarmati állást - az Antillákon, ha igaz.
A fenébe is, ez az utolsó nem lehet igaz. Átkoztam lázas képzelőerőmet, s igyekeztem elűzni
a pokolbeli tűzvész ropogását, a rémült marhák bőgését, ahogy mentik ki őket. Nem, ez nem lehetett ilyen szörnyű; beletöröltem izzadó tenyeremet a térdembe, s igyekeztem arra az emberre gondolni, akivel találkozni fogok.
Siegfried Farnon. Furcsa név egy állatorvosnak, a yorkshire-i Völgységből. Talán német, aki
Angliában tanult, s úgy döntött, hogy itt praktizál. És eredetileg nem Farnon lehetett, hanem talán
Farrenen. Igen, Siegfried Farrenen. Kezdett előttem kialakulni: alacsony, kövérkés, kerekded emberke, a szeme vidám, bugyborékol belőle a nevetés. De közben elém tolakodott egy termetes, hidegszemű, kefehajú teuton képe, amely jobban illett az állatorvos főnök közkeletű elképzeléséhez.
Ráébredtem, hogy az autóbusz keskeny utcán csörömpöl végig egy térre, s ott megáll. Egy
szerény fűszerüzlet kirakata felett ezt olvastam: „Szövetkezeti Társulás, Darrowby”. Megérkeztünk.
Kiszálltam, s letéve ütött-kopott bőröndömet, körülnéztem. Valami szokatlant éreztem, de
először nem tudtam mi az. Aztán rájöttem: a csend. A többi utas szétszéledt, a vezető leállította a
motort, sehol egy hang, egy mozdulat. Az élet egyetlen látható jele öregembereknek az a csoportja
volt, amely a tér közepén, az óratorony körül ült, de őket meg mintha kőből faragták volna.
Darrowbynak nem sok teret szentelnek az útikalauzok. Ha egyáltalán megemlítik, a Darrowfolyó mentén fekvő szürke kisvárosnak írják le, amelynek csupán kockaköves piactere és két régi
hídja érdemel említést, más nem nagyon. De ha az ember a saját szemével látja, a fekvése nagyon
szép a kavicsos folyó mentén, ahol a házak sűrűn csoportosulnak és szeszélyesen felnyomakodnak a
Herne-domb alsóbb lejtőire. Darrowbyban mindenünnen, az utcákról, a házak ablakából láthatja az
ember a dombot, amely nyugodt zöld tömegével több mint hatszáz méterrel a sűrűn csoportosuló
háztetők fölé emelkedik.
A levegő áttetsző volt, a tágasság és levegősség érzete mintha azt sugallta volna, hogy valamit magam mögött hagytam a síkságon, harminc kilométerrel korábban. A nagyváros bezártságát,
piszkát, füsttét - mintha mindez máris lehámlott volna rólam.
A Trengate a térről kiágazó csendes utca volt, s innen pillantottam meg a Skeldale House-t.
Tudtam, hogy ez az, mielőtt még elég közel jutottam volna hozzá, hogy elolvashassam a régimódi
-6-
réz névtáblán, amely kissé ferdén lógott a vaskorláton: „S. Farnon, állatorvos”. Felismertem a halvány téglán egészen a felső ablakokig rendetlenül felkapaszkodó borostyánról. Az volt, aminek a
levél írta - az egyetlen borostyán befutotta ház, s lehet, hogy itt dolgozom majd, életemben először,
mint állatorvos.
Most, hogy a küszöbéhez értem, kapkodtam a levegőért, mintha futottam volna. Ha megkapom a munkát, itt kell szembesülnöm önmagammal. Sok mindent kell bizonyítanom.
De tetszett a régi ház. György-korabeli volt, szép, fehérre festett ajtajú. Az ablakok is fehérek voltak szélesek és kecsesek a földszinten és az első emeleten, de kicsik és négyszögletesek odafenn, ahol a rájuk boruló tetőcserepek alól kikukucskáltak. A festés hámlott, a malter hulladozott a
téglák közül, mégis valamilyen maradandó elegancia jellemezte. Előkert nem volt, csak a vasrács
választotta el pár lépéssel az utcát a háztól.
Megnyomtam a csengőt, s abban a pillanatban a délutáni békét távoli, a farkasfalkáéra emlékeztető üvöltés verte fel. Az ajtó felső része üveg volt, s ahogy bekukkantottam, láttam, hogy egy
kutyafolyam ömlik elő a hosszú folyosó sarka körül, és őrjöngő csaholással zúdul az ajtó felé. Ha
nem ismerem az állatokat, megfordultam és lélekszakadva elrohantam volna. Így is óvatosan hátrább léptem, s figyeltem a néha kettesével felbukkanó, szökellő, villogó szemű, habzó szájú kutyákat. Egy-két perc múlva már meg tudtam különböztetni őket, s rájöttem, hogy első becslésem, a tizennégy kutya némiképp túlzottnak bizonyult. Valójában csupán öten voltak: egy nagy őzbarna
agár, akit legtöbbet láttam, mert nem kellett olyan magasra ugrania, mint a többieknek, egy spaniel,
egy skót terrier, egy whippet és egy apró rövid lábú vadászterrier. Az utóbbi kutyát ritkán pillanthattam meg, mert az üveg túl magasan volt, de ha felbukkant, még őrjöngőbb hangon ugatott, mint
a többi, mielőtt újra eltűnt volna.
Tűnődtem, ne csengessek-e újból, mikor egy testes nőszemélyt pillantottam meg a folyosón.
Egyetlen éles szóval, mintegy varázsütésre véget vetett az ugatásnak. Mikor kinyitotta az ajtót, az
őrjöngő falka hízelkedően kúszott a lába körül, mutogatták a szemük fehérjét, behúzott farkukat
csóválták. Soha nem láttam még ilyen szolgai bandát.
- Jó napot kívánok! - mondtam a legnyájasabb mosolyommal. - A nevem Herriot.
A nő a nyitott ajtóban még nagyobbnak látszott. Úgy hatvanéves lehetett, de a homlokából
szorosan hátrafésült, koromfekete hajában alig volt ősz szál. Bólintott, és zord jóindulattal végigmért, de mintha további tájékoztatásra várt volna. A név nyilván nem jelentett neki semmit.
- Mr. Farnon vár rám. Azt írta, hogy ma jelentkezzem.
- Mr. Herriot? - mondta tűnődve. - Rendelés hattól hétig. Ha a kutyájával van baj, akkor kellene idehoznia.
- Nem, nem - mondtam kimerevítve a mosolyomat. - A segédorvosi állás miatt jöttem. Mr.
Farnon azt mondta, jöjjek a délutáni tea idején.
- Segédorvos? Nagyon jó. - Arcvonásai némileg felengedtek. - A nevem Mrs. Hall. Én vagyok Mr. Farnon házvezetőnője. Tudja, agglegény. Nem szólt magáról, de annyi baj, jöjjön, és
igyon meg egy csésze teát: Biztos hamarosan hazaér.
Meszelt falak között mentem utána, cipőm kopogott a mozaikpadlón. A folyosó végén jobbra fordultunk egy másik folyosóra, s már csodálkozni kezdtem, milyen messzire nyúlik hátra a ház,
mikor bevezetett egy napsütötte szobába.
Nagystílűen épített szoba volt, magas mennyezetű, levegős, a vaskos kandalló két oldalán
egy-egy fülke volt. A szoba egyik végén franciaablak, amely egy hosszú, magas fallal körülvett
kertre nyílt. Rendetlen gyepet, sziklakertet és sok gyümölcsfát láttam. Nagy ágyás pünkösdi rózsa
égett a napfényben, s a kert túlsó végén varjak károgtak egy csoport magas szilfa ágai között. Fentebb s távolabb zöld dombok emelkedői látszottak.
Köznapi bútorzat állt a nagyon kopott szőnyegen. Vadászmetszetek lógtak a falon s könyvek
hevertek szanaszét, némelyek polcokon a fülkében, mások a sarokban felbástolva. A kandallópárkány egyik szembetűnő végét egy félliteres ónserleg foglalta el. Érdekes serleg volt. Teletömték
csekkel és bankjegyekkel annyira, hogy kidagadtak a tetején, és lefolytak a kandallóra. Ámulattal
nézegettem, mikor Mrs. Hall tálcán behozta a teát.
- Gondolom, Mr. Farnont beteghez hívták - mondtam.
-7-
- Nem, átment Brawtonba, hogy meglátogassa az anyját. Nem tudom, mikor jön vissza. Azzal otthagyott a teámmal.
A kutyák békésen elhelyezkedtek a szobában, csak a skót terrier és a spaniel folytatott rövid
vitát egy fotel tulajdonjoga körül - más nyoma nem mutatkozott korábbi vad viselkedésüknek. Barátságos unalommal figyeltek, s közben reménytelen csatát vívtak az álmosság ellen. Hamarosan
lelankadt az utolsó bólogató fej is, és mély szuszogás kórusa töltötte meg a szobát.
De én nem tudtam velük együtt elengedni magam. A csalódottság érzése fogott el. Felkészültem egy kihallgatásra, s most csak lógtam a levegőben. Nagyon furcsa volt az egész. Miért ír
valaki egy leendő segédorvosnak, miért jelöli ki a találkozás idejét, hogy aztán elmenjen az anyjához látogatóba? Még valami, ha alkalmaznak, ebben a házban lakom, de a házvezetőnő nem kapott
utasítást, hogy nyisson nekem egy szobát. Mi több, sohasem hallott rólam.
Töprengésemet félbeszakította az ajtócsengő, s a kutyák, mintha áramütés érte volna őket,
üvöltve felugrottak, és egy tömegben kizúdultak az ajtón. Örültem volna, ha nem veszik kötelességüket ilyen komolyan. Mrs. Hall nem mutatkozott, így hát odamentem a bejárati ajtóhoz, ahol a kutyák minden dühüket beleadták a műsorba.
- Kuss! - kiáltottam, és a zaj abbamaradt. Az öt kutya alázatosan sunyított a lábam körül;
szinte a könyökén járva. Leghatásosabb a nagy agár volt, mentegetőző vigyorral húzta fel ajkát a
fogairól.
Kinyitottam az ajtót, s egy kerek, lelkes arcba bámultam. Tulajdonosa, egy gumicsizmás
zömök férfiú, magabiztosan támaszkodott a kerítésnek.
- Aggy isten jó napot, itthol van Mr. Farnon?
- E pillanatban nincs. Segíthetek valamiben?
- Egen, aggyon át neki egy üzenetet, ha hazagyün. Mongya meg neki, hogy Bert Sharpe-nak,
a Barrow dombrul, van egy tehene, akit föl köll fúrni.
- Fel kell fúrni?
- Úgy is van, mer csak három hengere jár.
- Három hengere?
- Egen, azt ha nem csinálunk valamit, elromlik az acskó, igaz?
- Valószínűleg.
- Csöcsvészt meg nem akarunk, igaz?
- Nem bizony.
- No jó, hát mongya meg neki. Viszlát.
Elgondolkodva mentem vissza a nappaliba. Bármilyen zavarba ejtő is volt, életem első esetleírását hallottam, s nem értettem belőle egy szót sem. Alig ültem le, máris újra szólt a csengő. Ez
alkalommal olyan rémisztő üvöltést hallattam, hogy a kutyák ugrás közben megdermedtek; meg is
értették, és alázatosan visszatértek a székükbe.
Most egy ünnepélyes úr jött, gondosan a fülére passzított szövetsapkában, az ádámcsutkáján
akkurátusan megkötött sálban, a szája legközepéből kimeredő pipával. Kivette a pipát, és váratlanul
ízes tájszólással szólalt meg.
- Engem Mulligannak hínak, és szeretném, ha a doktor úr kikavarculna valami orvosságot a
kutyámnak.
- Mi a baja a kutyának, Mr. Mulligan?
Kérdően felhúzta a szemöldökét, és egyik kezét a füléhez tette. Megpróbáltam teli torokból
üvölteni.
- Mi a baj?
Egy pillanatig bizonytalanul nézett rám.
- Ukádik, uram. Csúnyán ukádik.
Egyszeriben szilárd talajon éreztem magam, s agyamban forrni kezdtek a különböző kórmegállapítások.
- Az étkezés után mennyivel okádik?
A kéz megint a fülhöz emelkedett:
- Hogy mongya?
Közel hajoltam oldalt a fejéhez, teleszívtam a tüdőmet, és bömböltem:
-8-
- Mikor ukádik - mármint okádik?
Mr. Mulligan arcát lassan elborította a megértés fénye. Enyhén elmosolyodott.
- Igen, ukádik. Csúnyán ukádik, uram.
Nem éreztem magamban erőt további kísérletezésre, így hát azt mondtam, majd elintézem,
jöjjön vissza később. Alighanem az ajkamról tudott olvasni, mert elégedettnek látszott, és elment.
Visszatérve a nappaliba, leereszkedtem egy székbe, és öntöttem magamnak egy csésze teát.
Egy kortyot ittam, mikor megint megszólalt a csengő. Most már egyetlen vad pillantásomtól visszakushadtak a kutyák a székükbe; megkönnyebbültem, hogy ilyen gyorsan tanulnak.
Az ajtóban egy csinos, vörös hajú lány állt. Nagyon fehér fogsorát villogtatva mosolygott.
- Jó napot! - mondta. Csengő, műveltségre valló hangon. - Diana Brompton vagyok. Mr.
Farnon meghívott teára.
Nyeltem egyet, és a kilincset szorongattam.
- Meghívta magát teára?
A mosoly megmerevedett.
- Igen, úgy van - mondta, gondosan tagolva a szavakat. - Meghívott engem teára.
- Sajnos, Mr. Farnon nincs itthon. Nem tudom, mikor jön meg.
A mosoly eltűnt.
- Ó, - mondta, és mély értelmet adott e hangnak. - De azért talán bemehetnék.
- Ó, hogyne, jöjjön be, bocsánat – dadogtam, mert hirtelen ráébredtem, hogy tátott szájjal
bámulom. Kinyitottam az ajtót, s ő szó nélkül elsuhant mellettem. Ismerte a járást, mert amikorra az
első fordulóhoz értem, már eltűnt a szobában. Lábujjhegyen ellopakodtam az ajtó előtt, és vágtatva
végigloholtam a vagy harmincméteres kanyargó folyosón egy hatalmas, kőpadlós konyhába. Mrs.
Hall ott tevékenykedett, s én odarohantam hozzá.
- Egy ifjú hölgy van itt; bizonyos Miss Brompton. Ő is teára jött. - Le kellett gyűrnöm azt a
vágyat, hogy meghúzkodjam a ruhaujját.
Mrs. Hall arca kifejezéstelen maradt. Azt gondoltam, elkezd majd a karjával hadonászni, de
még csak meglepettnek sem látszott.
- Menjen vissza, és beszélgessen vele, én meg viszek be még süteményt - mondta.
- De mi a csudáról beszélgessek vele? Mikor jön meg Mr. Farnon?
- Ó, csevegjen vele egy kicsit. Azt hiszem, Mr. Farnon hamarosan megjön - mondta nyugodtan. Lassan visszamentem a nappaliba, s amikor benyitottam, a lány újabb széles mosolyra készen
megfordult. Nem is próbálta titkolni rosszkedvét, mikor látta, hogy csak én vagyok.
- Mrs. Hall azt hiszi, hamarosan megjön. Talán addig megiszik velem egy csésze teát.
Gyors pillantással végigmért borzas hajamtól trottyos cipőmig. Hirtelen ráébredtem, milyen
piszkos és izzadt vagyok a hosszú utazástól. A lány vállat vont, és elfordult. A kutyák apatikusan
nézték. Nehéz csend ereszkedett a szobára.
Teát töltöttem, és feléje nyújtottam. Nem vett róla tudomást, cigarettára gyújtott. Nehéz ügy
lesz, gondoltam, de próbálkoznom kell.
Megköszörültem a torkom, és könnyedén azt mondtam:
- Most érkeztem ide. Azt remélem, hogy én leszek az új segédorvos.
Ez alkalommal még annyi fáradságot sem vett magának, hogy felém nézzen. Csak annyit
mondott, „ó”, s e magánhangzónak most is átütő ereje volt.
- Nagyon szép vidék ez - mondtam, újabb támadásba fogva.
- Igen.
- Még sosem jártam Yorkshire-ban, de amit eddig láttam, nagyon tetszett.
- Ó.
- Régóta ismeri Mr. Farnont?
- Igen.
- Úgy hiszem, elég fiatal - úgy harminc lehet.
- Igen.
- Csodaszép az idő.
- Igen.
-9-
Bátran és szívósan igyekeztem még vagy öt percig valami eredetit és szellemeset találni, de
végül Miss Brompton felelet helyett kivette a cigarettát a szájából, felém fordult, és hosszan, kifejezéstelenül rám meredt. Tudtam, hogy itt a vég, és elhallgattam.
Ezután csak ült, nézett kifelé a franciaablakon, nagyokat szívott a cigarettáján, s összehúzta
a szemét, ahogy a füst előbodorodott ajkain. Mintha ott sem lettem volna.
Kedvemre nézegethettem, és érdekesnek találtam. Még sohasem volt szerencsém a társasági
lapok eleven illusztrációjával találkozni. Hűvös vászonruha, szemlátomást drága kardigán, elegáns
lábak és vállra omló, pompás vörös haj.
De érdekes gondolat támadt bennem. Itt ül ez a lány, és szemlátomást sóvárog egy kis kövér
német állatorvos után. Kell valaminek lenni ebben a Farnonban.
Az életkép végül összetört, amikor Miss Brompton felpattant. Vadul a kandallóba hajította a
cigarettáját, és kivonult a szobából.
Fáradtan felálltam a székemből. Fájni kezdett a fejem, kicsoszogtam a franciaablakon át a
kertbe. Leroskadtam a térdig érő fűben, és nekitámasztottam a hátam egy magas akácfának. Hol a
ménkűben van Farnon? Csakugyan várt, vagy valaki egy szörnyű viccet csinált velem? Hirtelen
megborzongtam. Az utolsó néhány fontomat költöttem az utazásra, s ha valami tévedés történt, akkor bajban vagyok.
De körülnéztem, s jobban éreztem magam. A napfény visszaverődött a magas régi falakról,
méhek zümmögtek a tarka virágok tömegében. Lágy szellő mozgatta a háznak csaknem az egész
hátsó falát befutó pompás lilaakác hervadt virágait. Itt béke volt.
Hátradöntöttem fejem a fatörzsnek, és lehunytam a szemem. Láttam Herr Farrenent, aki éppen olyan volt, amilyennek elképzeltem, fölém magasodva. Arcán megdöbbent kifejezés.
- Maka mit csinálta? - pöfögte, és kövér pofazacskói remegtek a dühtől. - Hamis ürüggyel
idejötte házamba, meksért Fráulein Brompton, issza teámat, eszi ételemet. Mit csinált még, hein?
Talán lopta el kanalaimat. Maga peszél segédorvosról, de nekem nem kell segédorvos. Legjobb lesz
nekem telefonálni rendőrségnek.
Herr Farrenen felemelte húsos kezével a telefont. Még álmomban is csodálkoztam, hogy beszélhet ilyen rémes kiejtéssel. Hallottam, mikor a kásás hang azt mondja: „Halló, halló.”
Kinyitottam a szemem. Valaki azt mondta, hogy „halló”, de nem Herr Farrenen. Magas, vékony férfi támaszkodott a falnak, zsebre dugott kézzel. Valami mintha mulattatta volna. Miközben
talpra kecmeregtem, ellökte magát a faltól, és kezet nyújtott: - Sajnálom, hogy megvárakoztattam.
Siegfried Farnon vagyok.
Ennyire jellegzetes angolt talán még életemben sem láttam. Hosszú, humoros, széles állú
arc. Kicsi, nyírt bajusz, kócos, homokszőke haj. Régi tweedzakót és formátlan flanellnadrágot viselt. Foszlott gallérú kockás ing, hanyagul megkötött nyakkendő. Olyan ember, aki nem időzik
hosszan a tükör előtt.
Ahogy így elnéztem, máris jobban éreztem magam, annak ellenére, hogy fájt a nyakam, ahol
nekitámasztottam a fának. Megráztam a fejem, hogy teljesen kinyíljon a szemem, és fűcsomók hullottak ki a hajamból.
- Bizonyos Miss Brompton járt itt - nyögtem ki. - Teára jött. Mondtam neki, hogy önnek el
kellett mennie.
Farnon eltöprengett, de nem látszott zaklatottnak. Lassan megdörzsölte az állát.
- Hm, igen - annyi baj legyen. De elnézését kérem, hogy nem voltam itthon, mikor megérkezett. Rémes memóriám van, s egyszerűen elfeledkeztem róla.
Farnon hosszan, vizsgálódva végigmért, aztán elmosolyodott.
- Menjünk be. Körülvezetem a házon.
3.
A hosszú hátsó traktus a ház mögött a cselédek szálláshelyéül szolgált egy fényesebb korban. Itt minden sötét és keskeny és silány volt, mintegy a homlokzati rész szándékos ellentéteként.
Farnon egy sor ajtó közül a legelsőhöz vezetett, amely étertől és karboltól nehéz levegőjű átjáróra nyílt.
- 10 -
- Ez - mondta rejtett csillogással a szemében, mintha Aladdin barlangjának titkait készülne
feltárni - a gyógyszerszoba.
A gyógyszerszoba a penicillin és szulfonamidok időszaka előtt fontos hely volt. Csillogó
kétliteres üvegek sorai takarták a falat földtől a mennyezetig. Ízlelgettem az ismerős neveket:
Édesnitrát-szesz, Kámfortinktúra, Klorodin, Formalin, Szalmiáksó, Hexamin, Ólom-acetát,
Linimentum album, Higany-perklorid (szublimát), Vörös hólyaghúzó. A címkék sora biztató volt.
Beavatottként léptem be régi barátok közé. Kemény munkával begyűjtöttem tudományukat,
kitanultam titkaikat évek hosszú során át. Ismertem eredetüket, hatásukat és hasznukat és őrjítően
változatos adagolásukat. A vizsgáztató hangja: „És milyen dózist ad a lónak? A tehénnek? A birkának? - disznónak-kutyának-macskának?”
Ezeken a polcokon állt az állatorvos teljes fegyverzete a betegségek ellen, s az ablak alatti
padon felfedeztem a keverésükre szolgáló eszközöket; a mértékbeosztású tálakat és kancsókat, a
mozsarakat és mozsártörőket. S alattuk, egy nyitott szekrényben, orvosságosüvegeket, különböző
nagyságú dugók halmát, tablettásdobozokat, porokhoz való papírtasakokat.
Ahogy körbejártunk, Farnon modora egyre lelkesebbé vált. Szeme csillogott, gyorsan beszélt. Gyakran kinyúlt és megsimogatott egy-egy kétliteres üveget a polcon, vagy kiemelt dobozából egy lónak való nagy pirulát, barátságosan megsimogatta, és gyengéden visszarakta.
- Nézze ezt, Herriot - kiáltott fel váratlanul. - Adrevan! Ez a legkiválóbb orvossága a lovak
vörösférgességének. No, persze, nem olcsó - tíz shilling egy levél. És ezek az enciánkék, méhbe való gyógypálcák. Ha feltol egy ilyet a tehén méhébe egy csúf magzatburok-visszatartás után, nagyon
szép színt ad a váladéknak. Olyan, mintha csakugyan hatna is. És ismeri ezt a trükköt?
Néhány jódkristályt helyezett egy üvegtálkába, és egy csepp terpentint öntött hozzá. Egy pillanatig nem történt semmi, aztán sűrű lila füst gomolygott fel nehézkesen a mennyezet felé. Harsogva belenevetett elképedt arcomba.
- Boszorkánymesterség, igaz? Lovak lábsebeire használom. A kémiai reakció mélyen belenyomja a jódot a szövetekbe.
- Igazán?
- Hát nem tudom, de az elmélet szerint igen, és meg kell hagyni, csodálatosnak látszik. Lenyűgözi a legzordabb ügyfelet is.
Némelyik a polcon álló üvegek közül nem ütötte meg azt az etikai mércét, amit az egyetemen tanultam. Például a „Kólikatisztító” feliratú, amelynek címkéjén egy harsány színekkel ábrázolt ló hempergett gyötrelmében. A ló pofája a néző felé fordult, és nagyon emberi kín látszott rajta.
A másikon igen cifra betűkkel ez a felírás állt: „Általános marhaorvosság” - „kiváló gyógyszer köhögés, megfázás, hasmenés, tüdőgyulladás, tejláz, tőgygyulladás és mindenféle emésztési zavarok
ellen.” A címke alján, szembeszökő fekete nagybetűkkel, ott állt a biztatás: „Mindig enyhít a bajon.”
Farnon a legtöbb orvosságról mondott valamit. Mindegyiknek megvolt a maga helye ötéves
praxisának tapasztalatai között; mindegyiknek megvolt a vonzereje, az egyéni titka. Sok szép formájú, nehéz üvegdugós palackot láttam, az orvosság latin nevét mélyen belemetszették oldalukba;
az orvosok számára évszázadok óta ismerős neveket, amelyekhez legendák fűződtek az évek hosszú
során.
Ott álltunk kettesben a csillogó polcokat bámulva, s fogalmunk sem volt róla, hogy itt csaknem minden haszontalan, s a régi orvosságok ideje már-már lejárt. Hamarosan feledésbe taszítja
majd őket az új felfedezések erőteljes rohama, és soha többé nem térnek vissza.
- Itt tartom a műszereket - vezetett be Farnon egy másik kis szobába. A kisállat-műszerek
zöld posztóval borított polcokon feküdtek takaros rendben, imponálóan tisztán. Fecskendők,
fialófogók, fogmérők, szondák, kutaszok, és előkelő helyen egy szemtükör.
Farnon szeretettel emelte ki dobozából.
- A legutolsó szerzeményem - dörmögte a műszer sima szárát simogatva. - Csudálatos szerszám. Nézze meg vele a retinámat.
Bekapcsoltam az izzót, és érdeklődéssel néztem a szeme mélyének csillogó, színes szőnyegét.
- Nagyon szép: Adhatok róla egészségi bizonyítványt.
- 11 -
Nevetett, és a vállamra vert.
- Jó, örömmel hallom. Mindig úgy képzeltem, hogy az egyiken van egy kezdődő
szürkehályog.
Ezután a nagyállat-műszereket mutatta meg: horgokról lógtak a falon. Kurtító- és égetővasak, vértelen herélők, miskárolók, dobóhurkok és béklyók, elletőkötelek és -horgok. A díszhelyen
egy új, ezüstös magzatdaraboló lógott, de sok műszer, éppúgy, mint a gyógyszerek egy része, múzeumi darab volt. Kiváltképp az érvágó, a középkor ereklyéje, amelyet azonban még mindig használtak, hogy bő vért eresszenek egy vödörbe.
- Lesántulásra még mindig nincs ennél jobb - jelentette ki Farnon komolyan.
A műtőben fejeztük be a körutat: csupasz, fehér falak, magas asztal, oxigén és éter, altatókészülék és egy kis sterilizátor.
- A kisállatok kevés munkát adnak ebben a körzetben - simította végig Farnon az asztalt a
tenyerével. - De én megpróbálom kifejleszteni. Mennyivel kellemesebb, mint hason feküdni egy
tehénistállóban. Csak hát jól kell csinálni. A régi ricinusolaj- és hidrogén-cianid-doktrína nem ér
semmit. Talán tudja, hogy sok öreg állatorvos rá se nézne egy kutyára vagy macskára, de a szakmának meg kell változtatnia a gondolkodásmódját.
A sarokban álló szekrényhez ment, és kinyitotta az ajtaját. Üvegpolcokon néhány szikét, érfogót, sebvarró tűt és alkoholosüvegekben ázó bélhúrt láttam. Elővette a zsebkendőjét, és meglegyintett vele egy fültükröt, mielőtt gondosan becsukta volna az ajtót.
- Nos, mi a véleménye? – kérdezte, mikor kiértünk a folyosóra.
- Nagyszerű - mondtam. - Szinte mindene megvan, amire szüksége lehet. Nagyon tetszik.
Szemlátomást dagadt a büszkeségtől. Sovány arca elpirult. Előbb magában dudorászott,
majd reszkető bariton hangon hangosan énekelni kezdett lépéseink ütemére.
A nappaliban beszámoltam neki Bert Sharpe-ról.
- Valami olyasmit mondott, hogy fel kell fúrni egy tehenet, mert csak három hengere működik. Acskóról és csöcsvészről beszélt - nem értettem egészen.
Farnon nevetett.
- Azt hiszem, le tudom fordítani. Hudson-operációt kíván az egyik eldugult csecsen. Acskó a
tőgy, csöcsvész a mastitis helyi neve.
- Köszönöm. Aztán jött egy süket ír, bizonyos Mr. Mulligan...
- Álljon meg - emelte fel Farnon a kezét. - Hadd találjam ki... ukádik?
- Úgy ám, csúful ukádik, uram.
- Helyes, készítek neki megint egy fél liter bizmutkarbont. Ennél a kutyánál a távkezelést
pártolom. Olyan, mint egy airdale, de akkora, mint egy szamár és barátságtalan természetű. Párszor
már Joe Mulligant is leterítette - csak lerántja és cibálja, mikor nincs jobb dolga. De Joe imádja.
- És az ukádás?
- Nincs jelentősége. Természetes következménye annak, hogy megeszik minden útjába kerülő szemetet. No, ideje, hogy kimenjünk Sharpe-hoz. Aztán van még egy-két egyéb vizit is - nincs
kedve velem jönni? Megmutatnám egy kicsit a körzetet.
Odakünn Farnon egy ütött-kopott Hillman felé irányított. Amikor az utasülés felől kerültem,
riadt pillantást vetettem a lekopott gumikra, a rozsdás karosszériára, a repedések finom hálójától
csaknem áttetszővé szürkült szélvédőre. Nem vettem észre, hogy az utasülés nincs rögzítve a padlón, hanem szabadon mozog szánkótalpszerű lábán. Beletottyantam, és rögtön hanyatt dőltem, fejem a hátsó ülésnek ütődött, lábam a tetőnek. Farnon felsegített, nagyon kedvesen mentegetőzött, és
elindultunk.
Amint elhagytuk a piacteret, az út hirtelen lejtőssé vált, az esti napsütésben magunk előtt
láthattuk az egész Völgységet. A nagy hegyek körvonalait meglágyította a puha fény, s egy töredezett ezüstcsíkot: a Darrow-folyót láttam odalenn a völgyfenéken.
Farnon nagyon egyéni stílusú sofőr volt. Nyilván a táj bűvöletében lassan vezetett le a dombon, könyökét a kormányra támasztva, állát a tenyerébe fogva. Lenn a völgyben felocsúdott álmodozásából, és felgyorsult óránként 110 kilométerre. Az öreg kocsi eszeveszetten zötyögött végig a
keskeny úton, s az én rögzítetlen ülésem jobbra-balra csúszkált, miközben nekifeszítettem lábam a
padlólemeznek.
- 12 -
Aztán rátaposott a fékre, néhány kitűnő vérvonalú shorthornt (rövid szarvú marhát) mutatott
egy mezőn, s megint továbbrobogott. Sose nézte előttünk az utat, figyelmét a mellettünk és mögöttünk elterülő vidékre összpontosította. Ez utóbbi aggasztott a legjobban, mert sokszor vezetett nagy
sebességgel, miközben a válla felett hátranézett.
Végre elhagytuk az utat, és felkapaszkodtunk egy kapuval elzárt dűlőn. Nyári gyakorlataim
megtanítottak rá, hogy ügyesen ki- és beugorjak a kocsiba, mivel az egyetemistákat elsősorban kapunyitogató gépeknek tekintették. Farnon azonban ünnepélyesen megköszönte minden alkalommal,
s amint magamhoz tértem az ámulatból, nagyon kellemesnek találtam ezt a szokását.
Megérkeztünk egy farmudvarba.
- Egy sánta ló van itt - mondta Farnon. Kihoztak egy erőteljes Clydesdale-heréltet, s mi ketten figyelmesen néztük, ahogy a farmer fel-alá futtatta.
- Mit gondol, melyik lába? - kérdezte a kollégám. - Az innenső mellső? Igen, én is azt hiszem. Van kedve megvizsgálni?
Megfogtam a lábat, s éreztem, mennyivel melegebb a másiknál. Kalapácsot kértem, és megkopogtattam a pata falát. A ló összerándult, felemelte a lábát, s néhány pillanatig remegve a magasba tartotta, mielőtt visszatette volna a földre.
- Úgy gondolom, gennyes a lába.
- Biztosra veszem, hogy igaza van - mondta Farnon. - Mellesleg errefelé úgy mondják:
meggyűlt. Mit gondol, mit csináljunk vele? Milyen kezelést javasol?
- Felnyitni a talpánál, és kiüríteni a gennyet.
- Helyes. - Felém nyújtott egy patakést. - Megfigyelem a technikáját.
Azzal a kényelmetlen érzéssel, hogy vizsgázom, átvettem a kést, felemeltem a ló lábát, és
két térdem közé szorítottam. Tudtam, mit kell tennem - megkeresem a sötét foltot a talpon, ahol behatolt a fertőzés, és követem, míg el nem jutok a gennyig. Lekapartam a rászáradt sarat, és nem egy,
hanem több foltot találtam. Tovább kocogtattam az érzékeny területet, s végül kiválasztva egy valószínű pontot, vágni kezdtem.
A szaru olyan kemény volt, mint a márvány, s egy-egy késhúzásra csak vékonyka forgács
vált le róla. A ló is mintha méltányolta volna, hogy fájós lábát felemelték a földről, és hálásan teljes
súlyával nekitámaszkodott a hátamnak. Ilyen kényelemben nem volt része egész nap. Felnyögtem,
és megnyomtam a bordái között a könyökömmel, s bár ettől testtartást változtatott egy pillanatra,
hamarosan megint nekem dőlt.
A folt halványodott, s egy utolsó késvágás után teljesen eltűnt. Halkan káromkodtam, és másik foltot választottam. A hátam majd megszakadt, szemembe csorgott az izzadság, s tudtam, ha ez
a folt is eltűnik, el kell engednem a lábat és pihennem. Ezt pedig nem szerettem volna Farnon fürkésző tekintete előtt megtenni.
Gyötrelmesen farigcsáltam, s ahogy a lyuk mélyült, a térdem csillapíthatatlanul remegni
kezdett. A ló boldogan pihent, hét és fél mázsáját tartotta ez a figyelmes emberi lény. Már azon tűnődtem, milyen látvány lesz majd, ha végül hasra esek, mikor a késpenge nyomán vékony
gennysugárt pillantottam meg, amelyet folyamatos csepegés követett.
- Ott jön - dörmögte a farmer. - Most majd megkönnyebbül.
Kitágítottam a csapolólyukat, és elengedtem a lábat. Hosszú időbe telt, míg fel tudtam egyenesedni, s amikor hátraléptem, éreztem, hogy ingem a hátamhoz tapad.
- Jó munka volt, Herriot. - Farnon átvette tőlem a kést, és a zsebébe csúsztatta. - Nem öröm,
ha a szaru ilyen kemény.
Tetanuszinjekciót adott a lónak, aztán a farmerhez fordult:
- Felemelné a lábát, míg az üreget fertőtlenítem?
A vaskos kis ember térde közé fogta a ló lábát, és érdeklődéssel figyelte, ahogy Farnon megtölti a lyukat jódkristállyal és terpentint önt hozzá. Aztán eltűnt a gomolygó lila függöny mögött.
Lenyűgözve figyeltem az emelkedő s szétterülő vastag palástot. A kis ember hollétét csak a
valahonnan középtájról hallatszó harákolás árulta el.
Amikor már vékonyodott a füst, két döbbent kerek szem bukkant elő.
- 13 -
- A mindenit, Mr. Farnon, egy pillanatig nem tudtam, mi a csuda történt - mondta köhögve a
farmer. Megint lenézett a patában tátongó fekete lyukra, és tiszteletteljesen hozzátette: - Csudálatos,
mire képes manapság a tudomány.
Még két helyre mentünk, közte egy borjúhoz, amelynek felhasított lábát összevarrtam, lekezeltem és bekötöztem, aztán az elzáródott csöcsű tehénhez.
Mr. Sharpe még mindig lelkesen várt bennünket. Bevezetett az istállóba, s Farnon a tehén
felé intett: - Nézze meg, mi a baj.
Leguggoltam, végigtapogattam a tőgyet; félúton felfelé kitapintottam a megvastagodott szövet tömegét. Hudson-műszerrel kellett felnyitni, hát elkezdtem feltolni a vékony fémspirált a csecsen. Egy másodperccel később levegőért kapkodva ültem a trágyacsatornában, ingem elején, éppen
a gyomorszáj felett egy hasított pata világos lenyomatával.
Kínos volt, de nem tehettem semmit, ott ültem levegőért kapkodva, a szájam tátogott, mint a
partra vetett halé.
Mr. Sharpe eltakarta a száját a kezével: a veleszületett udvariasság küszködött a pórul járt állatorvos ihlette természetes vidámsággal.
- Bocsánat, fiatalember, de meg kőt vóna mondanom, hogy ez itten egy igen baráccságos tehén. Szeret kezet fogni.
Aztán, saját szellemességétől elragadtatva nekitámasztotta a homlokát a tehén hátának, és
hosszú, hangtalan nevetőgörcsbe esett.
Idővel magamhoz tértem, és méltóságteljesen felálltam a trágyacsatornából. Mr. Sharpe fogta a tehén orrát; Farnon pedig felemelte a tehén farkát, s így sikerült a műszert túljuttatnom a rostos
tömegen, s néhányszor lefelé rántva eltávolítottam az akadályt. Bár az elővigyázatossági rendszabályok némileg hátráltatták a tehenet képességei kifejtésében, így is elhelyezett néhány számottevő
rúgást a karomon és a lábamon.
Mikor végeztünk, a farmer megragadta a csecset, melyből hosszú, habzó fehér folyadéksugár lövellt a földre.
- Nagyszerű. Most már működik a négy henger.
4.
- Másfelé megyünk haza. - Farnon ráhajolt a kormányra, és kabátujjával megtörölte a repedezett szélvédőt. - A Bernkstone-hágón át, le Sildale-be. Nem sokkal hosszabb az út, és szeretném,
ha azt is látná.
Erősen emelkedő, kanyargós úton mentünk, egyre magasabbra és magasabbra kapaszkodva
a hegyoldalon, amely meredeken zuhant le egy sötét szakadékba; a lenti sziklákon egy hegyi patak
rohant a nyájasabb vidék felé. A csúcson kiszálltunk a kocsiból. A nyári szürkületben meredek
hegyoldalak és csúcsok hullámai követték egymást és tűntek el a nyugati égbolt bíbor és aranyszalagjai között. Keletre egy fekete hegy magasodott fölénk fenyegető csupasz tömegével. Hatalmas,
szögletesre tört szikladarabok hevertek elszórtan az alsóbb lejtőkön.
Körülnéztem, s halkan elfüttyentettem magam. Ez más volt, mint az a barátságos dombvidék, amelyet Darrowbyhoz közeledvén láttam.
Farnon felém fordult.
- Igen, egész Anglia egyik legvadabb tájéka. Télen félelmetes. Megesett, hogy ez a hágó hetekig járhatatlan volt.
Mélyen tüdőmbe szívtam a tiszta levegőt. Semmi sem mozdult a roppant tágasságban, csak
egy póling sírt fel messziről, s a zuhatag távoli morajlása háromszáz méterrel alattunk éppen hogy
eljutott a fülemig.
Már besötétedett, mikor visszaültünk a kocsiba s elindultunk a hosszú lejtőn Sildale felé. A
völgy alaktalan foltnak látszott, de itt-ott fényeket láttunk, a hegyoldalban megbúvó farmokét.
Egy néma faluba érkeztünk, s Farnon keményen rálépett a fékre. Könnyedén előreszánkóztam mozgó ülésemen, és nekiütköztem a szélvédőnek. Fejem hangosat csattant az üvegen, de
Farnon nem látszott észrevenni.
- Remek kis kocsma van itt. Menjünk be, és igyunk meg egy pofa sört.
- 14 -
Ez a kocsma újdonság volt számomra. Egyetlen nagy, kőpadlós konyhából állt. Egy roppant
kandalló és régi fekete tűzhely foglalta el az egyik végét. A kandalló tetején vízmelegítő, alatta
egyetlen hatalmas fahasáb sistergett és ropogott, gyantás illattal töltve meg a levegőt.
Vagy egy tucat ember ült a magas támlájú padokon a falak mentén. Előttük félliteres korsók
sorakoztak a kortól megvetemedett, repedezett tölgyfa asztalokon.
Csend fogadott, mikor beléptünk. Aztán valaki azt mondta:
- Aggyisten, Mr. Farnon - nem lelkesen, de udvariasan, s a társaság barátságos dörmögéssel,
bólogatással csatlakozott hozzá. Nagyobbrészt farmerek vagy béresek voltak, mindennémű hűhó s
izgalom nélkül szórakozván. Legtöbbjüket vörösre égette a nap, a fiatalok közül néhányan nem
hordtak nyakkendőt, izmos nyakuk és mellkasuk kilátszott a nyitott ingből. Halk motyorgás és koppanások hallatszottak a sarokból, ahol békésen dominóztak.
Farnon egy ülőhelyhez vezetett, két sört rendelt, s felém fordult:
- A magáé az állás, ha akarja. Négy font hetente és teljes ellátás. Rendben?
Oly váratlanul ért, hogy nem tudtam megszólalni. Felfogadtak. És heti négy font! Eszembe
jutottak a Record szánalomkeltő hirdetései: „Gyakorlott állatorvos munkát vállal ellátásért.” A Brit
Állatorvosszövetségnek közbe kellett lépnie, hogy a szerkesztő ne közölje le ezeket a segélykiáltásokat. Rossz benyomást kelt, ha a szakma tagjai ingyen ajánlják fel szolgálataikat. Heti négy font
valóságos vagyon volt.
- Köszönöm -, mondtam, s igyekeztem nem diadalmasnak látszani. - Elfogadom.
- Helyes. - Farnon sietősen ivott egy korty sört. - Hadd írjam le a praxist. Egy évvel ezelőtt
vettem meg egy nyolcvanéves öregembertől. Még praktizált, bizony, szívós öregúr volt. De már
nem akart az éjszaka közepén felkelni, ami nem meglepő. És persze, más módon is hagyta szétesni
a dolgokat - ragaszkodott a régi elképzelésekhez. Azoknak az ősi műszereknek egy része a rendelőben tőle való. Így vagy úgy, a praxisból alig maradt valami, s most igyekszem megint felépíteni.
Most még nagyon kevés hasznot hajt, de bízom benne, hogyha néhány évig kitartunk, jól fog jövedelmezni. A farmerek szívesen látják, hogy fiatalabb ember lépett be, és örülnek az új kezelési módoknak és operációknak. De ki kell nevelnem belőlük a három és fél pennys vizitdíjat, mert ennyit
számított fel az öregfiú, s ez bizony kemény küzdelem. Ezek a völgységiek csudálatos emberek,
meg fogja szeretni őket, de nem szívesen válnak meg a pénzüktől, ha nem bizonyosodnak meg róla,
hogy kapnak is érte valamit.
Lelkesen beszélt jövendő terveiről, a sörök egymás után jöttek, és a kocsma légköre mindinkább felengedett. Lassan megtelt a terem a beözönlő helybeliekkel, fokozódott a zaj és a meleg, és
záróra felé elszakadva társamtól egy nevető csoport közepén álltam, melynek tagjait mintha évek
óta ismertem volna.
De volt egy furcsa figura, aki ismételten feltűnt a látómezőmben. Egy öregecske kis ember,
koszos fehér panamakalapban, amely öreg csizmához hasonlatosan barna, sima, időkoptatta arca
felett terpeszkedett. A csoport szélén kóválygott és kacsintott, integetett.
Láttam, hogy valamit akar mondani, így hát kiléptem, s hagytam magam egy üléshez vezetni
a sarokban. Az öreg szemben ült velem, kezét és állát a sétabotján nyugtatta, és leereszkedő szemhéjai alól figyelt.
- No, fiatalember, vóna valami mondanivalóm néked. Egész életemben jószágok közt vótam,
oszt arrul mondanék én valamit.
A hajam szála kezdett az égnek állni. Már estem így csapdába. Egyetemi pályafutásom kezdetén felfedeztem, hogy a mezőgazdasági világ valamennyi idősebb lakója úgy véli, hogy van valami megfizethetetlen értékű közölnivalója. És a közlés rendszerint hosszúra nyúlik. Riadtan körülnéztem, de nem volt menekvés. Az öreg közelebb húzta a székét, és bizalmasan suttogva beszélni
kezdett. Sörös leheletrohamok csaptak az arcomba tizenöt centiméter távolságról.
A történetében nem volt semmi új - a szokásos felsorolása csodálatos gyógyításainak, csalhatatlanul ható gyógyszereknek, amelyeket csupán ő ismer, és sok kis tanmese arról, hogyan igyekeztek lelkiismeretlen emberek kiszedni belőle a titkait, sikertelenül. Csak akkor hagyta félbe, mikor nagy szakértelemmel egyet-egyet kortyintott a korsójából; apró teste meglepően sok sört volt
képes befogadni.
- 15 -
De élvezte a helyzetet, s én hagytam, hadd folyjon belőle a szó. Még bátorítottam is, mert
meglepetéssel és csodálattal nyugtáztam hőstetteit.
Ilyen hallgatója még nem került a kis embernek. Nyugalomba vonult kisparaszt volt, s évek
óta senki sem tanúsított iránta olyan érdeklődést, amilyent megérdemelt volna. Arcára ferde vigyor
ült, s könnyben úszó szeme fénylett a baráti érzéstől. De hirtelen komollyá vált, és felegyenesedett.
- No, mielőtt elmégy innejd, fiatalember, mondok én valamit, amit senki se tud, csak magam. Sok pízt kereshettem vóna vele. Vótak, akik évekig zargattak, hogy mongyam el, de biz én
nem mondtam.
Jó néhány ujjnyival csökkentette a folyadékszintet poharában, azután keskeny csíkká húzta
össze a szemét.
- A lovak csüdsömörgyinek és ekcémájának orvosságát.
Felemelkedtem a székemen, mintha a mennyezet készülne rám szakadni.
- Nem mondhatja komolyan - lihegtem. - A csüdsömörét meg az ekcémáét?!
Az öreg nagyon önelégültnek látszott.
- Bizony azt. Csak rá kék kenni ezt az én kenőcsömet, és a lu egészségesen mehet. Még jobb
is lesz tüle! - Hangja vékony kiáltásig emelkedett, s karjának vad mozdulatával csaknem lelökte
üres poharát a földre.
Hosszú, hitetlenkedő füttyöt hallattam, és további korsókat rendeltem.
- És igazán megmondja a nevét ennek a kenőcsnek? - suttogtam.
- Meg én, fiatalember, de egy föltétellel. Nem mondhatod el senki emberfiának. Titokban
köll tartanod, akkor csak te fogod tunni meg én. - Könnyedén leöntött fél korsóval a torkán. - Csakis te meg én, fiam.
- Rendben van, megígérem. Egy léleknek sem mondom el. Hát mi az a csudálatos szer?
Az öregember lopva szétnézett a zsúfolt teremben. Aztán mély lélegzetet vett, vállamra tette
a kezét, s ajkát csaknem a fülemhez szorította. Egyet csuklott, ünnepélyesen, aztán reszelős hangon
suttogta: - Fehérmályvakenőcs.
Megragadtam a kezét, és némán ráztam. Az öregember, mély meghatottságában a megmaradt negyed liter sör nagy részét az állára folyatta.
De Farnon már integetett az ajtóból. Ideje volt indulnunk.
Kitódultunk új barátainkkal az ajtón, fény és lárma kis szigetét formázva a csendes falusi utcán. Egy tejfelhajú ingujjas fiatalember veleszületett udvariassággal kinyitotta a kocsiajtót, s én búcsút integetve, bezuhantam. Az ülés ez alkalommal a szokásosnál gyorsabban borult fel, s én hátravágódtam, fejem néhány gumicsizma közé bukott, térdem beszorult az állam alá.
Csodálkozó arcok sora bámult rám a hátsó ablakon át, de segítőkész kezek hamarosan feltámogattak, s a csalárd ülést megint felemelték szánkótalpaira. Eltűnődtem, mióta lehet az ülés ilyen
állapotban, s gondolt-e munkaadóm valaha is arra, hogy megcsináltassa.
Eldübörögtünk a sötétben, s én visszanéztem az integető csoportra. Láttam a kis embert, panamakalapja, mintha új lett volna, fénylett az ajtón át kieső fényben. Ujját az ajkára szorította.
5.
Az elmúlt öt év egyetlen pillanat felé vezetett, de az a pillanat még nem érkezett el. Már huszonnégy órája voltam Darrowbyban, s még mindig nem mentem ki egymagam beteghez.
Még egy napot töltöttem Farnonnal utazgatva. Bármily különös, gondatlannak, feledékenynek és még sok minden másnak látszó ember létére Farnon kétségbeejtően óvatosan bocsájtotta
szárnyára új segédjét. Ma Lidderdale-ben voltunk, s további ügyfelekkel találkoztam - barátságos,
udvarias farmerekkel, akik nyájasan fogadtak, és sok sikert kívántak. De Farnon felügyelete alatt
dolgozni olyan volt, mintha visszakerültem volna az egyetemre, s a professzor kísérne szemmel.
Nagyon határozottan úgy éreztem, hogy szakmai pályafutásom nem kezdődik el, míg én, James
Herriot ki nem megyek egy beteg állatot ellátni, segítség és ellenőrzés nélkül.
Ez az idő azonban már nem lehetett messze. Farnon megint elment Brawtonba az anyját
meglátogatni. Milyen odaadó fiú, gondoltam eltűnődve. S mivel azt mondta, későn jön vissza, az
- 16 -
öreg hölgy aligha nem szokatlanul későn tér nyugovóra. De annyi baj legyen - az a fontos, hogy
most én vagyok szolgálatban.
Foszlott védőhuzatú karosszékben ültem, s a franciaablakon át néztem az árnyakat, amelyeket az alkonyi nap vetett a bozontos gyepre. Úgy éreztem, hogy sokszor fogom még ezt csinálni.
Lustán tűnődtem, hogy milyen lesz az első betegem. Alighanem kevéssé drámai, a várakozás hosszú évei után. Egy kehes borjú vagy egy szorulásos disznó. S talán nem is volna rossz
olyasmivel kezdeni, amivel könnyen megbirkózom. Javában elfoglaltam magam e kellemes töprengésekkel, mikor kinn a folyosón felharsant a telefon. Az állhatatos zaj természetellenesen hangosnak tetszett az üres házban. Felemeltem a hallgatót.
- Mr. Farnon? - Mély, kissé nyers hang volt. Nem a helyi tájszólást beszélte, talán némi
délnyugatiasság érződött rajta.
- Nem, kérem, nincs itt. A segédorvos vagyok.
- Mikor jön vissza?
- Sajnos, csak későn. Segíthetek valamiben?
- Nem tudom, hogy segíthet-e vagy sem. - A hang fölényessé vált. - Mr. Soames vagyok,
Lord Hulton intézője. Egy értékes vadászlovunknak kólikája van. Tud valamit a kólikáról?
Hátamon felágaskodott a szőr.
- Állatorvos vagyok, tehát úgy vélem, illik tudnom róla valamit.
Hosszú szünet következett, aztán megint felkaffogott a hang:
- Hát, úgy látszik, meg kell elégednem magával. Különben is tudom, milyen injekció kell a
lónak. Hozzon magával arecolint. Mr. Farnon azt használja. S az isten szerelmére, ne menjen rá a
fél éjszaka, míg ideér. Mikor jön?
- Máris indulok.
- Helyes.
Hallottam, hogy a hallgatót lecsapják a helyére. Égett az arcom, mikor elléptem a telefontól.
Az első esetem nem lesz merő formaság. A kólika komplikált ügy, s ráadásnak ott van a nyakamban
egy Soames nevű erőszakos mindentudó.
A 13 kilométeres úton emlékezetből újraolvastam a nagy klasszikust, Caulton Reeks A ló
közönséges kólikája című munkáját. Utolsó évemben olyan sokszor átvettem, hogy egyes részeit fel
tudtam volna mondani, mint a verseket. Az agyonolvasott lapok vezetés közben ott lebegtek előttem
fantom módra.
Valószínűleg enyhe lefolyású lesz, esetleg kisebb görcs. Talán étrendi változás vagy túl sok
jó fű okozta. Igen, ez lesz; a legtöbb kólika ilyen. Egy gyors arecolininjekció s talán némi klorodin,
hogy a rossz közérzetet enyhítse, s minden rendbe jön. Gondolatban felidéztem a gyakorlatokon látott eseteket. A ló nyugodtan állt, csak időnként emelte fel egyik hátsó lábát vagy nézett vissza az
oldalára. Igazán nem nagy ügy.
Ezen kellemes képet részleteztem magamban, mikor megérkeztem. Makulátlan kavicsos udvarra jutottam be, amelyet három oldalról jókora lóistállók vettek körül. Egy ember állt az udvaron,
széles vállú, zömök alak, nagyon elegáns kockás sapkában és kabátban, jól szabott lovaglónadrágban, fényes lábszárvédőben.
A kocsi tőle mintegy harminc méterre állt meg, s amikor kiszálltam, az ember lassan és
szándékosan hátat fordított nekem. Átvágtam az udvaron kényelmesen, s vártam, hogy az a másik
megforduljon, de ő mozdulatlanul, zsebre tett kézzel az ellenkező irányba nézett.
Néhány lépésre tőle megálltam, de még mindig nem fordult meg. Hosszú idő telt el, végül
eluntam nézni a hátát, és megszólaltam.
- Mr. Soames?
Először nem mozdult, aztán nagyon lassan megfordult. Vastag, vörös nyaka volt, vörös képe
és apró, égő szeme. Nem felelt, csak végigmért alaposan tetőtől talpig, felmérte a kopott esőkabátot,
a fiatalságomat, tapasztalatlanságra valló magatartásomat. Mikor vizsgálódásait befejezte, megint
másfelé nézett.
- Igen, én vagyok Mr. Soames. - A Mr.-t úgy hangsúlyozta, mint ami nagyon fontos neki. Jó barátja vagyok Mr. Farnonnak.
- A nevem Herriot.
- 17 -
Soames mintha nem hallotta volna.
- Igen, Mr. Farnon ügyes ember. Jó barátok vagyunk.
- Úgy tudom, van egy kólikás lova. - Azt kívántam, bár ne csengene a hangom olyan vékonyan és bizonytalanul.
Soames még mindig valahová az égre nézett. Egy kis dalt fütyörészett halkan magában, mielőtt válaszolt volna.
- Ott benn - mondta fejével biccentve az egyik istálló felé. - Egyike őlordsága legjobb vadászlovainak. Úgy vélem, szüksége van hozzáértő kezelésre. - A „hozzáértőt” kicsit megnyomta.
Kinyitottam az ajtót, és bementem. És megtorpantam, mintha falba ütődtem volna. Nagyon
nagy, vastag tőzegmohával almozott boksz volt. Egy pej ló tántorgott körbe-körbe a szélén, már
mély csapást taposott a tőzegben. Habos volt a verejtéktől az orrától a farkáig, orrlyuka kitágult,
szeme üresen nézett előre. Feje minden lépésnél imbolygott, és összeszorított foga közül habcsomók hullottak a földre. Csípős gőz párolgott a testéből, mintha vágtázott volna.
Kiszáradt a szám. Nehezemre esett megszólalni, s amikor végre sikerült; szinte suttogtam:
- Mióta van ilyen állapotban?
- Ó, egy kis hasfájása volt ma reggel. Egész nap adtam neki hashajtót, vagyis ez a fickó
adott. Nem volnék meglepve, ha összekutyulta volna az egészet, hiszen mindent összekutyul.
Ekkor láttam, hogy valaki áll a sarokban az árnyékban, egy nagy, kövér ember, kezében kötőfékkel.
- Ó, belenyomtam én rendesen a hashajtót, Mr. Soames, de nem segített rajta. - A nagydarab
emberből félelem sugárzott.
- Maga lóápolónak hiszi magát - mondta Soames -, de nekem kellett volna ezt a nyavalyás
munkát elvégezni. Akkor biztosan jobban volna már.
- Nem elég ennek a hashajtó - mondtam. - Nem közönséges kólikája van.
- Hát akkor mi a franc a baja?
- Nem tudom megmondani, amíg meg nem vizsgáltam, de az ilyen erős, állandó fájdalom
bélcsavarodásra utalhat.
- Egy fenét bélcsavarodás! Fáj egy kicsit a hasa, ennyi az egész. Nem ürített egész nap, valamivel meg kell indítani. Hozott arecolint?
- Ha bélcsavarodása van, arecolin volna a lehető legrosszabb. Most is kínlódik, de attól
megőrülne. Az arecolin összehúzza a bélizmokat.
- A szentségit - horkant fel Soames -, ne kezdjen el itt nekem előadásokat tartani! Csinál valamit a lóval, vagy sem?
A sarokban álló nagydarab ember felé fordultam:
- Tegye fel rá azt a kötőféket. Megvizsgálom.
A kötőfék megállította a lovat. Ott állt reszketve, nyögve, s én bedugtam kezem a bordái és a
könyöke közé, hogy kitapintsam a szívverését. A lehető legrosszabb volt, rohanó, kihagyó ritmus.
Felemeltem ujjammal a szemhéját, a kötőhártya sötét téglavörös volt. A hőmérő harminckilenc fokot mutatott.
Átnéztem a boksz túlsó sarkában álló Soamesra.
- Kaphatok egy vödör meleg vizet, szappant és törülközőt?
- Mi a nyavalyának? Még nem csinált semmit, és máris mosakodni akar?
- Végbélvizsgálatot akarok csinálni. Megkaphatom a vizet?
- A mindenségit, én még ilyet nem láttam. - Soames elgyötörten végighúzta tenyerét az arcán, aztán a nagy emberhez fordult. - Gyerünk, ne ácsorogjon itt. Hozzon neki vizet, hátha végre
csinál is valamit.
Megérkezett a víz, leszappanoztam a karomat, és óvatosan bedugtam az állat végbélnyílásán. Határozottan éreztem, hogy a vékonybél baloldalt elmozdult a helyéről, és éreztem egy feszes,
dobszerű tömeget is, amelynek ott semmi keresnivalója nem volt. Amikor hozzáértem, a ló megremegett, s megint felnyögött.
Dobogó szívvel mostam és töröltem meg a kezemet. Mit csináljak? Mit mondjak?
Soames ki-be dübörgött a bokszból, magában motyogva, miközben a fájdalom gyötörte állat
vergődött és vonaglott.
- 18 -
- Fogja meg jól azt a francot! - ordított a lovászra, aki a kötőféket markolta. - Mi a nyavalyát
vacakol vele?
A nagy ember nem szólt. Semmi hibát nem követett el, de csak nézett vissza bambán
Soamesra. Mély lélegzetet vettem:
- Minden ugyanarra mutat. Meggyőződésem szerint a lónak bélcsavarodása van.
- Jó, jó, legyen magának igaza. Bélcsavarodása van. Csak az isten szerelmére csináljon már
valamit végre. Itt fogunk ácsorogni egész éjszaka?
- Itt nincs segítség. Ezt nem lehet meggyógyítani. Az a fontos, hogy megszabadítsuk a szenvedéstől, amilyen gyorsan csak lehet.
Soames arca eltorzult.
- Nem lehet meggyógyítani?! Megszabadítani a szenvedéstől?! Milyen hülyeségeket beszél?! Mire akar kilyukadni?
Összeszedtem magam.
- Kérem, engedje meg, hogy rögtön végezzek vele.
- Mit beszél? - Soames szája tátva maradt.
- Azt, hogy le kell lőnöm, most rögtön. Van a kocsiban taglópisztoly.
Soames mintha minden pillanatban felrobbanhatott volna:
- Lelőni! Maga tisztára meg van bolondulva! Tudja maga, mennyit ér ez a ló?
- Az nem számít, hogy mennyit ér, Mr. Soames. Egész nap iszonyatosan szenvedett, s most
már végét járja. Már régen ki kellett volna hívnia. Még elélhet egypár órát, de a kimenetel ugyanaz.
És szörnyű, állandó fájdalma van.
Soames a kezébe temette az arcát.
- Istenem; miért kellett ennek velem megtörténnie. Őlordsága nyaral, másképp ide hívnám,
hogy észre térítse magát. Én mondom, ha a főnöke itt volna, adott volna neki egy injekciót, és félóra
alatt rendbe jönne. Ide figyeljen, nem várhatnánk, míg Mr. Farnon visszajön, és ő is megvizsgálja?
Valami bennem boldogan kapott az ötleten. Adok neki egy morfiuminjekciót, és kimászom
az ügyből. Másra hagyom a felelősséget. Olyan könnyű volna. Megint a lóra pillantottam. Folytatta
vak körözését a bokszban, körbe-körbe botorkálva kétségbeesett igyekezetében, hogy maga mögött
hagyja a gyötrelmét. Miközben figyeltem, felemelte imbolygó fejét, és halkan felnyihogott. Magányos, kétségbeesett, értetlen hang volt, s bennem mindent eldöntött.
Kimentem a kocsihoz, és behoztam a pisztolyt.
- Tartsa mozdulatlanul a fejét - mondtam a nagy embernek, s a csövet az üveges szemek közé nyomtam. Éles csattanás, s a ló lába megroggyant. Aztán ledobbant a tőzegre, és mozdulatlanul
elfeküdt.
Soameshoz fordultam, aki hitetlenkedve bámulta a tetemet.
- Mr. Farnon kijön holnap, és felboncolja. Szeretném, ha Lord Hulton megkapná a diagnózisom megerősítését.
Felvettem a zakómat, és kimentem a kocsihoz. Mikor beindítottam a motort, Soames kinyitotta az ajtót, és bedugta a fejét. Halkan beszélt, de hangjából áradt a düh.
- Tájékoztatni fogom őlordságát a ma este történtekről. És Mr. Farnont is. Elmondom neki,
milyen segédorvost vett a nyakába. És jól figyeljen. Ha holnap a boncolásnál kiderül, hogy maga
tévedett, beperlem. - Bevágta az ajtót, és elment.
Visszaérkezve a rendelőbe úgy döntöttem, hogy megvárom a főnökömet. Ott ültem, s igyekeztem elhessegetni azt az érzést, hogy zátonyra vittem a pályafutásomat, mielőtt még elkezdődött
volna. De visszagondolva, tudtam, hogy nem cselekedhettem másképp. Akárhányszor gondoltam is
végig az egészet, a végeredmény ugyanaz volt.
Éjfél után egy óra volt, mire Farnon hazaért. Az anyjával töltött este nagyon feldobta. Sovány arca kipirult, kellemes ginszagot árasztott. Meglepődve láttam, hogy kiöltözködött; bár a
szmoking régies szabású, és csontos alakján kicsit lötyögött, mégis úgy nézett ki, mint egy nagykövet.
Szótlanul végighallgatta, míg beszámoltam neki a lóról. Már éppen mondott volna valamit,
amikor megszólalt a telefon.
- 19 -
- Kései hívás - suttogta, aztán: - Ó, maga az, Mr. Soames. - Bólintott felém, és elhelyezkedett a székében. Sokáig csak annyit mondott, hogy „igen”, meg „nem”, meg „értem”, aztán határozottan felegyenesedett, és beszélni kezdett:
- Köszönöm, hogy felhívott, Mr. Soames, és úgy vélem, hogy Mr. Herriot az adott körülmények között az egyetlen lehetséges megoldást választotta. Nem, ebben nem értünk egyet. Kegyetlenség lett volna életben hagyni. Kötelességeink egyike, hogy a szenvedést megszüntessük. Nagyon
sajnálom, hogy így vélekedik, de én Mr. Herriotot kitűnő állatorvosnak tartom. Ha én vagyok ott,
kétségkívül ugyanazt tettem volna. Jó éjszakát, Mr. Soames. Holnap találkozunk.
Annyira megkönnyebbültem, hogy csaknem kivágtam egy kis hálaszónoklatot, de a végén
csak annyit mondtam:
- Köszönöm.
Farnon felnyúlt a kandalló fölötti üveges szekrénybe, és elővett egy whiskysüveget. Nagyvonalúan töltött egy fél vizespohárnyit, s felém tolta. Magának is hasonló mennyiséget juttatott, aztán hanyatt dőlt a karosszékben. Húzott egy jókora kortyot, néhány másodpercig belebámult a borostyánszín italba, aztán mosolyogva felnézett:
- No, fiam, ma aztán igazán a mély vízbe dobták. Az első esete. És éppen Soames!
- Jól ismeri?
- Ó, mindent tudok róla. Ronda fráter, mindenkit kihoz a sodrából. Higgye el, nem barátom.
Mi több, a szóbeszéd szerint tisztességtelen ember. Már régóta őlordsága költségére szedi meg magát. Gondolom, egyszer majd csak elcsúszik egy banánhéjon.
A whisky tüzes utat égetve szivárgott le a gyomromig, de úgy éreztem, szükségem van rá.
- Nem szeretném, ha sok olyan esetem lenne, mint a mai, de nem hinném, hogy az állatorvosi praxis csak ilyenekből áll.
- Nem, nem egészen - felelte Farnon -, de az ember sose tudja, mire számítson. Furcsa
szakma a miénk. Páratlan lehetőséget kínál, hogy az ember hülyét csináljon magából.
- De gondolom, sok függ az ember képességétől.
- Bizonyos mértékig. Persze, jó ha az ember érti a mesterségét, de még ha zseni is, akkor is
ott leselkedik rá pár lépésre a megaláztatás és a nevetségesség. Egyszer kihívtam egy kiváló
lóspecialistát, hogy operáljon meg egy félig herélt mént, és a ló lélegzése műtét közben megállt.
Mikor láttam, hogyan ugrál az az ember eszeveszetten a páciense bordáin, rájöttem egy nagy igazságra - hogy én is épp oly bolondnak látszom majd meglehetősen szabályos időközönként pályafutásom során.
Nevettem.
- Akkor hát legjobb, ha mindjárt a kezdet kezdetén belenyugszom.
- Erről van szó. Az állatok kiszámíthatatlanok, tehát a mi életünk is kiszámíthatatlan. Kis diadalok és bukások hosszú sorozata, s az embernek igazán szeretnie kell, hogy ne adja fel. Ma este
Soames volt, máskor valami más lesz. De az igaz, hogy az ember sohasem unatkozik. Igyon még
egy kis whiskyt.
Ittam s azután megint ittam, s közben beszélgettünk. Szinte észre sem vettem az idő múlását,
s egyszerre az akácfa sötét tömege kezdett kirajzolódni a szürke fényben a franciaablak mögött, egy
feketerigó köszörülgette a torkát, és Farnon bánatosan rázta ki az utolsó cseppeket az üvegből a pohárba.
Ásított, megoldotta a csokornyakkendőjét és az órájára nézett.
- Öt óra. Ki hitte volna? De örülök, hogy ittunk egyet - illő megünnepelnünk az első esetét.
Jó próba volt, ugye?
6.
A két és fél órás alvás szűkre szabott áldás volt, de eltökéltem, hogy hét harminckor felkelek, és nyolcra lecsutakolva és megberetválva lenn leszek.
Mégis egyedül reggeliztem. Mrs. Hall, közönyösen elém rakva a rántottát, közölte velem:
munkaadóm már korábban elment, hogy felboncolja Lord Hulton lovát. Szerettem volna tudni, vajon érdemesnek tartotta-e egyáltalán lefeküdni.
- 20 -
Éppen az utolsó darab pirítós kenyérrel foglalatoskodtam, mikor Farnon berobbant a szobába. Kezdtem már megszokni bejöveteleit, s alig rázkódtam össze, mikor beletépett a kilincsbe, és
egyből csaknem a szőnyeg közepéig szökellt. Arca kipirult, nagyon jókedvűnek látszott.
- Maradt még kávé? Én is innék egy csészével. - Belezuhant egy bánatosan felnyögő székbe.
- Ne aggódjon egy percig se. A boncolás klasszikus bélcsavarodást mutatott ki. Több bélkanyaron
át - feketék és dobszerűek voltak. Örülök, hogy rögtön megszabadította a szerencsétlent a szenvedéstől.
- Találkozott Soames barátommal?
- Ó, persze, ott volt. Néhányszor megpróbálta piszkálni magát, de lecsendesítettem. Felhívtam rá a figyelmét, hogy túl későn hívott ki bennünket, és Lord Hulton nem fog örülni, ha megtudja,
mennyit szenvedett a lova. Ezen rágódott, mikor eljöttem.
Az újság nagymértékben felderítette a kedvemet. Odamentem az íróasztalhoz, és elővettem a
naplót.
- Ezek a mai hívások. Melyiket osztja ki rám?
Farnon kiválasztott egy körútra való esetet, felírta egy papírdarabra a listát, s átadta.
- Tessék - mondta -, néhány kellemes, komplikációmentes eset, hogy belemelegedjen.
Már indulni akartam, mikor visszahívott.
- Ó, van még valami, amire megkérném. Az öcsém stoppal jön ma haza Edinburghból. Ott
tanul az állatorvosin, s a félév tegnap ért véget. Amikor hallótávolságra ér, valószínűleg idetelefonál. Szeretném, ha odamenne és felszedné.
- Persze, örömmel.
- Mellesleg Tristannak hívják.
- Tristannak?
- Igen. Persze, már el kellett volna mondanom. Biztosan meglepte az én furcsa nevem is. Az
apám miatt kaptam. Nagy Wagner-rajongó volt. Talán ez volt az élete fő szenvedélye. Folyton zene,
zene, zene - főleg Wagner.
- Én is szeretem.
- Igen, igen, de maga nem kapta reggel, délben, este, mint mi. S hozzá még olyan névvel legyen megáldva az ember, mint Siegfried. Ámbár lehetett volna rosszabb is - Wotan például.
- Vagy Pogner.
Farnon meglepődött.
- A mindenit, igaza van! Elfeledkeztem az öreg Pognerról. Úgy látom, még szerencsésnek
mondhatom magam.
A várt hívás késő délután futott be. A vonal másik végén egy kísértetiesen ismerős hang szólalt meg.
- Itt Tristan Farnon beszél.
- A mindenit, olyan a hangod, mint a bátyádnak!
Kellemes nevetés hangzott fel.
- Mindenki ezt mondja - ó, igazán nagyon kedves. Örülnék, ha felszednél. A Nagy Északi
úton vagyok, a Magyalfa kávézóban.
A hang után munkaadóm ifjabb kiadására számítottam, de a hátizsákon ülő, alacsony, kölyökképű alak nem különbözhetett volna jobban tőle. Felállt, kisimította homlokából a sötét hajtincset, és felém nyújtotta a kezét. Megvesztegető mosolya volt.
- Sokat kellett gyalogolnod? - kérdeztem.
- Meglehetősen, de rám fért egy kis testmozgás. Tegnap este elég kemény évzáró bulit tartottunk.
Kinyitotta a kocsi ajtaját, és hátradobta a hátizsákot. Míg én beindítottam a motort, elhelyezkedett az ülésen, mintha pompázatos karosszék volna, elővett egy papírdoboz Woodbine cigarettát, gyöngéd figyelemmel rágyújtott, és boldogan leszívta a füstöt. Oldalzsebéből kihúzta a Daily
Mirrort, s a tökéletes elégedettség sóhajával szétnyitotta. A mélyen leszívott füst előbodorodott a
szájából és az orrából.
Nyugatra fordultam a főútról, s a forgalom dübörgése gyorsan elmaradt mögöttünk. Oldalt
pillantottam Tristanra.
- 21 -
- Most vizsgáztál? - kérdeztem.
- Igen, kórtanból és parazitológiából.
Csaknem megszegtem fő szabályaim egyikét és megkérdeztem, sikerült-e a vizsga, de időben visszafogtam magam. Ingatag talajra léptem volna. De amúgy sem szűkölködtünk témában.
Tristannak a legtöbb hírrel kapcsolatban volt valami megjegyeznivalója, időnként felolvasott egyegy részletet és megtárgyalta velem. Egyre erősebbé vált bennem a meggyőződés, hogy egy, a magaménál gyorsabb és elevenebb elmével kerültem össze. Szinte észre sem vettük, mikor megálltunk
a Skeldale House előtt.
Siegfried úton volt, mikor megérkeztünk, és csak késő délután ért haza. A franciaablakon
lépett be, barátságosan üdvözölt, és elnyúlt a karosszékben. Éppen az egyik pácienséről számolt be,
mikor bejött Tristan.
A szoba hangulata úgy megváltozott, mintha valaki megnyomott volna egy kapcsolót. Siegfried mosolya gunyorossá vált, hosszan, fürkészve végigmérte öccsét.
- Szervusz - dörmögte, aztán nyújtózkodva végigfuttatta ujjait a fülke könyveinek hátlapján.
Néhány percig elmerült e foglalatosságban, s én éreztem, hogy növekszik a feszültség. Tristan arckifejezése megváltozott: a vonásai teljesen kifejezéstelenné váltak, de a szemében aggodalom ült.
Siegfried végre megtalálta a könyvet, amelyet keresett, levette a polcról, és kényelmesen lapozgatni kezdte. Aztán, anélkül hogy felnézett volna, megszólalt:
- Nos, hogy sikerültek a vizsgák?
Tristan nyelt egyet, és mély lélegzetet vett.
- A parazitológia megvolt - mondta tompa hanghordozással.
Siegfried mintha nem hallotta volna. Valami érdekeset talált a könyvben, s hátradőlt, hogy
elolvassa. Elidőzött vele, aztán visszatette a könyvet a polcra. Megint vizsgálgatni kezdte a könyveket, s még mindig hátat fordítva öccsének, ugyanolyan halkan megkérdezte:
- És a kórtan?
Tristan a széke peremén ült már, mint aki futásra kész. Szeme ide-oda szökellt a bátyja és a
könyvespolc között.
- Nem sikerült - mondta tompán.
Siegfried nem vette tudomásul. Türelmesen kereste a kívánt könyvet, időnként kihúzott egy
kötetet, megnézte és gondosan visszatette. Aztán feladta a kutatást, hanyatt dőlt a székben, keze
csaknem a földre lógott, és végigmérte Tristant.
- Szóval kórtanból megbuktál - mondta csevegő hangnemben.
Meglepve vettem észre, hogy valami, csaknem hisztérikus árnyalattal a hangomban hadarni
kezdek:
- Tudja, ez nem is olyan rossz. Eljutott az utolsó évig, és karácsonykor leteheti a kórtanvizsgát. Így nem veszít évet, és a kórtan különben is nehéz tárgy.
Siegfried fagyosan rám nézett:
- Szóval, maga szerint nem olyan rossz? - Hosszú, néma szünet következett, amelyet öccse
felé fordulva egy teljességgel váratlan üvöltéssel tört meg. - Hát szerintem rossz! Gyalázatos disznóság, az bizony! Mit csináltál az egész félévben? Gondolom, ittál, nők után futottál, költötted a
pénzemet, csak dolgozni nem dolgoztál. És most van képed idejönni és közölni velem, hogy kórtanból megbuktál? Lusta vagy, ez a te bajod, igaz? Lusta vagy, mint egy lajhár!
Csaknem felismerhetetlenné vált. Az arca mélyvörösre sötétedett, a szeme szikrázott. Vadul
tovább ordított az öccsével:
- De most már unom! Elegem van belőled! Nem fogom halálra dolgozni magam, hogy te
csak léháskodj. Kész, vége. Ki vagy rúgva, érted? Kirúgva egyszer s mindenkorra. Tűnj el innen,
látni se akarlak! Gyerünk, mars ki!
Tristan, aki egész idő alatt megőrizte a sértett méltóság légkörét, csendesen elvonult.
Zavaromban fészkelődve Siegfriedre néztem. Megmutatkozott rajta a beszélgetés feszültsége. Arca foltossá vált, magában motyogott, és ujjaival dobolt a szék karfáján.
Nagyon levert, hogy tanúja voltam e szakításnak, és örömmel fogadtam, hogy Siegfried kiküldött egy beteghez, s elhagyhattam a szobát.
- 22 -
Csaknem sötét volt már, mire visszaértem, s megkerülve a házat, a hátsó úton a kert alján elkülönített udvarra hajtottam. A garázsajtó nyikorgása felzavarta az épületek fölé boruló nagy szilfákon felgallyazott varjakat. Messze fenn a sötétben halk szárnycsapkodás, tompa károgás hallatszott,
aztán csend lett. Miközben hallgatóztam, észrevettem egy alakot a homályban: ott állt az udvar kapujában, és a kert felé fordult. Mikor felém fordította az arcát, láttam, hogy Tristan.
Megint zavarban voltam. Nem a legszerencsésebb pillanat rátörni, mikor szegény flótás ide
húzódott, hogy magában búsongjon.
- Sajnálom, hogy így alakultak a dolgok - mondtam félszegen.
A cigaretta vége fényesen felparázslott, ahogy Tristan erősen megszívta.
- Nem, nem, semmi baj. Lehetett volna sokkal rosszabb is.
- Rosszabb? Elég rossz volt ez így is. Mit fogsz most csinálni?
- Hogy érted, hogy mit csinálok?
- Hát kirúgtak, nem? Hol fogsz ma éjszaka aludni?
- Látom, nem érted - mondta Tristan. Kivette a cigarettát a szájából, s láttam hófehér fogának villanását, amint elmosolyodott. - Ne aggódj. Itt alszom, s reggel lemegyek reggelizni.
- Na és a bátyád?
- Siegfried? Addig elfelejti az egészet.
- Biztos?
- Holtbiztos. Mindig kirúg, és mindig elfelejti. Különben is, minden nagyon jól alakult. Az
egyetlen csiklandós feladat az volt, hogy megetessem vele a parazitológiavizsgát.
Rámeredtem a mellettem álló árnyalakra. Megint suhogtak a levelek: a varjak mocorogtak a
magas fákon, azután újból megültek.
- A parazitológiavizsgát?
- Igen. Ha emlékszel, csak annyit mondtam, hogy megvolt. Nem részleteztem.
- Szóval akkor...
Tristan halkan felnevetett, és vállon veregetett.
- Úgy van, parazitológiából sem mentem át. Mind a kettőből megbuktam. De ne aggódj, karácsonykor leteszem őket.
7.
Még jobban bebújtam a takaróim közé, ahogy a telefon hosszú, éles csörr-csörrje végigvisszhangzott az öreg házon.
Három hét telt el Tristan megérkezése óta, s az élet a Skeldale House-ban meglehetősen szabályossá rendeződött. Mindennap nagyjából ugyanúgy kezdődött: a telefon megszólalt hét és nyolc
között, miután a farmerek szemügyre vették állataikat.
A házban csak egy telefon volt. Egy polcon állt lenn a kőburkolatú folyosón. Siegfried értésemre adta, hogy ezekért a korai hívásokért ne keljek ki az ágyból. A munkát rábízta Tristanra: jót
fog tenni neki egy kis felelősség. Siegfried ezt nyomatékosan ki is jelentette.
Hallgattam a csengetést. Egyre csak csengett - és mintha hangosabbá is vált volna. Tristan
szobájából sem hang, sem mozgás nem hallatszott, s én vártam a mindennapos dráma következő
jelenetét. Mint mindig, azzal kezdődött, hogy az ajtó kicsapódott, aztán Siegfried kirontott a folyosóra és lerohant a lépcsőn, hármasával véve a fokokat.
Hosszú csönd következett: elképzeltem, ahogy reszket a huzatos folyosón, csupasz lába
megdermed a kövön, amíg a farmer bőbeszédű beszámolóját hallgatja a tünetekről. Aztán helyére
kattan a kagyló, és vad lábdübörgés hallatszik a lépcsőkön, ahogy Siegfried az öccse szobája felé
ront.
Aztán nagy reccsenés, ahogy kivágja az ajtót, és dühödt üvöltés. A diadal árnyalatát fedeztem fel benne, ami azt jelentette, hogy Tristant ágyban találta, s ez Siegfried határozott győzelmét
jelentette, márpedig nem sok győzelem jutott neki osztályrészül. Tristan rendszerint bevetette
gyorsöltözködési technikáját, és teljesen felöltözve várta a bátyját. Azzal, hogy ő már a nyakkendőjét kötötte, mikor Siegfried még mindig pizsamában volt, lélektani előnyre tett szert.
- 23 -
De ma reggel Tristan elszámította magát. Még néhány másodpercet akart nyerni, s ágyban
találták. Hallgattam a kiabálást.
- Miért nem vetted fel azt a nyomorult telefont, ahogy mondtam? Ne mondd, hogy süket is
vagy, nemcsak lusta! Gyerünk, ki az ágyból azonnal!
De tudtam, hogy Tristan hamar kiegyenlít. Ha ágyban érték, rendszerint szerzett néhány
pontot azzal, hogy túl volt a reggeli felén, mire a bátyja lejött.
Később elnéztem Siegfried arcát, mikor belép, s meglátja, hogy Tristan vidáman majszolja a
pirítósát, a Daily Mirrort nekitámasztva a kávésibriknek. Siegfried olyan képet vágott, mintha hirtelen fogfájás hasított volna belé.
A hangulat feszült volt, s megkönnyebbültem, mikor kimenekülhettem azzal az ürüggyel,
hogy összeszedem holmimat a reggeli körútra. Végigmentem a keskeny folyosón, ahol az éter és
karbol ismerős, izgató szaga köszöntött, ki a magas fallal körülvett kertbe, s onnan a hátsó udvarra,
ahol a kocsikat tartottuk.
Minden reggel egyforma volt, mégis mindig elfogott a meglepetés érzete. Mikor kiléptem a
napsütésbe, a virágok illatába, olyan volt, mintha először történne meg velem. A tiszta levegőben
érződött a közeli láp lehelete. Ötévi városlakás után nehéz volt mindezt felfogni.
Ilyenkor sohasem siettem. Lehet, hogy sürgős eset várt rám, de akkor is tempósan mozogtam. Végigmentem a keskeny szakaszon a borostyán futtatta fal és az épület hosszú nyúlványa között, amelyre a lilaakác kapaszkodott, betolva a szobákba kocsányait és hervadt virágait. Aztán el a
sziklakert mellett, ahol a kert gyeppé szélesedett, gondozatlan és elhanyagolt gyeppé, amely mégis
hűvösséget és puhaságot kölcsönzött a viharvert téglafalnak. Szegélyén virágok ragyogtak rendetlen
bőségben, gyomok dzsungelével küszködve.
Innen tovább a rózsakertbe, majd egy ágyás spárgához, amelynek húsos hajtásai magas, páfrányszerű levéllé nőttek. Ezután következett az eper és a málna. Mindenfelé gyümölcsfák álltak,
ágaik mélyen ráhajoltak az ösvényre. Őszibarack-, körte-, cseresznye- és szilvafák kordonja küszködött helyért a déli kerítésfalnál a futórózsákkal.
A virágok közt méhek sürögtek, a feketerigók és énekesrigók vetélkedtek a magas szilfákon
ülő varjak károgásával.
Telítettnek éreztem az életet. Annyi mindent meg kellett tudnom, annyi mindent be kellett
magamnak bizonyítanom. A gyors napok próbára tettek, rám zúdultak örökös újdonságukkal. De itt
a kertben minden megállt. Mintha minden már rég megállt volna. Mielőtt kiléptem volna az ajtón a
hátsó udvarra, visszanéztem, s mintha valami régi könyvben egy képre bukkantam volna hirtelen:
üres, elvadult kert, s mögötte magas, néma ház. Sohasem tudtam egészen felfogni, hogy itt van, s
hogy én része vagyok.
S ez az érzés fokozódott, mikor az udvarba léptem. Négyzet alakú és kockaköves volt, a fű
sűrű csomókban nőtt a kövek között. Kétoldalt épületek; két hajdani kocsiszín, most garázs, istálló
és szerszámkamra, lóistálló és disznóól. A szabadon maradt falnál egy rozsdás vas nyomókút emelkedett a kővályú fölé.
Az istálló felett szénapadlás, az egyik garázs felett galambdúc, s aztán ott volt az öreg
Boardman: Ő is mintha a fényesebb időkből maradt volna meg, sánta lábával bicegve, különösebb
elfoglaltság nélkül.
Jó reggelt dörmögött a kamrájából, ahol néhány kerti és egyéb szerszámot tartott. Feje felett
a háború emlékei: egy sor Bruce Bairnsfather-karikatúra színes nyomatai. Akkor rakta fel őket, mikor 1918-ban hazajött, s még mindig ott voltak, porosak, szélük felpödrődve, s beszéltek neki Vili
császárról és a gránátgödrökről és a sáros lövészárkokról.
Boardman néha megmosta valamelyik kocsit vagy dolgozott egy kicsit a kertben, de ha egykét fontot keresett, máris ment vissza az udvarba. Sok időt töltött a lószerszámkamrában üldögélve.
Néha végignézett az üres kampókon, ahol valamikor a szerszám lógott, s ilyenkor öklével megdörzsölgette a tenyerét.
Gyakran mesélt a fényes múltról.
- Még most is látom az öreg doktor urat, ott áll a föső lépcsőn, oszt várja, hogy
elékanyaroggyék a hintó. Nagy, elegántos ember vót. Mindég cilindert meg zsakettet viselt, és em- 24 -
lékszek, hogy legénykoromban hogyan állt ottan, felhúzta a keztyűjit meg ferdére billentette a
kalaptyát, amíg várt.
Boardman vonásai ellágyultak, a szeme felfénylett, mintha inkább magának beszélne, mint
nekem.
- Más vót akkor még ez a ház. Vót házvezető, meg hat cseléd, és minden ragyogott. Meg állandó kertész vót. Egy szál fű rendetlenül nem állt akkoriban, és a virág mind szépen sorjázott és a
fa mind meg vót metszve szépen. És ez az udvar - ez vót az öreg doktor úr kedvenc helye. Legyütt,
benézett az ajtón, én itt ültem, pucoltam a lószerszámot, ő meg szép csendesen elbeszélgetett velem.
Igazi úriember vót, de nem vót jó megmérgesíteni. Ha pár szem port látott idelenn, majd kiugrott a
bőribül mérgiben. De a háborúval vége lett ennek. Mostan mindenki rohan. Nem törődnek ilyesmivel. Nincs rá semmi, de semmi idejük.
Hitetlenkedve nézte a fűvel benőtt kövezetet, a zsanérukon eszelősen lógó, hámló garázsajtókat, az üres istállót, a kutat, amelyből nem jött víz.
Velem mindig barátságos volt a maga álmatag módján, de Siegfrieddel szemben mintha
visszalépett volna korábbi önmagába, kihúzta magát keményen, és azt mondta, „meglesz, uram”, és
egy ujjal ismételten szalutált. Mintha felfedezett volna benne valamit - az öreg doktor úr erejét és
tekintélyét -, és boldogan visszanyúlt az eltűnt napok felé.
- Jó reggel, Boardman! - mondtam, miközben kinyitottam a garázsajtót. - Hogy van?
- Hát megvagyok éppenséggel, fiam. - Odabicegett, s nézte, hogyan veszem elő a kurblit, s
kezdek bele a mindennapos műsor következő feladatába. Egy már csaknem elfelejtett évjáratú apró
Austin jutott nekem, s Boardman egyik önként vállalt kötelessége volt meghúzatni, ha nem akart
beindulni. De ma reggel meglepetésemre a motor hat kurblifordulat után életre kelt.
Mikor kikanyarodtam a hátsó ösvényre, úgy éreztem, mint minden reggel, hogy most kezdődnek igazán a dolgok. Várnak a munkám problémái és izgalmai odakint, s pillanatnyilag kijutott
mindkettőből bőven.
Úgy éreztem, rosszkor érkeztem a Völgységbe. Egy nemzedéknyi elhanyagoltság után a
farmerek látták megérkezni a prófétát, a csodálatos új állatorvost, Mr. Farnont. Úgy jelent meg,
mint egy üstökös, maga után húzva új eszméit. Ügyes, energikus és elbűvölő volt, úgy fogadták,
mint szűz lány a szerelmesét. És most, a mézeshetek csúcsán én betolakszom a jelenetbe, pedig a
kutya sem kíván.
Kezdtem megszokni a kérdést „Hol van Mr. Farnon?”, „Csak nem beteg?”, „Mr. Farnonra
számítottam”. Kicsit lehangoló volt figyelni megnyúlt arcukat, mikor meglátták, hogy én érkezem
meg a farmjukra. Rendszerint reménykedve elnéztek mellettem, bekukucskáltak a kocsiba, vajon
nem rejtőzködik-e ott az az ember, akit igazából vártak.
Keserves dolog volt állatot úgy vizsgálni, hogy a gazdája a háttérben füstölgött, tiszta szívből valaki mást kívánva a helyembe.
De meg kell adni, méltányosak voltak. Nem üdvözöltek túláradó örömmel, s amikor elmondtam, mit tartok az esetről, nyílt kétségekkel hallgattak, de rájöttem: ha leveszem a zakómat és
igazán nekilátok a munkának, némileg felengednek. És vendégszeretőek voltak. Még ha csalódtak
is, hogy csak én jöttem, behívtak a házukba. „Jöjjön be, és egyen egy falás ebédet” - ezt a mondatot
csaknem mindennap hallottam. Néha örömmel elfogadtam, s néhány emlékezetes étkezésben részesültem.
Gyakran becsúsztattak fél tucat tojást vagy egy font vajat a kocsiba, mikor indulni készültem. Ez a vendégszeretet hagyományos volt a Völgységben, s tudtam, hogy alighanem bármilyen
látogatót így fogadnának, mégis megmutatta e mosolytalan arcok rejtett barátságosságát, s ez segített.
Kezdtem megismerni a farmereket, s amit megláttam bennük, az kedvemre való volt. Szívósságuk és filozofikus magatartásuk nekem újdonságot jelentett. A balszerencsét, amitől a városlakó legszívesebben falba verte volna a fejét, ők vállvonogatva fogadták: „Hát bizony megesik ez.”
Ma is meleg nap ígérkezett, lecsavartam a kocsi ablakait, amennyire csak tudtam. Az aznapi
feladatom tuberkulinpróbák végzése volt: az országos munkaterv kezdte éreztetni hatását a Völgységben, s a haladóbb farmerek ellenőrző próbákat kértek.
- 25 -
Nem akármilyen csorda várt rám, Mr. Copfield galloway marhái híresek voltak a maguk
módján. Siegfried mesélt róluk:
- A legkeményebb társaság a körzetben. Nyolcvanöten vannak, és soha egyik sem volt még
megkötve. Sőt, még kézzel is alig nyúlt hozzájuk valaki. Kinn élnek a dombokon, a szabadban ellik
és nevelik fel borjaikat. Ritkán megy feléjük valaki, így aztán gyakorlatilag vadállatok.
- Mit csinálsz, ha valami bajuk van? - kérdeztem.
- Frankre és George-ra kell hagyatkozni - a két Copfield fiúra. Ezek mellett a marhák mellett
nevelkedtek csecsemőkoruktól fogva - amint járni tudtak, kezdték a kisborjakkal, aztán fokozatosan
áttértek a nagyokra. Ők is vannak olyan kemények, mint a csorda.
Copfield farmja kopár helyen feküdt. Ha az ember átnézett a gyér füvű legelőkön a hangafoltokkal tarkított csupasz magaslatokra, könnyen rájött, miért választott a farmer a helyi
shorthornoknál szívósabb fajtát. De ma reggel a komor körvonalakat meglágyította a napsütés, s a
végtelen zöldek és barnák kopár békességet árasztottak.
Franket és George-ot nem ilyennek képzeltem el. Azok a kemény emberek, akik napi munkámban segítettek, többnyire sötét bőrűek, soványak, szíjas izmúak voltak, a két Copfield viszont
aranyszőke és sima bőrű. Velem egykorú, jóképű fiatalemberek, vastag nyakukon, széles vállukon
kicsinek látszott a fejük. Egyik sem nőtt magasra, de félelmetesnek látszottak, ahogy feltűrt ingujjuk alól kidagadtak birkózóra valló izmaik; vastag lábuk feszült a posztó lábszárvédőben. Mindketten fatalpú cipőt viseltek.
A marhákat behajtották az épületekbe, el is foglaltak szinte minden létező helyet. Vagy huszonöt szorongott a karám melletti hosszú kifutóban; láttam a korlát felett a fejek töredezett vonalát,
a testükből felszálló párát. További húsz egy régi istállóba került, és húsz-húsz jutott a nagy
lóbokszokba.
Néztem a fekete, szelídítetlen állatokat, ők meg néztek vissza rám, vöröses szemük csillogott
a képükbe hulló, durva szőrfüggöny mögül. Farkukkal megállás nélkül csapkodtak, fenyegetően,
rosszkedvűen.
Látszott, hogy nem lesz könnyű bőrbe adott injekciót juttatni mindegyikbe. Frankhez fordultam.
- Meg tudják fogni ezeket a szörnyetegeket? - kérdeztem.
- Fenemód igyekszünk - mondta nyugodtan, s egy kötőféket hajított a vállára. Ő is, a bátyja
is cigarettára gyújtott, mielőtt bemásztak volna a kifutóba, ahol a legnagyobb állatok tömörültek
össze. Követtem őket, s hamarosan rájöttem, hogy a galloway marhákról hallott mesék nem túloztak. Ha szemből közeledtem feléjük, nagy bozontos fejükkel jöttek nekem, ha hátulról, magától értetődően megrúgtak.
De ámultam a két fivéren. Az egyik rádobta egy állatra a kötőfékét, belenyomta ujjait az orrába, hagyta magát vonszolni, mikor a jószág úgy nekiindult, mint a rakéta. Dobálta őket, mint a
rongybabát, de ők el nem engedték; szőke fejük feltűnően himbálódzott a fekete hátak felett; s ami
leginkább lenyűgözött, hogy mindezen hányattatáson át a cigaretta változatlanul ott fityegett a szájukban.
Fokozódott a hőség az épületekben, már mintha kemencében lett volna az ember, s a fűkoszton tartott állatok úgy lövellték ki lágy zöldesbarna béltartalmukat, mint állandó gejzírek.
Az egész mintha csak játék lett volna: aki éppen munkálkodott, megkapta a biztató kiáltást:
„Elkaptad, Frank!” vagy „Taszajcsd be, George!”. Feszült pillanatokban a fivérek halkan, indulat
nélkül káromkodtak: „Szájj le a lábamrul, te vén dög!” Mindketten abbahagyták a munkát, és őszinte élvezettel nevettek, mikor egy tehén végigvert az arcomon tocsakos farkával. Még egy kis jelenet
aratott nagy sikert: két karomat magasra emelve a fecskendőt töltöttem fel éppen, és az egyik tinó,
visszahőkölve a kötőféktől, beletaszította csontos farát a gyomorszájamba. A levegő úgy nyomódott
ki belőlem, mint a csuklás, aztán az állat úgy döntött, hogy megfordul a keskeny kifutóban, s engem
mint a legyet nekinyomott a korlátnak. Kidülledt a szemem, míg forgolódott, s nem tudtam, a ropogás a bordáimtól származik-e vagy a mögöttem levő fakorláttól.
A legkisebb borjakkal fejeztük be, s velük tudtunk a legnehezebben elbánni. A bozontos kis
jószágok rúgtak, ágaskodtak, felugrottak a levegőbe, átfutottak a lábunk között, még a falon is
igyekeztek felmászni. A fivéreknek gyakran rájuk kellett vetni magukat, s földre rántani őket, hogy
- 26 -
beadhassam az injekciót, s mikor a borjak megérezték a tűt, kidugták a nyelvüket, és süketítően
bőgtek. Kintről pedig az aggódó anyák kórusban válaszoltak.
Délre járt, mire kitántorogtam az istállókból. Mintha egy hónapig lettem volna benn a fullasztó hőségben, az állandó lármában, a trágya sortüzében.
Frank és George kerített egy vödör vizet és egy súrolókefét, s nagyjából letisztogattak, mielőtt elindultam. Úgy másfél kilométerre a farmtól lekanyarodtam a kerítetlen útról, kiszálltam a kocsiból, és elterültem a hűvös domboldalon. Szétdobva karomat nekidörzsöltem a vállam és agyonizzadt ingemet a durva fűnek, s hagytam az édes szellőt fújdogálni felettem. Arcomat sütötte a nap,
félig csukott szemmel a ködös-kék eget néztem.
Fájtak a bordáim, s vagy egy tucat rúgás zúzódásait éreztem a lábamon. Azt is tudtam, hogy
nem lehetek valami jó szagú. Becsuktam a szemem, s elvigyorodtam arra a nevetséges gondolatra,
hogy az imént tuberkulinpróbákat végeztem. Fura módja egy tudományos eljárás kivitelezésének;
mi több, fura módja a kenyérkeresetnek.
Viszont ülhetnék egy irodában, szorosan zárt ablakok mögött, hogy ne törjenek be a benzingőzök és a forgalom zaja; az íróasztallámpa számoszlopokat világítana meg, keménykalapom ott
lógna a falon.
Lustán kinyitottam a szemem, s figyeltem, amint egy felhő árnyéka áthúz a völgy túlsó oldalán emelkedő zöld hegyoldalon. Nem, nem... nem panaszkodtam.
8.
Alig vettem észre, hogy múlnak a hetek, csak csörömpöltem naponta a lápi utakon; de a körzet kezdett alakot ölteni, az emberek különálló személyiségekként kirajzolódni. Majd mindennap
volt defektem. A köpeny mind a négy keréken a vászonig lekopott. Már az is meglepett, hogy egyáltalán eljutok velük valahova.
A kocsi kevés különszolgáltatásainak egyike volt a rozsdás „napfénytető”. Borzasztóan csikorgott, mikor hátracsúsztattam, de többnyire nyitva hagytam az ablakokkal egyetemben, s ingujjban vezettem az édes levegő örvénylésében. Esős napokon nem sokat használt, ha becsuktam a tetőt, mert az eső becsorgott az illesztéseknél, és tócsákba gyűlt az ölemben és az utasülésen.
Nagy ügyességre tettem szert a pocsolyák megkerülésében. Áthajtani rajtuk hiba lett volna,
mert a sáros víz szökőkútként tört fel a padlózat rései között.
De szép nyár volt, s a szabadban eltöltött hosszú napok úgy lebarnítottak, hogy vetekedhettem a farmerekkel. Még a defektjavítás sem volt gyötrelmes a kerítetlen hegyi utakon, ahol repkedő
pólingok szolgáltatták a társaságot, s a szél felhozta a völgyből a virágok és fák illatát. S találtam
más ürügyet is arra, hogy kiszálljak és leüljek a rugalmas fűre, és végignézzek Yorkshire légi menynyezetén. Mintha az életből szakítottam volna ki időt. Időt arra, hogy felmérjem az eseményeket, és
mérlegeljem előrehaladásomat. Minden annyira más volt, hogy megzavarodtam tőle. A vidék, sokévi városlakás után a tanulástól és vizsgáktól való szabadulás érzése, e munka a maga napi próbatételével. És a főnököm.
Siegfried Farnon hajnaltól estelig égő energiával száguldott a körzetében, s gyakran eltűnődtem, mi hajtja. Nem a pénz, mert azt nem nagyon tisztelte. Ha számlát fizettek, a bankjegyeket a
kandallón álló félliteres ónserlegbe rakta, s ha pénz kellett, kimarkolt belőle. Sose láttam, hogy tárcát vett volna elő, a zsebei viszont dagadoztak az aprópénztől és az összegyűrt bankjegyektől. Ha
elővett egy hőmérőt, felhőben röpködtek körülötte.
Egy-két heti eszeveszett rohanás után egyszer csak eltűnt - néha csak egy estére, néha egész
éjszakára, s gyakran nem mondta meg, hova megy. Mrs. Hall két személyre tálalt, de amikor látta,
hogy egyedül eszem, megjegyzés nélkül elvitte a felesleges ennivalót.
Siegfried olyan sebesen diktálta reggelente a viziteket, hogy gyakran rossz címre rohantam
el, vagy valamit rosszul csináltam. Mikor később említést tettem a kínos helyzetről, jóízűt nevetett.
Egyszer maga is csapdába esett. Én vettem át egy bizonyos Mr. Heaton hívását Bronsettből,
hogy boncoljuk fel a döglött birkáját.
- Szeretném, ha velem jönnél, James - mondta Siegfried. - Ma csendes nap ígérkezik, s úgy
tudom, ti legények nagyon újszerű boncolási eljárást tanultatok. Szeretnélek munka közben látni.
- 27 -
Megérkeztünk Bronsett faluba, és Siegfried balra fordult egy kapuval elzárt dűlőútra.
- Hova mégy? - kérdeztem. - Heaton a falu másik végén lakik.
- De Seatont mondtál.
- Nem. Egészen biztos...
- Ide figyelj, James, ott álltam közvetlen melletted, mikor beszéltél vele. Világosan hallottam, milyen nevet mondtál.
Kinyitottam a szám, hogy vitatkozzam, de a kocsi már robogott a dűlőúton, és Siegfried álla
előremeredt. Úgy döntöttem, ráhagyom, hadd jöjjön rá maga.
Csikorgó fékkel álltunk meg a farmháznál. Siegfried kiugrott a kocsijából, s már a csomagtartóban kotorászott, mielőtt a kocsi megszűnt volna remegni.
- A fenébe! - kiáltotta. - Nincs itt a boncolókés. No, nem baj, majd kérek tőlük kölcsön valamit. - Lecsapta a csomagtartó fedelét, és a bejárati ajtóhoz sietett.
A farmer felesége nyitott ajtót, s Siegfried szélesen rámosolygott.
- Jó reggelt, Mrs. Seaton! Van egy szeletelőkése?
A derék hölgy felhúzta a szemöldökét.
- Mit mondott?
- Egy szeletelőkést, Mrs. Seaton, egy szeletelőkést, éspedig jó éleset, kérem.
- Egy szeletelőkést kér?
- Úgy bizony, egy szeletelőkést! - kiáltotta Siegfried, szűkös türelemtartaléka fogytán. - És
kérem, siessen. Nincs sok időm.
A megzavarodott asszony visszahúzódott a konyhába, s odabentről suttogás és motyogás
hallatszott ki. Időnként gyerekfejek kukucskáltak ki, gyors pillantást vetve Siegfriedre, aki ingerülten toporgott a lépcsőn. Némi késedelem után az egyik leány jött elő félénken, előrenyújtva egy
hosszú, félelmetes kést.
Siegfried kikapta a kezéből, és végighúzta hüvelykujját az élén.
- Ez nem ér semmit! - kiáltotta elkeseredetten. - Nem értitek, hogy nekem jó éles kés kell?
Hozz egy fenőt.
A lány visszamenekült a konyhába, s bentről hangzavar hallatszott. Eltelt egy perc, mire egy
másik lányt löktek ki az ajtón. Odaoldalazott Siegfriedhez, kartávolságról átnyújtotta neki a fenőt,
és visszamenekült a biztonságba.
Siegfried büszke volt a késélező-tudományára. Szerette csinálni. Ahogy húzkodta a kést az
acélon, mindjobban belemelegedett a munkába, s végül dalra fakadt. A konyhából egyetlen hang
sem hallatszott, csak acél pengett az acélon a dallamtalan ének kíséretében; olykor néma szünetek
következtek, mikor gondosan megvizsgálta az élt, aztán megint kezdődött a zaj.
Mikor megelégedett munkája eredményével, bedugta fejét az ajtón.
- Hol a férje? - kiáltotta.
Nem kapott választ, hát becsörtetett a konyhába, maga előtt hadonászva a fénylő pengével.
Követtem, s láttam, hogy Mrs. Seaton és lányai a távoli sarokba húzódtak, és nagy, riadt szemekkel
merednek Siegfriedre.
Ő nagyot csapott feléjük a késsel.
- Gyerünk, most már elkezdhetem.
- Mit kezdhet el? - suttogta az anya, szorosan magához ölelve családját.
- Felboncolni a birkát. Van egy döglött birkájuk, ugye?
Magyarázkodás és bocsánatkérés következett. Később Siegfried szigorúan megrótt, hogy a
rossz címre küldtem.
- A jövőben jobban kell vigyáznod, James - mondta komolyan. - Az ilyesmi nagyon rossz
benyomást kelt.
Még valamit érdekesnek találtam új életemben: a Skeldale House-on átvonuló nők állandó
forgalmát. Mind felsőbb osztálybeliek voltak, többnyire szépek, s egyvalami közös volt bennük - a
sóvárgás. Jöttek egy italra, teára, vacsorára, de igazából azért, hogy úgy bámulják Siegfriedet, mint
a szomjúság gyötörte utazók egy oázist a sivatagban.
- 28 -
Bántotta az önérzetemet, mikor felismerés vagy érdeklődés nélkül elsuhant tekintetük mellettem, és mohón rászegeződött kollégámra. Nem irigykedtem, de nem értettem a dolgot. Olykor
titokban tanulmányoztam, megpróbáltam kideríteni vonzerejének titkát. Elnéztem a keskeny vállain
lógó kopott zakót, a kifoszlott inggallért, a jellegtelen nyakkendőt, s kénytelen voltam arra a megállapításra jutni, hogy nem az öltözéken múlik.
Volt valami vonzó a hosszú, csontos arcban, a humoros kék szemben, de ezt az arcot gyakran olyan nyúzottnak és beesettnek láttam, hogy már betegségre gyanakodtam.
Gyakran felfedeztem Diana Bromptont a sorban, s ilyenkor le kellett győzni a kísértést, hogy
bebújjak a heverő alá. Nehéz volt felismerni benne azt az első délután látott fensőbbséges szép
lányt, mikor olvatagon nézett Siegfriedre, csüggött a szavain és iskolás lányként vihorászott.
Dermesztőnek találtam a gondolatot, hogy Siegfried őt választhatja ki a tömegből, s feleségül veszi. Nagyon aggasztott, mert tudtam, hogy távoznom kell, éppen mikor már kezdtem élvezni
mindent Darrowbyban.
De Siegfried semmi hajlandóságot nem mutatott, hogy bárkit is elvegyen, s a menet csak jött
folyvást, reménykedve. Végül megszoktam, és megszűntem aggódni.
Megszoktam munkaadóm heves álláspontváltozásait is. Egyik reggel vörös karikás szemét
fáradtan dörzsölgetve jött le a reggelihez.
- Hajnali négykor hívtak ki - nyögte, s fásultan vajazta a pirítósát. - És nem szívesem említem, James, de a te hibádból.
- Az én hibámból? - kérdeztem meghökkenve.
- Igen, fiam, a te hibádból. A tehénnek enyhe bendőelzáródása volt. A farmer maga vacakolt
vele napok óta; egyik nap fél liter lenmagolaj, a másik nap egy kis szódabikarbóna és gyömbér, és
hajnali négykor úgy dönt, hogy ideje kihívni az állatorvost. Mikor megmagyaráztam, hogy várhatott
volna még néhány órát, azt mondta, hogy Mr. Herriot arra biztatta, ne habozzon telefonálni - ő éjjelnappal bármikor kijön.
Úgy ütögette a tojás tetejét, mintha az erőfeszítés meghaladná erejét.
- Igen, nagyon helyes lelkiismeretesnek lenni és a többi, de ha valami kibír több napot, akkor kibír még néhány órát. Elkényezteted ezeket a fickókat, James, és én iszom meg a levét. Utálom
és unom már, hogy semmiségekért kirángatnak az ágyamból.
- Igazán sajnálom, Siegfried, nem akartam, hogy ez történjék veled. Talán túl tapasztalatlan
vagyok. Ha nem mennék ki, azon aggódnék állandóan, hogy az állat elpusztul. Ha hagyom reggelig
és az állat elpusztul, mit éreznék?
- Úgy van! - csattan fel Siegfried. - Semmi nem téríti őket úgy észre, mint egy állat pusztulása. Legközelebb majd hamarabb kihívnak.
Megemésztettem e jó tanácsot, s igyekeztem ennek megfelelően cselekedni. Egy hét múlva
Siegfried azt mondta, hogy beszélni szeretne velem.
- James, tudom, hogy nem veszed rossz néven, ha megemlítem, hogy az öreg Sumner panaszkodott ma rád. Azt mondta, felhívott a minap éjjel, s te nem voltál hajlandó kimenni a tehenéhez. Jó kliensünk, és igazán kedves pasas, de most nagyon epésen beszélt. Nem volna jó, ha ilyen
embereket elvesztenénk.
- De hát csak krónikus tőgygyulladása volt - mondtam. - Kicsit besűrűsödött a tej, annyi az
egész. Csaknem egy hétig maga kezelte valami házi szerrel. A tehén rendesen evett, hát úgy gondoltam, nyugodtan várhat másnapig.
Siegfried a vállamra tette a kezét, arca mérhetetlenül türelmes kifejezést öltött. Megacéloztam szívemet. A türelmetlenségét nem bántam; megszoktam és elviseltem. De a türelmét nehéz volt
kibírni.
- James - mondta szelíden -, a mi munkánknak van egy alapszabálya, amely megelőz minden mást, s én megmondom, mi az. KI KELL MENNI! Ez az a szabály, és ezt lángbetűkkel a lelkedbe kell írni. - Jelentőségteljesen felemelte a mutatóujját. - KI KELL MENNI! Ezt sose feledd,
James, ez mindennek az alapja. Mindegy, milyenek a körülmények, ha süt, ha esik, ha nappal van,
ha éjszaka, amikor hív az ügyfél, neked menned kell, éspedig vidáman. Azt mondod, ez nem látszott sürgős esetnek. Nos, végtére is csak a gazda leírásából indulsz ki, s neki nincs meg a tudása
- 29 -
ahhoz, hogy eldöntse: sürgős-e vagy sem. Nem, fiam, menned kell. Még ha maguk kezelték is az
állatukat, a betegség rosszabbra fordulhatott. És ne feledd - billegtette az ujját ünnepélyesen -, hogy
az állat elpusztulhat.
- De hát azt mondtad, hogy semmi sem téríti őket úgy észre, mint ha elpusztul az állatuk ellenkeztem.
- Micsoda? - kaffogta Siegfried elámulva. - Életemben nem hallottam még ilyen marhaságot! Ebből elég! Ne felejtsd! - KI KELL MENNI!
Néha életmódbeli tanácsokat adott. Például, mikor ott görnyedtem a telefon mellett, amelyet
éppen lecsaptam, s a falra meredve halkan átkozódtam magamban.
Siegfried fölényesen mosolygott.
- Mi a baj, James?
- Egy dühös tízperces beszélgetésem volt Rolstonnal. Emlékszel, hogy kitört nála a járványos borjútüdőgyulladás. Órákat töltöttem azokkal a borjakkal, öntöttem beléjük a drága orvosságot. Egy sem pusztult el: És most kifogásolja a számlát. Egy szó köszönetet sem mond. A francba,
nincs igazság.
Siegfried odajött, és vállamra tette a karját. Megint a türelmes arckifejezését öltötte fel.
- Drága barátom - búgta -, nézd meg magad. Vörös az arcod, csupa feszültség vagy. Ne
hagyd magad így kihozni a sodrodból; próbáld elengedni magad. Mit gondolsz, miért dőlnek ki sorba a szakemberek az egész országban infarktussal és gyomorfekéllyel? Azért, mert hagyják magukat felhúzni mindenféle semmiséggel, mint te is most. Igen, igen, tudom, hogy az ilyesmi bosszantó, de tudomásul kell venni. Nyugalom, James, nyugalom. Nem éri meg - úgy értem, száz év múlva
is így megy minden.
Békés mosollyal mondta el prédikációját, s biztatóan veregette a vállamat, mint a pszichiáter, aki dühöngő páciensét csillapítja.
Néhány nap múlva éppen címkét írtam egy vörös hólyaghúzót tartalmazó üvegre, mikor
Siegfried berobbant a szobába. Alighanem úgy rúgta be az ajtót, mert az nagy erővel nekivágódott a
gumiütközőnek, és csaknem visszapattant a képébe. Odarohant az íróasztalhoz, ahol ültem, s a tenyerével verni kezdte. Szeme vadul villogott kivörösödött arcában.
- Most jöttem meg attól a rohadt disznó Holttől! - kiabálta.
- Mármint Ned Holttól?
- Igen, tőle, hogy a fene enné meg! Meglepődtem. A kicsi Mr. Holt a megyei tanács alkalmazásában álló útmunkás volt. Mellékesen tartott négy tehenet, és soha nem fizetett az állatorvosnak, de vidám emberke volt, és Siegfried évek óta belenyugvóan szolgálatára állt fizetség nélkül.
- Az egyik kedvenced, igaz? - kérdeztem.
- Csak volt, az istenit, csak volt - horkant fel Siegfried. - A Muriel nevű tehenét kezeltem,
tudod, azt a nagy vöröset, amelyik az istállója túlsó végétől számítva a második helyen áll. Ismétlődő felfúvódása volt - minden este csúnyán felfúvódva jött be a legelőről -, és én mindent megpróbáltam. Semmi sem használt. Aztán eszembe jutott, hogy hátha recésgyomor-actinobacillozisa van.
Beadtam a vénájába valamennyi nátrium-jodidot, s amikor ma megnéztem, a változás hihetetlen
volt - ott állt vidáman, és kérődzött. Vállon veregettem magam a remek diagnózisért, és tudod, mit
mondott Holt? Azt mondta, tudta, hogy ma jobban lesz, mert tegnap beadott neki fél font magnézium-szulfátot korpában. Attól gyógyult meg.
Siegfried kivett néhány üres dobozt és üveget a zsebéből, és vadul a papírkosárba hajította.
Megint kiabálni kezdett.
- Tudod, az elmúlt két hétben szünet nélkül azon a tehénen töprengtem, aggódtam miatta,
már szinte vele álmodtam. Most megtaláltam a baj okát, a legkorszerűbb gyógykezelést alkalmaztam, s az állat meggyógyult. És mi történik? Hálás köszönetet mond a tulajdonos a tudományomért?
Fenét mond az egész dicsőség a fél font magnézium-szulfáté. Amit én tettem, az merő időpocsékolás volt.
Megint félelmeteset csapott az íróasztalra.
- 30 -
- De megijesztettem, James - mondta kimeredő szemmel. - Biz' isten megijesztettem. Mikor
bemondta a magnéziumot, felüvöltöttem, „Maga barom!”, és el akartam kapni. Azt hiszem, megfojtottam volna, de beszaladt a házba, és benn is maradt. Nem is láttam többé.
Siegfried ledobta magát egy székbe, és csavargatni kezdte a haját.
- Magnézium-szulfát! - morogta. - Uramisten! Az embernek elmegy az életkedve.
Gondoltam, azt mondom neki, hogy engedje el magát, száz év múlva is ugyanígy lesz minden, de munkaadóm még mindig egy üres szérumosüveget lóbált. Elvetettem az ötletet.
Aztán eljött a nap, mikor Siegfried úgy döntött, hogy újra kell fúratni a kocsim hengereit.
Állandóan napi egy liter olajat fogyasztott, s azt nem sokallta, de amikor felment két literre, úgy
vélte, valamit tenni kell. Elhatározására valószínűleg az a farmer késztette, aki az egyik piacnapon
megjegyezte, hogy mindig tudja, mikor jön a fiatal állatorvos, mert mérföldekről látja a kék füstfelhőt.
Mikor a kis Austin visszajött a szerelőtől, Siegfried úgy sürgölődött körülötte, mint egy öreg
tyúk.
- Gyere ide, James - mondta. - Beszélni szeretnék veled.
Láttam, hogy megint türelmes az arckifejezése, és lélekben összeszedtem magam.
- James - mondta körbejárva az ütött-kopott járművet, kapargatva a felpattogzott festéket. Látod ezt a kocsit?
Bólintottam.
- Felfúrták a hengerét, James, nagy költséggel felfúrták, és én erről akarok veled beszélni.
Most mondhatni, egy új kocsi van a birtokodban. - Némi erőfeszítéssel kinyitotta a kallantyút, s a
motorháztető nagy por- és rozsdazuhatag közepette nyikorogva felemelkedett. Rámutatott a fekete,
olajos motorra, amely körül különböző vezetékek és gumicsövek füzére lógott. - Ez egy finom szerkezet, és szeretném, ha tisztelettel bánnál vele. Láttam, hogy úgy robogsz, mint egy őrült, de annak
vége. A következő három-ötezer kilométeren át finoman kell bánnod ezzel a géppel. Óránként ötven kilométer teljesen elegendő. Én bűnnek tartom azt, ahogy némelyik ember bánik az új motorjával - be kellene csukni őket -, így hát, fiú, ne felejtsd, nincs repesztés, mert velem gyűlik meg a bajod.
Óvatosan lecsukta a motorháztetőt, kabátja ujjával megtörölte a repedt szélvédőt, és elment.
Az erélyes szavak olyan hatást gyakoroltak rám, hogy körútjaimon majdnem sétalépésben
másztam egész nap.
Aznap este éppen ágyba készülődtem, mikor bejött Siegfried. Két parasztlegény volt vele,
mind a kettőjük arcán buta vigyor. Erőteljes sörszag töltötte meg a szobát.
Siegfried méltósággal beszélt, nagyon enyhén motyogva.
- James, ezekkel az urakkal este a Fekete Bikában találkoztam. Több nagyszerű dominópartit játszottunk, de sajnos lekésték az utolsó buszt. Légy szíves, hozd elő az Austint, én hazaviszem
őket.
A háza elé vezettem a kocsit, s a parasztlegények bemásztak, egyik a hátsó, másik az első
ülésre. Láttam, hogy Siegfried bizonytalanul ereszkedik le a vezetőülésre, s úgy döntöttem, hogy
velük megyek. A hátsó ülésre ültem.
A két fiatalember az Északi-láp egyik farmján lakott, és mi öt kilométerre a várostól elhagytuk a főutat, fényszórónk a sötét hegyoldalban kanyargó dűlőút egy darabját világította meg.
Siegfried sietett. A gázpedált deszkáig nyomta, a motor hangja gyötrelmes sivításig emelkedett, s a kocsi rohant előre a sötétben. Elszántan kapaszkodva előrehajoltam, hogy belekiálthassak
munkaadóm fülébe.
- Ne felejtsd, hogy ezt a kocsit most fúrták fel - bömböltem túl a zajt.
Siegfried türelmes mosollyal fordult hátra.
- Igen, igen, nem felejtettem el. Mit izgulsz?
Miközben beszélt, a kocsi levágódott az útról, és óránként száz kilométeres sebességgel zötyögött a füvön. Úgy dobálódtunk, mint dugó a hullámokban. Zavartalanul vezetett tovább ugyanazzal a sebességgel, míg vissza nem tért az útra. A buta vigyor eltűnt a legények képéről, mereven
ültek ülésükön. Senki sem szólt egy szót sem.
- 31 -
Az utasokat kitettük egy néma farmon, s kezdődött a visszaút. Mivel egész úton lejtőnek
mentünk, Siegfried úgy találta, hogy még gyorsabban is vezethet. A kocsi sivító motorral ugrált és
zökögött az egyenetlen úton. Több kurta, de feszült látogatást tettünk a környező lápba, de hazaértünk.
Egy hónappal később Siegfriednek megint módja nyílott rá, hogy felelősségre vonja a segédjét.
- James, fiam - mondta bánatosan -, nagyszerű gyerek vagy, de biz' isten nem kíméled a kocsit. Nézd ezt az Austint. Nemrég fúrták fel a hengereit, kitűnő állapotban volt, és tessék - már
megint zabálja az olajat. Nem tudom, hogy sikerült ilyen gyorsan tönkretenned. Rémes alak vagy.
9.
- Az elsőt kérem - mondtam, mikor kinéztem a váróba. Egy öreg hölgyet láttam, papírdobozban hozott macskájával, két kisfiút, akik egy nyulat próbáltak féken tartani s valakit, akit először
nem ismertem meg. Aztán eszembe jutott - Soames volt az.
Mikor rá került a sor, bejött a rendelőbe, de nagyon különbözött attól az embertől, akit megismertem. Behízelgően mosolygott. Feje le-fel bólogatott, miközben beszélt. Sugárzott róla az igyekezet, hogy kedvemben járjon. A legérdekesebb azonban az volt, hogy bedagadt, széles kék és fekete sávval körülvett jobb szemét nem tudta kinyitni.
- Remélem, nem veszi rossz néven, hogy felkerestem, Mr. Herriot - mondta. - Az igazság az,
hogy felmondtam állásomat őlordságánál, és most másik helyet keresek. Azt gondoltam, hogy talán
ön és Mr. Farnon szólhatna az érdekemben, ha hallanak valamiről.
Túlontúl meglepett az átváltozás, semhogy sokat tudtam volna mondani. Azt feleltem, megtesszük, ami tőlünk telik, Soames pedig áradóan hálálkodott, és hajlongva távozott.
Mikor elment, Siegfriedhez fordultam.
- Ehhez mit szólsz?
- Ó, én mindent tudok az ügyről. - Siegfried fanyar mosollyal nézett rám. - Emlékszel,
mondtam, hogy csinált egy-két kétes manipulációt - olykor eladott néhány zsák kukoricát vagy fél
mázsa műtrágyát. Sok kicsi sokra megy. De nem tartott örökké; elővigyázatlanná vált, és a pofáján
csúszott ki, mielőtt felfogta volna, mi történik.
- És az a szép monokli?
- Ó; azt Tommytól kapta. Biztos láttad Tommyt, mikor ott jártál. Ő a lovász.
Eszembe jutott az a kellemetlen éjszaka s a csendes ember, aki a ló fejét tartotta.
- Emlékszem rá. Nagydarab, kövér fickó.
- Igen, jókora legény, és nem szeretném, ha szemközt vágna. Soames pokollá tette az életét,
s amint Tommy meghallotta, hogy kirúgták, felkereste, hogy kiegyenlítse a számlát.
Mostanára kényelmesen beilleszkedtem a Skeldale House életrendjébe. Először nem tudtam,
hogyan illik bele Tristan a képbe. A gyakorlati munkával kell ismerkednie, vagy vakáción van,
vagy dolgoznia kell, vagy mi? De hamarosan kiderült, hogy amolyan mindenes; kimérte és átadta az
orvosságot, kocsit mosott, kezelte a telefont, sőt, végszükség esetén, még beteghez is kiment.
Legalábbis Siegfried így kívánta, s voltak bevett fogásai, amikkel sakkban igyekezett tartani.
Például váratlanul hazajött, vagy berobbant a szobába abban a reményben, hogy semmittevésen éri
Tristant. Nem látszott tudomást venni arról a nyilvánvaló tényről, hogy az egyetemi szünetnek vége, s Tristannak már vissza kellett volna mennie. Az elkövetkező néhány hónapban arra a véleményre jutottam, hogy Tristannak biztosan valami rugalmas egyezménye van az egyetem vezetőségével, mert diák létére meglepően sokat időzött otthon.
Ő maga a szerepét másként értelmezte, mint bátyja, s Darrowbyban laktában éles értelmének
jelentékeny részét annak az ügynek szentelte, hogy lehetőleg minél kevesebbet csináljon. Mikor
otthon hagytuk, hogy orvosságot méricskéljen, míg mi körutunkon jártunk, minden alkalommal
ugyanazt az eljárásmódot alkalmazta. Félig töltött egy félliteres üveget vízzel, beletett néhány
gramm klorodint és egy kis ipekakuánát, bedugaszolta, és átvitte a nappaliba, hogy kedvenc széke
- 32 -
mellett álljon. A céljainak csodálatosan megfelelő szék volt; régimódi, magas támlájú, oldaltámaszokkal, melyeknek nekidönthette fejét.
Elővette a Daily Mirrorját, rágyújtott egy Woodbine-ra, s elhelyezkedett, majd elaludt. Ha
Siegfried berontott, Tristan megragadta az üveget, és vadul rázni kezdte, időnként szemre véve a
tartalmát. Aztán visszament a gyógyszerszobába, feltöltötte az üveget, és felcímkézte.
Okos, hasznos módszer volt, egy nagy hátránnyal. Sose tudhatta, hogy Siegfried jön-e vagy
más, mikor nyílt az ajtó, s gyakran jöttem úgy be, hogy ott találtam félig fekve a székében, amint
riadt, álomködös szemmel rázta az üvegét.
Esténként többnyire ott ült a Hajcsár Fogadóban egy magas széken a söntéspultnál, és könynyedén társalgott a csaposlánnyal. Máskor a helyi kórház valamelyik fiatal ápolónőjével randevúzott - az intézményt mintegy ügynökségnek tekintette, amely gondoskodik számára nőtársaságról.
Egészében véve sikerült meglehetősen mozgalmas életet élnie.
Szombat este 10 óra 30. Éppen a vizitjeimet foglaltam össze, mikor megszólalt a telefon.
Mormoltam egy átkot, aztán a szerencséhez fohászkodva felvettem a kagylót.
- Itt Herriot beszél.
- Ja, maga az - mondta széles yorkshire-i kiejtéssel egy komor hang. - Aggya Mr. Farnont.
- Sajnálom, Mr. Farnon nincs itthon. Segíthetek valamiben?
- Hát meglehet, de inkább a főnöke kéne nekem. Itt Sims beszél Beal Close-bul.
(Jaj istenem, ez nem lehet, Beal Close szombat éjjel! Kilométerekre fenn a hegyek közt, egy
hepehupás dűlőút végén, amelyet nyolc kapu zár el.)
- Igen, Mr. Sims, mi a baj?
- Hát az az egy mán biztos, hogy baj van. Van nekem egy igen jó nagy kiállítási lovam.
Megüti a tizenhét markot. Csúnyán megvágta magát a háccsó lábán, ippen a csánkja fölött. Azonnal
össze kék varrni.
(Ó magasságos! A csánkja felett. Sebvarrásra a legkellemesebb hely! Ha nem nagyon nyugodt természetű, ez igazi táncmulatság lesz.)
- Milyen nagy a seb, Mr. Sims?
- Milyen nagy? Igen nagy, vagy harminc centi hosszú, oszt vérzik, mint a rossz nyavalya. És
ez a lu olyan fürge, mint az angolna. Ki tudná rúgni egy légynek a szemit. Sehogy se tudok a közelibe kerülni. Ha meglát valakit, fölmászik a falon. A szencségit, a minap elvittem a kovácshoz, az
úgy félt tüle, mint a tűztül. Fene nyugtalan egy lu.
(A ménkű csapjon beléd, Mr. Sims, a ménkű csapjon Beal Close-ba, és a ménkű csapjon a
fene nyugtalan lovadba!)
- Máris indulok. Gyűjtsön össze egypár embert, hátha le kell döntenünk.
- Ledűteni? Ezt a lovat ugyan le nem dűti. Előbb megöli az magát. De különben sincsen itt
senki emberem, magának köll egymagában boldogulnia. Aztat tudom, hogy Mr. Farnon nem hívna
segiccségül egy csomó embert.
(Ó, de kedves! Ezt fel kell majd jegyezni a naplóba.)
- Rendben, indulok is, Mr. Sims.
- Ó, majd elfelejtettem. Az utat elmosta tennap az eső. Az utolsó két kilométert gyalog köll
megtennie. No, induljon mán, ne kölljön egész éccaka magára várnom.
(Ez már sok egy kicsit.)
- Ide figyeljen, Mr. Sims, nem tetszik nekem ez a hangnem. Azt mondtam, hogy indulok, s
amilyen hamar csak lehet, odaérek.
- Nem teccik ez a hangnem? Hát nekem meg nem tetszenek azok a semmit érő fiatal gyakornokok, akik az én kitűnő jószágaimon akarnak kitanulni, hát ne pimaszkoggyék velem! Úgyse
tud semmit se errül a munkárul.
(Ez aztán betetőzte.)
- Ide figyeljen, Sims. Ha nem sajnálnám a lovat, egyáltalán nem volnék hajlandó kimenni
magához. Mit képzel, kicsoda maga? Ha még egyszer így próbál beszélni velem...
- Állj, állj, Jim, ne hergeld magad. Nyugi, öregfiú. Ha így folytatod, megüt a guta.
- Ki az ördög...?
- 33 -
- Ó, Jim, csillapodj le végre! Az az indulatos természeted. Igazán vigyáznod kell vele.
- Tristan! Honnan a fenéből beszélsz?
- A Hajcsár melletti fülkéből. Öt korsó van bennem, és kissé tréfás kedvemben vagyok.
Gondoltam, felhívlak.
- Istenemre mondom, egy nap megöllek, ha nem hagyod abba ezt a hülyéskedést. Éveket
öregszem tőle. Néha nem olyan rossz vicc, de ezen a héten ez volt már a harmadik.
- Ó, de messze ez volt a legjobb, Jim. Igazán nagyszerű volt. Mikor kezdted magad teljes
magasságodban kihúzni - majd belepusztultam. Istenem, csak hallottad volna magadat. - Beléfojtotta a szót az ellenállhatatlan nevetés.
És az én gyenge visszavágási kísérleteim. Remegve odakúszom egy elhagyatott telefonfülkéhez. Torokhangú károgás:
- A fiatal Mr. Farnonnal beszélek? Itt Tilson beszél, High Woodból. Szeretném, ha tüstén
kigyünne. Egy rettenetes...
- Ne haragudj, hogy félbeszakítlak, Jim, de valami baja van a manduláidnak? Akkor jó. Akkor folytasd, amit elkezdtél, öregfiú. Nagyon érdekesen indult.
Csak egyszer esett meg, hogy nem én húztam a rövidebbet. Kedd volt - a fél napom -, és 11
óra 30-kor megszólalt a telefon. Méhelőesés egy tehénnél. A falusi praxisban ez a legnehezebb
munka, s szokás szerint végigfutott rajtam a hideg.
Ez olyankor történik, ha a tehén ellés után tovább erőlködik, míg végül kinyomja az egész
méhet, s az lelóg az állat csánkjáig. Nagy szerv, és kétségbeejtően nehéz visszahelyezni, főképp mivel a tehén, ha már egyszer megszabadult tőle, nem akarja visszakapni. És az ember és állat közti
erőpróbában a tehénnek sokkal jobbak az esélyei.
Az öreg állatorvosok a hátsó lábánál fogva felfüggesztették a tehenet, hogy kiegyenlítsék valamelyest az esélyeket, s az ötletesebbek mindenféle szerkezetekkel próbálkoztak, mint például a
méhtartóval, amely állítólag kisebb térfogatúvá szorította össze a méhet. De az eredmény rendszerint ugyanaz volt órák hosszat tartó derékszakasztó munka.
Az epidurális érzéstelenítés bevezetése mindezt könnyebbé tette, mert megszüntette a méh
érzékelését, s ezáltal megszakította a tehén erőlködését, de azért az a pár szó a telefonon, hogy „kidűlt a borjúágy”, garantáltan letörölte a mosolyt bármelyik állatorvos arcáról.
Úgy döntöttem, hogy magammal viszem Tristant, hátha szükségem lesz néhány kilogramm
plusz tolóerőre. Eljött, de kevés lelkesedést tanúsított az elképzelés iránt. Még kevesebbet mutatott,
mikor meglátta a beteget, egy nagyon kövér shorthornt, amely közömbösen feküdt az istállóban.
Mögötte a méh véres tömege, placenta, trágya és szalma terült el a csatornáig.
A tehén nem sok hajlandóságot mutatott felállni, de némi kiáltozás és válltaszigálás után
felkelt, és unottan bámult.
Nehéz volt az epidurális üreget a gerinccsatorna végén, közel a farok tövéhez megtalálni a
zsírhurkák között, s nem voltam biztos benne, hogy jó helyre adtam-e be az érzéstelenítőt. Eltávolítottam a placentát, letisztítottam a méhet, s a farmer és fivére által tartott tiszta lepedőre tettem.
Mindketten törékeny termetűek voltak, csak arra jók, hogy vízszintesen tartsák a lepedőt. Nem nagyon számíthattam a segítségükre.
Intettem Tristannak. Levetettük az ingünket, tiszta zsákot kötöztünk a derekunkra, és karunkba vettük a méhet.
Csúnyán bevérzett és megdagadt, s egy óránkba került, míg visszahelyeztük. Az elején volt
egy hosszú időszak, mikor egyáltalán nem jutottunk előre, s a gondolat, hogy a hatalmas szervet betoljuk egy kis lyukon, nevetségesnek látszott: mintha kolbászt akarnánk egy tűbe fűzni. Aztán néhány percen át úgy gondoltuk, pompásan haladunk, míg rá nem jöttünk, hogy a lepedő egy szakadásán dugdossuk át a méhet. (Siegfried mesélte, hogy egyszer fél délelőtt próbálta feltolni a méhet egy
tehén végbelébe. Attól ijedt meg igazán, mondta, hogy majdnem sikerült.) Végül, mikor már halványult a remény, elkövetkezett az áldott pillanat, s az egész lassan belecsúszott a tehénbe, és eltűnt a
szemünk elől.
- 34 -
Valamikor félidőben mind a ketten megpihentünk, s ott álltunk lihegve, az arcunk csaknem
összeért. Tristan arca csinosan ki volt mintázva: lefröcskölte egy lövellő artéria. Mélyen belenéztem
a szemébe, s ott mélységes undort láttam az egész üggyel szemben.
Miközben leszappanoztam magam a vödörben, s éreztem a sajgást a vállamban és hátamban,
egy pillantást vetettem Tristanra. Úgy húzta magára az ingét, mintha ereje maradékát használná fel.
A tehén elégedetten majszolt egy pofa szénát: őt viselte meg a legkevésbé a história.
Kinn a kocsiban Tristan felnyögött:
- Tudom, az ilyesmi nem tesz jót nekem. Úgy érzem magam, mintha átment volna rajtam az
úthenger. A mindenit, de keserves néha ez a mesterség.
Ebéd után felálltam az asztaltól.
- Most elmegyek Brawtonba, Triss, s azt hiszem, jobb ha megmondom, hogy lehet még dolgod azzal a tehénnel. Ezek a balesetek néha megismétlődnek, s megeshet, hogy az a kis csomag
megint kijön. Ha kijön, tiéd az egész, mert Siegfried még órákig nem tér vissza, s én, akármi történik is, kiveszem a fél napomat.
Tristant ez alkalommal cserbenhagyta a humora. Nyúzottá vált, hirtelen megöregedett.
- Istenem - nyöszörögte -, ne is beszélj róla. Teljesen kész vagyok. Még egy ilyen munkába
belepusztulnék. És egymagamban! Én mondom, az lenne a halálom.
- Ugyan - mondtam szadista kéjjel -, ne izgasd magad. Lehet, hogy nem lesz semmi baj.
Az ötlet akkor támadt fel bennem, mikor megláttam a telefonfülkét tizenöt kilométerre a
brawtoni úton. Megálltam, és kiszálltam a kocsiból.
- Vajon - dünnyögtem -, vajon sikerül-e ez egyszer?
A fülkében erős ihlet szállt meg. Rátekertem zsebkendőm a kagylóra, feltárcsáztam a rendelőt, s amikor meghallottam Tristant a vonalban, teljes hangerővel ordítani kezdtem:
- Maga vót az fiatalember, aki visszadugta a tehenünkbe a bornyuágyat ma reggel?
- Igen, én voltam az egyik - Tristan hangjából feszültség érződött. - Miért, valami baj van?
- De még mennyire hogy van - bömböltem. - Megincsak kitaszajtotta.
- Megint kitaszította? Az egészet? - Csaknem sikított.
- Ja, és fene csúnyán néz ki. Dűl belüle a vér, és kéccer akkora, mint reggel vót. Nehéz dóga
lesz vele.
Hosszú szünet következett, s már-már azt hittem, elájul. Aztán megszólalt, rekedten és elszántan:
- Rendben van, rögtön indulok.
Megint szünet következett, majd csaknem suttogva kérdezte:
- Teljesen kinn van?
Ekkor megtörtem. A hangból olyan sóvárgás hallatszott, hogy nem tudtam neki ellenállni; a
kétségbeesett remény, hogy hátha túloz a farmer, s talán csak egy kis darabka nyomódott ki. Felnevettem. Szívesen játszottam volna még egy kicsit az áldozatommal, de képtelen voltam rá. Hangosabban nevettem, és levettem a zsebkendőt a kagylóról, hogy Tristan halljon.
Pár másodpercig hallgattam az eszeveszett átkozódást a vonal másik végén, aztán finoman
letettem a kagylót. Ilyenben valószínűleg nem lesz többé részem, de édes volt, nagyon édes.
10.
- Mr. Herriottal akar beszélni? Hogyne, mindjárt hívom. - Siegfried eltakarta a kagylót a tenyerével. - Gyere, James, megint valaki, akinek te kellesz, nem én. - Rápillantottam, de mosolygott.
Örült neki.
Míg átvettem a telefont, eszembe jutott a sok mese, amit másféle főnökökről hallottam,
olyan emberekről, akik nem tudták elviselni, hogy apró piedesztáljukról letaszítsák őket. És eszembe jutott az is, mennyire megváltozott a farmerek magatartása néhány hét alatt. Most már nem néztek el mellettem abban a reményben, hogy Mr. Farnon is eljött velem. Kezdtek elfogadni, s szerettem elhitetni magammal, hogy nemcsak vendégszerető hagyományuk miatt hívtak meg „egy falás
ebédre”.
- 35 -
Ez nagyon fontos volt, mert az idő múlásával mind többre becsültem a Völgység lakóit, és
tartózkodóan felkínált barátságuknak mind több értéket tulajdonítottam. Minél magasabban laktak,
annál jobban szerettem őket. A völgyfenéken, ahol a síkság kezdődött, a farmerek olyanok voltak,
mint a farmerek bárhol, de egyre érdekesebbé váltak, ahogy a terep emelkedett, s a kopár csúcsok
közelében húzódó szétszórt tanyákon színesebbnek találtam egyéniségüket, méltóságukat és egyszerűségüket, nyers függetlenségüket és vendégszeretetüket.
E vasárnap reggel Bellerbyék jelentkeztek; ők a fő Völgységből kiágazó kis völgy, a Halden
magaslatain laktak. A kocsi zötyögve és csörömpölve tette meg a földút utolsó, egyenetlen szakaszát a méterenként feltorlódó sziklahátakon.
Kiszálltam, s magaslati figyelőhelyemről jól láttam a hegyek különös formájú hasadékait, a
megszámlálhatatlan patakocska szabdalta és szántotta meredek hegyoldalakat - a patakok a zúgó
Halden Becket táplálták, amely mélyen lenn bukdozott sziklás medrében. Lenn fákat és megművelt
földeket láttam, de közvetlenül mögöttem a vad vidék szinte lezúdult a farmházat körülvevő mélyedésbe. Halsten Pike, Alstang, Birnside - a barbár nevű roppant hegyoldalak nagyon közel estek.
Idefenn a civilizáció kellékei nagyon távolinak tűntek. Az időálló gazdasági kőépületeket
évszázadokkal ezelőtt építették, azzal a kizárólagos céllal, hogy oltalmat nyújtsanak az állatoknak.
Azokat a régi kőműveseket nem zavarták a világításra és a szellőzésre vonatkozó előírások, s a tehénistálló vastag falú, homályos, csaknem ablaktalan volt, a padló töredezett és gödrös, és a teheneket korhadó deszkafalak választották el egymástól.
Bementem, tapogatózva, míg szemem meg nem szokta a gyenge fényt. Nem várt senki, de
egy cédulát találtam az egyik borzderes tehén farkára kötve. Mivel ez megszokott módja volt az állatorvossal való érintkezésnek, felemeltem a tehén farkát, és ezt olvastam: „Tőgygyulladás hátul”.
Arrább taszigáltam a tehenet, s szemügyre vettem a hátsó csecseket. Éppen fejni kezdtem a
szálas, elszíneződött tejet, mikor megszólított egy hang az ajtóból.
- Maga az, Mr. Herriot? Nagyon örülök, hogy ma délelőtt jött el hozzánk. Tehetne nekünk
egy nagy szívességet.
Felnéztem, s megpillantottam a harmincas éveinek vége felé járó, szép Ruth Bellerbyt. Ő
volt a család legvállalkozóbb kedvű tagja, értelmes és érdeklődő. Erősen hitt abban, hogy a völgységieknek fejleszteniük kell önmagukat.
- Szívesen megteszek mindent, amit tudok, Miss Bellerby. Mit kíván tőlem?
- Hát tudja, Mr. Herriot, hogy ma délután a darrowbyi templomban előadják a Messiást, s mi
nagyon szeretnénk elmenni, de olyan keserves befogni a lovat a csézába, és olyan lassú az út. Ha
bevinne a kocsiján, biztosan találnánk valakit, aki hazahozna. Olyan jót tenne velünk.
- Persze, hogy beviszem magukat - feleltem. - A legnagyobb örömmel. Én is megyek a Messiásra. Nem olyan gyakran lehet jó zenét hallani Darrowbyban.
Örültem, hogy módomban áll segíteni ezeket a kedves embereket. Mindig ámulattal tekintettem a Bellerbykre. Mintha egy más korból származtak volna alá, s világukban az időtlenség uralkodott. Sohasem siettek; felkeltek, ha kivilágosodott, lefeküdtek, ha elfáradtak, ettek, amikor éhesek
voltak, s ritkán néztek az órára.
Ruth felvezetett a házhoz.
- Csak anya, apa meg én megyünk. Bobot sajnos nem érdekli az ügy.
Kicsit hátrahőköltem, mikor beléptem a házba. A család éppen nekikezdett a vasárnapi
ebédnek, s mindnyájan munkaruhájukat viselték. Lopva órámra pillantottam: háromnegyed tizenkettő, s az előadás délután kettőkor kezdődik. No jó, alighanem elegendő időm van.
- Jöjjön, fiatalember - mondta a kis Mr. Bellerby. - Üljön le, és egyen egy falás ebédet.
Megbántás nélkül visszautasítani ezeket a meghívásokat mindig kissé kínos volt, de elmondtam, hogy vár az ebéd, mikor hazaérek, és méltánytalanság esne Mrs. Hallon, ha az étel pocsékba
menne.
Érvemet gyorsan elfogadták, s letelepedtek a tisztára súrolt konyhaasztal körül. Mrs.
Bellerby egy jókora kerek palacsintafelfújtat tálalt ki mindenkinek, s nagy adag mártást öntött rá
egy literes zománcozott kancsóból. Kemény délelőttöm volt, s az aranyló halomról lecsurgó mártás
illata édes gyötrelmeket okozott. De megvigasztaltam magam azzal a gondolattal, hogy jelenlétem
siettetni fogja őket.
- 36 -
A felfújtat kényelmes csöndben fogyasztották, aztán Bob, egy kedves, huszonéves zömök
fiatalember előrelökte a tányérját. Nem szólt egy szót sem, de anyja a tányérjára borított még egy
felfújtat, s megöntözte a mártásos kancsóból. A szülei és a nővére jóakaratúan figyelték, ahogy
módszeresen elpusztította a vastag, nehéz tésztát.
Ezután egy roppant darab sült hús került elő a sütőből, és Mr. Bellerby addig fűrészelte,
nyeszetelte, míg mindenkinek nem került egy halom vastag szelet a tányérjára. Krumplipüréhegyek
csatlakoztak hozzá a lavór nagyságú edényből. Melléje apróra vágott répa került, s a család megint
munkába fogott.
Sietségnek nyoma sem látszott. Nyugodtan és higgadtan ettek, mindenféle fecsegést mellőzve. Bob még egyszer kért a krumplipüréből.
Bellerbyék derűs kényelemben ültek, de magamról nem mondhattam el ugyanezt. Vadul
gyötört az éhség, s órámon a percek könyörtelenül ketyegtek előre.
Meglehetős szünet után Mrs. Bellerby odament a sarokban álló öreg tűzhelyhez, kinyitotta a
sütő ajtaját, s kihúzott egy hatalmas tepsi gőzölgő almás pitét. Aztán vágott egy-egy 30 X 30 cm-es
darabot mindenkinek, s elárasztotta vagy fél liter vaniliamártással egy másik feltornyosuló zománcozott kancsóból.
A család nekilátott, mintha most ültek volna ebédhez, s megint tevékeny csend ereszkedett a
társaságra. Bob könnyed stílusban kitakarította a tányérját, és szó nélkül az asztal közepére lökte.
Anyja máris kimért neki egy hatalmas pitenégyszöget bőséges vaniliaöntettel.
Nagyon szorít az idő, gondoltam, de most már biztosan végeznek majd. Ráébrednek, hogy
nagyon múlik az idő, és átöltöznek. De megdöbbenésemre, Mrs. Bellerby lassan odaballagott a tűzhelyhez, s feltette a vízmelegítőt, miközben férje és Bob hátratolta a székét, s kinyújtotta a lábát.
Mindketten kioldott fűzőjű térdnadrágot viseltek, s lábukon roppant jancsiszöges bakancsot. Bob
végigkutatva zsebeit elővett egy gyűrött csomag cigarettát, s boldog ájulatban hátradőlt, mikor anyja elébe tett egy csésze teát. Mr. Bellerby előhalászott egy zsebkést, és dohányrudat darabolt a pipájába.
Miközben újra elrendezkedtek az asztal körül, és lassan hörpölni kezdték a forró teát, ráébredtem, hogy a feszültség valamennyi klasszikus tünete kijött rajtam. Rohanó pulzus, szorosan öszszeharapott fogak s kezdődő fejfájás.
A második csésze tea után mutatkozni kezdtek a tevékenység jelei. Mr. Bellerby nagy nyögéssel felállt, megvakarta az inge elejét, és kéjesen nyújtózkodott.
- No, fiatalember, egy kicsit lemosdunk és átöltözünk. Bob itt marad, és beszélget magával ő nem jön velünk.
Sűrű fújások, fröcskölések hallatszottak a konyha túlsó végéből a nagy kőmosogató felől,
ahogy tisztálkodásukat végezték, azután eltűntek az emeleten. Nagy megkönnyebbülésemre nem
tartott sokáig, míg átöltöztek. Mr. Bellerby hamar lejött, sötétkék, enyhén zöldes árnyalatú, fényes
szerzsöltönyében teljesen átalakulva. Felesége és lánya hamar követte lángoló virágmintás kartonruhában.
- No lám, mindenki kész. Készen vannak, ugye? - Szívélyességemben hisztéria bujkált. Nagyon jó, akkor indulunk. Csak önök után, hölgyeim.
De Ruth nem mozdult. Fehér kesztyűit húzkodta, s a székben elterülő öccsét nézte:
- Szégyellheted magad, Bob - tört ki. - Mi elmegyünk azt a szép zenét hallgatni, te meg itt
fekszel a koszban, és fütyülsz az egészre! Téged nem érdekel a kultúra. Téged annyira sem érdekel,
hogy tanultabb légy, mint azokat az ökröket ott kinn.
Bob kényelmetlenül mocorgott a váratlan támadástól, pedig még nem volt vége.
Ruth toppantott:
- Szétrobbanok, ha csak rád nézek. És tudom, hogy mi még ki sem léptünk az ajtón, te már
alszol. Egész délután hortyogsz, mint a disznó! - Körbefordult Mrs. Bellerby felé. - Anya! Döntöttem. Nem hagyom itt horkolni. Velünk kell jönnie.
Éreztem, hogy homlokomat kiüti a verejték. Dadogni kezdtem:
- De nem gondolja, hogy talán... egy kicsit már késő... kettőkor kezdődik... az ebédem...
De senki nem figyelt rám. Ruth már jól a foga közé kapta a zablavasat:
- Kelj fel, Bob! Kelj fel azonnal, és öltözz fel! - Szorosra zárta a száját, és előretolta az állát.
- 37 -
Bob nem mérkőzhetett meg vele. Bár félelmetes evő volt, nem sok önálló véleménye lehetett. Duzzogva dünnyögött, és odacsoszogott a mosogatóhoz. Levette az ingét; mindenki leült, és
figyelte, hogyan szappanozza be a felsőtestét egy nagy darab mosószappannal és öblíti le a fejét és a
nyakát a mosogató mellett álló nyomókút karját mozgatva.
A család boldogan figyelte, örültek, hogy velük jön, s elégedettséggel töltötte el őket az a
tudat, hogy ez javára szolgál. Ruth a szeretet fényével szemében figyelte fröcskölését. Olykor rám
nézett, mint aki azt mondja: „Hát nem nagyszerű?”
Ami engem illet, én éppen csak megálltam, hogy ne tépjem ki a hajamat marokszám. A
kényszeres vágy, hogy felugorjak és fel-alá járkáljak, hogy teljes hangerővel felsivítsak, mutatta,
hogy türelmem végéhez közeledem. Szemlehunyva küszködtem ezzel az érzéssel. Alighanem jó sokáig tartottam őket csukva, mert amikor felnyitottam, Bob ott állt mellettem, éppolyan öltönyben,
mint az apja.
Később nem nagyon emlékeztem arra az utazásra, Darrowbyba. Homályosan rémlett, hogy a
kocsi óránként hatvannégy kilométeres sebességgel zúdul le a köves dűlőúton. Én magam kidülledt
szemmel meredek előre, a család pedig, összeszorulva, de vidáman élvezi az utazást.
Még a rendíthetetlen Mrs. Hall is összeszorította kissé a száját, mikor kettő előtt tíz perccel
berontottam a házba, s magamba dobálva kitűnő főztjét, kettőkor megint ki.
Elkéstem. A zene már elkezdődött, mikor beóvakodtam a templomba, s a helytelenítő tekintetek között valóságos vesszőfutásra kényszerültem. A szemem sarkából láttam Bellerbyéket, egy
sorban ültek, mereven kihúzva magukat. Úgy láttam, mintha ők is helytelenítően néznének rám.
11.
Újra megnéztem a cédulát, amelyre vizitjeimet jegyeztem fel. „Dean, Thomson udvar 3.
Öreg kutya beteg.”
Sok ilyen „udvar” volt Darrowbyban. Valójában aprócska utcák voltak, mint egy Dickensregény illusztrációi. Némelyik a piactérről nyílt, de a legtöbb szétszórtan a főutak mögött húzódott
meg a város régi részében. Kintről az ember csak egy boltívet látott, s mindig meglepődtem, mikor
a keskeny átjárón keresztüljutva hirtelen kis házak szabálytalan során lyukadtam ki - kettő sem volt
egyforma, s ablakaik két és fél méterről meredtek egymásra a macskakövek fölött.
Némelyik ház előtt keskeny kertcsíkot ástak, és büdöske meg sarkantyúvirág kókadozott a
nyers kövek fölött, de az udvar túlsó végén a házak roskatag állapotban voltak, némelyik már lakatlanná vált, s ablakait bedeszkázták.
A hármas szám ide esett, s látszott rajta, hogy nem sokáig tart ki már.
Az ajtó korhadó fáján megremegtek a málló festékfoszlányok, mikor kopogtam; fent a külső
fal veszélyesen kidagadt mindkét oldalt egy hosszú repedés mentén.
Egy kicsi, fehér hajú ember jött ajtót nyitni. Beesett, barázdás arcát két vidám szem töltötte
meg élettel. Agyonstoppolt gyapjúkardigánt, foltozott nadrágot és papucsot viselt.
- A kutyáját jöttem megnézni - mondtam, s az öregember elmosolyodott.
- Örülök, hogy eljött, uram - mondta. - Kezd nyugtalanítani az öreg legény. Kérem, jöjjön
be. - Bevezetett az apró nappaliba. - Egyedül élek uram. Az asszonyt több mint egy éve elvesztettem. Imádta az öreg kutyáját.
Mindenfele a szegénység komor tanúbizonyságai: kopott linóleum, tűz nélküli kandalló, a
hely nyirkos, penészes szaga. A tapéta elvált a nedves falfoltoktól, s az asztalon ott állt az öregember magányos ebédje: egy falatnyi szalonna, néhány zsírban sült krumpli, egy csésze tea. Ilyen életet nyújtott az öregkori nyugdíj.
A sarokban egy takarón feküdt a betegem, egy korcs labrador. A maga idejében nagy, erős
kutya lehetett, de a kor megmutatkozott az orra körüli ősz szőrszálakban és szeme mélyének halvány fátyolosságában. Nyugodtan feküdt, és ellenséges indulat nélkül nézett rám.
- Öregszik már, igaz, Mr. Dean?
- Biz a' öregszik. Már majdnem tizennégy, de a legutóbbi hetekig úgy futkárzott, mint egy
kölyök. Bob nagyszerű kutya a korához képest, és egész életében sohasem akart senkit sem megha- 38 -
rapni. A gyerekek azt tehetnek vele, amit akarnak. Ő az én egyetlen barátom - remélem, hamarosan
meggyógyítja.
- Nem kell neki az étel, Mr. Dean?
- Egy csepp se, és ez igen furcsa, mert a mindenit, enni azt tudott. Étkezéskor mindig mellettem ült, és a térdemre tette a fejét, de újabban már nem csinálta.
Fokozódó szorongással néztem a kutyát. A hasa nagyon feldagadt, s láttam a fájdalom beszédes jeleit: az elakadó lélegzetet, a felhúzódott ajkakat, a szem aggodalmas, gyötrődő kifejezését.
Mikor a gazda megszólalt, a kutya farka kettőt dobbantott a takarón, s pillanatnyi érdeklődés
mutatkozott az öreg szemekben. De hamarosan eltűnt, s visszatért az üres, befelé néző tekintet.
Óvatosan végighúztam kezemet a kutya hasán. Súlyos hasvízkór mutatkozott, és a folyadék
annyira összegyűlt, hogy a nyomás nagyon erőssé vált.
- Gyere, öreg legény - mondtam -, lássuk, át tudlak-e fordítani. - A kutya nem állt ellen, s én
lassan a másik oldalára fordítottam, de amikor a művelet végére értem, felnyüszített és körülnézett.
A baj okát most már könnyű volt megtalálni.
Gyengéden kitapogattam. Az oldal vékony izomzatán keresztül kemény, hullámos tömeget
éreztem: kétségkívül epe- vagy májrákot, rendkívül nagyot, és teljesen operálhatatlant. A kutya fejét
simogatva megpróbáltam összeszedni gondolataimat. Ez nem lesz könnyű.
- Sokáig beteg lesz? - kérdezte az öregember, s megint felhangzott a farok dobolása a szeretett hang hallatán. - Olyan rossz érzés, hogy Bob nincs a nyomomban, mikor a házban teszekveszek.
- Sajnos, Mr. Dean, ez nagyon komoly ügy. Látja ezt a nagy felfúvódást? Belső daganat
okozza.
- Úgy érti... rák? - kérdezte a kis ember halkan.
- Sajnos igen, és túlságosan kifejlődött, semhogy bármit is lehessen csinálni. Nagyon szeretnék valahogy segíteni rajta, de nincs rá mód.
Az öregember riadtan nézett rám, s az ajka remegett.
- Tehát el fog pusztulni?
Nagyot nyeltem.
- Nem hagyhatjuk csak úgy elpusztulni magától. Most is szenved, de hamarosan sokkal, de
sokkal rosszabbul lesz. Nem gondolja, hogy a legkíméletesebb volna elaltatni? Végtére is szép,
hosszú távot futott be. - Mindig igyekeztem kurtán, tárgyilagosan beszélni, de a régi klisék most
üresen csengtek.
Az öregember először hallgatott, aztán azt mondta:
- Egy pillanat -, és lassan, nehézkesen letérdelt a kutya mellé. Nem beszélt, de újra és újra
végigsimogatta a szürke öreg pofát, a füleket, s közben a farok egyre dobolt a padlón.
Hosszan térdelt, én pedig álltam a barátságtalan szobában, néztem a megfakult képeket a falon, a foszladozó, koszos függönyöket, a törött rugójú karosszéket.
Az öregember végül talpra kecmergett, s nyelt néhányat. Anélkül, hogy rám nézett volna,
rekedten azt mondta:
- Rendben van. Most fogja megcsinálni?
Megtöltöttem a fecskendőt, s mondtam, amit mindig mondani szoktam:
- Ne aggódjon, ez teljesen fájdalommentes. Egyszerűen nagy adag érzéstelenítő. Igazán
könnyű lesz az öregnek a távozás.
A kutya nem mozdult, mikor beleszúrtam a tűt, s ahogy a barbiturát folyni kezdett a vénába,
a szorongó kifejezés eltűnt az arcáról s az izmai elernyedtek. Mire kiürült a fecskendő, megszűnt
lélegzeni.
- Ez volt az egész? - suttogta az öregember.
- Igen, ez - mondtam. - Véget értek a kínjai.
Az öregember mozdulatlanul állt, csak a kezét tördelte. Mikor szembefordult velem, fényes
volt a szeme.
- Így van jól, nem hagyhattuk szenvedni, és hálás vagyok azért, amit tett. És mivel tartozom
a vizitért, uram?
- 39 -
- Ó, az rendben van, Mr. Dean - mondtam gyorsan. - Semmi az egész - semmiség. Éppen erre jártam - nem okozott semmi gondot.
Az öregember meglepődött.
- De hát nem csinálhatja ingyen.
- Kérem, ne beszéljünk róla többet, Mr. Dean. Mint mondtam, éppen erre jártam. - Köszöntem, s kimentem a házból, ki az átjárón az utcára. A nyüzsgésben, a fényes napfényben csak a rideg
kis szobát, az öregembert és halott kutyáját láttam.
Ahogy a kocsim felé mentem, kiáltást hallottam hátulról. Az öregember csoszogott felém
izgatottan, papucsban. Arcára nedves csíkokat húztak a könnyek, de mosolygott. Kezében kis, barna
tárgyat tartott.
- Maga nagyon kedves volt, uram. Szeretnék adni magának valamit. - Odanyújtotta a tárgyat, s én megnéztem. Ütött-kopott volt, de fel lehetett ismerni benne egy régi ünnepség becses emlékét.
- Tessék, a magáé - mondta az öregember. - Gyújtson rá erre a szivarra.
12.
Szerencsétlen ötletnek bizonyult, hogy Siegfried rábízta a könyvelést az öccsére, mert a
Skeldale Housera éppen a béke időszaka köszöntött, s én ezt nagyon megnyugtatónak találtam.
Csaknem két héten át alig hallatszott hangos vagy dühös szó, egy kellemetlen közjátékot kivéve, mikor Siegfried hazajött, és rajtakapta öccsét, hogy a folyosón kerékpározik. Tristan a kiabálást és a dühöt teljesen érthetetlennek találta - neki jutott a terítés munkája, s a konyhától hosszú út
vezetett az ebédlőig. A lehető legtermészetesebb dolognak látszott, hogy behozza a biciklijét.
Az ősz csípős levegővel köszöntött be, s esténként a fahasábok fényesen égtek a nagy szobában, imbolygó árnyakat vetítve a kecses fülkék fölé s a magas, stukkós mennyezetre. Mindig jól
éreztük magunkat, mikor az egész napi munka után mindhárman hátradűltünk a viharvert karosszékekben, és kinyújtottuk lábunkat a lángok felé.
Tristan a Daily Telegraph keresztrejtvényével foglalatoskodott - minden este megfejtette.
Siegfried olvasott, én szunyókáltam. Zavarba hozott, ha részt kellett vennem a keresztrejtvény megfejtésében. Siegfried némi gondolkodás után rendszerint hozzájárult valamivel, de Tristan meg tudta
volna fejteni az egészet, míg én az első kérdéssel küszködtem.
A szőnyeget lábuk körül elfedték a kutyák, ott feküdtek mind az öten egymás hegyén-hátán,
mélyen szuszogó rétegekben, s fokozták a bajtársiasság és megelégedettség légkörét.
Mintha jeges fuvallat vágott volna át a szobán, mikor Siegfried megszólalt:
- Holnap piacnap, s a számlákat éppen kiküldtük. Itt állnak majd sorban a pénzükkel, így hát
azt szeretném, Tristan, ha az egész holnapi napot annak szentelnéd, hogy elvedd tőlük a pénzt.
Jamesnek és nekem sok dolgunk lesz, tehát te egymagadban intézed az egészet. Nincs más dolgod,
mint hogy átveszed a csekkjüket, elismervényt adsz, és beírod a nevüket a bevételi könyvbe. Gondolod, hogy képes vagy ezt elvégezni anélkül, hogy mindent összekutyulnál?
Összerezzentem. Ez volt hosszú idő óta az első barátságtalan hang, s elevenbe vágott.
- Azt hiszem, ezzel még úgy-ahogy megbirkózom - felelte Tristan fensőbbségesen.
- Jó. Akkor feküdjünk le.
De másnap bárki láthatta, hogy a megbízatás Tristan testére volt szabva. Az íróasztal mögött
posztolva marékszám vette át a pénzt, s közben egész idő alatt beszélt. De nemcsak úgy vaktában:
mindenkivel szemben személyes hangot ütött meg.
A szigorú metodistával az időjárásról, a tehenek áráról és a falusi szervezet tevékenységéről
beszélt. A mulatós fajta, aki félrecsapta a sapkáját és sörgőzöket lehelt, megkapta a legfrissebb illetlen történeteket. De csúcsformába a hölgyekkel emelkedett. Ők amúgy is mindjárt a pártjára álltak
ártatlan fiús arca miatt, s amikor rájuk irányította vonzerejének teljes sugarát, végképp megadták
magukat.
Ámulva hallgattam az ajtó mögül a kuncogásokat. Örültem, hogy a fiú ilyen jól boldogul.
Most az egyszer nem lesz semmi hiba.
- 40 -
Tristan ebédnél önelégült volt, a délutáni teánál meg egyenesen hetyke. Siegfried is meg volt
elégedve a napi bevétellel, amelyet öccse csinosan felírt s a lap alján összeadott számok oszlopával
mutatott be.
- Köszönöm, Tristan, jó munkát végeztél. - Csupa nyájasság volt minden.
A nap végén hátul az udvarban éppen az üres üvegeket dobáltam a kocsi csomagtartójából a
szemétvödörbe. Forgalmas nap volt, s a megszokottnál nagyobb rakomány üres üveget gyűjtöttem
össze.
Tristan zihálva jött ki a kertből.
- Jim, elvesztettem a bevételi könyvet!
- Mindig ugratni akarsz, mindig viccelsz - mondtam. - Miért nem hagyod pihenni egy kicsit
a humorérzékedet? - Jót nevettem, és csattanva utánadobtam a többinek egy sebolajos üveget.
Megrángatta a zakóujjamat.
- Nem viccelek, Jim, hidd el. Igazán elvesztettem azt a rohadt vacakot. - Ez egyszer elhagyta
a hidegvére. Szeme tágra nyílt, arca fehér volt.
- De hát nem tűnhetett el csak úgy - mondtam. - Biztosan előkerül.
- Az már soha. - Tristan a kezét tördelte, s ide-oda járkált egy darabig a kockaköveken. - Két
teljes órán át kerestem. Felforgattam a házat. Eltűnt, ha mondom.
- No de nem számít. Átvezetted a neveket a főkönyvbe.
- Épp ez a baj. Nem vezettem. Ma este akartam megcsinálni.
- Ez azt jelenti, hogy azok a farmerek, akik ma fizettek, megkapják ugyanazt a számlát a jövő hónapban.
- Alighanem. Legfeljebb csak két-három ember nevére emlékszem.
Nehézkesen leültem a kővályúra.
- Akkor isten irgalmazzon mindnyájunknak, kiváltképp neked. Ezek a yorkshire-i pofák nem
szeretnek egyszer sem megválni a lóvéjuktól, de ha másodszor is megkéred - jaj, drága barátom!
Valami eszembe jutott, s kissé kegyetlenül megkérdeztem:
- És Siegfried? Neki már megmondtad?
Tristan arca megvonaglott.
- Nem, most ért csak haza. De most megmondom. - Kihúzta magát, és kiballagott az udvarról.
Úgy döntöttem, hogy nem megyek be utána. Nem éreztem magam elég erősnek a jelenethez,
amelyre minden bizonnyal számítani lehet. Inkább kimentem a hátsó ösvényre, majd megkerülve a
házat, ki a piactérre, ahol a Hajcsár fogadó kivilágított bejárata hívogatott a szürkületben.
Egy korsó sör társaságában ültem, mikor bejött Tristan: olyan volt, mintha valaki éppen lecsapolt volna belőle egypár liter vért.
- Mi történt? - kérdeztem.
- Hát tudod, csak a szokásos. Valamicskével rosszabb talán. De egyet mondok neked, Jim.
Nem szeretnék egy hónappal öregebb lenni.
*
A bevételi könyv sose került elő, s egy hónap múlva újra kiment valamennyi számla, szokás
szerint úgy időzítve, hogy egy piacnap reggelén érkezzen meg.
Aznap csendes volt a praxis, s késő délelőttre végeztem a körutammal. Nem mentem be a
házba, mert a váró ablakán át láttam, hogy farmerek ülnek tömött sorban a fal mentén, s mindnyájuk arcára ugyanaz a sértett, önérzetes kifejezés ül ki.
Elosontam a piactérre. Ha volt időm, élvezettel mászkáltam a régi teret elfoglaló standok
között. Az ember vehetett gyümölcsöt, halat, antikvár könyveket, sajtot, ruhaneműt, voltaképpen
szinte mindent, de a porcelánosstand volt a kedvencem. Egy leedsi zsidó úriember vezette - kövér,
magabiztos, izzadó, kábító eladási technikával dolgozó férfi. Napokig el tudtam volna nézni. Megigézett. Ma csúcsformában volt, ott állt egy kis térségen, körülvéve minden oldalról az edények
halmaival, s kívülről a farmerfeleségek tátott szájjal hallgatták szónoklatát.
- Én nem vagyok jóképű - mondta. - Én nem vagyok okos, de annyi szent, hogy beszélni
osztot tudok. Lukat beszélek én akárki hasába. No ide nézzenek! - Felemelt egy olcsó csészét, és a
magasba tartotta, de gyengéden, vastag hüvelykujja és mutatóujja közé csippentve, s a kisujját fi- 41 -
noman eltartotta. - Hát nem szép? Hát nem gyönyörű? - Áhítatosan a tenyerére helyezte, és megmutatta a hallgatóságnak. - Én mondok maguknak, hölgyeim, hogy esztet a teáskészletet moguk megkapják Connersnél Bradfordban három font tizenötért. Nem viccelek, nem tréfálok, ottan ennyi neki
az ára. De nálam az ára, hölgyeim? - s itt előhalászott egy törött fogantyújú, öreg sétapálcát. - Nálam mennyi az ára ennek a szép teáskészletnek? - Végén fogva a botot, csattanósat rávágott egy
üres teásládára. - Nem ám három font tizenöt! - Puff? - Nem ám három font! - Puff! - Nem ám harminc shilling! - Puff. - Tessék, tessék, ki ad érte egy fontot? - Egy lélek sem mozdult. - Jó van, jó
van, látom osztot, hogy ma itt nekem van nehéz dolgom. Tessék, tizenhét shilling hat penny az
egész. - Egy utolsó megsemmisítő csattanás, s a hölgyek kezdtek integetni és a kézitáskájukban kotorászni. Egy kis ember bukkant elő a stand mögül, s osztogatta a teáskészleteket. A rítust betartották, s mindenki elégedett volt.
Nagy gyönyörűséggel vártam a virtuóz következő mutatványát, mikor észrevettem, hogy
egy zömök, kockás sapkát viselő alak vadul integet felém a tömeg széléről. Keze a zakójában volt, s
én tudtam, mit keres. Habozás nélkül lebuktam egy disznóvályúkkal és kerítésdróttal borított stand
mögé. Csak néhány lépést tehettem, s máris egy másik farmer üdvözölt céltudatosan. Kezében borítékot lóbált.
Úgy éreztem, csapdába estem, de megpillantottam a menekülés útját. Gyorsan megkerülve
egy hamis ékszereket árusító pultot, bevettem magam a Hajcsár Fogadó ajtaján, s elkerülve a farmerekkel teli ivót, becsúsztam az üzletvezető irodájába. Itt biztonságban voltam, s mindig szívesen láttak.
Az üzletvezető felnézett az íróasztala mögül, de nem mosolygott.
- Ide figyeljen - mondta metsző hangon. - A közelmúltban elvittem magukhoz vizsgálatra a
kutyámat, és annak rendje s módja szerint megkaptam a számlát. - Bensőmben összerezzentem. Postafordultával fizettem, s nagy meglepetésemre ma reggel azt láttam, hogy újabb számlát állítottak ki: Itt van az elismervényem, az aláírás...
Nem bírtam tovább.
- Nagyon sajnálom, Mr. Brooke, de tévedés történt. Majd helyrehozom. Elnézést kell kérnünk.
Ez megszokott refrénné vált az elkövetkező napokban, de a legkellemetlenebb élmény Siegfriednek jutott. Kedvenc helyén, a Fekete Hattyú ivójában odalépett hozzá Billy Breckenridge, egy
barátságos, vidám kis ember, egyike Darrowby jeleseinek.
- Hé, emlékszik arra a három shilling hat pennyre, amit a rendelőjében fizettem? Megint
számlát kaptam róla.
Siegfried elegánsan bocsánatot kért - volt módja begyakorolni -, és rendelt a panaszosnak
egy italt. Jó barátságban váltak el.
Sajnos azonban Siegfried, aki ritkán emlékezett bármire is, erre sem emlékezett. Egy hónap
múlva, ugyancsak a Hattyúban, megint összetalálkozott Billy Breckenridge-dzsel. Ez alkalommal
Billy nem volt olyan tréfás kedvében.
- Hé, emlékszik arra a számlára, amit kétszer elküldtek? Most megint megkaptam.
Siegfried megtett minden tőle telhetőt, de a kedvesség lepattant a kicsi emberről. Meg volt
sértve. - Rendben, látom, nem hiszi el, hogy kifizettem a számlát. Kaptam átvételi elismervényt az
öccsétől, de elvesztettem. - Félresöpörte Siegfried tiltakozását. - Nem, nem, ezt csak egyféleképpen
lehet elintézni. Én azt mondom, kifizettem a három shilling hat pennyt, maga azt mondja, nem.
Rendben, játsszunk fej vagy írást.
Siegfried elgyötörten tiltakozott, de Billyt nem lehetett eltántorítani. Elővett egy pennyt, és
nagy méltósággal a hüvelykujja körmére helyezte.
- Rendben, maga választ.
- Fej - motyogta Siegfried, és fej jött ki. A kis embernek arcizma sem rándult. Még mindig
méltóságteljesen átadta a három shilling hat pennyt Siegfriednek.
- Most talán lezárhatjuk az ügyet. - Kisétált az ivóból. Mármost sokféle rossz emlékezőtehetség van, de Siegfriedé az ihletettek közé tartozott. Valamiképpen elfelejtette feljegyezni ezt az
utolsó tranzakciót, s a hónap végén Billy Breckenridge megkapta a negyedik felszólítást, hogy fi- 42 -
zesse ki azt, amit már kétszer kifizetett. Ekkortájt történt, hogy Siegfried ivót változtatott, s a Két
Kulcsba kezdett járni.
13.
Ahogy az ősz télbe fordult, s a hegycsúcsokon megjelentek az első hó pászmái, megmutatkoztak a völgységi praxis kényelmetlenségei.
Órák hosszat dermedt lábbal vezetni, metsző szélben, amely felperzselte és lelapította a merev hegyi füvet, felkapaszkodni a magasan fekvő pajtákhoz. A végeérhetetlen nekivetkezés huzatos
épületekben, kéz- és mellkasmosás egy vödör hideg vízben mosószappannal, gyakran egy zsákdarabba törülközve.
Megtudtam, mit jelent a kicserepesedett kéz. Mikor sok volt a munka, sohasem sikerült a
kezemet teljesen megszárítani, s a kis vörös repedések csaknem a könyökömig felkúsztak.
Ilyenkor áldott könnyebbség volt a kisállatgyógyítás. Kilépni átmenetileg a nyers, kemény
mindennapokból. Meleg nappaliba lépni tehénistálló helyett, s a lónál, bikánál kevésbé félelmetes
lénnyel megbirkózni. S a sok kényelmes nappali között is a legcsábítóbba, Mrs. Pumphreyéba.
Mrs. Pumphrey korosodó özvegy volt. Elhunyt férje, egy sörgyáros, akinek serfőzdéi és ivói
behálózták Yorkshire széles kebelét, hatalmas vagyont hagyott rá, s egy gyönyörű házat Darrowby
külterületén. Itt lakott a hölgy szép számú cseléddel, kertésszel, sofőrrel és Tricki Wooval. Tricki
Woo kínai palotapincsi volt, úrnője szeme fénye.
Ott állva a káprázatos bejáratnál, lopva letöröltem a cipőm orrát a nadrágszáram hátsó részébe, és fagyott kezemet lehelgettem. Szinte láttam magam előtt az ágaskodó lángok mellé húzott
mély karosszéket, a sós kekszes tálat, a kitűnő palack sherryt. A sherry miatt mindig ügyeltem,
hogy vizitjeimet fél órával ebéd előttre időzítsem.
Csengetésemre egy szobalány jött elém, sugárzóan mosolyogva rám, mint egy várva várt
vendégre, s bevezetett a drága bútorokkal zsúfolt, elegáns képes hetilapokkal s a legújabb regényekkel teleszórt szobába. A kandalló melletti magas hátú székben ülő Mrs. Pumphrey örvendező
kiáltással tette le könyvét:
- Tricki! Tricki! Itt van Herriot bácsi!
Hamar kineveztek bácsinak, s én, megérezve a kapcsolat előnyeit, nem tiltakoztam.
Tricki, mint mindig, felpattant párnájáról, felszökellt egy szófa hátára, és vállamra helyezte
mancsát. Aztán alaposan végignyalta a képemet, mielőtt kimerülten visszavonult volna. Gyorsan
kimerült, mert nagyjából kétszer annyit kapott enni naponta, amennyit a hozzá hasonló nagyságú
kutyának kellett volna. Éspedig a legalkalmatlanabb táplálékot.
- Ó, Mr. Herriot - mondta Mrs. Pumphrey aggodalmas pillantást vetve kedvencére -, úgy
örülök, hogy eljött. Tricki már megint popsizik.
Ez a betegség, amelyet egyetlen szakkönyv sem említ, Mrs. Pumphrey sajátos beszámolója
volt Tricki végbélnyílás körüli feszes mirigyeinek tüneteiről. Mikor a mirigyek feltöltődtek, a kutya
kellemetlen közérzete jeléül séta közben hirtelen leült, s úrnője feldúlva rohant a telefonhoz.
- Mr. Herriot! Kérem, jöjjön ki, már megint popsizik.
Felemeltem a kis kutyát egy asztalra, s a végbélnyílást vattával megnyomva kiürítettem a
mirigyeket. Meglepett, hogy a pincsi mindig olyan örömmel fogadott. Az olyan kutyának, amelyik
szeretni képes valakit, annak ellenére, hogy az minden találkozásnál nyakon fogja és megnyomkodja a fenekét, hihetetlenül jámbor természetűnek kell lennie. De Tricki sohasem neheztelt, sőt, kiváltképp kiegyensúlyozott, csupa értelem kis állatnak bizonyult, s őszintén megszerettem. Öröm
volt a háziorvosának lenni.
Befejezvén a nyomkodást, leemeltem betegemet az asztalról, s feltűnt a megnövekedett testsúly, a bordákat kipárnázó felesleges hús.
- Látja, Mrs. Pumphrey, már megint túltáplálja. Mondtam, hogy hagyja el azokat a tortadarabkákat, és adjon neki több fehérjét.
- Ó, igen, Mr. Herriot - siránkozott Mrs. Pumphrey. - De mit csináljak? Unja a csirkét.
Vállat vontam: reménytelen ügy volt. Hagytam, hogy a szobalány a királyi fürdőszobába vezessen, ahol a műtét után mindig elvégeztem rituális kézmosásomat. Óriási helyiség volt, benne
- 43 -
zsúfolt öltözőasztal, testes zöld tégelyek és számtalan kozmetikai cikkel teli üvegpolc. Személyes
vendégtörölközőm ott feküdt kikészítve a drága szappan mellett.
Aztán visszatértem a nappaliba, már várt a teli töltött sherrys poharam, s én leültem a kandalló mellé, hogy meghallgassam Mrs. Pumphreyt. Társalgásnak ezt nem nevezhettem, mert csak ő
beszélt, de mindig nagyon tanulságosnak éreztem.
Mrs. Pumphrey szeretetre méltó volt, sokat áldozott jótékonyságra, s bárki bajbajutotton
készségesen segített. Értelmes volt, szórakoztató, csupa fecsegő báj, de legtöbb embernek van valami gyengéje, az övé Tricki Woo volt. A róla szóló mesék messze átcsaptak a fantázia világába, s
én lelkesen vártam a következő folytatást.
- Ó, Mr. Herriot, rendkívül izgalmas újságaim vannak. Trickinek levelezőtársa akadt. Igen,
levelet írt a Kutyavilág szerkesztőjének, mellékelve némi adományt, s közölte vele, hogy noha kínai
császárok hosszú sorának leszármazottja, úgy döntött, hogy leereszkedik, és szabadon elvegyül a
közrendű kutyák társaságában. Kérte a szerkesztőt, hogy keressen neki az ismerős kutyák között
egy levelezőtársat, hogy mindkettejük hasznára leveleket válthassanak. Erre a célra, mondta Tricki,
felveszi a Mr. Tökfej nevet. És tudja, valami csudaszép levelet kapott a szerkesztőtől. (Szinte láttam, ahogy az értelmes ember kapva kap ezen az aranybányán.) Azt mondta, szeretné bemutatni
Fotheringham Bonzót, egy magános dalmatinert, aki boldogan levelezne egy új yorkshire-i baráttal.
Kortyolgattam a sherryt. Tricki az ölemben horkolt. Mrs. Pumphrey folytatta:
- De az új pavilon olyan nagy csalódás - tudja, Tricki kedvéért építtettem, hogy ott ülhessünk kettesben a meleg nyári délutánokon. Olyan csinos, egyszerű kis menedék, de Tricki nagyon
nem szereti. Egyszerűen utálja - nem hajlandó belépni. Ha látná, milyen rémes arckifejezéssel nézi.
És tudja, minek nevezte tegnap? Ó, meg sem merem mondani. - Körülnézett a szobában, mielőtt
közel hajolt s a fülembe súgta volna: - „Rohadt kunyhónak” nevezte.
A szobalány fellobbantotta a tüzet, s újra teletöltötte poharamat. A szél egy marék havas
esőt vágott az ablakhoz. Ez a jó élet, gondoltam. Vártam a folytatást.
- Mondtam már magának, Mr. Herriot, hogy Tricki megint szép summát nyert tegnap? Tudja, biztosra veszem, hagy tanulmányozza a turflapot, mert olyan jól ítéli meg a lovak formáját. Szóval azt mondta nekem, hogy tegyem meg Okosfiút a tegnapi redcari háromórás futamban, s mint
többnyire, most is nyert. Egy shillinget tett meg oda-vissza, és kilenc shillinget kapott.
A fogadások mindig Tricki Woo nevén mentek, és én együttérzéssel gondoltam a helyi
bukmékerek reakciójára. Darrowbyban a bukmékerek zaklatott és űzött társaság voltak. Olykor
megjelent egy hirdetés valamelyik sétány végén, biztatva a lakosságot, hogy helyezze el tétjeit Joe
Downsnál, garanciával. Joe néhány hónapig borotvaélen egyensúlyozva mérte össze furfangosságát
a polgárokéval, de a vég mindig ugyanaz volt: néhány favorit sorozatban nyert, s Joe eltűnt az éjszakában, magával vive hirdetőtábláját. Egyszer kifaggattam egy helybelit az egyik ilyen szerencsétlen nomád hirtelen eltűnése felől. Közönyösen azt mondta: „Ó, tönkretettük.”
Folyamatosan veszíteni egy kutyával szemben nehezen elviselhető kereszt lehetett a szerencsétlen embereknek.
- Múlt héten olyan rémes élményem volt - folytatta Mrs. Pumphrey. - Biztosra vettem, hogy
ki kell hívnom magát. Szegény kis Tricki - tisztára bolondkutyává vált.
A bolondkutyát magamban így a popsizás mellé raktam, mint új kutyabetegséget, és részletesebb felvilágosítást kértem.
- Borzasztó volt. Halálra rémültem. A kertész karikákat dobált Trickinek. Tudja, mindennap
félóra hosszat ezt csinálja. - Többször tanúja voltam ennek a mutatványnak. Hodgkinnak, egy savanyú, hajlott hátú öreg yorkshire-inek, aki minden kutyát utált, kiváltképp Trickit, mindennap ki kellett mennie a gyepre, és kis gumikarikákat dobálnia újra meg újra. Tricki utánuk szökellt, s visszahozta őket, s vadul ugatott, míg a művelet meg nem ismétlődött. Az öregember arcának keserű vonásai mind jobban kirajzolódtak a játék folyamán. Ajkai szüntelenül mozogtak, de nem lehetett
megérteni, hogy mit mond.
Mrs. Pumphrey folytatta:
- Hát szóval ezt játszotta, és imádja ezt a játékot, mikor egyszer csak, minden előzmény nélkül, bolondkutyává változott. Elfeledkezett a karikákról, és körbe-körbe kezdett rohangálni, és nagyon furcsán ugatott és csaholt. Aztán az oldalára zuhant, és úgy feküdt, mint valami halott kicsi
- 44 -
jószág. Tudja, Mr. Herriot, én tényleg azt hittem, hogy meghalt, mert olyan mozdulatlanul feküdt.
És ami legjobban fájt, az az volt, hogy Hodgkin nevetni kezdett. Huszonnégy éve dolgozik nálam,
és soha még mosolyogni se láttam, de amikor lenézett arra a mozdulatlan testre, valami furcsa, vékony hangú kuncogás tört ki belőle. Rémes volt. Már éppen rohanni akartam a telefonhoz, mikor
Tricki felállt, és járni kezdett - teljesen normálisnak látszott.
Helytelen táplálkozás és túlzott izgalom okozta hisztéria, gondoltam. Letettem a poharamat,
és mereven Mrs. Pumphreyra szegeztem a szemem.
- Ide figyeljen, ez az, amiről beszéltem. Ha továbbra is azzal a cifra szeméttel eteti Trickit,
tönkreteszi az egészségét. Most már igazán ésszerű kutyatáplálékra kell fognia - egy vagy legfeljebb
két kis darab hús és barna kenyér vagy egy kevés keksz naponta. És közbül semmi.
Mrs. Pumphrey a mélységes bűnbánat megtestesítőjeként összehúzódott a székében.
- Kérem, ne beszéljen így velem. Megpróbálom azt adni neki, amit kell, de olyan nehéz.
Nem tudok nemet mondani, amikor azokért a kis ínyencfalatkákért könyörög. - Zsebkendőjével
megtörölgette a szemét.
De én nem engedtem:
- Rendben van, Mrs. Pumphrey, ez a maga dolga, de figyelmeztetem, ha így folytatja, Tricki
mind gyakrabban lesz bolondkutya.
Vonakodva hagytam el a kényelmes menedéket, s megálltam a kavicsos kocsifelhajtón,
hogy visszanézzek az integető Mrs. Pumphreyra és Trickire, akik mint mindig, az ablaknál álltak, s
a kutya széles pofáján még javában kiült a szívbéli nevetés.
Hazafelé menet eltűnődtem, milyen hasznos Tricki bácsikájának lenni. Mikor a tengerpartra
ment, dobozszám küldött nekem tölgyfaparázson füstölt heringet; mikor beértek üvegházában a paradicsomok, minden héten küldött egy-két kilót. Rendszeresen érkezett a pipadohány, olykor szeretetteli ajánlást hordozó fénykép társaságában.
De akkor, amikor a karácsonyi ajándékkosár megérkezett a Fortnum és Mason áruházból,
úgy döntöttem, hogy nagyon szerencsés helyzetben vagyok, s a szerencsét egy kicsit elő kell mozdítanom. Ez ideig csak telefonáltam és köszönetet mondtam Mrs. Pumphreynak az ajándékokért, s ő
meglehetősen hűvösen viselkedett, érzékeltetve, hogy Tricki küldte az ajándékokat, s neki kellene
köszönetet mondanom.
A kosár megérkeztekor vakítóan szemembe szökött, hogy súlyos taktikai hibát követtem el.
Nekiláttam, hogy levelet írjak Trickinek. Bujkálva Siegfried gúnyos pillantása elől, megköszöntem
kutya unokaöcsémnek a karácsonyi ajándékot s korábbi bőkezűségét. Kifejeztem őszinte reményemet, hogy az ünnepi étrend nem ártott meg érzékeny gyomrának, s azt javasoltam, hogy ha bármi
kényelmetlenséget érez, folyamodjék ahhoz a fekete porhoz, amelyet bácsikája mindig felír neki. A
szakmai szégyenkezés homályos érzését egykettőre félresöpörték a heringek, paradicsomok és kosarak lebegő látomásai. A borítékot így címeztem meg: Tricki Pumphrey úrfi, Barlby Grange, és
csak enyhe bűntudattal csúsztattam be a postaládába.
Következő vizitemen Mrs. Pumphrey félrevont.
- Mr. Herriot - suttogta -, Tricki nagyon megörült a kedves levelének, és megőrzi élete végéig, de valami nagyon elkedvetlenítette - maga Tricki úrfinak címezte, ő pedig ragaszkodik a Mister
megszólításhoz. Először rettenetesen megsértődött, egész magánkívül volt, de amikor látta, hogy a
levél magától jött, hamarosan helyreállt a kedélyállapota. Nem is tudom, honnan veszi ezeket a kis
rigolyákat - talán onnan van, hogy egyetlen kutya -, azt hiszem, az egyke kutya több rigolyát szed
fel, mint a nagy családban élő.
Belépve a Skeldale House-ba, mintha egy hidegebb világba tértem volna vissza. Siegfried
belém ütközött a folyosón.
- Nocsak, ki jön itt? Ha jól látom, a drága Herriot bácsi. És mit csináltál, bácsi? Gondolom
Barlby Grange-ben gürcöltél. Szegény ember, biztosan holtfáradt vagy. Igazán úgy gondolod, hogy
megéri halálra dolgozni magad egy újabb kosárért?
14.
- 45 -
Visszatekintve, alig látszik hihetőnek, hogy olyan sok órát töltöttünk orvosságok készítésével. De az orvosság nem gyári csomagolásban érkezett hozzánk, s mielőtt útnak indultunk volna,
tele kellett raknunk a kocsit mindenféle gondosan összeállított és nagyobbrészt haszontalan orvossággal.
Mikor Siegfried aznap reggel odajött hozzám, éppen szemmagasságban tartottam egy
háromdecis üveget és parazita elleni coccilana-szirupot öntöttem bele. Tristan kedvetlenül gyomorporokat kevert egy mozsárban mozsártörővel, és felgyorsította csapásszámát, mikor meglátta, hogy
bátyja figyeli. Porok csomagjai vették körül, s távolabb a padon szép rendben méhpálcaoszlopok
álltak, amelyeket most készített el, celofánhengerekbe bórsavat töltve.
Tristan buzgónak látszott: könyöke vadul járt, ahogy az ammónium-karbonátot és a nux
vomicát őrölte. Siegfried jóságosan mosolygott.
Én is mosolyogtam. Nyomasztott a feszültség, mikor a fivérek összekülönböztek, de láttam,
hogy a mai a kellemes délelőttök egyike lesz. Határozottan javult a légkör karácsony óta, mikor
Tristan könnyedén visszasurrant az egyetemre, s látszólag mindennemű felkészülés nélkül nekiment
és letette a vizsgáit. És ma a főnököm ragyogott a belső megelégedettségtől, mintha biztosan tudná,
hogy valami jóra számíthatunk. Belépett, és becsukta az ajtót.
- Van egy jó hírem.
Belecsavartam a dugót az üvegbe:
- Ne tarts bennünket feszültségben. Halljuk.
Siegfried egyikünkről a másikunkra nézett, és somolygott.
- Emlékeztek, milyen baromi zűrzavar volt itt, mikor Tristan kezelte a számlákat?
Öccse félrenézett, és még gyorsabban törte a port; de Siegfried barátságosan a vállára tette a
kezét.
- Nem, ne aggódj, nem kérlek meg arra, hogy megint te csináld. Mi több, soha többé nem
kell csinálnod, mert mostantól fogva ezt a munkát egy szakember fogja végezni. - Elhallgatott, és
megköszörülte a torkát. - Titkárnőnk lesz.
Mi bambán meredtünk rá, ő pedig folytatta:
- Igen, én magam választottam ki, s úgy vélem, tökéletes.
- Mégis milyen? - kérdeztem. Siegfried az ajkát csücsörítette:
- Nehéz leírni. De gondolkodj. Milyen titkárnő kell nekünk? Nekünk nem kell valami szeleburdi fiatal, aki csak császkál itt. Nekünk nem kell egy csinos kis szőke, aki csak ül az íróasztal
mögött, púderozza az orrát és szemez mindenkivel.
- Nem kell? - vágott közbe Tristan szemlátomást értetlenül.
- Nem, nem kell! - csattant rá Siegfried. - Az ideje nagy részében a fiúiról ábrándozna, s éppen mire megtanítanánk a munkarendünkre, fogná magát és férjhez menne.
Mintha ez nem győzte volna meg Tristant, s a bátyja ingerültté vált, arca kivörösödött.
- És van még valami. Hogy tarthatnánk egy csinos fiatal lányt veled egy házban? Egy pillanatra sem hagynád békén.
Tristan felbosszankodott:
- És te?
- Rólad beszélek, nem rólam! - bömbölte Siegfried.
Lehunytam a szemem. Nem tartott soká a béke. Úgy döntöttem, hogy közbeszólok:
- Jó, jó, most beszélj az új titkárnőről.
Siegfried némi erőfeszítéssel legyűrte indulatát.
- Olyan jó ötvenes, nyugdíjas, harminc évig dolgozott a Green és Moultonnál Bradfordban.
A könyvelés vezetője volt, s a cég csodálatos minősítést adott róla. Azt mondják, példás rendet tartott, s nekünk ez kell itt a praxisban - rend. Túlságosan hanyagok vagyunk. Tiszta szerencse, hogy
idejött Darrowbyba lakni. Egyébként néhány perc múlva találkoztok vele - tíz órára idejön.
A toronyóra éppen ütött, mikor megszólalt a csengő. Siegfried sietett ajtót nyitni, és diadalmasan vezette be nagy felfedezését a szobába:
- Uraim, ismerkedjetek meg Miss Harbottle-lal.
- 46 -
Nagydarab, erős mellű nő volt, arca egészséges kerek, szemén aranykeretes szemüveg. Kalapja alól feltűnően nagyon sötét hajbodrok tömege bújt elő; festettnek látszottak, s sehogy sem illettek szigorú öltözékéhez és trottőrcipőjéhez.
Attól nem kell tartanunk, hogy fogja magát és férjhez megy, gondoltam. Nem mintha csúnya
lett volna, de erős állától s természetesen parancsoló magatartásától minden férfi lélekszakadva elmenekült volna.
Kezet fogtunk, s meglepett Miss Harbottle kézfogásának keménysége. Egymás szemébe
néztünk, s néhány másodpercig álltuk a barátságos erőpróbát, ő azután megelégedett a döntetlennel,
és elfordult. Tristant teljesen készületlenül érte s riadalom futotta el arcát, mikor a kezét megmarkolták, és csak akkor szabadult, mikor a térde megroggyant.
Miss Harbottle végigjárta a rendelőt, Siegfried meg mögötte sündörgött, kezét dörzsölve.
Olyan volt, mint egy üzletvezető a kedvenc ügyfelével. A hölgy megállt az íróasztalnál, amelyen
magasan tornyosultak a beérkező és kiküldendő számlák, a mezőgazdasági minisztérium kérdőívei,
gyógyszergyárak körlevelei s itt-ott kóbor tablettásdobozok és tőgykenőcstubusok.
Utálkozva belepiszkált a rendetlen halomba, előhúzta a szamárfüles régi főkönyvet, s a mutató- és hüvelykujja közé csíptetve felénk tartotta:
- Ez mi?
Siegfried odaügetett.
- Ó, ez a főkönyvünk. Ebbe vezetjük át a vizitjeinket a naplóból, ami itt van valahol. - Kotorászni kezdett az íróasztalon. - Igen, itt van. Ebbe írjuk a hívásokat a beérkezés sorrendjében.
Miss Harbottle néhány percig tanulmányozta a két könyvet, s arcán az ámulat kifejezését
zord humor váltotta fel.
- Önöknek, uraim, meg kell tanulniuk írni, ha én vezetem a könyveiket. Három különböző
írást látok itt, de ez messze a legrosszabb. Kié ez?
Egy bejegyzésre mutatott, amely egyetlen hosszú, szakadozott, időnként hullámossá váló
vonalból állt.
- Ez történetesen az enyém - mondta Siegfried egyik lábáról a másikra állva. - Biztos nagyon
siettem aznap.
- De mindegyik ilyen, Mr. Farnon. Nézze ezt, meg ezt, meg ezt. Ez nem lesz jó.
Siegfried a háta mögé dugta a kezét, és lehorgasztotta a fejét.
- Gondolom, itt tartják a levélpapírt és a borítékokat. - Kihúzta az íróasztal egyik fiókját. Teli volt régi vetőmagos zacskóval, sok közülük már kirepedt. Néhány szem zöldborsó és zöldbab gurult le lassan a halom tetejéről. A következő fiókot dugig megtöltötték a szennyes borjazókötelek,
amelyeket valaki elfelejtett lemosni. Szaguk nem volt valami jó, s Miss Harbottle sürgősen hátrahúzódott; de nem lehetett egykönnyen elriasztani, így reménykedve rántott egyet a harmadik fiókon. A
fiók dallamos csilingeléssel nyílt ki, s Miss Harbottle egy sor üres sörösüveget pillantott meg.
Lassan kiegyenesedett, és türelmesen megkérdezte:
- És ha szabad tudnom, hol tartják a pénzesdobozt?
- Hát csak úgy benyomkodjuk a pénzt ide - Siegfried a kandallópárkány sarkán álló félliteres
ónserlegre mutatott. - Igazi pénzesdobozunk nincsen, de ez is nagyon jól megteszi.
Miss Harbottle szörnyülködve nézte a serleget.
- Csak beledugdossák. - Gyűrött csekkek és bankjegyek kukucskáltak rá a serleg pereme fölött; sok társuk már kibuggyant, le a kandallóra. - Azt akarja mondani, hogy elmennek, és itt hagyják ezt a pénzt nap mint nap?
- Sohasem történik semmi baja - felelte Siegfried.
- És az aprópénzt?
Siegfried zavartan kuncogott.
- Hát az is ott van. Minden pénz - apró és nagyobb.
Miss Harbottle pirospozsgás arca némileg megsápadt.
- Nahát, Mr. Farnon, ez nem jól van így. Nem tudom, hogyan voltak képesek így élni ilyen
sokáig. Egyszerűen nem értem. De bízom benne, hogy hamarosan rendbe hozom a dolgokat. Az üzletmenetük láthatóan nem nagyon bonyolult - az egyszerű kartotékrendszer nagyon megteszi köny- 47 -
velésnek. A többi apró dolgot - hitetlenkedve visszapillantott az ónserlegre - nagyon gyorsan elrendezem.
- Pompás, Miss Harbottle, pompás. - Siegfried a szokottnál erőteljesebben dörzsölte a kezét.
- Hétfőn reggel várjuk.
- Pontosan kilenckor, Mr. Farnon.
Távozása után csend támadt. Tristan élvezte a látogatást, és tűnődve mosolygott, de én bizonytalannak éreztem magam.
- Tudod, Siegfried - mondtam -, lehet, hogy a rend démona, de egy kicsit túl kemény.
- Kemény? - Siegfried hangosan s meglehetős rekedten felnevetett. - Egy cseppet sem az.
Bízzátok rám. Én tudok vele bánni.
15.
Az ebédlőben nem sok bútor volt, de a hely nagysága és nemes vonalai finomabbá tették a
hosszú tálalót s a szerény mahagóniasztalt, amelynél Tristan és én reggeliztünk. Az egyetlen nagy
ablakot jégvirág mintázta, s kinn az utcán a járókelők lépései ropogtak a friss hóban.
Felpillantottam a lágytojásról, mikor egy kocsi megállt a ház előtt. A tornácról toporgás hallatszott, aztán becsapódott a külső ajtó, és Siegfried robbant be a szobába. Szó nélkül a tűzhöz
ment, s fölébe hajolt, könyökét a szürke márványkandalló párkányára támasztva. Csaknem a szeméig bundába és sálba volt burkolva, de ami kilátszott az arcából, az liláskékbe játszott.
Könnyező szemmel az asztal felé fordult:
- Tejláz az öreg Heseltine-nél. Az egyik hegyi épületben. Úristen, milyen hideg volt odafönt.
Alig tudtam lélegezni.
Miközben lehúzta kesztyűjét és elgémberedett ujjait rázogatta a lángok előtt, gyors oldalpillantásokat vetett az öccsére. Tristan széke állt legközelebb a tűzhöz, s élvezettel ette a reggelit, mint
ahogy mindent élvezett: vidáman kente a vajat a pirítósra, és fütyörészve rakta meg narancsdzsemmel. Daily Mirrorját a kávéskancsónak támasztotta. Szinte látni lehetett, hogyan áradnak belőle a
kényelem és megelégedettség hullámai.
Siegfried vonakodva otthagyta a tüzet, és lezökkent egy székre.
- Csak egy csésze kávét kérek, James. Heseltine nagyon kedves volt, meghívott, hogy üljek
le véle reggelizni. Egy szép szelet háziszalonnát adott - kicsit talán zsíros volt, de az íze! Még most
is érzem.
Egy csörrenéssel letette a csészéjét.
- Tudjátok, nincs annak semmi értelme, hogy a fűszerestől vegyük a szalonnát és a tojást. A
kert végében van egy kifogástalan tyúkól, az udvarban disznóól és kondér a mosléknak. A háztartási
hulladékon disznót hízlalhatnánk. Valószínűleg igen olcsó lenne.
Tristan felé fordult, aki éppen meggyújtott egy cigarettát, s a rá jellemző leírhatatlan gyönyörűséggel nyitotta szét az újságját.
- És neked hasznos munka volna. Nem sokat produkálsz, csak ülsz itt egész nap a seggeden.
Egy kis állattartás jót tenne neked.
Tristan úgy tette le az újságját, mintha minden vonzerő kiszállt volna a papírból.
- Állattartás? Hiszen most is én etetem a kancát.
Nem szerette Siegfried új vadászlovát gondozni, mert valahányszor kihajtotta az udvarra
itatni, a ló futtában játékosan felé rúgott.
Siegfried felugrott.
- Nagyon jól tudom, de nem megy rá az egész napod, igaz? Nem pusztulnál bele, ha a tyúkokat és disznókat is ellátnád.
- Disznókat? - Tristan meghökkent. - Az előbb csak egy disznóról beszéltél.
- Igen, disznókat. Végiggondoltam. Ha veszünk egy alom választási malacot, eladhatjuk a
többit, s egyet megtarthatunk magunknak. Így semmibe se kerülne.
- Ingyenmunkával biztos nem.
- Munkával? Munkával? Tudod is te mit jelent az! Csak nézd meg magad, ahogy itt hátradőlsz és pöfékelsz. Túl sokat szívsz azokból a rohadt cigarettákból.
- 48 -
- Te is.
- Velem ne törődj, most rólad beszélek! - kiabálta Siegfried.
Mély sóhajjal felálltam az asztaltól. Elkezdődött a nap.
Ha Siegfriednek valamilyen ötlete támadt, nem vacakolt sokáig. Azonnal megcsinálni, ez
volt a jelszava. Negyvennyolc órán belül tíz kismalacból álló alom telepedett be a disznóólba, és
tizenkét sussexi kendermagos csirke kapirgált a tyúkól drótkerítése mögött. Siegfried kiváltképp
örült a csirkéknek.
- Nézd meg őket, James. Nagyon jól tojó vérvonal. Eleinte csak hébe-hóba potyogtatnak tojást, de ha belelendülnek, ki sem látszunk majd belőle. Nincs jobb a fészekből melegen kiszedett
tojásnál.
Kezdettől fogva nyilvánvaló volt, hogy Tristan nem osztozik bátyja tyúkok iránti lelkesedésében. Gyakran ott-találtam a baromfiudvaron kívül, amint unott arckifejezéssel időnként kenyérhéjat dob át a drótkerítésen. A rendszeres etetésnek, a kiegyensúlyozott táplálkozásnak, amit a szakemberek ajánlottak, semmi jelét nem láttam. A tyúkok nem érdekelték mint tojásgyártók, de némi
érdekességet talált bennük. Furcsa kotkodácsolás, sajátságos járás - az ilyesmi szórakoztatta.
De tojást nem láttunk, s ahogy múltak a hetek, Siegfried mind ingerültebbé vált.
- Csak várjatok, míg találkozom azzal a fickóval, aki ezeket a tyúkokat eladta nekem. Disznó csibész! Egy frász jól tojó vérvonal!
Szánalomra méltó volt, ahogy minden reggel megvizsgálta az üres tojódobozokat.
Egy délután éppen átmentem a kerten, amikor Tristan odaszólt:
- Gyere ide, Jim. Ez valami új. Fogadok, hogy ilyet még nem láttál. - Felfelé mutatott, s a
szilfák ágain egy csapat szokatlanul színes, nagy madarat pillantottam meg. A szomszéd almafáin
még többet. Ámultan néztem.
- Igazad van, ilyet még nem láttam. Mik ezek?
- Ugyan már - mondta Tristan boldog vigyorral. - Csak felismered őket. Nézd meg jobban.
Megint felpillantottam.
- Nem, sose láttam ilyen nagy madarakat, ilyen egzotikus tollazattal. Mi ez - eltévedt vándormadarak?
Tristan hangosan felnevetett:
- A mi tyúkjaink!
- Hogy a fenébe jutottak oda fel?
- Eltávoztak hazulról. Kiszöktek.
- De csak hetet látok. Hol a többi?
- Isten tudja. Nézzük meg a falon túl.
A málladozó vakolat elegendő lábtámaszt nyújtott a téglák között, s átnéztünk a szomszéd
kertbe. A hiányzó öt tyúk ott volt, s elégedetten kapirgált a káposzták között.
Hosszú időbe telt, míg mindet visszahoztuk a tyúkólba, s ettől fogva naponta többször is
meg kellett ismételni ezt a fárasztó munkát. Mert a tyúkok nyilvánvalóan meguntak Tristan fennhatósága alatt élni, s úgy döntöttek, hogy jobb sorsuk lesz a szabadban. Nomádokká váltak, s mind
messzebbre távoztak a megélhetésüket keresve.
A szomszédok eleinte kuncogtak. Áttelefonáltak, hogy a gyerekeik összeterelik a tyúkokat,
nem jönnénk át értük? De az idő múlásával tréfás kedvük elapadt. Végül Siegfriednek néhány kellemetlen beszélgetést kellett letudnia. A tyúkjai, közölték vele, rengeteg bosszúságot okoznak.
Egy kiváltképp kellemetlen tárgyalás után Siegfried úgy döntött, hogy a tyúkokon túl kell
adni. Ez keserű csalódás volt, s haragját szokás szerint Tristan ellen fordította:
- Bolond voltam, mikor azt hittem, hogy a rád bízott tyúkok majd tojnak. De őszintén szólva, nem gyalázat ez? Ezt a semmi kis munkát adom neked, s az ember azt hinné, ezt aztán nehéz
lesz összekutyulnod. De nézd meg, mi a helyzet három hét után. Egy árva szem tojást sem láttunk.
A kurva tyúkok úgy röpködnek szanaszéjjel, mint a galambok. Kapcsolatunk a szomszédokkal végképp elhidegült. Alapos munkát végeztél, ugye? - A kudarcot vallott tojástermelő éles hangokat váltott ki Siegfriedből.
- 49 -
Tristan arckifejezése csak a sértett ártatlanságról árulkodott, de meggondolatlanul védekezni
is kezdett:
- Ami azt illeti, én kezdettől fogva furcsának láttam azokat a tyúkokat - motyogta.
Siegfried az önuralom maradványait is lerázta magáról:
- Furcsa! - üvöltötte vadul. - Te vagy furcsa, nem azok a szegény tyúkok. Te vagy a legfurcsább szarházi a világon. Az istenit, menj innen - tűnj el a szemem elől.
Tristan higgadt méltósággal visszavonult.
Némi időbe tellett, míg a baromfi-vállalkozás utolsó visszhangjai is elültek, de két hét múlva, mikor ott ültem az ebédlőasztalnál Tristannal, biztosra vettem, hogy mindez a múlté. Így hát a
végzet különös munkálkodásának éreztem, mikor Siegfried bevonult a szobába, és fenyegetően öcscse fölé hajolt.
- Gondolom, emlékszel azokra a tyúkokra - mondta csaknem suttogva. - Talán arra is emlékszel, hogy odaadtam őket Mrs. Dale-nek, annak az öregségi kegydíjasnak a Brown udvarban. Épp
most beszéltem vele. Nagy öröme telik bennük. Este és reggel forró kását ad nekik, és naponta tíz
tojást szed össze. - Hangja csaknem sikoltásba csapott át: - Tíz tojást, hallod, tíz tojást!
Gyorsan lenyeltem az utolsó korty teát, és elnézést kértem. Végigügettem a folyosón, ki a
hátsó ajtón, s át a kerten a kocsimhoz. Útközben elhaladtam az üres tyúkól mellett. Olyan kihaltnak
látszott. Az ebédlő messze esett, de még innen is hallottam Siegfriedet.
16.
- Jim. Gyere és nézd meg ezeket a kis nyavalyásokat. - Tristan áthajolt a disznóól ajtaján, és
izgatottan nevetett.
Átmentem az udvaron.
- Mi az?
- Most kapták meg a moslékot, s egy kicsit még meleg. Nézd meg őket. - A kismalacok felkapták az ételt, elejtették, és gyanakodva körbejárták. Aztán odakúsztak, megérintették a forró
krumplit az orrukkal, és riadtan visszaugrottak. Nyoma sem volt az etetés szokásos szörcsögésének,
csak tanácstalan röfögés hallatszott.
Tristan kezdettől fogva érdekesebbnek találta a malacokat, mint a tyúkokat, ami szerencse
volt, mert a baromficsőd után helyre kellett állítania a hírnevét. Sok időt töltött az udvarban, olykor
etetett vagy kialmozott, de gyakrabban az ajtóra könyökölve figyelte gondozottjait.
Mint a tyúkok esetében, most is jobban érdekelte az egyéniségük, mint hús- és szalonnatermelő képességük. Miután a vályúba öntötte a moslékot, mindig megigézve figyelte a malacok első
rohamát. A nekikeseredett falást hamarosan a nyugtalanság jelei váltották fel. Az apró állatok oldalt
pillantgattak, míg a kényszer, hogy rájöjjenek, mit élveznek annyira a társaik, elviselhetetlenné nem
vált, akkor eszeveszetten cserélgetni kezdték a helyüket, egymás hátára másztak, és beleestek a
moslékba.
Az öreg Boardman készséges közreműködő volt, főleg tanácsadói minőségben. Mint minden
vidéki ember, úgy vélte, mindent tud az állattartásról és állatbetegségekről, s mint kiderült, a disznókat tekintette specialitásának. A sötét szobában a Bairnsfather-karikatúrák alatt hosszú tanácskozások folytak, s az öregember fellelkesedett, amikor leírta a hatalmas, gyönyörű állatokat, amelyeket ugyanebben a disznóólban nevelt.
Tristan tisztelettel hallgatta, mert Boardman hozzáértésének kézzelfogható bizonyítékát látta
abban, ahogy az öreg a régi téglakatlant kezelte. Tristan be tudott alatta gyújtani, de a tűz kialudt,
amint hátat fordított neki, Boardman kezének azonban engedelmeskedett. Gyakran láttam, amint
Tristan csodálkozva hallgatja az állhatatos bugyborékolást, miközben az öregember folyvást locsog,
s a fővő takarmányburgonya finom illata elborítja mindkettőjüket.
De egyetlen állat sem alakítja át az ételt gyorsabban a disznónál, s ahogy múltak a hetek, a
kis rózsaszín jószágok riasztó gyorsasággal változtak át tíz testes, igazi hízóvá. Az egyéniségük is
megváltozott. Elvesztették minden bájukat. Az etetés már nem volt mulatság, hanem csata, amelyben Tristan esélyei mind rosszabbá váltak.
- 50 -
Láttam, hogy ez megszínesítette az öreg Boardman életét, s mindig minden munkát abbahagyott, ha látta, hogy Tristan moslékot mer a katlanból.
Szemlátomás élvezte a mindennapos mérkőzést a kővályún ülve. Tristan nekidurálta magát,
figyelte a vödör csörömpölésére felvisító disznókat, magát bátorítandó néhány félelmeteset kiáltott,
aztán elhúzta a reteszt, és bevetette magát a röfögő, lökdösődő állatok közé; a széles, mohó orrok
belefurakodtak a vödörbe, éles paták tiportak Tristan lábujjain, nehéz testek ütődtek a lábszárának.
Mosolyognom kellett, mikor eszembe jutott, milyen kedélyes játék volt ez valamikor. Most
nem nevetett senki. Tristan végül is rákényszerült, hogy egy vastag bottal hadonásszon, mielőtt be
mert volna menni. Ha már benn volt, csak úgy remélhetett talpon maradni, ha a disznók hátát verve
csinál magának egy kis helyet.
Egy piacnapon, mikor a disznók már majdnem elérték a vágósúlyt, Tristant kedvenc székében elterülve találtam. De valami szokatlannak látszott: nem aludt, nem volt nála orvosságosüveg,
sem cigaretta, sem újság. Karja bénán csüggött le a szék oldalán, szemét félig lehunyta, s a homlokán verejték csillogott.
- Jim - suttogta -, a mai volt életem legszörnyűbb délutánja.
Megrémített a külseje.
- Mi történt?
- A disznók - krákogta. - Megszöktek.
- Megszöktek? Hogy a csudába tudtak megszökni?
Tristan a haját húzkodta:
- Akkor történt, mikor a kancát etettem. Szénát adtam neki, s gondoltam, megetethetem egyszersmind a disznókat is. Tudod, milyenek voltak mostanában - no, hát ma egyenesen megvesztek.
Amint kinyitottam az ajtót, egy tömbben kirohantak. Fellöktek a levegőbe vödröstül, aztán végigtiportak rajtam. - Megborzongott, és kitágult szemmel nézett rám. - Én mondom, Jim, mikor ott feküdtem a kövön moslékkal borítva s ez a banda végigtiport rajtam, azt hittem, mindennek vége. De
nem téptek meg. Teljes vágtában kirohantak az udvar ajtaján.
- Az ajtó nyitva volt?
- Sajnos igen. Éppen ma hagytam nyitva. - Tristan felült, és a kezét tördelte. - Először azt
hittem, nincs nagy baj. Mert amikor az útra kerültek, lassítottak, és kényelmesen kiügettek elöl az
utcára, nyomukban Boardman és én. Ott egybeverődtek. Nem tudták, merre menjenek. Biztosra vettem, hogy vissza tudjuk terelni őket, de éppen akkor az egyik meglátta magát Robson üzletének kirakatüvegében.
Kiválóan bemutatta a néhány pillanatig tükörképébe bámuló, majd riadt röffenéssel hátraugró disznót.
- Ez aztán betette a kaput, Jim. A bolond állat pánikba esett, és elrohant a piactér felé óránként nyolcvan kilométeres sebességgel, a többi meg utána.
Elakadt a lélegzetem. Tíz nagy disznó szabadon azok között a zsúfolt standok és az embertömeg között - még elképzelni is nehéz volt.
- Uramisten, látnod kellett volna! - Tristan kimerülten hátrahanyatlott a székében. - A nők és
a gyerekek sikoltoztak. Az árusok, a rendőrök és mindenki más engem szidott. Szörnyű forgalmi
dugó is keletkezett - másfél kilométeres kocsisor dudált, mint a fene, míg a forgalmi rendőr azzal
foglalkozott, hogy engem neveljen. - Megtörölte a homlokát. - Ismered azt a gyors beszédű árust a
porcelánstandon - no hát ma elakadt benne a szó. A tenyerén egyensúlyozott egy csészét, és javában
mondta, mikor egy disznó felrakta a mellső lábát a standjára, és egyenest az arcába meredt. Úgy elhallgatott, mintha lelőtték volna. Más körülmények között vicces lett volna a dolog, de attól féltem,
hogy a büdös állat összerombolja a standot. Már mozgott a pult, mikor a disznó mást gondolt, és
elfutott.
- Mi a helyzet most? - kérdeztem. - Visszahajtottad őket?
- Kilencet visszahajtottam - felelte Tristan hátradőlve, és lehunyta a szemét. - A kerület
csaknem egész férfilakosságának segítségével kilencet visszahajtottam. A tizediket utoljára észak
felé látták jó tempóban elvonulni. Isten tudja, hol lehet most. Ó, nem is mondtam - az egyik bejutott
- 51 -
a postára. Elég hosszú időt töltött odabenn. - Kezével eltakarta az arcát. - Most megjártam, Jim.
Ezért a törvény kezére kerülök. Semmi kétség.
Odahajoltam, és rácsaptam a lábára.
- Ne aggódj. Nem hiszem, hogy komoly kárt okoztak volna.
Tristan felnyögött:
- De van még valami. Miután visszahajtottam a disznókat az ólba és becsuktam az ajtót, úgy
éreztem, mindjárt összeesem. Zihálva támaszkodtam a falnak, s akkor vettem észre, hogy a kanca
eltűnt. Igen, eltűnt. Mikor kirohantam a disznók után, elfelejtettem becsukni a bokszát. Nem tudom,
hol lehet. Boardman azt mondta, körülnéz - nekem nincs hozzá erőm.
Tristan remegő kézzel rágyújtott egy cigarettára.
- Ez a vég, Jim. Siegfried most nem fog kegyelmezni.
Miközben beszélt, kivágódott az ajtó, s berontott a bátyja.
~ Mi a fene történik itt? - bömbölte. - Most beszéltem a tiszteletessel, s azt mondta, a kancám az ő kertjében van, s eszi a sárgavioláit. Rettenetesen dühös, és nem hibáztatom érte. Gyerünk,
te lusta csirkefogó! Ne feküdj itt, menj át a parókiára azonnal, és hozd vissza!
Tristan nem mozdult. Bénán feküdt, s nézett fel a bátyjára. Ajka erőtlenül mozgott.
- Nem - mondta.
- Micsoda? - üvöltötte Siegfried hitetlenkedve. - Azonnal kelj fel abból a székből! Menj, és
hozd vissza a kancát!
- Nem - válaszolta Tristan.
Jeges rémület fogott el. Ilyen lázadásra még nem volt példa. Siegfried arca nagyon kivörösödött; s én felkészültem a robbanásra. De Tristan szólalt meg.
- Ha ennyire kell a kancád, hozd el magad. - Hangja csendes volt, egyáltalán nem kihívó.
Olyan embernek látszott, mint akinek nem számít a jövő.
Még Siegfried is észrevette, hogy ez egyszer Tristannak elege van. Néhány percig az öccsére
meredt, aztán megfordult, és kiment. Maga hozta vissza a kancát.
Az eseményről több szó nem esett, de a disznókat sürgősen elszállították a vágóhídra, és soha többé nem jött új a helyükbe. Az állattartási terv véget ért.
17.
Mikor beléptem, Miss Harbottle lehajtott fejjel ült az üres kassza fölött, mintegy gyászban.
Fényes, új fekete doboz volt, tetején fehér betűkkel a felirat: készpénzkassza. Benne vörös könyvben szabályos oszlopokban bejegyezve a bevétel és a kiadás. De pénz nem volt a dobozban.
Miss Harbottle erőteljes válla beroskadt. Zaklatottan felvette mutató- és hüvelyujjával a vörös könyvet, s a lapjai közül egy magános hatpennys gurult elő, s belecsörgött a dobozba.
- Már megint megtette - suttogta Miss Harbottle. Lopakodó léptek hallatszottak a folyosóról.
- Mr. Farnon! - kiáltott ki a titkárnőnk. Aztán nekem: - Igazán nevetséges, ahogy ez az ember mindig el akar osonni az ajtó előtt.
Siegfried becsoszogott. Kezében szonda és pumpa, zakója zsebét kinyomták a
kalciumosüvegek, s a másik kezében egy vértelenkasztráló-műszer himbálózott.
Vidáman mosolygott, de láttam rajta, hogy feszélyezett, nemcsak magával hurcolt rakománya, hanem rossz taktikai pozíciója miatt is. Miss Harbottle az ajtóval szemben, ferdén a sarokba
állította az íróasztalt, és Siegfriednek hosszú utat kellett megtennie a szőnyegen, hogy odaérjen. A
Miss tökéletes stratégiai helyzetben volt. A sarokból a nagy szoba minden centiméterét látta, még a
folyosóra is kilátott, ha nyitva állt az ajtó, a bal kézre eső ablakon át pedig ki az utcára. Semmi sem
kerülte el a figyelmét - hatalmi helyzetben volt.
Siegfried lenézett az íróasztal mögött ülő szögletes alakra.
- Jó reggelt, Miss Harbottle, szüksége van rám valamiben?
A szürke szem megvillant az aranykeretes szemüveg mögött.
- De még mennyire, Mr. Farnon. Megmagyarázhatná, miért ürítette ki megint a készpénzkasszámat?
- 52 -
- Ó, elnézést. Át kellett sietnem Brawtonba tegnap este, s nem volt elég pénz nálam. Máshonnan igazán nem vehettem.
- De, Mr. Farnon, a két hónap alatt, mióta itt vagyok, már legalább egy tucatszor megbeszéltük ezt. Mire jó az, ha én pontos könyvelést vezetek a pénzről, mikor ön folyton ellopja és elkölti?
- Hát, gondolom, a régi serleges időkben szoktam rá. Igazán nem volt az rossz rendszer.
- Az nem volt rendszer. Az anarchia volt. Nem lehet így egy üzletet vinni. De ezt már annyiszor elmondtam, s ön mindig megígérte, hogy megváltoztatja a szokásait. Kétségbe vagyok esve.
- Ó, sose bánja, Miss Harbottle! Vegyen ki a bankból, és tegye be a dobozába. Az helyrehoz
mindent. - Siegfried felvette a szonda laza karikáit a földről, és megfordult, hogy kimenjen, de Miss
Harbottle figyelmeztetően köszörülte a torkát.
- Van még egy-két más ügy is. Szíveskedjen kérem megtartani a másik ígéretét, hogy mindennap beírja a könyvbe a vizitjeit és egyúttal az árat is. Csaknem egy hete nem írt be semmit.
Hogy küldhetem akkor én ki a számlákat elsején? Ez nagyon fontos, de hogy várhatja el tőlem, ha
így akadályoz?
- Igen, igen, elnézését kérem, de egy csomó beteg vár rám. Igazán mennem kell. - A fele utat
megtette a szobában, s a szonda megint letekeredett, mikor meghallotta a háta mögött a baljós torokköszörülést.
- És még valami, Mr. Farnon. Nem tudom megfejteni az írását. Ezek az orvosi kifejezések
amúgy is elég nehezek, tehát kérem, hogy ne firkáljon.
- Rendben van, Miss Harbottle. - Sietős léptekkel kiment az ajtón a folyosóra, ahol úgy látszott, biztonság és béke várta.
Boldogan csattogott a mozaikon, mikor az ismerős moraj utolérte. Miss Harbottle meglepően messzire el tudta juttatni a hangot, némi külön nyomást adva neki, s ennek a parancsnak engedelmeskedni kellett. Hallottam, hogy Siegfried fáradtan leteszi a pumpát és a szondát a padlóra; a
kalciumosüvegek alighanem nyomták a bordáit, mert hallottam, hogy azokat is letette.
Megint megjelent az íróasztal előtt. Miss Harbottle az ujját rázta feléje.
- Ha már itt van, szeretnék még valamit megemlíteni, ami nyugtalanít. Nézze ezt a naplót!
Látja ezeket a cédulákat, amik kiállnak belőle? Ezek mind kérdések - megvan tán ötven is -, és addig nem jutok előre, amíg nem tisztázza őket velem. Ha megkérem, soha sincs rá ideje. Hajlandó
őket most átnézni?
Siegfried sietősen hátrált.
- Nem, nem, most nem. Mint mondtam, van néhány sürgős hívásom. Nagyon sajnálom, de el
kell halasztanunk. Amint tudok, bejövök, és megbeszéljük. - Kitapogatta maga mögött az ajtót, s
utolsó pillantást vetve az íróasztal mögött ülő nagydarab, szemrehányó alakra, megfordult, és elmenekült.
18.
Már hat hónap kemény gyakorlati tapasztalatra nézhettem vissza. Kezeltem tehenet, lovat,
disznót, kutyát, macskát heti hét napon át; délelőtt, délután, este s olyan időpontban, amikor a világ
aludt. Borjaztattam tehenet, malacoztattam kocát, hogy a karom belefájdult s lehámlott róla a bőr.
Fellöktek, rám tiportak és bőségesen teleszórtak mindenféle trágyával. Meglehetős keresztmetszetét
láttam az állatbetegségeknek. És mégis, az agyam mélyéről egy kicsi hang egyre csak piszkált; azt
mondta, nem tudok semmit, de semmit.
Ez furcsa volt, mert az a hat hónap ötévi elméletre épült; ezernyi tény lassú, keserves összegyűjtésére és tudástöredékekre, amelyeket úgy raktároztam el, mint mókus a diót. Kezdve a növényekkel és az élet alsóbbrendű formáival, eljutva az anatómiai laboratóriumi boncoláshoz és élettanhoz és a gyógyszerészet hatalmas, lélektelen területéhez. Aztán a kórtanhoz, amely letépte a tudatlanság függönyeit, és először engedett a mély titokba pillantani. Aztán a parazitológiához, a férgek, bolhák és rühatkák nyüzsgő másik világához. Végül a belgyógyászathoz és a sebészethez, tanulmányaim kikristályosodásához és az állatok mindennapi bajaira való alkalmazásához.
És még annyi minden volt, például fizika, kémia, egészségügy; semmit el nem hagytak volna. Miért érzem akkor, hogy nem tudok semmit? Miért kezdem úgy érezni magam, mint a csilla- 53 -
gász, aki távcsövén egy ismeretlen galaxist néz? Az érzés, hogy csak tapogatózom egy végtelen tér
szélein, lehangoló volt. És különös, hiszen mindenki más oly sokat látszott tudni a beteg állatokról.
Az a pofa, aki a tehén farkát fogta, a szomszéd farmer, az emberek a kocsmában, a
napszámoskertészek; ezek mind tudták, és kéretlenül és magabiztosan adtak tanácsot.
Megpróbáltam végiggondolni az életemet. Volt idő, mikor én ennyire biztosan hittem a magam tudásában? Aztán eszembe jutott.
Még Skóciában voltam tizenhét évesen, és az állatorvosi egyetem boltíve alatt mentem ki a
Montrose Streetre. Három napja voltam diák, de a mai délutánig még nem éreztem a kielégültség
gyönyörét. Botanikával és zoológiával vacakolni nem volt rossz, de ma délután már találkoztam az
igazi tudománnyal: meghallgattam az első előadást az állattenyésztésről.
A téma a ló részei volt. Grant professzor felakasztotta egy ló életnagyságú képét, és az orrától a farkáig végigment rajt, ismertetve a marját, a csűdöt, a csánkot, a fejalakulást, s a többi ízes
lovászati kifejezést. És a professzor bölcs volt: hogy érdekesebbé tegye az előadást, bevetett néhány
kis gyakorlati kérdést, mint „itt nőhet lágy pók vagy kemény pók”, vagy „itt lehetnek szerszámtól
feltörések”. Beszélt „megnyilallásról”, a kötéssel rögzített sínekről és a „körömepéről”. Olyasmiről,
amit a hallgatók csak négy év múlva fognak tanulni, de ettől az egész megelevenedett.
A szavak még mindig forogtak a fejemben, amint lassan ballagtam lefelé a lejtős utcán.
Ezért jöttem. Úgy éreztem, mintha felavattak volna, és egy zárt körű klub tagja lettem volna. Igazán
ismertem a lovakat. És vadonatúj lovaglókabátot viseltem, amelyről mindenféle csat és öv lógott s
nekiverődött a térdemnek; mikor a domb alján befordultam a forgalmas Newton Roadra.
Nem hittem a szerencsémnek, mikor megláttam a lovat. Ott állt a könyvtár előtt a Queen's
Crosson túl, mint valami más kor maradványa. Kedvetlenül kornyadozott az autók és buszok forgatagában szigetként álló szenestaliga két rúdja között. A gyalogosok érdektelenül elsiettek mellette,
de én úgy éreztem, rám mosolygott a szerencse.
Egy ló. Nemcsak kép, hanem igazi, valódi ló. Az előadás egy-egy szava úszott át elmémen:
csüd, alsó lábszárcsont, párta és a jelek: csillag, fehér folt, hátsó bal lábon harisnya. Álltam a járdán,
és kritikusan vizsgáltam az állatot.
Úgy gondoltam, minden járókelő világosan látja, hogy itt egy igazi szakértő áll. Nemcsak
egy kíváncsi bámészkodó, hanem olyan ember, aki ismeri és érti az egészet. Mintha a lószakértelem
látható fényköde vett volna körül.
Néhány lépést tettem fel-alá, kezemet mélyen az új lovaglókabát zsebébe dugva, szemem
buzgón kereste az esetleges patkolási hibákat, pókot, ínpókot. Oly alapos vizsgálatot folytattam,
hogy átkerültem a ló jobb oldalára is, és veszélyes helyzetben álltam a rohanó forgalomban.
Rápillantottam a siető emberekre. Senki sem törődött velem, még a ló sem. Nagy ló volt,
legalább tizenhét markos; egykedvűen nézett végig az utcán, s váltogatva emelgette a hátsó lábait
merő unalmában. Nem szívesen hagytam ott, de befejeztem a vizsgálatot, s ideje volt továbbmennem. De úgy éreztem, tennem kell egy gesztust, mielőtt távoznék, valamit, ami közli a lóval, hogy
megértem a problémáit, s mi ketten ugyanahhoz a testvéri szövetséghez tartozunk. Fürgén előrementem, és megveregettem a nyakát.
A ló gyorsan, mint a támadó kígyó, lecsapta a fejét, és nagy, erős fogával megragadta a vállamat. Hátrasunyta a füleit, gonoszul forgatta a szemét, és csaknem a levegőbe emelt. Ott lógtam
tehetetlenül, mint egy félrebillent bábu. Kapálóztam és rugdalóztam, de a fogak eltávolíthatatlanul
belemélyedtek a kabátom anyagába.
Most már nem lehetett kétségem a járókelők érdeklődése felől. A groteszk látvány, hogy egy
ember lóg a ló szájában, hirtelen megállította őket; egész tömeg gyűlt össze, az emberek egymás
válla felett bámultak, mások hátulról furakodtak, hogy lássák, mi történt.
Egy rémült öreg hölgy felkiáltott: „Ó, szegény fiú! Segítsen neki valaki!” Néhányan megpróbáltak húzni, de a ló baljósan nyihogott, és még szorosabban fogott. Egymással ellentétes tanácsokat kiáltoztak mindenünnen. Szégyenkezve láttam, hogy két csinos lány az első sorban ellenállhatatlanul vihog.
Megdöbbenve helyzetem abszurditásán, vadul csapkolódni kezdtem: az inggallérom összeszorult a nyakamon; a ló nyála végigcsöpögött a kabátom elején. Éreztem, hogy fulladozom, s már
feladtam a reményt, mikor egy ember furakodott át a tömegen.
- 54 -
Nagyon kicsi ember volt. Szénportól fekete arcából dühösen villogott a szeme. Karján két
üres zsák lógott.
- Mi a ménkű ez? - kiáltotta. Egy tucat felelet keveredett össze a levegőben.
- Nem tuggya ezt a kurva lovat békinhagyni? - bömbölte az arcomba. Nem feleltem, mert a
szemem kidülledt, félig megfulladtam, és semmi kedvem nem volt a társalgáshoz.
A szenesember a ló ellen fordította a dühét:
- Engedd el, te vén dög! Gyerünk, engedd mán el! - Mivel nem kapott választ, vadul beledöfött hüvelykujjával az állat hasába. A ló azonnal megértette, s elengedett, ahogy az engedelmes kutya elejti a csontot. Térdre estem, s egy darabig a csatornában meditáltam, míg könnyebben nem
kaptam levegőt. Mintegy nagy távolságról még mindig hallottam, hogy a kis ember kiabál velem.
Egy idő után felálltam. A szenesember még mindig kiabált, és a tömeg élvezettel hallgatta:
- Mit gondol, mi csinál itten? Ne nyújjon ehhez a kurva lóhoz - mingyár hívom a röndért.
Végignéztem az új kabátomon. A vállát nyálas péppé rágta a ló. Úgy éreztem, menekülnöm
kell, s kezdtem keresztüloldalazni a tömegen. Némelyik arcon aggodalmat láttam, de a legtöbben
vigyorogtak. Amint kijutottam, sietve elindultam, s amikor befordultam a sarkon, még utolért a szenesember utolsó, távoli kiáltása.
- Ne macerájjon olyasmit, amihö nem ért!
19.
Lustán végigpergettem a reggeli postát. A számlák, körlevelek, új gyógyszerek élénk színű
hirdetéseinek szokásos halma: néhány hónap alatt eltűnt a varázsuk, s alig vettem magamnak a fáradságot, hogy elolvassam őket. Már csaknem a halom aljára értem, mikor valami más bukkant a
szemem elé: egy nehéz, hullámos szélű papírból készült drága boríték, személyesen nekem címezve. Feltéptem, s kihúztam egy aranyozott szélű kártyát, amelyet gyorsan átfutottam. Éreztem, hogy
elvörösödöm, mikor belső zsebembe csúsztattam.
Siegfried éppen kipipálta a viziteket, s felnézett.
- Mitől vagy olyan bűntudatos, James? Utolért a múltad? Mit kaptál - levelet egy felháborodott anyától?
- Hát tessék - mondtam szégyenlősen, s előhúzva a kártyát, átnyújtottam neki -, nevess egy
jót. Gondolom, amúgy is rájönnél.
Siegfried kifejezéstelen arccal hangosan felolvasta a levelet: „Tricki tisztelettel meghívja
Herriot bácsit pénteken, február 5-én. Italok, tánc.” Felnézett, és komolyan megszólalt:
- Igazán kedves. Alighanem ez a legbőkezűbb palotapincsi egész Angliában. Nem elég,
hogy füstölt heringet, paradicsomot, csemegekosarat küld - még estélyre is meghív.
Elkaptam a kártyát, és eltüntettem a szem elől.
- Jó, jó, tudom. De mit tegyek?
- Mit tegyél? Most mindjárt leülsz, és írsz egy levelet, hogy nagyon szépen köszönöd, és ott
leszel február ötödikén. Mrs. Pumphrey estélyei híresek. Egzotikus ételek halomszám, patakokban
folyik a pezsgő. Ezt aztán el ne szalaszd.
- Sok ember lesz ott? - kérdeztem egyik lábamról a másikra állva.
Siegfried nyitott tenyerével a homlokára ütött.
- Persze, hogy sok ember lesz. Mit gondoltál? Azt hitted, csak ti lesztek kettesben Trickivel?
Megisztok pár pofa sört együtt, aztán táncolsz vele egy lassú foxtrottot? Ott lesz a megye színe-java
teljes pompában, de úgy sejtem, a legszívesebben látott vendég Herriot bácsi lesz. Hogy miért?
Mert a többieket Mrs. Pumphrey hívta meg, téged azonban Tricki.
- Jó, jó - nyögtem. - De egyedül leszek, és nincs frakkom. Nem lelkesedem érte.
Siegfried felállt, és vállamra tette a kezét.
- Drága barátom, ne vacakoljál. Ülj le, és fogadd el a meghívást, aztán menj Brawtonba, és
kölcsönözz ki egy frakkot aznapra. Nem leszel sokáig egyedül, az első bálos lányok egymást fogják
legázolni, hogy táncolhassanak veled. - Még egyszer megveregette a vállam, aztán mielőtt kilépett
volna, komoly arckifejezéssel visszafordult: - És az istenért, el ne felejtsd, hogy nem Mrs.
Pumphreynak kell írnod. Címezd a borítékot Trickinek, különben véged.
- 55 -
Igencsak vegyes érzések kavarogtak bennem, mikor február ötödikén este beállítottam a
Pumphrey-házba. Szobalány vezetett az előcsarnokba, s láttam az ajtóban Mrs. Pumphreyt, amint a
vendégeket fogadja, s mögötte az elegáns gyülekezetet, poharakkal a kezükben. Megütött a jó modorú társalgás zsivaja, a jómód légköre. Megigazítottam bérelt öltözékem nyakkendőjét, mély lélegzetet vettem, és vártam.
Mrs. Pumphrey édes mosollyal fogott kezet az előttem lévő párral, de amikor engem észrevett, arca sugározni kezdett.
- Ó, Mr. Herriot, milyen kedves, hogy eljött. Tricki úgy örült a levelének - be is kell most
mindjárt mennünk hozzá. - Átvezetett az előcsarnokon.
- A reggelizőszobában van - suttogta. - Magunk között mondva, ezeket az alkalmakat meglehetősen unalmasnak tartja, de nagyon dühös lesz, ha nem viszem be magát hozzá egy pillanatra.
Tricki összekuporodva feküdt egy karosszékben a lángoló kandalló mellett. Mikor meglátott, felugrott a szék hátára, és boldog ugatásban tört ki, nagy, nevetős szája egészen kettévágta a
pofáját. Igyekeztem elhárítani kísérleteit, hogy képen nyaljon, mikor megláttam két nagy ételes
edényt a szőnyegen. Egyikben lehetett vagy fél kiló apróra vágott csirke, a másikban egy halom
összemorzsolt torta.
- Mrs. Pumphrey! - mennydörögtem az edényekre mutatva. Szegény asszony a szájára tette a
kezét, s elhúzódott mellőlem.
- Ó, bocsásson meg - jajgatta bűnbánó arccal. - Ez különleges alkalom, mert ma este egyedül
lesz. És olyan hideg idő van. - Összefonta a kezét, és alázatosan nézett rám.
- Megbocsátok - mondtam komoran -, ha elviszi a fele csirkét és az összes tortát.
Szelesen, mint egy haszontalanságon kapott kislány, megtette, amit mondtam.
Sajnálkozva hagytam ott a kis pincsit. Nehéz napom volt, s a csípős hidegben töltött órák elálmosítottak. Ez a szoba a kandallóval és tompított fényeivel hívogatóbbnak látszott, mint a bálterem zajos csillogása, s én szívesebben összekuporodtam volna itt Trickivel a térdemen egy-két órára.
Mrs. Pumphrey felélénkült.
- Jöjjön, és ismerkedjen meg néhány barátommal.
Bementünk a bálterembe, ahol három metszettüveg-csillárból áradt a fény, és vakítóan viszszatükröződött a krém- és aranyszínű, soktükrű falról. Csoporttól csoporthoz mentünk a bemutatás
során, s feszengtem zavaromban, mikor Mrs. Pumphrey mint „Tricki drága kedves bácsiját” írt le.
De ezeknek az embereknek vagy nagy önuralmuk volt, vagy ismerték a háziasszony gyengéjét, mert
a közlést teljes komolysággal fogadták.
Az egyik fal mentén egy öttagú zenekar hangolt, fehér kabátos pincérek siettek a vendégek
között ételes és italos tálcákkal. Mrs. Pumphrey megállította az egyik pincért.
- Francois, egy kis pezsgőt az úrnak.
- Igen, asszonyom. - A pincér odakínálta a tálcát.
- Nem, nem, nem ezt. Egy nagy poharat.
Francois elsietett, és visszatért egy nyeles, leveses csésze nagyságú pohárral. Színültig töltve
pezsgővel.
- Francois.
- Igen asszonyom.
- Ez Mr. Herriot. Nézze meg jól, kérem.
A pincér felém fordította szomorú spanielszemét, és néhány pillanatig beitta személyemet.
- Szeretném, ha gondoskodna róla. Ügyeljen, hogy a pohara tele legyen, és bőven kapjon
enni.
- Meglesz, asszonyom. - A pincér meghajolt és továbbment.
Beletemettem arcom a jéghideg pezsgőbe, s amikor felnéztem, ott állt Francois, felém nyújtva egy tálca füstölt lazacos szendvicset.
Így ment egész este. Francois mindig ott volt mellettem, újratöltötte a hatalmas poharat vagy
csemegéket tartott az orrom alá. Nagyon élveztem: a sós falatkáktól megszomjaztam, a szomjamat
- 56 -
nagy korty pezsgőkkel csillapítottam, aztán az újabb falatkák megint szomjassá tettek, s Francois
holtbiztosan felbukkant a családi pezsgősüveggel.
Életemben először állt módomban félliterszám pezsgőt inni, s ez nagyon felemelő élmény
volt. Hamarosan csodálatos könnyedséget s az érzékelés fokozódását észleltem. Már nem nyomasztott ez az új világ, már kezdtem élvezni. Táncoltam mindenkivel, aki a szemem elé került - karcsú
fiatal szépségekkel, előkelő idősödő hölgyekkel s kétszer a kacarászó Mrs. Pumphreyval.
Vagy beszéltem. És milyen szellemesen - ismételten meglepődtem csillogó ötleteimtől. Egyszer megláttam magam a tükörben - elegáns úr, kezében pohár, a bérelt öltözék finoman és kecsesen
áll rajta. Elállt a lélegzetem.
Ettem, ittam, beszéltem, táncoltam, s az este elrepült. Mikor eljött a búcsú ideje s már felvettem kabátomat és éppen kezet fogtam Mrs. Pumphreyval az előcsarnokban, megjelent újfent Francois egy csésze forró levessel. Mint aki aggódik, hogy útban hazafelé megroggyanok.
A leves után Mrs. Pumphrey azt mondta:
- És most jöjjön és mondjon jó éjszakát Trickinek. Sose bocsátaná meg magának, ha elmulasztja.
Bementünk a szobába, s a kiskutya a szék öbléből felénk ásított, és csóválta a farkát. Mrs.
Pumphrey a karomra tette kezét.
- Ha már itt van, nem volna szíves megvizsgálni a körmét? Úgy aggaszt, hogy esetleg túl
hosszúra nőtt.
Sorra kezembe vettem a mancsokat és megnéztem a körmöket, miközben Tricki lustán nyalogatta a kezemet.
- Nem, ne aggódjon, teljesen rendben vannak.
- Nagyon köszönöm, igazán olyan hálás vagyok. Jöjjön kezet mosni.
Míg a gőzölgő víz folyt a csapból, körülnéztem az ismerős fürdőszobában, amelyben tengerzöld mosdók álltak, a falon zománcozott halak tarkálltak, az öltözőasztalon s az üvegpolcokon üvegek sorjáztak. Saját törülközőm ott volt a mosdókagyló mellett, akárcsak a szokásos új szappan szappan, amely azonnal habzott, és a gazdagság illatát árasztotta. Ez volt a betetőzése egy csodálatos estének, néhány órányi pompának és fénynek, s én magammal vittem emlékét a Skeldale Houseba.
Lefeküdtem, eloltottam a lámpát, s hanyatt fekve néztem felfele a sötétben. A fejemben még
zenefoszlányok csilingeltek, s már kezdtem visszalebegni a bálterembe, mikor megszólalt a telefon.
- Itt Atkinson beszél Beck Cottage-ből - mondta egy távoli hang. - Van itten egy kocám,
amék nem tud lemalacozni. Este óta próbálja. Kigyünne?
Miközben letettem a kagylót, az órára pillantottam. Hajnali kettő volt. Belezsibbadtam. Malacozás a pezsgő, a füstölt lazac s a fekete kaviárral megrakott apró kekszek tetejébe. És Beck
Cottage-ban, a körzet egyik legprimitívebb tanyáján. Ez nem igazságos.
Álmosan levetettem a pizsamámat, s felvettem az ingemet. Mikor a merev, kopott kordruhámért nyúltam, amelyet munkában viseltem, igyekeztem nem nézni a szekrény sarkában lógó, bérelt frakkra.
Végigtapogatóztam a hosszú kerten át a garázshoz. A sötét udvarban becsuktam a szemem, s
a nagy csillárok megint felragyogtak, a tükrök villogtak, a zenekar játszott.
Beck Cottage csak három kilométerre volt. Egy laposban állt, s télen sártenger borította.
Hátrahagytam a kocsit, és a ház ajtajához cuppogtam a sötétben. Kopogtatásomra nem jött ki senki,
így hát átmentem a szemközti épületcsoporthoz, s kinyitottam a tehénistálló fél ajtaját. Megcsapott
a meleg, édeskés tehénszag, s az istálló túlsó végében pislákoló, homályos fényben kivettem egy
álló alakot.
Végigmentem az egymás mellett álló, töredezett deszkafallal elválasztott tehenek árnyba borult sora és a mögöttük felkupacolt trágyadombok mellett. Mr. Atkinson nem volt híve a túl gyakori
almozásnak.
A töredezett padlón botorkálva, csobogó húgytócsákon keresztül érkeztem az istálló végébe,
ahol lécajtóval elkerített karámot alakított ki a gazda a sarokban. Éppen csak ki tudtam venni a
fényben egy világos színű, oldalán fekvő disznó alakját. Vékony szalmaágy volt alatta, s oldalának
- 57 -
remegését leszámítva mozdulatlanul feküdt. Mialatt figyeltem, zihált, majd megpihent néhány pillanatra, aztán tovább erőlködött.
Mr. Atkinson különösebb lelkesedés nélkül fogadott. Középkorú ember volt, egyhetes szakállt viselt, a fején ócska kalap, amelynek karimája a fülére lekonyult. Görnyedten támaszkodott a
falnak, egyik keze rongyos zsebében, a másikkal egy kimerülőben lévő elem táplálta biciklilámpát
tartott.
- Csak ennyi világításunk van? - kérdeztem.
- Ennyi - felelte Mr. Atkinson szemlátomást meglepődve. A lámpáról rám nézett, olyan
„minek kell neki ennél több” arckifejezéssel.
- Hát akkor nézzük. - A gyenge fénysugarat betegemre irányítottam. - Fiatal disznó, ugye?
- Ja, még szinte süldő. Az első alom.
A disznó megint erőlködött, megrázkódott, és mozdulatlanul feküdt.
- Úgy látom, valami megakadt benne - mondtam. - Hozzon kérem egy vödör meleg vizet,
szappant és törülközőt.
- Nincs meleg víz. A tűz kialudt.
- Rendben, akkor hozzon, ami van.
A farmer kezében a lámpával végigcsattogott az istállón, s a sötétben megint felhangzott a
zene. Egy Strauss-keringő, és én Lady Frenswickkel táncoltam: fiatal volt, nagyon szőke, s nevetett,
ahogy megforgattam. Láttam fehér vállát, a nyakán csillogó gyémántokat és a kavargó tükröket.
Mr. Atkinson csoszogva visszajött, és ledobbantotta a vödröt a padlóra. Belemártottam az
ujjamat: a víz jéghideg volt. S a vödör sok nehéz évet megélt - vigyáznom kell, hogy fel ne sértsem
a karomat ezen a cikcakkos peremen.
Gyorsan levetettem a zakómat, és az ingemet, és elakadt a lélegzetem, ahogy a komisz huzat
megcsapta a hátamat egy repedésen át.
- A szappant kérem - mondtam összeszorított foggal.
- Benne van a vödörben.
Belenyomtam karom a vízbe, megborzongtam, s addig tapogatóztam, míg meg nem találtam
a kerekded, nagyjából golflabda nagyságú tárgyat. Kihúztam, és szemügyre vettem: kemény volt,
sima és pöttyös, mint egy tengerparti kavics. Optimistán megdörzsöltem a két kezem között s végig
a karomon, várva, hogy habzani kezdjen. De a szappan konok volt, s nem adott semmit.
Elvetettem az ötletet, hogy másikat kérjek, mert utóbb még ez is újabb kifogásnak vétetik.
Ehelyett elkértem a lámpát, s végigmentem az istállón, ki az udvarra, a sár szívta le rólam a gumicsizmát, a mellem lúdbőrzött. Körültapogatóztam a kocsi csomagtartójában vacogó foggal, míg rá
nem bukkantam egy tégely antiszeptikus kenőcsre.
Az ólban karomra kentem a krémet, letérdeltem a disznó mellé, és óvatosan bedugtam a kezemet a hüvelyébe. Beljebb nyomtam a kezem, s amikor eltűnt a csuklóm és a könyököm a disznóban, kénytelen voltam az oldalamra fordulni. A kő hideg és nedves volt, de elfeledkeztem kényelmetlenségemről, mikor ujjammal hozzáértem valamihez: egy apró farokhoz. Majdnem keresztfekvésű nagyocska malac, úgy megakadt, mint dugó az üvegben.
Egy ujjammal előrepiszkáltam a hátsó lábait, míg meg nem fogtam őket, s ki nem húztam a
malacot.
- Ez csinálta a bajt. Sajnos elpusztult - túl sokáig volt ott benn összenyomva. De lehet még
benn néhány élő. Újra kitapogatom.
Bekentem a karomat, s megint nekifeküdtem. Benn a méhszájban jóformán karhossznyira
találtam egy másik malacot, s éppen a képét tapogattam, mikor egy sor apró, de nagyon hegyes fog
mélyedt az ujjamba.
Felsivítottam, s felnéztem a farmerre kőágyamról.
- Ez biztosan él. Hamarosan kihúzom.
De a malac másképp képzelte. Semmi hajlandóságot nem mutatott, hogy elhagyja meleg
menedékét, s valahányszor sikerült ujjaim közé fognom csúszós kis lábát, mindig elrántotta. Egykét percnyi ilyen játszadozás után éreztem, hogy görcs áll a karomba. Lazítottam és hanyatt feküdtem, fejemet a kövekre téve. Karom még mindig a disznóban volt. Behunytam a szemem, s máris
ott voltam a bálteremben, a melegben, a ragyogó fényben. Roppant poharamat tartottam, s Francois
- 58 -
teletöltötte a családi pezsgősüvegből. Aztán táncoltam, ez alkalommal közel a zenekarhoz, s a karmester, fél kézzel vezényelve az ütemet, hátrafordult, és az arcomba mosolygott; mosolygott és
meghajolt, mintha egész életében rám várt volna.
Visszamosolyogtam, de a karmester arca eloszlott, csak Mr. Atkinson nézett le rám kifejezéstelenül, borotválatlan álla és bozontos szemöldöke baljós domborműként bontakozott ki a biciklilámpa felverődő fényében.
Megráztam magam, és felemeltem arcom a kőről. Ez nem lesz jó. Elaludni munka közben.
Vagy nagyon fáradt vagyok, vagy még mindig van bennem pezsgő. Megint kinyúltam, keményen
megragadtam két ujjammal a lábat, s ezúttal küszködése ellenére, a malac napvilágra bukkant. Ha
egyszer már megérkezett, elfogadta a helyzetet, és filozofikusan körbetotyogott az anyja emlőjéhez.
- A koca semmit sem segít - mondtam. - Olyan régóta csinálja, hogy teljesen kimerült. Adok
neki egy injekciót.
Újabb dermesztő expedíció a sáron át a kocsihoz, egy adag pituitrin a disznó combjába, s
perceken belül megindult az akció a méh erőteljes összehúzódásával. Most már nem volt akadály, s
hamarosan egy vonagló rózsaszín malac került ki a szalmára; aztán elég gyorsan még egy és még
egy.
- Futószalagon jönnek - mondtam.
Nyolc malac született, s a lámpa fénye csaknem kihunyt, mikor a méhlepény tömege kibuggyant a kocából a szalmára.
Megdörzsöltem fázó karomat.
- No, úgy látom, kinn van mind. - Hirtelen fázni kezdtem; nem tudnám megmondani, meddig álltam ott, figyelve a csodát, amelyre nem lehetett ráunni: azt, ahogy a kismalacok lábra kaptak,
és irányítás nélkül odamentek a csecsek hosszú, kettős sorához, az anya pedig első családja körében
úgy helyezkedett el, hogy minél hozzáférhetőbbé tegye emlőjét az éhes szájaknak.
Jobb lesz gyorsan felöltözni. Még egyszer megpróbálkoztam a márványszerű szappannal, de
ugyanolyan könnyedén legyőzött, mint először. Kíváncsi lettem volna rá, mióta van a családban.
Jobb oldalamon az arcomra, a bordáimra végig piszok és váladék tapadt. Igyekeztem tőlem telhetőleg lekaparni a körmömmel, aztán leöblítettem a vödör hideg vizével.
- Van törülköző? - lihegtem.
Mr. Atkinson szó nélkül átnyújtott egy zsákot. A széle merev volt a rászáradt trágyától, és
hajdani daratartalma dohszagát árasztotta. Átvettem, és dörzsölni kezdtem a mellemet, s ahogy a
dara savanyú szemcséi beborították a bőrömet, a pezsgő utolsó buborékai is eltávoztak belőlem, felszálltak a tetőcserép rései között, és bánatosan elpukkantak a kinti sötétségben.
Felhúzkodtam szutykos hátamra az inget, s éreztem, hogy visszatérek a saját világomba. Begomboltam a kabátomat, felvettem a fecskendőt és a pituitrines üveget, és kimásztam a karámból.
Távozás előtt még egyszer visszapillantottam. A kerékpárlámpa utolsó halvány fénysugarában be
kellett hajolnom az ajtó felett, hogy lássam a buzgón, teljes önfeledtséggel szopó kismalacok sorát.
A koca óvatosan fészkelődött, aztán felröffent. Mély megelégedéssel.
Igen, visszatértem, s így volt jól. Átvezettem a sáron, fel a dombra, ahol ki kellett szállnom,
hogy kinyissak egy kaput, s a fagyos fű tiszta, hideg szagával telített szél az arcomba csapott. Egy
darabig ott álltam, elnéztem a sötét mezők felett, s az éjszakára gondoltam, amely most volt véget
érőben. Eszembe jutottak tanulóéveim s az öregúr, aki a pályáról beszélt az évfolyamnak. Azt
mondta: „Ha úgy döntenek, hogy állatorvosok lesznek, sohasem gazdagodnak meg, de az életük
mindig érdekes és változatos lesz.”
Hangosan felnevettem a sötétben. Még akkor is kuncogtam, amikor beültem a kocsiba. Az
öregfiú nem tódított. Változatos. Az aztán igen - változatos.
20.
Amikor átnéztem a hívások listáját, feltűnt, hogy Siegfried ezúttal nem egészen úgy állt
szemben Miss Harbottle-lal, mint egy iskolás gyerek. Először is, nem vonult be egyenesen az íróasztal elé; ez katasztrofális volt, s már vereséget szenvedett, mielőtt megszólalt volna. Ehelyett az
- 59 -
utolsó néhány méteren elkanyarodott, s háttal az ablakhoz állt. Így Miss Harbottle-nak némileg el
kellett fordítania a fejét, hogy szembenézzen vele, s amellett háttal állt a fénynek.
Zsebre dugta a kezét, s nekidőlt az ablakkeretnek. Türelmes arckifejezését öltötte fel, tekintetében nyájasság volt, s arcát csaknem üdvözült mosoly világította meg. Miss Harbottle szeme öszszehúzódott.
- Szeretnék pár szót váltani magával, Miss Harbottle. Egy-két apróságot megbeszélni. Először is itt van a készpénzdoboza. Csinos doboz, s úgy vélem, nagyon jól tette, hogy beszerezte, de
gondolom, egyetért velem abban, hogy a készpénzdoboz legfőbb funkciója készpénzt tartalmazni. Felnevetett. - Mármost tegnap este volt itt a rendelőben néhány kutya, és a tulajdonosok nyomban
fizetni akartak. Nem volt nálam apró, s a dobozából akartam kivenni, de teljesen üres volt. Azt kellett mondanom, hogy majd elküldöm a számlát, és ez nem jó üzleti stílus, igaz, Miss Harbottle?
Furcsán vette ki magát, így hát nagyon megkérem, hogy tartson készpénzt a készpénzdobozában.
Miss Harbottle szeme hitetlenkedve kitágult.
- De Mr. Farnon, ön elvitte az egész tartalmát, hogy a vadászbálra menjen...
Siegfried felemelte a kezét, s a mosolya földöntúlivá vált:
- Kérem, hallgasson végig. Van még egy apróság, amire fel szeretném hívni a figyelmét. Ma
a hónap tizedik napja van, s az elszámolások még nem mentek ki. Ez pedig nagyon kevéssé kívánatos állapota a dolgoknak, s több pontot meg kell fontolnunk.
- De Mr. Farnon...
- Egy pillanat, Miss Harbottle, hadd magyarázzam meg. Tudott tény, hogy a farmerek szívesebben kifizetik a számlájukat, ha a hónap első napján kapják meg. Aztán egy még fontosabb tényező. - A szépséges mosoly eltűnt az arcáról, s helyét a bánatos komolyság kifejezése foglalta el. Vette magának valaha is a fáradságot, hogy kiszámítsa, mennyi kamatot veszít a praxis azon a sok
kinnlévő pénzen, mert maga későn küldi ki az elszámolásokat?
- Mr. Farnon...
- Mindjárt befejezem, Miss Harbottle, és higgye el nekem, elszomorít, hogy így kell beszélnem. De az igazság az, hogy nem áll módomban így pénzt veszíteni. - Az elbűvölő őszinteség gesztusával tárta szét a kezét. - Így hát, ha hajlandó volna ezzel az aprósággal foglalkozni, biztosra veszem, hogy minden rendbe jön.
- De megmondaná, hogyan küldhetném ki az elszámolásokat, ha nem hajlandó felírni a...
- Összefoglalóul, Miss Harbottle, hadd mondjam el, hogy nagyon meg vagyok elégedve azzal a fejlődéssel, amit hozzánk való belépése óta tanúsított, s biztosra veszem, hogy idővel megoldja
azokat a kisebb problémákat is, amelyeket az imént említettem. - Egy kis csibészség villant át a mosolyán, és oldalt hajtotta a fejét. Miss Harbottle erős ujjai szorosan összezárultak az ébenfa vonalzón.
- Rend - mondta Siegfried szemével hunyorítva. - Erre van szükségünk - rendre.
21.
A tálcára dobtam a sebvarró tűket, s hátraléptem, hogy szemügyre vegyem a befejezett
munkát.
- Hát, nem illik dicsérni magam, de nagyon csinos munka.
Tristan az eszméletlen kutya fölé hajolt, és megvizsgálta a tiszta metszést s a szabályos öltések sorát.
- Nagyon csinos csakugyan, fiú. Magam sem csinálhattam volna jobban.
A nagy fekete labrador békésen feküdt az asztalon, nyelve kilógott, üveges szeme nem látott. Csúnya daganat volt a bordái felett, s úgy ítéltem meg, hogy egyszerű lipoma, egészen jóindulatú, s operálásra nagyon alkalmas. És annak is bizonyult. A daganat szinte nevetségesen könnyen
elvált, gömbölyűen és fényesen, mint kemény tojás a héjától. Nincs vérömleny, nem kell félni az
újra kinövéstől.
A csúf daganat helyét elfoglalta a szabályos seb, amely néhány héten belül láthatatlan lesz.
Elégedett voltam.
- 60 -
- Jobb lesz, ha itt tartjuk, míg magához tér - mondtam. - Segíts, hogy áttegyük ezekre a takarókra. - Kényelembe helyeztük a kutyát egy villanyhősugárzó elé, s én elindultam délelőtti körutamra.
Ebédnél hallottuk először a furcsa hangot. Középúton volt a nyöszörgés és vonítás között,
egész halkan kezdődött, de süketítő hangerőig emelkedett, mielőtt fokozatosan lejjebb esett volna
skálán az elhallgatásig.
Siegfried riadtan felnézett a leveséből:
- Az istenért, mi ez?
- Alighanem az a kutya, amelyiket reggel operáltam - feleltem. - Némelyik így csinál, mikor
magához tér az altatás után. Biztos hamar abbahagyja.
Siegfried kétkedve nézett rám.
- Hát remélem is - ezt hamarosan megunnám. Az idegeimre megy.
Átmentünk, és megnéztük a kutyát. Erős pulzus, mély és szabályos lélegzés, a nyálkahártyák
színe jó. Még mindig mozdulatlanul nyúlt el, s a visszatérő öntudat egyetlen jele a vonítás volt,
amely beállt a tíz másodpercenkénti ismétlődésre.
- Igen, teljesen rendben van - mondta Siegfried. - De micsoda szörnyű lárma! Menjünk ki
innen.
Gyorsan befejeztük az ebédet, teljes csendben, leszámítva az állandó háttérüvöltést. Siegfried alighogy lenyelte az utolsó falatot, máris felugrott.
- Rohannom kell. Rengeteg összejött délutánra. Tristan, azt hiszem, jó volna áthozni a kutyát
a nappaliba s a kandalló mellé tenni. Akkor ottmaradhatsz mellette, és szemmel tarthatod.
Tristan megdöbbent:
- Úgy gondolod, hogy egész délután egy szobában legyek azzal az üvöltéssel?
- Igen, pontosan. Ilyen állapotban nem küldhetjük haza, s nem szeretném, ha valami baja esne. Gondoskodásra és ápolásra szorul.
- Ne tartsam talán a mancsát vagy ne vigyem tolókocsiban a piactérre?
- Nem kérek a szemtelenségeidből. A kutyával maradsz, és ez parancs.
Tristan és én áthordágyaztuk takarókon a nehéz állatot, aztán indulnom kellett a délutáni
körútra. Megálltam és visszapillantottam a tűz mellett fekvő, nagy fekete testre és a székében elkeseredetten kuporgó Tristanra. A zaj döbbenetes volt. Sietve becsuktam az ajtót.
A sötéttel értem haza, s az öreg ház fölém magasodott feketén és némán a fagyos ég előterében. Azaz némán, az üvöltést leszámítva, amely még most is visszhangzott a folyosón, és kísértetiesen kiszivárgott a néptelen utcára.
Becsaptam a kocsiajtót, és az órámra néztem. Hat óra volt, tehát Tristannak négy órán át kellett helytállnia. Felrohantam a lépcsőkön, végig a folyosón, s amikor kinyitottam a nappali ajtaját, a
lárma belehasított a fejembe, Tristan háttal felém állt, s a franciaablakon nézett ki a sötét kertbe.
Keze mélyen a zsebében, füléből vattapamatok lógtak ki.
- No, hogy megy a dolog? - kérdeztem.
Nem kaptam választ, hát odamentem, és a vállára vertem. A hatás látványos volt. Tristan
felugrott a levegőbe, és körbepördült. Az arca hamuszürke volt, s egész testében remegett.
- Az isten szerelmére, Jim, majdnem szörnyethaltam. Nem hallok az égvilágon semmit ezeken a füldugókon keresztül - csak persze a kutyát. Attól semmi sem véd meg.
Letérdeltem a labrador mellé és megvizsgáltam. Az állapota kitűnő volt, de a gyenge szemreflexet leszámítva, semmi sem mutatta, hogy magához térne. S egész idő alatt szabályos időközönként áthatóan felvonított.
- Borzasztó soká tér magához - mondtam. - Ilyen volt egész délután?
- Igen, ilyen. Semmi változás. És ne pazarold erre a vonító dögre a részvétedet. Boldog, mint
a vízbe esett hal - az egészről nem tud semmit. De én! Széttépi az idegeimet, hogy órák óta hallgatom. Ha még soká így megy, nekem is be kell adnod egy nyugtatót. - Remegő kezét végighúzta a
haján, s az arca rángatózni kezdett.
Megfogtam a karját.
- Gyere, egyél valamit. Evés után jobban érzed majd magad. - Ellenállás nélkül hagyta magát az ebédlőbe vezetni.
- 61 -
Étkezésnél Siegfried kitűnő formában volt. Feldobott hangulatában teljesen kisajátította a
társalgást, s egyszer sem célzott a másik szobából áthangzó kísérőzenére. Afelől azonban nem lehetett kétségem, hogy Tristant most is nyomasztja.
Mikor kifelé mentünk a szobából, Siegfried a vállamra tette a kezét.
- Ne feledd, hogy ma este összejövetelünk van Brawtonban, James. Reeves beszél a birkabetegségekről. Nagyon jó szokott lenni az öreg. Kár, hogy te nem jöhetsz, Tristan, de sajnos a kutyával kell maradnod, míg magához nem tér.
Tristan összerezzent, mintha megütötték volna:
- Ó, nem! Még egyszer kettesben azzal a rohadt állattal!? Beleőrülök.
- Sajnos, nem tehetünk mást. James vagy én felválthattunk volna ma este, de részt kell vennünk ezen az összejövetelen. Rossz vért szülne, ha elmaradnánk.
Tristan visszatántorgott a szobába, én felvettem a kabátomat. Mikor kiléptem az utcára,
megálltam egy pillanatra, és hallgatóztam. A kutya még mindig vonított.
Az összejövetel nagyon sikeres volt. Brawton egyik elegáns szállodájában tartották, s szokás
szerint a legjobb részének az bizonyult, mikor az állatorvosok utána összeverődtek az ivóban. Végtelenül vigasztaló volt hallani mások problémáit és tévedéseit - kiváltképp a tévedéseket.
Azzal szórakoztam, hogy körülnéztem a zsúfolt helyiségben s megpróbáltam kitalálni, miről
beszélnek az egyes kis csoportok. Odaát az az ember, aki mélyen lehajol és a levegőt szabdalja a
kezével - az csikót herél álló helyzetben. S amaz, aki teljes hosszában kinyújtja a karját s az ujjai
buzgón fogdossák a semmit - az csaknem biztosan lovat ellet, valószínűleg elülsőláb-visszahajlást
igazít ki. És milyen könnyedén. Az állatorvosi mesterség gyerekesen egyszerű egy meleg ivóban,
néhány pohár ital után.
Tizenegy óra volt, mire mindnyájan kocsiba ültünk, s indultunk a magunk yorkshire-i zuga
felé némelyek West-Riding nagy ipari városaiba, mások a keleti part tengerparti településeire, Siegfried meg én pedig örömmel siettünk vissza a kőfalak között kanyargó keskeny úton az ÉszakiPennine-hegységbe.
Bűntudattal gondoltam arra, hogy az utóbbi néhány órában elfeledkeztem a virrasztó
Tristanról. De hát csak javult a helyzet estére. A kutya mostanára biztosan lecsendesült. De amikor
kiugrottam a kocsiból Darrowbyban, dermedten megtorpantam, mert halkan vékony jajgatás csapott
ki a Skeldale Houseból. Hihetetlen volt, már éjfél utánra járt, s a kutya még mindig vonított. És
Tristan? Nem szívesen gondoltam rá, milyen állapotban lehet. Csaknem félve fordítottam el a nappali ajtajának gombját.
Tristan széke kis szigetként magasodott ki az üres sörösüvegek tengeréből. A fal mellett felfordított láda, és Tristan nagyon egyenesen és ünnepélyesen ült a helyén. Átláboltam a romokon.
- Nagyon rossz volt, Triss? Hogy érzed magad?
- Rosszabbul is lehetnék, öreg fiú, sokkal rosszabbul. Alighogy elmentetek, átslisszantam a
Hajcsárba egy láda sörért. Ez megoldotta a dolgot. Három-négy üveg után már nem idegesített a kutya - sőt, most már órák óta én is visszavonítok neki. Egész érdekes esténk volt. Különben is, már
kezd magához térni. Nézd.
A kutya felemelte a fejét, és szemében felismerés tükröződött. Az üvöltés abbamaradt.
Odamentem hozzá, megveregettem, és a hosszú fekete farok egész sikeresen próbált csóválódni.
- Ez már igen, öreg fiú - mondtam. - De most aztán viseld jól magad. Rémes egy napot csináltál a te Tristan bácsidnak.
A labrador azonnal válaszolt: talpra kecmergett. Néhány imbolygó lépést tett, és összeesett
az üvegek között. Siegfried megjelent az ajtóban, és utálkozva nézett Tristanra, aki még mindig nagyon egyenesen ült bírói arckifejezéssel, s a kutya az üvegek között kepesztetett.
- Micsoda pokoli rendetlenség. Nem tudod a legkisebb munkát sem elvégezni anélkül, hogy
ne változtatnád orgiává?
Hangjára a labrador talpra billegett, és a túlzott önbizalom rohamában bizonytalanul csóválva a farkát, feléje akart futni. Nem jutott messzire, összeesett, mint a rongycsomó, s meglökött egy
üres sörösüveget, amely lassan Siegfried lábához gurult.
Siegfried lehajolt, és megsimogatta a fényes fekete fejet.
- 62 -
- Kedves, barátságos állat. Azt hiszem, pompás kutya lehet, ha magánál van. Reggelre normális lesz, de az a probléma, hogy mit csináljunk vele most. Nem hagyhatjuk, hogy itt tántorogjon,
a lábát törheti. - Tristanra pillantott, akinek egyetlen izma sem moccant. Még jobban kihúzta magát,
mereven és mozdulatlanul ült, mint egy porosz generális.
- A legjobb az volna, ha felvinnéd magaddal a szobádba ma éjszakára. Ha már ennyire rendbe jött, nem akarjuk, hogy megsérüljön. Igen, ez lesz a jó, veled tölti az éjszakát.
- Köszönöm, nagyon hálásan köszönöm - mondta Tristan tompa hangon, még mindig maga
elé meredve.
Siegfried egy pillanatig összehúzott szemmel nézte, aztán elfordult.
- Helyes, akkor takarítsd el ezt a szemetet, és menjünk lefeküdni.
Az én hálószobámat és Tristanét ajtó kötötte össze. Enyém volt a nagy szoba, hatalmas,
négyszögletes, magas mennyezetű, oszlopos kandallóval és kecses fülkékkel, mint a lentiek. Mindig
egy kicsit hercegnek éreztem magam, mikor itt feküdtem.
Tristannak a régi öltözőszoba jutott, amely hosszú és keskeny volt, kis ágya az egyik végében lapult, mintha el akarna rejtőzni. A sima, fényezett padlón nem volt szőnyeg. Egy halom takaróra fektettem a kutyát, és vigasztalóan beszéltem Tristan párnán nyugvó, kimerült arcához.
- Most már nyugodt - úgy alszik, mint a kisbaba, s azt hiszem, így is marad. Most már élvezheted a jól megérdemelt pihenést.
Visszamentem a szobámba, gyorsan levetkőztem és ágyba bújtam. Azonnal elaludtam, s
nem tudtam volna megmondani, mikor kezdődtek a zajok a szomszéd szobában, de hirtelen arra ébredtem, hogy dühös üvöltés harsan a fülembe. Aztán csúszkálás hallatszott, majd egy csattanás, és
Tristan újabb zavarodott kiáltása.
Visszariadtam a gondolattól, hogy átmenjek az öltözőszobába - amúgy sem tudtam volna
semmit tenni -, így hát még jobban összehúztam magamon az ágyneműt, és hallgatóztam. Újra meg
újra félálomba zuhantam, majd felébredtem, mikor újabb csattanások és kiáltások jöttek át a falon.
Úgy két óra múlva a zajok változni kezdtek. A labrador, úgy látszik, úrrá lett a lábain, és felalá vonult a szobában, körmei szabályos tk-a-tk, tk-a-tk, tk-a-tk ütemet kopogtak a fapadlón. És így
ment ez végeérhetetlenül. Időnként felharsant Tristan immár rekedt hangja:
- Hagyd abba, az istenért! Ülj le, te kurva kutya!
Mélyebb álomba zuhanhattam, mert amikor felébredtem, a szobát szürkére festette a hideg
hajnali fény. Hátamra fordultam, és hallgatóztam. Még mindig hallottam a körmök kopogását, de
most már szabálytalan volt, mintha a labrador sétálgatna, s nem vakon törtetne a szoba egyik végéből a másikba. Tristant nem hallottam.
Felkeltem, s ahogy a szoba jeges levegője megcsapott, megborzongva felvettem az ingemet
és a nadrágomat. Lábujjhegyen átlopakodtam a szobán, kinyitottam az összekötő ajtót, és csaknem
hanyatt estem, mikor két nagy mancs nekitámaszkodott a mellemnek. A labrador nagyon megörült
nekem, és szemlátomást teljesen otthon érezte magát. Szép barna szeméből sugárzott az értelem és a
jó közérzet, s széles, lihegő vigyorral mutogatta csillogó fogsorát és hibátlan rózsaszín nyelvét.
Messze lenn a farok lázasan csapkodott.
- Látom, jól vagy, pajtás - mondtam. - Nézzük meg azt a sebet. - Leemeltem a kérges mancsokat a mellemről, és végigtapogattam a varratot a bordáin. Se duzzanat, se fájdalom, a kutya nem
is reagált rá.
- Pompás! - kiáltottam. - Gyönyörű. Mintha újjászülettél volna. - Játékosan a kutya farára
csaptam, amitől őrjöngő örömben tört ki. Karmolászva, nyaldosva ugrándozott fel rám.
Igyekeztem elhárítani, mikor rémes nyögést hallottam az ágy felől. Tristan a félhomályban
szörnyen nézett ki. A hátán feküdt, két kézzel markolta a paplant, s a szeme vadul csillogott.
- Egy szemhunyást nem aludtam, Jim - suttogta. - Egy kurva szemhunyást sem. A bátyámnak csodálatos humorérzéke van, hogy összezárt éjszakára ezzel az állattal. Boldog lesz tőle, ha
meghallja, min mentem keresztül. Csak figyeld majd - bármibe lefogadom, hogy kiül a képére az
öröm.
Később, a reggelinél Siegfried végighallgatta öccse kétségbeejtő éjszakájának részleteit.
Csupa együttérzés volt. Hosszasan kifejezte részvétét, és elnézést kért mindazért a bajért, amit a kutya okozott neki. De Tristannak igaza volt. Az öröm kiült a képére.
- 63 -
22.
Mikor beléptem a műtőbe, láttam, hogy Siegfriednek egy betege van a műtőasztalon, Gondterhelten simogatta egy öregecske s meglehetősen elesett border terrier fejét.
- James - mondta -, szeretném, ha átvinnéd ezt a kis kutyát Grierhez.
- Grierhez?
- Állatorvos Brawtonban. Ő kezelte, mielőtt a gazdája átköltözött volna a mi körzetünkbe.
Megvizsgáltam egypárszor - kő van a hólyagjában. Azonnal operálni kell, s úgy vélem, jobb, ha
Grierre hagyom. Érzékeny pofa, s én nem akarok a tyúkszemére lépni.
- Azt hiszem, hallottam róla - mondtam.
- Valószínűleg. Egy kötekedő aberdeeni. Mivel divatos városban praktizál, elég sok diák kerül hozzá, s nagyon meggyötri őket. Az ilyesminek híre megy. - Felemelte a terriert az asztalról, s
átnyújtotta. - Minél hamarabb végzel, annál jobb. Nézd végig az operációt, s utána hozd ide vissza a
kutyát. De vigyázz - ne ingereld fel Griert, mert valamiképpen leveri rajtad.
Amint megláttam Angus Griert, mindjárt a whiskyre gondoltam. Ötven körül járhatott, s valaminek felelősnek kellett lennie a húsos, májfoltos arcért, a ködös szemekért, a kiugró orrán egymást kergető bíbor erek hálózatáért. Arcán az örökös sértődöttség kifejezése ült.
Nem pazarolt rám semmi kedvességet; bólintott, dörmögött valamit, és kikapta karomból a
kutyát. Aztán ujjával egy törékeny, szőkés, fehér köpenyt viselő ifjúra bökött.
- Ez Clinton - utolsó éves diák. Nem gondolja, hogy manapság buziforma alakok kezdenek a
szakmába kerülni?
Az operáció alatt állandóan piszkálta a fiatalembert, s én, hogy másra tereljem a szót, megkérdeztem tőle, mikor megy vissza az egyetemre.
- Jövő hét elején - felelte.
- Igen, de holnap hazamegy - recsegte Grier. - Pocsékolja az idejét, mikor itt tanulhatna.
A diák elpirult.
- Most már több mint egy hónapja részt vettem a prakxisban, s úgy érzem, illene egypár napot anyámmal töltenem, mielőtt a félév elkezdődik.
- Ó, tudom, tudom. Maguk mind egyformák futnak vissza a csecshez.
Az operáció simán lezajlott, s amikor Grier az utolsó öltést tette, felnézett rám.
- Nem lehet visszavinni a kutyát, míg magához nem tért az altatásból. Ki kell mennem egy
beteghez - időtöltésül eljöhet velem.
Ami a kocsiban folyt, azt nem nevezhetnénk társalgásnak. Monológ volt: hosszú felsorolása
a gonosz ügyfelektől és a mohó kollégáktól elszenvedett sérelmeknek. Legjobban a nyugalmazott
admirális története tetszett, aki megkérte Griert, hogy végezzen általános vizsgálatot a lován. Grier
azt mondta, hogy az állatnak rossz a szíve, hátaslónak nem alkalmas, mire az admirális dühbe gurult, és egy másik állatorvost hívatott, hogy az is vizsgálja meg a lovat. A másik állatorvos azt
mondta, hogy nincs a ló szívének semmi baja, és egészségesnek ítélte az állatot.
Az admirális levelet írt Griernek, és meglehetősen zamatos fedélzeti nyelven közölte vele,
hogy mi a véleménye róla. Miután így kiadta magából a mérgét, felüdült, és kiment lovagolni. Ennek során, teljes vágtában a ló holtan rogyott össze, és ráborult az admirálisra, aki nyílt lábtörést és
medencecsonttörést szenvedett.
- Barátom - mondta Grier mélységes átérzéssel -, barátom, hogy én ennek hogy örültem!
Egy feltűnően piszkos farmudvarban álltunk meg, s Grier hozzám fordult.
- Egy tehenet kell kitisztogatnom.
- Értem - mondtam - nagyon jó. - Hátradőltem az ülésen, és elővettem a pipámat. Grier, félig
kinn a kocsiból megállt:
- Nem jön segíteni?
Nem értettem. A tehén „kitisztítása” egyszerűen a visszamaradt magzatburok eltávolítását
jelenti, és egy embernek való munka.
- 64 -
- De hát nem sokat tudnék csinálni - mondtam. - És a gumicsizmám meg a kabátom a kocsimban maradt. Nem tudtam, hogy farmra megyünk - nem sok értelme volna, hogy összekoszoljam magam.
Mindjárt éreztem, hogy rosszat mondtam. Grier varangyos álla sötétebb vörösre váltott.
Rosszindulatú pillantást vetett felém, mielőtt elfordult volna, de félúton az udvarban megállt, néhány pillanatig tűnődött, aztán visszajött a kocsihoz:
- Most jutott eszembe. Van valami nálam, amit felvehet. Ennyi erővel velem jöhetne - odaadhatja a rnéhpálcát, amikor szükségem van rá.
Ezt bolondságnak tartottam, de kiszálltam a kocsiból, s hátrakerültem. Grier egy nagy faládát halászott ki a csomagtartóból.
- Itt van, ezt felveheti. Elletőszerelék, régebben vettem. Nem sokat használtam, mert kicsinység nehéznek találtam, de magát fáintosan megóvja a bepiszkolódástól.
Belenéztem a ládába, s egy fénylő fekete gumiból készült öltözéket láttam. Kivettem a felsőrészt: szinte elborították a cipzárak és patentgombok, és nehéz volt, mint az ólom. A nadrág meg
még nehezebb, tele csatokkal és kapcsokkal. Az egész lenyűgöző alkotást nyilvánvalóan olyasvalaki tervezte, aki sose látott elletést, s megvolt az a hátránya, hogy viselőjét nagyjából mozgásképtelenné tette.
Egy pillanatig tanulmányoztam Grier arcát, de a vizenyős szemek nem árultak el semmit.
Levettem a zakómat - őrültség volt, de nem akartam megsérteni.
És Grier tényleg fel akarta vetetni velem az öltözéket, mert segítőkészen tartotta. Kétemberes művelet volt. Először a fényes nadrágot kellett felvenni és elöl-hátul becippelni, azután került
sor a felsőrészre, amely csudálatos darab volt, derékban szoros, és rövid, tizenöt centis ujjának erős,
gumírozott vége elszorította a bicepszemet. Mielőtt belebújhattam volna, fel kellett hajtogatnom az
ingujjamat a vállamig, aztán Grier nyögve és erőlködve belegyömöszölt. Hallottam, hogy a
cippzárak a helyükre surrognak, az utolsó hátul a nyakamon a magas, merev gallért zárta le, és fejemet az alázatos áhítat helyzetében tartotta, államat az ég felé emelve.
Grier csakugyan szívét-lelkét beleadta, s betetőzésül elővett egy fekete gumi fejfedőt. Megrémültem tőle, s kezdtem tiltakozni, amennyire a gallér engedte, de Grier ragaszkodott hozzá:
- Ne mozogjon még egy kicsintég. Végezzünk rendes munkát.
Mikor végzett, hátralépett, és megcsodált. Groteszk látvány lehettem tetőtől talpig fekete
tokba bújva, vállig csupasz karokkal, amelyek szinte derékszögben elálltak tőlem. Grier nagyon
elégedettnek látszott.
- Hát akkor menjünk, ideje, hogy munkához lássunk. - Megfordult, és az istálló felé sietett,
én meg nehézkesen lépkedtem utána, mint egy robotember.
Megérkezésünk nagy felbolydulást okozott az istállóban. A farmer volt jelen, két tehenész
meg egy kisleány. Az emberek ajkára fagyott a vidám köszöntés, amikor a fenyegető alak lassan,
eltökélten bevonult. A kisleány könnyekre fakadt, és kifutott.
A „tisztogatás” büdös és piszkos munka az orvosnak és unalom a nézőnek, aki akár húsz
percig is ott ácsoroghat, anélkül hogy látna valamit. De ez alkalommal a nézők nem unatkoztak.
Grier a tehénben ügyködött s valamit motyogott az időjárásról, de az emberek nem figyeltek rá: le
nem vették volna a szemüket rólam, amint ott álltam mereven, mint a falnak támasztott páncélöltöny. Álmélkodva sorra végigtanulmányozták a szerelést. Tudtam, mit gondolnak: vajon mi lesz, ha
ez a félelmetes ismeretlen akcióba lép? Aki így van öltözve, arra valami roppant feladat vár.
A gallér erős szorítása a gégémen megakadályozta, hogy részt vegyek a társalgásban, s ettől
biztos még titokzatosabbá váltam. Kezdtem izzadni az öltözékben.
A kislány összeszedte a bátorságát, s odahívta a testvéreit, hogy nézzenek meg. Láttam az
ajtón bekukucskáló kis fejek sorát, s kínok közt hátracsavarva a nyakam, igyekeztem bátorítóan rájuk mosolyogni, de a fejek eltűntek, s hallottam az udvaron átfutó lábak dobogását.
Nem tudnám megmondani, meddig álltam ott, de Grier végre befejezte a munkát, s odaszólt:
- Rendben, most maga jön. - A légkör hirtelen feszültséggel telt meg. Az emberek felegyenesedtek, és kissé kinyílt szájjal bámultak rám. Ez volt az a pillanat, amelyre vártak.
Ellöktem magam a faltól, s némi nehézséggel jobbra fordultam, mielőtt a méhpálcákat tartalmazó doboz felé indultam volna. Alig néhány méternyire volt tőlem, de nagyon távolinak lát- 65 -
szott, amint robotként, felszegett fejjel, kétoldalt mereven kinyújtott karral közeledtem felé. Mikor
odaértem a dobozhoz, új nehézséggel találtam magam szemben: nem tudtam lehajolni. Néhány tornamutatvány után sikerült belenyúlnom a dobozba, aztán új purgatórium, fél kézzel le kellett vennem a papírt a méhpálcáról: az emberek némán, megigézve figyeltek.
Levettem a papírt, óvatosan körbefordultam, s kimért léptekkel végigballagtam az istállón.
Mikor a tehén vonalába értem, mereven kinyújtottam a karom Grier felé, aki elvette a méhpálcát, és
beleillesztette a méhbe.
Aztán visszaálltam korábbi helyemre a fal mellé, míg kollégám megtisztálkodott. Orrom
mentén lepillantottam az emberekre: arckifejezésük nyílt hitetlenkedést tükrözött. A titokzatos emberre ennél bizonyára nehezebb feladatot bíztak - csak nem viseli ezt az öltözéket azért, hogy egy
méhpálcát nyújtson át? De amikor Grier belefogott a patentkapcsok felpattintásának és a cipzárak
lehúzásának bonyolult munkájába, rájöttek, hogy a mutatványnak vége, s a csalódottság érzését
hamarosan a mulatság váltotta fel.
Míg életet igyekeztem dörzsölni dagadt karjaimba, amelyeket elszorítottak a gumírozott ujjak, vigyorgó arcok vettek körül. Úgy képzeltem, alig várják, hogy este a kocsmában elmeséljék a
történetet. Méltóságom foszlányait összeszedve felvettem a zakómat, és beültem a kocsiba. Grier
lemaradt, hogy néhány szót váltson az emberekkel, de azok nem rá figyeltek, hanem rám, aki az
ülésen kuporogtam. Még mindig nem akartak hinni a szemüknek.
A rendelőben a border terrier már kezdett magához térni az altatásból. Felemelte a fejét, és
vitézül igyekezett a farkát csóválni, mikor meglátott. Pokrócba bugyoláltam, karomba vettem, s már
indulni készültem, mikor megpillantottam Griert egy kis raktárhelyiség félig nyitott ajtaján keresztül. A faláda egy asztalon előtte állt, s éppen a gumiöltözéket vette elő, de valahogy furcsán csinálta,
mintha különös roham vett volna erőt rajta: teste rázkódott és rángatózott, foltos arca furcsán eltorzult, s ajkáról félig elfojtott jajongás tört elő.
Ámulva néztem. Azt mondtam volna, hogy képtelenség, de itt történt a szemem előtt. Kétség
sem férhetett hozzá - Angus Grier nevetett.
23.
A tejláz egyike az egyszerű betegségeknek, de most, lenézve a barátságtalan hajnali fényben
a patakra, ráébredtem, hogy a mai egyike volt bizarrabb megjelenési formáinak. A betegség mindjárt a leborjazás után jelentkezett, s a tehén lecsúszott az agyagos parton a vízbe. Eszméletlen volt,
mikor megérkeztem, hátsó része teljesen víz alá merült, feje egy sziklalapon nyugodott. Borja csapzottan és szánalomra méltóan reszketett mellette a csapkodó esőben.
Dan Cooper szemében szorongás ült, mikor leereszkedtünk.
- Félek, hogy elkéstünk. Kimúlt, ugye? Nem látom, hogy lélegzene.
- Eléggé odavan, sajnos - feleltem. - De azt hiszem, van még benne élet. Ha sikerül kalciumot juttatni a vénájába, még magához térhet.
- Nagyon remélem, a mindenit - dörmögte Dan. -A legjobb tejelőim egyike. Mindig a jókkal
esik meg a baj.
- Legalábbis a tejláz. Tessék, fogja meg ezeket az üvegeket. - Kihúztam a fecskendősdobozt,
és egy vastag tűt választottam. Alig bírtam megfogni, mert ujjaimat megbénította az a sajátos dermedtség, amit az ember kora reggel érez, ha vérkeringése lomha, gyomra pedig üres. A víz mélyebb
volt, mintsem gondoltam, s az első lépésre befolyt a gumicsizmám szárán. Elakadt lélegzettel lehajoltam, és benyomtam hüvelykujjamat a nyaktövi gödörbe. A véna kinyomódott, s amikor belenyomtam a tűt, a vér melegen és sötéten végigfutott a kezemen. Kihalásztam a szárnyas szelepet a
zsebemből, benyomtam egy üveget az összekötő cső végébe, s a másik végét beillesztettem a tűbe.
A kalcium folyni kezdett a vénába.
Ott álltam a jeges patakban, véres ujjammal magasra tartottam az üveget, éreztem, hogyan
hatol be az eső a gallérom alá, s igyekeztem a sötét gondolatokat távol tartani magamtól, elfeledkezni mindazokról az ismerősökről, akik még mindig ágyban vannak, s akik csak akkor kelnek fel,
ha megszólal az ébresztőórájuk; aztán reggelinél elolvassák az újságot, és kocsival elmennek ké- 66 -
nyelmes bankjukba vagy biztosítóintézetükbe. Talán orvosnak kellett volna mennem - azok a szép
meleg hálószobában kezelik a betegeiket.
Kihúztam a tűt a vénából, és kidobtam a partra az üres üveget. Az injekciónak nem mutatkozott hatása. Fogtam a másik üveget, s további kalciumot nyomtam a bőr alá. Bármily hiábavalónak
látszik is, végigcsinálom a műveletsort. Mikor a bőr alatti injekciót kezdtem bedörzsölni, észrevettem, hogy a tehén szemhéja megremeg.
Megkönnyebbülés és izgalom bozsgott végig bennem. Felnéztem a farmerre, és elnevettem
magam:
- Még él, Dan. - Megpöcköltem a tehén fülét, s az állat tágra nyitotta a szemét. - Várjunk pár
percig, aztán próbáljuk hasmánt fordítani.
Negyedóra múlva dobálni kezdte a fejét, s én tudtam, hogy eljött az idő. Megragadtam a
szarvát és húztam, Dan pedig a hórihorgas fiával a lapockáját tolta. Nem sokra mentünk vele, de
többszöri együttes erőfeszítés után a tehén maga is megmozdult, és hasra feküdt. Mindjárt minden
rózsásabbnak látszott; ha egy tehén az oldalán fekszik, mindig a pusztulás érződik rajta.
Meglehetősen biztosra vettem, hogy meg fog gyógyulni, de nem hagyhattam ott a patakban
fekve. A tejlázas tehén napokig elfekszik, de az volt az érzésem, hogy ez itt hamarosan felkel. Úgy
döntöttem, hogy maradok még egy darabig.
A tehén, úgy látszik, nem élvezte a hideg vízben való fekvést, mert eltökélt kísérleteket tett,
hogy felálljon, de beletelt még egy félóra, s a fogam leküzdhetetlenül vacogott, mire végre talpra
kecmergett.
- Megáll az eszem! - mondta Dan. - Nem hittem volna, hogy még egyszer lábra áll. Igen jó
szert adhatott be neki.
- Kicsit gyorsabb, mint a jó öreg biciklipumpa - nevettem. Az intravénás kalcium látványos
hatása még mindig eléggé újdonság volt ahhoz, hogy lenyűgözzön. A tejlázas tehenek nemzedéken
át egyszerűen elpusztultak. Aztán a tőgy felfúvása sokat megmentett, de az igazi a kalcium volt mikor egy órán belül felálltak, mint ez is, mindig sikeres bűvésznek éreztem magam.
Felvezettük a tehenet a partra, s fenn a tetőn teljes erővel megcsapott a szél és az eső. A ház
csak százméternyire esett, arrafelé nyomakodtunk, elöl Dan és a fia vitte a borjút a kettejük közt kifeszített zsákban. Az apró jószág ide-oda himbálódzott, s forgatta a szemét erre a kemény világra,
amelybe megérkezett. Szorosan a nyomukban ment az aggódó anya, még mindig bizonytalan lábakon, de tőle telhetően igyekezett orrát a zsákba nyomni. Én hátul cuppogtam.
A tehenet egy meleg pajtában, térdig szalmában hagytuk. Már erőteljesen nyalogatta a borját. A ház tornácán a másik kettő kötelességtudóan levette a gumicsizmáját, s én, követve példájukat, mindegyik csizmából kiöntöttem vagy fél liter patakvizet. Mrs. Cooper kardos menyecske hírében állt, aki vaskézzel uralkodik Danen és a családján, de korábbi találkozásainkból az az érzésem
támadt, hogy Dannak nincs olyan nagyon rossz sora.
Most is így gondoltam, mikor megláttam a vaskos, de kellemes megjelenésű asszonyt, aki
éppen egy iskolába készülő kislány haját fonta copfba. A tűzhely fénylő rézedényei ropogó tüzet
tükröztek vissza, s a tiszta farmerotthon szaga mögött sülőfélben lévő, házilag füstölt szalonna illata
érződött.
Mrs. Cooper felszalajtotta az emeletre Dant és a fiát, hogy harisnyát váltsanak; aztán rám
szegezte nyugodt tekintetét, s nézte, hogyan csöpög belőlem a víz a linóleumpadlójára. Fejét csóválta, mintha haszontalan gyerek volnék.
- Le azzal a harisnyával - csattant rám - A kabátot is vegye le, és hajtsa fel a nadrágját, aztán
üljön ide, és törölje meg ezzel a haját. - Tiszta törülköző hullott az ölembe, s Mrs. Cooper fölém hajolt. - Nem kellene kalapot hordania?
- Sajnos, nem lelkesedem érte - motyogtam, s az asszony megint a fejét csóválta.
Forró vizet öntött a vízmelegítőből egy nagy lavórba, és mustárt tett hozzá egy félkilós dobozból.
- Tessék, dugja bele a lábát.
Virgoncan engedelmeskedtem parancsának, s önkéntelenül is felkiáltottam, mikor érintkezésbe kerültem a bugyborékoló keverékkel. Mrs. Cooper dühös pillantást vetett felém, s én ügyel- 67 -
tem rá, hogy lábam a lavórban tartsam. Ahogy ott ültem összeszorított foggal, gőzbe burkolva, egy
félliteres bögre teát nyomott a kezembe.
Régimódi kezelés volt, de hatásos. Mire félig kiittam a bögrét, úgy éreztem, mintha tűz
emésztene. A patakágyi didergés eltűnt, mikor Mrs. Cooper feltöltötte a lavórt egy újabb liter lobogó vízzel.
Ezután megfogta a széket és a lavórt, és körbepördített, míg az asztal mellé nem fordultam,
még mindig vízbe áztatva lábamat. Dan és a gyerekek már a reggelijüket ették, s előttem is ott állt
egy tányéron két tojás, egy jó darab szalonna és több kolbászka. Már eléggé megtanultam a völgységi szokásokat, hogy evés közben hallgassak; mikor megérkeztem a körzetbe, úgy véltem, az én
kötelességem, hogy a vendégszeretetet könnyed társalgással viszonozzam, de az egymással váltott
kérdő pillantások csakhamar elhallgattattak.
Így hát most minden teketória nélkül nekiestem az ételnek, de az első falatnál majdnem
megszegtem új szabályomat. Most kóstoltam először yorkshire-i házi kolbászt, s nehéz volt elfojtani a lelkes kiáltást, amely más körökben természetes lett volna. De Mrs. Cooper figyelt a szeme sarkából, s észre kellett vennie elragadtatott arckifejezésemet. Kényelmesen felállt, odahozta a serpenyőt, s még néhány párat gördített a tányéromra.
- Múlt héten öltünk disznót - mondta, s kinyitotta a kamra ajtaját. Láttam a darabolt hússal,
oldalassal, májjal megrakott tálakat, a hússal töltött pástétomos kosarak hosszú sorát, halvány
aranykérgükön fénylő kocsonyával.
Befejeztem az evést, felvettem a Dantől kölcsönzött vastag pár harisnyát és a száraz cipőmet. Már indulni készültem, mikor Mrs. Cooper a hónom alá dugott egy csomagot. Tudtam, hogy
további kamrai kóstolókat tartalmaz, de Mrs. Cooper tekintete elnémított. Csak pár szó köszönetet
motyogtam, s kimentem a kocsihoz.
A toronyóra negyed tízet ütött, mikor megérkeztem a Skeldale House-hoz. Jól éreztem magam kimelegedve, tele remek ennivalóval s a tehén gyors magához térésének kellemes emlékével. S
ott volt a csomagom a hátsó ülésen - mindig szerencsésnek mondhattam magam, ha disznóölés után
kerültem valamelyik farmra, mert a vendégszerető farmerek rendszerint megajándékoztak valamivel, de ezek a kolbászkák felejthetetlenek voltak.
Egy ugrással vettem a rendelő lépcsőit, s végigügettem a folyosón, de amikor befordultam a
sarkon, megtorpantam: Siegfried állt ott, mereven, hátát a falnak nyomva. Vállán egy hosszú, hajlékony bőrszonda lógott. Közöttünk volt az iroda félig nyitott ajtaja, s Miss Harbottle világosan látható volt az íróasztala mögött.
Vidáman integettem:
- Helló, helló, mégy egy fuldoklóhoz?
Siegfried arca kínosan megrándult, kezét intően felemelte. Aztán osonni kezdett az ajtó előtt,
lábujjhegyen egyensúlyozva, mint egy kötéltáncos. Már túljutott az ajtón, s teste feszült izmai felengedtek, mikor a himbálódzó szonda rézvége nekicsattant a falnak, s mintegy válaszul felhangzott
Miss Harbottle szögletéből az ismerős moraj. Siegfried egyetlen kétségbeesett pillantást vetett rám,
és megroggyant vállal lassan bement a szobába.
Ahogy elnéztem, álmélkodva eltűnődtem azon, hogyan alakultak a dolgok a titkárnő megérkezése óta. Most már nyílt háború folyt, s az életet még érdekesebbé tette figyelni a két fél taktikáját.
Eleinte úgy látszott, hogy Siegfried könnyedén nyer. Ő volt a munkaadó, s Miss Harbottle
tehetetlennek tűnt obstruktív stratégiájával szemben. De Miss Harbottle harcos volt, mégpedig ötletes harcos, s én bámulattal néztem, hogyan használja fel a rendelkezésére álló fegyvereket.
Az elmúlt héten neki fújtak kedvező szelek. Úgy fárasztotta Siegfriedet, mint gyakorlott
horgász a lazacot, ismételten odahozta az íróasztalához, hogy jelentéktelen kérdésekre válaszoljon.
Torokköszörülése dühös ugatássá alakult át, áthatolt az egész házon. S új fegyverre is szert tett: papírdarabokra felírta Siegfried írnoki szamárságait; a helyesírási hibákat, a téves összeadásokat, a
hibás bejegyzéseket - valamennyit hűségesen lemásolta.
Miss Harbottle munícióként használta ezeket a cédulákat. Sose vette elő őket, mikor lanyha
volt az üzletmenet és munkaadója a rendelőben téblábolt. Akkorra tartogatta, mikor Siegfried nyomás alá került; olyankor orra alá dugott egy cédulát, és megkérdezte:
- 68 -
- Ez mi?
Ezt mindig kifejezéstelen arccal tette, s nem tudhatta az ember, mennyi gyönyörűsége telik
benne, hogy Siegfried sunyít, mint a megvert állat. De a befejezés ugyanaz volt - Siegfried motyogva magyarázkodott és mentegetőzött, Miss Harbottle pedig diadalmas igazságérzettől sugározva kijavította a bejegyzést.
Utánanéztem Siegfriednek a félig nyitott ajtón, amint bement a szobába. Tudtam, hogy vár
rám a reggeli körút, de lebéklyózott a beteges kíváncsiság. Miss Harbottle élénken és célszerűen
egy bejegyzést ütögetett a tollával, Siegfried pedig egyik lábáról a másikra állt, és motyogva válaszolt. Többször sikertelenül megpróbált elmenekülni, s ahogy múlott az idő, láttam, hogy nem sokáig bírja már. Fogát összeszorította, szeme kigúvadt.
Megszólalt a telefon, s a titkárnő vette fel. Munkaadója ismét az ajtó felé igyekezett, de ő
boldogan utánaszólt:
- Brent ezredes keresi.
Siegfried úgy fordult meg, mint az alvajáró. Az ezredes, egy versenyló-tulajdonos, régóta
púp volt a hátunkon a panaszaival s állandó kérdezősködésével meg vizsgálódásával. Az ő telefonhívásától nagy valószínűséggel felment a vérnyomásunk.
Láttam, hogy ma is ez történik. Múltak a percek, és Siegfried arca mind vörösebbé vált. Elfulladt hangon felelgetett, végül már-már kiabálva. Végezetül lecsapta a kagylót, és zihálva az íróasztalra támaszkodott.
S akkor - alig akartam hinni a szememnek - Miss Harbottle kihúzta a fiókot, amelyben a papírdarabokat tartotta. Előhalászott egyet, köhögött, és Siegfried orra alá tartotta.
- Ez mi? - kérdezte.
Ellenálltam a vágynak, hogy lehunyjam a szemem, s rémülten figyeltem. Néhány másodpercig nem történt semmi, a feszültséggel teli csendben Siegfried teljesen mozdulatlanul állt. Aztán
eltorzult az arca, s karjának kaszáló mozdulatával kikapta a cédulát a titkárnő kezéből, és vad buzgalommal darabokra tépte. Egy szót sem szólt, de tépdesés közben előrehajolt az íróasztal felett, és
szikrázó szemei egyre közeledtek Miss Harbottle-hoz, aki lassan tologatta hátra a székét, míg neki
nem szorult a falnak.
Döbbenetes kép volt, Miss Harbottle kissé nyitott szájjal hátrafeszült, festett fürtjei rémülten
lobogtak, Siegfried pedig közel tolva dúlt vonásait az övéhez, még mindig eszelős erővel tépkedte a
papírdarabot. A jelenet azzal ért véget, hogy Siegfried, minden erejét beleadva mozdulatába, mint a
gerelyvető, a papírkosár felé hajította az összetépett cédulát. Az lágyan, mint a konfetti hulldogált
alá a kosárba s a kosár mellé, és Siegfried, még mindig szótlanul, maga köré tekerte a szondát, és
kiment a szobából.
A konyhában Mrs. Hall kinyitotta a csomagot, és kivett egy pástétomos kosárkát, egy darab
májat és egy füzérre valót a finom kolbászból. Vizsgálódó szemmel nézett rám:
- Úgy látom, ma nagyon meg van elégedve magával, Mr. Herriot.
Nekidőltem a tölgyfa almáriumnak.
- Igen, Mrs. Hall, éppen elgondolkodtam valamin. Biztosan nagyon jó lehet egy praxis főnökének lenni, de segédorvosnak lenni se rossz.
24.
Rosszul kezdődött a nap. Tristant tetten érte a bátyja, mikor hajnali négykor hazatért a Harangozók Kirándulásáról.
Az esemény évente megismétlődött: egy buszrakomány környékbeli templomi harangozó kiruccant Morecambe-be. Nagyon kevés időt töltöttek azonban a tengerparton, s amikor éppen nem az
egyik fogadóból a másikba vándoroltak, akkor a magukkal hozott láda söröknek estek neki.
Mikor a hajnali órákban begördült a busz Darrowbyba, utasainak nagy része eszméletlen
volt. Tristant, a társaság megbecsült vendégét kirakták a Skeldale House mögött, a hátsó úton.
Tristan erőtlenül integetett a távozó busz után, de az ablakon vakon kibámuló arcok nem viszonozták üdvözlését. Végigtántorgott a kerti ösvényen, s rémülten látta, hogy Siegfried szobájában ég a
- 69 -
villany. Nem volt menekvés, s amikor kérdőre vonták, hogy hol járt, többször is megpróbálta kimondani a Harangozók Kirándulását, sikertelenül.
Siegfried látta, hogy csak az idejét fecsérli, s eltette haragját reggelre. Ekkor mesélte el nekem Tristan a történetet - épp mielőtt bátyja bejött az ebédlőbe, s nekiesett.
De mint mindig, az ügy jobban megviselte Siegfriedet: homlokát ráncolva s a kiabálástól rekedten indult el körútjára. Távozása után tíz perccel Tristan már vidáman üldögélt Boardman kuckójában, s Boardman kuncogva élvezte a legújabb illetlen történeteket.
Az öregember sokkal vidámabbá vált, mióta Tristan hazajött; sok időt töltöttek kettesben a
félhomályban, ahol az apró ablakon beszivárgó fény éppen csak megvilágította a rozsdás szerszámok sorát s a falról letekintő Bairnsfather-karikatúrákat. Boardman rendszerint zárva tartotta a kuckót, és nem fogadott vendéget, de Tristant mindig szívesen látta.
Arra jártomban gyakran bekukucskáltam, s láttam, amint Tristan nagyokat szív a cigarettából, Boardman pedig csak mondja-mondja.
- Hat hete vótunk a lövészárokban. A franciák tőlünk jobbra vótak, a skótak balra... - Vagy: Szegény Fred - egyik pillanatban ott állt mellettem, a másikban meg mán odavót. Még egy árva
gombját se találtuk meg...
Ma reggel Tristan nagy hangon üdvözölt, s megint csodáltam ellenálló képességét s a tehetségét, hogy mint a fűzvessző, meg tud hajolni a balsors szelében, aztán sértetlenül visszacsapódik.
Két jegyet mutatott fel.
- Falusi bál ma este, Jim, és garantálom, jó mulatság lesz. Néhányan eljönnek a kórházbeli
hárememből is, tehát gondoskodni tudok rólad. És ez még nem minden - ide nézz. - Bement a lószerszámos kamrába, felemelt egy meglazult deszkát, s elővett egy üveg sherryt. - Jut majd egy pofa
ital két forduló között.
Nem kérdeztem, honnan való a jegy meg a sherry. Szerettem a falusi bálokat. A zsúfolt termet, egyik végében a háromtagú zenekarral - zongorával, dobbal, nyikorgó hegedűvel -, a másik
végében a büfében buzgólkodó idősebb hölgyekkel. Nagy pohár tejek, szendvicshalmok, sonka, házi kocsonya, gyümölcsös piskóta tejszínhabbal megpúpozva.
Aznap este Tristan elkísért az utolsó vizitemre, s a kocsiban csak a bálról beszélgettünk.
Egyszerű esethez hívtak - egy fertőzött szemű tehénhez, de a farm messze volt; a Völgység egyik
hegyi falujában, s mire végeztünk, szürküllött. Jól éreztem magam, minden olyan világosan és jelentőségteljesen kirajzolódott. Az egyetlen üres, szürke köves utca, az utolsó vörös sávok az égbolton, a körbefogó dombok sötétlilája. Nem fújt szél, de lágy lehelet jött a csendes láp felől, édesen,
frissen, teli ígérettel. A házak között mindenütt érezni lehetett a fafüst pezsdítő szagát.
Visszaérkezve a rendelőbe, nem találtuk ott Siegfriedet, de a kandallópárkányra feltámasztva egy üzenet várta Tristant. Ennyit mondott csak: „Tristan, menj haza: Siegfried.”
Ez megtörtént korábban is, mivel mindennek szűkében voltunk a Skeldale House-ban, kiváltképp ágynak és takarónak. Ha váratlan vendég érkezett, Tristant elküldték, hogy lakjon az anyjánál Brawtonban. Rendesen szó nélkül felült egy vonatra, de a mai este más volt.
- Az istenit! - mondta. - Biztosan itt alszik valaki, s persze nekem kell eltűnnöm. Remek; jó
elrendezés, mondhatom. és nem kedves ez a levél? Mit számít, hogy én esetleg valami magánprogramot csináltam? Ó nem! Engem meg sem kérdeznek, hogy nem alkalmatlan-e, ha el kell mennem.
Csak „Tristan, menj haza”. Udvarias és figyelmes, igaz?
Nem szokta magát ennyire felheccelni. Próbáltam lecsillapítani:
- Ide figyelj, Triss, jobb, ha kihagyjuk ma ezt a bált. Lesz még elég.
Tristan ökölbe szorította a kezét.
- Miért tűrjem el, hogy így löködjön? - füstölgött. - Én is ember vagyok, vagy nem? Megvan
a magam élete, és közlöm veled, hogy nem megyek ma este Brawtonba. Úgy rendeztem el, hogy
bálba megyek, és ha a fene fenét eszik is, bálba fogok menni.
Ez harcias beszéd volt, de bennem feltámadt az aggodalom.
- Várj csak. És Siegfried? Mit mond, ha hazajön és itt talál?
- Siegfried menjen a fenébe! - mondta Tristan. Ennyiben hagytam.
Siegfried akkor jött haza, mikor mi az emeleten átöltöztünk. Én értem le elsőnek, s ott találtam a tűz mellett. Olvasott. Nem szóltam, csak leültem és vártam a robbanást.
- 70 -
Néhány perc múlva bejött Tristan. Gondosan választott szerény ruhatárából, és nagyon elegáns volt sötétszürke öltönyében, lecsutakolt arca világított gondosan fésült haja alól, és tiszta gallért viselt.
Siegfried felnézett a könyvéből, és elvörösödött.
- Mi a fészkes fenét csinálsz te itt? Megmondtam, hogy menj el Brawtonba. Joe Ramage jön
ma este.
- Nem tudtam elmenni.
- Miért nem?
- Nincs vonat.
- Mit jelent az, hogy nincs vonat?
- Pontosan azt - nincs vonat.
A szóváltástól elfogott a szokásos feszültség. A párbeszéd kezdte felvenni megszokott képletét: Siegfried felbőszül, arca vörös; öccse kifejezéstelen, tompa hangon válaszol, védelmi harcot
vív a hosszú gyakorlat adta ügyességgel.
Siegfried visszaroskadt a székébe, pillanatnyilag tanácstalanul, de a szeme sarkából figyelte
az öccsét. Az elegáns öltöny, a lenyalt frizura, a fényes cipő még ingerültebbé tette.
- Rendben van - mondta hirtelen. - Még talán jó is, hogy maradsz. Szeretném, ha megcsinálnál valamit. Nyisd fel a vérömlenyt Charlie Dent disznajának a fülén.
Ez bombaként robbant. Charlie Dent disznajának a füléről nem szoktunk beszélni.
Néhány héttel ezelőtt maga Siegfried ment ki a városszéli utcában fekvő kisbirtokra, hogy
megvizsgáljon egy dagadt fülű disznót. Vérömleny volt a fülkagylóján, melynek egyetlen gyógymódja a felszúrás, de valamilyen oknál fogva Siegfried nem végezte el a munkát, hanem engem
küldött ki másnap.
Nem értettem a dolgot, legalábbis eleinte. De amikor bemásztam a disznóólba, felemelkedett
a szalmáról egy akkora koca, amekkorát még életemben nem láttam, és dühösen felhorkanva, hatalmas száját kitátva nekem rohant. Nem vitatkoztam vele. Vagy tíz centivel a disznó orra előtt sikerült feljutnom a falra és átszökkennem a kijáróba. Ott álltam, mérlegelve a helyzetet, s töprengve
néztem gonosz, apró vörös szemeit, habzó száját, hosszú sárga fogait.
Rendszerint rá se hederítettem, ha a disznók rám horkantak vagy rám röfögtek, de ez itt komoly szándékot sejtetett. Mialatt azonban tűnődtem, mi legyen a következő lépés, a disznó dühösen
felbömbölt, felágaskodott a hátsó lábára, s át akart jutni a falon, hogy elérjen. Gyorsan döntöttem.
- Sajnos nincs velem a szükséges műszer, Mr. Dent. Majd eljövök valamelyik nap, és felnyitom a fülét. Nem komoly dolog - apró műtét. Viszontlátásra.
Ennyiben hagytuk a dolgot, és senki sem igyekezett felemlíteni mostanáig.
Tristan megdöbbent:
- Azt akarod, hogy ma este odamenjek? Szombat este? Biztosan jó más időpont is. Bálba készülök.
Siegfried keserűen mosolygott széke mélyéből.
- Most kell elvégezni. Ez parancs. Utána elmehetsz a bálba.
Tristan mondani akart valamit, de tudta, hogy máris csaknem túlfeszítette a húrt.
- Rendben - mondta. - Megyek és elintézem.
Méltóságteljesen kivonult a szobából, Siegfried újra könyvébe mélyedt, én pedig a tűzbe
meredtem, azon tűnődve, hogyan fog Tristan ezúttal boldogulni. Nagyon találékony fiú volt, de
most nehéz próbának nézett elébe.
Tíz perc múlva visszatért. Siegfried gyanakodva nézett rá.
- Felnyitottad azt a fület?
- Nem találtam meg a helyet. Biztos rossz címet adtál. Azt mondtad, 98-as szám.
- 89, és te is nagyon jól tudod, hogy az. Most menj vissza, és végezd el a munkád.
Az ajtó becsukódott Tristan mögött, s én megint vártam. Tizenöt perc múlva újból kinyílt, és
megjelent Tristan meglehetősen diadalmas képpel. Bátyja felnézett a könyvből.
- Megcsináltad?
- Nem.
- Miért nem?
- 71 -
- Az egész család moziba ment. Szombat este van, ha nem tudnád.
- Nem érdekel, hogy hol a család. Menj be a disznóólba, és szúrd fel azt a fület. Na indulj, és
most már végezd el a munkát.
Tristan megint elvonult, s kezdődött az új virrasztás. Siegfried egy szót sem szólt, de éreztem, hogy nő a feszültség. Eltelt húsz perc, s Tristan megint csatlakozott hozzánk.
- Felnyitottad a fülét?
- Nem.
- Miért nem?
- Töksötét van odabenn. Hogy képzeled, hogy ott dolgozni lehet? Csak két kezem van,
egyikben a kést tartom, a másikban a lámpát. Mivel fogjam a fülét?
Siegfried eddig erősen uralkodott magán, de most felrobbant.
- Elég volt a nyavalyás kifogásaidból! - ordította a székéből felpattanva. - Nem érdekel, hogyan, de istenemre mondom, még ma este felnyitod annak a disznónak a fülét vagy végeztem veled!
Most eridj a fenébe, és ne gyere vissza, míg nem végeztél!
Vérzett a szívem Tristanért. Rossz lapot osztottak neki, s nagy ügyességgel játszotta meg, de
most már nem maradt semmije. Néhány pillanatig szótlanul állt az ajtóban, azután megfordult, és
kiment.
Hosszú óra következett. Siegfried élvezni látszott a könyvét, s jómagam is megpróbáltam
olvasni, de nem fogtam fel a szavak jelentését, s megfájdult a fejem attól, hogy nézem őket. Jólesett
volna fel-alá járkálni a szőnyegen, de ezt Siegfried jelenlétében aligha tehettem volna. Már éppen
úgy határoztam, hogy elnézést kérek és kimegyek sétálni, mikor meghallottam, hogy nyílik a külső
ajtó s Tristan végigjön a folyosón.
Egy pillanattal később belépett a végzet embere, de az átható disznószag előtte nyomult be a
szobába, s amikor odament a tűzhöz, csípős hullámokban tarajozódott körülötte. Csinos öltönyét,
tiszta gallérját, arcát és haját bőséges disznótrágya borította. Nadrágja fenekére nagy folt jutott belőle, de ő viharvert külseje ellenére is megőrizte nyugalmát.
Siegfried sietősen hátralökte székét, de arckifejezése nem változott.
- Felnyitottad azt a fület? - kérdezte csendesen.
- Igen.
Siegfried megjegyzés nélkül újra könyvébe temetkezett. Úgy látszott, hogy az ügy le van
zárva, s Tristan egy kis ideig bátyja lehajtott fejét nézte, majd megfordult, és kivonult. De a disznóól szaga még távozása után is úgy lebegett a szobában, mint egy felhő.
Később a Hajcsárban elnéztem Tristant, amint a harmadik korsó sörét issza. Átöltözött, s ha
nem is volt a megjelenése olyan imponáló, mint az este legelején, de legalább tiszta és csupán enyhén disznószagú volt. Még nem kérdeztem semmit, de szemében már kezdett csillogni a régi fény.
Odamentem a söntéspulthoz, s kértem magamnak a második pikolót, Tristannak a negyedik korsót,
majd mikor letettem a poharakat az asztalra, úgy gondoltam, hogy talán most már eljött az ideje.
- No, mi történt? - kérdeztem.
Tristan mély megelégedéssel nagyot húzott a söréből, és rágyújtott egy cigarettára. - No,
szóval, Jim, az egész elég könnyű műtét volt, de az elején kezdem. Képzelheted, mikor ott álltam
egymagamban a disznóólnál, töksötétben, s az a rohadt nagy disznó csak röfögött és hörgött a fal
másik oldalán. Mondhatom, nem éreztem magam valami jól. Képébe világítottam a lámpával, ő
meg felugrott, és nekem rohant ordítva, mint egy oroszlán, és mutogatta a koszos sárga fogait. Már
azon voltam, hogy feladom és nyomban hazamegyek, de eszembe jutott a bál meg minden, s hirtelen elhatározással átugrottam a falon. Két másodperc múlva a hátamon feküdtem. Bizonyára nekem
rohant, de nem látott eléggé, hogy belém harapjon. Csak egy kaffantást hallottam, szörnyű súlyt
éreztem a lábamnak ütődni, s már feküdtem is. Hát, szóval, ez furcsa dolog, Jim. Tudod, nem vagyok erőszakos fickó, de ahogy ott feküdtem, minden félelmem elmúlt, s nem éreztem mást, csak
hideg gyűlöletet a rohadt állat iránt. Benne láttam minden bajom okát, s mielőtt még tudtam volna,
mit csinálok, talpon voltam, s rugdostam a seggét körbe-körbe az ólban. És tudod, a disznó nem tanúsított semmi ellenállást. A szíve mélyén gyáva volt.
Még mindig nem láttam tisztán.
- De a füle - hogyan sikerült felnyitnod a vérömlenyt?
- 72 -
- Semmi probléma, Jim. Elvégezte helyettem.
- Csak nem azt akarod mondani...
- Igen - mondta Tristan, s a lámpa felé emelve korsóját, a mélyén lebegő apró, idegen testeket tanulmányozta.
- Igen, csakugyan nagy szerencsém volt. Mikor ott a sötétben csatáztunk, a disznó nekirohant a falnak, s maga fakasztotta ki. Mégpedig nagyon szépen.
25.
Hirtelen ráébredtem, hogy itt a tavasz. Március vége felé jártunk, s én birkákat vizsgáltam
egy hegyi akolban. Lefelé jövet, egy kis fenyőerdő szélárnyékában háttal nekitámaszkodtam egy
fának, s egyszerre tudatosult bennem a zárt szemhéjaimat melegítő napfény, a pacsirták zajongása, a
szél tompa tengerzúgása fenn, a magas ágak között. És bár a hó még hosszú pásztákban húzódott
végig a falak mögött s a fű élettelen és télsárgította volt, érződött a változás, már-már felszabadulás,
mert öntudatlanul teknőchéjjal vettem körül magam a vashónapok, a kíméletlen hideg ellen.
Nem volt ez meleg tavasz, csak száraz, az éles szelek végigborzolták a hóvirágok fehér fejét
és megdöntötték a nárciszokat a falu közterén. Áprilisban az út menti rézsűk élénken sárgállottak a
kankalinoktól.
És áprilisban jött a bárányellés időszaka is. Nagy árhullámként jött az állatorvos évének legelevenebb és legérdekesebb szakasza, az éves körforgás csúcspontja, s mint mindig, most is akkor
jött, mikor a legjobban lefoglalt a többi munkánk.
Tavasszal a jószág megérzi a hosszú tél hatását. A tehenek hónapokon át állnak ugyanazon a
pár lépésnyi istállórészen, s nagy szükségük van már zöld fűre és a hátukat sütő napra, borjaik pedig
nagyon kevéssé tudnak ellenállni a betegségeknek. S éppen mikor azon töprengünk, hogyan győzzük a köhögést, megfázást, tüdőgyulladást és acetonaemiát (az aceton felszaporodása a vérben), elért a hullám.
A furcsa az, hogy az év tíz hónapjában a birkák alig játszanak szerepet az életünkben. Egyszerűen gyapjas jószágok fenn a hegyoldalon. De a maradék két hónapban csaknem minden mást
kiszorítanak.
Először jönnek a korai bajok, a vemhességi toxémiák (a vemhesség következtében a vérben
felszaporodnak a méreganyagok), a méhsüllyedések. Aztán egy rohamban az ellés, utána a kalciumhiány, a szörnyű, üszkös masztitisz, amelytől a tőgy feketévé válik és lefoszlik; és a bárányokra
támadó betegségek - a mozgászavarral járó agyvelői tünetek, lágyvesebetegség, dizentéria. Aztán
lassul az ár, majd erecskévé csökken, s május végére már csaknem kiszárad. A birkák ismét gyapjas
jószágok a hegyoldalon.
De az első évben lebilincselt ez a munka, s lebilincsel azóta is. Úgy éreztem, a bárányellés
ugyanolyan pezsdítő és érdekes, mint a borjazás, nehéz fizikai erőfeszítés nélkül. Annyiban rendszerint kényelmetlen volt, hogy a szabadban kellett levezetni: vagy szalmabálákból és léckapukból
rögtönzött huzatos aklokban, vagy még többször kinn a legelőn. A farmereknek, úgy látszik, nem
jutott eszébe, hogy a juh szívesebben hozná világra családját valami meleg helyen, vagy hogy az
állatorvos esetleg nem élvezi, ha órák hosszat ingujjban kell térdelnie a szakadó esőben.
De maga a munka olyan könnyű volt, mint a pihe. A borjazás komplikációinak kiigazítása
terén szerzett tapasztalataim után öröm volt ezeket a kis jószágokat kezelni. A bárányok rendszerint
kettesével, hármasával születnek, s néha csudálatos kavarodások támadhatnak; fejek és lábak összegubancolódnak a nagy igyekezetben, hogy elsőnek jöjjenek ki, s az állatorvos dolga, hogy, szétválassza őket és eldöntse, melyik láb melyik fejhez tartozik. Kéjelegtem ebben. Jóleső változatosságot
jelentett, hogy most az egyszer erősebb és nagyobb vagyok a páciensemnél, de nem éltem vissza
ezzel az előnnyel; azóta sem változott meg a véleményem, amire akkor jutottam: juhelletésnél két
dologra kell ügyelni - a tisztaságra és a kíméletes bánásmódra.
És a bárányokra. Minden fiatal állat vonzó, de a bárány mértéken felül elragadó. Eszembe
jutnak emlékek, egy keservesen hideg este, mikor ikreket segítettem világra egy széltépte hegyoldalon; a bárányok görcsösen rázták a fejüket, s egyikük perceken belül feltápászkodott, és tántorogva,
térdroggyantva elindult a tőgy felé, a másik meg elszántan követte térden csúszva.
- 73 -
A juhász, akinek vörös, viharvert arca csaknem eltűnt a füléig magára húzott kabátban, halkan felkuncogott:
- Hunnan a fenébül tuggyák?
Ezerszer látta ugyanezt, s mégis csodálkozott. Akárcsak én.
Egy másik emlék: kétszáz bárány egy akolban, egy meleg délután lágyvese-betegség ellen
oltottuk őket, s nem tudtunk beszélgetni a bárányok vékony hangú tiltakozása s a kívül aggodalmasan keringő, csaknem száz juh szüntelen mély bégetése miatt. El nem tudtam képzelni, hogyan választják majd ki ezek a juhok a magukét a csaknem azonos apró jószágok ekkora tömegéből. Órákba fog telni.
Mintegy huszonöt másodpercbe telt. Mikor befejeztük az oltást, kinyitottuk az ajtókat, s a
kiözönlő bárányokat a kétségbeesett anyák összehangolt rohama fogadta. Eleinte süketítő volt a
lárma, de gyorsan alkalmi bégetésekké halkult, ahogy az utolsó elkóboroltakat is megtalálták. Aztán
szépen, párokra szakadozva, a nyáj nyugodtan elindult a legelő felé.
Májusban és kora júniusban a világom melegebbé és lágyabbá vált. Elült a hideg szél, s a levegőben, amely üde volt, mint a tenger, a legelőket tarkító sok ezer vadvirág enyhe illata szállt.
Időnként igazságtalanságnak látszott, hogy fizetést kapjak a munkámért, azért, hogy útnak indulok
kora reggel, mikor a földek ragyognak az első halvány napfénytől, s a magas tetőkön még mindig
ködfoszlányok lebegnek.
A Skeldale House-ban a lilaakácvirágok zendülése robbant ki: benyúltak a nyitott ablakokon, s reggelente, amikor borotválkoztam, beszívtam a tükör mellett csüggő, hosszú fürtök szédítő
illatát. Az élet idilli volt.
Csak egy mozzanat zavarta meg: elkövetkezett a lovak ideje. A harmincas években még
mindig elég sok ló volt a farmokon, bár a traktorok figyelmeztető lélekharangja már megszólalt. A
Völgység aljában fekvő farmokon, amelyekhez elég sok szántóföld tartozott, az istállók már félig
üresek voltak, de maradt még elég ló ahhoz, hogy kényelmetlenné tegyék a májust és júniust. Ilyenkor végeztük el a herélést.
Ezt megelőzte az ellés, és meglehetősen köznapi látvány volt a kanca, amint csikaja mellette
üget vagy elnyúlik a földön, míg anyja füvet csipked. Ha manapság egy igáslovat látnék a
csikajával a mezőn, megállnék a kocsival, hogy jobban megnézzem.
Ott volt az összes elletéssel kapcsolatos munka: a kanca kitisztítása, a csikó farkának kurtítása, az újszülött betegségeinek kezelése - ízületi gyulladások, visszamaradt magzatszurok. Kemény
és érdekes munka volt, de mikor az idő felmelegedett, a farmerek heréltetni akarták az egyéves csikókat.
Nem szerettem ezt a munkát, s mivel akár százra is sor került, beárnyékolta az első tavaszt s
még sok elkövetkezőt is. Nemzedékeken át úgy csinálták, hogy pányvát vetettek a lóra, és megkötözték, mint a sütésre előkészített csirkét. Kissé vesződséges eljárás volt, de az állatot tökéletesen
megfékezték, s az ember a munkájára összpontosíthatott. Mire azonban én végeztem az egyetemen,
mind divatosabbá vált az álló helyzetben való herélés. Ez pedig egyszerűen annyiból állt, hogy egy
orra csavarandó nyeles hurkot, pipát illesztettek a ló felső ajkára, helyi érzéstelenítést fecskendeztek
mindkét herébe, s aztán nekiláttak. Kétségtelenül sokkal gyorsabban ment.
A nyilvánvaló hátránya az volt, hogy az állatorvost és segítőit tízszer annyira fenyegette a
sérülés veszélye, de a módszer ennek ellenére gyorsan népszerűvé vált. Egy Kenny Bright nevű helyi farmer, aki haladó gondolkodásúnak tartotta magát, kezdte bevezetni a körzetben. Felkérte
Farley őrnagyot, a lóspecialistát, hogy egyik csikóján mutassa be a módszert, s a farmerek nagy
számban összegyűltek nézőközönségnek. Kenny önelégülten, fontossága tudatában tartotta a pecket,
és szélesen mosolygott a társaságra, miközben pártfogoltja fertőtleníteni készült az operáció helyét.
Mihelyt azonban az őrnagy hozzáért fertőtlenítőjével a herezacskóhoz, a csikó felágaskodott, s
mellső lábával nagy reccsenéssel Kenny fejére vágott. Kennyt egy kapun vitték el, betört fejjel, és
hosszú időt töltött kórházban. A többi farmer heteken át nevetett rajta, de az esemény nem riasztotta
vissza őket. Az álltában herélés elterjedt.
Azt mondtam, hogy gyorsabb volt. Igen, ha minden simán ment, de olykor a csikó rúgott
vagy ránk dőlt, vagy teljesen megvadult. Tíz eset közül kilenc könnyen ment, a tizedik valóságos
- 74 -
rodeo volt. Nem tudom, mennyi szorongást épített ki a dolgok ilyetén állapota a többi állatorvosban,
de én a herélés reggelén tagadhatatlanul teli voltam feszültséggel.
Persze részben azért, mert nem voltam; nem vagyok és soha nem is leszek lovas ember. A
kifejezést nehéz meghatározni, de meggyőződésem, hogy a lovas ember vagy annak születik, vagy
kora gyerekkorában szerzi meg a képességet. Tudtam, hogy nem érdemes a húszas éveim közepe
táján belefogni. Ismertem a lóbetegségeket, úgy éreztem, eredményesen gyógyítok beteg lovakat, de
az igazi lovas embernek az a hatalma, amellyel képes lecsillapítani, megnyugtatni egy állatot és értelmileg uralkodni rajta, reménytelenül távol állt tőlem. Még csak ámítani sem próbáltam magam.
Kár, hogy így van, mert a ló kétségtelenül érzi ezt. A tehén egészen más eset, annak nem
számít sem ez, sem az; ha a tehén meg akar rúgni, meg is fog rúgni, fütyül rá, hogy szakember vagyok-e vagy sem. De a lovak tudják.
Így hát azokon a reggeleken sohasem csapott magasra bennem a harci kedv, míg vezettem a
kocsit, s a műszereim a hátsó ülésen egy zománcozott tálcán csörömpöltek és gurultak. Vad lesz
vagy nyugodt? Milyen nagy lehet? Hallottam könnyedén nyilatkozni arról, mennyivel jobban szeretik egyesek a nagy lovakat - a kétévesekkel sokkal könnyebb, mondták, az ember jobban meg tudja
fogni a heréjüket. De bennem nem volt soha semmi kétség. Én a kicsiket szerettem, annál jobb, minél kisebbek.
Egy reggel, az évad csúcspontján, mikor már kezdett elegem lenni a lovakból, Siegfried kifelé menőben odaszólt:
- James, van a White Cross-i Wilkinsonéknál egy hasdaganatos ló. Menj és vedd le, ha lehet
még ma, ha nem, csináld meg, amikor neked alkalmas, rád bízom.
Némileg zúgolódva, hogy a sors az évszakos feladatokat még megfejelte valamivel, kifőztem egy szikét, daganatkanalakat és fecskendőt, s a tálcámra tettem a helyi érzéstelenítőszerrel, a
jóddal és a tetanusz elleni savóval egyetemben.
Mögöttem a baljósan csörgő tálcával kikocsiztam a farmra. Ebben a zajban mindig valami
fenyegető felhangot éreztem. Eltűnődtem a lovon - lehet hogy csak egyéves, azokon néha kifejlődik
olyan kis nyeles daganat, amit a farmerek fityegőnek neveznek. A tíz kilométeres úton sikerült kialakítanom egy lágy szemű, lógó hasú, túl hosszú szőrű kiscsikó megnyugtató képét; nehezen vészelte át a telet, alighanem tele van gilisztával - mi több, rogyadozik a lába a gyengeségtől.
Wilkinsonéknál nagy csend fogadott. Az udvar üres volt, leszámítva egy tíz év körüli legénykét, aki nem tudta, hol a főnök.
- És a ló hol van? - kérdeztem.
A fiú az istálló felé mutatott.
- Odabenn.
Bementem. Az istálló végén magas, nyitott tetejű boksz állt, fafalait vasráccsal toldották
meg a tetején, s bentről mély torokhangú nyihogást és horkantást hallottam, majd egy sor roppant
döngést a boksz oldalán. Megdermedtem. Az odabenn nem kiscsikó.
Kinyitottam a felső fél ajtót, s bentről egy hatalmas állat nézett le rám; nem tudtam, hogy ló
ilyen nagyra nőhet; egy pej mén, büszkén ívelt nyakú, s a patái akkorák, mint egy aknafedél. Lapockáin és combján vonagló izomkötegek ragyogtak, s amikor megpillantott, hátrasunyta a fülét,
kifordította a szeme fehérjét, és vadul belerúgott a falba. Félméteres forgács repült magasan a levegőbe, mikor a hatalmas patkó nekivágódott a deszkának.
- Szent isten! - sóhajtottam, és gyorsan becsuktam a fél ajtót. Háttal nekitámaszkodtam, és
hallgattam a szívem kalapálását.
A gyerekhez fordultam.
- Hány éves ez a ló?
- Elmúlt hat, uram.
Megpróbáltam higgadtan gondolkodni. Hogyan lehet elbánni egy ilyen emberevővel? Ekkora lovat még sohasem láttam - többet nyomhat egy tonnánál. Megráztam magam; még csak egy pillantást sem vetettem a daganatra, amelyet el kell távolítanom. Megemeltem a kallantyút, vagy öt
centire kinyitottam az ajtót, és bekukucskáltam. Jól láthattam, ott csüggött a hasán, valószínűleg
papilloma volt, kriketlabda nagyságú, lebenyes felszínű, amitől olyannak látszott, mint egy kis karfiol. A ló mozgásától enyhén ingott ide-oda.
- 75 -
Ezt nem gond levenni. Jó keskeny nyaka van; bele néhány köbcenti helyi érzéstelenítőt, aztán könnyen leforgathatom a kanalakkal.
De van egy nyilvánvaló nehézség. Be kell bújnom az alá a fényes hordóhas alá, a nagy paták
közelébe, és tűt szúrni abba a pár centis bőrfelületbe. Nem valami lelkesítő gondolat.
De visszakényszerítettem figyelmemet a gyakorlati dolgokra, például hogy kell egy vödör
meleg víz; szappan és törülköző. És a pipához jó erős ember kell. Elindultam a ház felé.
Kopogtatásomra nem kaptam választ. Újra próbálkoztam - megint semmi -, senki sem volt
otthon. A világ legtermészetesebb dolgának látszott, hogy mindent halasszak el máskorra; eszembe
sem jutott, hogy addig mászkáljak az épületekben és a földeken, míg nem találok valakit.
Csaknem ügetve mentem a kocsihoz, csikorgó gumikkal hátramenetben megfordultam, és
kirepesztettem az udvarról.
Siegfried meglepődött.
- Senki sem volt ott? Nahát, ez nagyon furcsa. Majdnem biztos, hogy ma vártak. De annyi
baj legyen, a te kezedben van a dolog, James. Hívd fel őket, és beszélj meg egy időpontot, amilyen
hamar csak lehet.
Csudálatos könnyűnek találtam, hogy az elkövetkező napokban és hetekben elfeledkezzem a
ménről, kivéve mikor védtelen állapotban voltam. Éjszakánként legalább egyszer táguló orrlyukakkal és repkedő sörénnyel átdübörgött az álmaimon, s kialakult bennem az a kellemetlen szokás,
hogy hajnali ötkor felébredtem, és nekiálltam operálni a lovat. Általában hússzor levettem azt a daganatot minden reggel, reggeli előtt.
Mondtam magamnak, hogy sokkal könnyebb volna kitűzni a munka időpontját és túlesni rajta. Különben is mire várok? Működik bennem valami tudat alatti remény, hogy ha elég soká várok,
történik valami, s én megszabadulok? A daganat leesik, vagy összezsugorodik és eltűnik, vagy a ló
holtan esik össze.
Átadhattam volna az egészet Siegfriednek - tudott bánni a lovakkal -, de anélkül is eléggé
megcsappant az önbizalmam.
Egy napon aztán véget értek a kétségeim: Mr. Wilkinson telefonált. Egy cseppet sem nyugtalanította a hosszas késedelem, de világosan közölte, hogy tovább nem várhat:
- Tuggya, fiatalember, el akarom adni ezt a lovat, és hát nem adhatom oda azzal a lógó micsodával, igaz?
A Wilkinsonékhoz vezető utat nem vidította fel a hátsó ülésen fekvő tálca ismerős csörömpölése; eszembe juttatta, hogy legutóbb még azon tűnődtem, mi vár rám. Most már tudtam.
Mikor kiléptem a kocsiból, szinte testetlennek éreztem magam. Mintha néhány centivel a
föld felett járnék. A bokszból visszhangzó lárma üdvözölt, az a dühös nyerítés és deszkatörő dobogás, amit korábban is hallottam. Igyekeztem merev arcomat mosolyra kényszeríteni, mikor a farmer
odajött hozzám.
- A fiúk kötőféket raknak rá - mondta, de szavát elakasztotta a bokszból jövő dühös sivítás,
és két iszonyú dobbanás a deszkafalon. Éreztem, hogy kiszárad a szám.
A zaj közeledett, azután kivágódott az ajtó, s a nagy ló kirepült az udvarra, maga után húzva
két termetes legényt a kötőfék szárán. A kövezet szikrázott az emberek csizmájától, ahogy végigcsúsztak rajta, de képtelenek voltak a hátráló, ágaskodó mént visszafogni. Úgy képzeltem, hogy a
föld is megrázkódik alattam, amikor a ló patái lezúdultak.
Végül hosszas manőverezés után az emberek odaállították a lovat jobb oldalával a csűr fala
mellé. Egyikük felhurkolta a pipát a felső ajkára, és gyakorlottan megszorította, a másik keményen
megfogta a kötőféket, és felém fordult:
- Kész vagyunk, uram.
Átszúrtam a kokainosüveg gumisapkáját, felhúztam a fecskendő pumpáját, s néztem, ahogy
a tiszta folyadék megtölti az üvegcsövet. Hét, nyolc, tíz köbcenti. Ha ezt be tudom nyomni, a többi
gyerekjáték, de a kezem remegett.
Úgy mentem oda a lóhoz, mintha valami filmben látnám magam. Nem is én mentem ott - az
egész valószínűtlen volt. A ló bal oldali szemével vészjóslóan rám pislantott, mikor bal kezemmel
végigsimítottam a nyakizmait, sima, remegő oldalát s a hasát, míg el nem értem a daganatot. Most
- 76 -
már a kezemben volt, a lebenyeket szilárdnak és csomósnak érezték az ujjaim. Finoman lefelé húztam, megfeszítve a barna bőrt, amely a tumort a testhez kapcsolta. Ide nyomom a helyi érzéstelenítőt, van néhány jó kitüremkedés. Nem lesz olyan nehéz. A mén hátrasunyta a fülét, és figyelmeztető
horkantást hallatott.
Hosszú, mély lélegzetet vettem, jobb kezemmel felemeltem a fecskendőt, rátettem a tűt a
bőrre, és beleszúrtam.
A rúgás olyan robbanásszerűen gyors volt, hogy először csak meglepetést éreztem: hogyan
tud egy ekkora nagy állat ilyen gyorsan mozogni. Még csak nem is láttam a villámszerű oldalrugást,
s a pata a jobb combom belső felét találva, tehetetlenül megpörgetett. Mikor földet értem, mozdulatlanul elfeküdtem, és csak valami különös zsibbadást éreztem. Aztán próbáltam mozdulni, s a lábamba belenyilallt a fájdalom.
Kinyitottam a szememet, s láttam, hogy Mr. Wilkinson hajol fölém.
- Nem esett baja, Mr. Herriot? - Aggodalom csengett a hangjában.
- De igen. - Meglepett, milyen higgadtan mondom ki ezeket a szavakat, de még különösebbnek találtam azt az érzést, hogy végre megbékéltem magammal, először hetek óta. Nyugodt voltam,
és teljesen ura a helyzetnek.
- El tudja végezni a műtétet, Mr. Herriot?
- Sajnos nem, Mr. Wilkinson. Legjobb lesz, ha visszaviszik a lovat a bokszba - majd máskor
próbálkozunk vele újra -, és legyen szíves, hívja fel Mr. Farnont, hogy jöjjön ki értem. Nem hiszem,
hogy tudnék vezetni.
A lábam nem tört el, de az ütés helyén jókora vérömleny képződött, s azután az egész végtagon hihetetlen színskála bontakozott ki, a pasztell narancsszíntől a legmélyebb feketéig. Még mindig bicegtem, mint egy veterán a krími háborúból, mikor két héttel később Siegfried és én visszamentünk a segítők kisebb hadseregével, megkötöztük a mént, kloroformmal elaltattuk, és eltávolítottuk a kis kinövést.
A combizmomban egy mélyedés emlékeztet arra a napra, de származott jó is az esetből. Rájöttem, hogy a félelem rosszabb a valóságnál, s a lovakkal való foglalatosság azóta nem aggaszt
annyira.
26.
Phin Calverttel először kinn az utcán, a rendelő előtt találkoztam, mikor Julian CouttsBrowne dandártábornokkal beszélgettem a vadászkutyáiról. A dandártábornok csaknem színpadi
megjelenítése volt az angol arisztokratának: roppant magas, görbe tartású, karvalyképű, magas hangú és vontatott beszédű. Beszéd közben egy vékony szivar füstje szállongott ajkairól.
A járdán csattogó nehéz csizmák hangjára hátrafordítottam a fejem. Egy zömök alak dübörgött gyorsan felénk, kezét a nadrágtartójába dugta, tágra nyílt viharvert zakója feltárta gallértalan
ingének domborodó elejét, zsíros sapkája alól őszes hajcsomók lógtak. Szélesen mosolygott, csak
úgy általában a világra, és buzgón dudorászott.
A dandártábornok rápillantott.
- Reggelt, Calvert - dörmögte hűvösen. Phineas kellemesen meglepődve felkapta a fejét:
- Hé, Charlie, hogy vagy? - kiáltotta.
A dandártábornok olyan volt, mintha hirtelen felhajtott volna egy korsó ecetet. Remegő kézzel kivette szájából a szivart, s a távolodó hát után meredt. - Arcátlan csibész - motyogta.
Aki látta Phint, nem gondolta volna, hogy jómódú farmer. Egy hét múlva ki kellett mennem
a farmjára, s meglepve néztem a tekintélyes házat és épületeket, és a mezőn legelő szép tejelő csordát.
A hangját hallottam, még mielőtt kiszálltam volna a kocsiból.
- Helló, 'elló', 'elló! Hát emmeg kicsoda? Új fiú? No van kitül tanulni. - Kezét most is a nadrágtartójába fűzte, és a lehető legszélesebben vigyorgott.
- Herriot vagyok - mondtam.
- Igazán? - Phin oldalt hajtotta a fejét, és végigmért, aztán a mellette álló három fiatalemberhez fordult. - Kedvesen mosolyog, igaz, legények? Igazi Vidám Vili.
- 77 -
Megfordult, és átvezetett az udvaron.
- No, jöjjön, aztán meglátjuk, milyen fábul faragták. Remélem, ért valamicskét a borjakhoz,
mert van itt nehány, aki ölég elesett.
Mikor bementem a borjúistállóba, reméltem, hogy képes leszek valami látványosat bemutatni - talán a kocsimban lévő új gyógyszerek és szérumok közül használok egyet-mást, mert itt tekintélyt szerezni nem lesz könnyű.
Hat jól kifejlett, csaknem üsző nagyságú fiatal jószág állt benn, s három nagyon furcsán viselkedett: csikorgatta a fogát, habzott a szája, és úgy botorkált a karámban, mintha nem látna. Mialatt néztem őket, az egyik egyenest nekiment a falnak, és orrát a kőnek nyomva megállt.
Phin, látszólag jókedvűen, az egyik sarokban dudorászott. Mikor elővettem a hőmérőmet a
tokjából, hangos szöveggel kísérte:
- No, most mit csinál? Aha, kezdődik a bál, ide mindenki!
Az a fél perc, amit a hőmérő egy állat végbelében tölt, rendszerint sebes gondolkodással telik el. De ez alkalommal nem kellett töprengenem a diagnózison: a vakság könnyűvé tette. Szemügyre vettem a borjúistálló falait. Sötét volt, közel kellett arcomat nyomnom a kőhöz.
Phin megint járatni kezdte a száját:
- Hé, micsinál? Maga éppoly haszontalan, mint a borjak, álmatagon odanyomkodja az orrát.
Mi a csudát keres ott?
- Festéket, Mr. Calvert. Csaknem bizonyos vagyok benne, hogy a borjainak ólommérgezésük van.
Phin azt mondta, amit minden farmer mond ennél a fordulatnál.
- Az nem lehet. Harminc éve tartok itt borjút, és még sose esett bajuk. Különben sincs itt
fösték.
- Hát ez mi? - Bekukucskáltam a legsötétebb sarokba, és előhúztam egy deszkadarabot.
- Ó, az csak egy kis fa, a múlt héten szögeztem ide, hogy lezárjak egy lukat. Egy régi
tyúkólbul való.
Néztem a húszéves festéket, amelynek fellazult, málladozó lemezeit a borjak oly ellenállhatatlannak szokták találni.
- Ez okozta a bajt - mondtam. - Nézze meg, látni a fognyomokat, ahol belekaptak.
Phin közelről szemügyre vette a deszkát, és kétkedve dörmögött:
- No, és most mit csinálunk?
- Mindenekelőtt ki kell vinni ezt a festett deszkát, aztán hashajtót adunk a borjaknak. Van
itthon?
Phin vakkantva felnevetett.
- Van ám, egy fene nagy zsákra való, de nem tud valami jobbat? Nem ad nekik inekcijót?
Némileg zavarba ejtő helyzet volt. A fémmérgezés ellenszereit még nem fedezték fel, s az
egyetlen, ami néha használt, a magnézium-szulfát volt, mert kihajtotta a feloldhatatlan ólomszulfátot.
- Nem - mondtam. - Nincs olyan injekció, ami használna, s még az sem biztos, hogy a hashajtó segít. De szeretném, ha naponta háromszor beadna nekik két púpozott evőkanállal.
- Ó, a fenébe, hiszen halálra fosatja a szerencsétleneket.
- Az meglehet, de más orvossága nincs - mondtam.
Phin odalépett hozzám, sötét bőrű, mély ráncokkal barázdált arca egész közel volt az
enyémhez. A hirtelen ravasszá vált, foltos barna két szemével néhány pillanatig mereven nézett, aztán elfordult.
- Rendben - mondta. - Gyüjjön be, és igyon egy pohárral.
Bedübörgött előttem a konyhába, hátravetette a fejét, és akkorát bömbölt, hogy az ablakok
belerázkódtak.
- Annyuk! Ez az ember inna egy pohár sört. Gyere és ismerkedj meg Vidám Vilivel.
Mrs. Calvert varázslatos gyorsasággal megjelent, és üvegeket meg poharakat rakott le. A
címkére pillantottam: Smith Dióbarna Sör, és töltöttem magamnak. Történelmi pillanat volt, bár akkor még nem tudtam: a kezdete a Dióbarnák hihetetlen sorozatának, amit annál az asztalnál megittam.
- 78 -
Mrs. Calvert leült egy pillanatra, kezét összefonta az ölében, és bátorítóan mosolygott.
- Tud valamit csinálni a borjakkal? - kérdezte. Phin közbevágott, mielőtt megszólalhattam
volna.
- Tud hát. Hashajtót rendelt nekik.
- Hashajtót?
- Azt hát, annyuk. Mikor meggyütt, aszontam, most valami igazán ügyeset és tudományosat
látunk. Nincs különb a fiatalságnál meg a modern elgondolásoknál. - Phin komolyan kortyolgatta a
sörét.
A következő napokban a borjak állapota fokozatosan javult, s két hét múlva valamennyi
rendesen evett. A legbetegebben még mindig mutatkozott némi vakság, de bíztam benne, hogy el
fog múlni.
Rövidesen újra találkoztam Phinnel. Kora délután a rendelőben ültem Siegfrieddel, mikor
bevágódott a külső ajtó, és jancsiszögek kopogása hallatszott a folyosóról. Egy éneklő hangot hallottam - tala-lalala. Phineas ismét megjelent körünkben.
- Nicsak, nicsak! - bömbölt szívélyesen Miss Harbottle-ra. - A Manci! És hogy van az én
aranycsillagom ezen a szép napon?
Miss Harbottle gránitvonásai meg sem rezdültek. Jegesen meredt a betolakodóra, de Phin
már Siegfried felé fordult sárga fogú vigyorral:
- No, vén betyár, hogy ityeg a fityeg?
- Köszönöm, jól vagyunk, Mr. Calvert - felelte Siegfried. - Miben állhatunk rendelkezésére?
Phin felém bökött az ujjával.
- Ez az én emberem. Szeretném, ha egykettőre kigyünne hozzám.
- Mi a baj? - kérdeztem. - Megint a borjak?
- Nem, a mindenségit. Bárcsak az vóna! Az én jó bikám, az. Úgy zihál, mint a fújtató olyasformán, mint a tüdőgyulladásnál, de rosszabb annál. Rettentő állapotban van. Mintha dögrováson vóna. - Phint egy pillanatra elhagyta a tréfás kedve.
Hallottam már erről a bikáról: pedigrés shorthorn, kiállításgyőztes, Phin csordájának alapja.
- Máris megyek, Mr. Calvert. Csak induljon előre.
- Derék fiú. Akkor megyek. - Phin megtorpant az ajtónál: nyakkendőtlen, rendetlen alak,
buggyos nadrágja kiduzzadt vastag derekán. Megint Miss Harbottle felé fordult, és cserzett képét
bolondos vigyorba facsarta: - Pá-pá, Manci! - kiáltotta, s eltűnt.
Egy pillanatig a szoba nagyon üres és csendes volt, leszámítva Miss Harbottle maró megjegyzését:
- Micsoda alak! Borzasztó! Borzasztó!
Gyorsan odaértem a farmra, ahol már várt rám Phin és a három fia. A fiatalemberek borúsnak látszottak, de Phin kedvét nem lehetett letörni.
- Itt van! - kiáltotta. - Itt van Vidám Vili. Most már semmi vész! - Még dalra is fakadt, miközben a bikaállás felé tartottunk, de amikor benézett az ajtó felett, feje a mellére csuklott, és kezét
mélyebben fúrta a nadrágtartója alá.
A bika úgy állt középen, mintha odagyökerezett volna. Olyan nehéz lélegzés emeltesüllyesztette hatalmas mellkasát, amilyent még sohasem láttam. Szája tágra nyílt, buborékos hab
lógott az ajkáról és merész orrlyukairól: rémülettől kidülledt szeme a szemközti falra meredt. Ez
nem tüdőgyulladás volt, hanem eszeveszett csata a levegőért, éspedig vesztettnek látszó csata.
Nem mozdult, mikor bedugtam a lázmérőmet, s bár agyam vadul dolgozott, sejtettem, hogy
az a fél perc nem lesz elég nekem. Számítottam felgyorsult légzésre, de nem ilyenre.
- Szegény öreg jószág - dünnyögte Phin. - A legszebb borjakat csinálta nekem; és amellett
olyan jámbor, mint a birka. A kis unokáim a hasa alatt mászkálnak, ez meg rá se ránt. Fáj, hogy így
szenved. Ha nem tud rajta segíteni, csak mongya meg, máris hozom a puskát.
Kivettem a hőmérőt, és megnéztem. Negyvenhárom fok. Ez képtelenség. Erőteljesen leráztam, és visszadugtam.
Ezúttal csaknem egy percet vártam, hogy tovább gondolkozhassam. A hőmérő másodszor is
ugyanannyit mutatott, s az a kellemetlen meggyőződés támadt bennem, hogy ha a hőmérő fél méter
hosszú volna, a higany akkor is felszaladna a csúcsáig.
- 79 -
Mi az isten csudája lehet ez? Tálán lépfene... annak kell lennie... és mégis... Végignéztem az
ajtó felett sorjázó fejeket: várták, hogy mondjak valamit, és némaságuk kihangsúlyozta a gyötrődő
nyögést és zihálást. Elnéztem a fejek felett a négyszögnyi mélykékre s a nap előtt elhúzó fodros felhőre. Amikor elment, egy vakító sugártól be kellett csuknom a szemem, s valami mintha megmozdult volna az agyamban.
- Kinn volt ma? - kérdeztem.
- Igen, kinn volt legelni kötélen egész délelőtt. Olyan szép és meleg volt az idő.
Az agybéli mocorgás diadalmasan meglódult.
- Gyorsan hozzanak egy öntözőcsövet. Húzzák rá arra a csapra az udvaron.
- Öntözőcsövet? Mi a fenének...
- Igen, olyan gyorsan, ahogy csak tudják. Napszúrása van.
Egy perc sem telt bele, s már felrakták a csövet. Teljesen kinyitottam a csapot, s kezdtem a
hideg vízsugárral pásztázni a hatalmas testet - a képét, a nyakát, végig a bordákat, fel s alá a lábakat.
Vagy öt percig csináltam, de azt az időt, amíg a javulás első jele mutatkozott, sokkal hosszabbnak
éreztem. Már azt hittem, rossz nyomon vagyok, mikor a bika egyet nyelt.
Ez már jelentett valamit. Eddig képtelen volt lenyelni a nyálát kétségbeesett erőfeszítésében,
hogy levegőt juttasson a tüdejébe. S most már csakugyan láttam változást a nagy állaton. Kétségtelenül egy kissé kevésbé nyomorultnak látszott, s nem lassult valamennyire a légzése?
Aztán megrázta magát a bika, elfordította a fejét, és ránk nézett.
- A mindenit, használ neki! - suttogta döbbenten az egyik fiatalember.
Ezután már élvezkedtem. Nem emlékszem olyan esetre életem munkája során, ami több
örömet jelentett volna, mint ott állni a rekeszben, irányítani az életmentő vízsugarat és nézni, milyen jólesik a bikának. Legjobban azt szerette, ha a képébe kapta, s ahogy a farka felől végigöntöztem gőzölgő hátát, orrát egyenesen a vízsugárba fordította, és boldogan pislogva lóbálta jobbrabalra a fejét.
Félóra múlva már csaknem egészségesnek látszott. A mellkasa még mindig zihált egy kicsit,
de már nem szenvedett. Megint megmértem a lázát. Lement negyvenre.
- Most már rendbe jön - mondtam. - De azt hiszem, az egyik legénynek még locsolnia kellene vagy húsz percig. Nekem most mennem kell.
- Van még ideje egy italra - dörmögte Phin.
A konyhában az „annyuk” bömbölésből mintha hiányzott volna a megszokott zengzet. Leroskadt egy székre, és belemeredt a Dióbarnájába.
- Vili - mondta -, én mondom, hogy kifogott rajtam. - Sóhajtott, és szemlátomást hitetlenkedve az állát dörzsölgette. - Most az egyszer nem tudom, mi a ménküt mondhatnék magának.
Nem esett meg gyakran, hogy Phinnek elakadt a szava, de hamarosan megindult újra a farmerek szakmai csoportjának következő találkozóján.
Egy tudós és komoly úriember az állatorvosi gyógyszerelés fejlődését taglalta, mondván: a
farmerek most már számíthatnak rá, hogy jószágaikat úgy kezelik a legújabb orvosságokkal és eljárásokkal, mint az emberorvosok a betegeiket.
Ez túl sok volt Phinnek. Felugrott, és odakiáltotta:
- Asziszem, maga zagyvaságokat beszél. Van egy fiatal legény Darrowbyban, alighogy
kigyütt az egyetemrül, és mindegy neki, hogy mihez híjják ki, nem használ mást, csak hashajtót és
hideg vizet!
27.
Siegfried egyik hatásfoknövelő kampánya során történt, hogy Merrick ezredes tehene drótot
nyelt. Az ezredes személyes barátunk volt, amitől az ügy még kényelmetlenebbé vált.
Mindenki megszenvedte, mikor Siegfriedre rájöttek ezek a rohamok. Rendszerint olyankor
kaptak lábra, amikor valamilyen szakkönyvet olvasott, vagy új technikai eljárásról látott filmet.
Ilyenkor körbeviharzott, és buzdította lapító háza népét, hogy szedjék össze magukat és javuljanak
meg. Egy ideig megszállottként sóvárgott a tökéletességre.
- 80 -
- Különbnek kell mutatkoznunk ezeknél az operációknál a farmokon. Nem jó az, ha előhalászunk egy-két öreg műszert egy zsákból, és nekiállunk nyiszálni az állatot. Tisztaság kell, a kórokozók távol tartása, amennyire lehetséges, és szabályos technika.
Így azután ujjongva állapította meg a traumatikus reticulitist (idegen test a második gyomorban) az ezredes tehenénél.
- Most majd igazán látni fog valamit az öreg Hubert. Olyan képét az állatorvosi mesterségnek, amit soha el nem fog felejteni.
Tristant és engem asszisztensként szolgálatba rendelt, s bevonulásunk a farmra csakugyan
mély benyomást kelthetett. Siegfried vezette a menetet, szokatlanul elegánsan az új tweedzakójában, amelyre nagyon büszke volt. Nagyvilági emberként fogott kezet a barátjával.
Az ezredes kedélyes volt:
- Hallom, megoperáljátok a tehenemet. Kiveszitek a drótot? Szeretném megnézni, ha nincs
ellene kifogásod.
- Persze, Hubert, nézd csak. Nagyon érdekesnek fogod találni.
Az istállóban Tristannak és nekem kellett sürgölődnünk. Asztalokat állítottunk a tehén mellé, s rájuk új fémtálcákat raktunk, ezekre pedig az új, fényes, sterilizált műszerek sorát. Szikéket,
késirányítókat, szondákat, érfogókat, fecskendőket, sebvarró tűt, fonalat és selymet üvegfiolákban,
vattatekercseket és többféle üveg szeszt és fertőtlenítőt.
Siegfried buzgón fontoskodott, mint egy iskolás gyerek. Ügyes kezű lévén, érdemes volt
nézni sebészi munka közben. Minden nehézség nélkül tudtam olvasni a gondolataiban. Ez, mondta
magában, szép munka lesz.
Mikor minden kedvére elrendeződött, levétette a zakóját, és felvett egy vakítóan fehér köpenyt. Odaadta a zakót Tristannak, és csaknem nyomban dühösen felbömbölt:
- Hé, ne dobd csak úgy oda arra a fémvödörre! Add ide. Majd én találok neki jó helyet. Gyengéden leporolta az új ruhadarabot, és felakasztotta egy falba vert szögre.
Közben én leberetváltam és fertőtlenítettem az operáció helyét a tehén oldalán, s minden készen várta a helyi érzéstelenítést. Siegfried fogta a fecskendőt, és gyorsan elérzéstelenítette a területet.
- Itt hatolunk be, Hubert. Remélem, nem vagy kényes gyomrú.
Az ezredes sugárzott.
- Ó, láttam már én vért. Ne aggódj, nem fogok elájulni.
Siegfried a szike lendületes mozdulatával átvágta a bőrt, majd az izmokat; s végül óvatosan,
finoman a fénylő hashártyát. Kibontakozott a rumen (a nagy első gyomor) sima fala.
Siegfried új szikéért nyúlt, s nézte, hol volna a legalkalmasabb metszeni, de hogy a kést felemelte, a rumen hirtelen kidagadt a vágás helyén.
- Szokatlan - dünnyögte. - Alighanem egy kis rumengáz.
Hidegvérrel óvatosan visszanyomta a duzzanatot, s megint metszeni készült; de amint viszszahúzta a kezét, a rumen utánatódult, s ott volt a futball-labdánál nagyobb rózsaszín tömeg. Siegfried visszanyomta, de azonnal kipattant, megdöbbentően nagyra fúvódott fel. Ezúttal két kézzel
látott munkához, s addig nyomta, tolta, míg el nem tűnt a szem elől. Keze a tehénben, egy pillanatra
megállt, és nehezen lélegzett. Két izzadságcsepp csordult le a homlokán.
Óvatosan kihúzta a krzét. Nem történt semmi. A gyomor, úgy látszik, megült. Hátranyúlt a
késéért, mikor a rumen, mint egy élőlény, nagy ugrással kitódult. Olyan volt, mintha az egész szerv
megszökne a vágás nyomán - a síkos, csillogó tömeg addig dagadt és emelkedett, míg egy vonalba
nem került Siegfried szemével.
Siegfried feladta a nyugalom látszatát, s kétségbeesetten küzdött, két karral átfogva s teljes
erejével befelé nyomva a gyomrot. Odasiettem segíteni, s amikor a közelébe értem, rekedten suttogta:
- Mi a fene ez? - Nyilván azon tűnődött, hogy ez a lüktető szövethalmaz vajon olyan része-e
a tehén anatómiájának, amelyről sohasem hallott.
Némán visszaerőltettük a duzzanatot, míg egy vonalba nem került a bőrrel. Az ezredes feszülten figyelt. Nem számított rá, hogy az operáció ilyen érdekes lesz. Szemöldökét kissé felhúzta.
- Biztos gáztól van - lihegte Siegfried. - Add ide a kést, és állj hátrább.
- 81 -
Belenyomta a kést a rumenbe, és élesen lefelé metszett. Örültem, hogy hátrább léptem, mert
a vágáson át magas nyomású sugárban szökellt ki a félfolyékony gyomortartalom: zöldesbarna, bűzös vízözön, amely lávaként tőrt elő a tehén mélyéből.
Az első telitalálat Siegfried arcát érte. Nem engedhette el a rument, mert visszacsúszott volna a gyomorüregbe, és megfertőzte volna a hashártyát. Így hát csak markolta kétoldalt a vágást, s a
rémes ár végigfolyt a haján, le a nyakán s véges-végig a szép, fehér köpenyén.
Az egyenletes sugarat időnként felváltotta egy hirtelen robbanás, amelytől az erjedő lé gonoszul lefröcskölt mindent a közelben. Egy percen belül teljesen elborította a tálcákat és a csillogó
műszereket. A tamponok csinos sora, a vatta hófehér csomagjai nyom nélkül eltűntek, de a legkegyetlenebb az volt, amikor egy kiváltképp erős sugár bőségesen lefröcskölte a falon lógó új zakót.
Siegfried arca túlságosan eltűnt, semhogy kifejezésének változását megfigyelhettem volna, de ennél
a katasztrófánál igazi gyötrelmet fedeztem fel a tekintetében.
Az ezredes most már egészen felhúzta a szemöldökét, s tátott szájjal, hitetlenkedve bámulta
a zűrzavaros jelenetet, amelynek központjában Siegfried volt. Még mindig eltökélten fogta a gyomrot és tocsogott a gumicsizmáját fél lábszárig elborító, bűzös mocsárban. Csigákba merevedett hajával, barna arcában fehéren forgó szemével nagyon hasonlított egy Fidzsi-szigeti bennszülöttre.
Idővel a sugár csurgássá lassult, majd megállt. Már képes voltam a sebszájat szétfeszíteni, s
Siegfried bedugta a karját, és kitapogatta a recés gyomrot. Néztem, ahogy turkált a lyukacsos szervben, messze benn, láthatatlanul, a rekeszizom közelében. Egy megelégedett nyögés tudtomra adta,
hogy megtalálta a hegyes drótot, s pillanatokon belül eltávolította.
Tristan közben eszeveszetten mentette és mosta a sebvarró anyagot, s hamarosan bevarrtuk a
vágást a rumenen. Siegfried hősi helytállása nem volt hiábavaló - a hashártya nem fertőződött meg.
Némán és ügyesen összefogta fonállal az izmokat és a bőrt, és letamponozta a sebet. Minden
nagyon rendben volt. A tehén egykedvűen állt: az érzéstelenítő hatására mit sem tudott a belső részeivel folytatott titáni küzdelemről. Sőt, megszabadítva a szúró drót kellemetlenségétől, máris
mintha jobban lett volna.
Időbe tellett, míg eltakarítottuk a rendetlenséget, de a legnehezebb munkának Siegfried elfogadhatóvá tétele bizonyult. Megtettük, ami tőlünk tellett, vödör vizekkel öblögettük, miközben
egész idő alatt bánatosan kapargatta az új zakóját egy spatulával. Nem sokra ment vele.
Az ezredes szívélyes volt, és csupa lelkes gratuláció.
- Gyere be, kedves barátom. Gyere be, és igyunk egyet. - De a meghívás hamisan csengett, s
az ezredes igyekezett legalább három méter távolságra állni a barátjától.
Siegfried vállára vetette csapzott zakóját.
- Nem, köszönöm Hubert. Nagyon kedves tőled, de mennünk kell. - Kiment az istállóból. Azt hiszem, a tehén enni kezd majd egy-két nap múlva. Két hét múlva visszajövök, hogy kivegyem
a varratot.
A kocsi szűk terében Tristan meg én nem távolodhattunk el tőle annyira, amennyire szerettük volna. Még akkor is elég kellemetlen volt, ha fejünket kidugtuk az ablakon.
Siegfried két vagy három kilométert némán vezetett, aztán vigyor ült ki szennycsíkos képére. Megtörhetetlen természete volt.
- Ebben a játékban sose lehet tudni, fiaim, mi vár ránk a következő fordulóban. De egyet ne
felejtsetek - ez az operáció sikerült.
28.
Hárman álltunk a kedélytelen udvaron, Isaac Cranford, Jeff Mallock és jómagam. Egyedül
Mallock mutatkozott derűsnek, s ez így is volt rendjén, mert bizonyos értelemben ő volt a házigazda. Övé volt a dögfeldolgozó, s jóindulattal figyelt bennünket, akik az általa éppen felnyitott tehéntetembe kukucskáltunk.
Darrowbyban a Mallock név vészterhesen csengett. Temetőjét jelentette a jószágnak, a farmerek célkitűzéseinek, az állatorvosok reményének. Ha egy állat nagyon megbetegedett, valaki
előbb-utóbb biztos megszólalt: „Úgy vélekszek, hamarost Mallockhoz kerül.” Vagy: „Jeff Mallocké
- 82 -
lesz a végin.” És a helyszín tökéletesen beleillett a képbe: kietlen vöröstégla-épületek csoportja
többteleknyi távolságra az úttól, s egy vaskos kémény, amelyből vég nélkül dőlt a gyászfekete füst.
Nagyon közel menni Mallock birodalmához csak a jó gyomrúak merészkedtek, így hát a városlakók kerülték a helyet, de ha az ember odabátorkodott a dűlőúton és bekukucskált a fém
csúszóajtókon, lidérces világot látott. Mindenfelé döglött állatok hevertek. Legtöbbjük feldarabolva,
s nagy darab húsok lógtak a kampókon, de itt-ott látott az ember egy-egy felfúvódott birkát, zöldes,
felpüffedt disznót, amelyet Jeffnek sem volt kedve felnyitni.
Helyenként koponyák és száraz csontok halmozódtak fel a mennyezetig, és a sarkokban húsliszt barna halmai álltak. A szag mindig rossz volt, de amikor Jeff kifőzte a dögöket, egyenesen leírhatatlanná vált. A Mallock család földszintes háza az épületcsoport közepén állt, és az idegennek
meg lehetett bocsátani, ha azt gondolta, hogy összeszáradt gnómok laknak benne. De Jeff a negyvenes éveiben járó, kerubképű ember volt, a felesége mosolygós, duci és csinoska. Gyerekeik sora egy
kimondottan szép tizenkilenc éves lánnyal kezdődött és egy vaskos ötéves fiúval végződött. Az ifjú
Mallockok nyolcan voltak, s egész életükben tuberkulotikus tüdőknek s a salmonellától a lépfenéig
terjedő roppant baktériumskálának a szomszédságában játszottak. Ők voltak a környék legegészségesebb gyerekei.
Az ivókban az a hír járta, hogy Jeff a vidék leggazdagabb embere, de a sörüket kortyolgató
helybélieknek el kellett ismerniük, hogy megdolgozott a pénzéért. A nap és az éj bármely órájában
kicsörömpölt rozoga teherautóján a környékre, felcsörlőzte a tetemet, hazavitte a feldolgozóba, és
feldarabolta. Kétszer egy héten megjelent egy brawtoni kutyaeleségkereskedő a furgonjával, és
megvette a friss húst. A többit Jeff belapátolta az üstjébe, hogy húslisztet készítsen belőle, amire
nagy kereslet volt: a disznó- és baromfitápba keverték. A csontokból műtrágya készült, a bőrt megvette a cserző; és a meghatározhatatlan diribdarabokat megvette egy lángolószemű egyén, akit csak
a „macskás ember” néven ismertek. Néha, a változatosság kedvéért, Jeff hosszú, furcsa szagú szappantömböket készített, amelyek hamar elkeltek a boltpadlók súrolására. Igen, mondták az emberek,
Jeffnek kétségkívül jól megy. De biz' isten megdolgozik érte.
Én gyakorta kapcsolatban álltam Mallockkal. Egy dögfeldolgozó telep hasznára van az állatorvosnak. Kezdetleges boncteremként szolgál, végzetes esetekben itt ellenőrizheti diagnózisát; s
olyankor, mikor teljesen tanácstalan, a titok feltárul Jeff kése alatt.
A farmerek persze gyakran beküldtek olyan állatot, amelyet én kezeltem, és megkérdezték
Jeffet, „mi baja vót”, s itt keletkezett némi súrlódás, mert Jeff hatalmi helyzetben volt, ritkán tudott
ellenállni a kísértésnek, hogy ki ne használja. Bár sem írni, sem olvasni nem tudott, nagy volt benne
a szakmai büszkeség; nem szerette, ha dögnyúzónak nevezték, a „bőrkereskedő” jobban kedvére
volt. Szíve mélyén úgy vélte, hogy húsz-egynéhány évi dögdarabolás után többet tud, mint bármelyik állatorvos, s a helyzetet meglehetősen kényelmetlenné tette, ha a farmerközösség habozás nélkül egyetértett vele.
A napomat mindig sikeresen elrontotta, ha egy farmer bejött a rendelőbe, s közölte velem,
hogy Jeff Mallock újfent megtromfolta a diagnózisomat. „Hé, emlékszik arra a tehénre, amit magnéziumhiánnyal kezelt? Nem állt többé lábra, aztán odattam Mallocknak. Hát tuggya, mi vót
igazábul a baja? Féreg vót a farkában. Jeff aszongya, csak le kellett vóna vágni a farkát, oszt lábra
állt vóna.” Nem volt érdemes vitatkozni, magyarázni, hogy nincs farokféreg. Jeff mondta - és kész.
Ha Jeff kihasználta volna megfizethetetlen lehetőségeit, hogy a józan észnek megfelelő tudást összeszedjen, nem lett volna semmi baj. Ehelyett azonban egy saját, groteszk kórtant alakított
ki, s megtámogatta fekete mágiás gyógyszerekkel, amelyeket a farmerközösség primitívebb tagjaitól szedett össze. Négy alapbetegsége a tüdőrenyheség, a fekete üszök, a gyomorfekély és az epehúgyhólyag volt. E négyestől több mérföldes körzetben reszkettek az állatorvosok.
Egy másik kereszt, amit az állatorvosoknak cipelniük kellett, az a sajátos képessége volt,
hogy csak ránézett egy kimúlt állatra a farmon, s máris közölte a pusztulás okát. A farmerek, akiket
bámulatba ejtett e tudomány, mindig azt kérdezték, én miért nem vagyok képes rá. De nem tudtam
haragudni Jeffre. Emberfeletti jelleműnek kellett volna lennie, hogy a fontosság csábításának ellenálljon, és tetteit nem vezette rosszindulat. Időnként mégis kényelmetlen helyzetbe hozott, s én szerettem a helyszínen lenni, ha lehetett. Kiváltképp, mikor Isaac Cranfordról volt szó.
- 83 -
Cranford kemény ember volt, olyan ember, aki életét a vasfegyelem formáiba öntötte. Szívós alkudozó volt, mindenáron nyerni akaró, s olyan vidéken, ahol a szűkmarkúság általános, kitűnt
fukarságával. Az Alsó-Völgység legjobb földjein gazdálkodott, shorthornjai rendszeresen díjakat
nyertek, de senki sem tekintette barátjának. Mr. Bateson; északi szomszédja így jellemezte: „Ez az
ember megnyúzna egy szúnyogot a bőriért”. Mr. Dickson, déli szomszédja másképp fogalmazott:
„Ha kézbe vesz egy bankót, az már biz' isten olyan, mintha börtönbe rakta volna.”
A ma délelőtti találkozás az előző napban gyökerezett. Mr. Cranford kora délutáni telefonjában.
- Villám csapott az egyik tehenembe. Ott fekszik döglötten a legelőn.
Meglepődtem.
- Villám? Biztos benne? Ma nem volt vihar.
- Lehet, hogy maguknak nem vót, de nekünk itt vót.
- Hm, rendben. Megyek, és megnézem.
Útban a farm felé nem sikerült magamban nagy lelkesedést keltenem a várható beszélgetés
iránt. Ez a villámhistória még okozhat némi fejfájást. Minden farmer biztosította magát villámcsapás ellen - rendszerint tűzbiztosításuk részeként -, s komoly égiháború után elég megszokott volt,
hogy megszólaltak az állatorvosok telefonjai, elhullt állatok vizsgálatát kérve.
A biztosítótársaságok józanul kezelték az ügyet. Ha igazolást kaptak az állatorvostól, hogy
véleménye szerint villámcsapás okozta az elhullást, rendszerint hűhó nélkül fizettek. Kétség esetén
boncolást kértek, és egy másik állatorvos véleményét. A nehézség az, hogy nincsenek eligazító diagnosztikus boncolási tünetek; olykor a bőr alatti szövet sérülése, de más semmi. A legszerencsésebb az volt, ha az állaton megtalálták az árulkodó perzselést a fülétől le a lábáig, amely földelésként szolgált. Az állatot nemegyszer olyan fa alatt találták meg, amelybe láthatóan belecsapott a villám, és felhasította. Ilyenkor könnyű volt a diagnózist felállítani.
A farmerek kilencvenkilenc százaléka csak tisztességes ténymegállapítást kívánt, s ha az állatorvos más nyilvánvaló okát találta az elhullásnak, belenyugvással elfogadták az ítéletét. De némelyik nagyon sok nehézséget támasztott.
Hallottam, mikor Siegfried mesélt egy öreg farmerről, aki kihívta, hogy igazolja a villámcsapás okozta elhullást. A hosszú perzselés a tetemen tökéletes volt, és Siegfried, szemügyre véve a
nyomot, szinte líraivá vált: „Gyönyörű, Charlie, gyönyörű. Sose láttam még jellegzetesebb nyomokat. Csak egy baj van.” Karjával átfogta az öregember vállát. „Milyen kár, hogy a gyertyafaggyút
rácsöpögtette a bőrre.”
Az öreg jobban megnézte, és öklével a tenyerébe csapott. „A fenébe is, igaza van, uram! Elszúrtam a dógot. Pedig hát mennyit veszkődtem vele - kis híján egy óra hosszat.” Motyogva elment.
Nem jött zavarba, csak a maga technikai hibái bosszantották.
De ez, gondoltam, amíg elsuhantak a kocsi mellett a kőkerítések, nagyon más lesz. Cranford
megszokta, hogy az ő akarata érvényesüljön, akár igaza van, akár nincs, s ha nem érvényesül ma,
abból baj lesz.
Behajtottam a farm kapuján, s végig a jó bitumenúton a szántóföldön át. Mr. Cranford mozdulatlanul állt az udvar közepén, s - nem először - megdöbbentett, mennyire hasonlít egy nagy, éhes
madárhoz. A meghajlott, keskeny váll, az előretolt, horgas orrú arc; a csontos testen lazán lógó, sötét kabát. Nem lepődtem volna meg, ha kiterjeszti szárnyát, és felreppen az istálló tetejére. Ehelyett
türelmetlenül biccentett felém, és rövid, botladozó léptekkel gyorsan elindult a ház mögötti föld felé.
Nagy legelő volt, s az elpusztult tehén csaknem a közepén feküdt. Sehol egy fa, sövény vagy
akár egy bokor. Reménykedő ábrándom a villámütött fa alatt fekvő tetemről nyomban szétfoszlott, s
szorongó űrt hagyott maga után.
A tehén mellé értünk, és Mr. Cranford szólalt meg elsőnek.
- Biztos villám vót. Nem lehetett más. Azok a ronda viharok elpusztították ezt a derék jószágot. Megnéztem a füvet a nagy shorthorn körül. Föl volt túrva, tépve, csupasz földsávokat láttam.
- De hát nem esett össze egyszerre. Görcsök közepette pusztult el - látni, hol rúgta fel a lába
a füvet.
- 84 -
- Jó, görcsökben pusztult el, de azokat villám okozta. - Mr. Cranfordnak égő, apró szeme
volt, s gyors pillantásokat lövellt vele az inggallérom, a kabátövem, a gumicsizmám felé. Képtelen
volt rá, hogy bárkinek is a szemébe nézzen.
- Nem hinném, Mr. Cranford. A villámcsapás egyik jele, hogy az állat vergődés nélkül esik
össze. Némelyiknek még szájában a fű.
- Ó, jól tudom én azt - csattant fel Cranford, s keskeny arca kipirult. - Ötven éve jószág mellett élek, nem ez az első villámütötte állat, amit látok. Nem egyformák ám, tuggya.
- Persze, tudatában vagyok, de ennek az elhullását annyi minden okozhatta.
- Micsoda?
- Hát, először is lépfene, magnéziumhiány, szívbaj - hosszú a lista. Azt hiszem a biztonság
kedvéért fel kellene boncolnunk.
- Szóval azt akarja mondani, hogy valami nem rengyén valót akarok csinálni.
- Dehogyis! Csak azt mondom, hogy biztosnak kell lennünk a dolgunkban, mielőtt igazolást
írok. Menjünk el és nézzük meg, mikor Mallock felnyitja, s ha nem találom semmilyen nyilvánvaló
okát az elhullásnak, megadom az ártatlanság vélelmét. A biztosító nagyon rendes ilyen esetben.
Mr. Cranford ragadozóképe mélyebbre bukott a gallérjába. Dühödten a zsebébe fúrta a kezét.
- Vót mán dógom állatorvossal. Igazi, tapasztalt állatorvossal. - A kis szemek a bal fülem felé villantak. - Azok sohase vacakutak. Mire jó az a sok veszőcség? Minek kell magának olyan szőrszálhasogatónak lennie?
Csakugyan minek, gondoltam. Miért szerezzek egy ellenséget? Meglehetősen befolyásos
ember a körzetben. Fontos tagja a helyi Farmerszövetségnek, benne van sok mérföldes körzetben
minden mezőgazdasági bizottságban. Gazdag, sikeres ember, s ha nem szeretik is, tisztelik a tudását, és hallgatnak rá. Sok kárt okozhat egy fiatal állatorvosnak. Miért ne írjam meg az igazolást s
menjek haza? Ezennel igazolom, hogy a fent említett állatot megvizsgáltam, és véleményem szerint
az elhullás oka villámcsapás. Oly könnyű volna, és Cranford megenyhülne. Véget érne az egész
ügy. Mire jó felbőszíteni ezt a veszélyes alakot semmiért? Különben is meglehet, hogy csakugyan
villámcsapás volt.
Szembefordultam Mr. Cranforddal, de hiába próbáltam a szemébe nézni, mert az utolsó pillanatban mindig elkapta a tekintetét.
- Sajnálom, de úgy vélem, meg kell néznünk belül ezt a tehenet. Felhívom Mallockot, és
megkérem, hogy szállítsa el, aztán holnap délelőtt megvizsgálhatjuk. Tízkor találkozunk nála. Jó
lesz ez így?
- Ha egyszer így kell lenni - prüszkölte Cranford. - Ostobaság az egész, de gondulom, a kedvibe kell járnom. De ne felejcse - ez jó tehén vót, megért nyolcvan fontot. Nem engedhetem meg
magamnak, hogy annyi pénzt elvesziccsek. Ragaszkodom ahhoz, ami jár.
- Biztos, hogy meg is kapja, Mr. Cranford. És mielőtt elvitetném, jobb ha vérmintát veszek,
hogy a lépfenét kizárjuk.
A farmerre egyre nagyobb nyomás nehezedett. A metodista egyház oszlopa lévén, kifejezéseinek skálája korlátozott volt, így hát összegyülemlett indulatait a tetem vad rugdalásával vezette
le. Lábujja a rugalmatlan gerinccel került összeütközésbe, s néhány másodpercig féllábon táncolt.
Aztán elsántikált a ház felé.
Egyedül maradtam, mikor bemetszettem a tetem fülébe a késemmel, és vért kentem két
üveglapra. Ez nem volt kellemes találkozás, és a holnapi sem ígért sok jót. Gondosan beraktam a
vérmintát egy kartondobozba, s elindultam a Skeldale House felé, hogy mikroszkópon megvizsgáljam.
Így hát nem valami vidám társaság gyűlt össze másnap délelőtt a dögfeldolgozóban. Még
Jeff is, bár megőrizte szokásos Buddha-szerű kifejezését, mélyen meg volt sértve. Csak töredékes
beszámolót kaptam ugyan tőle, mikor megérkeztem, de összeállt belőle a kép. Jeff kiugrott a teherautójából Cranfordnál, átható tekintettel végigmérte a tetemet, aztán megadta a maga ragyogó gyors
diagnózisát.
- 85 -
- „Tüdőrenyheség. Mindég tudom a szemük állásábul, meg abbul, ahogy a szőr elfekszik a
hátukon.” - Magabiztosan várta az ámuldozó sóhajokat, a gratuláló beszédeket, amelyek e bűvészmutatványt mindig követni szokták.
Mr. Cranford azonban csaknem ugrált dühében:
- „Fogd be azt a nagy buta szádat, Mallock, nem tudsz te semmit! Ezt a tehenet villámcsapás
érte, jobb, ha eszedbe vésed!”
És most, a tetem fölé hajolva, sehol sem találtam eligazítást. A lenyúzott bőr alatt sehol egy
horzsolás. A belső szervek tiszták és normálisak.
Felegyenesedtem, és végighúztam ujjam a hajamban. Az üst halkan bugyborékolt, és illattal
teli gőzfelhőket bocsátott ki a máris túlterhelt légkörbe. Két kutya buzgón nyalogatta a húsliszt
halmát.
Aztán megdermedtem a rémülettől. A kutyáknak versenytársuk támadt. Egy aranyfürtös kisfiú nyomta bele mutatóujját a halomba, aztán bedugta a szájába, és mennyei élvezettel nyalogatta.
- Odanézzen! - károgtam.
A dögnyúzó arca kivirult az atyai büszkeségtől.
- Igen - mondta boldogan. - Nemcsak a négylábúak szeretik ám a lisztemet. Csuda jó anyag igen tápláló.
Jókedve teljesen helyreállván, gyufát gyújtott, és élvezettel szívni kezdte kurta pipáját,
amelyre vastagon rászáradtak szörnyű mesterségének bizonyítékai. Visszakényszerítettem figyelmemet a munkámra.
- Vágjon bele a szívbe, Jeff, legyen szíves - mondtam.
Jeff ügyesen kettévágta a nagy szervet aljától a tetejéig, és én tudtam, hogy vége a keresgélésnek. A szívfülecskéket és a kamrákat csaknem teljesen elzárta a billentyűkből kinövő, karfiolszerű tömeg. Endocarditis verrucosa (idült, növekedéses szívbelhártya-gyulladás), közönséges a disznóknál, de szarvasmarhánál ritka.
- Ez ölte meg a tehenét, Mr. Cranford - mondtam. Cranford a szív felé célzott az orrával.
- Mesebeszéd! Csak nem akarja azt mondani, hogy az ilyen semmiség megöl egy ekkora
nagy állatot?
- Nem olyan kicsi az. Elég nagy, hogy megállítsa a vérkeringést. Sajnálom, de nincs kétség a tehene szívelégtelenségtől hullott el.
- És a villám?
- Sajnos, semmi nyoma. Maga is láthatja.
- És mi lesz a nyolcvan fontommal?
- Őszintén sajnálom, de nem változtat a tényeken.
- Tényeken! Milyen tényeken? Elgyüttem ma délelőtt, és semmit nem tudott mutatni, amitől
megváltozott volna a véleményem.
- Többet nem tudok mondani. Az eset világos.
Mr. Cranford megmerevedett. Kezét a kabátja előtt tartotta, és a mutató- és hüvelykujja úgy
dörzsölődött össze szüntelenül, mintha a szeretett bankókat dédelgetné, amelyek kicsúsznak a kezéből. Mélyen gallérjába süllyedt arca mintha még élesebbé vált volna.
Aztán felém fordult, és riasztó kísérletet tett a mosolygásra. Kabáthajtókámra szegezett tekintete hősiesen megpróbált feljebb kúszni. Volt egy kurta pillanat, amikor találkozott az én tekintetemmel, de aztán riadtan elugrott.
Félrehúzott, és beszélni kezdett az ádámcsutkámhoz. Volt valami noszogató felhang a rekedt
suttogásában.
- Hát ide figyeljen, Mr. Herriot, mindketten a világban jártas emberek vagyunk. Maga éppúgy tuggya, mint én, hogy a biztosítótársaság jobban megengedheti magának ezt a veszteséget, mint
én. Hát mért nem mongya azt, hogy villámcsapás?
- Akkor is, ha azt hiszem, hogy nem az volt?
- Mi a jó nyavalyát számít az? Mondhatja, hogy az vót, igaz? Senki sem fogja megtudni.
Megvakartam a fejemet.
- De engem az zavarna, Mr. Cranford, hogy én tudnám.
- Maga tudná? - A farmer nem értette.
- 86 -
- Úgy van. És nem megy. Nem adhatok igazolást erről a tehénről, és kész.
Mr. Cranford arcán bosszúság, hitetlenség, tehetetlenség váltogatta egymást.
- Hát én mondok magának valamit. Nem hagyom az ügyet annyiban. Beszélek a főnökivel. Hátraperdült, és a tehénre mutatott. - Nincs rajta nyoma a betegségnek. Azt próbálja bebeszélni nekem, hogy azok a kis valamik a szívben okozták! Maga nem ért a mesterségéhez - még azt sem
tuggya, mik azok a valamik.
Jeff Mallock kivette leírhatatlan pipáját a szájából.
- De én tudom. Amit mondtam. A tüdőrenyheséget a tejcsatornábul a testbe visszakerülő tej
okozza. Végül eljut a szívbe, oszt kész. Azok tejcsomók, amiket ott lát.
Cranford ellene fordult.
- Fogd be a szád, te félnótás! Te is egyhúron pendülsz ezzel az emberrel. Az én jó tehenemet
villám pusztította el! Villám! - Csaknem visított. Aztán összeszedte magát, és halkan azt mondta
nekem: - Még hallani fog erről, Mr. Tudomány, és egyet máris mondok magának. Maga be nem teszi a lábát többé az én farmomra. - Megfordult, és gyors járásával elsietett.
Elköszöntem Jefftől, és fáradtan a kocsimba másztam. Minden pompásan sikerült. Ha az állatorvoslás csak beteg állatok gyógykezeléséből állna. De nem áll. Annyi minden más van. Begyújtottam a motort, és útnak indultam.
29.
Mr. Cranfordnak nem kellett sok idő, hogy fenyegetését beváltsa. Másnap, nem sokkal ebéd
után megjelent a rendelőben: Siegfried és én éppen étkezés utáni cigarettánkat élveztük a nappaliban, mikor meghallottuk az ajtócsengő berregését. Nem keltünk fel, mert a legtöbb farmer csengetés
után egyszerűen bejött.
A kutyák azonban elkezdték a szokásos ramazurit. Aznap reggel nagyot futottak a lápon, s
nemrég nyalták tisztára etetőtáljukat. Fáradtan és degeszre lakva rogytak le horkoló halomba Siegfried lába köré. Mit sem kívántak jobban, mint tíz perc nyugalmat, de mivel odaadóan játszották a
vad házőrző maguk választotta szerepét, egy pillanatig sem haboztak. Ugatva felpattantak a szőnyegről, és kizúdultak a folyosóra.
Az emberek gyakran csodálkoztak, miért tart Siegfried öt kutyát. Nemcsak tartja, hanem
mindenhová magával viszi őket. Körútjain nehéz volt őt megpillantani a kocsiban a bozontos fejek
és a legyező farkak között, s ha valaki a kocsihoz közeledett, rémülten visszahőkölt a vad ugatástól
és az ablakok keretéből feléje villogó agyaraktól és szemektől.
- Bizony isten nem értem - szokta Siegfried öklével a térdét csapkodva kijelenteni -, miért
tartanak az emberek csak úgy szórakozásból kutyát. A kutyának legyen valami haszna. Használják
terelőkutyának, vadászkutyának, vezetőkutyának. De nem megy a fejembe, miért akarja valaki csak
úgy a ház körül tartani őket.
Gyakran tette ezt a kijelentést, nemegyszer kocsijában ülve, himbálózó fülek és kilógó nyelvek függönyén át. Hallgatója csodálkozva nézett a nagy agárról az apró terrierre, a spanielről a
whippetre és a skót terrierre, de soha senki nem kérdezte meg Siegfriedtől, hogy ő miért tart kutyát.
Úgy sejtettem, hogy a falka a folyosó fordulójában esett neki Mr. Cranfordnak. Helyében
sok gyengébb legény elmenekült volna; de ő makacsul előreküzdötte magát. Mikor belépett a nappali ajtaján, már levette a kalapját, és azzal verte el magától a kutyákat. Ez nem volt bölcs dolog, s
az ugatás magasabbra csapott. Mr. Cranford szeme kimeredt, az ajkai folyvást mozogtak, de semmit
sem lehetett hallani.
Siegfried, udvariasan, mint mindig, felállt, és egy székre mutatott. Az ő ajkai is mozogtak,
bizonyára néhány nyájas üdvözlő szótól. Mr. Cranford meglengette fekete kabátját, átreppent a szőnyegen és felgallyazott. A kutyák körülülték, és a képébe csaholtak. Kimerítő mutatványuk után általában lerogytak, de Mr. Cranford küllemében vagy szagában volt valami, ami nem tetszett nekik.
Siegfried hátradőlt a karosszékében, összefonta az ujját, és bírói arckifejezést öltött. Időnként megértően bólintott vagy összehúzta a szemét, mint aki egy érdekes érvre figyel. Mr.
Cranfordnak jóformán a szavát sem lehetett hallani, de olykor a felszínre vergődött egy-egy szó
vagy kifejezés.
- 87 -
...komoly panaszom van... ...nem ért a munkájához... ...nem engedhetem meg magamnak...
nem vagyok gazdag... ...ezek a francos kutyák... ...be nem teszi a lábát... ...nem mész innen, kutya...
...tiszta rablás...
Siegfried teljesen elengedetten, szemlátomást tudomásul sem véve a lármát, figyelmesen
hallgatta, de ahogy teltek a percek, láttam, hogy a feszültség egyre jobban erőt vesz Mr.
Cranfordon. Szeme kigúvadt szemgödréből, az erek kidagadtak sovány nyakán, ahogy a mondanivalóját mindenáron érthetővé akarta tenni. Végül aztán nem bírta tovább: felugrott és egy szökellő
barna hullám az ajtóig sodorta. Még egy dühös kiáltást hallatott, szétcsapott a kalapjával, és eltűnt.
Néhány héttel később beléptem a gyógyszerszoba ajtaján; főnököm épp egy kenőcsöt kevert
odabenn. Nagy gonddal dolgozott, egy márványlapon oda-vissza kavargatta a nyúlós masszát.
- Mit keversz? - kérdeztem.
Siegfried ledobta a spatuláját, és kiegyenesítette a hátát.
- Kenőcs egy kannak. - Elnézett mellettem Tristanra, aki éppen belépett. - És nem tudom,
miért nekem kell csinálnom, mikor egyesek csak üldögélnek a hátsó felükön. - A spatulára mutatott.
- Gyerünk, Tristan, láss neki. Mármint akkor, ha elszívtad a cigarettádat.
Arckifejezése megenyhült, mikor Tristan gyorsan elnyomta a cigarettáját s kezdett a márványlapon ügyködni.
- Bizony ez elég sűrű kulimász. Nem könnyű keverni - mondta Siegfried elégedetten, öccse
lehajtott fejét nézve. - Már beleállt tőle a fájás a nyakszirtembe.
Felém fordult.
- Most jut eszembe, biztosan érdekel, hogy Cranford barátod részére csináljuk. A díjnyertes
kanjának. Csúnyán kidörzsölte a hátát, és a gazdája halálra aggódik érte. Kiállításokon sok pénzt
nyer vele, s az ilyen szépséghiba katasztrofális volna.
- Szóval Cranford még a mi ügyfelünk.
- Igen, furcsa dolog, de nem tudunk megszabadulni tőle. Nem szívesen veszítek el ügyfeleket, de ezzel a pofával örömest kivételt tennék. Téged látni sem akar a tanyája környékén azóta a
villámhistória óta, s nagyon határozottan érezteti, hogy engem sem tart sokra. Azt mondja, nem válok hasznára az állatainak - jobban járna, ha sose hívna ki. És jajgat, mint a bolond, mikor megkapja
a számlát. Több baj van belőle, mint haszon, és ráadásul a hátam is borsózik tőle. De nem akar
itthagyni bennünket az istennek se.
- Tudja, hogy hány pár nyolc kalács - mondtam. - Első osztályú kiszolgálást kap, s a jajgatás
része a módszernek, hogy leszorítsa a számlákat.
- Lehet, hogy igazad van, de jó volna valami egyszerű megoldást találni, hogy megszabaduljunk tőle. - Megütögette Tristan vállát. - Rendben van, nehogy megszakadj bele. Jó lesz már. Tedd
be ebbe a kenőcsösdobozba, és írd rá: „Naponta háromszor bekenni vele a kan hátát, és ujjal jól bedolgozni.” És add fel Mr. Cranfordnak. S ha már benne vagy, nem adnád fel ezt az ürülékmintát a
laboratóriumnak Leedsbe, hogy vizsgálják meg Jöhne-kórra? - Feléje nyújtott egy melaszosdobozt,
amely csordultig volt rossz szagú hasmenéssel.
Szoktunk ilyen mintát venni és elküldeni Jöhne-vizsgálatra, féregszámlálásra stb., s minden
minta egy dologban hasonlított a többire - abban, hogy nagy adag volt. A vizsgálathoz elég lett volna egy kávéskanálnyi, de a farmerek bőkezűen bántak a mennyiséggel. Örömteli meglepetéssel fogadták, hogy az állatorvos csupán némi trágyát kíván a trágyalefolyóból; természetes óvatosságukat
félretéve vidáman telelapátolták a legnagyobb dobozt, amit találtak. A tiltakozást semmibe vették:
„vigyen, amennyit akar, van belőle bőven” - ezt sugallta a magatartásuk.
Tristan finnyásan átvette a dobozt, és végignézett a polcon.
- Úgy látom, nincs kis mintának való tégelyünk.
- Így van, elfogyott - mondta Siegfried. - Már akartam rendelni. De annyi baj legyen - tedd
rá a fedelet az edényre, nyomd jól rá, és tekerd be jól csomagolópapírba. Eljut úgy is a laboratóriumba.
Alig három napba tellett, s Mr. Cranford neve megint felbukkant. Siegfried a reggeli postát
bontotta fel, a körleveleket félredobta, a számlákat és elismervényeket halomba rakta, s egyszer
- 88 -
csak megállt. Egy kék papíron írt levél felett dermedt meg, s úgy ült, mint a szobor, míg el nem olvasta. Végül felemelte a fejét, az arca kifejezéstelen volt.
- James, ez alighanem a legepésebb levél, amit valaha is olvastam. Cranford írta. Végzett velünk egyszer s mindenkorra, és azon gondolkodik, hogy perbe fogjon.
- Már megint mit csináltunk? - kérdeztem.
- Azzal vádol, hogy csúnyán megsértettük, és veszélyeztettük a kanja egészségét. Azt mondja, küldtünk neki egy melaszosdobozra való tehénszart azzal az előírással, hogy kenje be vele a kan
hátát naponta háromszor.
Tristan, aki félig lehunyt szemmel ült, teljesen felébredt. Sietség nélkül felállt, és az ajtó felé
indult. Keze a kilincsen volt, mikor rámennydörgött a bátyja hangja:
- Tristan! Gyere vissza! Ülj le. Azt hiszem, meg kell beszélnünk valamit.
Tristan elszántan felnézett, s várta a kitörő vihart, de Siegfried váratlanul nyugodt volt. A
hangja meg szinte nyájas.
- Szóval megint bemutatkoztál. Mikor tanulom meg végre, hogy a legegyszerűbb feladatot
sem bízhatom rád? Ez nem volt nagy munka, igaz? Két kis csomagot feladni - aligha nevezhető nehéz feladatnak. De neked sikerült összekutyulnod. Rosszul raktad fel a címkéket, ugye?
Tristan fészkelődött a székében.
- Elnézést, nem is tudom, hogyan...
Siegfried felemelte a kezét.
- Ne aggódj. Melléd állt a szokásos szerencséd. Ez a baki bárki másnál katasztrófát jelentene
- de Cranfordnál isteni gondviselés. - Megállt egy pillanatra, és szemében álmodozó kifejezés jelent
meg. - Ha jól emlékszem, a címke azt mondta, hogy dolgozza be jól az ujjaival. És Mr. Cranford azt
írja, hogy reggeli közben bontotta ki a csomagot... Igen, Tristan, azt hiszem, te megtaláltad a megoldást. Ez, úgy gondolom, elrendezte a dolgot.
- Na és a per? - kérdeztem.
- Ó, azt úgy vélem, elfelejthetjük. Mr. Cranford sokat ad a méltóságára. Gondold el, hogy
hangzana ez a bíróság előtt. - Összegyűrte a levelet, és a papírkosárba pottyantotta. - Hát akkor lássunk munkához.
Ő vezette kifelé a menetet. A folyosón hirtelen megállt, és szembefordult velünk.
- Van persze még valami. Kíváncsi vagyok, mire jut a laboratórium, mikor azt a kenőcsöt
megvizsgálja Jöhne-kórra.
30.
Ezúttal csakugyan aggódtam Trickiért. Megálltam a kocsival, mikor megpillantottam az utcán úrnője társaságában, és megdöbbentett a megjelenése. Rettenetesen elhízott, olyan volt, mint
egy felfúvódott kolbász a négy sarkán egy-egy lábbal. Véreres, váladékos szeme egyenesen előremeredt, nyelve kilógott a szájából.
Mrs. Pumphrey sietve megmagyarázta:
- Olyan bágyadt volt, Mr. Herriot. Mint akiben nincs energia. Azt gondoltam, alultáplált, így
aztán adtam neki külön falatkákat is az étkezések között, hogy megerősödjön. Egy kis borjúlábkocsonyát és malátát, csukamájolajat és egy tálka Ovomaltint esténként, hogy jobban aludjon - igazán
semmiségeket.
- És csökkentette az édességeket, ahogy mondtam?
- Ó, igen, egy darabig, de olyan gyengének látszott. Engednem kellett. Imádja a habos süteményt és a csokoládét. Képtelen vagyok megtagadni tőle.
Megint szemügyre vettem az apró kutyát. Itt gyökerezett a baj. Tricki egyetlen hibája a falánksága volt. Soha ott nem hagyott ételt, bármikor, a nap vagy éjszaka bármelyik órájában hajlandó volt enni. És eszembe jutott mindaz, amit Mrs. Pumphrey nem említett: a vékony kekszekre kent
pástétom, a karamelles cukor, a rakott piskóta - Tricki imádta valamennyit.
- Eleget mozog?
- Hát, amint látja, sétálgat egy kicsit velem, de Hodgkin ágynak esett lumbágóval, így aztán
karikadobálás mostanában nem volt.
- 89 -
Igyekeztem szigorúnak látszani.
- Komolyan beszélek. Ha nem csökkenti az ennivalóját és nem futtatja többet, nagyon beteg
lesz. Meg kell keményítenie a szívét és nagyon szigorú diétára fognia.
Mrs. Pumphrey a kezét tördelte.
- Úgy lesz, Mr. Herriot. Tudom, hogy igaza van, de olyan nehéz, olyan nehéz. - Lehajtott
fejjel elindult, mint aki el van szánva rá, hogy az új rendszert azonnal működésbe hozza.
Fokozódó aggodalommal figyeltem őket. Tricki csak botorkált a kis tweedkabátkájában;
egész ruhatára volt ilyen kabátokból - meleg tweed vagy skót kockás anyag, ha hideg van, ballon,
ha esik. Roskadozva, kínlódva ment a pórázán. Úgy gondoltam, hogy Mrs. Pumphrey hamarosan
jelentkezni fog.
A várt hívás néhány napon belül befutott. Mrs. Pumphrey kétségbe volt esve. Tricki nem
eszik semmit. Még a kedvenc ételeit is visszautasítja, azonfelül hányásrohamok jönnek rá. Egész
nap a szőnyegen fekszik, zihálva. Nem akar sétálni menni, nem akar semmit csinálni.
Már előre megcsináltam terveimet. Az egyetlen megoldás: egy időre elhozni Trickit a házból. Azt javasoltam, hogy két hétre orvosi felügyelet alá kell helyezni.
Szegény hölgy csaknem elájult. Még soha nem vált meg a drágaságától, és biztosra vette,
hogy szegény elsorvad és belepusztul, ha nem látja őt mindennap.
De én határozott voltam. Tricki nagyon beteg, és csakis így lehet megmenteni; sőt, úgy véltem, a legjobb azonnal elvinni, és Mrs. Purnphrey jajgatásától kísérve, karomon a pokrócba csavart
kis kutyával, kivonultam a kocsihoz.
Az egész személyzet felbolydult, szobalányok rohantak ki-be, hozták a nappali ágyát, az éjszakai ágyát, a kedvenc párnáit, játékait és gumikarikáit, reggelizőedényt, ebédelőedényt, vacsoraedényt. Ráébredve, hogy a kocsimba nem férne be az egész cucc, elindultam. Mrs. Pumphrey kétségbeesett kiáltással bedobott egy ölre való kis kabátot a már mozgó kocsi ablakán. Mielőtt befordultam volna a felhajtóút végén, belenéztem a visszapillantó tükörbe: mindenki zokogott.
Kinn az utcán lepillantottam a mellettem ziháló szerencsétlen kis állatra. Megveregettem a
fejét, és Tricki vitéz erőfeszítéssel megpróbálta a farkát csóválni.
- Szegény gyerek - mondtam -, nincs benned egy mákszemnyi erő sem, de én, azt hiszem,
meg tudlak gyógyítani.
A rendelőben a házi kutyák áradata vett körül. Tricki fénytelen szemmel nézett le a falkára, s
amikor letettem, mozdulatlanul lefeküdt a szőnyegre. A többi kutya néhány pillanatig szaglászta,
aztán úgy döntöttek, hogy érdektelen tárgy, és nem törődtek vele.
Ágyat csináltam neki egy meleg kis karámban a kutyák hálóhelye mellett. Két napig figyeltem, nem adtam neki enni, csak inni bőségesen. A második nap végén némi érdeklődést tanúsított a
környezete iránt, s a harmadikon nyüszíteni kezdett, mikor meghallotta a kutyákat az udvaron.
Kinyitottam az ajtót, Tricki kiügetett, és egyszeriben eltűnt Joe, az agár és barátai között.
Miután felborították és alaposan megvizsgálták, elindultak a kertbe. Tricki a felesleges hájtól enyhén imbolyogva, de szemlátomást érdeklődve követte őket.
Aznap később jelen voltam az etetésnél. Figyeltem, miközben Tristan az edényekbe merte
az ételt. A szokásos vad roham következett, majd a gyors evés neszei; mindegyik kutya tudta,
hogyha elmarad a többitől, valószínűleg versenytársai támadnak az étkezés utolsó falatjainál.
Mikor végeztek, Tricki körüljárta a fénylő tálkákat, s egyik-másikba hanyagul belenyalt.
Másnap ő is kapott egy tálkát, s örömmel láttam, hogyan furakodik feléje.
Ettől fogva gyorsan javult. Gyógyszert egyáltalán nem kapott, de egész nap futkározott a
többi kutyával, és részt vett barátságos csetepatéikban. Felfedezte, hogy micsoda öröm, ha fellökik,
megtiporják és összenyomják minden öt percben. Elfogadott tagja lett a bandának, oda nem illő
selymes kis jószág a bozontos társaságban; étkezéskor úgy küzdött, mint a tigris, és éjszaka patkányra vadászott a régi tyúkólban. Soha életében ilyen jól még nem szórakozott.
Mrs. Pumphrey egész idő alatt aggodalmasan lebegett a háttérben, s naponta egy tucatszor is
felhívott a legújabb hírekért. Kibújtam a kérdés alól, hogy rendszeresen átfordítottam-e a párnáit, s
viseli-e az időjárásnak megfelelő kabátkáját; de annyit mondhattam, hogy a kis kutya túl van a veszélyen, és szépen lábadozik.
- 90 -
A „lábadozik” szó nagy hatással volt Mrs. Pumphreyra. Attól fogva friss tojást hozott, alkalmanként két tucatot, hogy Tricki erőt gyűjthessen. E boldog időszakban mindenki két tojást kapott reggelire, de a helyzet lehetőségei csak akkor világosodtak meg a háznép előtt, mikor érkezni
kezdtek a sherrys üvegek.
Az általam oly jól ismert pompás évjáratból valók voltak, s Tricki vérét kellett volna dúsítaniuk. Az ebéd ünnepi alkalommá vált, két pohár étkezés előtt és több pohár étkezés közben. Siegfried és Tristan felváltva mondtak pohárköszöntőt Tricki egészségére, és a szónoklás színvonala
napról napra emelkedett. Mint pártfogónak, nekem kellett válaszolnom.
Alig hittünk a szemünknek, mikor megjött a brandy. Két üveg Gordon Bleu, Tricki szervezetének végső felerősítésére. Siegfried előásott néhány hasas poharat, amelyek az anyjától származtak. Eddig még nem láttam őket, de most néhány estén át állandó szolgálatban voltak, megöblögettük bennük a finom szeszt, belélegeztük, és hódolattal megittuk.
A mély elégedettség napjai voltak ezek; jól kezdtük reggel a különtojásokkal, délben a
sherry kényeztetett és élénkített, s fényűzően fejeztük be a tűz mellett, brandyt szopogatva.
Nagy kísértés volt, hogy Trickit ott-tartsuk állandó vendégnek, de tudtam, hogy Mrs.
Pumphrey szenved, és két hét múlva úgy éreztem, illő telefonálnom s megmondanom neki, hogy a
kis kutya meggyógyult, elviheti.
Perceken belül vagy tíz méter csillogó fekete fém állt meg a rendelő előtt. A sofőr kinyitotta
az ajtót, s én éppen csak hogy megpillantottam a kocsiban csaknem elvesző Mrs. Pumphreyt. Kezét
szorosan összefonta maga előtt, ajka remegett.
- Mr. Herriot, kérem, mondja meg az igazat. Csakugyan jobban van?
- Igen, kitűnően. Nem kell kiszállnia a kocsiból, megyek és idehozom.
A házon át kimentem a kertbe. Egy halom kutya rohangált körbe-körbe a gyepen, s a legközepén ott volt Tricki libegő fülű, fakrcsóváló, aranyszínű kis alakja. Két hét alatt átalakult fürge,
izmos állattá, jól bírta a falka iramát, elnyúlva hosszúkat szökellt, mellkasa csaknem súrolta a fölet.
Kivittem a folyosón át a ház elé. A sofőr még mindig nyitva tartotta a kocsi ajtaját, s amikor
Tricki megpillantotta úrnőjét, hatalmas szökelléssel kiugrott a karomból, és Mrs. Pumphrey ölébe
vitorlázott. Ő egy riadt „ó”-t sikkantott, aztán védekeznie kellett, mert a kutya csak úgy nyüzsgött
rajta, nyalogatta az arcát és ugatott.
Míg az izgalom tartott, segítettem a sofőrnek kihozni az ágyakat, játékokat, párnákat, kabátkákat, tálkákat, amelyek közül egyet sem használtunk. Mikor a kocsi elindult, Mrs. Pumphrey kihajolt az ablakon. Szemében könnyek ragyogtak. Ajka remegett.
- Ó, Mr. Herriot - kiáltotta -, hogyan tudom én ezt magának megköszönni? Ez az orvostudomány diadala!
31.
107-28
Hirtelen és riadtan ébredtem, szívem egy ütemre vert-kalapált a telefon makacs riadójával.
Ezek az ágy melletti telefonok kétségkívül sokkal jobbak voltak a régi rendszernél, amikor is az
embernek le kellett vágtatnia az emeletről és dideregve állnia mezítláb a folyosó mozaiklapjain; de
ez a robbanás a fülemtől néhány centiméterre a hajnali órákban, amikor a test gyenge és az ellenálló
képesség csekély, félelmetes volt. Biztosra vettem, hogy nem tesz jót nekem.
A telefon másik végén a hang bántóan vidám volt.
- Ellik a kancám, de sehogy se akar sikerülni neki. Gondulom, rosszul fekszik a csikó - ki
tudna gyünni segíteni?
Gyomrom apró labdává rándult össze. Ez azért már sok: elég rossz egyszer felkelni az éjszaka közepén, de kétszer, az méltánytalanság, sőt egyenesen kegyetlenség. Nehéz napom volt, s boldogan bújtam a takaró alá éjféltájban. Egy órakor kirángattak egy nagyon faramuci borjúelletéshez,
és háromra kerültem újra ágyba. Most hány óra van? Negyed négy. Szent isten! Csak néhány percet
aludtam! És csikóellés! Rendszerint kétszer olyan nehéz, mint a borjúellés. Micsoda élet! Micsoda
rohadt élet!
- Rendben van, Mr. Dixon, máris megyek - motyogtam a telefonba, és ásítozva, nyújtózkodva végigcsoszogtam a szobán, a karom és a vállam még mindig fájt. Ránéztem a székre hányt
- 91 -
ruhahalomra; levettem; újra felvettem, aztán megint levettem ma éjszaka, s valami lázadozott bennem az ellen, hogy újra felvegyem. Fáradt nyögéssel felemeltem az esőkabátomat az ajtóról és felvettem a pizsamámra, lementem, a gumicsizmám ott állt a gyógyszerszoba ajtajánál, belebújtam.
Meleg éjszaka volt, minek öltözzek fel, a farmon úgyis újra neki kell vetkezni.
Kinyitottam a hátsó ajtót, és lassan végigbandukoltam a hosszú kerten, fáradt agyam alig
vett tudomást a sötétségből áradó illatról. Elértem hátul az udvart, kinyitottam a behajtóútra szolgáló kétszárnyú kaput, és kihoztam a kocsit a garázsból. A néma városban fehéren megvillantak az
épületek, amikor a fényszóró végigpásztázott a lehúzott redőnyű boltokon, a szorosan összehúzott
függönyökön. Mindenki aludt. Mindenki, kivéve engem, James Herriotot, aki sajgó testtel és kimerülten vonszolta magát az újabb nehéz munka felé. Mi az ördögnek döntöttem úgy, hogy vidéki állatorvos leszek? Elment az eszem, hogy olyan munkát válasszak, amelyben heti hét napon át dolgozik az ember, és még éjszaka is? Néha úgy éreztem, hogy a praxis egy rosszindulatú élőlény; próbára tesz, vizsgáztat, egyre nagyobb nyomással nehezedik rám, hogy megtalálja azt a pontot, amikor
holtan esem össze.
Egy teljességgel öntudatlan reakció emelt ki önsajnálatom fürdőjéből s hagyott csöpögve a
peremén: kezdtem megint a velem született optimizmus részleges feltámadásával vizsgálni a közeljövőt. Először is, Dixon otthona a Völgység lábánál van, nem messze a főúttól, s rendelkezik a villanyvilágítás szokatlan fényűzésével. És nem lehetek annyira fáradt huszonnégy éves koromban,
összes készségem birtokában. Nem olyan könnyű engem agyonverni.
Mosolyogtam magamban, s belemerültem a félig visszafogott élénkségnek abba a hangulatába, ami ilyenkor természetes állapotom volt: álmosan elfüggönyözve mindazon érzékeléseket,
amelyekre nem lesz szükségem a rám váró munkában. Az elmúlt hónapokban sokszor szálltam ki
az ágyból, s messze kikocsiztam a vidékre, eredményesen elvégeztem a munkámat és visszabújtam
az ágyba anélkül, hogy teljesen felébredtem volna.
Dixonnal kapcsolatban jól ítéltem. A kecses clydesdale kanca egy jól világított bokszban
volt, s én mélységes hálaérzettel raktam ki köteleimet és műszereimet. Miközben fertőtlenítőt öntöttem a gőzölgő vödörbe, néztem, hogy erőlködik, emelgeti végtagjait a kanca. Az erőfeszítés nem
eredményezett semmit: nem nyúltak ki lábak a vulvából. Majdnem biztosan rossz fekvéssel álltunk
szembe.
Még mindig feszülten gondolkodva levettem az esőköpenyemet, de révületemből a farmer
hangos nevetése szakított ki:
- Te nagyúristen, mi ez, maskarabál?
Végignéztem a pizsamámon, halványkék volt, rajta csinos széles vörös csík.
- Ez, Mr. Dixon - feleltem méltósággal -, az éjszakai öltözékem. Nem vesződtem azzal, hogy
felöltözzem.
- Ó, értem. - A farmer szeme huncutul csillogott. - Elnézést, azt hittem egy pillanatig, valaki
idegen keveredett ide. Láttam egy pofát tavaly Blackpoolban - épp olyan öltönyt viselt, mint maga,
csak csíkos cilindere és pálcája is volt. Csuda helyre kis táncot adott elő.
- Sajnos, azzal nem szolgálhatok - mondtam halvány mosollyal. - Most éppen nem vagyok
olyan hangulatban.
Nekivetkőztem, s érdeklődéssel néztem a mélyvörös árkokat, amelyeket a borjú foga okozott
pár órája. Olyanok voltak a fogai, mint a borotva, szabályos kis bőrtekercseket hámoztak le rólam,
valahányszor bedugtam mellettük a karomat.
A kanca megremegett, mikor kezdtem belül kitapogatni. Semmi, semmi, aztán csak egy farok és a medencecsont, s a test meg a hátsó lábak eltűntek kartávolságon túl. Farfekvés; tehénnél
könnyű ügy olyannak, aki érti a mesterségét, de lónál csiklandós munka, a csikó roppant hosszú lábai miatt.
Félóra izzadásba, zihálásba tellett, míg kötelekkel és egy hajlékony pálca végére erősített
tompa horoggal előrehoztam egy lábat. A második már könnyebben jött, s a kanca mintha megérezte volna, hogy nincs már akadály. Nagyot nyomott, a csikó velem egyetemben kirepült a szalmára,
én még mindig fogtam a karommal, és hegyibe huppantam. Nagy örömömre éreztem, hogy a kis
test görcsösen megrándul; mialatt dolgoztam, nem észleltem mozgást, s úgy véltem, kimúlt, de na- 92 -
gyon is eleven volt, rázta a fejét és tüszkölte ki a magzatvizet, amit beszívott a hosszú világrajövetel
alatt.
Megtörölköztem, s hátrafordulva láttam, hogy a farmer szokatlanul merev arccal tartja felém
tarka kabátomat, mint egy komornyik.
- Engedje meg uram - mondta ünnepélyesen.
- Jó, jó - nevettem -, legközelebb rendesen felöltözöm. - Miközben beraktam holmimat a
csomagtartóba, a farmer hanyagul egy csomagot dobott a hátsó ülésre.
- Egy kis vaj - dörmögte. Beindítottam a motort, s Dixon lehajolt az ablakhoz. - Nagyon jó
kanca ám ez, és igencsak szerettem vóna tüle egy csikót. Köszönöm, fiam, nagyon köszönöm.
Integetett, mikor elindultam, s még hallottam a búcsúkiáltását:
- Ahhoz képest, hogy zenebohóc, igen jól csinálta.
Hátradőltem az ülésen, s nehéz szemhéjaim alól néztem a halvány hajnali fényben kibontakozó üres utat. Feljött már a nap - sötétbíbor labda, alacsonyan a ködös földek felett. Mélységes
elégedettséget éreztem, eltöltött a feltérdelni igyekvő csikó emléke, nevetségesen hosszú s még irányíthatatlan lábai. Pompás, hogy a kis nyavalyás mégiscsak életben maradt - van valami leverő abban, ha az ember egy élettelen lényt hoz világra.
A Dixon-farm a laposon volt, ahol a Völgység kiszélesedik és a nagy yorki Síkságban folytatódik. Át kellett vágnom egy kanyarulatán a forgalmas útnak, amely a West Ridinget összekötötte
az ipari északkelettel. Vékony füstszalag szállt fel az egész éjszaka nyitva tartó út menti büfé kéményéből, s amikor lelassítottam, hogy beforduljak a sarkon, gyenge, de átható konyhaillat hatolt be a
kocsiba; csak egy szippantásnyi, de teli a sült kolbász, bab, paradicsom és hasábburgonya képével.
Istenem, de éhes voltam. Megnéztem az órámat: öt óra tizenöt, még sokáig nem jutok ételhez. Beálltam a teherautók közé a széles betoncsíkon.
A még mindig kivilágított épület felé sietve elhatároztam, hogy nem leszek mohó. Semmi
látványosat, csak egy finom szendvicset. Jártam már itt néhányszor, a szendvics nagyon jó volt, és
megérdemlek némi táplálékot a nehéz éjszaka után.
Beléptem a meleg helyiségbe, ahol teherautó-sofőrök csoportjai ültek felpúpozott tányérok
fölött, de amikor beljebb mentem, a lárma elhalt, és feszült csend lépett a helyébe. Egy kövér bőrkabátos ember dermedten ült, megrakott villája megállt fele úton a szája felé, a szomszédja pedig,
olajos kezével hatalmas teásbögréjét fogva, kigúvadt szemmel nézte az öltözékemet.
Akkor jutott eszembe, hogy az élénkvörös csíkos pizsama és a gumicsizma kicsit szokatlannak látszhat ebben a környezetben, s gyorsan begomboltam az esőkabátomat, amely duzzadozva
úszott mögöttem. Még begombolva is rövidecske volt, s legalább harminc centi pizsamanadrágszár
kilátszott a csizma fölött.
Elszántan a pulthoz mentem. Egy piszkos fehér köpenyéből kidagadó szőke, mellzsebén
„Dora” felirattal, kifejezéstelen tekintettel meredt rám.
- Egy sonkás szendvicset és egy csésze húslevest kérek - mondtam rekedten. Miközben egy
kávéskanál húskivonatot tett a csészébe és feltöltötte sziszegő forróvíz-sugárral, feszélyezetten tudatában voltam a hátam mögötti csendnek és a lábszáramra irányított szemek ütegének. Jobbra, a
szemem sarkából láttam a bőrkabátost. Szájába dugta az ételt; és elgondolkodva rágcsálta néhány
pillanatig.
- Hát sokféle ember van, igaz, Ernest? - mondta határozottan.
- Úgy ám, Kenneth, úgy ám - felelte a társa.
- Gondolod, Ernest, hogy ez a yorkshire-i vidéki urak közt a divat idén tavasszal?
- Meglehet, Kenneth, meglehet.
A hátulról jövő kuncogás hallatán úgy döntöttem, hogy ezek ketten közismert kocsmai tréfacsinálók. Legjobb gyorsan végezni az evéssel és távozni. Dora odalökte elém a pulton a hússal jól
megrakott szendvicset, és egy alvajáró lendületével mondta:
- Egy shilling lesz.
Becsúsztattam kezem a kabát alá, s éreztem a zsebtelen flanelt. Szent isten, a pénzem otthon
van Darrowbyban a nadrágzsebemben! Émelygős rémület öntött el, miközben kapkodva és értelmetlenül keresgéltem az esőkabátzsebemben.
Ránéztem a szőkére, s láttam, hogy a szendvicset a pult alá csúsztatja.
- 93 -
- Nézze, nem hoztam magammal pénzt. Már jártam itt - tudja ki vagyok?
Dora unottan ingatta a fejét.
- Nem baj - hadartam. - Beugrom a pénzzel legközelebb, mikor erre járok.
Dora arckifejezése nem változott, de egyik szemöldökét hajszálnyit felhúzta; nem mutatott
hajlandóságot arra, hogy a szendvicset elővegye rejtekhelyéről.
Most már csak a menekülésen járt az eszem. Kétségbeesetten kortyoltam a tűzforró folyadékot. Kenneth hátralökte a székét, és egy gyufaszállal a fogát kezdte piszkálni.
- Ernest - mondta, mint aki súlyos következtetésre jutott -, az én véleményem szerint ez az
úr egy különc.
- Különc? - kuncogott Ernest a teájába. - Inkább bolond talán.
- Nem olyan bolond, Ernest. Nem elég bolond, hogy fizessen a kajáért.
- Ebben igazad van, Kenneth, nagyon is igazad van.
- Meghiszem azt. Iszik egy jó csésze húskivonatot a büfé költségére, és ha gyorsabb a keze,
elkapta volna a szendvicset is. Csak Dora kicsit fürgébb vót nála - még öt másodperc, és már tömte
vóna az etetőjébe a sonkát.
- Igaz, igaz - dünnyögte Ernest, megelégedve a becsületes ember szerepével.
Kenneth eltette a gyufát, hangosan megszívta a fogát és hátradőlt.
- Aztán van még valami, amire nem gondoltunk. Lehet, hogy szökésben van.
- Úgy érted, szökött rab, Kenneth?
- Úgy bizony, Ernest.
- De hát azoknak a paliknak mindnek nyíl van az egyenruháján.
- Igen, némelyiknek. De hallottam valahun, hogy olyik börtönben mostanság csíkokat használnak.
Elegem volt belőle. Leöntöttem torkomon az utolsó égető csepp folyadékot, és nekiindultam
az ajtónak. Mikor kiléptem a korai napsütésbe, még hallottam Kenneth utolsó kinyilatkoztatását.
- Valószínűleg egy munkacsapattól szökött meg. Nézd azt a gumicsizmát...
32.
Láttam, hogy Mr. Handshaw egy szavamat sem hiszi. Ránézett a tehenére, és szája makacs
vonallá húzódott össze.
- Eltört a medencecsontja? Azt akarja mondani, hogy nem fog soha felállni? Hát nézze, hogy
kérődzik! Egyet mondhatok magának, fiatalember - az én apám, ha élne, egykettőre felállítaná.
Már egy éve állatorvos voltam, s megtanultam egyet-mást. Például azt, hogy a farmereket
nem könnyű meggyőzni - kiváltképp a yorkshire-i Völgységbe valókat.
És amit az apjáról mondott. Mr. Handshaw az ötvenes éveiben járt, és megható volt hite elhunyt apja ügyességében és ítéletében. De nagyon jól meglettem volna nélküle.
További bosszúságot jelentett egy olyan esetnél, amely amúgy is elég nehéz volt. Mert kevés
dolog keseríti el úgy az állatorvost, mint egy tehén, amely nem tud felállni. A laikus furcsának találja, hogy egy állatot látszólag meggyógyítanak eredeti betegségéből, s mégsem tud felállni a földről,
de ez megesik. És érthető, hogy egy csak feküdni tudó fejőstehén nem sokat ér.
Az ügy azzal kezdődött, hogy Siegfried elküldött tejlázat kikezelni. Ez a hirtelen fellépő kalciumhiány jól tejelő állatoknál jelentkezik ellés után, és összeeséshez és fokozódó kómához vezet.
Mikor megpillantottam Mr. Handshaw tehenét, mozdulatlanul feküdt az oldalán, s alaposan meg
kellett vizsgálnom, hogy nem pusztult-e el.
Én azután könnyed fölénnyel elővettem a kalciumos-palackjaimat, mert szerencsémre akkor
végeztem az egyetemen, mikor a szakma végül fölébe kerekedett ennek az ez ideig végzetes betegségnek. A fordulat, a tőgy felfúvásával, jó néhány évvel korábban következett be, s én még mindig
cipeltem magammal a kis felfúvókészletet (a farmerek biciklipumpát használtak), de a kalciumgyógymód megérkeztével az ember sütkérezhetett az olcsó dicsőség fényében, mert perceken belül
visszahozta az állatot a beállni készülő halálból. Nagyon kevés tudomány kellett hozzá; de nagyonnagyon mutatós volt.
- 94 -
Mire befecskendeztem a két palack kalciumot - és Mr. Handshaw segítségével hasmánt fordítottuk a tehenet - már mutatkozott a javulás; a tehén körülnézett, és rázta a fejét, mint aki azon tűnődik, hol lehetett az elmúlt néhány óra alatt. Biztosra vettem, hogyha volna időm elácsorogni itt
egy kicsit, látnám, amint talpra áll. De más munkák vártak.
- Hívjon fel, ha délre nem áll fel - mondtam, de pusztán formaságból. Biztosra vettem, hogy
többet nem találkozom vele.
Mikor a farmer délben felhívott, hogy a tehén nem állt fel, csak apró bosszúságnak éreztem.
Némely esetben kell még egy palack ráadásnak - majd rendbe jön. Kimentem, újra beadtam a kalciumot.
Nem aggódtam igazán, mikor megtudtam, hogy másnap sem állt fel, de Mr. Handshaw, kezét mélyen a zsebébe dugva, vállát előreejtve, mélységes csalódással állt a tehene felett.
- Ideje vóna, hogy felkeljen a vén dög. Mi haszna, ha csak fekszik. Biztos tud vele csináni
valamit. Öntöttem ma reggel egy üveg vizet a fülibe, de még attul se mozdult meg.
- Mit csinált?
- Hideg vizet öntöttem a fülibe. Apám úgy szokta üket fölállítani, és ő osztán nagyon értett
az állatokhoz.
- Biztos nagyon értett - mondtam mereven. - De azt hiszem, még egy injekció inkább hasznára válik.
A farmer borúsan figyelte, hogyan nyomok be még egy fiolával. Az ő szemében a művelet
elvesztette varázslatát.
Mialatt elraktam a műszert, tőlem telhetőleg igyekeztem vidám lenni.
- Nem kell aggódni. Sok marad fekve egy-két napig. Holnap reggel alighanem járni fog.
A telefon reggeli előtt szólalt meg, s a gyomrom összeugrott, mikor meghallottam Mr.
Handshaw hangját. Áradt belőle a rosszkedv.
- Hát, ugyanúgy van most is. Fekszik, oszt zabál, de meg se próbál főkelni. Mit tud vele csinálni?
- Csakugyan mit? - gondoltam, útban kifelé a farmra. A tehén immár negyvennyolc órája feküdt ez sehogy se tetszett nekem.
A farmer azonnal támadásba kezdett.
- Apám mindég aszonta, hogy féreg van a farkukban, mikor így lefekszenek. Aszonta, ha
levággyuk a farka végit, attul rendbe gyün.
Kedvem még mélyebbre zuhant. Már volt bajom ezzel a mesével. A csalafintaság az volt
benne, hogy azok, akik még éltek a barbárságnak ezzel az örökségével, gyakran állíthatták, hogy
eredményes, mert ha a tehén farka végét levágták, a földet érintő csonk okozta fájdalom sok makacs
tehenet kényszerített talpra kecmeregni.
- Farokféreg nem létezik, Mr. Handshaw - mondtam. - És nem gondolja, hogy kegyetlenség
egy tehén farkát levágni? Hallottam, hogy az Állatvédő Liga bíróság elé állított egy embert a múlt
héten ilyesmiért.
A farmer összehúzta a szemét. Nyilván azt gondolta, hogy mellébeszélek.
- Hát, ha azt nem csinálja, akkor mi a frászkarikát fog csinálni? Valahogy föl kell állítani ezt
a tehenet.
Mély lélegzetet vettem.
- Biztos vagyok benne, hogy a tejlázból kigyógyult, mert jól eszik és egészségesnek látszik.
Valami hátsó bénulás miatt nem tud felállni. Nincs értelme több kalciumot adni neki, ezért kipróbálom ezt az élénkítő injekciót.
Bár előérzetem kudarcot jelzett, mégis megtöltöttem a fecskendőt. Egy mákszemnyit sem
hittem az élénkítő injekcióban, de valamit tennem kellett. Az utolsó cseppeket csavartam ki a citromból.
Már indulni akartam, mikor Mr. Handshaw utánam szólt.
- Hé, uram, eszembe jutott még valami, amit az apám szokott csinálni. Belekajabált a fülibe.
Sok tehenet felállított így. Nekem nem ölég erős a hangom - maga megpróbálhatná.
Most már késő lett volna a méltóságomat óvni. Odamentem az állathoz, és megmarkoltam a
fülét. Pattanásig teleszíva a tüdőmet lehajoltam, és vadul belebömböltem a szőrös mélységekbe. A
- 95 -
tehén pár pillanatra abbahagyta a kérődzést és kérdően nézett rám, aztán álmos szemmel elégedetten
tovább rágott.
- Adunk neki még egy napot - mondtam fáradtan. - S ha még holnap sem kel fel, megpróbáljuk felemelni. Ide tudna hívni segíteni néhány szomszédot?
Miközben a többi betegemhez vezettem, belül szinte görcsbe húzott a kudarc érzete. A fene
egye meg az egészet! Mi a nyavalyától nem tud felkelni? És mit tehetek még? Ez 1938-ban történt,
s a lehetőségeim igen korlátozottak voltak. Ma, harminc évvel később is vannak tejlázas tehenek, de
az állatorvosnak sokkal nagyobb fegyvertár áll a rendelkezésére, ha a kalcium nem hat. A kitűnő
Bagshaw-emelő, amely a medencecsontot fogja meg és természetes tartásban emeli fel az állatot, a
foszforinjekció meg az elektromos ösztöke is, amely gyors áramütést ad, ha a fart megérintik vele,
amitől sok, kényelmesen heverésző tehén sértett bőgéssel szökken lábra.
Ahogy vártam is, a következő nap sem hozott változást, s amikor kiszálltam a kocsiból Mr.
Handshaw udvarán, egy csapat szomszéd fogott körül. Ünnepi kedvükben voltak, magabiztosan vigyorogtak, és dőlt belőlük a segítőkész tanács, mint a farmerekből mindig, ha más állatáról van szó.
Sok volt a nevetés, az ugratás, miközben zsákokat húztunk a tehén teste alá, s elhangzott egy
csomó bizarr javaslat, amiket igyekeztem nem meghallani. Aztán egyesült erővel nekifeszültünk és
felemeltük a tehenet, előre látható eredménnyel: a tehén csak lógott békésen, himbálózó lábakkal,
miközben tulajdonosa a falnak támaszkodva nézte, mind sötétebb búbánattal.
Sok-sok zihálás és nyögés után leengedtük a tehetetlen testet, s mindenki rám nézett, hogy
mi lesz a következő lépés. Kétségbeesetten kutattam az agyam mélyén, mikor Mr. Handshaw
megint közbekotyogott:
- Apám annak idején aszonta, egy idegen kutya mindég fölzavarja a tehenet.
Az egybegyűlt farmerek egyetértően dörmögtek, s azonnal kutyákat ajánlottak. Igyekeztem
rámutatni, hogy egy kutya is elég lenne, de tekintélyem megfogyatkozott, s egyébként is mindenki
be akarta mutatni a kutyája tehénfelkeltő képességét. Hirtelen lázas izgalomban kivonult mindenki,
még Mr. Smedley, a falu boltosa is eszeveszett sebességgel elkerekezett border terrierjéért. Szinte
csak percek múltak el, s az istállóban már nyüzsögtek a kaffogó, morgó kutyák, de a tehén nem törődött velük, csak éppen a szarvát rázta figyelmeztetően a túl közel merészkedők felé.
A csúcspont akkor következett be, mikor megérkezett Mr. Handshaw saját kutyája a legelőről, ahol birkát terelni segített. Sovány, kemény, verekedő kis állat volt, villámgyors reflexű és dühös természetű. Merev lábbal, felborzolt szőrrel bevonult az istállóba, egyetlen ámult pillantást vetett a területére bemerészkedett idegenek falkájára, és néma dühvel hadba indult.
Másodperceken belül életem legpompásabb kutyaviadala bontakozott ki; hátraléptem, és teljesen feleslegesnek érezve magamat; csak figyeltem a jelenetet. A farmerek túlüvöltötték a morgást
és csaholást. Egy rettenthetetlen ember a csetepaté közepébe ugrott, s visszatért egy apró Jack Russell-terrierrel, amely elszántan kapaszkodott a gumicsizmája sarkába. A Clover Hill-i Mr. Reynolds
két rövid pálcával dörzsölte a tehén farkát, s közben azt üvöltötte, hogy „Kuss! Kuss!”, s míg én tehetetlenül bámultam, egy vadidegen ember meghúzkodta a kabátom ujját, és a fülembe suttogott:
- Próbált már beadni neki egy kávéskanál Jeyes-cseppet fél liter öreg sörben kétóránként?
Úgy látszott, hogy a fekete mágia összes erői áttörtek s elborítanak, és én, a sovány tudományos tartalékaimmal képtelen leszek megerősíteni a gátat. Nem tudom, hogyan hallottam meg a
nyikorgó hangot ebben a lármában - talán azért, mert lehajoltam Mr. Reynoldshoz, s igyekeztem
rábeszélni, hogy hagyja abba a farokdörzsölést. De abban a pillanatban a tehén kicsit megmozdult, s
én világosan hallottam. A medencecsont felől jött.
Némi időbe tellett, míg magamra vontam a figyelmet - azt hiszem, mindenki elfelejtette,
hogy ott vagyok -, de végül szétválasztották és számtalan darab zsinórral megkötötték a kutyákat,
mindenki abbahagyta az ordítozást, Mr. Reynoldsot elvonszolták a tehén farkától, s enyém volt a
dobogó.
Mr. Handshaw-hoz fordultam:
- Kérem, hozzon nekem egy vödör meleg vizet, szappant és törülközőt.
Elballagott morogva, mint aki nem sokat vár az új kezdeménytől. Árfolyamom igen mélyre
zuhant. Levetettem a zakómat, beszappanoztam a karomat, és bedugtam a kezem a tehén végbelébe,
- 96 -
míg meg nem éreztem a kemény fancsontot. Megragadva a végbél falán át, felpillantottam a nézőközönségemre.
- Maguk ketten fogják meg a csípőcsontot, és óvatosan billegtessék a tehenet az egyik oldalról a másikra.
Igen, semmi kétség, megint jelentkezett. Hallottam is, éreztem is - valami lazaságot; halk
nyikorgást, csaknem reszelős hangot.
Felálltam, és lemostam a karomat.
- No, most már tudom, miért nem kel fel a tehene - eltört a medencecsontja. Valószínűleg első este, mikor a tejláztól tántorgott. Azt hiszem, az idegek is megsérültek. Sajnos, reménytelen. Bár rossz hírekkel szolgáltam, könnyebbséget jelentett, hogy valami ésszerű magyarázatra bukkantam.
Mr. Handshaw rám meredt:
- Reménytelen? Mért vóna az?
- Nagyon sajnálom - mondtam -, de ez a helyzet. Nem tehet mást, mint elviszi a mészároshoz. Nincs erő a hátsó lábában. Soha többé nem fog felállni.
Ekkor robbant fel Mr. Handshaw, és hosszú beszédbe fogott. Nem volt igazán kellemetlen
vagy sértő, de határozottan rámutatott készületlenségemre, és újból megsiratta a szomorú tényt,
hogy apja, aki mindent rendbe tenne, nincs közöttünk. A többi farmer körbeállva, tágra nyílt szemmel hallgatta, és minden szavát élvezte.
Végül hazaindultam. Nem tehettem már semmit, és különben is Mr. Handshaw úgyis elfogadja majd az én érveimet. Az idő igazolni fog.
Amint másnap reggel felébredtem, eszembe jutott a tehén. Nem volt éppen szerencsés epizód, de legalább valamennyire megnyugodtam abban a tudatban, hogy elmúltak a kétségek. Tudtam, mi a baj, tudtam, hogy nincs remény. Minek emésszem magam tovább?
Meglepődtem, hogy Mr. Handshaw máris jelentkezett telefonon. Úgy véltem, beletelik kéthárom napba, mire ráébred, hogy tévedett.
- Maga az, Mr. Herriot? Jó reggelt kívánok! Csak azért hívtam föl, hogy megmongyam,
hogy a tehenem fölállt és jól van.
Két kézzel szorosan megmarkoltam a kagylót.
- Micsoda? Mit mondott?
- Mondtam, hogy a tehenem fölállt. Ma reggel mán járkált az istállóban, egészségesen, mint
a makk. Nem hitte vóna az ember, hogy valami baja vót. - Néhány pillanatig hallgatott, aztán komor
eltökéltséggel, mint egy leckéztető tanító, folytatta: - És maga itt állt, és rám nézett és aszonta, soha
többé nem fog lábra állni.
- De... de…
- Persze, szeretné tudni, hogy csináltam. Hát egyszerre eszembe jutott szegény apámnak egy
másik régi fogása. Elmentem a mészároshoz, és elkértem tőle egy frissen leölt birka bőrét, és a tehén hátára raktam. Egykettőre felállt. Gyűjjön el, és nézze meg. Csudálatos ember vót az apám.
Vakon botorkáltam az ebédlőbe. Ezt meg kell beszélnem a főnökömmel. Siegfried álmát
félbeszakította egy borjúellés hajnali háromkor, és sokkal öregebbnek látszott a harminc-egynéhány
événél. Némán meghallgatott, befejezte a reggelijét, aztán félretolta a tányérját, és töltött magának
még egy utolsó csésze kávét.
- Balszerencse, James. Szóval a régi jó birkabőr? Furcsa - most már több mint egy éve itt
vagy a Völgységben, és ezzel még nem akadtál össze. Gondolom, most már kezd valamicskét kimenni a divatból, de van valami csöppnyi értelem benne, mint a legtöbb ilyen régi gyógymódban.
Elképzelheted, hogy sok hő fejlődik egy friss birkabőr alatt; olyan, mint egy nagy forró priznic az
állat hátán - egy idő után csakugyan felpiszkálja, s ha a tehén puszta komiszságból fekszik, gyakran
felkel, hogy megszabaduljon tőle.
- De a fene egye meg, mi van a törött medencecsonttal?! Mondom, hogy nyikorgott és billegett jobbra-balra.
- Nem te vagy az első, James, aki ennek beugrott. Néha a medencecsont inszalagjai az ellés
után néhány napig nem húzódnak össze, s az ilyen érzetet kelt.
- Ó, istenem - nyögtem a terítőt bámulva. - Micsoda baromi hülyeséget csináltam!
- 97 -
- Dehogy csináltál. - Siegfried cigarettára gyújtott, és hátradőlt a székében. - Az öreg tehén
valószínűleg már játszadozott a gondolattal, hogy felkel járni egyet, mikor az öreg Handshaw a hátára dobta a bőrt. Ugyanúgy megtehette volna valamelyik injekciód után, és akkor tied volna a dicsőség. Nem emlékszel, mit mondtam, mikor idejöttél? Nagyon vékony a választóvonal aközött,
hogy az ember nagyszerű állatorvosnak látsszon egyrészt, kapitális szamárnak másrészt. Ilyesmi
mindnyájunkkal megesik, James, felejtsd el.
De nem volt olyan könnyű elfelejteni. A tehén híres személyiséggé vált a körzetben. Mr.
Handshaw büszkén megmutatta a postásnak, a rendőrnek, a gabonafelvásárlóknak, a teherautósofőröknek, műtrágyaügynököknek, mezőgazdasági minisztériumi tisztviselőknek, s azok mind
megemlítették nekem, kéjes mosollyal. Mr. Handshaw szövege mindig ugyanaz volt, mondták, és
zengzetes, diadalmas hangon adta elő:
- Itt az a tehén, amelyikről Mr. Herriot aszonta, hogy sose áll lábra!
Biztosra veszem, hogy a farmert nem rosszindulat sarkallta. Nyert egy menetet a fiatal,
okoskodó állatorvos ellen, és senki sem hibáztathatja, ha parádézott vele egy kicsit. És bizonyos értelemben jó szolgálatot tettem annak a tehénnek: számottevően meghosszabbítottam élettartamát,
mert Mr. Handshaw jóval a hasznossága idején túl is megtartotta mint kiállítási tárgyat. Évekkel azután, hogy naponta már nem adott többet, mint nyolc-tíz liter tejet, még mindig vidáman legelt az út
menti mezőn.
Az egyik szarva furcsán felfelé csavarodott, erről könnyen meg lehetett ismerni. Gyakran
megálltam a kocsival, és bánatosan néztem a tehenet, amelyik nem fog többé lábra állni.
33.
Siegfried kifejezéstelen arccal ellépett a telefontól.
- Mrs. Pumphrey hívott. Szeretné, ha megnéznéd a cocáját.
- Pontosabban a kutyáját - mondtam.
- Nem, a malacát. Van egy hathetes malaca, s azt akarja, hogy vizsgáld meg, egészséges-e.
Zavartan nevettem. Viszonyom a korosodó özvegy palotapincsijéhez kényes téma volt.
- Jó, jó, ne kezdd el újra. Mit akar mégis? Tricki Woonak megint baja van a fenekével?
- James - mondta Siegfried komolyan. - Nem szoktál sohasem kételkedni a szavamban.
Megismétlem Mrs. Pumphrey üzenetét és elvárom, hogy e szerint cselekedj azonnal, további kérdezősködés nélkül. A hölgy arról tájékoztatott, hogy tulajdonosa lett egy hathetes malacnak, s alaposan meg akarja vizsgáltatni. Tudod, hogy mi a véleményem ezekről a vizsgálatokról, és nem szeretném, ha a munkát csak úgy átabotában végeznéd el. Különös figyelmet szentelnék a tüdejének - jól
meg kell futtatni a kifutóban, mielőtt elővennéd a sztetoszkópot, és az istenért, ne kerülje el a figyelmedet semmi nyilvánvaló, például futás közben a zablatartás és a hörgő hang. És én a helyedben a magasságát is megmérném. A mérőpálcát megtalálod a...
Hangja elhalt, ahogy végigsiettem a folyosón. Ez kissé érthetetlen volt: rendszerint állnom
kellett egy kis ugratást, mióta Tricki, a palotapincsi fogadott nagybátyja lettem és rendszeresen kaptam tőle leveleket, ajándékokat és dedikált fényképeket, de Siegfried nem szokta ennyire túlhajtani
a tréfát. Mrs. Pumphrey egy malaccal - ez képtelen gondolat volt -, elegáns lakhelye nem volt haszonállat tartására berendezve. Ó, Siegfried biztosan rosszul értette.
De nem. Mrs. Pumphrey örvendező kiáltással üdvözölt.
- Ó, Mr. Herriot, hát nem csodálatos, Egy cuki kismalacom van. Látogatóban jártam gazdálkodó unokatestvéreimnél, és ott választottam ki. Olyan jó társaság lesz Trickinek - hiszen tudja,
mennyit aggódom, hogy egyke kutya.
Zavarodottan csóváltam a fejemet, miközben átvágtam a tölgyfa burkolatos hallon. Itteni látogatásaimat bizonyos mértékig átszőtte a fantáziálás; de most úgy éreztem, elvesztettem lábam alól
a talajt.
- Azt akarja mondani, hogy a malac itt benn van a házban?
- Hát persze. - Mrs. Pumphrey meglepődött. - A konyhában van. Jöjjön, és nézze meg.
Voltam már néhányszor a konyhában, s mindig csaknem megszeppentett makulátlan tisztasága, a csempézett falak és padló laboratóriumi jellege, a mosogatórendszer, tűzhely, hűtőszekrény
- 98 -
csillogó felülete. Ma egy kartondoboz foglalta el az egyik sarkot, s egy apró malacot láttam benne;
hátsó lábán állt, a két mellsővel a doboz szélére támaszkodott, és elégedetten tekintett körül új lakhelyén.
Az idősebb szakácsnő hátat fordított nekünk, s nem fordult meg, mikor beléptünk; sárgarépát szeleteit és hajigált be egy lábasba, véleményem szerint szükségtelen erővel.
- Hát nem édes? - Mrs. Pumphrey lehajolt, és megcsiklandozta a kicsi fejet. - Olyan izgalmas, hogy saját malacom van. Mr. Herriot, úgy döntöttem, hogy Nugentnek fogom hívni.
Nagyot nyeltem.
- Nugentnek? - a szakácsnő széles háta mozdulatlanná merevedett.
- Igen, a nagybátyám, Nugent után. Kicsi rózsaszín ember volt, apró szemű és turcsi orrú.
Megdöbbentő a hasonlatosság.
- Értem - mondtam, és a szakácsnő megint fröcskölni kezdett.
Néhány pillanatig tanácstalan voltam; a szakmai etika tiltakozott bennem a képtelenség ellen, hogy ezt az egészséges kis jószágot megvizsgáljam. Már-már azt mondtam, hogy teljesen
egészségesnek látom, mikor megszólalt Mrs. Pumphrey.
- Gyere, Nugent - mondta. - Légy jó fiú, és hagyd, hogy Herriot bácsikád megnézzen.
Ez hatott. Elfojtva nemesebb érzéseimet, megragadtam a madzagforma farkat, és csaknem
fejjel lefelé tartottam Nugentet, míg meghőmérőztem. Aztán ünnepélyesen meghallgattam a szívét
és a tüdejét, belenéztem a szemébe, végigfuttattam ujjam a végtagjain, és hajlítgattam az ízületeit.
A szakácsnő hátáról csak úgy sütött a merev helytelenítés, de én makacsul folytattam. Úgy
tapasztaltam, hogy egy eb unokaöcs mérhetetlen sok előnnyel jár; nemcsak a gyakori ajándékok - s
még mindig éreztem a csodálatos füstölt heringek ízét, amelyeket Tricki Whitbyből küldött -, hanem a kényelem érzete nyers életrendemben, az ebéd előtti sherry, Mrs. Phumphrey kandallójának
melege és fényűzése. Úgy gondoltam, ha már hasonló típusú malac unokaöcs került az utamba, akkor Herriot bácsi lesz az utolsó, aki beleavatkozik a sors kifürkészhetetlen útjaiba.
Végezve a vizsgálattal, Mrs. Pumphreyhoz fordultam, aki aggodalmasan várta az ítéletet.
- Egészséges minden tekintetben - mondtam pattogósan. - Mi több, igen szép malac. De
egyet mondhatok - nem lakhat a házban.
A szakácsnő most először fordult felém, s arcáról néma esedezést olvastam le. Együtt éreztem vele, mert a disznó ürítkezése kiváltképp párolog, s még egy ilyen aprócska jószág is, mint
Nugent, máris enyhén megváltoztatta a maga szagosságával a konyha légkörét.
Mrs. Pumphrey először megdöbbent a gondolattól, de amikor biztosítottam, hogy a malac
nem kap tüdőgyulladást, sőt vidámabb és egészségesebb lesz odakinn, engedett.
Egy ácsot fogadott fel, hogy a kert sarkában kacsalábon forgó disznóólat építsen; volt benne
egy meleg hálószoba megemelt deszkapadozaton, és egy kifutó.
Láttam, mikor Nugentet betelepítették, boldogan összegömbölyödött a tiszta szalmaágyon.
Vályúját naponta kétszer pompás koszttal töltötték tele, s mindig jutott neki külön csemege is, egy
lédús sárgarépa vagy pár káposztalevél. Mindennap kiengedték játszani, s egy óra hosszat szertelenül rohangászott a kertben Trickivel.
Egyszóval, Nugent karriert csinált, de nála kedvesebb disznót bajos lett volna találni; igaz,
fajának legtöbb tagjában van valamelyes váratlan barátságosság, de ez Nugentben rendkívüli mértékben kifejlődött. Egyszerűen szerette az embereket, s a következő néhány hónapban jelleme kivirágzott az emberi lényekkel való állandó személyes kapcsolattól.
Gyakran láttam nagy barátságban ballagni Mrs. Pumphreyval a kertben, s az óljában ideje
nagy részében a hátsó lábán állt, csülkét a drótkerítésre támasztva, és epedve várta a látogatókat. A
disznó gyorsan nő, s Nugent hamarosan túljutott a rózsaszín csecsemőkoron, de bája nem csökkent.
Legfőbb gyönyörűsége az volt, ha a hátát vakarták; mély hangon röfögött, szemét révülten égnek
fordította, aztán roskadozni kezdtek a lábai, és végül az oldalára dőlt.
Nugent napsugaras létére csak egyetlen felhő vetett árnyékot, az öreg Hodgkin, a kertész,
akinek véleményét a házikedvencekről mindörökre megsavanyította az, hogy mindennap gumikarikákat kellett dobálnia Trickinek, s most kinevezték egy disznó személyes komornyikjának. Az ő
kötelessége volt Nugentet etetni, megágyazni neki, és felügyelni rá játék közben. Az a gondolat,
hogy mindezt egy disznónak kell megtennie, amelyik ráadásul még kolbásszá és hurkává sem ala- 99 -
kul át soha, csaknem elviselhetetlen volt az öreg parasztnak; arcának éles vonásai még mélyebbé
váltak, valahányszor megfogta az etetővödröt.
Mikor első orvosi vizsgálatomra mentem védencéhez, borúsan így üdvözölt:
- Elgyütt megnézni Nudistát? - Eléggé ismertem Hodgkint, hogy tudjam: ez nem lehet szeszélyes szójáték, hanem őszinte igyekezet, hogy felfogja a nevet; és unokaöcsém hosszú pályafutása
során végig „Nudista” maradt az öregnek.
Van egy szívem szerinti emlékem Nugentról. Egy nap éppen ebéd után megszólalt a telefon;
Mrs. Pumphrey hívott, és döbbent hangjából tudtam, hogy valami jelentős esemény történt; ez a
hang írta le Tricki Woo popsizásának és bolondkutyázásának különleges tüneteit is.
- Ó, hála isten, Mr. Herriot, hogy otthon van. Nugent! Félek, hogy rettenetesen beteg.
- Igazán? Hát ez rossz hír. Mit csinál?
Egy darabig csak ziháló lélegzés hallatszott a telefonból, aztán megint megszólalt Mrs.
Pumphrey:
- Hát, nem tud... nem képes... a kis dolgát elvégezni.
Tudtam, hogy mit jelent nála a kis dolog, a nagy dolog.
- Úgy érti, nem tud vizelni?
- Hát... hát - érezhetően zavarban volt. - Nem rendesen.
- Furcsa - mondtam. - Rendesen eszik?
- Azt hiszem, de... - aztán hirtelen kibökte: - Ó, Mr. Herriot, olyan borzasztóan aggódom.
Hallottam, hogy emberek szörnyű betegek lehetnek... éppen így. Egy mirigyről van szó, ugye?
- Ó, amiatt nem kell aggódnia. Disznóknál nem lép fel ez a baj, és különben is, azt hiszem,
négy hónapos lévén, túl fiatal ahhoz, hogy prosztatanövekedésről beszéljünk.
- Ó, úgy örülök, de valami... akadályozza. Eljön, ugye?
- Máris megyek.
Elég hosszan várakoztam Nugent ólja mellett. Vaskos kis süldővé nőtt, és barátságosan röfögve vizsgálgatott a drótkerítésen át. Nyilván valami játékra számított, s türelmét vesztve néhányszor merev lábbal fel-alá ügetett a kifutóban.
Már-már úgy véltem, vizitem eredménytelen lesz, mikor Mrs. Pumphrey, aki kezét tördelve
fel-alá járkált, hirtelen megállt, és remegő ujjal a disznóra mutatott.
- Ó, istenem - suttogta. - Nézze! Nézze! Most csinálja! - Minden szín eltűnt az arcáról, halálsápadt lett. - Jaj, borzasztó! Nem bírom nézni! - Egy jajdulással elfordult, és kezébe temette az arcát.
Közelről szemügyre vettem Nugentet. Ügetés közben megtorpant, és elégedetten könnyített
magán, a normális kan disznó szakaszosan fröcskölő sugaraival.
Mrs. Pumphreyhoz fordultam.
- Én nem látok itt semmi bajt.
- De... de... - még mindig nem mert odanézni - úgy csinálja... elkezdi, abbahagyja!
Meglehetős gyakorlatot szereztem abban, hogy arcizmom se ránduljon Mrs. Pumphrey jelenlétében, s erre most nagyon is szükségem volt.
- De mindegyik így csinálja, Mrs. Pumphrey.
Félig megfordult, és a szeme sarkából remegve nézett Nugentra.
- Úgy érti, minden fiú disznó?
- Minden egyes fiú disznó, amelyikkel találkoztam, így csinálta.
- Ó... ó... furcsa, nagyon furcsa. - Szegény hölgy a zsebkendőjével legyezte magát. Arcszíne
rohamosan visszatért.
Hogy leplezzem zavarát, nagyon szakszerűvé váltam.
- Igen, igen, úgy van. Biztosíthatom, hogy nagyon sokakat megtéveszt. Hát akkor talán indulnék is örülök, hogy a legény ilyen jól néz ki és vidám.
Nugentnek hosszú és örömteli élet jutott, és sokszorosan megfelelt várakozásaimnak; ajándékaival éppolyan bőkezű volt, mint Tricki, és akárcsak a kis pincsi esetében, most is balzsamként
hatott a lelkiismeretemre, hogy csakugyan kedveltem. Siegfried gunyoros magatartása, mint mindig, most is kissé kényelmetlenné tette a dolgot; eleget szenvedtem a múltban, mikor autogramos
fényképeket kaptam a kis kutyától - de a disznó fényképét meg nem mutattam volna neki.
- 100 -
34.
Angus Grier, az állatorvos-tudomány doktora sohasem volt nagyon vonzó látvány, de most,
ahogy ott ült feltámasztva az ágyában, rosszkedvű, foltos arc, a kidülledő szem a rózsaszín steppelt
ágykabát felett, a legbátrabbak szívét is megremegtette volna. Kiváltképp reggel nyolckor, amikor
rendszerint a napi első audienciára jelentkeztem nála.
- Már megint késett - mondta reszelős hangon. - Nem tud felkelni? Százszor is megmondtam, hogy nyolcra már úton kell lennie.
Én mentegetőztem, ő meg idegesen cibálta a paplanhuzatot, és növekvő undorral méregetett.
- Még valami. Az a rémes térdnadrág, amit hord. Ha már mindenáron térdnadrágot kell hordania munkába, az isten szerelmére menjen és csináltasson egyet valami jó szabóval. Ennek olyan
faramuci a szabása - állatorvos nem hordhat ilyet.
Most csakugyan elevenbe talált. Nagyon szerettem ezt a térdnadrágomat. Harminc shillinget
adtam érte egy kiselejtezett katonai felszerelést árusító boltban, s magamban meg voltam győződve
róla, hogy jól mutatok benne. S Grier támadása még fájdalmasabb volt, ha eszembe jutott, hogy
alighanem ingyen dolgozom neki; biztosra vettem, hogy Siegfried a fizetség gondolatát is elhárítja.
Egy hete voltam itt, de ez örökkévalóságnak tetszett. Tudtam, hogy messze a múltban derűsebb, boldogabb életet éltem, de már az emléke is kezdett elhalványodni. Siegfried őszintén mentegetőzött aznap reggel Darrowbyban:
- James, levelet kaptam Griertől Brawtonból, Úgy veszem ki, hogy csikót herélt, és az állat
rávetette magát; megrepedt néhány bordája. A segédorvosa, úgy látszik, nemrégiben otthagyta, így
hát nincs senki, aki ellássa a körzetét. Azt kéri, hogy küldjelek át egy-két hétre.
- Jaj, ne! Itt valami tévedés történt. Engem nem szeret.
- Senkit sem szeret. De nincs tévedés, itt van a levélben - és őszintén szólva, mit tehetnék?
- Egyszer találkoztam vele, akkor is rám erőltetett egy szörnyű gumiruhát, amiben olyan voltam, mint akit a bolondokházából szalasztottak.
Siegfried bánatosan mosolygott.
- Emlékszem, James, emlékszem. Ronda fráter, és igazán sajnálom, hogy ilyesminek teszlek
ki, de nem utasíthatom vissza, igaz?
Akkoriban nem akartam elhinni. A gondolat valószínűtlennek látszott. De most, mikor Grier
ágyának lábánál álltam, s hallgattam a szónoklatait, ugyancsak valóságos volt. Már megint egzecírozott.
- Még valami - a feleségem azt mondja, nem ette meg a zabkásáját. Nem ízlett?
Egyik lábamról a másikra álltam.
- De igen, nagyon finom volt. Csak éppen nem voltam éhes ma reggel. - Kanalammal piszkálgattam az íztelen masszát, és igyekeztem tőlem telhetően megbirkózni vele, de végül legyőzött.
- Valami hibádzik az olyan emberrel, aki nem tudja megenni a jó früstökömet. - Grier gyanakodva nézett rám, aztán felém nyújtott egy papírcsíkot. - Itt a mai betegek listája. Szép számmal
vannak, hát nem nagyon múlathatja az idejét egynél-egynél. Ez itten Adamson Grentonban méhnyakelőesés egy tehénnél. Azzal hite szerint mit fog kezdeni?
Zsebembe dugtam a kezem, megmarkoltam a pipámat, aztán megint visszaejtettem. Grier
nem szenvedhette a dohányzást.
- Hát epidurális érzéstelenítést adok neki, helyére rakom az előesést, és a vulván keresztül
sebvarró fonállal rögzítem.
- Egy csudát, jó ember, egy csudát! - horkantott Grier. - Ez csak olyan cifrálkodás. Semmi
szükség rá. Szorulástól van az egész. Nyomja vissza azt a vackot, tegyen deszkát a tehén hátsó lába
alá, hogy megemelje, aztán fogja lenmagolajra néhány napig.
- De ha nem varrom be, megint kijön - mondtam.
- Frászkarikát jön - kiáltotta Grier mérgesen. - Csak tegye, amit mondok. Ebben nekem nagyobb a tudományom, mint a magáé.
Valószínűleg nagyobb volt. Így is volt rendjén - harminc éve dolgozott állatorvosként, én
még csak a második évemnek indultam neki. Néztem, ahogy feküdt mogorván a párnáján, és egy
- 101 -
pillanatig eltűnődtem kellemetlen viszonyunk tényein. Egy yorkshire-i, aki a mi kétfajta skót tájszólásunkat hallja Grier érdes aberdeenijét, s az én torokhangú clydeside-i kiejtésemet -, úgy vélhette
volna, hogy van valami összetartó erő köztünk, legalább nemzeti alapon. De nem volt.
- Rendben van, úgy csinálom, ahogy mondja.
Kimentem a szobából le a földszintre, hogy összeszedjem a felszerelésemet.
Mikor elindultam körutamra, azt éreztem, amit minden reggel - megkönnyebbülést, hogy kikerültem a házból. Mindennap halálosan kimerültem, mire végeztem a munkával, de élveztem. A
farmerek többnyire készek elnézni egy fiatalember tapasztalatlanságát, és Grier ügyfelei barátságosan bántak velem, de vissza kellett jönnöm étkezésekre ebbe az örömtelen háztartásba, s ez egyre
terhesebbé vált.
Mrs. Griert éppoly kellemetlennek találtam, mint az urát. Keskeny ajkú, bámulatosan sovány
nő volt; s igen spártai háztartást vezetett, amelyben a lucskos zabkásának kiemelkedő szerep jutott.
Zabkása reggelire, zabkása vacsorára s közbül nyomorúságos sorozata a híg tokányoknak, íztelen
vagdalt húsoknak és megnevezhetetlen leveseknek. Bármit főzött is, nem volt annak semmi íze.
Angus Grier harminc éve jött Yorkshire-ba fillértelen skótként, akárcsak jómagam, és jól jövedelmező praxisra tett szert a klasszikus módszerrel: elvette a főnöke lányát. Így aztán tálcán kapta a
jómódot, de vele kapta Mrs. Griert is.
Ő pedig, ha jól láttam, még mindig úgy érezte: ő az úr a házban - valószínűleg azért, mert
egész életében itt lakott, s a hely teli volt apja emlékével, aki kialakította a praxisát. Mindenki betolakodónak látszott, s én megértettem az érzéseit; végtére is gyerektelen volt, nem valami érdekes
élet jutott neki osztályrészül, s férjül Angus Griert kapta. Olykor megsajnáltam.
De ez nem jelentett semmit, mert nem tudtam szabadulni tőle: minden mozdulatomat úgy figyelte, mint egy rosszalló szellem. Ha hazaérkeztem körutamról, már várt a kérdések sortüzével:
- Hol járt ennyi ideig? Vagy: - Már nem tudtam, merre jár, eltévedt talán? Vagy: - Van itt
egy sürgő s ügy. Miért olyan lassú maga? - Talán azt gondolta, hogy egy-két órára beugrottam a
moziba.
Esténként a rendelő meglehetősen megtelt kis állatokkal, s Mrs. Griernek megvolt az az
ocsmány szokása, hogy ott ólálkodott az ajtón kívül, s hallgatta, mit mondok az ügyfeleknek. Igazán formába azonban a gyógyszerszobában lendült: élesen figyelt, kritizálta a receptjeimet, és állandóan a szememre hányta, hogy pazarlom a gyógyszert.
- Túl sok klorodint tesz bele. Nem tudja, hogy az nagyon drága?
Mély együttérzéssel gondoltam a segédorvosra, aki szó nélkül elmenekült; nehéz volt munkát kapni, és a kezdő diplomások csaknem mindent elviseltek, hogy dolgozhassanak, de rájöttem,
hogy ennek az árnyalaknak nem volt más választása.
Adamsonnak kis gazdasága volt a város szélén. Talán azért, mert nemrég beszéltem Grierrel,
ellenpontként a farmer barázdált, türelmes arcát és barátságos szemét rendkívül nyájasnak és vonzónak találtam. Ösztövér testén szakadozott khakiköpeny lógott. Kezet fogott velem.
- Szóval új ember jött ma? - Egy-két másodpercig méregetett. - És úgy nézem, meglehetősen
újonc ebben a munkában.
- Úgy van - mondtam. - De gyorsan tanulok.
Mr. Adamson elmosolyodott.
- Emiatt ne aggódjon, fiatalember. Én hiszek a friss vérben és az új gondolatokban - az kell
nekünk a gazdálkodásban. Túl soká álltunk egy helyben. Gyüjjön az istállóba, és megmutatom a
tehenet.
Volt vagy tizenkét tehén, nem a megszokott shorthornok, hanem szemlátomást jól tartott és
egészséges yorkshire-ek. Betegemet könnyen felfedeztem a futball-labda nagyságú, rózsaszínen
duzzadó hüvelyfalról és a hullámos méhnyakról. De a farmer idejében hívott: a massza tiszta és sértetlen volt.
Figyelmesen nézett, ahogy a kiduzzadást letamponoztam fertőtlenítővel és visszatoltam, aztán segített földből és deszkából emelvényt építeni a tehén hátsó lába alá. Mikor befejeztük, az állat
lejtőn állt, a farka magasabbra került a fejénél.
- És azt mondja, hogyha lenmagolajat adok neki néhány napig, az a vacak nem jön ki újra?
- Erről van szó - mondtam. - Ügyeljen rá, hogy mindig így felemelve álljon.
- 102 -
- Ügyelek, fiatalember, és nagyon köszönöm. Biztosra veszem, hogy jó munkát végzett, és
remélem, hamarosan újra találkozunk.
A kocsiban felnyögtem. Jó munkát! Hogy a fenében maradhat az a vacak a helyén varrás
nélkül? De azt kellett tennem, amire utasítottak, és Grier, ha kellemetlen fráter is, nem bolond. Talán igaza van. Nem foglalkoztam vele tovább, hanem folytattam a beteglátogatást.
Alig egy héttel később éppen reggeliztem, turkálva az elkerülhetetlen zabkásában, mikor
Grier, aki lemerészkedett a földszintre, hirtelen rám horkant:
- Kaptam egy lapot Adamsontól. Azt mondja, nem szolgált megelégedésére a maga munkája. Ki kell szállnunk ma délelőtt, és megnéznünk, mi a baj. Nincsenek kedvemre ezek a panaszok. Arcának örökösen sértődött normális kifejezése még sértődöttebbé vált, s a nagy halvány szemek
csordultig úsztak a nedvességben, annyira, hogy azt hittem, telesírja a zabkását.
A farmon Mr. Adamson bevezetett az istállóba.
- Nos, erről mi a véleménye, fiatalember?
Ránéztem a kicsúszott szervre, és összerándult a gyomrom. Az ártatlannak látszó rózsaszín
duzzanat átalakult nagy, püffedt lila tömeggé. Rászáradt a piszok, és egy csúnya seb húzódott végig
az egyik oldalán.
- Nem maradt benn sokáig, igaz? - mondta csendesen a farmer.
A szégyentől szólni sem tudtam. Szörnyű volt ilyet tenni egy jó tehénnel. Éreztem, hogy elvörösödik az arcom, de szerencsére velem volt a munkaadóm: ő majd megmagyaráz mindent.
Grierhez fordultam, aki szipogott, motyogott, sűrűn pislogott, de nem szólt egy szót sem.
A farmer folytatta:
- És látja, felsértette. Biztos beleakadt valamibe. Mondhatom, sehogy se tetszik nekem.
Nem illett ennek a rendes embernek a természetéhez, hogy kellemetlenkedjen, de nagyon
dúlt volt.
- Talán jobb volna, ha most maga végezné el a munkát, Mr. Grier - mondta.
Grier, aki még mindig nem szólt egyetlen érthető szót sem, tevékenykedni kezdett: nyírta a
szőrt és epidurális érzéstelenítést alkalmazott, megmosta és fertőtlenítette a masszát, és nagy erőfeszítéssel visszatolta. Aztán odaerősítette több erős sebvarró szállal, amelyekre kis kétcolos gumicsöveket húzott, hogy ne vágjanak a húsba. A kész munka rendesnek és szakszerűnek látszott.
A farmer szelíden megfogta a vállam.
- Ez már valami. Látni, hogy nem fog kijönni, igaz? Miért nem ezt csinálta, mikor a múltkor
kijött?
Megint Grierhez fordultam, de most erős köhögőroham fogta el. Még rámeredtem egy darabig, de mivel most sem mondott semmit, megfordultam, és kimentem az istállóból.
- Kár haragudni, fiatalember - szólt utánam Mr. Adamson. - Gondolom, mindnyájunknak tanulni kell, és nincs párja a tapasztalatnak. Ugye, igazam van, Mr. Grier?
- Igen, igen, igazsága van. Úgy biz' a, úgy biz' a, nincs efelől semmi kétség. - motyogta
Grier. Beültünk a kocsiba.
Hátradőltem, és vártam, hogy valamilyen magyarázatot adjon. Kíváncsi voltam rá, mit fog
mondani. De a kékes eres orr egyenesen előreszegeződött, és a kidülledt szemek üresen az előttünk
kanyargó útra szegeződtek.
Némán utaztunk vissza a rendelőbe.
35.
Griernek hamarosan vissza kellett feküdnie az ágyba: kezdett erősen nyöszörögni, tapogatta
a sérült bordáit, s rövidesen újra elfoglalta helyét az emeleten, párnákkal feltámasztva, a kis rózsaszín, nyakig gombolt ágykabátjában. Fájdalmait csak a whisky csillapította, s az ágya mellett álló
üveg folyadékszintje bámulatos gyorsasággal süllyedt.
Az élet visszazökkent a maga nyomasztó mindennapjaiba. Mrs. Grier rendszerint jelen volt,
mikor jelentést tettem a férjének: a hálószobaajtó mögül heves suttogás hallatszott, de amint beléptem, abbamaradt. Mialatt átvettem az utasításokat, Mrs. Grier az ágy körül sürgölődött, betűrt ezt- 103 -
azt, összehajtott zsebkendővel szárítgatta a férje homlokát, s egész idő alatt ellenszenvvel teli pillantásokat lövellt felém. Amint kiléptem az ajtón, újra kezdődött a suttogás.
Egy nap meglehetősen késő este - úgy tíz óra körül - hívott fel bennünket Mrs. Mallard. A
kutyájának csont akadt a torkán, volna szíves Mr. Grier azonnal kijönni? Kezdtem volna mondani,
hogy beteg, én helyettesítem, de elkéstem vele: a telefon kattant egyet, a hívó letette a kagylót.
Grier a hírre szinte révületbe zuhant: álla a mellkasára hanyatlott, s csaknem egy percig
mozdulatlanul ült, gondosan fontolgatva az ügyet. Aztán hirtelen felegyenesedett, és felém bökött
az ujjával.
- Nincs csont a torkában. Legföljebb egy kis garatgyulladása van, attól köhög.
Meglepett a határozottsága.
- Nem gondolja, hogy jó volna hosszú fogót magammal vinni, a biztonság kedvéért?
- Hiszen éppen most mondottam, hogy nem. Nem lesz ott semmiféle csont. Menjen ki, adjon
be neki egy kicsi csillagvirágpor-szirup és ipekakuána keveréket. Még valamire ügyeljen - ha nincs
a kutyának semmi baja, el ne kottyantsa. Mondja a hölgynek, hogy garatgyulladás, és írja elő a kezelési módot - igazolást kell találni a vizitre, érti?
Némileg tanácstalanul töltöttem meg egy deciliteres üveget a gyógyszerszobában, de vittem
magammal néhány fogót is; valamelyest bizalmatlanabbá váltam Grier távdiagnózisai iránt.
Meglepődtem, mikor Mrs. Mallard kinyitotta a csinos sorház ajtaját. Valamilyen oknál fogva egy öreg hölgyre számítottam, előttem pedig egy nagyon csinos, negyven körüli szőke nő állt,
haját magasra tornyozta káprázatos rétegekben, a kor divatja szerint. És nem számítottam a hosszú,
csillogó zöld estélyi ruhára, a hatalmas, himbálózó fülbevalókra, az erősen kikészített arcra.
Mrs. Mallard is meglepettnek látszott. Bambán bámult rám, míg meg nem magyaráztam a
helyzetet.
- A kutyájához jöttem - Mr. Grier helyettese vagyok. Ő, sajnos, beteg.
Meglehetős időt vett igénybe, míg felfogta a közlés értelmét, mert csak állt az ajtóban, mint
aki nem érti, miről beszélek; aztán magához tért, és tágra nyitotta az ajtót.
- Igen persze, elnézést, kérem, jöjjön be.
Elmentem mellette a parfümillat csaknem tapintható falán keresztül, be a hallból balra nyíló
szobába. Itt még erősebb volt az illat, de jól illett az egyetlen rózsaszín ernyős lámpához, amely
halvány, de rózsás fényt vetett a pislákoló tűz közelébe húzott széles díványra. Valahonnét az árnyékból egy lemezjátszó halkan duruzsolta a „Test és lélek” című dalt.
Betegemnek nyomát sem láttam, és Mrs. Mallard határozatlanul egyik fülbevalóját tapogatva nézett rám.
- Itt vizsgáljam meg? - kérdeztem.
- Ó, igen, persze. - Felélénkült, és kinyitotta az ajtót a szoba túlsó végében. Azon nyomban
előpattant egy kis west highland terrier, átszökellt a szőnyegen, és boldog vakkantással rám vetette
magát. Hatalmas ugrással megpróbált mindenáron képen nyalni, s jó darabig ezt csinálta volna, ha
el nem kapom a levegőben.
Mrs. Mallard idegesen mosolygott.
- Mintha most sokkal jobban volna.
Karomban a kis kutyával letottyantam a díványra, és kifeszítettem a száját. Még a homályos
lámpafényben is nyilvánvaló volt, hogy nincs semmi a torkán. Finoman átcsúsztattam az ujjam a
nyelve felett, s a terrier nem tiltakozott, mikor a gégéjét tapogattam. Aztán leraktam a szőnyegre, és
meghőmérőztem - nem volt láza.
- Hát, Mrs. Mallard - mondtam -, csont biztosan nincs a torkában, és láza sincs. - Már-már
hozzátettem, hogy a kutya teljesen egészségesnek látszik, mikor eszembe jutott Grier búcsúfigyelmeztetése - igazolnom kell a vizitet.
Harákoltam egyet.
- Az azonban lehetséges, hogy enyhe garatgyulladása van, attól köhög vagy bukákol. Megint kinyitottam a kutya száját. - Látható, hogy a torok hátul eléggé gyulladásos. Lehet, hogy
enyhe fertőzés lépett fel vagy valamit nyelt, ami ingerli. Van nálam a kocsiban gyógyszer, az hamarosan helyrehozza. - Ráébredtem, hogy összevissza beszélek, és gyorsan befejeztem a szónoklatot.
- 104 -
Mrs. Mallard feszülten figyelt minden szóra, aggodalmasan kukucskált a kis kutya torkába,
és hevesen bólogatott.
- Igen, látom - mondta. - Nagyon köszönöm. Milyen jó, hogy kihívtam.
Másnap este félig végeztem a zsúfolt rendelővel, mikor bejött egy kövér ember feltűnően
élénk színű tweedzakóban, és letett az asztalra egy szomorú szemű basset houndot.
- Rázogatja a fejét - harsogta. - Alighanem gennyes a füle.
Kivettem a műszerszekrényből a fülvizsgálót, s kezdtem a kutya fülét vizsgálni, mikor a kövér ember újra megszólalt:
- Láttam, tegnap este felénk járt. Mrs. Mallard szomszédja vagyok.
- Igen - mondtam, s végignéztem a megvilágított fémcsövön. - Csakugyan ott jártam.
Az ember néhány pillanatig ujjával dobolt az asztalon.
- Hát az a kutya sokat betegeskedik. Az állatorvosi kocsi a mindig ott áll a ház előtt.
- Őszintén szólva, én nem hinném. Egészséges kis állatnak látszik. - Az egyik fül vizsgálatát
befejeztem, s nekikezdtem a másiknak.
- Márpedig úgy van, ahogy mondom. - felelte az ember. - Szegény kutyának mindig van valami baja, és furcsa módon többnyire késő este.
Hirtelen felnéztem: volt valami furcsa abban, ahogy mondta. Egy pillanatig ártatlanul tágra
nyílt szemmel nézett rám, aztán az egész arca cinkos vigyorba torzult. Rámeredtem.
- Csak nem azt akarja mondani...
- Hogy azzal a csúf vén pasassal? Nehezen hihető, igaz? - A nagy vörös arcban ülő szemek
vidáman csillogtak.
Nagy zördüléssel az asztalra ejtettem a fülszondát, s a karom lehullott az oldalam mellé.
- Ne bámuljon így, fiatalember! - kiáltotta a kövér ember, és játékosan mellbe bokszolt. Bolond világ ez, tudja.
De engem nemcsak Grier emlékképe töltött el iszonyattal, hanem önmagam is, amint abban
a háremi hangulatban garatgyulladásról értekezem, háttérben a „Test és lélek” dallamával, egy nőnek, aki tudja, hogy zagyvaságot beszélek.
Két nap múlva Angus Grier szemlátomást meggyógyult; egy segédorvost is sikerült szerződtetnie, aki azonnal munkába állt. Mehettem.
Miután közöltem, hogy kora reggel indulok, fél hétkor útra keltem, hogy reggelire
Darrowbyba érkezzem. Nem volt kedvem szembesülni további zabkásákkal.
Ahogy nyugatnak tartottam a yorki Síkságon át, meg-megpillantottam a sövények felett és a
fák között a Pennine-hegység hosszú gerincét, amint a hajnali égbolton kirajzolódott; abból a távolságból halványlilának s elmosódottnak látszott a korai napfényben, de hívogatóan integetett felém.
És később, mikor a kis kocsi keményebben dolgozott az emelkedő terepen, és megritkultak a fák, s
a sövények helyét tiszta mészkősziklafalak foglalták el, azt éreztem, amit mindig: a világ kitágult, a
bilincsek lehullottak. És végre felbukkant a Herne-domb ismerős tömege alatt szunnyadozó
Darrowby s mögötte a Völgység nagy zöld lankái.
Semmi sem mozdult, mikor végigcsörömpöltem a macskaköves piactéren, majd a csendes
utcán a Skeldale House-ig, amelynek öreg téglafaláról rendetlen burjánzással csüggött a borostyán,
és a ferde táblán ott állt: „S. Farnon, állatorvos.”
Azt hiszem, végignyargaltam volna az üvegajtó mögött a folyosón, de át kellett furakodnom
a körülöttem tolongó, örömükben ugató házi kutyák öttagú csődületén.
Csaknem összeütköztem Mrs. Hall félelmetes tömegével: éppen a kávéskannát vitte ki az
ebédlőből.
- Szóval visszajött - mondta, s láttam, hogy csakugyan örül, mert majdnem mosolygott. Menjen be, üljön le. Sütök egy kis házi szalonnát magának.
Kezem a kilincsen volt, mikor meghallottam a testvérek hangját. Tristan valamit motyogott,
Siegfried viszont teljes hangerővel mondta:
- Hol a fenében voltál az éjjel? Hallottam, hogy hajnali háromkor dübörögsz, és a szobád
olyan büdös, mint egy serfőzde. Uramisten, bárcsak látnád magad! A szemed olyan, mint egy húgy
vájta lyuk a hóban.
- 105 -
Mosolyogva kitártam az ajtót. Odamentem Tristanhoz, aki meglepődve felnézett, megragadtam a kezét és megráztam; éppoly kisfiúsan ártatlannak látszott, mint mindig, kivéve a szemét,
amely némileg mélyre süllyedt, de azért most is úgy csillogott, mint mindig. Aztán odamentem az
asztalfőn ülő Siegfriedhez. Ünnepélyes belépésemtől meghökkenve torkán akadt a falat. Elvörösödött, könnyek csurogtak le sovány arcán, kis kese bajsza remegett. De felállt, meghajtotta a fejét, és
egy márki kecsességével kezet nyújtott.
- Üdvözöllek, James - prüszkölte, és enyhén bepermetezett pirítottkenyér-morzsával. - Üdvözöllek itthon.
36.
Csak két hétig voltam távol, de ezalatt újra ráébredtem, hogy a dombvidéken dolgozni
olyasmit ad, amit máshol nem kapok meg. Első utamon eljutottam egyikére azoknak a keskeny, kerítetlen utaknak, amelyek összekötik Sildale-t és Cosdale-t, s amikor első sebességben felvergődtem
a tetőre, azt tettem, amit már annyiszor - kiálltam az útszéli fűre, és kiszálltam.
Az az idézet, amelyik azt mondja, hogy nincs idő megállni és tűnődni 1 - rám sose illett.
Mintha életem jó részét, talán túl nagy részét azzal töltöttem volna, hogy csak álltam és nézelődtem,
s ma reggel megint csak ezt csináltam. Innen fentről az ember ellátott a yorki síkság felett a
Hambleton-hegység vonulatáig, jó hatvan kilométerre keletre, mögöttem pedig a lápvidék szakadozott pereme nyúlt alásüllyedve, majd átbukva a dombtetőkön. Egyéves darrowbyi tartózkodásom
alatt igen sokszor álltam itt, de a látkép a síkság felett mindig más volt: télen néha a völgyi rész sötét árok volt a hóborította Pennine-hegység és a Hambleton távoli fehér csillogása között, és áprilisban a szélhajtotta eső lassú, sűrű fátyolként húzott át a nagy zöld és barna foltos síkságon. Volt
olyan nap is, amikor ragyogó napsütésben álltam itt fenn, s lenéztem a sűrű ködre, amely úgy terült
el, mint egy hullámzó réteg vatta, s a fák és hegytetők sötét pamacsai itt-ott áttörtek rajta.
De ma a földek végtelen rongyszőnyege szunyókált a napsütésben, s a levegő, még itt a hegyen is, megtelt a nyár illataival. Tudtam, hogy dolgoznak ott lenn a farmokon, de egyetlen lelket
sem láttam, s teljesen megtöltött a béke, amit mindig megtaláltam a lápvidék csendjében és ürességében.
Ilyenkor mintha kívül kerültem volna magamon, és higgadtan felmértem előrehaladásomat.
Könnyű volt visszafelé átugrani az éveket egész addig az időig, mikor elhatároztam, hogy állatorvos
leszek. Még a percre is pontosan emlékszem. Tizenhárom éves voltam, és egy cikket olvastam a fiúknak való pályákról a Meccano Magazine-ben, s olvasás közben mind erősebbé vált bennem a
meggyőződés, hogy ez való nekem. Pedig hát mire alapoztam? Csak arra, hogy szerettem a kutyákat és macskákat, és az irodai munka nem nagyon vonzott; ingatag alap ahhoz, hogy az ember erre
építse a pályafutását. Semmit sem tudtam a mezőgazdaságról, a haszonállatokról, és bár egyetemi
éveim alatt tanultam róluk, csak egy jövőt láttam magam előtt: kisállat-sebész leszek. Ez egészen a
diplomázásig tartott - amolyan látomásféle arról, hogy a házi kedvenceket a magam állatkórházában
gyógyítom, ahol minden nemcsak modern, hanem egyenesen forradalmian új. A teljesen felszerelt
műtő, laboratórium, röntgenszoba; minden kristálytisztán állt elmémben, míg állatorvossá nem
avattak.
Hogy a csudába történhetett hát, hogy itt ülök egy yorkshire-i dombon ingujjban, gumicsizmában, s enyhe tehénszagom van?
Szemléletemben a változás gyorsan jött - szinte rögtön Darrowbyba való megérkezésem
után. A munka főnyeremény volt a munkanélküliségnek azokban a napjaiban, de akkor úgy gondoltam, csak egy lépcsőfok igazi célkitűzéseim felé. De minden átfordult szinte egy pillanat alatt.
Talán a levegő elképzelhetetlen édessége tette: mindig meglepett, valahányszor kiléptem a
Skeldale House öreg elvadult kertjébe reggelente. Vagy talán a kecses öreg házban folyó élet színessége, tehetséges, de változékony főnököm, Siegfried és kelletlen diák öccse, Tristan társaságában. Vagy talán rájöttem arra, amit nem is sejtettem: hogy teheneket, disznókat, birkát, lovat kezelni
Nem állhatsz meg a lombok árnyán tűnődni, mint tehén s a bárány. William Henry Davies: Nincs
idő (Képes Géza fordítása)
- 106 1
vonzó és érdekes munka; s ettől új kép alakult ki magamról, mint egy apró kerékről az angol mezőgazdaság nagy gépezetében. Ez józan megelégedéssel töltött el.
Talán az tette, hogy nem is álmodtam olyan helyről, mint a Völgység. Nem hittem volna,
hogy napjaimat egy magasan fekvő, tiszta, szélfútta vidéken tölthetem, ahol mindig megcsapja az
embert a fű vagy a fák illata, s ahol még a csapkodó téli esőben is éreztem a levegőben a szél hideg
ölelésében megbúvó növekedés üdeségét.
Akárhogy is, minden megváltozott számomra, s a munkám most abból állt, hogy farmról
farmra menjek Anglia tetején, mind erősebb meggyőződéssel; hogy kivételezett személy vagyok.
Visszaültem a kocsiba, és megnéztem a betegek listáját; jó volt megint itt lenni, s a nap
gyorsan elszaladt. Este hét felé, mikor már azt gondoltam, befejeztem, felhívott Terry Watson, egy
fiatal béres, akinek két saját tehene volt. Az egyiknek, mondta, nyári tőgygyulladása van. Július közepe még kissé korai volt rá, de a későbbi nyári hónapokban százával kezeltük az ilyen eseteket; a
farmerek jó része egyenesen „augusztusi tőgy”-nek nevezte. Kellemetlen állapot volt, csaknem
gyógyíthatatlan, s eredményeként a tehén rendszerint elvesztett egy tőgynegyedet (a tőgynek azt a
részét, amelyik a csecseket ellátja tejjel) és olykor az életét is.
Terry Watson tehene nagyon betegnek látszott. Fejésidőben sántikált be, jobb hátsó lábával
nagy ívben kanyarított, hogy távol tartsa fájó tőgyétől, s most ott várt remegve az állásban, szeme
szorongva maga elé meredt. Finoman meghúztam a fertőzött csecset, s a tej helyett sötét, rossz szagú savó sugara fröcskölt a kezemben tartott konzervdobozba.
- Ezt a szagot nem lehet félreismerni, Terry - mondtam. - Ez bizony valódi nyári tőgygyulladás.
Végigtapogattam a forró, duzzadt tőgynegyedet, s a tehén gyorsan felemelte a lábát, mikor
megérintettem az érzékeny szövetet.
- Elég kemény. Sajnos, itt baj van.
Terry komor arccal végigsimította a tehén hátát. A farmer húszas éveinek elején járt, felesége s csecsemőkorú gyereke volt, s ahhoz a fajtához tartozott, amelyik kész egész nap másnak dolgozni, aztán hazajönni és munkához látni saját néhány állata körül. Két tehene, pár disznaja és tyúkja sokat jelentett olyannak, akinek heti harminc shillingből kellett megélnie.
- Nem értem - motyogta. - Elapadt tehenek szokják ezt megkapni, ez meg most is megadja a
napi tíz litert. Ha elapadt lett volna, már régen bekenem szurokkal.
(A farmerek be szokták kenni az elapadt tehenek csecseit szurokkal, hogy távol tartsák a legyeket - azt tartották róluk, hogy ők terjesztik a fertőzést.)
- Nem, sajnos, minden tehén megkaphatja, főleg azok, amelyek kezdenek elapadni. - Kihúztam a végbélből a hőmérőt - negyvenegy fokot mutatott.
- Most mi lesz? Tud rajta segíteni?
- Megteszem, ami tőlem telik, Terry. Adok neki injekciót, maga meg tisztítsa ki a csecset,
amilyen sűrűn csak lehet, de hát maga is éppoly jól tudja, mint én, hogy az ilyesmi ritkán fordul jóra.
- De mennyire, hogy tudom. - Borúsan figyelte, mikor benyomtam a tőgygyulladás elleni
vakcinát a tehén nyakába. (Még ma is így kezeljük a nyári tőgygyulladást, mert sajnálatos tény,
hogy az antibiotikumok modern választékából egy sem hat rá igazán.) - Elveszti a negyedét, ugye, s
talán még ki is nyúlik?
Igyekeztem vidámnak látszani.
- Azt nem hiszem, hogy elpusztulna, s ha a negyed odavan is, a másik három pótolni fogja. De bennem volt a tehetetlenség érzése, mint mindig, mikor keveset segíthettem olyasmiben, ami
nagyon sokat jelentett. Mert tudtam, milyen csapás ez a fiatalembernek: egy háromcsecsű tehén sokat veszít a piaci értékéből, márpedig ennél jobb kimenetelre nem számítottam. Nem szívesen gondoltam arra, hogy az állat el is pusztulhat.
- Mongya, én nem csinálhatnék valamit? Gondolja, hogy nagy a baj? - Terry Watson sovány
arca sápadt volt, s amint elnéztem a kissé hajlott hátú, karcsú alakot, azt gondoltam, nem most először, hogy nem látszik elég erőteljesnek erre a kemény mesterségre.
- Nem garantálhatok semmit - mondtam. - De azok az állatok vészelik át leginkább, amelyeket legtöbbet tisztogatnak. Lásson hát neki ma este - minden félórában, ha bírja. Azt a szennyet a
- 107 -
negyedből nem árthat, ha kifeji, mihelyt összegyűlt. És azt hiszem, jó volna meleg vízzel füröszteni
és masszírozni a tőgyét.
- Mivel dörzsöljem be?
- Mindegy, hogy mit használ. A fő az, hogy mozgassa a szövetet, és minél többet kinyomjon
abból a bűzös vacakból. A vazelin megteszi.
- Van egy edényre való jó libazsírom.
- Rendben, használja azt. - Eszembe jutott, hogy a legtöbb farmon alighanem van egy edény
libazsír, ez a mindenre jó kenőcs és ír, embernek, állatnak egyaránt.
Terry mintha megkönnyebbült volna attól, hogy módja van tenni valamit. Előhalászott egy
öreg vödröt, lába közé nyomta a fejőszéket, és lekuporodott a tehén mellett. Furcsa, dacos kifejezéssel felpillantott rám.
- Rendben - mondta. - Máris elkezdem.
Másnap kora reggel történetesen egy tejlázas beteg állathoz hívtak ki, s hazafelé menet úgy
döntöttem, hogy benézek Watsonékhoz. Nyolc óra felé járt, s amikor beléptem a kis, kétállásos épületbe, Terry ugyanabban a tartásban ült ott, mint az elmúlt este távoztamkor. Fejte a fertőzött csecset
behunyt szemmel, arcát a tehén oldalának támasztva. Úgy riadt fel, mintha álmából ébreszteném,
mikor megszólaltam.
- Jó reggelt! Látom, megint nekifogott.
Hangomra a tehén is hátranézett, s az öröm egy hullámával mindjárt láttam, hogy mérhetetlenül jobb állapotban van. Eltűnt az üres tekintet, egy egészséges szarvasmarha futó érdeklődésével
tekintett rám, s ami a legjobb volt: állkapcsai azzal a lassú, szabályos oldalmozgással őröltek, ami
minden állatorvos örömére szolgál.
- A mindenit, Terry, sokkal jobban néz ki! Mintha nem is ugyanaz a tehén volna.
A fiatalember mintha nehezen tartotta volna nyitva a szemét; de azért mosolygott.
- Igen, és gyüjjön ide, nézze meg ezt a végit is.
Lassan felállt a székről, apránként kiegyenesítette a hátát, és könyökével a tehén farára támaszkodott.
Lehajoltam a tőgyhöz, óvatosan tapogatva kerestem a tegnap esti fájdalmas daganatot, de
kezem sima, rugalmas felületet talált. Hitetlenkedve nyomkodtam a szövetet. Az állat nem jelzett
semmilyen fájdalmat. Megdöbbenve végighúztam a mutató- és hüvelykujjamat a csecsen; a
tőgynegyed csaknem üres volt, de sikerült egy fröccsenet tiszta fehér tejet a tenyeremre nyomnom.
- Mi történik itt, Terry? A hátam mögött kicserélte a tehenet? Ugrat, ugye?
- Nem, főnök - mondta a fiatalember lassú mosollyal -, ez biz ugyanaz a tehén. Csak éppen
jobban van.
- De hát ez lehetetlen! Mi a csudát csinált vele?
- Amit maga mondott. Dörzsöltem és fejtem.
Megvakartam a fejem.
- De hát teljesen rendbe jött. Én ilyet még nem láttam.
- Azt aztán meghiszem. - Női hang volt, s megfordulva ott láttam a fiatal Mrs. Watsont, az
ajtóban állt, karján a babával. - Mert nem látott még olyan embert, aki egész éjszaka dörzsölne és
fejne egy tehenet.
- Egész éjszaka? - kérdeztem.
Az aggodalom és bosszúság vegyülékével pillantott a férjére.
- Igen, itt ült azon a széken azóta, mióta maga tegnap este elment. Se le nem feküdt, se enni
nem jött be. Hoztam ki neki néhány falatot, meg pár csésze teát. Ilyen bolond - bele is pusztulhatott
volna.
Ránéztem Terryre, s szemem a sápadt arcról átsiklott a vékony, kissé imbolygó testre, majd
a lábánál álló, csaknem üres libazsíros edényre.
- Szent isten, ember! - mondtam. - Véghezvitte a lehetetlent, de biztosan teljesen kikészült.
Egyébként is a tehene jobb, mint új korában - nem kell vele már semmit csinálni, hát menjen be, és
pihenjen egy kicsit.
- Nem, aztat nem tehetem. - A fejét rázta, és kihúzta magát. - Munkába köll mennem, és
amúgy is elkéstem már.
- 108 -
37.
Óhatatlanul kicsit önelégültnek éreztem magam, mikor kinyomtam a fényes piros gumilabdát a kutya hasán ejtett metszésen át. Elég kisállat-munkánk került Darrowbyban, hogy kellemes
változatosságnak tekintsük a farmok körüli normális munkánk közben, de ahhoz nem elég, hogy
közönyössé tegyen bennünket. A nagyvárosi praxissal rendelkező orvos bizonyára érdektelen rutinmunkának tekint egy gyomorfelmetszést, de engem, amikor elnéztem az asztalon végigguruló és
a rendelő padlóján felpattanó kis piros labdát, a siker melege öntött el.
A nagy, vánszorgó vörös szetterkölyköt aznap délelőtt hozták be; úrnője azt mondta, két
napja szenved és időnként hány - éppen mióta a kislányuk labdája titokzatosan eltűnt. Nem volt nehéz a diagnózis.
Visszatűrtem a gyomorseb széleit, s kezdtem lezárni sebvarró fonállal. Kellemes könnyedség fogott el, nem úgy, mint Tristant, aki nem gyújthatott cigarettára a mögötte üvegpalackban
bugyborékoló éter miatt, amely a kutya pofája elé tartott altatómaszkba szivárgott; kedvetlenül meredt a betegre, és szabad kezének ujjaival az asztalon dobolt.
De hamarosan átszállt rám a feszültség, mert a műtő ajtaja kivágódott, és bevonult Siegfried.
Nem tudom miért, de valahányszor Siegfried figyelt munka közben, mindig szétestem: mintha nagy
hullámok gördültek volna ki belőle - türelmetlenség, kétségbeesés, kritika, ingerültség. Máris éreztem, hogy a hullámok lökdösnek, noha munkaadóm arca kifejezéstelen volt; ott állt csendben az
asztal végén, de ahogy teltek a percek, egy kitörni kész vulkán érzetét keltette bennem. A kirobbanás akkor következett be, amikor kezdtem a hasizom mély rétegét összevarrni. A bélhúrt húztam ki
egy üvegedényből, mikor heves lélegzetvételt hallottam.
- Az istenért, James! - kiáltotta Siegfried. - Ne húzkodd már azt a rohadt bélhúrt! Tudod mibe kerül az félméterenként? Még szerencse, hogy nem tudod, mert elájulnál. És az a drága hintőpor,
amit összevissza szórsz - van belőle vagy negyed kiló a kutyában. - Elhallgatott, s néhány pillanatig
zihálva lélegzett. - Még valami: ha tamponozni akarsz, elég egy kis vatta - nem kell minden alkalomra egy fél négyzetméter, amennyit te használsz. Add ide azt a tűt. Megmutatom neked.
Sietősen kezet mosott, és átvette a műtétet. Először egy csipetnyi jodoformport vett, és finoman a sebbe szórta, olyanformán, ahogy egy idős hölgy eteti az aranyhalait, aztán levágott egy
kis darab bélhúrt, és folyamatosan összevarrta az izmot; alig hagyott eleget kívül, hogy csomót kössön a végére. Bizonytalan is volt, hogy sikerül-e, de végül néhány pillanatig tartó feszült összpontosítás után megkötötte.
A műveletet vagy tízszer megismételte, mikor összezárta a bőr sebét selyem sebvarróval; orra csaknem hozzáért a beteghez, mikor a rövid végekre csipesszel csomót kötött. Mire befejezte,
némileg kidülledt a szeme.
- Helyes, állítsd le az étert, Tristan - mondta, s közben két centi vattát tépett, és finomkodva
letörölte a sebet.
Felém fordult, és nyájasan mosolygott. Elszorult szívvel láttam, hogy arcát elönti a türelmes
kifejezés.
- James, kérlek, ne érts félre. Kitűnő munkát végeztél ezen a kutyán, de ügyelned kell a takarékossági szempontokra is. Tudom, hogy ez most neked semmit sem jelent, de egyszer majd kétségkívül neked is meglesz a saját praxisod, s akkor majd megérted azokat a gondokat, amelyek az
én vállamat nyomják. - Megveregette a karomat, és én megacéloztam a lelkem, mikor oldalt hajtotta
a fejét, s mosolya egy parányit csibészessé vált. - Végtére is, James, te is egyetértesz azzal, hogy
valamennyi nyereségre is szert kell tenni.
Egy hét múlva éppen egy alvó csikó nyakán térdeltem a mező közepén, a nap forrón sütötte
a hátamat, s én néztem a békésen lehunyt szemeket, a keskeny pofát, amely eltűnt a kloroformos
vászon álarcban. Még néhány csepp altatót cseppentettem a szivacsra, aztán visszacsavartam az
üveg tetejét. Eleget kapott.
El sem tudnám mondani, hányszor végigjátszottuk Siegfrieddel ezt a jelenetet: a ló fekszik
fűágyában, munkaadóm szabdalja az egyik végét, én meg a fejét figyelem. Siegfriedben egyedülál- 109 -
lóan keveredett a született lovas ember és az ügyes sebész, ezzel én nem vetélkedhettem, így hát
óhatatlanul altatóorvossá alakultam át. Szerettünk a szabadban operálni; így tisztább volt, s ha a ló
megvadult, kevesebb módja nyílott kárt tenni magában. Mindig reménykedtünk a szép időben, s ma
szerencsénk volt. A korai párában végigpillantottam a számtalan boglárkán; teli volt velük a mező,
mintha egy fénylő sárga tengerben ültem volna. A virágpor beborította a cipőmet s alattam a ló
nyakát.
Minden nagyjából úgy történt, ahogy szokott. Bementem a csikóval a bokszba, rácsatoltam
az altatókosarat a fejszerszámra, aztán nyugodtan kivezettem a mező egy puha, vízszintes darabjára.
Egy emberre rábíztam, hogy tartsa hosszú száron a fejszerszámot, és ráöntöttem az első köbcenti
kloroformot a szivacsra. A csikó prüszkölt és fejét rázta az idegen szagtól. Az ember lassan körbevezette, s én folyvást adtam a csikónak még egy kis kloroformot, míg végül tántorogni és imbolyogni nem kezdett; ez az állapot mindig eltartott néhány percig, s én magabiztosan vártam Siegfried kis beszédét, amely ilyenkor volt esedékes. Nem csalódtam.
- Nem fog lefeküdni, James. Nem kellene egyik mellső lábát felkötnünk?
Szokásomhoz híven süketnek tettettem magam, s néhány másodperc múlva a csikó egy utolsót kóválygott, és az oldalára zuhant. Siegfried, megszabadulva kényszerű tétlenségétől, működésbe
kezdett.
- Ülj a fejére! - kiáltotta. - Kössenek egy kötelet a felső hátsó lábára, és húzzák előre! Hozzák ide azt a vödör vizet! Gyerünk - mozgás!
Vad változás volt ez. Pillanatokkal előbb még béke és csend, most meg emberek rohannak
mindenfelé, s egymásba ütköznek, Siegfried kiáltásaitól ösztökélve.
Harminc év múltán még mindig lovakat altatok Siegfriednek, és ő még most is azt mondja:
- Nem fog lefeküdni, James.
Manapság leginkább intravénás Thiopentone injekciót alkalmazok, s a ló úgy tíz másodperc
alatt elalszik tőle. Nem sok időt hagy Siegfriednek, hogy elmondja a mondókáját, de azért rendszerint sikerül neki beszorítania a hetedik és a tizedik másodperc közé.
Aznapi betegünk megsérült. Mégpedig elég súlyosan ahhoz, hogy az altató alkalmazását
igazolja. A kitűnő vadászkancától származó csikó körbevágtatott a karámjában, s hirtelen vágyat
érzett, hogy meglátogassa a kinti világot. Kiválasztotta az egyetlen hegyes karámoszlopot, s a felett
próbált átugrani, s karóba húzta magát a mellső lábai között. Igyekeztében, hogy szabaduljon, sok
kárt tett a szügye körül; szinte mészárszéki látvány volt nagy területen felhasogatott bőrével, a kilógó nagy mellizmokkal, amelyeket mintha hentesbárddal vágtak volna át.
- Fordítsák a hátára - mondta Siegfried. - Most jó. - Elővett egy szondát a füvön mellette
fekvő tálcáról, és gondosan átvizsgálta a sebet. - Csont nem sérült - dörmögte, még mindig a mélységbe kukucskálva. Aztán elővett egy csipeszt, és kihalászott minden szabad diribdarabot, majd
hozzám fordult.
- Jó nagy sebvarró munka az egész. Folytathatod, ha akarod.
Miközben helyet cseréltünk, eszembe jutott, hogy csalódott, amiért nem valami érdekesebb
esetet kezelünk. Biztosan nem kérne meg, hogy vegyem át, ha valami rejtetthere-operációról vagy
hasonlóról volna szó. Aztán, mikor kézbe vettem a tűt, emlékezetembe beugrott a kutyán végzett
gyomoroperáció. Talán próbára tesz pocsékoló szokásaim miatt. Most azonban vigyázni fogok!
Apró darab bélhúrt fűztem a tűbe, beleszúrtam az átmetszett izomba, s némi erőfeszítéssel a
helyére varrtam. De vesződséges munka volt csomót kötni a kurta végekre - háromszor annyi időmbe került, mint kellett volna. Mindazonáltal makacsul kitartottam. Figyelmeztettek, s nem akartam
újabb kioktatásban részesülni.
Vagy fél tucat varratot raktam be, mikor megéreztem a hullámokat. Munkaadóm a közelemben térdelt a ló nyakán, és a helytelenítés tajtékos habjai közelről vágódtak nekem. Még két varraton át kitartottam, akkor Siegfried vad suttogásban robbant ki:
- Mi a fenét vacakolsz, James?
- Hát varrok. Mi a baj?
- De miért lacafacázol azokkal a kis darab bélhúrokkal? Itt töltjük az egész kurva napot.
Újabb csomókat pisztergáltam az izomba.
- A takarékosság okából - suttogtam vissza öntudatosan.
- 110 -
Siegfried úgy pattant fel a nyakról, mintha megharapta volna a ló.
- Ezt nem bírom tovább! Add ide, majd én csinálom!
Odalépett a tálcához, kiválasztott egy tűt, s megragadta az üvegedényből kinyúló bélhúr
szabad végét. Karjának kaszáló mozdulatával hatalmas tekercs húrt húzott ki, az orsó olyan vadul
pörgött az edényben, mint egy legyezőorsó, ha nagy lazac van a horgon. Visszatért a lóhoz, kicsit
megbotlott, mert a húr a bokájára tekeredett, aztán varrni kezdett. Nem ment könnyen, mert karját
teljesen kinyújtva sem volt képes szorosra húzni a sebvarró fonalat, s minduntalan fel kellett állnia
és leguggolnia. Mire visszarakta az izmokat eredeti helyükre, zihált, és némi verejtékharmatot láttam a homlokán.
- Valahonnan vér szivárog - motyogta, s megint meglátogatta a tálcát, ahol vadul letépett
egy darabot a nagy tekercs vattából. Rendetlen fehér uszályt vontatva maga után a boglárkákon,
visszajött, és kitamponozta a sebet a vattatömeg egy sarkával.
Megint vissza a tálcához.
- Egy kis por, mielőtt bevarrnám a bőrt - mondta könnyedén, és megmarkolt egy kilós dobozt. Egy pillanatig célzott a seb felett, aztán csuklója szertelen rándulásaival szórni kezdte a port.
Sok került a sebbe, de még sokkal több szállongott a ló más testrészeire, rám, a boglárkákra, s egy
különlegesen szeszélyes lökés elhomályosította a lábkötelet tartó ember izzadó arcát. Mikor abbahagyta a köhögést, nagyon hasonlított Cocóra, a bohócra.
Siegfried több méter fonállal összevarrta a bőrt, s amikor hátralépett és szemügyre vette a
szép tiszta végeredményt, láttam, hogy nagyszerű kedve van.
- No, hát ez pompás. Az ilyen fiatal ló egykettőre meggyógyul. Nem lepődnék meg, ha
nyoma sem maradna.
Miközben a műszereket mostam a vödörben, odajött hozzám, és megszólított:
- Bocsáss meg, James, hogy így kilöktelek, de őszintén szólva nem tudtam, mi ütött beléd olyan voltál, mint egy öreg tyúk. Tudod, az nem kelt jó benyomást, ha az ember hitvány kis menynyiségű anyaggal dolgozik. Az embernek bizonyos... szóval... nagyvonalúsággal kell operálnia, ha
szabad így fogalmaznom, s az nem megy, ha fukarkodsz.
Lemostam, megtörölgettem és rátettem a tálcára a műszereket. Aztán felemeltem a tálcát, és
elindultam a mező végében nyíló kapu felé. Siegfried mellettem jött, és vállamra tette a kezét.
- Kérlek, ne gondold, hogy hibáztatlak, James. Talán a skót neveltetésed az oka. És ne felejtsd el, ez a neveltetés annyi, számomra oly rokonszenves tulajdonságot plántált beléd - becsületességet, szorgalmat, hűséget. De biztosra veszem, hogy ti skótok, a te véleményed szerint is - itt
megállt és az ujját billegtette felém -, olykor túlontúl spórolósak vagytok. - Aprót nevetett. - Tehát
jegyezd meg, James, hogy ne légy túl - hm - takarékos operáció közben.
Végigmértem. Ha gyorsan ledobom a tálcát, akkor biztosan le tudom teríteni egy jobbhoroggal. Siegfried folytatta.
- De tudom, hogy nem kell tovább szövegelnem neked, James. Te mindig odafigyelsz arra,
amit mondok.
Hónom alá szorítottam a tálcát, és újra elindultam.
- Igen - mondtam. - Odafigyelek. Minden egyes alkalommal.
38.
- Látom, szereti a disznókat - mondta Mr. Worley, mikor befurakodtam a disznóólba.
- Látja?
- Igen, mindig meg tudom mondani. Amint bement szép nyugodtan, és megvakarta Regina
hátát meg beszélt hozzá, azt mondtam magamban: ez olyan fiatalember, aki szereti a disznókat.
- Értem. Ami az illeti, teljesen igaza van. Szeretem a disznókat. - Az igazat megvallva, nagyon óvatosan csúsztam el Regina mellett, s lestem, hogyan viselkedik. Hatalmas állat volt, és a
malacos koca idegenekkel néha nagyon ellenséges. Mikor beléptem az épületbe, felállt szopó malacai közül, és tartózkodó röfögéssel mért végig, amiről eszembe jutott, hányszor hagytam el disznóólat sokkal gyorsabban, mint ahogy bementem. Egy nagy, kaffogó, tágra nyílt szájú koca mindig
nagyon fürge mozgásra késztetett.
- 111 -
Most, hogy benn voltam a keskeny ólban, Regina, úgy látszott, elfogad. Megint röffentett,
de békésen, aztán óvatosan lehanyatlott a szalmára, és kitárta emlőit a mohó kis szájaknak. Ebben a
helyzetben meg tudtam vizsgálni a lábát.
- Igen, az az - mondta Mr. Worley aggodalmasan. - Alig tudott bicegni, mikor ma reggel felállt.
Nem volt komoly a baj. Az egyik köröm szarulemeze kicsit túlnőtt és dörzsölte az érzékeny
talpat, de ilyen apróságért nemigen szoktak kihívni bennünket. Levágtam a túlnőtt részt, és bekentem a kidörzsölt helyet „általános” kenőcsünkkel (ung. pini sedativum), közben pedig Mr. Worley
ott térdelt Regina fejénél, simogatta és dúdolgatott a fülébe. Nem értettem a szavait - lehet, hogy
disznónyelven beszélt, mert a koca mintha csakugyan válaszolt volna, kis, halk röffenésekkel.
Akárhogy is, jobban hatott, mint az érzéstelenítő, és mindenki örült, beleértve a kettős emlősoron
buzgólkodó malacok hosszú sorát.
- Rendben van, Mr. Worley. - Felegyenesedtem, és átadtam neki a tégely kenőcsöt. - Naponta kétszer dörzsölje be egy kevéssel, és azt hiszem, egykettőre meggyógyul.
- Köszönöm, köszönöm, nagyon hálás vagyok. - Lelkesen rázta a kezemet, mintha az állat
életét mentettem volna meg. - Nagyon örülök, hogy megismertem, Mr. Herriot. Mr. Farnont már
ismerem persze egy-két éve, és sokra tartom. Az aztán szereti ám a disznókat. És az öccse is járt itt
egyszer-kétszer - úgy vélekszek, az is kedveli a disznókat.
- Imádja őket, Mr. Worley.
- Igen, gondoltam. Mindig megérzem. - Egy ideig párás szemmel nézett, aztán nagyon elégedetten elmosolyodott.
Kimentünk hátra - voltaképpen egy fogadó hátsó udvarába. Mr. Worley ugyanis nem volt
szabályos farmer, hanem a Langthorpe Falls Hotel tulajdonosa, és féltett jószágait a fogadó hajdani
istállóiban és kocsiszínjeiben zsúfolta össze. Valamennyi tamworth volt, és akármelyik ajtót nyitotta is ki az ember, vörhenyes szőrű disznókkal nézett szembe; volt néhány süldő és egy-egy hízó, de
Mr. Worley büszkeségei a kocák voltak. Hat darab - Regina, Hercegnő, Rubin, Aranyvirág, Delila
és Kikerics.
Tapasztalt farmerek éveken át biztosították Mr. Worleyt, hogy nem fog boldogulni a disznaival; ha az ember tenyészteni akar, mondták, akkor megfelelő épületek kellenek, nem ér semmit betuszkolni a kocákat ilyen átalakított helyiségekbe. És Mr. Worley kocái éveken át azzal válaszoltak,
hogy páratlan létszámú almokat produkáltak, és gyöngéd gondoskodással nevelték fel őket. Mind jó
anya volt, nem falták föl a családjukat, nem nyomták össze ügyetlenül a kicsiket, így hát Mr.
Worley bámulatos rendszerességgel nyolchetenként tizenkét gömbölyű választási malacot vihetett a
piacra.
Ez alighanem megkeserítette a farmerek sörét - egyik sem vetélkedhetett vele, s az még keserűbbé tette, hogy a fogadós az ipari West Ridingből jött - talán Halifaxből -, alacsony, rövidlátó,
kis nyugdíjas újságárus volt, mindenféle mezőgazdasági háttér nélkül. Igazság szerint nem lehetett
semmi esélye.
Elhagyva az udvart, az út egy nyugodalmas kanyarulatához érkeztünk, itt parkolt a kocsim.
Kicsivel hátrébb az út meredeken lejtett egy fa szegélyezte szakadékba, melyben a Darrow hatalmas
sziklapadon vetette át magát útban az Alsó-Völgység felé. Innen, ahol álltam, nem láttam le a szakadékba, de hallottam a víz távoli moraját, és magam elé képzeltem a fortyogó folyóból meredeken
kiemelkedő fekete sziklát s a túlparton az enyhe füves lejtőt, ahová a városbeliek szoktak kijárni,
hogy leülve csodálják a látványt.
Most is itt voltak néhányan. Megállt egy nagy, fényes kocsi, és utasai kikászálódtak. A kinyalt, kövér és tekintélyes sofőr felénk ballagott, és odakiáltott:
- Teát kérünk.
Mr. Worley feléje perdült.
- Kaphat is, jó uram, ha majd végeztem. Fontos beszélnivalóm van ezzel az úrral. - Hátat
fordított neki, és az utolsó utasítások iránt érdeklődött Regina lábát illetően.
A sofőr nyilvánvalóan meghökkent, és én nem hibáztattam. Úgy éreztem, Mr. Worley tanúsíthatott volna egy kicsivel több tapintatot - végtére is étel és ital felszolgálásából élt -, de amikor
jobban megismertem, rájöttem, hogy elsők voltak a disznai, és minden más csak bosszantó zaklatás.
- 112 -
Jobban megismerni Mr. Worleyt bizonyos előnyöket jelentett. Én egy pohár sört legszívesebben nem este iszom, mikor az ívók nyitva vannak, hanem fél öt körül egy kánikulai délutánon,
miután fiatal szarvasmarhákkal birkóztam egy fullasztóan meleg tehénistállóban. Gyönyörűséges
volt visszahúzódni, izzadva és fáradtan, Mr. Worley hátsó konyhájának árnyas szentélyébe, és kortyolgatni a hideg, habzó, egyenesen a pincéből hozott keserű sört.
A rendszer sima működését megkönnyítette a helyi zsaru, Dalloway közrendőr magatartása:
jóságos természete és a nyitva tartási időt szabályozó törvények rugalmas alkalmazása révén általános tiszteletet vívott ki magának a körzetben. Időnként csatlakozott hozzánk, levette egyenruhazakóját, és ingujjban, nadrágtartóban elfogyasztott egy korsó sört, a rá jellemző nehézkes méltósággal.
De többnyire csak kettesben voltunk Mr. Worley-val, s amikor felhozta a magas kancsót a
pincéből, leült, és azt mondta:
- Na, most beszéljünk disznóságokról. - Ez a sajátos kifejezés azt a gyanút keltette bennem,
hogy hátha némi humorral nézi a maga megszállott érdeklődését a sertések felekezete iránt. Lehet,
hogy így volt, de beszélgetéseink akkor is a legnagyobb gyönyörűségére szolgáltak.
Beszéltünk orbáncról és sertésvészről, konyhasómérgezésről és paratifuszról, a száraz és vizes táp viszonylagos előnyeiről, miközben páratlan kocáinak díjszalagos képe nézett le ránk a falakról.
Egy alkalommal, az elletőházak szellőztetésének kiváltképp elmélyült tárgyalása közben Mr.
Worley hirtelen elhallgatott, majd sűrűn pislogva vastag szemüvege mögött, kitört:
- Tudja, Mr. Herriot, amikor itt ülök magával és ilyesmiről beszélgetünk, nem cserélnék
Anglia királyával sem!
Odaadásának eredményeként gyakran apróságok miatt is kihívott, s én bőségesen káromkodtam a bajszom alatt, mikor egyszer éjszaka egykor meghallottam a hangját a vonal másik végén.
- Aranyvirág megellett ma délután, Mr. Herriot, és azt hiszem nem sok teje van. A kismalacok úgy látom nagyon éhesek. Kijönne?
Nyöszörögve felkeltem, lementem a lépcsőn, át a hosszú kerten az udvarra. Mire kivittem a
kocsit az útra, felébredtem, s amikor odagördültem a fogadóhoz, már viszonylag vidáman tudtam
üdvözölni Mr. Worleyt.
De szegény ember nem válaszolt. Az olajlámpa fényében az arca nyúzott volt az aggodalomtól.
- Remélem, hogy gyorsan tud csinálni valamit. Nagyon aggódom miatta - csak fekszik, nem
csinál semmit, pedig olyan szép az alom. Tizennégyet ellett.
Megértettem az aggodalmát, mikor benéztem az ólba. Aranyvirág mozdulatlanul feküdt az
oldalán, az apró malacok meg nyüzsögtek az emlője körül; csecstől csecsig rohantak visítva, egymáson átesve a táplálék utáni kétségbeesett hajszában. Apró testük keskenysége, üressége mutatta,
hogy nincs semmi a gyomrukban. Nagyon bántott, ha egy alom malac belepusztul az éhezésbe, de
ez könnyen megtörténhet. Elkövetkezik az az idő, amikor már nem próbálnak szopni, csak elfekszenek az ólban. Ezután már nincs remény.
Lekuporodtam a koca mellé, s hőmérőmet a végbelébe dugva vévignéztem dagadó oldalán.
Rézvörös volt a lámpafényben.
- Evett ma?
- Igen, kinyalta egy cseppig, mint mindig.
A hőmérő normális hőmérsékletet mutatott. Végigsimítottam az emlőt, és sorba meghúzkodtam a csecseket. Az éhes malacok elkapták ujjamat hegyes fogaikkal, mikor félrelöktem őket, de
erőfeszítéseim egyetlen csepp tejet sem eredményeztek. Az emlő tele volt, túlságosan is, de egy
cseppet sem tudtam lejuttatni a csecs végéig.
- Nincs benn semmi, ugye? - suttogta Mr. Worley szorongva.
Felálltam és feléje fordultam.
- Ez egyszerű tejhiány. Nincs csecsgyulladás, és Aranyvirág nem igazán beteg, de valami
akadályozza a tejkibocsátást. Bőven van teje, s egy injekcióval meg kell tudni indítani.
Beszéd közben igyekeztem nem diadalmas képet vágni, pedig ez volt egyike kedvenc bűvészmutatványaimnak. Ilyen esetekben van valami varázsszerű a pituitrin-injekcióban; egy percen
belül hat, s bár nem kíván nagy tudományt, az eredmény nagyon látványos.
- 113 -
Aranyvirág nem tiltakozott, mikor beledöftem a tűt, és benyomtam három köbcentit mélyen
a combizmába. Túlságosan elfoglalta a gazdájával való társalgás - csaknem összeért az orruk, úgy
váltottak egymással lágy disznóhangokat.
Eltettem a fecskendőt, s pár pillanatig hallgattam az elölről jövő búgó hangokat, azután úgy
gondoltam, talán már itt az ideje. Mr. Worley meglepődve pillantott fel, mikor újból az emlőhöz
nyúltam.
- Most mit csinál?
- Kitapogatom, hogy lejött-e már a tej.
- A fenébe is, hát az nem lehet. Hiszen csak most adta be neki, és száraz, mint a tapló.
Ó, ez pompás lesz. Dobpergés illene a pillanathoz. Mutató- és hüvelykujjammal megfogtam
az egyik csecset az emlő felduzzadt hátsó végénél. Azt hiszem, valami önmutogató hajlam van bennem, hogy ilyenkor mindig a szemközti falnak irányítom a tejsugarat; ezúttal azonban úgy véltem,
látványosabb lesz, ha lövésemmel a fogadós bal füle mellé célzok; röppályaszámításom azonban
téves volt, s a szemüvegét fröcsköltem tele.
Levette, lassan megtörölgette, mint aki nem hisz a szemének. Aztán lehajolt, és maga is
megpróbálta.
- Hát ez csoda! - kiáltotta, mikor a tej erőteljesen a kezére fröccsent. - Ilyet még nem pipáltam.
A kismalacok egykettőre észbe kaptak. Pár pillanaton belül abbahagyták a tusakodást és sivalkodást, és hosszú, néma sorba rendeződtek. Elragadtatott kifejezésük arról árulkodott, hogy be
akarják hozni az elvesztegetett időt.
Bementem a konyhába kezet mosni, s az ajtó mögött lógó törülközőt használtam, mikor valami furcsát vettem észre: társalgás fojtott zsongása, sok hang halk dörmögése hallatszott. Hajnali
kettőkor ez szokatlan volt egy fogadóban, tehát benéztem az ivóba a résnyire nyitott ajtón. A hely
zsúfolásig tele volt. Egyetlen gyenge villanykörte fényénél a pultnál ivó emberek sorát láttam, mások habzó söröskorsók mögött a fal menti falócákon ültek.
Mr. Worley elvigyorodott, mikor meglepődve feléje fordultam.
- Ugye nem számított erre a társaságra? Hát elmondom magának, hogy az igazi ivók nem
jönnek záróráig. Igen - faramuci dolog -, minden este bezárom az első ajtót, és ezek a legények bejönnek a hátsón.
Bedugtam a fejem az ajtón, hogy még egyszer körülnézzek. Mintha a bűnügyi nyilvántartót
láttam volna Darrowbyban. Szinte a város összes kétes alakja összegyűlt abban a teremben, olyan
nevek, amelyek rendszeresen színesítették a hetilap oldalait. Ittasság és garázdaság, elmaradt lakbér,
asszonyverés és súlyos testi sértés - szinte láttam a címsorokat, ahogy végignéztem az arcokon.
Észrevettek. Sörös üdvözlő kiáltások harsantak fel, s egyszerre ráébredtem, hogy minden
szem rám szegeződik a füstös légkörben. A többi fölé emelkedve, megszólalt egy hang:
- Iszik velünk valamit? - Én leginkább az ágyam után vágyódtam, de nem szült volna jó vért,
ha becsukom az ajtót, és elmegyek. Beléptem, és odamentem a söntéspulthoz. Úgy látszott, sok barátom van itt, mert pár pillanat múlva, kezemben söröskorsóval, egy vidám csoport központja voltam.
Legközelebbi szomszédom egy közismert darrowbyi kitűnőség, Gobber Newhouse volt, egy
elképesztően kövér ember, akinek mindig sikerült az életét munka nélkül élnie. Idejét ivással, kötekedéssel és szerencsejátékkal töltötte. E pillanatban gyöngéd hangulatban volt, hatalmas izzadó képe, amelyet közel nyomott az enyémhez, bajtársi vigyorba torzult.
- No, Herriot, hogy megy a kutyabót? - érdeklődött udvariasan.
Szakmát még sohasem hallottam így nevezni, s azon tűnődtem, hogyan válaszoljak, mikor
észrevettem, hogy a társaság várakozóan néz rám. Mr. Worley unokahúga, aki a pult mögött szolgált fel, ugyancsak várakozóan nézett rám.
- Hat korsó sör, hat shillinget kérek - mondta, tisztázva a helyzetet.
Előkapartam zsebemből a pénzt. Első benyomásom, hogy valaki meghívott egy italra, nyilvánvalóan tévedésen alapult. Végignéztem az arcokon, de nem tudhattam, ki hívott meg, s ahogy a
sör eltűnt, a pult körüli csoport mintegy varázsütésre eloszlott; tagjai mintegy véletlenül elsodród- 114 -
tak, s végül egyedül maradtam. Már nem voltam érdekes, és senki sem figyelt rám, mikor kiittam a
poharamat, és távoztam.
A disznóólból szivárgó fény áthatolt a sötétségen; odamentem, s a disznó- és emberhangok
halk moraja értésemre adta, hogy Mr. Worley még mindig az eseményeket beszéli meg a kocájával.
Felnézett mikor beléptem, s láttam a tompa fényben arcán az elragadtatást.
- Mr. Herriot - suttogta -, hát nem gyönyörű ez?
A kismalacokra mutatott, amelyek mozdulatlanul feküdtek egyetlen réteges halomban, egymáson elnyúlva, mindenféle rendszer vagy terv nélkül, szorosan csukott szemmel és Aranyvirág
bőséges tejétől feldagadt hassal.
- Csakugyan az - mondtam, s megböködtem ujjammal az alvó tömeget, de egy-egy lusta
szemnyitáson kívül más választ nem kaptam. - Nem könnyű különbet találni.
És csakugyan együtt éreztem örömével: ez egyike volt a sikerélményt adó kis munkáknak.
Kocsiba szállván úgy éreztem, megérte az éjszakai vizitet, még ha könnyedén bebolondítottak is,
hogy fizessek egy rundot, a viszonzás reménye nélkül. Nem mintha több italt kívántam volna gyomrom nem szokott hozzá a korsó sörök befogadásához hajnali kettőkor, s máris jelentkezett a
meglepetésnek és méltatlankodásnak néhány panaszhangja -, egyszerűen csak bosszantott egy kicsit
az a könnyed, profi stílus, ahogy azok az urak benn az ivóban elbántak velem.
Hazafelé kanyarogva az üres, holdsütötte úton, nem is sejtettem, hogy a megtorlás keze már
ott lebeg a vidám társaság felett. A mai éjszaka ugyanis végzetes volt, mert távozásom után tíz
perccel Mr. Worley fogadójában razziát tartottak. A szó talán túlságosan drámai, de történetesen a
körzeti rendőr évi rendes szabadságán volt, s helyettese, egy fiatal rendőr, aki nem osztozott Mr.
Dalloway liberális nézeteiben, odament kerékpárral és mindenkit letartóztatott.
A Darrowby and Houlton Times beszámolója a bírósági eljárásról jó olvasmányt nyújtott.
Gobber Newhouse-t és társait fejenként két fontra büntették, és jövendő viselkedésüket illetően figyelmeztetésben részesültek. Az ülnökök, nyilvánvalóan szívtelen társaság, nem hatódtak meg
Gobber szenvedélyes tiltakozásától, hogy a poharakban lévő sört záróra előtt vették s ő és barátai a
következő négy órában eltársalkodtak felette.
Mr. Worleyt tizenöt fontra bírságolták, de nem hiszem, hogy ez nagyon bántotta volna;
Aranyvirág és malacai jól érezték magukat.
39.
Ez volt az utolsó kapu. Én szálltam ki, hogy kinyissam, mert Tristan vezetett. Visszanéztem
a farmra, amelyet messze odalenn hagytunk, s keréknyomainkra a meredek, füves emelkedőkön.
Némelyik völgységi farm furcsa hely volt - ehhez például nem vezetett út, még keréknyom sem.
Onnan lentről az ember áthajtott a földeken kaputól kapuig, míg ki nem jutott a völgy felett vezető
főútra. Most jutottunk az utolsó kapuhoz: még tízpercnyi út és hazaérünk.
Tristan sofőrködött nekem, mert a bal kezem megfertőződött egy nehéz borjazásnál, s karomat felkötve hordtam. Nem hajtott át a kapun, hanem kiszállt a kocsiból, hátát a kapuoszlopnak támasztotta, és cigarettára gyújtott.
Szemlátomást nem sietett haza. Sejthettem, hogy a tarkójára sütő napfényben, a hasában kényelmesen megülő két üveg sörrel igen jól érzi magát. Ami azt illeti, minden rendjén ment a farmon. Levett néhány szemölcsöt egy üsző tőgyéről, s a farmer azt mondta, fiatal létére igen ügyes
(„No, ezt szépen csinálta, öcsém!”), s behívott bennünket egy üveg sörre, mert nagyon meleg volt.
A lázas sebesség, amellyel Tristan a magáét elfogyasztotta, arra késztette, hogy még egy üveggel
megkínálja.
Igen, minden jól ment, s láttam, hogy Tristan is így vélekedik. A teljes megelégedettség mosolyával hosszat, mélyet kortyolt a lápvidéki levegőből és a cigarettából, és lehunyta a szemét.
Gyorsan kinyitotta, mikor a kocsi felől csikorgó zajt hallott.
- Jézusom! Elindult, Jim! - kiáltotta.
A kis Austin lassan hátrafelé gurult a lejtőn - valószínűleg kilökte a sebességet, fékje pedig
mondhatni nem volt. Mindketten utánaugrottunk. Tristan állt közelebb, s még sikerült elérnie a motorháztetőt az ujjával, de a kocsi már gyorsan gurult. Feladtuk, és figyeltük.
- 115 -
A meredek domboldalon a kocsi hamar felgyorsult, és eszelősen ugrált az egyenetlen talajon. Tristanra pillantottam: agya mindig gyorsan és világosan működött kritikus pillanatokban, és
sejtettem, hogy mit gondol. Alig két hete borult fel a Hillmannel, mikor bálból vitt haza egy lányt.
A kocsi totálkáros lett, s a biztosító emberei meglehetősen kellemetlenül viselkedtek. Siegfried persze őrjöngött, s végül is egyszer s mindenkorra kirúgta Tristant - látni se akarja többé a házban.
De annyiszor kirúgták már. Tudta, hogy csak el kell húzódnia szem elől egy kis ideig, és a
bátyja elfeledkezik róla. És ezúttal szerencséje volt, mert Siegfried rábeszélte a bankja igazgatóját,
hogy egy gyönyörű új Rovert vehessen, s ez minden mást kiszorított az elméjéből.
Határozott balszerencse volt, hogy ez akkor történik, mikor ő, mint vezető, elvben felelős az
Austinért. A kocsi most már mintegy száz kilométeres sebességgel rohanhatott rémisztően zúdulva
alá a hosszú, zöld dombon. Az ajtók egyenként kivágódtak, már mind a négy vadul csapkodott, s a
kocsi úgy száguldott lefelé, mint egy hatalmas, esetlen madár.
A nyitott ajtón át üveg, műszer, kötés, vatta zuhogott ki a fűre, hosszú, töredezett csapást
képezve. Időnként kiröppent egy csomag nux vomica vagy bikarbonátos gyomorpor, és fölrobbant,
mint egy bomba, élénkfehéret terítve a zöldre.
Tristan égnek emelte a karját.
- Nézd! A rohadék egyenesen annak a kunyhónak tart! - Mélyebbet szívott a cigarettájából.
Csakugyan egyetlen akadály volt a csupasz domboldalon - egy kis épület a domb lábánál, ahol a
talaj vízszintesbe ment át -, s az Austin, mintha mágnes húzná, egyenest feléje dübörgött.
Nem bírtam nézni. Az ütközés előtt elfordultam, s figyelmemet Tristan cigarettavégére irányítottam, amely vörösen izzott, mikor a csattanást meghallottam. Végignéztem a domboldalon, s
az épület már nem állt. Teljesen összeomlott, s nekem eszembe juttatta mindazt, amit a kártyavárakról hallottam. Az összezúzott gerendák tetején békésen feküdt a kis kocsi, kerekei még lustán forogtak.
Miközben lefelé vágtattunk a dombról, könnyű volt Tristan gondolatait kitalálnom. Nem
szívesen gondolt arra, hogy Siegfriednek meg kell mondania: összetörte az Austint. Sőt, e tényt elméje szinte nem volt hajlandó tudomásul venni. De ahogy közeledtünk a pusztulás színhelyéhez,
útközben fecskendőket, szikéket, oltóanyagos üvegeket magunk mögött hagyva, nehéz lett volna
más lehetőséget elképzelni.
A kocsihoz érve, aggodalmasan megvizsgáltuk. A már régtől fogva ütött-kopott karosszérián
nehéz volt az új sérüléseket felfedezni. A hátulja alaposan behorpadt, de az nem nagyon látszott. Az
egyetlen szembeszökő kár egy összezúzott hátsó lámpa volt. Visszatérő reménnyel elindultunk a
farmra segítségért.
A farmer barátságosan köszöntött.
- Mi van, legények, visszagyüttek sörözni?
- Nem volna rossz - felelte Tristan. - Volt egy kis balesetünk.
Bementünk a házba, s a vendégszerető ember még néhány üveget kinyitott. A kunyhó pusztulása nem zaklatta fel.
- Nem, az nem az enyim. A golfklubé - az a klubház.
Tristan felhúzta a szemöldökét.
- Jaj, nem! Csak nem azt akarja mondani, hogy ledöntöttük a Darrowby Golf Klub székházát?
- Márpedig alighanem úgy történt, öcsém. Az az egyetlen faház ezeken a fődeken. Azt a
részt bérbe adtam a klubnak, és csináltak rajta egy kis kilenclyukas pályát. Ne aggódjék - alig is játszik rajt valaki, főként a bankigazgató -, azt az embert meg nem szeretem.
Mr. Prescott kivezetett egy lovat az istállóból, visszamentünk a kocsihoz, és felállítottuk.
Tristan kicsit reszketve beült, és megnyomta az indítót. Az erős kis motor azonnal magabiztosan
zúgni kezdett, s Tristan óvatosan kivitte a kocsit az elfekvő deszkafalakon át a fűre.
- Nagyon köszönjük, Mr. Prescott - kiáltotta. - Úgy látszik, megúsztuk.
- Ez mán döfi, öcsém! Új korába se vót jobb. - Aztán a farmer kacsintott, és felemelte az ujját. - Aztán maga se beszéljen errül a dologrul, meg én se beszélek. Érti?
- Értem. Gyere, Jim, ülj be. - Tristan rálépett a gázra, és hálásan újra felkapaszkodtunk a
dombra. Útközben gondterheltnek látszott, s nem szólt, míg ki nem értünk a kövesútra.
- 116 -
- Tudod, Jim, ez mind nagyon jól van, de azt a hátsó lámpát azért be kell vallanom Siegfriednek. És persze megint megkapom a magamét. Kicsit igazságtalan, nem gondolod, hogy bármi
történik a kocsijaival, engem hibáztat? Láthattad már egypárszor rohadt csotrogányokat ad a kezem
alá, s ha szétesnek, akkor az mindig az én hibám. Az ócska köpenyek vászonig koptak, de ha defektet kapok, kitör az égzengés. Ez nem igazságos.
- Hiszen tudod, hogy Siegfried nem képes némán szenvedni - mondtam. - Csapkodnia kell, s
te vagy hozzá legközelebb.
Tristan egy pillanatig hallgatott, aztán mélyebbet szívott a cigarettájából, felfújta az arcát, és
bírói arckifejezést öltött.
- Nem azt akarom mondani, hogy a Hillmann esetében teljesen vétlen voltam - kilencvennel
vettem azt az éles kanyart Dringleyben, fél karral egy kis ápolónőt ölelve -, de egészében véve egyszerűen csak balszerencsém volt. Igazából, Jim, az előítélet tehetetlen áldozata vagyok.
Siegfried némileg gyengélkedett, mikor a rendelőben találkoztunk. Kezdődő nyári náthájával szenvedően szipogott, de azért sikerült a hírektől hirtelen erőre kapnia.
- Te eszelős hülye kölyök! Szóval most meg a hátsó lámpa? A jó istenit, én csak arra dolgozom, hogy a javítási számlákat fizessem az általad okozott károkért?! Tönkre fogsz tenni, mielőtt
végzel! Eridj, tűnj el a fenébe! Végeztem veled!
Tristan méltósággal elvonult, és szokása szerint meghúzódott. Másnap reggelig nem találkozott a bátyjával. Siegfried állapota romlott; a megfázás ráment a torkára, amely mindig különösen
érzékeny volt, s most gégehurut döntötte ágynak. Nyakára ecetbe áztatott hőfejlesztő vattapriznicet
kötött, s amikor Tristannal beléptünk a hálószobába, éppen a Darrowby and Houlton Times lapjait
forgatta erőtlenül.
Elgyötörten suttogott.
- Láttátok ezt? Azt mondja, hogy a golfklubházat ledöntötték tegnap, és semmi nyoma annak, hogyan történt. Nagyon furcsa ügy. Prescott birtokán van, ugye? - Feje hirtelen felemelkedett a
párnáról. Rámeredt az öccsére. - Tegnap ott jártál! - nyekeregte, aztán motyogva visszahanyatlott. Ó, nem, nem elnézést, ez nevetséges - és helytelen, hogy mindenért téged hibáztatlak.
Tristan csak bámult. Ilyen beszédet még sose hallott Siegfriedtől. Belém is belém nyilallt a
szorongás; lehetséges, hogy a főnököm lázában félrebeszél?
Siegfried kínosan nyelt egyet.
- Épp most kaptam egy sürgős hívást Armitage-től Sortonból. Egyik tehene tejlázas - szeretném, ha most mindjárt kivinnéd oda Jamest. Gyerünk, gyerünk - induljatok már.
- Sajnos nem lehet - vont vállat Tristan. - Jim kocsija Hammond műhelyében van. Kicserélik
a lámpát - úgy egy óra múlva lesz kész.
- Istenem, persze, és azt mondták, nem tudnak cserekocsit adni. Armitage meg pánikban van
- a tehén egy órán belül elpusztulhat. Mi a csudát csinálhatunk?
- Ott a Rover - mondta Tristan csendesen. Siegfried teste hirtelen megmerevedett a takaró
alatt, és szemében vad rémület villant. Néhány pillanatig fejét görgette a párnán, és hosszú, csontos
ujjaival idegesen csipkedte a paplant, aztán nagy erőfeszítéssel oldalára emelkedett, és öccse szemébe meredt. Lassan beszélt, és hangjának gyötrelmes sziszegése fenyegetéssel telítette a szavakat.
- Rendben, el kell vinnetek a Rovert. Nem hittem volna, hogy valaha is engedem vezetni
ilyen pancsernak, mint te vagy. De egyet mondhatok. Ha csak egy karcolást is ejtesz azon a kocsin,
megöllek. A puszta két kezemmel öllek meg.
Beállt az alaphelyzet. Siegfried szeme kigúvadt; sötét pír borította el az arcát, Tristan arcáról
viszont eltűnt minden kifejezés.
Erejének végső maradványait összeszedve, Siegfried feljebb tornászta magát.
- Gondolod, hogy képes vagy elvezetni azt a kocsit - kilenc kilométert Sortonig és vissza,
anélkül hogy összetörnéd? Rendben van, menjetek, és ne felejtsd, mit mondtam.
Tristan sértett némaságban elvonult, s én, mielőtt követtem volna, utolsó pillantást vetettem
még az ágyban fekvő alakra. Siegfried hátradőlt, és lázas szemmel a mennyezetre meredt. Ajka kicsit mozgott, mintha imádkozna.
Odakinn Tristan élvezettel dörzsölgette össze a kezét.
- 117 -
- Micsoda alkalom, Jim! Egyszer egy életben van ilyen lehetőség! Sose hittem volna, hogy
akár száz éven belül is a Rover kormánya mögé ülhetek. - Suttogásig halkította a hangját. - Látod minden jóra fordul.
Öt perccel később óvatosan kifarolt az udvarból az útra, s mihelyt elértük a sortoni utat, láttam, hogy kezdi élvezni a dolgot. Három kilométer hosszan egyenesen vezetett az út és üres volt,
kivéve egy távolból közeledő tejesautót; tökéletes hely, hogy kipróbálja, mit tud a Rover. Elhelyezkedett a pompás bőrkárpitozáson, és lenyomta a gázpedált.
Könnyedén mentünk százharminccal, mikor észrevettem, hogy egy kocsi előzni kezdi a
tejesautót; öreg, szögletes tetejű, magas építésű jármű volt, mint egy kerekeken járó kekszesdoboz,
alkalmatlan arra, hogy bármit is megelőzzön. Vártam, hogy visszahúzódik, de csak jött. És a tejeskocsi, amelynek talán vetélkedő hajlamú sofőrje volt, mintha gyorsított volna, hogy versenyezzenek.
Növekvő riadalommal figyeltem a két járművet egymás mellett, amint csak pár száz méter
távolságból felénk törnek, anélkül hogy egy félméternyi hely volna bármelyik oldalon. Persze, az
öreg kocsi majd visszahúzódik a teherautó mögé - azt kell tennie, nincs más lehetőség -, de nagyon
késlekedik vele. Tristan rálépett a fékre. Ha a teherautó sofőrje ugyanezt teszi, a másik kocsi éppen
át tud bújni közöttünk. De másodperceken belül rádöbbentem, hogy ilyesmiről szó sincs, s ahogy
felénk dübörögtek, néma iszonyattal felkészültem a frontális ütközésre.
Mielőtt becsuktam a szemem, futtában láttam még a nagy, riadt arcot az öreg kocsi kormánya mögött, aztán tépő csattanással nekivágódott valami a Rover bal oldalának.
Mikor kinyitottam a szemem, már álltunk. Csak Tristan volt ott, meg jómagam: néztünk előre az útra, amely üresen és nyugodtan kanyarodott be távolabb a békés zöld dombok közé.
Mozdulatlanul ültem, figyeltem zakatoló szívemet, aztán hátranéztem, s láttam, hogy a teherautó nagy sebességgel eltűnik egy távoli kanyarban; futtában érdeklődéssel néztem Tristan arcát
- még sohasem láttam teljesen zöld arcot.
Meglehetősen hosszú idő után huzatot éreztem balról. Óvatosan arra pillantottam. Azon az
oldalon nem voltak ajtók - az egyik néhány méterre mögöttünk az út mentén feküdt, a másik egyetlen törött zsanéron lógott, s miközben figyeltem, az is lecsörrent az útra, a bevégzettség kurta zajával. Lassan, mintegy álomban kiszálltam, és szemügyre vettem a kárt: a Rover bal oldala deformált
fémsivatag volt, ott, ahol az öreg kocsi az utolsó másodperc töredékében visszavágódva az útpadkáról, beleszántott.
Tristan kifejezéstelen arccal eldobta magát a füvön. Egy csúnya karcolás a dukkón talán
vakrémületbe ejtette volna; ettől a teljes pusztulástól azonban megbénultak az érzékei. De nem tartott soká ez az állapot; pislogni kezdett, majd összehúzta a szemét, és a cigarettája után tapogatózott. Fürge agya már megint működött, s nem volt nehéz a gondolataiban olvasni. Most mit tegyen?
A helyzet rövid felmérése után úgy véltem, három lehetőség közül választhat. Az első és a
legvonzóbb: örökre távozni Darrowbyból, ha kell, emigrálni. Másodszor, egyenesen kimehet a pályaudvarra és felszállhat egy brawtoni vonatra, ott ellakhat csendben az anyjánál, míg elmúlik a vihar. Harmadszor, s ez elviselhetetlen gondolat volt, visszamehet Skeldale House-ba, és megmondhatja Siegfriednek, hogy összetörte az új Rovert.
Miközben a lehetőségeket mérlegeltem, megpillantottam az öreg kocsit, amely nekünk jött;
hátára fordulva feküdt, úgy ötven méterre tőlünk az út menti árokban. Feléje sietve hangos kotkodácsolást hallottam belülről, és eszembe jutott, hogy piacnap van, és sok farmer hoz be ketrecszám
tyúkot s tán húsz-harminc tucat tojást eladni. Benéztünk az ablakon, és Tristan levegő után kapkodott. Egy láthatóan sértetlen kövér ember feküdt az összetört tojások nagy tócsájában. Arcán széles,
biztató mosoly - sőt, egész arckifejezése kedveskedő volt, amennyire az arcát elborító tojásálarcon
át látni lehetett. A kocsi belseje egyebütt teli volt nekivadult tyúkokkal, amelyek az ütközésnél
megszöktek ketrecükből, s most keresték a kivezető utat.
A kövér ember, boldogan mosolyogva tojáságyából, kiabált valamit, de nem lehetett jól hallani a vad kotkodácsolás miatt. Egy-egy mondatot elkaptam: Nagyon sajnálom - az én hibám - megfizetem a kárt. - A szavak vidáman szálltak fel, miközben tyúkok kepesztettek át az ember sugárzó
arcán, és tojássárgák csurogtak végig lomhán a ruháin.
- 118 -
Tristan nagy erőfeszítéssel kirántott egy ajtót, de a tyúkok rohamától hátrahőkölt. Némelyek
különböző irányba elvágtattak, míg el nem tűntek a szem elől, a kevésbé kalandos kedvű társaik pedig filozofikusan szemelgetni kezdtek az út mentén.
- Nem esett baja? - kiáltotta Tristan.
- Nem, nem, fiatalember. Nem sebesültem meg. Kérem, ne aggódjon miattam. - A kövér
ember hasztalan küszködött, hogy felkeljen a szortyogó masszából. - Ó, nagyon sajnálom, de biztos
lehet benne, hogy megtérítem.
Kinyújtotta csöpögő kezét, s mi kisegítettük az útra. Átázott ruhája, a hajához és bajuszához
tapadó tojáshéjdarabkák ellenére sem vesztette el tartását. Sőt, sugárzott belőle a magabiztosság,
ugyanaz a magabiztosság, gondoltam, amitől azt hitte, hogy öreg kocsijával megelőzheti a felgyorsuló teherautót.
Tristan vállára tette a kezét.
- Egyszerű a magyarázat: szemembe sütött a nap.
Déli tizenkettő volt, és a kövér ember egyenest észak felé vezetett, de nem lett volna értelme
vitatkozni.
Felvettük az összetört ajtókat az útról, betettük a Roverbe, kimentünk Sortonba, kezeltük a
tejlázas tehenet, és visszatértünk Darrowbyba. Tristan egyetlen kétségbeesett pillantást vetett rám,
aztán kihúzta magát, és rögtön bevonult a bátyja szobájába. Én szorosan a nyomában.
Siegfried rosszabbul volt. Arcát vörösre festette a láz, szeme mélyen égett szemüregében.
Nem mozdult, mikor Tristan az ágy végéhez ment.
- No, sikerült? - Alig hallhatóan suttogott.
- Kitűnően, a tehén már lábra állt, mikor eljöttünk. De van valami még - volt egy kis ütközésem a kocsival.
Siegfried eddig hortyogva-sípolva lélegzett s a mennyezetre meredt, de most megszűnt a lélegzés, mintha lekapcsolták volna. Kísérteties csend támadt, aztán két fulladozó szó szakadt ki a teljesen mozdulatlan alakból.
- Mi történt?
- Nem az én hibám volt. Egy pofa előzni akart egy teherautót, és nem sikerült neki. Elkapta
a Rover oldalát.
Megint a csönd, majd a suttogás.
- Nagy a kár?
- Az első és hátsó sárvédő sajnos alaposan összegyűrődött - és mindkét bal oldali ajtó leszakadt.
Mintha erős rugó mozgatná, Siegfried felült az ágyban. Megdöbbentően olyan volt, mintha
egy holttest kelne életre, s a hatást még fokozták a vattatekercsek, amelyek kinyíltak, és szemfedőszerű koszorúban csüggtek a sovány fejen. Siegfried szája néma sikoltásra nyílott.
- Te féleszű! Ki vagy rúgva!
Visszazuhant a párnájára, mintha a gépezet hátramenetbe kapcsolt volna, s mozdulatlanul
feküdt. Néhány pillanatig aggodalmasan figyeltük, de amikor hallottuk, hogy megindul a lélegzés,
lábujjhegyen kimentünk a szobából.
A lépcsőfordulón Tristan felfújta az arcát, és elővett a csomagból egy cigarettát.
- Ez kutyaszorító volt, Jim, de tudod, mit szoktam mondani. - Gyufát gyújtott, és élvezettel
szívta le a füstöt. - A dolgok rendszerint jobban alakulnak, mint az ember várná.
40.
Sok völgységi farmnak nem volt neve, ezt azonban szerencsére világosan megjelölték.
„Heston Grange”, jelezték a fekete nagybetűk a kapun.
Kiszálltam a kocsiból, és kinyitottam a kallantyút. Jó kapu volt, könnyen fordult a zsanérjain, nem kellett vállamat a felső keresztrúd alá nyomva vonszolni. A tömör, szürke kőből épült
farmház alattam feküdt, két zárt erkélyét alighanem egy jómódú Viktóriakorabeli ember toldatta az
eredeti épülethez.
- 119 -
A farm lapos, zöld földnyelven épült a folyó kanyarulatában, s a buja zöld fű és a környezet
csendes termékenysége éles ellentétben állt a távolabbi kopár dombokkal. Magas tölgy- és bükkfák
árnyékolták a házat, s a domb alsóbb lejtőit sűrű fenyőerdő borította.
Körüljártam az épületeket, és kiabáltam, mint mindig, mert némelyek enyhe sértésnek tekintették, ha az ember odament a házhoz és megkérdezte, hogy itthon van-e a farmer. Jó farmer csak
étkezéskor tartózkodik a házában. De kiabálásomra nem érkezett válasz, így hát odamentem, és kopogtam a viharvert kövek között mélyen álló ajtón.
- Szabad - felelte egy hang, és én beléptem egy hatalmas, kőpadlós konyhába, amelyben
sonkák és oldalszalonnák lógtak horgokon a mennyezetről. Egy sötét hajú lány kockás blúzban és
zöld vászonnadrágban tésztát dagasztott vájdlingban. Felnézett, és elmosolyodott.
- Elnézést, hogy nem magam engedtem be. Tele van a kezem. - Feltartotta könyökig lisztes
karját.
- Nem baj. A nevem Herriot. Egy borjút jöttem megvizsgálni. Úgy tudom, lesántult.
- Igen, azt hisszük, eltört a lába. Talán megakadt egy lyukban rohangálás közben. Ha hajlandó egy percig várni, odakísérem. Apám és az emberek a földeken vannak. Egyébként a nevem
Helen Alderson.
Megmosta és megtörölte a karját, és rövid gumicsizmát húzott.
- Vegye át a kenyeret, Meg, kérem - mondta egy öregasszonynak, aki a belső szobák felől
lépett be. - Meg kell mutatnom a borjút Mr. Herriotnak.
Kinn felém fordult, és felnevetett.
- Sajnos, gyalogolnunk kell egy keveset. A felső épületek egyikében van. Nézze, éppen csak
látni odafenn.
A domboldalon jó magasan álló lapos kőpajtára mutatott. Ismertem jól ezeket a felső épületeket; szétszórtan ott álltak az egész dombvidéken, és sokszor részesítettek jó, egészséges testmozgásban. Széna és más raktározására és a hegyi legelőkön tartott állatok védelmére használták őket.
Néhány másodpercig néztem a lányt.
- Annyi baj legyen, én nem bánom. Egyáltalán nem bánom.
Átmentünk a mezőn egy keskeny hídig, amely átívelt a folyón, s míg ott mentem a lány mögött, megcsapott egy gondolat: a női nadrágviseletnek ez az új divatja meglehet kissé forradalmi, de
sok minden szól mellette. Az ösvény átvitt a fenyőerdőn, s itt a napfény fényszigetekké szakadozott
a sötét törzsek között, elhalkult a folyó hangja, s mi halkan jártunk a fenyőtűk vastag szőnyegén. Az
erdő hűvös volt és csendes, leszámítva egy-egy madárkiáltás visszhangját a fák között.
Tízpercnyi kemény gyaloglás után megint kijutottunk a nyitott harasztos forró napsütésébe,
s az ösvény még meredekebben kanyargott az egymást követő sziklacsoportok körül. Kezdtem lihegni, de a lány gyorsan járt könnyű lépteivel. Örültem, mikor sík talajra értünk a tetőn, s megint
megpillantottuk a pajtát.
Kinyitottam a fél ajtót, de alig láttam betegemet odabenn a sötét épületben, amely tele volt a
tetőig felrakott széna illatával. Nagyon kicsi és nagyon bánatos állat volt, mellső lába járás közben
használhatatlanul kalimpált a szalma borította padlón.
- Megfogná a fejét, amíg megvizsgálom? - kérdeztem.
A lány szakértelemmel elkapta a borjút, egyik kezével az álla alatt, másikkal egyik fülébe
markolva. A kis jószág reszketve állt, míg végigtapogattam a lábát, képéről sugárzott a bánat.
- Igen, a diagnózisuk helyes volt. Az alkar csontjai eltörtek, de egymástól nem nagyon mozdultak el, úgyhogy gipszben helyre kell jönnie. - Kinyitottam a táskámat, elővettem néhány gipszkötést, aztán egy közeli forrásnál megtöltöttem a vödröt. Beáztattam az egyik kötést, felraktam a
borjú lábára, utána a másodikat, majd a harmadikat, míg a lábat könyöktől patáig be nem fogta egy
gyorsan keményedő tok.
- Várunk néhány percig, míg egészen megkeményedik, aztán elengedhetjük. - Ütögettem a
gipszet, míg meg nem győződtem róla, hogy kemény, mint a kő. - Rendben - mondtam végül. Most már mehet.
Amint elengedték a fejét, a kis állat elbaktatott.
- Nézze - kiáltott a lány -, már ránehezedik! És sokkal vidámabbnak látszik! - Mosolyogtam.
Úgy éreztem, csakugyan csináltam valamit. A borjú most már, hogy a törött csontvégeket rögzítet- 120 -
tem, nem érzett fájdalmat, s a félelem, ami mindig demoralizálja a sebesült állatot, mintegy varázsütésre eltűnt.
- Igen - mondtam. - Csakugyan gyorsan nekividult. - Szavaimat csaknem elnyelte egy hatalmas bömbölés, s a fél ajtó fölötti darabka kékséget hirtelen elsötétítette egy hatalmas bozontos
fej. Két nagy, könnyben úszó szem tekintett le aggodalmasan a kis borjúra, amely vékony hangú
nyekergéssel válaszolt. Hamarosan fülsiketítő duett alakult ki.
- Ez az anyja - kiáltotta túl a lány a lármát. - Szegény öreg jószág, egész délelőtt itt ácsorgott, nem tudta, mit csináltunk a borjával. Nem szereti, ha különválasztják tőle.
Kinyújtóztam, és elhúztam a reteszt a záron.
- Most már bejöhet.
A nagy tehén csaknem fellökött, mikor elrohant mellettem. Aztán borjának gondos, szimatoló vizsgálatába fogott, körbetaszigálta az orrával, s közben mélyen a torkából halk, tompa bőgés jött
fel.
A kis jószág boldogan átengedte magát a buzgólkodásnak, s mikor az véget ért s anyja megnyugodott, bicegve odakerült a tőgyéhez, és lelkesen szopni kezdett.
- Gyorsan visszatért az étvágya - mondtam, és mindketten nevettünk.
Az üres dobozokat bedobtam a táskámba, s becsuktam.
- Egy hónapig rajta marad a gipsz. Hívjon majd fel, és én kijövök és leveszem. Tartsák azért
szemmel, és vigyázzanak, hogy a lába ki ne sebesedjen a kötés teteje körül.
Mikor kiléptünk a pajtából, úgy ránk zúdult a napfény és az édes meleg levegő, mint egy
nagy hullám. Megfordultam, és átnéztem a völgyön a magasba szökő zöld csúcsok felé, amelyek
lágyan, hatalmasan és elmosódottan rajzolódtak ki a déli hőségben. Lábam alatt a füves lejtő meredeken bukott le arrafelé, ahol a folyó csillogott a fák között.
- Csudaszép itt fenn - mondtam. - Nézze azt a szakadékot odaát. És azt a zöld dombot - akár
hegynek is nevezhetném. - Egy óriásra mutattam, amely hanga tarkította vállát magasan a többi fölé
emelte.
- Az a Heskit-csúcs. Csaknem nyolcszáz méter magas. Az meg mögötte Eddleton, a másik
oldalon meg a Wedder-csúcs, aztán a Colver és a Sennor.
A vad északi csengésű nevek könnyedén jöttek ki ajkain: úgy beszélt róluk, mint régi barátokról, s éreztem a szeretetet a hangjában.
Leültünk a meleg fűbe a domboldalon, a haraszt virágainak fejét enyhe szellő borzolta, valahol egy póling kiáltott. Darrowby és a Skeldale House meg az állatorvosi mesterség mintha ezer kilométerre lett volna.
- Szerencséje van, hogy itt lakhat - mondtam. - De nem hinném, hogy ezt tőlem tudta meg.
- Nem, szeretem ezt a vidéket. Sehol sincs igazán hozzá fogható. - Elhallgatott, és lassan körülnézett. - Örülök, hogy magának is tetszik. Sokan túl kopárnak és vadnak találják. Szinte megijednek tőle.
Nevettem.
- Igen, tudom, de ami engem illet, én sajnálom azt a sok ezer állatorvost, aki nem a
yorkshire-i Völgységben dolgozik.
Kezdtem a munkámról beszélni, és csaknem önkéntelenül meséltem az egyetemi éveimről, a
vidámságokról, az ott kötött barátságokról, a reményeinkről és célkitűzéseinkről.
Jómagam is meglepődtem ettől a beszélhetnéktől - általában nem voltam nagy csevegő -, s
úgy éreztem, biztosan untatom a társamat. De ott ült nyugodtan, átnézett a völgyön, karját zöld nadrágos lába köré kulcsolta, s időnként bólintott, mint aki érti. És akkor nevetett, amikor kellett.
Elálmélkodtam azon az érzésen is, hogy szeretnék a nap további feladatairól megfeledkezni
s itt maradni ezen a napos domboldalon. Eszembe jutott, milyen régen nem ültem s nem beszélgettem korombéli lánnyal. Már csaknem elfeledtem, milyen is az.
Nem siettem lefelé az ösvényen s át az illatos fenyőerdőn, mégis egykettőre átkeltünk a fahídon s a farm feletti mezőn.
Kezemet a kocsiajtó kilincsén nyugtatva megfordultam.
- Egy hónap múlva találkozunk. - Rettentő hosszú időnek tetszett.
A lány mosolygott.
- 121 -
- Köszönöm, hogy segített. - Mikor begyújtottam a motort, intett, és bement a házba.
- Helen Alderson? - mondta Siegfried később, ebédnél. - Persze hogy ismerem. Nagyon csinos lány.
Tristan az asztal túloldalán nem tett megjegyzést, de letette kését, villáját, áhítatosan a
mennyezetre emelte a szemét, és halkat, hosszút füttyentett. Aztán tovább evett.
Siegfried folytatta:
- Igen, nagyon jól ismerem. És csodálom. Az anyja meghalt pár éve, s most ő maga viszi a
háztartást. Főz és gondját viseli az apjának, húgának és öccsének. - Néhány kanál krumplipürét tett
a tányérjára. - Udvarlója? Ó, a körzet legényeinek a fele szalad utána, de úgy látszik, állandó fiúja
nincs. Azt hiszem, válogatós.
41.
Mikor kilencedszer kepesztettem fel Mr. Kay földjén, ráébredtem, hogy ez aligha lesz az én
napom. Egy ideje már KÁF voltam, fontos tulajdonosa egy kis igazolványnak, miszerint James
Herriot, az állatorvos doktor a Földművelési és Halászati Minisztérium Körzeti Állatorvos Felügyelője. Ez annyit jelentett, hogy sok rutinmunkában vettem részt, például ellenőrző vizsgálatokban és
tuberkulinpróbákban. Egyúttal rávilágított valamire, amit már régóta gyanítottam - hogy a völgységi
farmerek időérzéke különbözik az enyémtől.
Akkor jól működött, mikor kimentem hozzájuk egy beteg állatot megvizsgálni; rendszerint
vártak rám, és a jószágot bezárták valamilyen épületbe, mire megérkeztem. Egészen más volt azonban az eset, ha egy lapon értesítettem őket, hogy kimegyek a fejősteheneiket megvizsgálni, vagy
letesztelni a csordájukat. A lap világosan megmondta, hogy az állatokat be kell gyűjteni egy épületbe, s hogy én egy adott időpontban érkezem. A napomat is aszerint osztottam be: tizenöt perc egy
ellenőrző vizsgálat, s a csorda nagyságától függően több óra a tuberkulinteszt. Ha tíz percet kellett
várnom minden ellenőrző vizsgálatnál, míg beterelték a teheneket a legelőről, akkor hat vizit után
már egy óra késésben voltam.
Amikor odaértem Mr. Kay farmjára, hogy tuberkulintesztet készítsek, a teheneket az istállóba kötve találtam, így hát megkönnyebbülve felsóhajtottam. Egykettőre végeztünk velük. Már azt
gondoltam, hogy pompásan kezdődik a nap, mikor a farmer azt mondta, hogy hátravan még fél tucat üszője. Hanem amikor kikerültem az épületek közül, s megláttam a nagy legelő túlsó végében
elégedetten legelésző bozontos borzdereseket és vöröstarkákat, belém állt a régi baljós érzés.
- Azt hittem, behozta őket, Mr. Kay - mondtam neheztelve.
Mr. Kay kiverte pipáját a tenyerébe, a dohányüledékbe néhány gonosz küllemű szálat kevert
a dohányból, és visszanyomkodta az egészet a kupakba.
- Hát nem - mondta élvezettel pöfékelve -, nem akartam üket illen szép napon bezárni. Majd
főhajtyuk mindet ahhoz a kis házhoz. - A hosszú, meredeken emelkedő legelő végében álló roskatag, szürke kőből épült pajtára mutatott, és fojtogató füstfelhőt fújt ki. - Nem tart soká.
Utolsó mondatától egy jeges kéz markolt belém. Annyiszor hallottam már e szörnyű szavakat. De most talán rendben lesz a dolog. Kimentünk a mező végére, és az üszők mögé kerültünk.
- Netene! - kiáltotta Mr. Kay.
- Netene! - tettem hozzá én is bátorítóan, kezemmel a combomat csapkodva.
Az üszők abbahagyták a fűtépést, és enyhe érdeklődéssel néztek bennünket, az állkapcsuk
lustán mozgott; majd újabb kiáltásoktól ösztökélve könnyedén kacskaringózva elindultak fel a
dombon. Sikerült a pajta ajtajáig hajtanunk őket, de ott megálltak. A vezetőjük egy pillanatra bedugta a fejét az ajtón, aztán hirtelen megfordult, és lerobogott a hegyről. A többiek azonnal követték, és hiába táncoltunk, hadonásztunk, úgy elfutottak mellettünk, mintha ott se lennénk. Tűnődve
néztem a domboldalon lefelé dübörgő fiatal állatokat: magasra tartották a farkukat, felrúgtak, mint a
musztángok - örömük tellett ebben az új játékban.
Megint le a dombon, majd a lassú noszogatás fel az ajtóig, aztán a hirtelen kitörés. Ez alkalommal az egyik különvált, s amíg én hasztalanul nyargalásztam ide-oda, hogy megfordítsam, a
többiek kárörvendve átrobogtak a résen, s megint le a lejtőn.
- 122 -
Hosszú, meredek emelkedő volt, s amikor harmadszor felkapaszkodtam rajta a hátamat égető napsütésben, kezdtem sajnálni, hogy olyan gondot fordítok az öltözékemre; az új KÁF-oknak
küldött utasításban a minisztérium hangsúlyozta, hogy elvárja tőlük: illő öltözékben tegyenek eleget
kötelességüknek. Ezt meg is fogadtam, és felszerelkedtem az előirt egyenruhával, de most rájöttem,
hogy a hosszú viharkabát és a gumicsizma nem eszményi az efféle munkához. Verejték csöpögött a
szemembe, s az ingem hozzám tapadt.
Mikor harmadszor is elnéztem a dombon vidáman lefelé vágtató hátakat, úgy gondoltam,
ideje már tenni valamit ellene.
- Egy pillanat - szóltam oda a farmernek. - Kezdek kimelegedni.
Levettem a kabátot, összetekertem, és jó messze a pajtától letettem a fűbe. Miközben csinos
halomba raktam a fecskendőmet, a tuberkulinos dobozt, a kalibrálót, ollót, noteszt és ceruzát, minduntalan feltámadt bennem a gondolat, hogy valamiképpen becsapnak. Végtére is a minisztériumi
munka könnyű - ezt mondaná minden állatorvos. Nem kell felkelni az éjszaka kellős közepén, megszabott időpontban dolgozik az ember, s nem kell igazán megerőltetnie magát. Könnyen szerzett
pénz - kellemes lazítás az igazi munka után. Letöröltem verejtékező homlokomat, s enyhén zihálva
megálltam egy pár pillanatra - ez nem volt igazságos.
Újra kezdtük, s amikor negyedszer jutottunk el a pajtához, úgy gondoltam, nyertünk, mert
egy híján valamennyi üsző kényelmesen besétált. De az az egy nem állt kötélnek. Könyörögve
„neteneztünk”, hadonásztunk, sőt, elég közel jutottunk hozzá, hogy a farát megbökjük, de csak állt a
bejáratnál, és mélységes gyanakvással nézett befelé. Aztán feltűnt társainak feje az ajtóban, s tudtam, hogy megint veszítettünk: eszeveszett kiabálásom és ugrabugrálásom ellenére egyenként kivonultak, s aztán elindultak együtt vidám lejtmeneti vágtájukra. Ez alkalommal a kudarc kínjától ösztökélve magam is utánuk rohantam lefelé.
Még próbálkoztunk néhányszor, s az üszők most már variáltak: néha félúton felfelé kitörtek,
máskor körülkocogták a pajtát, és félénken kukucskáltak ránk az öreg kövek mögül, mielőtt ismét
leszökelltek volna a völgybe.
A nyolcadik völgymenet után esedezve pillantottam Mr. Kayre, aki nyugodtan újra meggyújtotta a pipáját, s egyáltalán nem látszott zaklatottnak. Az időbeosztásom darabokra esett, de úgy
hiszem, ő észre sem vette, hogy már vagy negyven perce küszködünk.
- Ide figyeljen, így nem jutunk semmire - mondtam. - Még nagyon sok munkám van hátra.
Nem tudunk valamit kitalálni?
A farmer lenyomta a dohányt a hüvelykujjával, többször élvezettel nagyot szívott a pipán,
aztán némi meglepetéssel rám nézett.
- No, lássuk csak. Kihozhattyuk a kutyát, de azzal nem sokra megyünk. Fiatal kutya.
Visszabaktatott a házhoz, s kinyitott egy ajtót. Egy bozontos korcs vágódott ki, ugatva gyönyörűségében. Mr. Kay kihozta a mezőre.
- Kerítsd! - kiáltotta, s az újból legelésző marhák felé intett. A kutya rohanva mögéjük került. Feltámadt bennem a reménység, ahogy felfelé mentünk a dombon, a bozontos kis állat bebeugrott, belekapott az üszők csánkjába, de a pajtánál megint bekövetkezett a baj. Láttam, hogy az
üszők érzik a kutya tapasztalatlanságát, s egyiküknek sikerült állon rúgnia, mikor beugrott. A kis
állat felvonított, és leengedte a farkát. Tétován megállt, nézte a feléje közeledő, szarvukat fenyegetően rázó marhákat, aztán úgy döntött, hogy eloldalog. A fiatal marhák növekvő sebességgel üldözték, s egy pillanaton belül rendkívüli látvány tárult elém: a kutya elnyúlva rohant le a dombról, és az
üszők szorosan a nyomában dübörögtek. A völgyben a kutya eltűnt egy kapu alatt, s többé színét
sem láttuk.
Valami mintha megpattant volna a fejemben.
- Az istenit! - üvöltöttem. - Soha az életbe nem fogjuk ezeket a dögöket megvizsgálni! Én
megyek. Nem tudom, mit szól hozzá a minisztérium, de nekem ebből elegem volt!
A farmer töprengve rám nézett. Mintha ráébredt volna, hogy mindjárt felrobbanok.
- Emmán így nem megy - mondta, s kiverte pipáját a sarkán. - Ide köll hozni Samet.
- Samet?
- Ja, Sam Broadbentet. A szomszédnak dógozik. Az majd behajtja őket.
- Hogy a csudába?
- 123 -
- Tuggya utánozni a legyet.
Egy pillanatra megszédültem.
- Azt mondta, utánozni a legyet?
- Azt hát, tuggya, a bögölyt. Kicsit lassú legény, de legyet utánozni biz' isten nagyon tud.
Megyek, oszt idehívom - odale van innen kétteleknyire.
Hitetlenkedve néztem a távolodó farmer hátát, aztán levetettem magam a földre. Más alkalommal élveztem volna, hogy fekszem a lejtőn, arcomba süt a nap s a fű hűti izzadó hátamat; a
mozdulatlan levegő sűrű volt a lóhere illatától, s amikor kinyitottam a szemem, a völgyalj szelíd
kanyarulata maga volt a békesség. De az agyam kóválygott. Előttem egy egész napi minisztériumi
munka, s máris egy órát vesztettem. Megjelent képzeletemben a rám váró s lelkesen átkozódó farmerek hosszú sora. A feszültség egyre növekedett bennem, s végül már nem bírtam: talpra ugrottam, s lerohantam a lenti kapuhoz. Onnan láttam az utat, s megkönnyebbülésemre Mr. Kayt is viszszafelé jövőben.
Mögötte egy nagydarab kövér ember lassan tekert egy nagyon kis kerékpárt, sarka a pedálon, lábát és térdét derékszögben kitartotta. Zsíros fekete hajfürtjei szeszélyesen kilógtak a tökfödője alól, amely olyan volt, mint egy karima nélküli régi keménykalap.
- Sam eljött segíteni - mondta Mr. Kay csendes diadallal.
- Jó napot - mondtam, s a nagy ember lassan felém fordult, és biccentett. A kerek, borotválatlan arcból üres és közönyös szemek néztek rám, s én úgy véltem, hogy Sam csakugyan kicsit lassúnak látszik. Nehéz volt elképzelni, hogy bármiben is képes legyen segíteni.
A közelben ácsorgó üszők lomha érdeklődéssel figyeltek bennünket, mikor bejöttünk a kapun. Nyilvánvalóan élvezték a reggeli mulatság minden pillanatát, s láthatóan készek voltak a további játszadozásra, ha éppenséggel azt akarjuk, de ez persze tőlünk függ, nekik így is, úgy is jó.
Sam nekitámasztotta biciklijét a falnak, és ünnepélyesen előreballagott. Hüvelyk- és mutatóujjából kört formált és ajkára tette. Arca úgy mozgott, mintha mindent helyére akarna tenni, aztán
mély lélegzetet vett. És valahonnan egyszerre mintha egy dühös hang csapott volna fel, gonosz
zümmögés és zúgás, olyannyira, hogy riadtan körülnéztem: hol a bősz rovar, amely vérszívó szándékkal céljára tart.
Az üszőket mintha áramütés érte volna. Fensőbbséges magatartásuk eltűnt, helyébe lépett a
szorongás; aztán, hogy a zaj ereje fokozódott, megfordultak, és felrohantak a dombra. De most már
nem a korábbi játékos szökelléssel - nem dobálták a fejüket, nem lóbálták a farkukat, nem rúgtak ki;
most váll váll mellett, rémült csoportban futottak.
Mr. Kay és én, kétoldalt ügetve, odairányítottuk őket az épülethez, ahol csoportba verődtek,
és idegesen nézegettek.
Várnunk kellett egy darabig, míg Sam utolért. Szemlátomást kimért járású ember volt, és sietség nélkül jött fel a dombon. Fenn megállt, hogy lélegzethez jusson, üres tekintetét az állatokra
szegezte és ujját a szájához igazította. Egy pillanatnyi feszült csend után előtört a zümmögés, még
dühösebben és makacsabbul, mint korábban.
Az üszők tudták, hogy vereséget szenvedtek. Kórusban riadtan felbőgtek, megfordultak, berohantak az épületbe, és én becsaptam mögöttük a fél ajtót. Aztán rátámaszkodtam, és nem hittem
el, hogy vége a szenvedéseimnek. Sam csatlakozott hozzám, és benézett a sötét belső térbe. Mintegy végképp biztosítandó uralmát, hirtelen éles szisszentést hallatott, ezúttal az ujjai nélkül, és áldozatai még közelebb húzódtak a túlsó falhoz.
Néhány perccel Sam távozása után boldogan nyírtam és oltottam a nyakukat. Felnéztem a
farmerre.
- Tudja, én még most is alig hiszem el, amit láttam. Olyan volt, mint egy varázslat. Csuda
tehetsége van ennek az embernek.
Mr. Kay kinézett a fél ajtó felett, s én követtem tekintetét le a füves lejtőn, az útig. Sam már
a kerékpárját hajtotta, s a furcsa fekete fejfedő éppen csak látható volt, amint fel-alá bukdozott a kőfal mentén.
- Az mán igaz, hogy a bögölyt tuggya utánozni. Szegény gyerek, másra se való.
42.
- 124 -
Mr. Kaytől a következő tuberkulin-vizsgálathoz sietve eszembe jutott, késtem ugyan egy
órát, de szerencsémre Hugillékhoz kell mennem. A négy fivér és családjuk akkora csordát tartott,
amely tehenekkel, üszőkkel és borjakkal együtt majd kétszázra rúgott, s nekem végig kell tesztelnem őket; de tudtam, hogy késésem nem hoz a fejemre zsörtölődő megjegyzéseket, mert Hugillék
rendkívüli fokra fejlesztették az udvariasság völgységi hagyományát: Kapujukon belül az idegennel
úgy bántak, mint a királyi család tagjával.
Amikor behajtottam az udvarra, láttam, hogy mindenki abbahagyja a munkáját, és sugárzó
arccal közeledik felém. A fivérek vezették a menetet. Megálltak velem szemben, mikor kiszálltam a
kocsiból, s mint mindig, most is azt gondoltam, hogy sohasem láttam ilyen egészséges embereket.
A rangidős a hatvanéves Walter volt, majd Thomas és Fenwick következett, s végül a legifjabb,
William, aki a negyvenes éveinek vége felé járhatott. Az átlagsúlyuk, úgy gondolom, mintegy kilencvenöt kiló lehetett. De nem voltak kövérek, csak hatalmas, vaskos, fénylő vörös arcú és tiszta
szemű emberek.
William kilépett a csoportból, s tudtam, mi következik: ez mindig az ő feladata volt. Hirtelen
elkomolyodva előrehajolt, és az arcomba nézett.
- Hogy van, uram? - kérdezte.
- Nagyon jól, köszönöm, Mr. Hugill - feleltem.
- Akkor jó! - mondta William lelkesen, és fivérei kórusban megismételték: - Akkor jó! Akkor jó! - mélységes megelégedéssel.
Wiiliam mély lélegzetet vett:
- És hogy van Mr. Farnon?
- Nagyon jó egészségnek örvend, köszönöm.
- Akkor jó! - s utána mögüle a válaszok gyorstüzelése: - Akkor jó, akkor jó.
William még nem fejezte be. Megköszörülte a torkát:
- És hagy van a fiatal Mr. Farnon?
- Nagyszerűen.
- Akkor jó! - De ez alkalommal William engedélyezett magának egy röpke mosolyt, s mögüle néhány méltóságteljes „haha” hallatszott. Walter lehunyta a szemét, s széles válla hangtalanul
remegett. Valamennyien ismerték Tristant.
William kiszabott feladatát elvégezvén, visszalépett a sorba, s mindnyájan bevonultunk a tehénistállóba. Végignéztem a hátak hosszú során, a legyeket csapkodó farkakon, és összeszedtem
magam. Nem csekély munka várt rám.
- Elnézést, hogy ennyire megkéstem - mondtam, miközben felszívtam a fecskendőbe a
tuberkulint. - Az előző helyen feltartottak. Nehéz előre megmondani, mennyi időt vesznek igénybe
ezek a vizsgálatok.
A négy fivér lelkesen válaszolt.
- Igaza van, uram. Nehéz megmondani. Nagyon nehéz megmondani. Igaza van, mennyire
igaza van, nehéz megmondani. - Folytatták, míg az utolsó szemet is ki nem csépelték a mondatból.
A fecskendő megtelt, elővettem az ollómat, és befurakodtam az első két tehén közé. Szorosan álltak, s én enyhén ziháltam a fullasztó légkörben.
- Kicsit meleg van itt - mondtam. Megint az egyetértés sortüze.
- Igaza van, uram. Igen, meleg van. Nagyon meleg van. Igaza van. Meleg van. Meleg van
csakugyan. - Ezt roppant meggyőződéssel és élénk bólogatással mondták, mintha valami hihetetlen
felfedezést tettem volna, s ahogy végignéztem a komoly, figyelmes arcokon, amelyekre még mindig
kiült a ragyogó megjegyzésem okozta töprengés, éreztem, hogy kezd oldódni a feszültségem. Szerencsém van, hogy itt dolgozhatom. Hol is találkozhatnék másutt ilyen emberekkel, mint Yorkshire
dombvidékén?
Félrenyomtam a tehenet, s megfogtam a fülét, de Walter halk köhintése megállított.
- Nem, Mr. Herriot, nem kell megnézni a fülüket. Fölírtam minden számot.
- Nagyszerű. Azzal sok időt megtakarítunk. - Mindig úgy véltem, hogy a fülzsírt lekaparni a
tetovált fülszámról nem tartozik a legjobb szórakozások közé. S örömmel hallottam, hogy Hugillék
elvégzik az írnoki munkát; a minisztériumi kérdőíven volt egy rubrika, amely azt mondta: „Rend- 125 -
ben vannak az állatok iratai?” Mindig azt írtam be, hogy „Igen”, nagy fohászkodással, mert eszembe jutottak a régi számlákra, tejtermelési kimutatások hátára s mindenféle papírokra kapirgált számok.
- Igen - mondta Walter -, rendesen beírtam őket egy könyvbe.
- Pompás! Idehozná, kérem?
- Nem kell uram, itt van nálam. - Nem kétséges, hogy Walter volt a főnök. Teljes egyetértésben éltek, de ha gond támadt, Walter automatikusan átvette az irányítást. Ő volt a társaság szervezője, elismert esze. Az ütött-kopott puhakalap, amelyet a többiek sapkájának ellenpontjaként
mindig hordott, külön tekintélyt kölcsönzött neki.
Mindenki tisztelettel figyelte, ahogy lassan és megfontoltan elővett egy szemüvegtokot a
belső zsebéből. Kinyitotta s kiszedett egy acélkeretes szemüveget, majd lefújta a szalma- és szecskatörmeléket, ami vastagon borította a tok belsejét. Nyugodt méltósággal, sietség nélkül beakasztotta a szárat a fülébe, és kicsit fintorgott, hogy minden a helyére kerüljön. Aztán bedugta kezét a mellényzsebébe.
Mikor előhúzta, tartott benne valamit, de nehéz volt felismerni, mert csaknem eltakarta roppant hüvelykujja. Aztán láttam, hogy egy apró, fekete kötésű miniatűr notesz, vagy öt négyzetcenti az a fajta újdonság, amit karácsonyra szoktak ajándékozni.
- Ez a csordanapló? - kérdeztem.
- Igen, ez. Ide minden be van írva. - Walter finoman végigpörgette a lapokat kérges mutatóujjával, és beléjük kancsalított a szemüvegén keresztül. - Hát ez az első tehén - ez a nyolcvannégyes.
- Remek! - mondtam. - Ezt az egyet ellenőrzöm, aztán mehetünk a könyv szerint. - Bekukucskáltam a fülbe. - Érdekes - én huszonhatnak látom.
A fivérek is megnézték.
- Igaza van, uram, igaza, van. Huszonhat bizony.
Walter összecsücsörítette a száját.
- De hát ez Harangvirág bornya, igaz?
- Nem a - mondta Fenwick -, hanem az öreg Boglárkáé.
- Az nem lehet - motyogta Thomas. - Az öreg Boglárkát elattuk Tim Jeffersonnak, mielőtt ez
megszületett vóna. Ez Brénda bornya.
William a fejét rázta.
- Én meg aszondom, hogy üszőként vettük Bob Ashby árverésin.
- Rendben van - mondtam, felemelve a kezemet. - Huszonhatot írunk be. - Közbe kellett
szólnom. Nem vitatkoztak, csak kényelmesen megtárgyalták a dolgot, de látszott, hogy eltarthat
még egy darabig. Beírtam a számot a noteszomba, és beoltottam a tehenet. - Hát a következő?
- Ezt aztán tudom - mondta Walter magabiztosan, s a notesz egyik bejegyzésére bökött. Annyi szent, hogy ez az ötös.
Benéztem az állat fülébe.
- Itt azt mondja, hogy százharminchét.
Megint kezdődött:
- Ott vettük, igaz?
- Nem, nem, az öreg Riska bornya.
- Nem gondunám, mert Riskának csak bikabornyúi vótak...
Megint felemeltem a kezem.
- Azt hiszem, gyorsabb lesz, ha minden fület megnézünk. Múlik az idő.
- Úgy van, igaza van, uram, de hogy múlik.
Walter bölcs belenyugvással visszatette a csordanaplót a mellényzsebébe, s nekiláttunk a
bonyodalmas munkának: szőrt nyírtunk, megmértük a bőrredő vastagságát, és beoltottunk minden
állatot, és hozzá még szeszben áztatott ronggyal ledörgöltük belül a fülüket, hogy felismerjük a
számot, amely gyakran néhány összefüggéstelen ponttá halványodott. Walter időnként belepillantott
apró könyvecskéjébe:
- Úgy is van, kilencvenkettő. Gondutam. Ide minden be van írva.
- 126 -
A szabadon járó állatokkal küszködni a gazdasági udvar körül álló épületekben olyan volt,
mint piszkos gőzfürdőt venni viharkabátban. A fivérek könnyedén elkapták a nagy állatokat, s még
a legerősebb tinó is hamar bátorságát vesztette e hatalmas karokkal küszködve. De észrevettem valami különös jelenséget: az emberek ujjai olyan nagyok és vastagok voltak, hogy a puszta merevségük folytán gyakran kicsúsztak az állatok orrából.
Borzasztó soká tartott, de csak a végére jutottunk. Az utolsó kisborjúnak már kinyírták egy
darabon a szőrét a bozontos nyakán, s erőteljesen bőgött, mikor megérezte a tűt; azután kinn voltam
a jó levegőn, és kabátomat a kocsi csomagtartójába dobtam. Az órámra néztem: három óra. Már két
órával elmaradtam a napi beosztásomtól, melegem volt és elfáradtam, a jobb lábam ujjairól leszedte
a bőrt egy rálépő tehén, a bal rüsztöm felhorzsolódott, mert Fenwick hirtelen ráengedte a negyvenhatos jancsiszöges bakancsát egy kiváltképp heves csetepaté során. Mikor lecsuktam a csomagtartót
és a kocsi ajtajához bicegtem, némiképp eltűnődtem ezen a könnyű minisztériumi munkán.
Walter fölém magasodott, és kecsesen lehajtotta a fejét:
- Jöjjön be, üljön le, és igyon egy teát.
- Nagyon szépen köszönöm, és szívesen mennék is, Mr. Hugill. De még hosszú sor vizsgálat
vár rám, s nem tudom, mikor kerülök oda. Túl sok helyre bejelentkeztem, és alábecsültem az időt,
ami a maguk tesztjéhez kellett. Teljesen hülye vagyok.
És a fivérek őszintén rázendítettek:
- Igen, igaza van, uram, igaza van, igaza van.
Hát több tesztet aznap nem kellett végeznem, de még hátravolt tíz vizsgálat, s az elsőn már
két órája túl kellett volna lennem. Elrepesztettem, s éreztem, hogy gyomromban összehúzódik az a
kis labda, mint mindig, ha az idővel küszködtem. Fél kézzel a kormányt markolva, a másikkal kitapogattam az ebédcsomagomat, s kihúztam egy darabot Mrs. Hall sonka-tojásos pitéjéből, s menet
közben majszolni kezdtem.
De rövidesen úrrá lett rajtam az értelem. Ez így nem jó. A pite kitűnő, miért ne élvezném.
Leálltam a kerítetlen út mentén a fűre, leállítottam a motort, és tágra nyitottam az ablakokat. Mögöttem a farm olyan volt, mint a tevékenység szigete a csendes tájban, s most, hogy eltávolodtam az
épületek zajától és fülledtségétől, a csend és üresség úgy fogott körül, mint egy enyhet adó takaró.
Hátratámasztottam fejemet az üléstámlának, és végignéztem a kis földek zöld kockáin a domboldalak mentén: felfelé törekedtek a falak között, míg át nem engedték a terepet a kiugró szikláknak és a
hanga élénk barnájának, amely elborította a fenti vad vidéket.
Mire továbbindultam, jobban éreztem magam, s nem nagyon bántott, hogy a farmer az első
szemlénél mogorván üdvözölt.
- Most nem egy óra van, jó uram! - kaffantotta. - A tehenek benn voltak egész délután, és
nézze, milyen koszt csináltak. Ítéletnapig se tudom kitisztítani.
Egyet kellett vele értenem, mikor megláttam a tehenek mögött felhalmozódott trágyát; ez
egyike volt a bajoknak, ha legeltetési időszakban istállóztatták az állatokat. És a farmer arckifejezése még sötétebb lett, mikor mintegy üdvözletül a legtöbb felcsapta a farkát és újabb réteget rakott a
halomra.
- Most már nem tartom fel soká - mondtam élénken, és kezdtem végigmenni a soron. Mielőtt
a tuberkulinteszt rendszere létrejött volna, csak ilyen ellenőrző vizsgálatokkal lehetett a gümőkóros
teheneket felfedezni. Állattól állatig menve megtapogattam a tőgyüket, hogy van-e valami szokatlan
csomósodás. A rutinvizsgálatokat a szakma tréfásan „zacskómarkolásnak” vagy „tehénrángatásnak”
nevezte, s hamar ráunt az ember.
Egyetlen védekezést találtam a csaknem őrjítő unalom ellen: állandóan figyelmeztettem magam, hogy miért vagyok itt. Így azután mikor egy lógó tőgyű, sovány vörös tehénhez érkeztem, felegyenesedtem, és a farmerhez fordultam.
- Ettől tejmintát veszek. A bal hátsó tőgynegyed kicsit kemény.
A farmer szipákolt.
- Csak tessék. Nincsen ennek semmi baja, de gondulom, meg köll dógozni a fizetségér.
- 127 -
Tejet spricceltem a tőgynegyedből egy féldecis üvegbe, s eszembe jutott Siegfried állatorvos
barátja, aki mindig egy fél liter mintát vett a legegészségesebb csecsből, hogy az ebédszendvicseivel megigya.
Felcímkéztem az üveget és a kocsiba raktam. A Skeldale House-ban volt egy kis villanycentrifugánk; ma este majd kipergetem a tejet, és az üledéket tárgylemezen megvizsgálom, miután
megfestettem Ziehl-Neelsen módszere szerint. Valószínűleg nem találok semmit, de néha különös
izgalom fogott el, mikor a mikroszkópon át egy csomó élénkvörös, szivárványos tébécébacilust pillantottam meg. Ha így történt, a tehenet azonnal levágták, és nekem mindig eszembe jutott, hogy
talán a halálos ítélettől szabadítottam meg egy gyereket - agyhártyagyulladástól, gerinc- és tüdőfertőzéstől, ami oly mindennapi volt akkoriban.
Visszatérve az istállóba, a szemle befejezéséül megvizsgáltam a falat mindegyik tehén előtt.
A farmer morózusan nézett:
- Most mit keres?
- Ha a tehén kehes, gyakran találni köpetet a falon. - Igazság szerint, több gümőkóros tehenet találtam így, mint bármilyen más módszerrel: lekapartam egy kis köpetet egy tárgylemezre, és
aztán megfestettem.
A mai fiatal állatorvos sohasem találkozik tébés tehénnel, hála istennek, de a „görbe pálcikák” nagyon is közönségesek voltak harminc évvel ezelőtt. A magas Pennine-hegységben ritkán
mutatkoztak, de a völgyekben és a síkságon az ember megtalálta azokat a teheneket, amelyek „nincsenek jól”, amelyek halkan, lassan köhögnek és felgyorsult a lélegzésük. Néha jó tejelők voltak és
jól ettek, de gyilkoltak, és én megtanultam, hogyan válasszam ki őket. Aztán ott voltak a másik fajta, a nagy, kövér, fényes állatok, amelyekben mégis ott bujkált a betegség. Ezek alattomosabban
gyilkoltak, és senki sem tudta kiválasztani őket. Ezt már a tuberkulinteszt végezte el.
A következő négy helyen a farmerek meguntak rám várni, és kihajtották a teheneket. A
legelőről kellett behozni őket, és lassan, kelletlenül jöttek; ez nem volt ugyan olyan keserves, mint a
rodeo Mr. Kay üszőivel, de azért sok időt vesztettem. Az állatok megpróbáltak visszafordulni a legelőre, én pedig úgy rohangáltam körülöttük, mint egy eszement pásztorkutya; s ahogy így ziháltam
ide-oda, mindegyik farmer ugyanazt mondta: a tehenek csak fejési időben jönnek be szívesen.
Eljött azután a fejés ideje is, és három csordát is elkaptam fejés közben, de hat óra lett, mire
fáradtan és éhesen az utolsó előtti szemlére megérkeztem. Síri csend volt, s miután körülkiáltoztam
az épületeket anélkül, hogy valakit is találtam volna, bementem a házba.
- Itt van az ura, Mrs. Bell? - kérdeztem.
- Nincs, be köllött mennie a faluba, hogy megpatkoltassa a lovat, de hamarosan visszatér.
Benn hagyta magának a teheneket - felelte a farmer felesége.
Nagyszerű. Hamarosan végzek ezzel a társasággal. Csaknem futottam az istállóba és kezdtem a rutinmunkát, miközben már utáltam a tehenek szagát és látványát, és untam a tőgyek tapogatását. Csak gépiesen dolgoztam, mikor egy sovány, hosszú lábú, keskeny, vörös és fehér képű tehénhez értem; shorthorn-ayrshire keresztezés lehetett. Alig értem a tőgyéhez, máris villámgyorsan
kirúgott, és a térdkalácsom felett talált el.
Fél lábon körbetáncoltam az istállót, kínomban nyögve és káromkodva: Eltelt némi idő, mire
képes voltam visszabicegni és újra próbálkozni. Megvakartam a hátát és hízelkedő hangon csitítottam, mielőtt óvatosan a lába közé csúsztattam volna kezem. Ugyanaz történt megint, csak ez alkalommal az éles peremű, hasított pata valamivel feljebb vágódott a combomnak.
Nekizuhanva a falnak összekuporodtam, és csaknem sírtam a fájdalomtól és a dühtől. Pár
pillanat alatt döntöttem. Vigye el az ördög. Ha nem akarja, hogy megvizsgáljam, magára vessen.
Elegem volt egy napra - semmi kedvem a hősködéshez.
Nem véve róla tudomást, továbbmentem az istállóban, és megvizsgáltam a többit. De visszafelé el kellett haladnom mellette, s megálltam, hogy még egyszer megnézzem. Hogy azután a puszta
makacsság vezetett-e vagy azt képzeltem, hogy kinevet, nem tudom, de úgy döntöttem, hogy
megint megpróbálom. Talán nem szereti, ha hátulról jövök. Ha oldalról közelítem meg, talán nem
veszi olyan rossz néven.
Óvatosan benyomakodtam közéje és a szomszédja közé, s elakadt a lélegzetem, mikor a kiálló medencecsont belevájt a bordáim közé. Ha odábbjutok, gondoltam, szabadon dolgozhatom.
- 128 -
Nagyot tévedtem. Amint odajutottam, a tehén kezdett komolyan megdolgozni. Gyorsan elforgatva a
hátsó részét, hogy elvágja a menekülés útját, módszeresen rugdosni kezdett a fejemtől a lábamig.
Előrerúgott, s olykor magasan a mellkasomon talált el, amint hátrahúzódtam a falhoz.
Azóta rengeteg tehén rúgott meg mindenféle helyzetben, de soha olyan mestere a műveletnek, mint ez. Nagyon ritka a rosszindulatú szarvasmarha, s ha valamelyik a lábát használja, azt
rendszerint ösztönösen teszi, fájdalmában vagy rémületében. És vakon rúgnak. De ez a tehén megnézett magának minden egyes rúgás előtt, s a távolságot remekül mérte fel. S ahogy egyre közelebb
űzött a fejéhez, a változatosság kedvéért módjában állt a hátamba döfni a szarvaival. Meggyőződésem szerint gyűlölte az emberi fajt.
Kétségbeejtő helyzetben voltam. Csapdába estem, s még csak rontott a dolgon, hogy a
szomszédos, láthatóan jámbor tehén is akcióba lépett: szarvaival elfelé böködött magától, mikor nekiszorultam.
Nem tudom, mi vitt rá, hogy felnézzek, de az istálló vastag falában egy fél négyzetméteres
lyukat pillantottam meg: innen már kipotyogtak a málladozó kövek. A magam számára is meglepő
fürgeséggel felhúzódzkodtam, s amikor fejjel előre kimásztam, édes illat csapott meg. Egy szénapajtába kerültem, s látva magam alatt a legfinomabb lucerna mély ágyát, a térbe vetettem magam,
és nagyon sikeres bukfencet hajtottam végre a levegőben, mielőtt biztonságosan a hátamra pottyantam volna.
Ott feküdtem agyonhorzsolva és zihálva, a kabátom elejét sűrűn mintázták a patanyomok, s
most végképp feladtam azt a lappangó illúziót, hogy a minisztériumi munka gyerekjáték.
Éppen nagy keservesen lábra álltam, mikor beballagott Mr. Bell.
- Elnézést, el köllött mennem - mondta, és érdeklődve végigmért. - De mán le is mondtam
magárul. Fenemód elkésett.
Leporoltam magam, s kiszedtem néhány szál szénát a hajamból.
- Igen, bocsásson meg. De semmi baj, sikerült elvégeznem a munkát.
- De... tán lefeküdt egy kicsit szunyókálni?
- Nem, nem éppen. Egy tehenével meggyűlt a bajom. - Nem lett volna értelme a méltóságomat óvni. Elmondtam neki a történetet.
Még a legbarátságosabb farmer is örömét leli az állatorvos megpróbáltatásaiban, és Mr. Bell
egyre szélesebb vigyorral hallgatott. Mire végeztem, kétrét görnyedt, térdnadrágos térdét verte a kezével.
- El tudom képzelni. Az az ayrshire keverék. Ronda dög. Olcsón vettem a vásárban múlt tavasszal, és aszittem, jó bótot csináltam, de hamarosan kibújt a szög a zsákbul. Két hétbe tellett, míg
meg tuttuk kötni.
- Hát jó lett volna, ha tudok róla - mondtam elég barátságtalanul.
A farmer felnézett a falon tátongó lyukra.
- És azon mászott ki... - Megint nevetőgörcs fogta el; eltartott egy darabig, a végén levette a
sapkáját, és a bélésével megtörölte a szemét.
- Jaj, édes istenem - nyögte elgyengülten -, bárcsak itt lettem vóna.
Az utolsó vizitre már Darrowby határában került sor, s amikor elmerevedve kiszálltam a kocsiból, hallottam, hogy a toronyóra negyed nyolcat üt. A kormány szolgálatában eltöltött könnyű
nap után úgy éreztem, testben és lélekben megtörtem, és vissza kellett fojtanom a sikolyomat, mikor
megláttam a rám váró tehénhátuljak hosszú sorát. A nap már alacsonyan járt, és a nyugaton összetorlódó sötét viharfelhők baljós sötétségbe borították a tájat; s a régimódi, lőrésablakos istállóban az
állatok formátlannak és elmosódottnak látszottak.
Rendben van, semmi vacakolás. Ezt a munkát gyorsan elintézem, s megyek haza; otthon vár
az étel és a karosszék. Más vágyam nincs is. Tehát bal kéz a faroktőre, jobb kéz be a hátsó lábak
között, gyors körültapogatás és jöhet a következő. Félig lehunyt szemmel, tompa aggyal mentem
tehéntől tehénig, úgy végezve el a műveleteket, mint egy robot, s az istálló túlsó vége az ígéret földjének látszott.
- 129 -
És végül eljutottam oda, az utolsó állathoz a fal mellett. Bal kéz a farokra, jobb a lábak közé.
Fáradt agyam először nem vette tudomásul a tényt, hogy itt valami más van... de valami nagyon
más. Rengeteg hely és tőgy helyett egy mélyen hasított, csüggő valami, amelyen nincsenek csecsek.
Hirtelen felébredtem, és végignéztem az állat oldalán. Egy hatalmas, bozontos fej fordult felém, és két távol ülő szem nézett rám kérdően. A homályban éppen csak észrevettem a rézgyűrűt az
orrában...
A farmer, aki eddig némán figyelt, most megszólalt.
- Csak pocsékolja az idejét, fiatalember. Az ő acskójával nincs semmi baj.
43.
A kártya az öreg hölgy ágya felett lógott. Ez állt rajta: „Isten közel van”, de mégis más volt,
mint a megszokott vallásos szövegek. Se kerete, se díszítése. Csak egy keménypapír csík; mintegy
húsz centi hosszú, rajta egyszerű betűk, amelyek azt is mondhatták volna; hogy „Tilos a dohányzás”
vagy „Kijárat”. Csak úgy hanyagul felhurkolták egy régi gázcsatlakozásra, hogy Miss Stubbs a fekvőhelyéről felnézhessen rá, és elolvashassa a szögletes fekete nagybetűket: „Isten közel van.”
Sokkal többet ennél Miss Stubbs nem látott, talán kétméternyi fagyalsövényt a kirojtozódott
függönyön át, de legfőként a zsúfolt kis szobát, amely annyi év óta az egész világát jelentette.
A szoba a földszinten volt, a ház utcai frontján, s ahogy átjöttem a dzsungelen, amely valaha
kert volt, láttam, hogy a kutyák felugranak az öreg hölgy ágyára, s onnan figyelnek. S amikor kopogtam az ajtón, a hely szinte felrobbant az ugatásuktól. Mindig így történt. Már több mint egy éve
rendszeresen jártam ide, s a képlet sohasem változott; előbb a dühödt ugatás, majd Mrs. Broadwith,
aki Miss Stubbsot gondozta, a betegem kivételével az összes állatot kitaszigálja a hátsó konyhába,
aztán kinyitja az ajtót, én belépek, és meglátom Miss Stubbsot az ágyában s a kártyát az ágy felett.
Hosszú ideje feküdt itt, és soha többé nem kelhetett fel. De sohasem beszélt a betegségéről
és a fájdalmairól; csakis a három kutyájával és két macskájával törődött.
Ma éppen az öreg Princ volt a soron, és én aggódtam érte. A szíve miatt - ilyen látványos
billentyűelégtelenségről még csak hallani sem hallottam. Már várt rám, mikor bejöttem, örült nekem, mint mindig, s csóválta hosszú, zászlós farkát.
E farok láttán mindig arra gondoltam, hogy sok írszetter-vérnek kell Princben lenni, de
ahogy továbbnéztem a felpúposodó hátat, a fehér testet, egészen a bozontos fejig és farkaskutyafülekig, megváltozott a véleményem. Miss Stubbs gyakran „Mr. Heinz”-nek hívta, s ha nem is keveredett el benne 57 fajta, hibrid életereje jó szolgálatot tett neki. Ilyen szívvel már rég el kellett volna
pusztulnia.
- Úgy gondoltam, jobb, ha kihívom, Mr. Herriot - mondta Mrs. Broadwith. Megnyugtató,
idősebb özvegy volt, szögletes vörös arca éles ellentétben állt a párnán fekvő lesoványodott arccal. Egész héten csúnyán köhögött, s ma reggel egy kicsit bizonytalanul állt a lábán. De azért jól eszik.
- Abban biztos vagyok. - Végighúztam kezemet a bordákat fedő zsírpárnákon. - Nagy megrázkódtatás kellene ahhoz, hogy az öreg Princnek elmenjen az étvágya.
Miss Stubbs nevetett az ágyban, s az öreg kutya tátott szájjal, csillogó szemmel szinte érteni
látszott a tréfát. Szívére tettem a sztetoszkópot és meghallgattam, bár jól tudtam, mit fogok hallani.
Azt mondják, a szívnek így kell vernie: „Lub-dup, lub-dup”, de Princé így vert: „si-su, si-su”.
Mintha ugyanannyi vér szivárgott volna vissza, mint amennyi a vérkeringési rendszerbe pumpálódott. És még valami: a „sisu” sokkal gyorsabb volt, mint a legutolsó alkalommal. A kutya szájon át
kapott digitáliszt, de az aligha lehetett gyógyhatású.
Borúsan arrébb mozdítottam a sztetoszkópot a mellkas más tájaira. Mint minden krónikus
szívgyengeségben szenvedő öreg kutyának, ennek is örökös hörghurutja volt, és én nem nagy lelkesedéssel hallgattam a sípolások, hörgések, fújások és bugyborékolások szimfóniáját, amely Princ
tüdőműködését jelezte. Az öreg kutya nagyon egyenesen és büszkén állt, még most is lassan csóválta a farkát. Mindig roppant kitüntetésnek érezte, ha megvizsgáltam, s ma is kétségkívül élvezte a
dolgot. Szerencsére a betegsége nem volt nagyon fájdalmas.
Felegyenesedtem, megveregettem a fejét, s ő azonnal válaszolt: megpróbálta mancsát a mellemre tenni. Nem sikerült egészen, és ettől a kis erőfeszítéstől is járni kezdtek a bordái és kilógott a
- 130 -
nyelve. Adtam neki egy digitáliszinjekciót az izomba, aztán morfium-hidrokloridot - ezt látható élvezettel fogadta, mint a játék részét.
- Remélem, ettől jobban működik a szíve és a lélegzése, Miss Stubbs. A nap hátralévő részében kicsit kába lesz majd, s az is jót tesz. Adják neki tovább a tablettákat, s hagyok itt orvosságot
a hörghurutjára is. - Átnyújtottam egy üveggel alaporvosságomból, az ipekakuána és ammóniumacetát keverékből.
Most sor került a vizit következő szertartására: Mrs. Broadwith hozott egy csésze teát, s kiengedte a többi állatot a konyhából. Bejött Ben, a sealyham, Sally, a cocker spaniel, és fülsiketítő
ugatóversenyt rendeztek Princcel. Szorosan nyomukba jöttek a macskák, Arthur és Susie: kecsesen
bevonultak, és a nadrágszáramhoz törleszkedtek.
Ez volt a megszokott forgatókönyv, miközben sok-sok csésze teát megittam Miss Stubbsnál
az ágya felett lógó kártya alatt.
- Hogy van? - kérdeztem.
- Ó, sokkal jobban - felelte, s mint mindig, most is azonnal témát váltott.
Legszívesebben az állatairól beszélt, azokról is, amelyeket kislánykorában ismert. Sokat beszélt a régi időkről, amikor még élt a családja. Szerette leírni három fivérének csínytevéseit. Ma egy
fényképet mutatott, amelyet Mrs. Broadwith talált meg egy fiók fenekén.
Átvettem tőle, és három, a kilencvenes évek térdnadrágját és kis kerek sapkáját viselő fiatalember mosolygott rám a megsárgult fényképről, mindhárman hosszú pipát tartottak a kezükben, s
kifejezésük huncut humora megfakulatlanul túlélte a hosszú éveket.
- Szavamra, igazán eleven legényeknek látszanak, Miss Stubbs - mondtam.
- Ó, fiatal csibészek voltak! - kiáltott fel. Hátravetette a fejét, nevetett, és egy pillanatra sugárzóvá tették arcát az emlékei.
Eszembe jutott, amit a faluban hallottam a jómódú apáról és a családról, amely régen a nagy
házban lakott. Aztán a külföldi befektetésekről, amelyek csődbe vitték őket és a körülményeik hirtelen változásáról. - Mikor az öreg meghótt, már nem sokja maradt - mesélte egy öregember. - Nincs
mán ott pénz.
Talán lehetett annyi pénze, hogy teljen belőle Miss Stubbs és az állatok megélhetésére, és
Mrs. Broadwith fizetésére. Arra már nem elég, hogy gondoztassák a kertet, vagy kifestessék a házat, vagy más normális szerény fényűzést megengedhessenek maguknak.
Ott ültem s ittam a teámat, a kutyák egy sorban feküdtek az ágy mellett, a macskák meg kényelmesen elhelyezkedtek az ágyon, s én azt éreztem, amit már oly sokszor - kicsit féltem a rám háruló felelősségtől. Ennek a bátor öregasszonynak az életébe némi örömet csak e szőrös társaság
nyilvánvaló odaadása hozott, az, hogy a szemüket mindig az ő arcára szegezték. Sajnos azonban
ezek az állatok már mind öregecskék voltak.
Eredetileg valójában négy kutya volt, de egyikük, a nagyon öreg arany labrador néhány hónapja elpusztult. Nekem pedig vigyáznom kellett a többire, és egyikük sem volt tíz évnél fiatalabb.
Bármily élénken viselkedtek is, mindnyájukon mutatkoztak az öregedés jelei: Princ a szívével szenvedett, Sally olyan sok vizet ivott, hogy gyanakodni kezdtem: nincs-e gennyes méhgyulladása. Bent egyre jobban lesoványította vesegyulladása. Nem adhattam neki új vesét, és nem nagyon
bíztam a hexamin tablettákban, amelyeket felírtam neki. A másik különös dolog az volt Bennél,
hogy folyton le kellett vágnom a körmeit: elképesztő gyorsan nőttek.
A macskák jobb állapotban voltak, bár Susie-t kissé girhesnek találtam, és szorongva gyúrtam bundás hasát, hogy nem találok-e rosszindulatú daganatra utaló jeleket. Arthur tartotta magát a
legjobban a társaságból, soha semmi baja nem volt, azonkívül hogy gyakran jelentkezett nála fogkő.
Miss Stubbs is erre gondolhatott, mert miután megittam a teámat, megkért, hogy nézzem
meg a macskát. Átemeltem a takarón, és kinyitottam a száját.
- Igen, a szokásos baj. Ha már itt vagyok, elrendezem.
Arthur hatalmas szürke herélt macska volt, eleven cáfolata mindazon elméleteknek, hogy a
macskák hideg természetűek, önzők és így tovább. Szép szeme mindent átfogó jóindulattal és türelemmel nézett a világra a legszélesebb macskaarcból, amelyet valaha is láttam. Minden mozdulatát
roppant méltóság jellemezte.
- 131 -
Mikor kaparni kezdtem a fogát, melléből olyan mély dorombolás tört elő, mint egy távoli
csónakmotor hangja. Nem kellett senkinek lefogni. Nyugodtan ült, és csak egyszer mozdult meg mikor fogóval törtem le egy kemény darab fogkövet az egyik hátsó fogról, és véletlenül becsíptem
az ínyét. Könnyedén felemelte jókora mancsát, mintha azt mondaná, „Vigyázz, haver”, de a karmait
nem engedte ki.
Egy hónap sem telt el a következő vizitig: Mrs. Broadwith hívott ki sürgősen este hatkor.
Ben összeesett. Beugrottam a kocsimba, és alig tíz perc múlva már az előkert magasra nőtt füvén
gázoltam át, miközben az állatok az ablakból figyeltek. Mikor kopogtam, kitört az ugatás, de Bené
hiányzott. Bementem a kis szobába, és láttam, hogy ott fekszik az öreg kutya az oldalán, mozdulatlanul.
MNÉ, szoktuk a naplóba írni. Megérkezéskor nem élt. Három szó csak, de annyiféle helyzet
bújik meg mögöttük - tejlázas tehenek, felfúvódott tinók, görcs kínozta borjak pusztulása. S ma este
a betűk azt jelentették, hogy nem fogom többé az öreg Ben körmét levágni.
Ezek a vesegyulladás-esetek nem szoktak ilyen hirtelen véget érni, de a kutya húgyfehérjéje
az utóbbi időben veszélyesen megnőtt.
- Hát legalább gyors halál volt, Miss Stubbs. Biztos vagyok benne, hogy a kisöreg egyáltalán
nem szenvedett. - Szavaim tompán csengtek.
Az öreg hölgy tökéletesen uralkodott magán. Semmi könny, csak valami merevség a tekintetében, ahogy az ágyról lenézett sok éven át hű társára. Úgy gondoltam, hogy kiviszem a kutyát,
amilyen gyorsan csak lehet, s alája csúsztattam egy takarót, és felemeltem. Mikor kifelé indultam,
Miss Stubbs utánam szólt:
- Várjon egy pillanatra. - Nagy erőfeszítéssel oldalára fordult, és Benre nézett. Még mindig
ugyanazzal az arckifejezéssel kinyúlt, és futtában megérintette a kutya fejét. Azután nyugodtan
visszafeküdt, én pedig kisiettem a szobából.
A hátsó konyhában suttogó tanácskozásba kezdtem Mrs. Broadwithtal.
- Leszaladok a faluba és kihívom Fred Mannerst, hogy temesse el - mondta. - Ha van ideje,
maradjon itt az öreg hölggyel, míg elvagyok. Beszélgethetne vele, az jót tenne neki.
Visszamentem, és leültem az ágy mellé. Miss Stubbs néhány pillanatig kinézett az ablakon,
aztán felém fordult:
- Tudja, Mr. Herriot - mondta -, most már rajtam a sor.
- Hogy érti ezt?
- Hát ma este eltávozott Ben, és én leszek a következő. Biztos vagyok benne.
- Ugyan már! Most egy kicsit levert, ennyi az egész. Bárki így érezne, ha ilyesmit kell átélnie. - De felkavart. Soha még csak célozni sem célzott ilyesmire.
- Nem félek - mondta. - Tudom, hogy valami jobb vár rám. Ebben sohasem kételkedtem. Csend telepedett ránk, ő felnézett a gázcsatlakozáson lógó feliratra.
Aztán megint felém fordult feje a párnán.
- Csak egytől félek. - Arckifejezése megdöbbentően gyorsan megváltozott, mintha lehullott
volna róla az álarc. A bátor arc csaknem eltűnt. Valami rémület villant a szemében, és váratlanul
megragadta a kezemet.
- A kutyáimra és a macskáimra gondolok, Mr. Herriot. Attól félek, hogy soha többé nem látom őket, ha már eltávoztam, és ettől annyit gyötrődöm. Tudja, abban biztos vagyok, hogy újra találkozom a szüleimmel és a fivéreimmel, de... de...
- És az állataival miért nem?
- Épp erről van szó. - Forgatta a fejét a párnán, s most először könnyeket láttam a szemében.
- Azt mondják, az állatoknak nincs lelke.
- Ki mondja?
- Ó, olvastam róla, és tudom, hogy sok vallásos ember hisz benne.
- Hát én nem hiszek. - Megveregettem a kezét, amely még mindig fogta az enyémet. - Ha a
lélek annyit jelent, hogy képessé tesz a szeretetre, hűségre, hálára, akkor az állatok különbek sok
embernél. Ezen nincs mit gyötrődnie.
- Úgy remélem, hogy igaza van. Néha éjszakánként álmatlanul ezen gondolkodom.
- 132 -
- Tudom, hogy igazam van, Miss Stubbs, ne is vitatkozzon velem. Mi, állatorvosok sokat tanulunk az állatok lelkéről.
Eltűnt arcáról a feszültség, s a régi bátorságával felnevetett.
- Bocsásson meg, hogy ilyesmivel untatom, többet nem beszélek róla. De mielőtt elmenne,
szeretném, ha teljesen őszinte lenne velem. Nem bátorítást kérek, hanem az igazságot. Tudom, hogy
nagyon fiatal - de miben hisz? Velem jönnek az állataim?
Feszülten a szemembe nézett. Fészkelődtem a székemben, és nyeltem egyet-kettőt.
- Miss Stubbs, sajnos ez nekem egy kicsit homályos - mondtam. - De egyben teljesen biztos
vagyok. Ahová maga megy, oda mennek ők is.
Rám meredt, de az arca megint nyugodt volt.
- Köszönöm, Mr. Herriot, tudom, hogy őszinte volt velem. Tehát ebben hisz.
- Ebben hiszek - mondtam. - Tiszta szívemből.
Úgy egy hónappal később, teljesen véletlenül tudtam meg, hogy utoljára láttam Miss
Stubbsot. Ha egy magányos, teljesen vagyontalan, öreg nő meghal, az emberek nem rohannak oda
hozzánk az utcán, hogy beszámoljanak róla. Jártam a körutamat, s egy farmer megemlítette, hogy a
ház Corby faluban eladó.
- És mi van Miss Stubsszal? - kérdeztem.
- Ó, ő hirtelen meghalt vagy három hete. A ház, úgy mondják, rossz állapotban van - éveken
át nem csináltak vele semmit.
- Mrs. Broadwith még ott lakik?
- Nem, úgy hallom, a falu másik végébe költözött.
- Nem tudja, mi történt a kutyákkal és a macskákkal.
- Miféle kutyákkal és macskákkal?
Gyorsan végeztem a vizittel. És noha csaknem ebédidő volt, nem mentem egyenest haza.
Ehelyett tiltakozó kis kocsimat csúcssebességre kényszerítve Corbyba rohantam, s megkérdeztem
az első utamba kerülőt, hol lakik Mrs. Broadwith. Kicsi, de kellemes házhoz kerültem, és Mrs.
Broadwith maga jött ki az első kopogtatásra.
- Ó, jöjjön be, Mr. Herriot. Milyen kedves, hogy eljött. - Bementem, és leültünk egymással
szembenézve egy gyalult asztal felett.
- Szegény öreg hölgy - mondta.
- Igen, épp most értesültem róla.
- Akárhogy is, békés véget ért. Csak úgy elaludt.
- Ennek örülök.
Mrs. Broadwith körülnézett.
- Szerencsém volt, hogy sikerült ezt a helyet megszereznem. Mindig ilyenről álmodoztam.
Nem tudtam magam tovább visszatartani.
- Mi történt az állatokkal? - szaladt ki belőlem.
- Itt vannak a kertben - mondta ő nyugodtan. - Nagy darab telkem van itt hátul. - Felállt, kinyitotta az ajtót, és nagy megkönnyebbüléssel néztem, hogyan tódulnak be a barátaim.
Arthur egy pillanat alatt a térdemen termett, hátát kéjesen a karomnak púpozta, csónakmotorja halkan zümmögött a kutyaugatásban. Princ, a szokott sípoló lélegzetével, a farkával legyezve
boldogan felnevetett rám két vakkantás között.
- Nagyon jól néznek ki, Mrs. Broadwith. Meddig maradnak itt?
- Végképp. Én is szeretem őket annyira, mint az öreg hölgy, el nem hagynám őket semmi
pénzért. Nálam jó helyen lesznek, amíg élnek.
Ránéztem a tipikus yorkshire-i arcra, a vaskos orcákra, amelyeknek komor vonásait meghazudtolták a nyájas szemek.
- Nagyszerű - mondtam. - De nem lesz... szóval... egy kicsit... hm... költséges az etetésük?
- Az ne aggassza. Félretettem valamicskét.
- Hát az nagyon jó. Majd benézek időnként, hogy jól vannak-e. Úgy két-három naponként
keresztülmegyek a falun. - Felálltam, és elindultam az ajtó felé.
Mrs. Broadwith felemelte a kezét.
- 133 -
- Egyvalamit szeretnék, ha megtenne, mielőtt kiárusítják a házbeli holmikat. Volna szíves
beugrani és összeszedni azt, ami az orvosságaiból megmaradt? Az első szobában van.
Átvettem a kulcsot, és a falu másik végéhez vezettem. Mikor benyomtam a rozoga kaput és
elindultam az összefonódott fűben, a ház furcsán élettelennek látszott az ablakban megjelenő kutyapofák nélkül; s amikor az ajtó nyikorogva kinyílt és én bementem, a némaság olyan volt, mint egy
nehéz palást.
Semmit nem mozdítottak el a helyéről. Az ágy az összegyűrt takarókkal még mindig a sarokban állt. Körbejártam, összeszedtem a félig üres üvegeket, a tégely kenőcsöt, a Ben tablettáit tartalmazó dobozt - sokra ment velük szegény.
Mikor mindent begyűjtöttem, lassan körülnéztem a kis szobában. Többé nem jövök ide. Az
ajtónál megálltam, és utoljára elolvastam a feliratot, amely az üres ágy felett lógott.
44.
A kedd estét úgy töltöttem, ahogy minden kedd estét - Helen Alderson tarkóját bámultam a
Darrowby Zenei Egyesületben. Meglehetősen lassú útja volt ez az alaposabb megismerkedésnek, de
jobb ötlet nem jutott eszembe.
Mióta helyreigazítottam a borjú lábát fenn a hegyen, rendszeresen átfutottam az előjegyzési
naplót, abban a reményben, hogy újra ki kell mennem a farmra. De Aldersonéknak, úgy látszik, sajnálatosan egészséges jószágállományuk volt. Meg kellett elégednem azzal a gondolattal, hogy eljön
majd a hónap végén a vizit, mikor leveszem a gipszet. A megsemmisítő csapás akkor ért, mikor
Helen apja telefonált, és közölte, hogy a borjú rendesen jár, ő tehát saját maga levette a gipszet.
Örömmel mondhatja, hogy a törés tökéletesen beforrt, sántaságnak semmi jele.
Megtanultam csodálni a völgységiek önállóságát és kezdeményezőkészségét, de most hoszszan átkoztam. És beléptem a Zenei Egyesületbe. Láttam, hogy Helen bemegy a tanterembe, ahol az
összejöveteleket tartották, és a kétségbeesés bátorságával követtem.
Ez hetekkel ezelőtt történt, és - gondoltam leverten - egy lépéssel sem jutottam előre. Nem
tudom, hány tenor, szoprán és férfikórus jött és ment, sőt egy alkalommal a helyi rezesbanda is bezsúfolódott a kis terembe és csaknem megrepesztették a dobhártyámat, de egy csepp teret sem nyertem.
Ma este egy vonósnégyes húzta buzgón, de alig hallottam őket. Szemem, szokás szerint
Helenre összpontosult, aki több sorral előttem ült két öreg hölgy között - mindig magával hozta
őket. Ez is oka volt a bajnak - a két öreg lány mindig jelen volt, s nem adott módot a négyszemközti
beszélgetésre, még a félidei teaszünetben sem. Aztán meg a hely légköre: a tagok nagyrészt idősebbek voltak, s mindent elborított a tinta, füzetek, kréta, ceruzák erőteljes iskolaszaga. Ilyen helyen az
ember nem mondhatta kellő előkészítés nélkül: „Van valami programja szombat estére?”
A nyiszálás megszűnt, és mindenki tapsolt. A tiszteletes felállt az első sorban, és szélesen a
társaságra mosolygott:
- És most, hölgyeim és uraim, azt hiszem, tizenöt perc szünetet tarthatnánk, mivel látom,
hogy készséges segítőink elkészítették a teát. Az ára, szokás szerint három penny. - A közönség nevetett, és mindenki hátratolta a székét.
A terem végébe mentem a többiekkel, letettem a három pennymet egy tányérra, és fogtam
egy csésze teát meg egy süteményt. Ilyenkor próbáltam Helen közelébe kerülni abban a vak reményben, hogy hátha történik valami. Ez nem volt mindig könnyű, mert gyakran elkapott az iskolaigazgató és mások is, akik a zeneszerető állatorvost különlegességnek tekintették, de ma este sikerült, mintegy véletlenül, Helen csoportjába furakodnom.
Rám nézett a csészéje fölött.
- Jó estét, Mr. Herriot, tetszik az előadás? - Uramisten, mindig ezt mondta. És Mr. Herriot!
De mit tehettem. „Szólítson Jimnek” csuda jól hangzott volna. Azt válaszoltam, amit mindig:
- Jó estét, Miss Alderson. Igen, nagyon jó, ugye? - Már megint nem sikerült semmi.
Majszolgattam a süteményt, közben az öreg hölgyek Mozartról beszélgettek. Ez is olyan
lesz, mint a többi kedd. Ideje, hogy feladjam. Vereséget szenvedtem.
A tiszteletes, még mindig mosolyogva, odajött a csoportunkhoz.
- 134 -
- Sajnos, meg kell kérnem valakit, hogy vegye át a mosogatóügyeletet. A két fiatal barátunk
talán elvállalja ma este. - Barátságos tekintete Helenre csillant, azután rám, és megint vissza.
Teáscsészék mosogatását sohasem találtam nagyon vonzó foglalatosságnak, de most mintha
az ígéret földjét pillantottam volna meg.
- Igen, hogyne, örömmel - mármint, ha Miss Alderson elfogad.
Helen mosolygott.
- Persze, hogy elfogadom. Hiszen mindnyájunkra sor kerül.
Kitoltam a csészékkel és csészealjakkal teli zsúrasztalt a mosogatóba. Zsúfolt, keskeny helyiség volt, benne egy mosogató és néhány polc, s csak éppen annyi hely, hogy ketten beférjünk.
- Mosogatni akar vagy törölgetni? - kérdezte Helen.
- Mosogatok - feleltem, és meleg vizet engedtem a mosogatóba. Most már nem lesz nehéz,
gondoltam, arrafelé terelnem a beszélgetést, amerre szeretném. Soha jobb alkalom, mint most, hogy
beszorultunk Helennel ebbe a kis helyiségbe.
De az idő meglepően gyorsan szállt. Öt egész perc, s még másról sem beszéltünk, csak zenéről. Fokozódó kétségbeeséssel láttam, hogy csaknem végeztünk az edényhalommal, és semmit sem
értem el. Ez az érzés szinte pánikká vált, mikor kivettem az utolsó csészét a mosószeres vízből.
Most vagy soha! Kinyújtottam a csészét Helen felé, s ő át akarta venni tőlem; én azonban
csak markoltam a csésze fülét, ihletre várva. Kicsit meghúzta, de én szívósan fogtam. Az egész kötélhúzássá kezdett válni. Aztán rekedt károgást hallottam, amelyben éppen csak felismertem a magam hangját.
- Találkozhatom magával valamikor?
Egy pillanatig hallgatott, s én igyekeztem az arcából olvasni. Meglepődött vajon, vagy boszszankodott vagy megdöbbent? Elpirult, és azt mondta:
- Ha akarja. - Megint a károgást hallottam.
- Szombat este? - Bólintott, eltörölte a csészét és kiment.
Dörömbölő szívvel mentem vissza az ülőhelyemre. Ki figyelt rá, hogyan gyilkolja Haydnt a
vonósnégyes. Végre sikerült. De igazán van kedve velem jönni? Nem akarata ellen szorítottam bele? E gondolattól kivert a veríték, de azzal a tudattal vigasztaltam magam, hogy így vagy úgy, de
előreléptem egyet. Igen, végre sikerült.
45.
Reggelizés közben kinéztem a korai napfényben oszladozó őszi ködre. Megint szép napra
számíthattunk, de ma reggel volt valami fagyosság az öreg házban, valamilyen didergés, mintha kinyúlt volna egy hideg kéz, hogy eszünkbe juttassa: elmúlt a nyár, s közelednek a kemény hónapok.
- Itt azt írják - mondta Siegfried, a Darrowby and Houlion Times aznapi számát nekitámasztva a kávéskancsónak -, hogy a farmerek érzéketlenek az állataik iránt.
Megvajaztam egy pirítóst, s feléje pillantottam.
- Mármint hogy kegyetlenek?
- Nem egészen, de ez a pofa azt állítja, hogy egy farmer a jószágot csak kereskedelmi értéknek tekinti - nincs benne érzés, nincs benne szeretet iránta.
- Hát az nem volna jó, ha mind olyanok lennének, mint szegény Kit Bilton, igaz? Mind
megőrülnének.
Kit teherautó-sofőr volt, s mint annyi munkás Darrowbyban, tartott egy disznót a kert végében házi fogyasztásra. A baj ott volt, hogy amikor elérkezett a disznóölés ideje, Kit három napig
sírt. Egyszer ilyenkor mentem el hozzá, s a felesége meg a lánya keményen dolgozott, vagdosta a
húst pitének és kocsonyának, Kit meg könnyben úszó szemmel, nyomorúságosan kucorgott a konyhatűz mellett. Hatalmas ember volt, egy nyolcvankilós liszteszsákot puszta karlendítéssel felhajított
a teherautójára, de most megmarkolta a kezemet, és azt zokogta felém:
- Nem bírom, Mr. Herriot. Olyan volt az a disznó, mint egy keresztény, tisztára mint egy keresztény.
- Az nem volna jó, igazad van. - Siegfried átnyúlt és lefűrészelt egy szeletet Mrs. Hall házi
kenyeréből. - De Kit nem igazi farmer. Ez a cikk olyan emberekről szól, akiknek sok állatuk van.
- 135 -
Az a kérdés, képesek-e az ilyen emberek érzelmet is adni. Például a tejtermelő, aki talán ötven tehenet fej, megszeretheti-e bármelyik tehenét is, vagy csak tejtermelő gépnek tekinti őket.
- Érdekes kérdés - mondtam. - És azt hiszem, igazad van: a létszám a fő kérdés. Tudod, hogy
sok farmerünk a hegyvidéken csak néhány jószágot tart. Ezek mind nevet adnak a teheneiknek Daisy, Mabel, sőt a minap egy Heringfilével is találkoztam. Azt hiszem, ezek a kisfarmerek szeretik
az állataikat, de nem tudom elképzelni, hogyan szerethetnék a nagyobbak.
Siegfried felállt az asztaltól és kéjeset nyújtózkodott:
- Valószínűleg igazad van. Különben is, ma egy igazán nagy emberhez küldelek. John
Skiptonhoz Dennaby Close-ba - fogat kell lereszelni. Van egypár öreg lova, és egyre jobban lerobbannak. Legjobb, ha mindenféle műszert viszel, akármi megeshet.
Átmentem a folyosó végi kis szobába, és szemügyre vettem a fogászati műszereket. Mindig
teljesen középkorinak éreztem magam, ha nagyállat-fogászatra kényszerültem, márpedig az igáslovak korában ez mindennapos feladat volt. S az egyik legközönségesebb munka a fiatal lovak farkasfogának kiszedése volt. Nem tudom, honnan kapta a fog a nevét, de az ember ott találta közvetlenül
a zápfogak előtt a kis farkasfogat, s ha egy fiatal ló nem fejlődött kellőképpen, mindig ezt okolták.
Hiába tiltakozott az állatorvos, hogy egy ilyen apró, elcsökevényesedett tárgy nem befolyásolhatja a ló egészségét, s a bajt alighanem férgek okozzák. A farmerek rendíthetetlenek voltak: a
fogat ki kellett venni.
Ezt úgy csináltuk, hogy sarokba szorítottuk a lovat, egy fémrúd villás végét nekitámasztottuk a fognak, és éleset ráütöttünk egy nevetségesen nagy fakalapáccsal. Mivel a fognak nincs igazi
gyökere, az operáció nem volt nagyon fájdalmas, de azért a ló nem szerette. Rendszerint egy pár
mellső láb hadonászott a fülünk körül minden kalapácsütésre.
A bosszantó az volt, hogy miután elvégeztük a munkát, és közöltük a farmerrel, hogy ezt a
kis fekete mágiát az ő kedvéért adtuk elő, a ló azonnal rendbe jött, s attól fogva egyenletesen gyarapodott. A farmerek rendszerint igen szűkszavúak a sikeres munkánkkal kapcsolatban, attól való félelmükben, hogy utóbb még megfejeljük valamelyest a számlát, de ilyen esetekben mindig szélnek
eresztik az óvatosságot. Átkiáltanak a piactéren:
- Hé, emlékszik arra a lura, akinek kiverte a farkasfogát? Attul fogva olyan egészséges, mint
a makk.
Újfent utálkozva néztem végig a fogászati műszereket; a gonosz küllemű, félméteres nyelű
fogókat, az éles pengéjű ollókat, szájpeckeket, kalapácsokat és vésőket, reszelőket és csiszolókat:
mintha a spanyol inkvizíció egy csendes zugában lettem volna. Volt egy hosszú, fogantyús fadobozunk e holmik szállítására, s én a jókora választékkal kitántorogtam a kocsihoz.
Dennaby Close nem egyszerűen egy nagy farm volt, hanem egy ember szívósságának és
szakértelmének emlékműve. A szép régi ház, a nagyszámú épület, a szélesen elnyúló buja legelő az
alsóbb lejtőkön mind azt bizonyította, hogy az öreg John Skipton elérte a lehetetlent: tanulatlan
napszámosként kezdett, s most gazdag földbirtokos.
A csoda nem egykönnyen következett be: az öreg John egy élet olyan gyilkos gürcölését
tudta maga mögött, amibe a legtöbb ember belehalt volna, egy életét, amelyben nem jutott hely feleségnek, családnak, kényelemnek, de ennél is több kellett hozzá, az a ragyogó érzék mezőgazdasági dolgokban, ami az öreget legendává tette a környéken. „Ha az egész világ egyik irányba megyen,
én menek a másik irányba” - ez volt egyik sokat idézett mondása, és való igaz, hogy a Skipton birtok jövedelmezett azokban a nehéz időkben is, amikor más farmok tönkrementek. Dennaby csak
egyike volt John farmjainak; még volt neki két nagy, mintegy kétszáz hektáros szántóföldje lejjebb
a Völgységben.
Győzött; de sokan úgy látták, hogy közben őt győzték le. Oly hosszú évekig csatázott rossz
esélyekkel s oly vadul hajtotta magát, hogy már nem tudott leállni. Most már mindenféle fényűzést
megengedhetett volna magának, de nem volt rá ideje; azt mondták, hogy a legszegényebb bérese is
jobban él, mint ő.
A kocsiból kiszállva megálltam és bámultam a házat, mintha még sohasem láttam volna; újból elámultam az eleganciáján, amely kiállta háromszáz év kegyetlen időjárását. Messziről jártak
ide emberek, hogy lássák Dennaby Close-t, és lefényképezzék a kecses udvarházat, a magas ólomüveg ablakokat, a moha benőtte régi zsindely fölé tornyosuló, vaskos kéményeket; vagy hogy átsé- 136 -
táljanak az elhanyagolt kerten, és felkapaszkodjanak a lépcsősoron a bejárat tágas kő boltívéig és a
nagy, fémveretes ajtóig.
Illett volna ide egy gyönyörű nő, aki hegyes kalapban leskel ki azon az osztott szárnyas ablakon, vagy egy fodros gallért és térdnadrágot viselő lovag, aki fel-alá járkál a magas fal csúcsos
oromkövei alatt. De csak az öreg John döcögött türelmetlenül elém szakadozott, gombtalan kabátjában, amelyet csak egy darab kötözőmadzag fogott össze a derekán.
- Jöjjön be egy pillanatra, fiatalember - kiáltotta. - Ki akarok fizetni egy számlácskát. - Előttem ment a hátsó bejárathoz, s míg mögötte lépkedtem, arra a furcsaságra gondoltam, hogy
Yorkshire-ban mindig „számlácskáról” beszélnek. A kőpadlós konyhán keresztül egy tágas, elegáns
szobába jutottunk, amelyben azonban nem volt más bútor, csak egy asztal, néhány faszék és egy
megroggyant dívány.
Az öreg odacsoszogott a kandallópárkányhoz, és az óra mögül kihalászott egy papírcsomót.
Átforgatta, egy borítékot az asztalra dobott, azután elővette a csekkönyvet, és lecsapta elém. Megtettem, amit szoktam - fogtam a számlát, felírtam az összeget a csekkre, és odatoltam eléje, hogy
írja alá. Nagy összpontosítással írt, keskeny, viharvert arcát mélyre hajtotta, az öreg szövetsapka
ellenzője csaknem érintette a tollat. Nadrágja felcsúszott a lábán, mikor leült, s kilátszott a vékony
lábikrája és csupasz bokája. A nehéz bakancsban nem viselt harisnyát.
Mikor zsebre vágtam a csekket, John talpra ugrott.
- Le köll mennünk a folyóhoz, a lovak odale vannak. - Csaknem ügetve ment ki a házból.
Kiemeltem a műszeresdobozt a kocsi csomagtartójából. Furcsa mód valahányszor nehéz felszerelést kellett cipelnem, a pácienseim mindig messze tartózkodtak. A doboz mintha ólommal lett
volna tele, és aligha lesz könnyebb lefelé menet a legelőkön át.
Az öreg felkapott egy villát, beledöfte egy szénabálába, aztán könnyedén a vállára emelte.
Megint megindult, ugyanolyan fürgén. Mentünk egyik kaputól a másikig, gyakran át a földeken.
John nem csökkentette a sebességet, én meg kicsit zihálva bukdácsoltam mögötte, s igyekeztem elfeledkezni arról, hogy legalább ötven évvel idősebb nálam.
Úgy félúton lefelé találkoztunk néhány emberrel, akik a „faltoldás” ősi mesterségével foglalkoztak - beraktak egy rést, s a szakadásokat reparálták a száraz kőfalakon, amelyek végigmintázták a Völgység zöld lejtőit. Az egyik ember felnézett.
- Szép napunk van, Mr. Skipton - kiáltotta vidáman.
- Ott egye a fene. Inkább dolgozzatok - dörmögte válaszul az öreg John, s az ember olyan
elégedetten mosolygott, mintha dicséretet kapott volna.
Örültem, mikor leérkeztünk a völgyaljba. A karom mintha több centiméterrel megnyúlt volna, s éreztem, hogy gyöngyözik a homlokom. Az öreg Johnon nem látszott semmi; lebillentette a
villát a válláról, és a bála a fűre huppant.
A hangra a két ló felénk fordult. Csüdig a kavicsos sekélyben álltak egy kis homokpad mögött, amely beleveszett a fű zöld szőnyegébe, s fejtől-fartól állva finoman dörzsölték állukat a másik
hátához. Nem vették észre közeledtünket. A túlpartról kinyúló magas szikla tökéletes szélfogóul
szolgált, s mellettünk kétoldalt tölgy- és bükkrezulák izzottak az őszi napfényben.
- Szép helyen vannak a lovak, Mr. Skipton - mondtam.
- Igen, melegben találnak hűvöset, és itt a pajta, ha jön a tél. - John egy alacsony, vastag falú, egyajtós épületre mutatott. - Úgy jönnek-mennek, ahogy a kedvük tartja.
Hangjára a lovak merev ügetésben kijöttek a vízből, s amikor a közelünkbe értek, látszott
rajtuk, hogy igen öregek. A kanca barna volt, a herélt világos pej, de szőrüket annyira bepettyezte a
szürke, hogy csaknem deresnek látszottak. Legszembetűnőbben a pofájukon mutatkozott az öregség: a fehér szőrcsomók, a mélyen ülő szemek és a szem feletti mély horpadás igazán elaggottnak
mutatta őket.
Ennek ellenére élénken és játékosan ugrándoztak John körül, dobbantottak, lóbálták a fejüket, orrukkal szemére lökték a sapkáját.
- Ölég vót, el innen! - kiáltotta. - Vén bolondok. - De szórakozottan meghúzgálta a kanca sörényét, és futtában végigsimogatta a herélt nyakát.
- Mikor dolgoztak utoljára? - kérdeztem.
- Úgy számolom, tizenkét éve.
- 137 -
Johnra meredtem.
- Tizenkét éve! És azóta itt lenn vannak?
- Igen, hát csak játszódnak itt, olyan nyugdíjasok. Megdógoztak érte. - Néhány pillanatig
némán állt, görnyedt háttal, kezét mélyen a kabátja zsebébe dugva, aztán halkan megszólalt, mintha
csak magának beszélne. - Ők is rabszógák vótak, mikor én rabszóga vótam. - Megfordult és rám nézett, és egy megvilágosító pillanatig megláttam fakó kék szemében valamit abból a gyötrelemből és
küszködésből, amit megosztott az állatokkal.
- De tizenkét év! Egyébként hány évesek?
John egyik szája sarka felkunkorodott.
- Hát maga az állatorvos. Maga mongya meg.
Magabiztosan előreléptem, agyam megtelt a „kupa” vájatával, jelek alakjával, a kopás fokával és a többivel; megragadtam a béketűrő kanca felső ajkát, és megnéztem a fogát.
- Szent isten! - akadt el a lélegzetem. - Ilyet még nem láttam. - A metszőfogak roppant hoszszúak voltak, s előrenyúltak annyira, hogy úgy negyvenöt fokos szögben találkoztak. Jegyek nem
voltak rajtuk már rég eltűntek.
Elnevettem magam, és az öreghez fordultam.
- Nem megy, csak találgatnék. Magának kell megmondania.
- Hát a kanca úgy harminc lehet, a herélt meg egy-két évvel fiatalabb. A kancának tizenöt
pompás csikaja volt, és soha nem betegeskedett, leszámítva ókor-ókor egy kis fogbajt. Lereszeltettük már eccer-kéccer, most úgy gondolom, megint itt vóna az ideje. Mindegyik gyengül, és félig
rágott szénacsomókat potyogtatnak ki a szájukbul. A herélt leginkább - nehéz neki megrágni az ennivalót.
Bedugtam a kezem a kanca szájába, megfogtam a nyelvét, és féloldalt kihúztam. A zápfogak
gyors végigtapogatása igazolta a gyanúmat: a felső fogak külső széle túlnőtt és fűrészessé vált, izgatta a pofát; az alsó zápfogak belső széle hasonló állapotban volt, és kissé tépte a nyelv bőrét.
- Mindjárt segítek rajta, Mr. Skipton. Ha leszedjük azokat az éleket, tipp-topp lesz megint. Kivettem a reszelőt hatalmas dobozomból, fél kézzel megfogtam a ló nyelvét, belehelyeztem a szájterpesztőt, és lereszeltem a fogak érdes felszínét, időnként ellenőrizve az ujjammal, míg az élet kellőképp le nem simítottam.
- Most már rendben van - mondtam pár perc múlva. - Nem akarom túlságosan simára csiszolni, mert nem tudná megőrölni az ennivalóját.
- Jól van - dörmögte John: - Most nézze meg a másikat. Azzal nagyobb baj van.
Megtapogattam a herélt fogát.
- Ugyanaz, mint a kancáé. Hamar rendbe hozom ezt is.
De ahogy tologattam a reszelőt, az a kényelmetlen érzésem támadt, hogy valami hiba van. A
reszelő nem ment el teljesen a száj végéig, valami megállította. Abbahagytam a reszelést, és megint
tapogattam, benyúlva az ujjaimmal olyan mélyre, amilyen mélyre csak tudtam. És valami nagyon
különösbe ütköztem, valamibe, aminek semmi keresnivalója nem volt ott. Mintha egy nagy darab
csont türemkedett volna lefelé a szájpadlásról.
Ideje volt, hogy alaposan megnézzem. Kivettem a zseblámpámat, és bevilágítottam a nyelv
teteje felett. Könnyű volt felismerni a bajt: az utolsó felső zápfog túlnőtt az alsón, s ennek eredményeképpen hátsó pereme roppantul megnőtt. Ennek következtében egy kardszerű, vagy hét-nyolc
centiméter hosszú hegy döfött bele a fogíny érzékeny szövetébe.
Ezt ki kell szedni - most mindjárt. Hetykeségem eltűnt, s elfojtottam a borzongást - tehát
használnom kell a szörnyű ollót, azt a hosszú nyelű szerszámot, amelyen a csavart egy keresztvas
működteti. A hátam borsózott tőle, mert egyike vagyok azoknak, akik nézni sem bírják, ha valaki
léggömböt fúj fel, s ez is olyasmi, csak még rosszabb. Az ember rögzíti az éles pengeéleket a fogon,
és kezdi a keresztvasat forgatni, lassan, lassan. A fog hamarosan nyögni és csikorogni kezd a roppant feszültség alatt, s az ember tudja, hogy bármelyik pillanatban letörhet, az pedig olyan, mintha a
füle mellett sütnének el egy puskát. Ilyenkor szokott elszabadulni a pokol, de ez szerencsére nyugodt, öreg ló, s nem valószínű, hogy táncolni kezd a hátsó lábán. A ló nem érez fájdalmat, mert a
túlburjánzott részben nincs ideg - a zaj okozza a bajt.
- 138 -
Visszatérve ládámhoz, elővettem a szörnyű műszert s vele a Haussman-szájterpesztőt, amelyet ráillesztettem a metszőfogakra, s addig húztam szét a keretet, míg a száj tágra nem nyílott.
Most már mindent jól láttam, s persze ott volt egy nagy nyárs a száj másik szélén, pontosan olyan,
mint az első. Igazán nagyszerű, tehát kettőt kell letörnöm.
Az öreg ló türelmesen állt, csaknem teljesen lehunyt szemmel, mint aki már mindent látott,
és semmi a világon nem hozza ki a sodrából. A hajam is égnek állt, úgy hajtottam végre a műveletet, s amikor a reccsenés bekövetkezett, a fehér keretes szemek tágra nyíltak, de csak enyhe meglepetés tükröződött bennük. A ló meg sem mozdult. Mikor a másik oldalban ügyködtem, rám se hederített; sőt, a szájterpesztő szétfeszítette állkapcsaival olyan volt, mintha ásítana unalmában.
Miközben elraktam a műszereket, John felszedte a csontos tüskéket a fűből, és érdeklődve
tanulmányozta őket.
- Szegény öreg jószág. Jó, hogy kihíttam, fiatalember. Gondulom, most mán sokkal jobban
érzi majd magát.
Visszaúton a bálájától megszabadult John kétszer olyan gyorsan ment: a villát botnak használva, eszeveszett tempóval vágtatott fel a dombra. Én mögötte ziháltam, pár percenként áttéve a
ládát egyik kezemből a másikba.
Úgy félúton kicsúszott a kezemből, s ez módot adott arra, hogy megálljak, és kicsit kifújjam
magam. Miközben az öreg türelmetlenül motyogott, visszanéztem, s láttam a két lovat: visszatértek
a sekély vízbe és játszottak, darabosan kergették egymást, s lábuk alatt fröcskölt a víz. A szikla sötét hátterül szolgált a képhez - a csillogó folyóhoz, a bronz- és aranyszínben égő fákhoz és a fű édes
zöldjéhez.
Fenn a farmudvarban John félszegen megállt. Bólintott egyet-kettőt.
- Köszönöm, fiatalember - mondta, aztán hirtelen megfordult, és elment.
Boldogan raktam a ládát a csomagtartóba, mikor megpillantottam az embert, aki lefelé menet megszólított. Ugyanolyan vidáman ült egy napos zugban, hátát egy zsákoszlopnak támasztotta, s
elővette ebédcsomagját egy öreg katonai táskából.
- Megvizsgálta a nyugdíjasokat? No, az öreg John oszt igazán ismeri arra a járást.
- Rendszeresen lejár?
- Rendszeresen? Isten minden áldott napján láthatja az öreget lebaktatni. Ha esik, ha fúj, el
nem hagyná. Oszt mindig visz valamit - egy zsák kukoricát, szalmát alomnak.
- És tizenkét éve csinálja?
Az ember kicsavarta a termosz tetejét, és töltött magának egy csésze fekete teát.
- Úgy ám, és azok a lovak egész idő alatt egy szemernyit se dógoztak, pedig kaphatott vóna
jó pénzt értük a lóhúskereskedőktől. Furcsa dolog, igaz?
- Úgy van - mondtam -, furcsa dolog.
Hazaúton is azon tűnődtem, milyen furcsa. Eszembe jutott az aznap reggeli beszélgetésem
Siegfrieddel: úgy döntöttünk, hogy az olyan ember, akinek sok állata van, aligha érez szeretetet
egy-egy iránt. De azok az épületek mögöttem tele voltak John Skipton állataival - több száz jószággal.
Akkor mi vitte rá, hogy lekepesztessen azon a domboldalon mindennap, akármilyen időben?
Miért töltötte meg annak a két lónak az utolsó éveit békével és szépséggel? Miért adta meg nekik
azt az utolsó könnyebbséget és kényelmet, amit magától megvont? Csakis szeretetből.
46.
Minél tovább dolgoztam Darrowbyban, annál jobban elbűvölt a Völgység varázsa. És napról
napra jobban ráébredtem, hogy van egy számottevő előnye a vidéknek - a völgységi farmerek mind
állattartók. Igazán tudták, hogyan kell állattal bánni, és egy állatorvos számára, akit a páciensei állandóan akadályozni vagy megsebezni igyekeznek, ez különleges áldásnak bizonyult.
Így hát ma reggel megnyugodva néztem a két embert, aki fogta a tehenet. Nem várt rám nehéz munka - csak egy intravénás magnézium-laktát-injekció -, de azért biztonságot adott, hogy két
ilyen markos legény a segítségem. Maurice Bennison, aki ugyan csupán középtermetű volt, de
olyan szívós, mint a hegyi jószágai, jobb kezével az egyik szarvat fogta, bal keze ujjaival a tehén
- 139 -
orrába markolt; bennem ettől az a jóleső érzés dolgozott, hogy a tehén nem ugorhat nagyot, amikor
beledöföm a tűt. Maurice bátyja, George, akinek az volt a feladata, hogy kinyomja a vénát, lazán
tartotta a fojtószárat sárgarépacsomóhoz hasonló, roppant kezében. Százkilencven centiméteres magasságából barátságosan levigyorgott rám.
- Rendben van, George - mondtam. - Húzza meg a kötelet, és támaszkodjon a tehénnek,
hogy ne tudjon felém fordulni. - Benyomakodtam a tehén és szomszédja közé, elhaladtam George
sziklaszerű testtömege mellett, és ráhajoltam a nyaki vénára. Nagyon szépen kidagadt. Céloztam a
tűvel, s közben éreztem a vállam fölött kukucskáló nagy ember könyökét magamon, aztán gyorsan a
vénába szúrtam.
- Remek! - kiáltottam, mikor kiszökellt a sötét vér, és vastagon a lenti szalmaalomra fröcscsent. - Lazítson a kötélen, George. - Zsebemben kotorásztam a csatlakozó szelep után. - És az istenért, ne tehénkedjen rám.
George nyilvánvalóan úgy döntött, hogy mind a kilencven kilóját rám támasztja a tehén helyett, s amíg kétségbeesetten igyekeztem a csövet a tűhöz kapcsolni, éreztem, hogy rogyadozik, a
térdem. Könyörögve megint felkiáltottam, de nem mozdult, állát a vállamon nyugtatta, és harsányan
zihált a fülembe.
Ennek csak egyféle kimenetele lehetett. Hasra estem, és ott vonaglottam a mozdulatlan test
alatt. Kiabálásommal nem értem el semmit: George eszméletlen volt.
Mr. Bennison figyelmét felkeltette a zűrzavar, és éppen időben jött be az istállóba, hogy lássa, amint legidősebb fia alól kimászom.
- Vigyék ki gyorsan - kiáltottam -, mielőtt megtiporják a tehenek! - Maurice és az apja szó
nélkül megfogtak egy-egy bokát, és egy ütemben elhúzkodták. George kiröppent a tehenek alól, feje
gyorsan dobolt a kockaköveken, átkelt a trágyacsatornán, aztán elpihent az istálló kövezetén.
Mr. Bennison visszajött a tehénhez, s várta, hogy folytassam az injekciót, de én az elnyúlt
test jelenlétét zavarónak találtam.
- Nem támaszthatnánk neki a falnak és nyomnánk a fejét a térde közé? - javasoltam mentegetőzve. A másik kettő összenézett, aztán mintegy elhatározták, hogy a kedvemben járnak; megragadták George vállát, és átvonszolták a köveken olyan emberek szakértelmével, akik műtrágyás- és
krumpliszsákokat szoktak hajigálni. De szegény fickó nem volt szívvidító látvány még akkor sem,
mikor a nyers köveknek támaszkodott, s a feje előrebiccent, nagy hosszú karjai lazán lógtak.
Óhatatlanul kicsit felelősnek éreztem magam.
- Nem gondolja, hogy inni kéne adni neki?
De Mr. Bennisonnak elege volt ebből.
- Nem, majd rendbe gyün - motyogta ingerülten. - Folytassuk a munkát. - Nyilván úgy érezte, máris túlságosan elkényeztette George-ot.
Ez az esemény elgondolkodtatott azon, hogyan reagálnak az emberek a vér látványára és
más felzaklató realitásokra. Bár még csak praxisom második évében jártam, máris megfogalmaztam
a magam szabályait; például azt, hogy mindig a legnagyobb emberek esnek össze. (Ekkorra már kidolgoztam még néhány, alkalmasint tudománytalan elméletet, például: nagy kutyát azok tartanak,
akik kis házban laknak és fordítva. Ügyfelek, akik azt mondják ”a költség nem számít”, soha nem
fizetik ki a számlát. Ha útbaigazítás után tudakozódtam a Völgységben, s azt mondták „nem tévesztheti el”, akkor tudtam, hogy hamarosan reménytelenül eltévedek.)
Mióta Sid Blenkhorn egy este betámolygott a Skeldale House-ba, kezdtem tűnődni, hogy a
falusiak, bármennyire közelebbi kapcsolatban állnak is alapvető dolgokkal, talán érzékenyebbek,
mint a városiak. Arca falfehér volt, s szemlátomást megrázó élményen ment át.
- Van kéznél egy korty whiskyd, Jim? - hápogta, s amikor én egy székhez vezettem, és Siegfried kezébe nyomta a poharat, elmondta, hogy Dr. Allinson elsősegély-előadásán volt, pár házzal
lejjebb az utcán.
- Erekről, ütőerekről és ilyesmikről beszélt - nyögte Sid, és megtörölte kezével a homlokát. Úristen, szörnyű volt! - Fred Ellisont, a halárust eszméletlenül vitték ki tíz perc után, és Sid maga
éppen csak eljutott az ajtóhoz. Nagy zűrzavar volt.
Érdekelt a probléma, mert ilyesmi, tapasztalatom szerint, bármikor megtörténhetett. Gondolom, nekünk több efféle bajunk van, mint az emberorvosoknak, mivel orvoskollégáink, ha vágniuk
- 140 -
és trancsírozniuk kell, többnyire kórházba küldik a betegeiket, míg az állatorvos csak leveszi a zakóját, és a helyszínen operál. Ami annyit jelent, hogy az állatok tulajdonosai és gondozói közre kell
hogy működjenek segítőként, tehát ki vannak téve a szokatlan látványnak.
Így hát még az én rövid pályafutásom során is meglehetős szakemberévé váltam a „furán érzem magam” különböző megnyilatkozásainak. Gondolom, korai lett volna még statisztikákat összeállítani, de nőt vagy apró férfit sohase láttam elájulni, habár rajtuk is mutatkoztak a rosszullét skálájának különböző árnyalatai. A legbiztosabb tipp a nagydarab fickó volt, kiváltképp a nagyszájú, túl
magabiztos fajta.
Élénken emlékszem egy nyári estére, mikor bendőmetszést kellett végrehajtanom egy tehénen. Rendszerint hajlamos voltam várni, ha idegen tárgyra gyanakodtam - oly sok más betegség
mutatott hasonló tüneteket, hogy sohasem siettem kilukasztani az állat oldalát. De ez alkalommal
könnyű volt a diagnózis: hirtelen csökkenés a tejtermelésben, a kérődzés elmaradása, nyögés és a
tehén merev, beesett szemű külleme. Hogy még biztosabb legyek, a farmer elmondta, hogy tyúkólat
javított a tehénlegelőn, meglazult deszkákat szegezett vissza. Tudtam, hová tűnt el az egyik szög.
A főutcán fekvő farm kedvenc találkozóhelye volt a helyi legényeknek. Mikor kiraktam műszereimet egy szalmabálára terített tiszta törölközőre, egy sor vigyorgó arc figyelt az istálló fél ajtaja felett; nemcsak figyelt, hanem pajzán kiáltásokkal biztatott is. Mikor már hozzáfogtam volna,
eszembe jutott, hogy a plusz segítség jól jönne, és az ajtó felé fordultam.
- Legények, nem volna kedve valakinek asszisztálni? - Egy vagy két percig még nagyobb
lett a lárma, aztán kinyílt az ajtó, és egy hatalmas, vörös hajú fiatalember ballagott be az istállóba.
Pompás látvány volt a roppant vállával s a nyitott ingallérból kiemelkedő napbarnította oszlopnyakával. Ha hozzátettem még a fényes, kék szemeket, a pirospozsgás arcot a széles pofacsontokkal,
máris eszembe jutott, hogy a vikingek ezer éve eljutottak a Völgységig. Ez is egy viking volt.
Feltűrettem vele az inge ujját, ledörzsöltettem kezét egy vödör meleg vízben és fertőtlenítőben, én pedig helyi érzéstelenítést nyomtam a tehén oldalába. Mikor a legény kezébe tettem az érfogót és az ollót, fel-alá parádézott, döfködő mozdulatokat tett a tehén felé és bömbölve nevetett.
- Talán kedve volna operálni? - kérdeztem. A viking kifeszítette hatalmas vállát.
- Úgy ám, megpróbálnám - és a fejek az ajtó felett kéjesen éljeneztek.
Mikor végre a tehénhez emeltem új, borotvaéles pengéjű Bard Parker-szikémet, a levegő
megtelt tenyeres-talpas szellemességekkel. Úgy döntöttem, hogy ezúttal valóban azt a bátor metszést alkalmazom, amit a sebészeti könyvek ajánlanak: ideje már, hogy előrelépjek arról a fokról,
amikor csak idegesen kapirgálok a bőrön. „Valóságos ütés”, írta le az egyik tudós szerző. Hát most
az lesz.
Odaérintettem a pengét az oldal lenyírt részéhez, és egy gyors csuklómozdulattal huszonöt
centiméteres sebet nyitottam. Visszalépve, néhány másodpercig gyönyörködtem a bőr tiszta vágásfelületében; csak néhány hajszálér vérezte be a fényes, rángatózó hasi izmokat. Ugyanakkor észrevettem, hogy a fejek megszűntek nevetni és kiáltozni, s helyette kísérteties csend támadt, amit csupán egy nehéz puffanás tört meg mögöttem.
- A fogót kérem - mondtam, hátranyújtva a kezemet. De nem történt semmi. Hátranéztem: a
fél ajtó teteje üres volt - egyetlen fej sem látszott. Csak a viking feküdt kezét-lábát szétvetve a padló
közepén, állát a mennyezetnek meresztve. Olyan teátrális volt a tartása, hogy azt hittem, még mindig bolondozik, de a közelebbi vizsgálat eltörölt minden kétséget: a viking elájult. Alighanem egyenest hanyatt esett, mint egy villámcsapta tölgy.
A farmer, egy hajlott hátú kis ember, aki aligha nyomott többet ötven kilónál, a tehén fejét
tartotta. Szemében a humor apró villanásával rám nézett:
- Úgy látszik, csak ketten maradtunk, főnök. - Kikötötte a szárat egy falba eresztett gyűrűhöz, alaposan kezet mosott, és elhelyezkedett mellettem. Az operáció során végig adogatta a műszereimet, letamponálta a szivárgó vért és vagdosta a sebvarró fonalat, és közben unottan fütyörészett
valami dallamtalan nótát a foga között. Érzelmet csak akkor mutatott, amikor kivettem a bűnös szöget a recés gyomor mélyéből. Kissé felhúzta a szemöldökét, azt mondta, „Nocsak!”, aztán megint
fütyörészni kezdett.
- 141 -
Túlontúl elfoglaltak voltunk, semhogy segíthettünk volna a vikingen. Fele idő táján felült,
megrázta magát néhányszor, aztán felállt, és tettetett könnyedséggel kiballagott az istállóból. Szegény, mintha azt remélte volna, hogy talán nem vettünk észre semmit.
Amúgy sem hinném, hogy magához tudtuk volna téríteni. Csak egy alkalommal sikerült az
azonnali felélesztés módszerére rájönnöm, akkor is véletlenül.
Akkor történt, mikor Henry Dickson megkért, hogy mutassam meg, hogyan kell kiherélni
egy sérves disznót anélkül, hogy duzzanat maradna. Henry nagyban tenyésztett disznókat, és égett
benne a vágy, hogy állatorvosi tudománnyal felszerelkedjen.
Mikor megmutatta a nagy hereduzzanatos fiatal disznót, visszakoztam:
- Henry, ez azt hiszem, állatorvosnak való munka. Herélje ki az ép disznait, ha akarja, de
nem hinném, hogy ilyesmit el tudjon végezni.
- Aztán miért nem?
- Hát ott van a helyi érzéstelenítés, a fertőzés veszélye, és igazán jól kell ismernie az anatómiát, hogy tudja, mit csinál.
Henry szeméből a gúzsba kötött sebész tekintett ki.
- Istenem, de szeretném tudni, hogy köll csinálni!
- Mondok valamit - feleltem. - Mi volna, ha ezen most bemutatnám, aztán eldöntheti saját
maga. Elaltatom, akkor nem kell fognia.
- Helyes, ez jó ötlet. - Henry gondolkodott egy pillanatig. - Mennyiért csinálja meg?
- Hét shilling hat penny.
- Hát, gondolom, maga is a piacról él. Csinálja.
Befecskendeztem pár köbcenti nembutalt a disznócska hashártyájába: dülöngélt egy kicsit,
azután elterült a szalmán és mozdulatlanul feküdt. Henry felállított egy asztalt az udvaron, rátettük
az alvó állatot. Éppen neki akartam kezdeni, mikor Henry elővett egy tízshillinges bankjegyet.
- Jobb, ha most fizetek, mielőtt elfelejteném.
- Rendben, de a kezem tiszta már - dugja a zsebembe, és visszaadok majd, ha végeztünk.
Jó tanítónak képzelem magamat, s hamarosan belemelegedtem a feladatba. Óvatosan felvágtam a bőrt a lágyékcsatorna fölött, és kihúztam a heréket, érintetlenül a burkukban.
- Látja, Henry, a belek lejöttek a csatornán, és együtt vannak a herékkel. - Rámutattam a belekre, amelyek halvány rózsaszínnek látszottak az áttetsző hártyák mögött. - Namármost, ha ezt csinálom, akkor vissza tudom őket tolni a hasüregbe, ha itt megnyomom, megint kibuknak. Látja,
hogy működik? Tessék, most eltűntek; most meg megint kinn vannak. Még egyszer eltüntetem
őket, és hoppla, megint itt vannak. Hogy állandóan a hasüregben tartsam őket, fogom a spermavezetéket, és burkával együtt szorosan rácsavarom a...
De hallgatóságom cserbenhagyott. Henry leroskadt a felfordított olajoshordóra, és rábukott
az asztalra, fejét a karjára hajtva. Erős csalódást éreztem, s a munka befejezése, a seb bevarrása az
asztalvégen alvó diákom jelenlétében szomorúan érdektelen volt.
Visszaraktam a disznót az óljába, és összeszedtem a felszerelésemet. Aztán eszembe jutott,
hogy nem adtam vissza Henrynek. Nem tudom miért, de fél korona helyett egy shillinget és hat
pennyt csaptam le az asztalra, pár centire az arcától. A zajra felnyitotta a szemét és pár másodpercig
bambán nézte az érméket, aztán szinte ijesztően hirtelenül felegyenesedett, hamuszürke arccal, de
éberen, szikrázó szemmel.
- Hé! - kiáltotta. - Még egy shilling jár!
47.
Az állatorvosok haszontalan teremtmények, a mezőgazdasági közösség parazitái, költséges
semmittevők, akik valójában semmit sem tudnak az állatokról vagy azok betegségeiről. Jobb, ha az
ember Jeff Mallockot, a dögkereskedőt hívja, mint egy állatorvost.
Legalábbis ez volt a Sidlow család gyakorta kifejezett véleménye. Mi több, ha igazán belegondolt az ember, sok mérföldre az egyetlen, aki értett a beteg állatok kezeléséhez, maga Mr.
Sidlow volt: Ha egy tehenük vagy lovuk megbetegedett, akkor Mr. Sidlow lépett elő varázsorvosságainak fegyvertárával. Felesége és nagy családja előtt istenszerű tekintélye volt, s valamennyien hit- 142 -
tel vallották, hogy apa tévedhetetlen ezekben a dolgokban; az egyetlen, aki valaha is megközelítette
a tudományát, a rég elhunyt Sidlow nagypapa volt, akitől apa annyi gyógymódot tanult.
Hangsúlyozni kell, hogy Mr. Sidlow igazságos és emberséges ember volt. Öt vagy hat napi
odaadó ápolás után, amelynek során talán lenyomott vagy negyed kiló zsírt és mazsolát a tehén torkán naponta háromszor, erőteljesen dörzsölgette a tőgyét terpentinnel vagy esetleg levágott egy darabkát a farka végéből, hogy kiengedje a rosszat, végül mindig kihívta az állatorvost. Nem mintha
bármire menne vele, de minden lehetőséget meg akart adni az állatnak. Mikor az állatorvos megérkezett, mindig egy beesett szemű, végét járó jószágot talált, és a kétségbeesett kezelés olyan volt,
mint az utolsó kenet képletes feladása. Az állat mindig elpusztult, így a Sidlow-k ismételten megerősödhettek véleményükben, hogy az állatorvosok nem érnek semmit.
A farm kívül esett megszokott körzetünkön, s mi voltunk a harmadik cég, amellyel Mr.
Sidlow kapcsolatba lépett. Kliense volt a brawtoni Griernek, de nem találta megfelelőnek, és átment
Wallace-hoz Mansleybe. Wallace-ban súlyosan csalódott, így hát úgy döntött, hogy megpróbálkozik Darrowbyban.
Már több mint egy éve a mi páciensünk volt; de a kapcsolat feszélyezetté vált, mert Siegfried mélyen megsértette mindjárt az első vizitnél. Egy haldokló lóról volt szó, és Mr. Sidlow előadva az eddigi kezelést, közölte, hogy nyers hagymát dugott fel a ló végbelébe; és nem értette, miért
toporog annyira. Siegfried rámutatott, hogy ha Mr. Sidlow végbelébe hagymát dugnának, bizonyára
ő is toporogna.
Rosszul indult a dolog, de már nem maradt elérhető állatorvos. Ránk kellett hagyatkoznia.
Elképesztő szerencsémre sohasem kellett kimennem erre a farmra, noha már több mint egy
éve dolgoztam Darrowbyban. Mr. Sidlow ritkán hívott fel bennünket rendes munkaidőben, mert
miután pár napig birkózott a lelkiismeretével, mindig úgy este tizenegy körül vesztette el a csatát
(olykor kivételesen vasárnap délután), és minden alkalommal olyankor, amikor Siegfried tartott éjszakai ügyeletet. Siegfried vonszolta ki magát hozzá halkan káromkodva, és tért vissza kicsit kigúvadt szemmel hajnalban.
Így hát mikor végre rám került a sor, nem nagy lelkesedéssel rohantam ki, noha csak egy
fuldokló tinóról volt szó, s az nem okozhatott nehézségeket. (A marháknak néha megakad egy darab
répa vagy krumpli a torkán, s akadályozza a gázok felböfögését, ettől az állat felpuffad és belepusztulhat. Rendszerint úgy szüntettük meg a felfúvódást, hogy szúrcsapoltuk a hasat vagy óvatosan letoltuk az akadályt a gyomorba egy hosszú, hajlékony bőrműszer segítségével, amit probangnak neveznek.) Mindenesetre most rájöttek, hogy nem várhatnak napokig, s a változatosság kedvéért még
csak délután négyre járt.
A farm közelebb esett Brawtonhoz, mint Darrowbyhoz, és a Yorki Síkság laposában feküdt.
Ránézvést sem tetszett a hely: nyomasztónak éreztem a roskatag téglaépületeket a sivár szántóföldek között, s a laposságot csak egy-egy burgonyaprizma dombja szakította meg.
Mikor megláttam Mr. Sidlow-t, eszembe jutott, hogy ő és családja egy fanatikusan korlátolt
vallási szekta tagja. Láttam már ezt a szikár arcot, a kék állat, a szenvedő szemeket: régi történelemkönyvek lapjairól meredt rám. Az az érzésem támadt, hogy Mr. Sidlow minden lelkiismeretfurdalás nélkül megégetett volna a máglyán.
A tinó a gazdasági udvar mellett egy borongós istállóban állt. A család több tagja betódult
velünk: két huszonéves fiatalember és három tizenéves lány, valamennyien csinosak a maguk sötét
bőrű, cigány módján, de mindegyiken ott ült az apjuk feszes, mosolytalan arckifejezése. Ahogy az
állatot vizsgálva járkáltam, még valami különöset vettem észre - mindnyájan gyors oldalpillantásokkal, a fejük mozdítása nélkül néztek rám, a tinóra, egymásra. Senki sem szólt egy szót sem.
Szívesen megtörtem volna a csendet, de nem jutott eszembe semmi vidám mondanivaló. Az
állat nem a szokásos fulladásos esetnek látszott. Kívülről egészen világosan ki tudtam tapintani a
krumplit félúton a nyelőcsőben, de körülötte ödémás tömeg nyúlt le és fel a nyak bal oldalán. Sőt
mi több, véres hab csöpögött az állat szájából. Valami furcsa volt itt.
Támadt bennem egy gondolat:
- Megpróbálták lenyomni a krumplit valamivel?
Csaknem éreztem a szökellő tekintetek ütegét, és Mr. Sidlow összeszorított állán az izmok
rángatózó peremként dagadtak ki. Nyelt egyet.
- 143 -
- Igen, próbálgattuk.
- Mit használt?
Megint a vonagló állkapocsizmok a sötét bőr alatt.
- Partvisnyelet és egy darabka kis öntözőcsövet. Mint mindig.
Ez elég volt: az elveszettség érzése fogott el. Szép lett volna az első állatorvosnak lenni, aki
itt jó benyomást tesz, de nem ez fog történni. A farmerhoz fordultam.
- Sajnos, felszakította a nyelőcsövet. Igen kényes cső, s csak egy kicsit erősebben kell megbökni, már átszakad. Látja, hogy gyűlik a folyadék a szakadás körül. - Remegő csendet kaptam válaszul. Tovább erőlködtem. - Már láttam ilyet. Nagyon rosszak az esélyek.
- Rendben van - préselte ki Mr. Sidlow. - Mit fog vele csinálni?
Hát most már benne voltunk. Mit fogok csinálni? Talán most, harminc évvel később megpróbálnám összefoldozni a nyelőcsövet, megrakni antibiotikus porral, és penicillininjekciósorozatot adnék. De ahogy elnéztem ott, azon a barátságtalan helyen a fájdalmasan nyeldeklő, türelmes állatot, amint vércseppeket köhög fel, tudtam, hogy vereséget szenvedtem. Egy átszakított
nyelőcső a legreménytelenebb esetek közé tartozik. Gondolkodtam, hogy mit kellene mondanom.
- Sajnálom, Mr. Sidlow, de nem tudok semmit sem csinálni. - A tekintetek csattogtak körülöttem, s a farmer hangosan levegőt vett az orrán át. Nem kellett megmondani, mit gondolnak valamennyien - már megint egy semmit érő, használhatatlan állatorvos. Mély lélegzetet vettem, és
folytattam: - Még ha elmozdítanám is a krumplit, a seb megfertőződne, amikor az állat enni próbál.
Egykettőre elüszkösödik, s az kínos pusztulást jelent. Elég jó kondícióban van - én a maga helyében
azonnal levágatnám.
Az egyetlen válasz az állkapocsizmok virtuóz mutatványa volt. Más stratégiával próbálkoztam:
- Kiállítom az igazolást. Biztosra veszem, hogy a hús fogyasztásra alkalmas.
Nem fogadták örömkiáltások a megjegyzést. Sőt, Mr. Sidlow arckifejezése még ridegebbé
vált.
- Ez még nem kész vágóállat - suttogta.
- Nem, de amúgy is hamar eladná - úgy egy hónapon belül. Biztosra veszem, hogy nem sokat veszít rajta. Mondok valamit - kínkeservesen igyekeztem nyájas lenni -, ha bemehetek a házba,
megírom most azt a papírt, és akkor végeztünk. Mást igazán nem lehet tenni.
Megfordultam, és átvágtam a gazdasági udvaron a konyha felé. Mr. Sidlow szótlanul követett a családdal. Gyorsan megírtam az igazolást, s körülöttem csapkodtak a helytelenítés hullámai a
néma szobában. Mikor összehajtottam a papírt, hirtelen az a meggyőződésem támadt, hogy Mr.
Sidlow rá se hederít a tanácsomra. Vár egy vagy két napig, hogy lássa, hogyan alakulnak a dolgok.
A nagy, értetlen állat képe, amint hiába próbál nyelni növekvő éhségében és szomjában, túl sok volt
nekem. Odamentem az ablakpárkányon álló telefonhoz.
- Felhivom Harry Normant a vágóhídon. Tudom, hogy rögtön kijön, ha megkérem. - Elrendeztem a dolgot, visszatettem a kagylót, és elindultam az ajtó felé. Útközben Mr. Sidlow profiljához
beszéltem. - Rendben van. Harry itt lesz félórán belül. Legjobb ezt azonnal elintézni.
Mikor az udvaron átmentem, le kellett győznöm a hajlandóságot, hogy futni kezdjek. A kocsiban eszembe jutott Siegfried tanácsa: „Kellemetlen helyzetben mindig fordulj meg előbb a kocsival, mielőtt megvizsgálnád az állatot. Hagyd a motort járni, ha szükséges. A gyors távozás nagyon fontos.” - Igaza volt, soká tartott a hátramenet és a manőverezés a láthatatlan szemek kereszttüzében. Nem pirulok könnyen, de az arcom égett, mikor végre elhagytam a farmot.
Ez volt az első vizitem Sidlow-éknál, s azon imádkoztam, hogy az utolsó is legyen. De elfogyott a szerencsém. Attól fogva valahányszor hívtak, mindig az én ügyeletem idején történt. Inkább
nem beszélek az általam kezelt esetekről, csak annyit jegyzek meg, hogy valami mindig balul sült
el. A puszta Sidlow név a balsors hírnökévé vált. Akármit csináltam, semmi sem sikerült azon a
farmon, s így rövid idő alatt kialakult rólam a családban a határozott kép, hogy az állatnépességnek
nálam nagyobb veszedelmével még nem találkoztak. Általában sem sokra tartották az állatorvosokat, s találkoztak már egy-két díszpéldánnyal, de én voltam messze a legrosszabb. Helyzetem, mint
valamennyi állatorvos közt a legagyalágyultabbé, rendíthetetlenné vált.
- 144 -
A helyzet annyira romlott, hogy ha megláttam egy Sidlow-t a városban, beugrottam egy
mellékutcába, hogy elkerüljem, s egy nap a vásártéren abban a megrendítő élményben volt részem,
hogy láttam az egész családot egy nagy öreg kocsiba belepréselve pár lépésre tőlem elhaladni. Minden arc feszesen előremeredt, de tudtam, hogy minden szem rosszindulatúan felém fordul. Szerencsére éppen a Hajcsár fogadó előtt álltam, így hát betántorogtam, és megerősítettem magam egy
korsó extra sörrel.
Sidlow-ék azonban eszembe sem jutottak akkor szombat reggel, mikor Siegfried megkért,
hogy menjek át és működjek közre a brawtoni lóversenyen.
- Megkértek rá, mert Grier szabadságon van - mondta. - De én már megígértem, hogy átmegyek Casborough-ba és segítek Dick Henleynek egy rejtetthere-operációnál. Nem hagyhatom cserben. Nem sok tennivaló van a versenyen: ott lesz a rendes pályaállatorvos és majd eligazít.
Alig néhány perce ment el, mikor felhívtak a versenypályáról. Egy ló elesett, mikor kivezették a bokszából, és megsértette a térdét. Jöjjek azonnal.
Még ma sem vagyok versenylószakértő; az a praxisnak egy külön kis ága a maga gondjaival
és titkaival. Kurta pályafutásom alatt Darrowbyban nagyon kevés dolgom akadt velük, mivel Siegfriedet minden ló lebilincselt, és bármi adódott e területen, magának kaparintotta meg. Így hát gyakorlati tapasztalattal nem nagyon dicsekedhettem.
Korántsem éreztem magabiztosnak magam, mikor megláttam a betegemet. A „térde” szörnyű állapotban volt. Megbotlott a rámpa alján, és teljes súlyával elzuhant a köves talajon. A tépett
bőr véres szalagokban lógott, s vagy tizenöt centiméter hosszan kivillant a forgó, és a nyújtóinak
átlátszottak az izomhüvely tépett rétegén. A gyönyörű hároméves remegve emelte a lábát, csak a
patavég érte a földet; a szétmarcangolt elülső lábtőízület nyers kontrasztja volt a sima, gondosan
ápolt szőrnek.
Megvizsgáltam a sebet, óvatosan körültapogattam a forgót, s valamiért azonnal hálát éreztem: nyugodt állattal volt dolgom. Némelyik könnyű ló olyan ideges, hogy a legkisebb érintésre felágaskodik, de ez alig mozdult, mikor megpróbáltam a bőr kirakós játékát összeilleszteni. Még egy
szerencsés mozzanat - semmi sem hiányzott.
A kis, zömök főlovászhoz fordultam, aki mélyen kabátja zsebébe dugva a kezét, mellettem
állt és figyelt.
- Kitisztítom és összevarrom a sebet, de szakértő kezelésre lesz szüksége, mikor hazaér.
Meg tudja mondani, ki kezeli.
- Igen, uram, Mr. Brayley-Reynolds. Az ő gondjára lesz bízva.
Guggoltomból hirtelen felálltam. A név úgy visszhangzott egyetemi éveimből, mint a trombitaszó. Ha az ember lovakról beszélt, előbb-utóbb Brayley-Reynoldsról is beszélt. Elképzeltem a
nagy embert, amint szemügyre veszi a kezem munkáját. „És mit mond, ki kezelte? Herriot?... Herriot?”
Gyorsabban lüktető szívvel folytattam a munkát. Szerencsére a térdízület és az ínhüvelyek
sértetlenek voltak - nem szivárgott az ízületi nedv. Chinosol oldattal kitamponáltam a seb minden
zugát, a föld fehér volt körülöttem a vattacsomóktól, aztán jodoformport fújtam bele, és levarrtam
az izomhüvely lógó foszlányait. Most a bőrt kellett igazán rendbe hozni; hogy a deformálódást, amennyire lehet, elkerüljük. Vékony selymet és nagyon kis sebvarró tűt választottam, és megint leguggoltam.
Csaknem egy órát lehettem ott, a bőrdarabokat gondosan a helyükre húztam, és megszámlálhatatlan sok apró varrattal rögzítettem. Van valami lenyűgöző egy roncsolt seb helyrehozásában,
s én mindig nagy gonddal csináltam, akkor is, ha a képzeletbeli Brayley-Reynolds nem kukucskált
át a vállam felett. Végül felegyenesedtem, de olyan lassan, mint egy öregember, lazítva a hát és a
nyak görcseit. Remegő térddel lenéztem a főlovászra, s alig ismertem meg. Mosolygott.
- Jó munkát végzett - mondta. - Csaknem olyan, mint új korában. Köszönöm uram - ez a ló
egyik kedvencem, nemcsak azért, mert jó ló, hanem mert barátságos is. - Megveregette a hároméves
oldalát.
- Remélem, rendbe jön. - Elővettem egy csomag gézt és fáslit. - Ezzel bekötöm a térdét, aztán tehet rá egy térdszorítót. Adok neki tetanusz elleni oltást, és kész.
Már raktam el a holmimat a kocsiba, mikor a főlovász megint mellém somfordált.
- 145 -
- Szokott fogadni?
Nevettem.
- Nem, szinte soha. Nem értek hozzá.
- Annyi baj legyen. - A kis ember körülnézett, és halkabbra fogta a hangját. - De adok magának egy tippet ma délutánra. Kemal az első futamban. A mi lovunk, és nyerni fog. Jól fog fizetni.
- Köszönöm, legalább lesz mit csinálnom. Megteszem fél koronával.
A kemény kis arc bosszúsan eltorzult.
- Nem, nem, tegye meg öt fonttal. Megéri, komolyan mondom. Ne beszéljen róla, de tegyen
rá egy ötöst. - Sietve odább ment.
Nem tudom, milyen elmebaj fogott el, de mire visszaértem Darrowbyba, úgy döntöttem,
hogy megfogadom a tanácsát. Volt valami kényszerítő abban az utolsó rekedt suttogásban, és a fekete kavicsszemek teljes magabiztosságában. A kis legény jót akart nekem. Láttam, hogy megnézi
öreg zakómat, gyűrött nadrágomat, amelyek annyira különböztek a tipikus lóállatorvos csinos öltözékétől. Talán úgy vélte, szükségem van a pénzre.
Bementem a Midland Bankba, és kivettem öt fontot, akkori tőkémnek mintegy a felét. Gyorsan elintéztem a hátralévő viziteket, bekaptam az ebédemet, és felvettem a legjobb öltönyömet. Elegendő időm volt, hogy kiérjek a versenypályára, találkozzam a rendezőkkel és megtegyem az öt
fontommal Kemalt a 2.30-kor induló első futam előtt.
A telefon akkor szólalt meg, mikor már indulóban voltam. Mr. Sidlow hívott. Egy hasmenéses tehene azonnali kezelést kíván. Hát persze, gondoltam tompán, a sóvár készülődés pillanataiban
régi balvégzethozóm kinyújtja hideg kezét, és megragad. És szombat délután van, ez is beleillik a
képbe. De megráztam magam - a farm közel esett Brawtonhoz, és egy hasmenéses tehén kezeléséhez nem kell sok idő. Még időben odaérhetek.
Mikor megérkeztem, makulátlan megjelenésem azonnal kiváltotta az egybegyűlt család pillantásrohamát; Mr. Sidlow merev ajka és kifeszített válla pedig tanúsította, hogy bátorsággal kész
elviselni újabb vizitemet.
A bénaság érzete fogott el, mikor bementünk az istállóba. Akkor is tartott, mikor Mr. Sidlow
leírta, hogy harcolt hónapokon át a tehén ismétlődő hasmenésrohamai ellen; először csak tojáshéjat
darált zabkásalevesbe, s a végén már a legerősebb orvosságot alkalmazta, gyermekláncfűteát rézgáliccal, de az sem használt... Alig hallottam, mert első pillantásra is elég világosnak látszott, hogy a
tehénnek Jöhne-kórja van.
Biztos persze nem lehettem benne, de az állat erős leromlása, különösen a hátsó felén, és a
buborékos, bűzös hasmenés, ami kijött belőle, mikor beléptem, csaknem meghatározó diagnózist
adott. Ösztönösen megragadtam a farkát, és bedugtam a végbelébe a hőmérőt; nem nagyon érdekelt
a hőmérséklete, de nyertem vele egy-két perc gondolkodási időt.
Ez alkalommal azonban csak öt másodpercem volt, mert a hőmérő minden figyelmeztetés
nélkül eltűnt az ujjaim közül: Valami szívóhatás behúzta a tehénbe. Körültapogattam ujjaimmal a
végbél belsejét - semmi. Betoltam a kezemet siker nélkül. Fokozódó rémülettel feltűrtem az ingem
ujját, és kotorásztam, de hiába. Nem volt mit tenni - egy vödör meleg vizet, szappant és törülközőt
kellett kérnem és nekivetkőznöm, mintha valami nagyobb operációra készülnék. Sok alkalmat fel
tudok idézni harminc-egynehány éves pályafutásomból, amikor hülyét csináltam magamból, de annak az emléke, ahogy ott állok, derékig meztelenül, ellenséges pillantások gyűrűjében és eszeveszetten turkálok a tehén belsejében, különlegesen fájó. Akkor csak arra gondoltam, hogy Sidlowéknál vagyok, és itt minden megtörténhet. Elmebéli zavaromban félretoltam minden patológiai és
anatómiai ismeretemet, és magam előtt láttam a kis üvegcsövecskét, ahogy gyorsan előrehalad a
bélutakon, míg végül átszúr valami létfontosságú szervet. Az a szörnyű fantáziakép is felbukkant,
hogy végre kell hajtanom egy nagy operációt, egy teljes hasműtétet a hőmérőmért. Nehéz leírni a
csodálatos megkönnyebbülést, ami elárasztott, mikor végre megéreztem ujjaim között a szökevényt;
kihúztam koszosan, csepegve, és bambán bámultam a cső fokbeosztására. Mr. Sidlow megköszörülte a torkát.
- Oszt mit mond? Van neki láza?
Megpördültem, és átható pillantást vetettem rá. Lehetséges, hogy ez az ember tréfál? De a
sötét, zárt arcon nem látszott semmilyen kifejezés.
- 146 -
- Nem - motyogtam válaszul. - Nincs láza.
A vizit többi része hál' istennek elmosódott az emlékezetemben. Tudom, hogy letisztogattam
magam, felöltöztem, és megmondtam Mr. Sidlow-nak, hogy véleményem szerint a tehénnek Jöhnekórja van, az pedig gyógyíthatatlan, de a biztonság kedvéért viszek el székletmintát. A részletek elhomályosodtak, de tudom, hogy egyetlen pillanatig sem villant fel a remény. A szokásosnál is jobban megszégyenülve hagytam el a farmot, és deszkáig nyomva a gázt mentem Brawtonba. A lóversenytéren bedübörögtem a speciális parkolóba, berohantam a tulajdonosok és trénerek bejáróján, és
elkaptam a kapus karját.
- Lement az első futam? - ziháltam.
- Igen, most ért véget - felelte vidáman. - Kemal nyert - tíz az egyhez.
Megfordultam, és lassan a kifutó felé mentem. Ötven font! A kegyetlen sors egy vagyont tépett ki a kezemből. És a tragédia felett ott lebegett Mr. Sidlow komor kísértete. Megbocsátom Mr.
Sidlow-nak, gondoltam, hogy mindenféle lehetetlen időpontokban kirángat; megbocsátom neki,
hogy a reménytelen esetek hosszú sorával lát el, amitől önbecsülésem a lehető legmélyebbre sülylyed; megbocsátom neki, hogy azt gondolja, én vagyok a legnagyobb idióta Yorkshire-ban, s hogy
véleményét közel s távol hirdeti. De azt az ötven fontot sohasem bocsátom meg neki.
48.
- Szóval a Reniston? - Zavartan fészkelődtem. - Kicsit túl előkelő, nem?
Tristan inkább feküdt mint ült kedvenc székében, és bámult át a cigarettafüstön.
- Persze hogy előkelő. Londont leszámítva ez a legfényűzőbb szálloda az országban, de neked csak ez felel meg. Ide figyelj, a mai a nagy lehetőséged. Mély benyomást akarsz tenni a lányra.
Hát hívd fel, és mondd meg neki, hogy a Renistonba viszed. Az étel csodálatos, és minden szombat
este tánc van. Ma pedig szombat van. - Hirtelen felült és kitágult a szeme. - Nem látod magad előtt,
Jim? Árad a muzsika Benny Thornton harsonájából, s te tele homár á la Thermidorral lebegsz a
parketten a hozzád bújó Helennel. Az egyetlen baj, hogy egy halom pénzbe fog kerülni, de ha hajlandó vagy kétheti béredet rákölteni, igazán szép estéd lesz.
A végét alig hallottam, csak a hozzám bújó Helen vakító álomképére figyeltem. Ez a kép elnyomott minden mást, például a pénzt, s én félig nyitott szájjal állva a harsonát hallgattam. Egész
tisztán hallottam. Tristan félbeszakított.
- Még valami - van szmokingod? Szükséged lesz rá.
- Hát, nem állok jól estélyi öltözékkel. Szó ami szó, mikor Mrs. Pumphrey estélyére mentem, Brawtonban béreltem frakkot, de most arra nincs időm. Elhallgattam, s egy pillanatig gondolkodtam. - Megvan az első és egyetlen szmokingom, de azt tizenhét éves koromban kaptam, s nem
tudom, beleférek-e.
Tristan erre csak legyintett. Mélyen leszívta a cigarettafüstöt a tüdejébe, és kis foszlányokban és gomolyagokban vonakodva engedte ki beszéd közben.
- Nem érdekes, Jim. Ha a megfelelő szereléket viseled, beengednek, s az ilyen nagydarab,
jóképű palinál, mint te vagy, nem számít az öltöny szabása.
Felmentünk, és kiszedtük a ruhadarabot a bőröndöm aljáról. Az egyetemi táncdélutánokon
nagyon elegáns voltam benne, s bár a tanulmányi idő végére nagyon szűk lett már, mégis igazi estélyi öltözék volt, s mint ilyen, bizonyos tiszteletet vívott ki.
Most azonban szánalmasnak, hitványnak látszott. Megváltozott a divat, bejöttek a kényelmes zakók és a puha, keményítetlen ingek. Ez pedig hibátlanul a régi irányzatot követte, s hozzá
tartozott egy hajtókás, nevetséges kis mellény s egy merev, fényes elejű ing, magas, szárnyas gallérral.
A bajok ott kezdődtek igazán, mikor felvettem az öltönyt. A kemény munka; a Penninehegység levegője és Mrs. Hall jó konyhája kitöltött; s a hasamon a zakó szűkebb volt vagy tizenöt
centivel a kelleténél. Mintha meg is nőttem volna, mert a mellény alja és a nadrág között jókora
üres tér maradt. A nadrág csak úgy feszült a fenekemen, lejjebb viszont nevetségesen bő volt.
Tristan magabiztossága elpárolgott, mikor elvonultam előtte, s úgy döntött, hogy kikéri Mrs.
Hall tanácsát. Mrs. Hall közönyös asszony volt, és észrevehető reakció nélkül elszenvedte a
- 147 -
Skeldale House szabálytalan életmódját, de amikor bejött a hálószobába és rám nézett, arcizmait
hosszú, rángatózó görcs fogta el. Végül azonban erőt vett gyengeségén, és nagyon gyakorlatiassá
vált.
- Egy kis toldás hátul a nadrágban csodát tehet, Mr. Herriot, s azt hiszem, ha egy darabka selyemzsinórt teszek elöl a zakóra, az nagyon jól megtartja. No, persze, marad egy kis rés, de nem hiszem, hogy az zavarná. És jól kivasalom az egész öltönyt - attól mindjárt más lesz.
Sohasem voltam híve a nagymértékű pámpillázásnak, de aznap este igazán munkálkodtam
magamon, lecsutakoltam és kenekedtem, és többféleképpen próbáltam elválasztani a hajamat, mielőtt döntöttem volna. Tristan kinevezte magát öltöztetőmesternek, és finoman felhozta az öltönyt,
még melegen Mrs. Hall vasalódeszkájáról. Aztán, mint egy hivatásos komornyik, segédkezett az
öltözködés minden szakaszában. A magas gallér okozta a legtöbb nehézséget, és Tristan fulladozó
káromkodásokat fakasztott belőlem, mikor a nyakam húsát becsíptette a gallérgomb alá.
Mikor végül is ott álltam teljes díszben, többször körüljárt, húzkodta-veregette az anyagot,
és finom kis igazításokat tett itt-ott.
Végül abbahagyta a körbejárást, és elölről vett szemügyre. Még sose láttam ilyen komolynak.
- Remek, Jim, remek - nagyszerűen nézel ki. Olyan előkelő vagy. Nem mindenki tudja viselni a szmokingot - sokan bűvésznek látszanak benne, de te nem. Várj egy pillanatig, hozom a kabátodat.
Úgy beszéltük meg, hogy hétre megyek Helenért, s amikor a házuk előtti sötétben kimásztam a kocsiból, furcsa feszélyezettség vett erőt rajtam. Ez most más volt. Korábban mint állatorvos
jöttem ide - mint olyan ember, aki ért hozzá, akit hívtak, aki segíteni jött a bajban. Soha eszembe
sem jutott, mennyire hat ez a szemléletemre, amikor bemegyek egy farmra. Most egészen más volt.
Azért jöttem, hogy vacsorázni vigyem ennek az embernek a lányát. Meglehet, hogy nincs kedvére,
sőt egyenesen rossz néven veszi.
A ház ajtaja előtt mély lélegzetet vettem. Nagyon sötét és csendes este volt. A közeli fákról
semmi hang sem hallatszott, csak a Darrow távoli zúgása zavarta meg a csendet. Sok eső esett mostanában, s a kényelmesen ballagó folyót rohanó zuhataggá alakította át, amely helyenként kicsapott
medréből, és elárasztotta a part menti réteket.
Helen öccse vezetett be a konyhába. Kezét a szájára tette, hogy elrejtse széles vigyorát. Úgy
látszott, mulatságosnak találja a helyzetet. Az asztalnál házi feladatát végző kishúga úgy tett, mintha
az írásra figyelne csak, de az ő arcára is rámerevedett a mosoly, miközben a könyvébe mélyedt.
Mr. Alderson a Farmer és Állattenyésztőt olvasta kigombolt nadrágtartóban, harisnyás lábát
kinyújtva a lobogó fahasábok felé. Felnézett a pápaszeme felett.
- Jöjjön be, fiatalember, és üljön a tűzhöz - mondta, szinte oda se figyelve. Az a kényelmetlen benyomásom támadt, hogy unja a legidősebb lányáért beköszönő fiatalemberek gyakori látogatását.
Leültem a tűz másik oldalán, és Mr. Alderson folytatta a Farmer és Állattenyésztő tanulmányozását. Egy nagy falióra nehéz tiktakja zúgott bele a csendbe. A tűz vörös mélységeibe meredtem, míg fájni nem kezdett a szemem; aztán felnéztem a kandalló felett lógó nagy, aranykeretes
olajfestményre. Bozontos marhákat ábrázolt, amelyek térdig állnak egy rendkívül kék tó vizében;
mögöttük a háttérben félelmetes, lehetetlen hegyek, melyeknek csipkés csúcsát kénes köd borítja.
Elfordítva a szemem sorra tanulmányoztam a mennyezetbe eresztett horgokon sorban lógó
oldalszalonnákat és sonkákat. Mr. Alderson lapozott. Az óra ketyegett: Az asztal felől a gyerekek
kuncogó neszezése hallatszott.
Vagy egy év múlva lépéseket hallottam a lépcső felől, aztán bejött Helen a konyhába. Kék
ruhát viselt - azt a vállpánt nélküli szabásút, amely mintegy varázslat révén marad meg viselőjén.
Sötét haja ragyogott az egyetlen porlasztós petróleumlámpa alatt, amely megvilágította a konyhát,
és árnyékba borította a nyaka és válla lágy hajlatait. Fehér karján teveszőr kabátot tartott.
Elakadt a lélegzetem. Olyan volt, mint egy ritka drágakő a kőpadló és meszelt falak nyers
foglalatában. Szokott nyugodt, barátságos mosolyával üdvözölt, és odajött:
- Helló, remélem nem várakoztattam meg nagyon.
- 148 -
Válaszul motyogtam valamit, és rásegítettem a kabátját. Odament apjához és megcsókolta, ő
azonban fel sem nézett, csak bágyadtan intett. Az asztalnál megint kitört a kuncogás. Kimentünk.
A kocsiban szokatlanul feszültnek éreztem magam, s az első két-három kilométeren csupán
néhány bárgyú megjegyzést tettem az időjárásra, hogy el ne akadjon a társalgás. Azután később
már-már felengedtem, mikor egy kis púpos hátú hídon vezettem át a völgybe bukó úton. És a kocsi
hirtelen leállt. A motor párat köhentett, és aztán ott ültünk a csendben és sötétben. S még valami baj
volt: a lábam és a bokám szinte megdermedt.
- Szent isten! - kiáltottam. - Elöntött útszakaszra értünk! A víz bejött a kocsiba! - Oldalt pillantottam Helenre. - Kérem bocsásson meg - biztos csupa víz a lába.
De Helen nevetett. Felhúzta lábát az ülésre, térde az állához ért.
- Igen, kicsit vizes lettem, de nincs értelme itt ülni. Nem kéne megtolni a kocsit?
Kilábolni a fekete jeges vízbe, lidérces élmény volt, de meg kellett tenni. Szerencsére a kocsi kicsike volt, s kettesben sikerült áttolnunk az elöntött szakaszon. Aztán zseblámpa fényénél kiszárítottam a gyertyákat, s újra beindítottam a motort.
Helen megborzongott, mikor visszatocsogtunk a kocsiba.
- Sajnos vissza kell mennem cipőt és harisnyát váltani. És magának is. Van másik út
Fensleyn keresztül. Az első elágazásnál forduljon balra.
A farmon Mr. Alderson még mindig a Farmer és Állattenyésztőt olvasta, s ujját a sertésárakon tartva, bánatos pillantást vetett rám a pápaszeme felett. Mikor megtudta, hogy kölcsön akarom
kérni a cipőjét és harisnyáját, elkeseredve ledobta az újságját, és nyögve felállt a székből. Kicsoszogott, és hallottam, hogyan motyog felfelé menet a lépcsőn.
Helen követte, s én egyedül maradtam a két kisebb gyerekkel. Leplezetlen gyönyörűséggel
tanulmányozták ázott nadrágomat. A fölösleges víz nagy részét kifacsartam belőle; de az eredmény
figyelemre méltó volt. A Mrs. Hall vasalta nadrágél csak a térdemig tartott, attól fogva átvette helyét a káosz. A nadrág gyűrött, formátlan masszaként lógott, s ahogy a tűz mellett szárítkoztam,
enyhe gőz szállongott körülöttem: A gyerekek tágra nyílt szemmel és boldogan bámultak rám. Remek esti mulatságuk akadt.
Végül megjelent Mr. Alderson, és lábamhoz ejtett egy pár cipőt és durva szövésű harisnyát.
A harisnyát gyorsan felvettem, de a cipő láttán visszariadtam. A század elejéről származó eszkarpen
volt, repedezett lakkját széles fekete selyemcsokor díszítette.
Tiltakozni akartam, de Mr. Alderson mélyen beleásta magát a székébe, s megint megtalálta a
sertésárak listáját. Úgy éreztem, ha másik cipőt kérek, Mr. Alderson rám támad a tűzpiszkálóval.
Felvettem az eszkarpent.
Körbe kellett mennünk, hogy kikerüljük az áradást, de nyomtam a gázt, és félórán belül elhagytuk a Völgység meredek lejtőit, és kifelé tartottunk az elnyúló síkságra: Már jobban éreztem
magam. Jól haladtunk, s a remegő, nyikorgó kis kocsi szépen ment. Már azt gondoltam, hogy nem
is nagyon késünk el, mikor a kormány kezdett félrehúzni.
Majd mindennap volt defektem, s azonnal felismertem a tüneteket. Szakértőjévé váltam a
kerékcserének, s elnézést kérve Helentől, mint a villám kipattantam a kocsiból. A rozsdás emelő és
a csavarkulcs gyors működtetésével három perc alatt levettem a kereket. A megroggyant kerék felülete egészen sima volt, kivéve a világosabb, foszladozó részeket, ahol átütött a vászon. Mint az ördög dolgoztam; felcsavaroztam a pótkereket, de összeszorult a gyomrom, mert láttam, hogy ez is
ugyanolyan állapotban van, mint a másik. Állhatatosan elhessentettem magamtól a gondolatot, hogy
mit teszek, ha ennek a gyenge szövete is feladja a harcot.
Nappal a Reniston úgy uralkodott Brawtonvn, mint egy hatalmas középkori erődítmény, tarka zászlók lobogtak gőgösen négy tornyán, de most este olyan volt, mint egy sötét szirt, s benne utcaszinten egy derengő barlang. Itt rakták ki a Bentleyk fényes rakományukat. Nem vittem a kocsit a
főbejárathoz, hanem eldugtam szépen a parkoló hátsó részén. Egy pompázatos ajtónálló nyitotta ki
az ajtót, s mi zajtalanul végigbaktattunk az előcsarnok vastag szőnyegén.
Itt elváltunk, hogy letegyük a kabátunkat. A férfimosdóban eszeveszetten súrolgattam olajos
kezemet. Nem sokat használt: a kerékcsere fekete peremmel látta el körmeimet, ami ellenállt a közönséges szappannak és víznek. És Helen várt.
- 149 -
A tükörben ránéztem a mögöttem törülközővel várakozó fehér kabátos ruhatárosra. Szemlátomást lenyűgözte az öltözékem, és meredten nézte széles csokrú Pierrot-cipőmet és gyűrött nadrágszáramat. Mikor átnyújtotta a törülközőt, szélesen elmosolyodott, mintegy hálából ezért a kis
külön színért az életében.
A recepciónál csatlakoztam Helenhez, s odamentünk a pulthoz.
- Mikor kezdődik a tánc? - kérdeztem. A lány a pult mögött meglepődött.
- Sajnálom, uram, de ma este nincs tánc. Minden második héten van.
Elkeseredetten Helenhez fordultam, de ő bátorítóan mosolygott.
- Annyi baj - mondta. - Nekem mindegy, mit csinálunk.
- Mindenesetre megvacsorázunk - mondtam. Igyekeztem vidámnak hangzani, de mintha egy
kis fekete felhő alakult volna ki a fejem felett. Sikerül-e b ármi is ma este? A fényű ző sző nyeg en
lépkedve éreztem, hogyan roskadozik a tartásom, s az étterem látványa sem segített éppenséggel.
Akkorának látszott, mint egy labdarúgópálya. Nagy márványoszlopok tartották a stukkós,
festett mennyezetet. A Renistont a késő viktoriánus időszakban építették, s annak az időnek minden
gazdagsága és ragyogása megőrződött ebben a roppant teremben. A legtöbb asztalt a vidéki arisztokráciából és a West Riding-i gyárosokból összekeveredő törzsvendégek foglalták el. Sosem láttam még annyi szép nőt és parancsoló külsejű férfit egy fedél alatt, s egy kis rémülettel vettem észre, hogy a férfiak mindenfélét viselnek, sötét öltönytől bolyhos tweedig, de egyetlen szmoking sem
látható.
Egy méltóságteljes, frakkos, fehér nyakkendős alak nyomult felénk. Magas homlokából hátrahulló fehér sörényével, dagadó derekával, horgas orrával és parancsoló arckifejezésével teljesen
olyan volt, mint egy római császár. Szeme gyakorlottan végigvillant rajtam, s tompa hangon megkérdezte.
- Asztalt óhajt, uram?
- Igen, kérem - motyogtam, s éppen csak megálltam, hogy ne szólítsam én is viszonzásul
„uramnak”. - Kétszemélyes asztalt.
- Nálunk van, uram?
Nem értettem a kérdést. Hogy vacsorázhatnék itt, ha nem volnék „náluk”.
- Igen, itt vagyok.
A császár feljegyzett valamit egy jegyzettömbre.
- Erre szíveskedjék, uram.
Nagy méltósággal elindult az asztalok között, én pedig alázatosan követtem Helennel. Hoszszú utat kellett megtenni az asztalig, s igyekeztem nem tudomást venni a fejekről, amelyek utánam
fordultak. Leginkább Mrs. Hall toldása aggasztott, s úgy képzeltem, jelzőtűzként világít a kurta zakó alól. S a szó szoros értelmében égette a fenekemet, mire a helyünkre értünk.
Az asztal jó helyen volt, és egy sereg pincér rohant meg bennünket, kihúzták a székünket,
elhelyeztek rajta, kirázták a szalvétánkat és az ölünkbe terítették. Mikor szétoszlottak, ismét a császár vette át az uralmat. Jegyzettömbje fölött tartotta a ceruzáját.
- A szobaszámát kérném, uram.
Nagyot nyeltem, és felnéztem rá a veszélyesen kidagadó ingmellem felett.
- A szobaszámomat? De hát nem lakom a szállodában.
- NEM lakik itt?! - Egy pillanatig rajtam tartotta jeges tekintetét, azután szükségtelen hevességgel kihúzott valamit a jegyzettömbben. Valamit motyogott az egyik pincérnek, és eltávozott.
Ekkor hatolt belém a bukás érzete. Fejem felett a fekete felhő szétterült és alászállt, és beburkolt a nyomorúság sűrű fellegébe. Az egész este katasztrofálisan alakult, és valószínűleg még
rosszabb lesz. Bolond voltam, hogy erre a pompázatos helyre olyan öltözékben jöttem, mint egy
vándorkomédiás. Iszonyatos melegem volt a rémes öltönyben, és a gallérgomb csípte a nyakamat.
Átvettem az étlapot egy pincértől, s megpróbáltam begörbített ujjal tartani, hogy elrejtsem
piszkos körmeimet. Minden franciául szerepelt, s bénult állapotomban a szavak jórészt nem jelentettek semmit, de valahogy sikerült rendelnem, s evés közben kétségbeesetten igyekeztem társalogni. De a hallgatásnak mind több széles sivataga terült el közöttünk: úgy tetszett, mintha csak Helen
és én hallgatnánk a környező nevetésben és csevegésben.
- 150 -
A legrosszabb volt az a kis hang, amely azt mondta, hogy Helen amúgy sem akart velem vacsorázni jönni. Csak udvariasságból tette meg, és igyekszik átvészelni az unalmas estét.
A hazafelé út illő betetőzése volt az egésznek. Előremeredtünk a reflektorfénybe, amely kirajzolta a Völgységbe visszakanyargó utat. Egyetlen megjegyzéseket tettünk, aztán megint ránk telepedett a feszült némaság. Mire a farmnál megálltunk, elkapott a fejfájás.
Kezet fogtunk, és Helen megköszönte a kellemes estét. Hangja kicsit remegett, s a holdfényben arcán szorongást és tartózkodást láttam. Elköszöntem, beültem a kocsiba, és hazamentem.
49.
Ha lett volna fékje a kocsimnak, biztosan gyönyörködve nézek le Worton falura a hegyről.
A folyó innenső partján egyenetlenül szétszóródott öreg kőházak kellemes szürke színfoltot jelentettek a völgy zöldjében, s a nyírt gyepű kis kertek valamelyest lágyabbá tették a Völgység másik
partján emelkedő kopár domboldalakat.
De az egész látványt elhomályosította az a tudat, hogy le kell jutnom azon a 25°-os lejtőn s a
két komisz S kanyaron. Ülőhelyemről nézve olyan volt, mint egy csaknem lefelé tekeredő kígyó. És
mint mondtam, nem volt fékem.
Persze a járművet eredetileg felszerelték a megállítására szolgáló eszközökkel, s az év nagyobb részében, mióta vezettem, a pedál vad nyomása elérte a kívánt hatást, noha valamelyest imbolygott tőle a kocsi az úton. De újabban gyengült a hatás, és most már el is tűnt.
A fokozatos romlás idején olykor megemlítettem az ügyet Siegfriednek, s ő kifejezést adott
együttérzésének és aggodalmának.
- Ez nem lesz jó, James. Beszélek róla Hammonddal. Bízd rám.
Néhány nappal később, mikor újból esedeztem:
- Ó, istenem, persze. El akartam rendezni Hammonddal. Ne aggódj, James, elintézem.
Végül meg kellett neki mondanom, hogy ha lábam a fékre teszem, semmi sem történik, s
egyedül úgy tudom megállítani a kocsit, ha a sebességet az elsőbe vágom.
- Milyen pech, James. Biztos nagyon bosszant. De ne törődj vele, mindent elrendezek.
Kicsivel később megkérdeztem Mr. Hammondot a szervizben, hogy beszélt-e Siegfrieddel,
de nem beszélt. A szerelő mégis beugrott a kocsiba, és lassan vezette az utcán. Vagy ötven méterrel
odább rángatózva, billegve megállt, és kiszállt a kocsiból. Meg sem próbált hátramenetben visszajönni, hanem elgondolkodva odaballagott hozzám. A rendes körülmények között kizökkenthetetlen
ember meglehetősen sápadtnak látszott, s csodálkozva nézett rám.
- És azt akarja mondani, fiam, hogy ezzel a kocsival járja a körútjait?
- Igen, ezzel.
- Akkor kitüntetést kellene kapnia. Én nem mernék átmenni a piactéren ezzel a rohadt vacakkal.
Nem tehettem semmit. A kocsi Siegfried tulajdona volt, s nekem várni kellett nagyúri beleegyezésére. Persze volt már ilyen élményem korábban is a mozgékony utasülés képében, amelyet
saját kocsijában tartott, mikor Darrowbyba jöttem. Mintha sohasem vette volna észre, hogy valahányszor beleülök, hanyatt esem benne, s nem hiszem, hogy bármit is csinált volna, ha nem történik
meg az az eset egyszer piacnapon, amikor is észrevett egy Darrowbyba gyalogló idős nőt, kezében
nagy kosár zöldséggel, és udvariasan felajánlotta, hogy elviszi.
- A szegény öreg lány lába felemelkedett a magasba, ő maga meg eltűnt hátul. Kutya nehéz
volt kiszednem - már azt hittem, csigát meg vonóhorgot kell hozni. A káposzta meg a karfiol szanaszét gurult.
Megint lenéztem a meredek útra. Az ésszerű persze az volna, ha visszamennék Darrowbyba,
és az alsó úton közelíteném meg Wortont. Arra nincs veszély. De ez csaknem tizenhat kilométeres
kerülőt jelentene, s igen jól láttam a kis gazdaságot, amelyhez el akartam jutni, vagy háromszáz méterrel alattam. A beteg ízületű borjú abban a zöld ajtós pajtában van - sőt, most jön ki az öreg Mr.
Robinson a házból, és keresztülbotorkál az udvaron, kezében vödörrel. Ha kinyújtanám a kezem,
szinte megérinthetném.
- 151 -
Arra gondoltam, s nem most először, hogy ha az embernek fék nélküli kocsit kell vezetnie,
akkor rosszabb helyet erre Angliában nem választhatna a yorkshire-i Völgységnél. Még a síkságon
is bajos így vezetni, de egy-két hét alatt hozzászoktam, s el is feledkeztem róla. Például akkor, amikor egy tehénnel foglalatoskodtam, s a farmer bepattant a kocsimba, hogy arrább vigye, s az embere
elmehessen mellette a traktorral. Egy szót sem szóltam, mikor a gyanútlan ember gyorsan és magabiztosan hátratolatott, és hajmeresztő reccsenéssel nekiütközött a csűr falának. Jellegzetes
yorkshire-i illendőséggel csak ennyit mondott:
- A fékje nem túl goromba, uram.
De hát döntenem kellett. Megyek vissza Darrowbyba vagy egyenest le a lejtőn? Megszokott
helyzetté vált ez, s mindennap átéltem a magammal való küszködést egy dombtetőn, dobogó szívvel, mint most is. Tucatszám játszódtak le ezek a nézőközönség nélküli drámák a dombok zöld
csendjében. Végül begyújtottam a motort, és azt tettem, amit mindig - a gyorsabb utat választottam
lefelé.
De ez a domb különleges volt, hírhedt még ezen a vidéken is, s ahogy óvatosan ráereszkedtem, mintha az egész világ alázuhant volna előttem. Első sebességben tartva a sebességváltót, száraz
szájjal mentem le a betoncsíkon, amely most csaknem függőlegesnek látszott.
Meglepő, mennyire felgyorsulhat az ember még első sebességben is, ha más nem fogja viszsza, s amikor az első kanyar felém rohant, a kis motor tiltakozásul mind hangosabban sivított. Mikor beleértem a kanyarba, kétségbeesetten jobbra húztam a kormányt, a gumik a padka kövein és
laza talajában pörögtek egy pillanatig, aztán megint az úton voltunk.
Most hosszabb szakasz jött, s még meredekebb: mintha hullámvasúton lettem volna, ugyanúgy azt éreztem, hogy nem irányíthatom a magam sorsát. Amikor belezúdultam a kanyarba, képtelenségnek látszott, hogy ilyen sebességgel kanyarodjak, de vagy kanyarodom, vagy egyenest lerohanok az útról. Rémülten lehunytam a szemem, és balra feszítettem a kormányt. Ez alkalommal a
kocsi egyik oldala felemelkedett, s biztosra vettem, hogy felfordulunk, de aztán átzökkent a másik
oldalára, s egy-két rettenetes másodpercig így folytatta, míg végül úgy döntött, hogy nem borul fel,
s megint mehettem tovább.
Ismét egy tátongó meredek. De ahogy a kocsi sivító motorral rohant lefelé, különös tompultságot vettem észre magamon. Úgy látszott, elértem a félelem végső határát, s észre sem vettem, mikor végigzúgtunk a harmadik kanyaron. Még egy volt hátra, s végre kezdett enyhülni a lejtő: sebességem gyorsan csökkent, s az utolsó kanyart legfeljebb harminc kilométerrel vehettem. Sikerült leérnem.
A birkákat csak az utolsó egyenesben vettem észre. Több százan voltak, elborították az utat.
Kőkerítéstől kőkerítésig gyapjas hátak folyama. Csak néhány méterre voltak tőlem, s még mindig
lefelé mentem. Habozás nélkül elfordítottam a kormányt, s egyenest nekimentem a kőkerítésnek.
A kár nem látszott nagynak. Néhány kő lepattant, a motor lefulladt és elhallgatott.
Lassan hátradőltem az ülésen, és kilazítottam összeharapott állkapcsomat, egyenként kiegyenesítettem ujjaimat, amelyek vadul markolták a kormányt. A birkák egyre csak özönlöttek el
mellettem, s én egy oldalpillantást vetettem az emberre, aki terelgette őket. Nem ismertem, és azon
imádkoztam, hogy ő se ismerjen meg engem, mert ebben a pillanatban az ismeretlen őrült szerepe
látszott a legideálisabbnak. Legjobb meg sem szólalni; aligha kínál kellemes társalgásra alapot az,
hogy valaki kijön egy kanyarból, és szándékosan nekivezet a falnak.
A birkák még mindig vonultak, s hallottam, hogy az ember szólongatja a kutyáit:
- Kerítsd, Jess! Gyerünk, Nell! - De én állhatatosan meredtem magam elé a réteges kőfalra,
noha az ember pár lépésre haladt el tőlem.
Gondolom, némelyek megkérdezték volna, hogy mi a csudát csinálok, de nem egy völgységi
pásztor. Nyugodtan elment mellettem, nem háborgatott magánéletemben, de néhány pillanat múlva
láttam a tükörben, hogy az út közepén állva meredten néz vissza felém, pillanatnyilag megfeledkezve a birkáiról.
Mindig könnyű felidézni „féktelen” életszakaszomat. Van valami metszően éles az emlékben, s ettől eleven maradt a mai napig. Gondolom, csak pár hétig tartott, de vég nélkül folytatódhatott volna, ha nem keveredik bele Siegfried maga is.
- 152 -
Akkor történt, mikor együtt mentünk ki egy esethez. Valamilyen okból úgy döntött, hogy az
én kocsimmal megyünk; és beült a vezetőülésbe. Én aggódva kuporogtam mellette, mikor szokásos
élénk tempójával elindult!
Hinchcliffe farmja vagy jó másfél kilométerre fekszik Darrowbytól a főút mentén. Jókora
gazdaság, széles egyenes út vezet be a házig. Nem oda készültünk, de ahogy Siegfried teljes sebességgel repesztett, láttam, hogy Mr. Hinchcliffe kényelmesen poroszkál előttünk az út közepén a
nagy Buickjában. Mikor Siegfried kihúzódott, hogy előzzön, a farmer hirtelen kidugta a karját, és
jobbra fordult a farmja felé - pontosan előttünk. Siegfried keményen rálépett a fékpedálra, s a szemöldöke felszaladt, mikor semmi sem történt. Egyenest a Buick oldalának tartottunk, s balról nem
volt elég hely, hogy kikerüljük.
Siegfried nem esett pánikba. Az utolsó pillanatban jobbra fordult a Buickkal együtt, és a két
kocsi egymás mellett dübörgött a házhoz vezető úton. Mr. Hinchcliffe közvetlen közelről kigúvadt
szemmel meredt rám. Ő megállt az udvaron, mi azonban kénytelenek voltunk továbbmenni a ház
körül.
Szerencsére egészen meg lehetett kerülni a házat, s mi átcsörömpöltünk a szérűskerten s
vissza a ház elé Mr. Hinchcliffe mögé kerülve, mert ő már kiszállt a kocsijából, s a saroknál nézte,
hova mentünk. Ámultan megperdült, s tátott szájjal figyelt bennünket elhaladtunkban. Siegfried végig megőrizte hidegvérét, biccentett s intett, mielőtt visszarepültünk volna a bekötő útra.
Mielőtt befordultunk volna a főútra, visszanéztem Mr. Hinchclifle-re. Még mindig figyelt
bennünket, s volt valami merevség a tartásában, ami a juhászéra emlékeztetett.
Az úton azután Siegfried óvatosan egy parkolóba vezetett, és megállt. Néhány pillanatig szó
nélkül előremeredt, s én éreztem, hogy nehezen sikerül neki türelmes arckifejezését felöltenie; de
amikor végre felém fordult, az arca átalakult csaknem angyalivá.
Körmömet a tenyerembe vájtam, mikor nyájas tekintettel rám mosolygott.
- Ejnye, James! - mondta. - Nem értem, miért hallgatsz el dolgokat. Isten tudja, mióta lehet a
kocsid ilyen állapotban, de te nem szólsz. - Felemelte a mutatóujját, és türelmes arckifejezése bánatos komolyra váltott. - Hát nem érted, hogy most meghalhattunk volna? Miért nem szóltál nekem?
50.
Nincs sok értelme annak, hogy egy milliomos totószelvényeket töltsön ki, de ez volt az öreg
Harold Denham életének egyik mozgatórugója. És roppant erősen összekapcsolt bennünket, mert
bármennyire imádta is a totózást, Harold nem értett a labdarúgáshoz, sose látott meccset, képtelen
lett volna egyetlen játékost megnevezni a bajnokságban; s amikor rájött, hogy én tájékozottan tudok
társalogni nemcsak az Evertonról és a Preston North Endről, hanem még az Arbroathról és a
Cowdenbeathről is, az a tisztelet, amit mindig tanúsított irántam, bámuló alázattá mélyült.
Persze először az állatai mellett találkoztunk. Jókora gyűjteménye volt kutyákból, macskákból, nyulakból, törpepapagájokból és aranyhalakból, s ezért gyakori látogatója lettem a poros öreg
udvarháznak, amelynek múlt századbeli tornyai mérföldekre ellátszottak Darrowbytól a körülövező
erdők felett. Ismeretségünk elején a vizitjeim teljesen szokványosak voltak - a foxterrierje elvágta a
talpát, vagy az öreg szürke cirmost kínozta az orrmelléküreg-gyulladása de később már eltűnődtem.
Oly gyakran hívott ki szerdánként, és az ürügy olykor oly átlátszó volt, hogy komolyan gyanakodni
kezdtem: nincs is semmi baja annak az állatnak, csak Haroldnak támadtak nehézségei a totószelvény kitöltésénél.
Egészen biztos persze sohasem lehettem benne, de furcsa volt, ahogy mindig ugyanazokkal
a szavakkal köszöntött:
- Mr. Herriot, hogy megy a totó? - A szót elnyújtva, dédelgetve ejtette ki: totóóó. Ez a kérdés nem változott azóta, hogy egyszer tizenhat shillinget nyertem. Nem felejtem azt az áhítatot,
ahogy a Littlewoodék kis vényét tapogatta, s hitetlenkedve pillantott a pénzesutalványra. Ez volt az
egyetlen alkalom, amikor nyertem, de nem számított - mégis vitathatatlanul én maradtam a bölcsesség kútfeje. Harold soha, soha nem nyert semmit.
A Denhamek jeles família voltak Észak-Yorkshire-ban. A múlt század roppantul gazdag
gyárosai a mezőgazdaság világában is vezetőkké váltak. „Úri gazdák” voltak, akik pénzükből pe- 153 -
digrés tejelőtehéncsordákat és sertéstenyészetet építettek ki. Kiszántatták a dombvidéki, köves harasztot, termékennyé tették és gabonát termesztettek, lecsapoltak savanyú mocsarakat, és burgonyát
meg répát kényszerítettek ki belőlük; bizottságok elnökei, rókavadászat falkamesterei, a vidéki társaság vezetői voltak.
De Harold mindebből korán kilépett. Elutasította az ősi mondást, hogy az ember a teljes
semmittevésben nem lehet boldog; egész nap, minden nap elbíbelődött a házában és a néhány rendetlen hektárján, nem érdekelte a külső világ, még annak sem volt egészen tudatában, mi folyik a
közvetlen szomszédságában, de tökéletes megelégedettségben élt. Nem hinném, hogy valaha is érdekelte volna mások véleménye, szerencséjére, mert az gyakran kíméletlen volt; bátyja, a jeles Basil
Denham mindig úgy emlegette: „az a féleszű”, a falusiak pedig azt mondták, „nincs ki a négy kereke”.
Én magam mindig találtam valami vonzót benne. Jóindulatú volt, barátságos, volt humorérzéke - szívesen mentem hozzá. Ő és felesége mindig a konyhában étkeztek, sőt mintha idejük legnagyobb részét ott töltötték volna, így hát rendszerint a hátsó bejárathoz kerültem.
Ezen a napon azért, hogy megvizsgáljam dán dog szukáját, akinek éppen kölykei születtek, s
gyengélkedni látszott; mivelhogy nem szerdai nap volt, úgy éreztem, csakugyan valami baja lehet,
és odasiettem. Harold a szokott módon köszöntött - nagyon megnyerő hangja volt, lágy, zengő, tömör, mint egy püspöké, és vagy századszor gondoltam, milyen különös, hogy ezek az orgonaszerű
hangszálak olyan triviáliákat zengetnek, mint Mansfield Town vagy Bradford City.
- Szeretném, ha tanácsot adna, Mr. Herriot - mondta, mikor kiléptünk a konyhából s bejutottunk egy hosszú, rosszul megvilágított folyosóra. - Keresek egy olyan csapatot, amely idegenben
győz, s arra gondoltam, talán a Sunderland volna az az Aston Villa otthonában.
Megálltam, s mélyen gondolataimba merültem. Harold pedig aggodalmasan figyelt.
- Hát, nem vagyok benne biztos, Mr. Denham - feleltem. - A Sunderland jó csapat, de történetesen tudom, hogy Raich Carter nagynénje mostanában nincs nagyon jól, s ez rossz hatással lehet
a fiú játékára szombaton.
Harold leverten és komolyan bólintott párat; aztán néhány másodpercig vizsgálgatott, és
hangos nevetésbe tört ki:
- Ó, Mr. Herriot, már megint ugrat. - Elkapta a karomat, megszorította, és mély hangon kuncogva továbbcsoszogott a folyosón.
Borongós, pókhálós átjárók labirintusán keltünk át, mire bevezetett a kis fegyverszobába.
Betegem egy emelt fa kutyaágyon feküdt, s felismertem benne a hatalmas dán dogot, amely korábbi
vizitjeimen körbeugrált. Sohasem kezeltem, de első pillantásra csapást mért új teóriáim egyikére arra, hogy nagy házakban nincsenek nagy kutyák. Számtalanszor láttam szelindekeket, német juhászokat, óangol juhászkutyákat kirobbanni Darrowby apró, mellékutcabeli házaiból, pórázon maguk
után húzva tehetetlen gazdájukat, míg a nagy udvarházak tágas szobáiban és hatalmas kertjében
csak border terriereket és Jack Russelleket találtam. De Harold persze ebben is más volt.
Megveregette a szuka fejét:
- Tegnap kölykezett, és csúnya sötét váladék jön belőle. Jól eszik, de azért szeretném, ha
megvizsgálná.
A dán dogok, mint a legtöbb nagy kutyafajta, rendszerint higgadt állatok: a szuka meg sem
mozdult, mikor meghőmérőztem. Oldalán feküdt, elégedetten hallgatta családja vissantásait; a vak
kis jószágok egymás hegyén-hátán mászkáltak, hogy a duzzadt emlőkhöz férjenek.
- Igen, van egy kis láza, és igaza van a váladékkal kapcsolatban. - Gyengéden megtapogattam a hosszú, horpadt oldalt. - Nem hinném, hogy van még benne kölyök, de jobb, ha kitapintom a
biztonság kedvéért. Kaphatnék meleg vizet, szappant és törülközőt?
Mikor az ajtó becsukódott Harold mögött, tunyán körülnéztem a fegyverszobában. Nem
sokkal volt nagyobb egy szekrénynél, s mivel Harold egyik mániája az volt, hogy sohasem ölt meg
semmit, teljesen hiányoztak a fegyverek. Az üvegezett állványok csak a Blackwood's Magazine és a
Country Life dohos bekötött évfolyamait tartalmazták. Vagy tíz percig álldogáltam, s nem értettem,
mit csinál ennyi ideig az öreg fiú, aztán megfordultam, és szemügyre vettem egy régi nyomatot a
falon: a szokásos vadászjelenet volt, s ahogy kukucskáltam át a koszos üvegen, eltűnődve rajta,
- 154 -
hogy miért rajzolják mindig a patakon átszökellő lovakat olyan hosszú lábúnak, valami hangot hallottam a hátam mögül.
Halk morgás volt, mély dörmögés, lágy, de fenyegető. Megfordultam, s láttam, hogy a szuka
nagyon lassan felemelkedik az ágyról. Nem úgy állt lábra, ahogy kutyák szoktak: mintha a mennyezetről lógó zsinórokon emelnék fel, a lába csaknem észrevétlenül, fokozatosan egyenesedett ki, a
teste merev volt, minden szőrszála felborzolódott. Közben hunyorítás nélkül állandóan rám meredt,
s életemben először jöttem rá, mit jelentenek a lángoló szemek. Csak egyszer láttam ilyesmit, mégpedig A sátán kutyája egy öreg példányának címlapján. Akkoriban úgy véltem, a grafikus nevetségesen kicifrázta, de most két szem meredt rendületlenül az enyémbe ugyanolyan sárga tűzzel.
Persze azt gondolta, hogy a kölykeit akarom elvenni. Végtére is a gazdája kiment, és csak ez
az idegen áll itt mozdulatlanul s némán a szoba sarkában, nyilvánvalóan nem jó szándékkal. Egy
bizonyos: bármelyik pillanatban nekem ugorhat, s áldottam a szerencsét, hogy éppen az ajtó mellé
állított. Óvatosan, centiméterenként a kilincs felé nyúltam a bal kezemmel, a szuka meg rémísztő
lassúsággal felemelkedett, s közben a mellkasa mélyéből állandóan hallatszott a morgás. Csaknem
elértem már a kilincset, mikor elkövettem azt a hibát, hogy gyorsan feléje nyúltam. Éppen mikor a
fémhez értem, a szuka rakétaként pattant fel az ágyról, és a csuklómba mélyesztette a fogát.
Jobb ököllel a fejére vágtam. Elengedett, és magasan belekapott a bal combom belső felébe.
Ettől felkiáltottam, s nem tudom, mi lett volna a sorsom, ha nem ütközöm neki az egyetlen széknek
a szobában. Öreg és ingatag szék volt, de megmentett. Amikor a szuka, nyilvánvalóan elunva, hogy
a combomat rágja, hirtelen az arcom felé ugrott, felkaptam a széket, és azzal tartottam távol.
További szereplésem a fegyverszobában amolyan paródiája volt egy oroszlánszelídítőszámnak, s a pártatlan néző nagyon jól szórakozott volna rajta. Mi több, a későbbi években sokszor
kívántam, bár volna filmem az epizódról; de akkor, mikor a nagy állat kerülgetett azon a szűk, pár
négyzetméteres helyen, vér csordogált végig a lábamon és csak egy rozoga szék szolgált védelmemre, semmi kedvem sem volt nevetni. A kutya rémisztő eltökéltséggel követett, s az őrült tekintet egy
pillanatra sem fordult el az arcomról.
A kölyköket felbőszítette, hogy olyan kurtán-furcsán eltávozott a meleg és a táplálék gyönyörűséges forrása, és vakon, torkuk szakadtából sivalkodva mászkáltak az ágyon mind a kilencen.
Ez ösztönzőként hatott a szukára, s mennél nagyobb lett a lárma, ő annál hevesebben támadott. Pár
másodpercenként nekem vetette magát, és én ide-oda táncolva böködtem feléje a székkel, a legjobb
cirkuszi stílusban. Egyszer nekilökött székestül a falnak; hátsó lábán állva olyan magas volt, mint
én, s így módom volt riasztóan közelről megnézni a hörgő, tátott állkapcsokat.
A legnagyobb gondom az volt, hogy a széken kezdtek a használat jelei mutatkozni; a szuka
két keresztlécet már könnyedén elroppantott, s én igyekeztem nem gondolni rá, mi lesz, ha az egész
szétesik. De lassan az ajtó felé hátráltam, s amikor hátamban éreztem a kilincset, tudtam, hogy valamit kell vele csinálnom. Egy végső, megfélemlítő kiáltást hallattam, a szék maradékát odavágtam
a szukához, és kiugrottam a folyosóra. Mikor becsaptam az ajtót magam mögött és nekitámaszkodtam, éreztem, hogy a deszkák megremegnek a nekik lóduló nagy állattól.
A földön ültem, hátamat a folyosó falának támasztva, nadrágom a bokámra tolva, s a sebeimet vizsgálgattam, amikor megláttam a folyosó túlsó végén keresztülvágó Haroldot, kezében egy
lavór gőzölgő vízzel s vállán egy törülközővel. Most már tudtam, miért késett annyira - egész idő
alatt így bolyongott összevissza; Haroldról lévén szó, lehetséges volt, hogy eltévedt a saját házában.
Vagy pedig az idegenben lejátszódó meccseken töprengett.
A Skeldale House-ban el kellett tűrnöm néhány lelketlen megjegyzést az ó-lábú járásommal
kapcsolatban, de később, a hálószobámban eltűnt a mosoly Siegfried arcáról, mikor megvizsgálta a
lábamat.
- Szent isten, egészen fenn! - Lassú, döbbent fütty tört ki belőle. - Tudod, James, gyakran
viccelünk azzal, hogy mit tehet velünk egy dühös kutya. Hát mondhatom neked, fiú, csaknem megesett veled.
51.
- 155 -
Ez volt a második telem Darrowbyban, így hát nem döbbentem meg annyira, mikor kezdett
igazán komisz lenni novemberben. Ha lenn a síkságon permetezett az eső, fenn a hegyek között pár
óra alatt fehér takaró borította az utakat, eltakarta az ismerős tájékozódási pontokat, s átalakította
világunkat valami idegen, új világgá. Erről beszélt a rádió, mikor azt mondta: „A magasabb helyeken hó.”
Ha komolyan havazni kezdett, az egész körzetet szinte megbénította. A forgalom keservesen
araszolt a hóekék felnyomta halmok között. A Herne-domb úgy magasodott Darrowby fölé, mint
egy nagy, csillogó bálna, s a városban az emberek ösvényeket ástak a kapujukhoz, és elkotorták a
hófúvást az ajtajuk elől. Mindenféle hűhó nélkül csinálták, a megszokás nyugalmával s abban a tudatban, hogy holnap alighanem újra meg kell csinálniuk.
Minden újabb hóesés új csapás volt az állatorvosoknak. Sikerült legtöbb esetünkhöz eljutnunk, de nagyon megizzadtunk érte. Néha szerencsénk volt és eldöcöghettünk egy tanácsi hóeke
nyomában, de többször addig mentünk kocsival, ameddig lehetett, az út további részét pedig gyalog
tettük meg.
Aznap, mikor reggel felhívott bennünket Mr. Clayton Pike House-ból, egész éjszaka havazott.
- Fiatal jószág, kicsit megfázott - mondta. - Kijönnek?
Hogy odaérjünk hozzá, át kellett jutni a Pike-gerincen és leereszkedni egy kis völgybe. Nyáron nagyon kellemes út volt, de most haboztam.
- Milyen az út? - kérdeztem.
- Az út? Az út? - Mr. Clayton reakciója jellegzetesen könnyed volt. A nehezen megközelíthető helyen lakó farmerek mindig félvállról vették az ilyen kérdéseket. - Az úttal nincs baj. Kicsit
vigyázni kell, akkor ideér rendben.
Siegfried korántsem volt biztos benne.
- Biztos, hogy gyalog kell átmenned a gerincen, s kétséges, hogy a hóekék már megtisztították az alsó utat. Neked kell döntened.
- Megpróbálom. Nem sok munka van ma délelőtt, s kedvem van egy kis testmozgáshoz.
Az udvarban láttam, hogy az öreg Boardman roppant munkát végzett a maga csendes módján; kiásta a nagy dupla ajtót, és utat lapátolt a kocsiknak, hogy kihajthassanak. Egy kis hátizsákba
tettem azt, amiről úgy gondoltam, hogy szükséges lehet - köptetőt, szirupot, fecskendőt és néhány
ampulla tüdőgyulladás elleni szérumot. Aztán behajítottam hátra téli felszerelésem legfontosabb darabját, a széles lapátot, és elindultam.
A fontosabb utakat már megtisztították a tanácsi hóekék, amelyek hajnal óta csörömpöltek a
Skeldale House előtt, de a felület egyenetlen volt, s lassan zöködve haladtam. A Clayton-farm több
mint tizenhat kilométerre esett. Egyike volt azoknak a dermesztő napoknak, amikor a jég vastagon
ráfagy a szélvédőre, s perceken belül mindent eltakar. De ma reggel diadal töltött el - most vettem
egy csodálatos új találmányt: bakelitcsíkra erősített két szál drótot, amelyet gumikoronggal lehetett
a szélvédőn rögzíteni. A kocsi akkumulátoráról működött, és tisztán tartott egy darabka ablakot.
Nem kellett úgy kilométerenként fáradtan kiszállnom és lekaparnom a befagyott üveget. Élvezettel kukucskáltam ki egy makulátlanul tiszta, mintegy húsz centiméter széles félkörön, s a táj
úgy pergett előttem, mint egy film; a szürke kőfalvak a némán és tartózkodóan a rájuk nehezedő fehér palást alatt; az út menti fák megterhelt alsó ágai.
Annyira élveztem, hogy alig éreztem a fájdalmat a lábujjaimban. A fagyos láb köznapi volt
akkoriban, a kocsifűtés előtti időben, kiváltképp, ha az ember látta az elvillanó utat a kocsipadló
lyukain át. Hosszú utak végén igazán szenvedtem. Ma is ez történt, mikor kiszálltam a kocsiból a
Pike-gerinc lábánál; s a kézujjaim is fájdalmasan lüktettek, miközben toporogtam és csapkodtam a
karommal.
A hóekék meg sem kísérelték megtisztítani a kis mellékutat, amely felfelé, majd le a völgybe kanyargott. A vastag, habos, sűrű töltelék, amely kőfaltól kőfalig borította, azt mondta: „nem, itt
nem jöhetsz fel”, azzal a közönyös határozottsággal, amit már oly jól ismertem. De mint mindig,
még csalódott kedvemben is, ámulva néztem a formákat, amelyeket a szél éjszaka kifaragott: a legtökéletesebben sima drapériák tűhegyes alakba keskenyültek el, mély vájatokat borotvaéles perem
határolt, csúcsok emelkedtek a magasba, és kihajló szélük csaknem áttetszően finom volt.
- 156 -
Vállamra akasztottam a hátizsákot, s valami fojtott lelkesedés fogott el. Nyakig begombolt
bőr golfzakómban, külön pár vastag zoknival a gumicsizmában késznek éreztem magam bármire.
Kétségkívül úgy gondoltam, van valami lenyűgöző és lovagias az odaadó fiatal állatorvosban, amint
varázsitalaival a hátán megküzd a nehéz körülményekkel, hogy segítségére siessen egy tehetetlen
állatnak.
Egy pillanatig felfelé bámultam a dombra, amely tisztán és hidegen emelkedett a komor ég
felé. Várakozó csend telepedett a földekre, a befagyott folyóra és a dermedt fákra, mikor elindultam.
Jó tempóban mentem. Előbb át egy hídon, amely alatt fehéren és némán állt a folyó, aztán
fel, fel, keresve az utat a hófúvásban, míg el nem kanyarodott, csaknem láthatatlanul, néhány alacsony szikla alatt. A hideg ellenére is kezdte csípni hátam az izzadság, mire a tetőre értem.
Körülnéztem. Sokszor jártam itt júniusban és júliusban, s emlékeztem a napfényre, a meleg
fű szagára, a virágok és fenyőfák illatára, amely a lenti völgyből szállt fel a hegyre. De nehéz volt
összekapcsolni az elmúlt nyár mosolygó vidékét ezzel az elhagyatottsággal.
A tetőn a sík haraszt roppant fehérsége a látóhatárig nyúlt el, s az ég úgy hajolt le rá, mint
egy sötét takaró. Láttam lenn a mélyedésben a farmot, s az is más volt most: kicsi, távoli, mint egy
szénrajz a mögötte simán és fehéren felpúposodó hegyek előterében. A fenyőerdő sötét folt volt a
lejtőn, de a képről eltűnt a legtöbb ismerős vonás.
Csak helyenként láttam az utat - a falakat csaknem végig hó borította, de a farm egész idő
alatt látható volt. Vagy egy kilométert mehettem feléje, mikor egy hirtelen szélroham finom részecskék felhőjévé kavarta a felszín havát. Néhány másodpercig teljesen egyedül maradtam. A
farm, a környező harasztos, minden eltűnt, és kísérteties elhagyatottságot éreztem, míg el nem oszlott a fátyol.
Nehéz volt a járás a mély hóban, és a hótorlaszokban csizmaszáron felül elsüllyedtem, de
mentem leszegett fejjel, míg pár száz méterre meg nem közelítettem a kőépületeket. Éppen azt gondoltam, hogy voltaképpen egész könnyű volt, amikor felnéztem, és milliónyi fekete pontból álló,
hullámzó függönyt láttam felém zúdulni. Meggyorsítottam lépteimet, s mielőtt elért volna a hóvihar, megjegyeztem, merre van a farm. De tíz perc bukdácsolás és csúszkálás után rájöttem, hogy
eltévesztettem. Egy nem létező, csak az agyamban kirajzolódó forma felé tartottam.
Néhány pillanatra megálltam, s megint rám jött a magányosság dermesztő érzése. Meg voltam győződve róla, hogy túlságosan balra tartottam, s néhány ziháló lélegzetvétel után jobbra indultam. Hamarosan rájöttem, hogy megint rossz irányba tartok. Egyre-másra mély gödrökbe estem
hónaljig a hóba, s ez eszembe juttatta, hogy itt fenn a lápvidék nem igazán lapos, mert számtalan
tőzeggödör szaggatja fel.
Miközben küszködtem, azt mondtam magamnak, hogy ez az egész nevetséges. Nem lehetek
messze a Pike House meleg kandallójától - ez nem az Északi-sark. De eszembe jutott a nagy üres
lápi síkság a farm mögött, s el kellett fojtanom a vakrémület érzését.
A dermesztő hideg elnyomta az időérzékemet. Hamarosan sejtelmem sem volt róla, mióta
potyogok a gödrökbe s mászom ki belőlük. Tudtam, hogy egyre nehezebb lesz kikapaszkodnom. És
egyre erősebb lett a kísértés, hogy leüljek és pihenjek, még tán aludjak is; volt valami hipnotikus
abban, ahogy a nagy fehér pelyhek hangtalanul végigsimították a bőrömet, és vastagon megültek
lecsukott szememen.
Igyekeztem nem foglalkozni azzal az érzéssel, hogy ha még sokszor elesem, nem tudok
majd felállni, s akkor egyszerre egy sötét forma homálylott fel előttem. Aztán széttárt karom valami
keményhez és érdeshez ért. Hitetlenkedve tapogatóztam a négyszögletes kőtömbök mentén, míg
egy sarokhoz nem értem. Túl rajta fény négyszögét láttam - a farm konyhájának ablakát.
Megdöngettem az ajtót, és tátott szájjal, fájdalmasan ziháló mellel nekidőltem a sima gerendáknak. Roppant megkönnyebbülésem alighanem már-már hisztériába csapott, mert úgy éreztem,
hogy amikor kinyitják az ajtót, nekem fejjel előre be kell buknom a szobába. Agyam eljátszott az
elnyúlt alakot körülfogó, brandyvel itatgató család képével.
Mikor azonban kinyílt az ajtó, valami talpon tartott. Mr. Clayton csak állt egy pár pillanatig,
és szemlátomást nem indította meg a zavarodott hóember látványa.
- 157 -
- Maga az, Mr. Herriot? Jobbkor nem is gyühetett vóna, épp befejeztem az ebédemet.
Várgyon egy pillanatig, míg felveszem a kalapom. A jószág oda túl van az udvar másik végiben.
Benyúlt az ajtó mögé, fejébe nyomott egy ütött-kopott puhakalapot, zsebre vágta a kezét, és
fütyörészve átballagott a macskaköveken. Felemelte a borjúistálló kallantyúját, s én a szabadulás
mélységes érzetével beléptem a kegyetlen hidegből, a magába szívó, kavargó hóból az állati melegbe és szénaillatba.
Míg megszabadultam a hátizsáktól, négy hosszú szőrű, kicsi tinócska figyelt nyugodtan egy
korlát mögül, ritmikusan mozgó állkapoccsal. Megjelenésem éppúgy nem foglalkoztatta őket, mint
a gazdájukat. Némi érdeklődést tanúsítottak, semmi mást. A bozontos fejek mögött megpillantottam
egy ötödik kis jószágot, amelyre zsákot kötöttek, s amelynek orrából gennyes váladék szivárgott.
Erről eszembe jutott a vizitem célja. Miközben dermedt ujjaim a zsebemben kotorásztak a
hőmérő után, egy nagy szélroham döngette meg az ajtót, a kallantyú halkan kattogott, és egy kis
porhó szállt be az istálló sötétjébe.
Mr. Clayton megfordult, és kabátja ujjával letörölte az egyetlen kis ablak üvegét. Hüvelykujja körmével fogát piszkálva kikukucskált az üvöltő hóviharba.
- Hát igen - mondta, és jólesőt böfögött -, olyan normális idő.
52.
Miközben arra vártam, hogy Siegfried átadja a délelőtti listámat, feljebb húztam a sálamat,
míg már-már a fülemet is el nem takarta, felhajtottam a kabátom gallérját, és szorosan begomboltam
az állam alatt. Aztán felhúztam egy pár lyukacsos gyapjúkesztyűt.
Metsző északi szél hordta vadul a havat csaknem vízszintesen az ablak előtt, s a nagy, kavargó pelyhek eltakarták az utcát és minden mást.
Siegfried az előjegyzési könyvre hajolt.
- No, lássuk, mink van. Barnett, Gill, Sunter, Dent, Cartwright... - Egy jegyzettömbre firkált.
- Igen, és meg kell néznem Scruton borját. Tudom, hogy te kezelted, de ott megyek el a ház előtt.
Mondanál valamit róla?
- Igen. Egy kicsit szaporán lélegzik, és majd negyvenfokos láza van - de nem hinném, hogy
tüdőgyulladása volna. Sőt, inkább azt gyanítom, hogy kialakuló diftéria - az állkapocs kicsit duzzadt, és a nyaki mirigyek megnőttek.
Mialatt beszéltem, Siegfried tovább írt a jegyzőtömbre, és csak egyszer állt meg, hogy odasúgjon valamit Miss Harbottle-nak. Aztán élénken felpillantott.
- Szóval tüdőgyulladás? Hogy kezelted?
- Nem, én azt mondtam, nem hinném, hogy tüdőgyulladás. Prontosilinjekciókat adtam, s
hagytam ott kenőcsöt, hogy a nyaktájat kenegessék.
De Siegfried már megint lázasan írt. Nem szólt, míg össze nem állította a két listát. Egyiket
letépte a tömbről, és odaadta.
- Helyes, szóval kenőcsöt alkalmaztál a mellkasra. Talán használ is. Milyen kenőcsöt?
- Lin. methyl. sál.-t, de a borjú nyakát kenik vele, nem a mellkasát. - De Siegfried már elfordult, hogy elmondja Miss Harbottle-nak a vizitjei sorrendjét, s én azon kaptam magam, hogy a tarkójának beszélek.
Végül kiegyenesedett, és eljött az íróasztaltól.
- Nagyon jó. Megkaptad a listát - gyerünk. - De félúton lelassította a lépteit, és hátrafordult.
- Mi a csudának kenegetteted azzal a kenőccsel a borjú nyakát?
- Gondoltam, könnyít valamennyit a gyulladáson.
- De James, miért volna ott gyulladás? Nem gondolod, hogy a kenőcs jobban használna a
mellkas falán? - Siegfried megint a türelmes arckifejezését öltötte fel.
- Nem, nem gondolnám. Borjúdiftéria esetében semmiképpen.
Siegfried féloldalra billentette a fejét, és angyali édességű mosoly árasztotta el az arcát. Vállamra tette a kezét.
- 158 -
- Kedves James, talán jó lenne, ha elkezdenéd az elején. Nem kell sietned - van időnk. Beszélj lassan és nyugodtan, és akkor nem zavarodsz bele. Azt mondtad, hogy egy tüdőgyulladásos
borjút kezelsz - most itt folytasd.
Mélyen a zsebembe dugtam a kezem, és piszkálgatni kezdtem állandó tartalmát: hőmérőt,
ollókat, apró üvegeket.
- Ide figyelj, mindjárt az elején megmondtam, hogy nem tartom tüdőgyulladásnak, hanem
egy diftéria kezdeti stádiumának. Láza is van - majdnem negyven fok.
Siegfried elnézett mellettem, ki az ablakon.
- Istenem, nézd azt a havat! Lesz egy kis szórakozásunk ma az úton. - Tekintetét visszakényszerítette az arcomra. - Nem gondolod, hogy negyvenfokos láznál prontosilinjekciókat kellene adnod? - Oldalt felemelte és leejtette a karját. - No, persze, ez csak egy javaslat, James - a világ minden kincséért sem akarok beleszólni, de őszintén szólva azt gondolom, ebben a helyzetben némi
prontosilt kellene alkalmazni.
- De a szentségit, hiszen alkalmazom! - kiáltottam. - Már régen elmondtam neked, de te nem
figyeltél. Ahogy tőlem tellett, igyekeztem megértetni veled, de képtelen voltam...
- Ugyan, ugyan, drága barátom. Nem kell felizgatnod magad. - Siegfried arcát átalakította a
belső sugárzás. Mindent elborító hullámban áradt belőle a nyájasság, a jóindulat, a megbocsátás,
türelem és szeretet. Le kellett gyűrnöm magamban a vágyat, hogy a lábszárába rúgjak.
- James, James. - A hang simogató volt. - Semmi kétségem, hogy megpróbáltad a magad
módján elmondani az esetet, de nem mindnyájan áldattunk meg a közlés tehetségével. Te nagyszerű
fickó vagy, de szem előtt kell tartanod a következőt: egyszerűen állítsd rendbe a tényeket, és add elő
őket normális modorban. Akkor nem zavarodsz bele, mint ma reggel. Biztosra veszem, hogy csak
gyakorlat kérdése az egész. - Bátorítóan intett, és eltűnt.
Gyorsan hátramentem a raktárszobába, s megpillantva a földön egy nagy üres dobozt, dühödten belerúgtam. Annyi mérget adtam bele a rúgásba, hogy a lábam átszakította a doboz falát, s
igyekeztem kiszabadítani, mikor bejött Tristan. Éppen a tüzet rakta meg, és tanúja volt a párbeszédnek.
Némán figyelte, ahogy a szobában tombolok, s káromkodva próbálom lerázni a dobozt.
- Mi van, Jim? Idegeidre ment a kedves bátyám?
Végre megszabadultam a doboztól, és leroskadtam az egyik alsó polcra.
- Nem tudom. Miért most megy az idegeimre? Jó ideje ismerem, és mindig ilyen volt. Sose
viselkedett másképpen, de azelőtt nem bosszantott - legalábbis nem ennyire. Máskor csak legyintenék ilyesmire. Mi a fene ütött belém?
Tristan lerakta a szenesvödröt, és elgondolkodva nézegetett.
- Nincs veled semmi komoly baj, Jim, de egyet mondhatok: egy kicsit feszült vagy, mióta
vacsorázni vitted az Alderson lányt.
- Uramisten - nyögtem, és behunytam a szemem. - Ne emlékeztess rá. Egyébként sem láttam, sőt nem is hallottam felőle azóta, így hát vége is van a dolognak, és nem hibáztatom érte.
Tristan elővette a cigarettásdobozát, és leguggolt a szenesvödör mellett.
- Igen, ez rendben is van, de nézd meg magadat. Szenvedsz, éspedig feleslegesen. Jó, volt
egy katasztrofális estéd, és ő szépen túladott rajtad. No és? Tudod, hányszor rúgtak már ki engem?
- Kirúgtak? Én még el se kezdtem.
- Jól van, de úgy járkálsz, mint egy hasfájós tinó. Felejtsd el, fiú, és lépj ki a nagyvilágba.
Az élet dús szövete vár rád. Figyeltelek - folyton dolgozol, ha meg nem dolgozol, a tankönyvekben
olvasol az eseteidről, s mondhatom, ez az odaadó állatorvoskodás bizonyos határig rendben is van.
De élned is kell egy kicsit. Gondolj arra a sok csinos leányzóra Darrowbyban, annyi van, hogy lépni
is alig tudsz tőlük. S mind ilyen nagy, jóképű pofára vár, hogy elragadja a fehér lován. Ne okozz
nekik csalódást! - Előrehajolt, és a térdemre csapott. - Mondok valamit. Engedd, hogy csináljak egy
kis programot. Szépecskén négyesben - ez kell neked most.
- Nem tudom. Nem vagyok igazán lelkes.
- Szamárság! - mondta Tristan. - Nem is értem, hogy nem jutott hamarabb eszembe. Ez a
szerzetesi lét rosszat tesz neked. Bízd rám a részleteket.
- 159 -
Úgy határoztam, hogy korán lefekszem, és tizenegy tájban arra ébredtem, hogy nehéz súly
zuhan az ágyra. A szobában sötét volt, de engem mintha sörszagú füst fogott volna körül. Köhögtem és felültem.
- Te vagy az, Triss?
- Én bizony - mondta az árnyalak az ágy végében. - És jó híradást hozok. Emlékszel Brendára?
- Arra a kis ápolónőre, akivel jársz?
- Arra hát. Van egy barátnője, Connie, aki még nála is szebb. Négyesben kedden elmegyünk
a poultoni művelődési házba táncolni. - A hang teli volt sörös diadallal.
- Úgy érted, én is?
- Úgy bizony, és olyan jól fogsz szórakozni, mint még soha. Erről gondoskodom. - Egy utolsó fojtogató füstfelleget fújt az arcomba, és kuncogva kiment.
53.
- Meleg vacsora lesz, és muzsika.
Magam is megleptem azzal, ahogy ezeket a szavakat fogadtam. Sokféle érzés kavarodott fel
bennem, de mind kellemes: kiteljesülés, boldog elfogadás, szinte diadalérzés.
Ma már tudom, hogy semminemű esélyem sincs arra, hogy valaki az Állatorvosok Királyi
Kollégiuma elnökének kérjen fel, de ha megtörtént volna, nem tudom, jobban örülök-e, mint amikor
a meleg vacsoráról hallottam.
Az oka ennek, gondolom, az lehetett, hogy a szavak egy tipikus völgységi farmer irántam
való érzelmeit tükrözték. S ez fontos volt, mert bár egyévi munka után állatorvosként elfogadtak,
mindig éreztem a szakadékot, amely óhatatlanul elválasztja ezeket a hegyi embereket tőlem, a várositól. Bármennyire is csodáltam őket, mindig tudatában voltam annak, hogy mások vagyunk; tudtam, hogy ez természetes, de azért fájt. Így hát a barátság őszinte megnyilvánulása egyikük részéről
mély visszhangot keltett bennem.
Kiváltképp, ha olyantól származott, mint Dick Rudd. Dickkel először múlt télen találkoztam
a Skeldale House lépcsőjén hat órakor, egy olyan sötét reggelen, amikor a vidéki állatorvos eltűnődik, hogy jó szakmát választott-e. Az örökös huzat meglódította a pizsamanadrágom szárát, és én
dideregve gyújtottam fel a villanyt és nyitottam ki az ajtót. Kinn egy régi katonaköpenybe és gyapjúsapkába burkolt kis ember támaszkodott a kerékpárjára. Mögötte a lámpafény kiszivárgott néhány
lépésnyit az eláradt járdára, amelyet az eső vad nyalábokban vert.
- Bocsánat, hogy ilyen korán becsengettem, főnök - mondta. - A nevem Rudd, a Nyírfafarmról, Coulstonból. Egy üszőm borjazik, és nem boldogul vele. Kigyünne?
Jobban megnéztem a keskeny arcot: víz csorgott le rajta és csöpögött az orra végéről.
- Rendben, felöltözöm és máris megyek. De hagyja itt a bicajt, és jöjjön velem kocsival.
Coulston vagy jó hat kilométer, és maga biztos bőrig ázott.
- Nem, nem, jó lesz az így. - Az arcra a lehető legvidámabb vigyor ült, s a lucskos kötött
sapka alól két élénkkék szem csillant rám. - Úgyis vissza kéne gyünnöm, hogy elvigyem. Én máris
indulok, s akkor nem sokkal előbb ér oda nálam.
Gyorsan felszállt a kerékpárra, és elhajtott. Bár jelen lettek volna azok, akik azt hiszik, a
farmerkedés kellemes és könnyű, hogy lássák, hogyan tűnik el a meggörnyedt alak a sötétben és a
zuhogó esőben. Nincs kocsija, telefonja, egész éjszaka fenn volt az üszőjével, tizennégy kilométert
kerekezik az esőben, és egy derékszakasztó nap áll előtte. Valahányszor eszembe jutott a kisfarmer
életformája, hozzá képest az én alkalmi tevékenységi rohamaim csekélységnek látszottak.
Nagyon szép üszőborjút produkáltam azon az első reggelen Dicknek, s később, hálásan
szürcsölve a meleg teát a ház konyhájában, meglepődve néztem a körülöttem kavargó ifjú Ruddok
tömegét: heten voltak, és meglepően nagyok. A koruk húsz-egynéhánytól lefelé úgy tízévesig terjedt, pedig én nem gondoltam Dicket középkorúnak: a Skeldale House ajtajának homályos világításában, majd az egy szál kormos olajlámpa megvilágította istállóban olyan élénken és rugalmasan
mozgott, mint egy harmincas férfi. De most, ahogy ránéztem, láttam, hogy a kurta dróthajat szürke
csíkok tarkítják, és szemétől az orcájáig finom ráncok hálója terjed.
- 160 -
Kora házaséletükben Ruddék, akik mint minden farmer fiúgyereket szerettek volna, bosszúsan vették tudomásul öt lány egymás utáni érkezését.
- Akkor csaknem lehúztuk a rolót - mondta egyszer bizalmasan Dick; de nem húzták, és kitartásukat végre két pompás fiú jutalmazta. Egy farmer a fiaiért farmerkodik, s most már volt Dicknek is miért dolgoznia.
Amikor már jobban megismertem őket, csodálkozva nézegettem el a családot. Az öt lány
mind magas, erős végtagú és csinos volt, s a két vaskos fiú is tetemes növekedést ígért már. Elnéztem mellettük a törékeny kis szülőket - „egyikünkre se hajaznak”, ahogy Mrs. Rudd szokta mondani
-, és álmélkodtam a csodán.
Azt sem értettem, hogyan képes Mrs. Rudd a Dick néhány bozontos tehenétől származó tejpénzzel felfegyverkezve etetni őket, mi több, ilyen testi kiválóságot adni nekik. Az első magyarázatot akkor kaptam, mikor egy nap néhány borjút vizsgáltam, s meghívtak, hogy egyek velük „egy
falás ebédet”. A mészárostól származó hús ritka árucikk volt a hegyi farmokon, s ismertem a szokásos eszközöket, amelyekkel megtöltötték a korgó gyomrokat a főfogás előtt: a nehéz palacsintafelfújt-szeletet vagy a halom faggyúgombócot. De Mrs. Ruddnak saját módszere volt - előételnek egy
nagy tál rizsfelfújtat adott sok tejjel. Ez nekem új volt, s láttam, hogy lassul le a család, miközben
átrágja magát rajta. Majd éhen haltam, mikor leültem, de a rizs után az ebéd további részét teljes
közönnyel néztem.
Dick szeretett mindenre állatorvosi tanácsot kérni, így aztán gyakori látogató voltam a Nyírfa-farmon. A vizsgálat után mindig ugyanaz a szertartás következett; behívtak a házba egy csésze
teára, s az egész család lerakta a szerszámokat, és nézett, amíg ittam. Hétköznap a legidősebb lány
odavolt munkában és a fiúk iskolában, de vasárnap a ceremónia teljes fényében pompázott: én kortyolgattam a teát, a kilenc Rudd pedig - nem nevezhetem másnak - csodáló körben körülült. Minden
megjegyzésemet köröskörül bólintások és mosolyok fogadták. Nem kétséges, hogy jót tett az önérzetemnek a szavaimon a szó szoros értelmében csüngő család, de ugyanakkor furcsán alázatos érzéssel is eltöltött.
Alighanem Dick jelleme miatt. Nem mintha különleges lett volna bármiben - ezer hozzá hasonló kisfarmer volt -, de megtestesíteni látszott a völgységiek legjobb tulajdonságait: az elpusztíthatatlanságot, a kemény életszemléletet, a gondolkodás nélküli nagylelkűséget és vendégszeretetet.
S ehhez jöttek még Dick saját jellemvonásai: a becsület, amit mindig kiolvashattam állhatatos tekintetéből, és a humor, ami mindig kéznél volt. Dick nem volt szellemes, de mindig igyekezett köznapi
dolgokat mulatságosan elmondani. Ha megkértem, hogy fogja meg a tehén orrát, ünnepélyesen így
felelt: „kísérletet teszek rá”, vagy emlékszem, amikor egyszer megpróbáltam felemelni egy rétegelt
falemezdarabot, amely beszorított egy borjút a sarokba, s azt mondta: „Egy pillanat, mingyár fölhúzom a kapurostélyt.” Amikor elmosolyodott, ragyogás öntötte el nyúzott vonásait.
Ha „fogadást” tartottam a konyhában, s az egész család Dick szemléletét tükrözte élénk nevetésével, elcsodálkoztam, mennyire meg vannak elégedve a sorsukkal. Egyikük sem ismerte a
könnyű, puha életet, de nem törődtek vele; barátjuknak tekintettek, és én erre büszke voltam.
Valahányszor távoztam a farmról, mindig találtam valamit a kocsi ülésén - egypár házi pogácsát, három tojást. Nem értettem, hogyan tudja Mrs. Rudd nélkülözni őket, de soha el nem hagyta
volna.
Dickben égett a becsvágy, hogy javítsa az állatállományát, míg olyan tejelő csordája nincs,
amilyet megálmodott. Mivel nem állt mögötte pénz, tudta, hogy keservesen lassú ügy ez, de eltökélte magát. Valószínűleg nem sikerül az ő életében, de valamikor, talán mikor a fiai felnőnek, az emberek majd idejárnak, és csodálattal nézik a Nyírfa-farm teheneit.
Jelen voltam a legkezdeténél. Mikor Dick egy reggel megállított az úton és megkért, hogy
jöjjek el vele a farmjára, elfojtott izgalmából tudtam, hogy valami nagy dolog történt. Bevezetett az
istállóba, és némán megállt. Nem is kellett semmit mondania, mert hitetlenkedve bámultam egy
szarvasmarha-arisztokratára.
Dick úgy kapargatta össze a teheneit az évek során, s meglehetősen vegyes társaságra tett
szert. Sok volt köztük az öreg állat, amit más jobb módú farmer kiselejtezett lógó tőgye vagy „háromcsöcsűsége” miatt. Másokat Dick nevelt fel borjúkora óta, s ezek többnyire durva szőrű, bozon- 161 -
tos jószágok voltak. De félúton az istállóban, csaknem goromba ellenpontjaként a szomszédainak,
állt egy szerintem tökéletes shorthorn tejelő tehén.
Manapság, amikor a fríz marhák fehér-fekete áradatként özönlöttek Angliába, és elöntötték
még a Völgységet is, a shorthorn szülőhazáját, olyan tehén, amilyent Dick Ruddnál szemügyre vettem, már nem látható, de ez fajtájának minden büszkeségét és dicsőségét megtestesítette. Pompás
vállakba és finom fejbe keskenyedő széles medence, a hátsó lábak között visszanyúló, vízszintes
tőgy és csodálatos szín - sötét borzderes. Ezt szokták „jó színnek” mondani. Amikor világra segítettem egy-egy sötét borzderes borjút, a farmer azt mondta: „jó színű bornyú”, s ennek megfelelően
értékesebb is volt. A genetikusoknak persze teljesen igazuk van: a sötét borzderes tehén nem ad
több tejet, mint a vörös vagy a fehér, de mi szerettük őket, és csakugyan nagyon szépek voltak.
- Honnan vette, Dick? - kérdeztem, még mindig a tehénre bámulva.
Dick hangja mesterkélten könnyed volt.
- Átmentem Weldonékhoz Cranbybe, és ott választottam ki. Teccik?
- Csudaszép - kiállítási jószág. Életemben sem láttam jobbat. - Weldonék voltak a legnagyobb fajtehéntenyésztők az északi Völgységben, s én nem kérdeztem, hogy Dick levette-e a lábáról a bankja igazgatóját vagy évek óta erre gyűjtötte a pénzt.
- Igen, ha beindul, akkor harmincliteres, a legmagasabb zsírtartalommal. Gondulom, ad anynyit, mint a két másik tehenem, és a borja is megér majd egy keveset. - Előrelépett, és végigfuttatta
kezét a teljesen vízszintes, sima húsú háton. - Nagy cifra törzskönyvi neve van, de az asszony elnevezte Epernek.
Amint ott álltam a primitív, kőpadlós, deszka választófalas, nyerskő falú istállóban, tudtam,
hogy nem egyszerűen egy tehenet látok, hanem egy új tenyészet megalapítását és Dick Rudd jövőbeni reménységét.
Úgy egy hónappal később telefonált.
- Jöjjön és nézze meg Epert - mondta. - Pompásan volt, ontotta a tejet, de ma reggel valami
baja támadt.
A tehén nem látszott betegnek, sőt éppen evett, mikor megvizsgáltam, de észrevettem, hogy
a nyelése akadozik egy kicsit. Láza nem volt, a tüdejét is tisztának találtam, de amikor a feje mellett
álltam, gyenge harákoló hangot hallottam.
- A torka, Dick - mondtam. - Lehet, hogy csak egy kis gyulladás, de az is megeshet, hogy
valami kis tályog nő benne. - Könnyedén beszéltem, de nem volt jó kedvem. A garat mögötti tályog
az én korlátolt tapasztalataim szerint csúf dolog. Elérhetetlen helyen ül, lenn a torok mélyén, és ha
nagyra nő, komolyan akadályozhatja a lélegzést. Eddig még szerencsém volt azzal a néhánnyal,
amelyet láttam: vagy kicsik voltak és visszafejlődtek, vagy maguktól kifakadtak.
Prontosilinjekciót adtam, és Dickhez fordultam.
- Mossa le jól ezt a területet az állkapocs mögött meleg vízzel, és dörzsölje be utána jól ezzel
a kenőcscsel. Talán sikerül így kifakasztani. Csinálja meg legalább háromszor naponta.
A következő tíz napban többször is megnéztem a tehenet, és a kép a tályog állandó fejlődéséről tanúskodott. A tehén még nem volt igazán beteg, de jóval kevesebbet evett, lefogyott, és elapadóban volt a teje. Többnyire tehetetlennek éreztem magam, mivel tudtam, hogy csak a tályog
kifakadása hozhat enyhülést, s a különféle injekciók, amiket adtam, nem sokat érnek. De az átkozott
tályog nem akart kifakadni.
Úgy esett, hogy Siegfried éppen elment egyhetes lovaskonferenciára; így aztán pár napig teljes gőzzel dolgoztam, s nem jutott időm a tehénnel foglalkozni, míg Dick egy reggel be nem kerekezett hozzám. Vidám volt, mint mindig, de érzett rajta a feszültség.
- Kijönne megvizsgálni Epert? Az utóbbi három napban egészen leeresztett. Sehogy se
teccik nekem.
Azonnal kirohantam, és ott voltam a Nyírfa-farm istállójában, mielőtt Dick a feleútig ért
volna. Eper látványától megtorpantam, és kiszáradt szájjal néztem a hajdani kiállítási tehenet. A hús
hihetetlenül leolvadt róla, szinte már csak csont és bőr volt. Reszelős lélegzetét hallani lehetett az
egész istállóban, s a pofája furcsa megduzzasztásával fújta ki a levegőt - ilyet még sohasem láttam.
Rémült szeme az előtte lévő falra szegeződött. Időnként fájdalmas kis köhhentés szakadt ki belőle; s
ilyenkor nyál csordult ki a száján.
- 162 -
Hosszú ideig nézhettem, mert arra figyeltem fel, hogy Dick áll mellettem.
- Dögrováson van - mondta komoran. Belül összerezzentem.
- A mindenit Dick, nagyon sajnálom. Fogalmam se volt róla, hogy ilyen állapotba került.
Nem tudom elhinni.
- Hát igen, hirtelenformán történt. Még sose láttam, hogy tehén ilyen gyorsan megváltozzék.
- A tályog biztosan teljesen kifejlődött - mondtam. - Most már nincs sok helye lélegzetet
venni. - Míg beszéltem, a tehén lábai remegni kezdtek, s egy pillanatig azt hittem, elesik. Kirohantam a kocsihoz, és behoztam egy doboz kaolinborogatást. - Gyerünk, tegyük a nyakára. Hátha segít.
Mikor végeztünk, Dickre néztem.
- Azt hiszem, ma éjjel ki kell már fakadnia.
- És ha nem, akkor hónap kinyúlik - dörmögte. Nagyon búbánatosnak látszhattam, mert hirtelen felvillant a legyőzhetetlen vigyora. - Ne törődjön vele, fiatalember, maga megtett mindent,
amit meg lehet termi.
De kifelé menet nem voltam ebben olyan biztos. Mrs. Rudd a kocsi mellett várt. Kenyérsütés napja volt, s ő markomba nyomott egy kis cipót. Ettől még rosszabbul éreztem magam.
54.
Aznap este egyedül ültem a Skeldale House nagy szobájában, és töprengtem. Siegfried még
nem jött meg, nem volt akihez forduljak, és szerettem volna tudni, mit csináljak reggel Dick tehenével. Mire lefeküdtem, úgy döntöttem, hogy ha nincs újabb fejlemény, késsel be kell hatolnom az
állkapocsszár mögött.
Tudtam, hol van a tályog, de mélyen volt, s útközben utamban olyan ijesztő dolgok álltak,
mint a nyaki ütőér és a torkolati véna. Erősen igyekeztem nem gondolni rájuk, de álmomban is kísértettek: nagy, lüktető részek, melyeknek drága tartalma bármely pillanatban áttörheti a vékony
falat. Hatkor felébredtem, s miután egy óra hosszat kétségbeesetten bámultam a mennyezetet, nem
bírtam tovább. Felkeltem, és mosdás meg borotválkozás nélkül kimentem a farmra.
Szorongva belopakodtam az istállóba, s gyomorgörcsös ijedelemmel láttam, hogy Eper állása üres. Szóval vége. Kimúlt. Végtére is már tegnap is sejteni lehetett. Épp elfordultam, mikor Dick
odaszólt az ajtóból.
- Átvittem a túloldali istállóba. Úgy gondoltam, egy kicsit kényelmesebb lesz ott neki.
Csaknem futottam a macskaköveken, s amikor az ajtóhoz közeledtünk, megütötte fülünket a
szörnyű lélegzés hangja. Eper már nem állt a lábán - ereje maradékát felemésztette, hogy átjött ebbe
az istállóba; mellén feküdt, fejét egyenesen maga elé nyújtotta, orrlyuka kitágult, szeme előremeredt, pofája felduzzadt a levegőért való kétségbeesett kapkodásban.
De élt, s a hirtelen megkönnyebbülés tettre ösztökélt, elfújta habozásomat.
- Dick - mondtam -, meg kell operálnom a tehenét. Ez a tályog nem fog időben kifakadni,
tehát vagy most, vagy soha. De egyet tudnia kell - azt hiszem, csak egyféleképpen lehet csinálni, ha
behatolok az állkapocs mögött. Még sose csináltam ilyet, sose láttam vagy hallottam róla, hogy csinálták volna. Ha megsértem valamelyik nagy eret, egy percen belül elpusztul.
- Így sem húzza sokkal tovább - dörmögte Dick. - Nincs mit veszteni - fogjon hozzá.
Nagy szarvasmarhák operációjánál többnyire kötéllel kell lehúzni az állatot, s aztán elaltatni,
de Epernél nem volt erre szükség. Túlságosan odavolt már. Csak meglöktem kicsit a vállát, máris az
oldalára fordult, és mozdulatlanul elfeküdt.
Gyorsan befecskendeztem a fül és az állkapocsszár közötti területet helyi érzéstelenítővel,
aztán kiraktam a műszereimet.
- Nyújtsa ki egyenesen és kissé hátrafeszítve a fejét, Dick - mondtam. A szalmán térdepelve
bemetszettem a bőrt, óvatosan átvágtam a fejbiccentő izom vékony rétegén, és terpesztővel szétfeszítettem a rostokat. Célpontom valahol ott lenn volt a mélyben, s igyekeztem világosan felidézni a
testtáj anatómiáját. A felső állkapocs erei éppen itt futnak össze, hogy a nagy torkolati vénát kialakítsák, és mélyebben ott van a veszélyesebb, szétágazó nyaki verőér. Ha benyomom a szikémet
egyenesen itt, az alsó állkapocs nyálmirigye mögött, éppen célba találok. De ahogy a borotvaéles
pengét a felnyitott pont felett tartottam, remegni kezdett a kezem. Megpróbáltam megállítani a re- 163 -
megést, de olyan voltam, mint a maláriás. Szembe kellett néznem a ténnyel, hogy túlontúl félek,
nem metszhetek tovább. Letettem a szikét, felemeltem egy hosszú érfogót, és belenyomtam az izmokon nyitott lyukba. Úgy éreztem, hogy hihetetlenül mélyre jutottam, mikor csaknem hitetlenkedve, vékonyan csorgó gennyet pillantottam meg a csillogó fém mentén Elértem a tályogot.
Óvatosan kinyitottam a fogót, amennyire tudtam, hogy kitágítsam a lecsapolólyukat, s ekkor
a szivárgás sűrű áradássá vált, amely végigfutott a kezemen, le a tehén nyakán a szalmára. Mozdulatlanul álltam, míg abba nem maradt, aztán kihúztam a fogót.
Dick rám nézett a fej túloldaláról.
- Most mi lesz, főnök? - kérdezte halkan.
- Hát, kiürítettem a tályogot, Dick - mondtam -, és minden szabály azt mondja, hogy hamarosan sokkal jobban kéne lennie. Gyerünk, fordítsuk át megint a mellkasára.
Mikor kényelmes helyzetbe fektettük a tehenet és egy bála szalmával megtámasztottuk a lapockáját, csaknem könyörögve néztem rá. A javulás valamilyen jelének mutatkoznia kellene. Biztosan megkönnyebbült a nagy kiürítéstől. De Eper változatlan állapotban volt. A lélegzése, ha lehet
még rosszabb lett.
A szennyes műszereket egy vödör fertőtlenítős forró vízbe dobtam, és mosni kezdtem őket.
- Tudom, mi a baj. A tályog fala megvastagodott és megkeményedett, mert sokáig fejlődött.
Várnunk kell, amíg összeesik.
Másnap, mikor átsiettem az udvaron, hetykén magabiztos voltam. Dick éppen kijött az istállóból, s én odakiáltottam neki:
- Na, hogy van Eper?
Habozott, és kedvem a nullfokra zuhant. Tudtam, mit jelent ez: megpróbál valami jót mondani.
- Hát, úgy vélem, nem változott.
- De a mindenit - kiáltottam -, sokkal jobban kéne lennie! Nézzük meg.
A tehén állapota nem változatlan volt, hanem sokkal rosszabb. Az egyéb tünetek betetőzéséül még a szeme is beesett - ez rendszerint a közeledő halál jele a szarvasmarhánál.
Mindketten csak néztük a valaha gyönyörű tehén szomorú roncsait, aztán Dick halk szavakkal megtörte a csendet:
- No, mi a véleménye? Hívjam Mallockot?
A dögkereskedő neve betetőzte a kétségbeesést. És csakugyan, Eper éppen olyan volt, mint
más, Mallocknak szánt, pusztuló állat.
Leverten toporogtam.
- Nem tudom, mit mondjak, Dick. Én már itt nem tehetek semmit. - Még egy pillantást vetettem a ziháló, előremeredő fejre, az ajak és orr körüli buborékos habra. - Maga sem akarja, hogy
szenvedjen és én sem. De mégse hívja még ki Mallockot: Eper nyomorúságos állapotban van, de
nincsenek fájdalmai, és szeretnék neki még egy napot adni. Ha ugyanilyen holnap is, vitesse el. - A
szavak üresen csengtek - minden ösztönöm azt súgta, hogy az eset reménytelen. Megfordultam,
hogy induljak, úgy meggörnyedve a kudarc súlya alatt, ahogy még soha. Mikor kiértem az udvarra,
Dick utánam szólt.
- Ne egye magát, fiatalember. Ilyesmi megesik. Köszönöm mindazt, amit tett.
Mintha korbáccsal vágtak volna végig a hátamon. Ha elátkoz, sokkal jobban érzem magam.
Mi köszönnivalója van, mikor a tehén, élete egyetlen jó tehene odabenn haldoklik? Ez a csapás
földhöz veri Dick Ruddot, s még ő mondja, hogy ne egyem magam.
Mikor kinyitottam a kocsi ajtaját, egy káposztát találtam az ülésen. Mrs. Rudd is folytatja
tehát. Rákönyököltem a kocsi tetejére, és ömlött belőlem a szó. Mintha a káposzta látványa kinyitotta volna kudarcom zsilipjét: monológot mondtam a közönyös zöldségnek, végigpásztázva sokféle
ügyetlenségemen. Rámutattam, milyen igazságtalan, hogy ha olyan kedves emberek, mint Ruddék,
akiknek kétségbeejtően szükségük van a hozzáértő állatorvosi segítségre, éppen Mr. Herriotot hívatják, az meg hálából pofára ejti őket. Felhívtam a figyelmet arra a tényre, hogy Ruddék, ahelyett
hogy elzavarnának, őszintén köszönetet mondanak, és káposztával ajándékoznak meg.
Elég hosszan folytattam, s amikor a végére értem, kicsit megkönnyebbültem. De nem nagyon, mert hazaúton egyetlen reménysugarat sem találtam. Ha annak a tályognak a falai össze akar- 164 -
nak esni, már megtették volna. El kellett volna küldeni a tehenet Mallockhoz - reggelre úgyis elpusztul.
Annyira meg voltam róla győződve, hogy másnap nem siettem ki a Nyírfa-farmra. Beleillesztettem a körútba, és csaknem délre járt, mire behajtottam a kapun. Tudtam, mi vár rám: az állatorvos kudarcának szokásos komor jelei: nyitott istállóajtó, a vonszolás nyoma, ahogy Mallock odacsörlőzte az udvaron át a tetemet a teherautójához. De minden olyan volt, mint máskor, s amikor a
néma istállóhoz értem, összeszedtem magam. A dögkereskedő még nem érkezett meg, de az holtbiztos, hogy a betegem kimúltan fekszik odabenn. Aligha maradhatott életben mostanáig. Ujjaim
ügyetlenkedtek a kallantyún, mintha nem akarnék benézni, de egy végső rántással feltártam az ajtót.
Eper ott állt, és szénát evett a rácsból; nemcsak hogy ette, hanem szinte játékosan rángatta ki
a rácson keresztül, ahogy a nagy élvezettel evő tehenek szokták. Mintha nem tudta volna elég gyorsan kihúzni, nagy illatos csomókat tépett és kanyarította reszelőszerű nyelvével a szájába. Miközben
bámultam, hátul az agyamban egy orgona szólalt meg; nem egy kicsinyke orgona, hanem hatalmas
zeneszerszám, amelynek csillogó sípjai magasra emelkednek a katedrális mennyezetének árnyékai
közé. Bementem az istállóba, behúztam magam mögött az ajtót, és leültem a szalmára a sarokban.
Régóta vártam erre. Most ki akartam élvezni.
A tehén csaknem eleven csontváz volt, szépséges sötét borzderes bőre megfeszült a kiálló
csontokon. A valaha büszke tőgy összezsugorodott zacskóként haszontalanul himbálódzott a
csánkjai felett. Álltában remegett a gyengeségtől, de a szeme fénylett, az evése nyugodtan eltökélt
volt, s ettől biztosra vettem, hogy hamarosan visszaszerzi régi dicsőségét.
Csak ketten voltunk az istállóban; Eper időnként felém fordította a fejét, és ritmikusan mozgatva állkapcsait, állhatatosan nézett. Tekintetét barátságosnak éreztem - még az sem lepett volna
meg, ha rám kacsint.
Nem tudom, meddig ültem ott, de kiélveztem minden percet. Beletellett egy időbe, míg felfogtam, hogy az, amit látok, csakugyan megtörtént; Eper könnyedén nyelt, nem folyt a nyála, nem
zihált hangosan. Mikor végre kimentem és becsuktam magam mögött az ajtót, a katedrális orgonájának valamennyi regisztere teljes hangerővel zúgott, s az ujjongó futamok visszaverődtek az íves
boltozatról.
A tehén bámulatra méltóan magához tért. Három héttel később láttam újra, a csontjait varázslatszerűen hús borította, a bőre fénylett, s ami a legfőbb, a fenséges tőgy hatalmasan
duzzadozott alatta, s minden sarkából büszkén meredt ki egy-egy kis csecs.
Ugyancsak meg voltam elégedve magammal, de persze az eset higgadt értékelése egyet
mondhatott volna: hogy kezdettől fogva alig csináltam valamit is jól. Már az elején be kellett volna
hatolnom a tehén torkáig szikével, de akkoriban még nem tudtam, hogyan kell. A későbbi években
sok tucat ilyen tályogot nyitottam fel, benyúlva egy szájpecken keresztül az ujjaimhoz kötött szikével. Ez meglehetősen hősies vállalkozás volt, mert a tehén vagy tinó nem szerette, s gyakran földhöz vágta magát, miközben én csaknem vállig benne voltam. Bármikor eltörhetett volna a karom.
Ha erről beszélek a mai fiatal állatorvosoknak, többnyire értetlenül néznek rám, mert a legtöbb ilyen tályog kétségkívül tuberkulotikus eredetű volt, s a bizonylati kötelezettség óta ritkán
bukkan fel. De gondolom, kortársaim arcára fanyar mosoly ül, ha emlékeiket így megmozgatom.
A garat mögötti operációban az volt a szép, hogy látványos és gyors gyógyulást hozott, s én
kivettem a részemet ezekből a kis diadalokból. De egyik sem töltött el akkora elégedettséggel, mint
az az első, amit rosszul csináltam.
Néhány héttel az Eper-epizód után régi helyemen, a család körében ültem Ruddék konyhájában. Ezúttal nem állt módomban bölcsességem szokásos gyöngyszemeit elhullajtgatni, mert Mrs.
Rudd almatortájának egy szeletével birkóztam. Tudtam, hogy Mrs. Rudd finom almatortát tud csinálni, de ez különlegesség volt, amelyet „kinti munkára” sütött - hogy kivigye Dicknek és a családnak, mikor a földeken dolgoznak. Addig rágtam az ötcentis tésztát, míg a szám ki nem száradt. Valahol a mélyben biztosan rejtezett egy szeletke alma, de eddig még nem sikerült rábukkannom. Beszélni nem mertem, nehogy morzsapermetet fújjak ki a számon, s csendben azon tűnődtem, ki fog
segíteni. Mrs. Rudd szólalt meg végre.
- 165 -
- Mr. Herriot - mondta a maga nyugodt, tárgyilagos módján -, Dick valamit mondani akar
magának.
Dick megköszörülte a torkát, és kihúzta magát a székében. Várakozva feléje fordultam, a
makacs masszától még mindig dagadó pofával. Dick szokatlanul komolynak látszott, s rajtam parányi aggodalom futott át.
- Azt akarom mondani - mondta -, hogy rövidesen itt lesz az ezüstlakodalmunk, és akarunk
egy kis murit rendezni. Szeretnénk magát meghívni.
Csaknem megfulladtam.
- Dick, Mrs. Rudd, ez nagyon kedves maguktól. Boldogan jövök - nagy megtiszteltetésnek
érzem.
Dick komolyan meghajtotta a fejét. Még mindig ünnepélyes volt, mint aki valami nagy dolgot akar bejelenteni.
- Jó, azt hiszem, jól fogja érezni magát, mert nem akármilyen mulatság lesz. Foglaltattunk
egy szobát Carsleyben, a Királyfő fogadóban.
- Hűha, ez nagyszerű!
- Igen, az asszony és én kispekuláltuk. - Kihúzta keskeny vállát, és büszkén felemelte az állát.
- Meleg vacsora lesz, és muzsika.
55.
Ahogy múlt az idő, s én keservesen felrakosgattam elméleti ismereteim puszta csontjaira a
gyakorlati tapasztalat húsát, kezdtem ráébredni, hogy van az állatorvosi munkának olyan oldala is,
amit nem említenek a könyvekben. A pénz problémája. A pénz mindig korlátot jelentett a farmer és
az állatorvos között. Talán azért, mert sok farmer agyában mélyen beágyazódva, alighanem tudat
alatt ott a meggyőződés, hogy ők többet tudnak az állataikról, mint bármelyik kívülálló, s a vereség
beismerése, ha valakinek fizetnek a gyógyításukért.
A válaszfal elég magas volt abban a régi időszakban, amikor a maguk betegségeinek gyógyításáért fizetniük kellett az emberorvosoknak, és nem működött még az ingyenes mezőgazdasági
tanácsadó szolgálat. De ma még rosszabb a helyzet, hiszen ott az ingyenes betegellátás és az Országos Mezőgazdasági Tanácsadó Szolgálat, s az állatorvos kíméletlenül lelepleződik, mint az egyetlen
ember, akinek fizetni kell.
Legtöbb farmer persze lenyeli a békát és előveszi a csekk-könyvét, de van egy töredék - talán tíz százalék-, amelyik mindent megtesz, hogy kibújjon alóla.
Nekünk is megvolt a magunk tíz százaléka Darrowbyban, s ez kicsi, de állandó bosszúságot
jelentett. Mint segédorvos, pénzügyileg nem érintett, és Siegfriedet sem ingerelte túlságosan, kivéve
a negyedévi számlák idején. Olyankor igazán felheccelte magát.
Miss Harbottle legépelte a számlákat, és szabályos oszlopban elébe rakta őket. Ilyenkor kezdődött az egész. Siegfried sorra vette őket, és nyomasztó élmény volt látni, hogyan megy fel fokozatosan a vérnyomása.
Egy este az íróasztalánál kuporogva találtam. Tizenegy órára járhatott, és nehéz nap állt mögötte. Ellenállása a nullára csökkent. Minden egyes számlát megvizsgált, színével lefelé a bal keze
mellett álló halomra rakta. Jobbján kisebb halom állt, s ha odatett egy-egy számlát, azt rendszerint
zsörtölődő megjegyzéssel, olykor dühös kifakadással kísérte.
- Hihetetlen! - dörmögte mikor beléptem. - Henry Bransom - több mint két éve nem láttunk
tőle egy pennyt sem, pedig úgy él, mint egy szultán. Soha el nem szalasztana egy vásárt a környéken, hetente többször úgy berúg, mint a szamár, s magam láttam, mikor a múlt hónapban tíz fonttal
tett meg egy lovat a versenyen.
Lecsapta a papírt, és mélyeket lélegezve folytatta a munkát. Aztán az egyik számla felett
megdermedt.
- És nézd ezt! Az öreg Summers Low Nessből. Fogadok, hogy sok ezer fontot dugdos az
ágyában, de az istenért sem hajlandó egyet sem nekem adni.
- 166 -
Néhány pillanatig hallgatott, és a fő halomra rakta a számlákat, de azután hangos kiáltással
felém fordult, arcomba lobogtatva a papírt.
- Nem, nem! James, ez már túl sok! Bert Mason huszonhét shillinggel és hat pennyvel tartozik. Ennél többet költhettem arra, hogy esztendőszám küldöm neki a számlákat, pedig tegnap láttam, hogy itt hajtott el a vadonatúj kocsijában. A rohadt csibész!
Lecsapta a számlát, és folytatta a vizsgálódást. Észrevettem, hogy csak a fél kezét használja,
a másikkal a hajában turkál. Forrón reméltem, hogy egy sorozat jó fizetőre bukkan, mert úgy láttam,
idegrendszere sokkal többet nem áll ki. S úgy látszott, reményeim valóra válnak, mert több percen
át nyugodtan vette fel és tette le a papírlapokat. Aztán megmerevedett a székében, és teljesen mozdulatlanul meredt az íróasztalára. Majd felemelt egy számlát, és másodperceken át szemmagasságban tartotta. Felkészültem. Ez biztosan valódi gyöngyszem.
De meglepetésemre Siegfried halkan kuncogni kezdett, majd hátravetette a fejét, és harsány
nevetésre fakadt. Addig nevetett, míg nevetni sem maradt benne erő, aztán hozzám fordult.
- Ez az őrnagy; James - mondta elgyengülten. - A drága öreg gáláns őrnagy. Tudod, őszintén
csodálom ezt az embert. Egész szép summával tartozott az elődömnek, mikor megvettem a praxist,
és még mindig tartozik. És nem láttam egy vasat sem azért a munkáért, amit én magam végeztem
neki. Az igazság az, hogy így viselkedik mindenkivel, és megússza. Igazi művész - a többiek csak
ügyetlen amatőrök mellette.
Felállt, felnyúlt a kandallópárkány feletti üvegajtós szekrénybe, és kivette a whiskysüveget
meg két poharat. Nemtörődöm módon óriási adagot töltött mindkét pohárba, az egyiket nekem adta,
aztán visszaereszkedett a székébe, még mindig vigyorogva. Az őrnagy varázslatosan visszaadta a
jókedvét.
Italomat kortyolgatva arra gondoltam, hogy Bullivant őrnagyban mennyi a színes, lenyűgöző jellemvonás. A világ előtt elegáns patríciusként jelent meg: gyönyörű Shakespeare-színészi
hang, hibátlan modor és nagyszerű fellépés. Ha kellőképp felengedett, hogy odahajítson egy barátságos szót, megtisztelve éreztem magam, bár tudtam, hogy ingyen dolgozom neki.
Kis, kényelmes farmja volt, tweedruhás felesége és több lánya, akik saját lovukon lelkesen
vettek részt a helyi falkavadászatokon. Egész háztartásában minden odaillő és stílszerű volt. De soha senkinek sem fizetett.
Vagy három éve lakott a körzetben, és megérkezésekor a helyi kereskedők, akiket elvakított
a megjelenése, kezüket-lábukat törték, hogy az ő kuncsaftjuk legyen: Végtére is éppen nekik való
embernek látszott, mert Darrowbyban az örökölt vagyont szerették. Ellentétben azzal, amit Skóciában tapasztaltam, itt a saját erejéből feltört embert mélységes gyanúval szemlélték, és a városbeliek
körében nem lehetett elítélőbbet mondani annál a komoran elmotyogott megjegyzésnél, hogy: „Egy
vasa se volt, mikor idejött.”
Persze, mikor lehullott szemükről a hályog, csatába léptek, de eredménytelenül. A helyi autójavító lefoglalta az őrnagy öreg Rolls Royce-át, és sokáig ki nem engedte volna a kezéből, de az
őrnagynak sikerült visszabűvölnie. Egyetlen kudarcát az örökösen kikapcsolt telefonja jelentette:
úgy látszik, a postavezérigazgatóra nem hatottak csáb igéi.
De még a legodaadóbb mesternek is lejár az ideje. Egy nap éppen Hollertonon, egy körülbelül tizenhat kilométerre eső szomszédos vásárvároson hajtottam át, mikor megláttam a Bullivant
lányokat, amint nagy kosarakkal felfegyverkezve, elszántan járkálnak üzletről üzletre. Úgy látszik,
az őrnagynak kicsit távolabb kellett kivetnie a hálóját, s nekem eszembe jutott, hogy talán kész továbbköltözni. El is tűnt pár hét múlva a körzetből, maga után hagyva egy csomó, sebeit nyalogató
embert. Nem tudom, hogy fizetett-e valakinek távozása előtt, de Siegfried sohasem kapott egy vasat
sem.
Még távozása után sem volt Siegfried igazán dühös, mert az őrnagyot szívesen látta egyedülálló jelenségnek, mesternek a választott mesterségében.
- Végtére is, James - mondta nekem egyszer -, ha félretesszük az etikai meggondolásokat, be
kell vallanunk, hogy olyan ember, aki a darrowbyi borbélynál ötvenfontos adósságot tud csinálni
hajvágásból és borotválásból, kivív bizonyos tiszteletet.
Siegfried magatartása adósaival szemben korántsem volt egyértelmű. Olykor a nevük hallatára dühbe gurult, máskor valamilyen fanyar jóindulattal szemlélte őket. Gyakran mondta, hogyha
- 167 -
koktélpartit adna az ügyfeleinek, elsőnek a nem fizetőket kellene meghívnia, mert olyan elbűvölő
pofák. Mindazonáltal könyörtelen háborút folytatott ellenük fokozatosan szigorodó levélsorozatok
útján - ezt a maga UKÜ rendszerének nevezte (Udvarias, Kellemetlen, Ügyvédi), és erősen hitt
benne. Sajnálatos módon azonban a rendszer ritkán működött az igazán nehéz embereknél, akik
megszokták, hogy reggeli postájukban fenyegető leveleket kapjanak. Csak ásítottak az udvarias
vagy kellemetlen levelek olvastán, és nem sokat törődtek az ügyvédivel sem, mert tapasztalatból
tudták, hogy Siegfried mindig visszariad, ha a törvény szélső határáig kellene elmennie.
Ha az UKÜ rendszer csődöt mondott, Siegfried gyakorta valamilyen szokatlan ötlettel állt
elő, hogy megszerezze jól kiérdemelt honoráriumát. Például olyan tervvel, mint amit Dennis Pratt
ellen talált ki. Dennis pohos, fürge kis ember volt, s önmagáról való nagy véleménye megmutatkozott abban, ahogy mind a százötvennyolc centis magasságát büszkén kihúzva hordozta. Mindig
mintha felfelé nyújtózkodott volna, mellkasát kifeszítette, kövér kis fenekét meglepő módon kidugta.
Dennis jelentős összeggel tartozott a cégnek, s vagy tizennyolc hónappal ezelőtt ki kellett
állnia az UKÜ módszer teljes szigorát. Ez rávette, hogy „törlesztésre” öt fonttól megváljék, de azóta
nem jött tőle semmi. Siegfried válságban volt, mert nem akart keményen bánni a vidám, vendégszerető emberrel.
Dennis mindig nevetett vagy nevetni készült. Emlékszem, egyszer el kellett altatnunk egy
tehenet a farmján, hogy eltávolítsuk a daganatot a csecsei közül. Siegfrieddel együtt mentünk a beteghez, s útközben valami mulatságosról beszélgettünk. Még akkor is hahotáztunk, mikor kiszálltunk a kocsiból. A ház ajtaja éppen akkor nyílt ki, s előbukkant Dennis.
Az udvar másik végében voltunk, vagy jó harminc méterre tőle. Nem hallhatott semmit a
beszélgetésünkből, de amikor meglátta, hogy nevetünk, azonnal hátracsapta a fejét, és teli torokból
csatlakozott hozzánk. Miközben átjött az udvaron, annyira rázkódott, hogy azt hittem, elesik. Mikor
odaért, törölgette szeméből a könnyeket.
Munka után mindig meghívott, hogy kóstoljuk meg Mrs. Pratt süteményeit. Mi több, hideg
napokon egy termosz forró kávéval várt, s kellemetes szokása volt, hogy bőven löttyintett rumot a
csészékbe, mielőtt kitöltötte volna a kávét.
- Az ilyen embert nem lehet bíróság elé vinni - mondta Siegfried. - De valahogy módját kell
találnunk, hogy kiszedjük belőle a lóvét. - Töprengve bámulta néhány pillanatig a mennyezetet, aztán öklével a tenyerébe csapott.
- Azt hiszem, kitaláltam, James! Tudod, könnyen megeshet, hogy Dennisnek nem jut eszébe
a számlát kifizetni. Így hát megpróbálom olyan környezetben sarokba szorítani, ahol igazán rá kell
ébrednie. Most küldtük ki a számlákat, s úgy rendezem a dolgot, hogy itt találkozzam vele két órakor a következő piacnapon. Azt mondom, hogy meg akarom vele beszélni a tőgygyulladás problémáját. Itt lesz a sok farmer, aki a számláját fizeti ki, és én szándékosan köztük hagyom vagy félóra
hosszat. Biztosra veszem, hogy ez majd eszébe juttatja.
Óhatatlanul kétségeim támadtak. Elég régóta ismertem Siegfriedet ahhoz, hogy tudjam: némelyik ötlete ragyogó, mások meg marhaságok; és annyi ötlete volt és oly állandó zuhatagban jöttek, hogy gyakran bajosan tudtam volna megmondani, melyik milyen. Ez esetben nyilvánvalóan
olyasforma meggondolással dolgozott, mint az orvos, aki teljesen kinyitja a vízcsapot, hogy szorongó betegét képessé tegye az üvegbe vizelni.
A tervnek lehettek érdemei - megeshet, hogy a lobogó csekk-könyvek, a pénzdarabok csengése, a bankjegyek sustorgása megnyitja Dennisben az adósság rég eltemetett kútját s a pénz erőteljes áradásban fakad ki belőle -, de én kételkedtem benne.
Kétségeim megmutatkozhattak az arcomon, mert Siegfried nevetett, és a vállamra csapott.
- Ne vágj olyan ijedt képet - meg kell próbálni. És működni fog. Csak várj.
Piacnapon ebéd után kinéztem az ablakon, és láttam, hogy Dennis felénk tart. Az utcán
nyüzsgött a piacnapi forgatag, de őt könnyű volt észrevenni. Szembetűnő alak volt: álla a magasban, boldogan mosolygott körbe-körbe, és mindig rugalmas lépte magasan lábujjhegyre emelte. Beengedtem a bejárati ajtón, ő meg elmasírozott mellettem a folyosón: Piperkőc sportkabátjának hátulja csinosan borult kidomborodó ülepére.
- 168 -
Siegfried taktikusan Miss Harbottle mellé ültette, ahonnan akadálytalanul láthatta az íróasztalt. Aztán elnézést kért, mondván, hogy egy kutyát kell kezelnie a műtőben. Én ott maradtam, hogy
az ügyfelek kérdéseire válaszoljak, s figyeljem a fejleményeket. Nem kellett soká várnom: jöttek
sorra a farmerek szüntelen folyamban, markukban a csekk-könyvükkel. Némelyek türelmesen az
íróasztal mellett álltak, mások sorsukra várva leültek a fal menti székekre.
A szokásos számlafizetési nap volt, a szokásos adag nyöszörgéssel. A leggyakoribb kifejezés az volt, hogy Mr. Farnon „nagyon megnyomta a tollat”, és sokan szerettek volna „egy kicsit levenni” belőle. Miss Harbottle belátása szerint cselekedett ilyenkor, s ha az állat elpusztult vagy a
számla aránytalanul nagynak látszott, engedett valamennyit belőle.
Egy ember azonban nem úszta meg. Erőszakosan „egy kis barátságot” követelt a számlájával kapcsolatban, de Miss Harbottle keményen ránézett.
- Mr. Brewiss - mondta. - Ezzel a számlával több mint egy éve tartozik. Már kamatot kellene
fizetnie. Csak akkor adhatok engedményt, ha a számlát azonnal kifizetik. Maga látja kárát, hogy
ilyen sokáig nem egyenlítette ki.
A mereven ülő, s kezét a térdén nyugtató Dennis láthatóan minden szóval egyetértett. Helytelenítően csücsörítette a száját, míg a farmert nézte, és határozottan felháborodott kifejezéssel fordult felém.
A panaszok közé olykor beékelődött egy csokor virág. Egy görnyedt öregember, aki amolyan udvarias levelet kapott, nem győzött mentegetőzni:
- Elnézést, hogy több hónapja nem fizettem. Az állatorvosok mindig azonnal kigyünnek, ha
hívom őket, hát gondolom, nem rendes tűlem, hogy megvárakoztatom űket a pénzzel.
Láttam, hogy Dennis teljes mértékben egyetért ezzel a felfogással. Élénken bólogatott, és jóindulatúan mosolygott az öregre.
Egy másik farmer, egy nyers formájú alak az elismervénye nélkül indult kifelé, mikor Miss
Harbottle visszahívta.
- Jobb, ha ezt magával viszi, különben még újra kérjük a pénzt - mondta ügyetlenül megjátszva a vagányt.
Az ember, kezét a kilincsen tartva megállt.
- Mondok én magának valamit, kisasszonykám, maguknak fene szerencséjük van, hogy
eccer is megkapták - kéccer ugyan meg nem kapják.
Dennis benne volt a sűrűjében. Közelről figyelte, amint a farmerek odacsapták a csekkkönyvüket az íróasztalra, hogy Miss Harbottle töltse ki (ők sose töltötték ki maguk a csekkjeiket),
aztán lassan, körülményesen aláírták. Nyílt ámulattal nézte az íróasztal fiókjába dugott szabályos
bankjegykötegeket, s én kis kihívó megjegyzéseket tettem, ilyeneket például:
- Jó dolog látni, ahogy befolyik a pénz. E nélkül nem csinálhatnánk tovább, igaz?
A sor kezdett ritkulni, s olykor magunkra maradtunk a szobában. Ilyenkor mindenféléről beszéltünk: az időről, Dennis állatállományáról, a politikai helyzetről. Végül bejött Siegfried, én meg
elindultam körutamra.
Mire visszaértem, Siegfried már a vacsoráját ette. Szerettem volna hallani, hogy sült el a terve, de Siegfried furcsán szófukar volt. Végül már nem bírtam tovább.
- Nos, hogy sikerült? - kérdeztem.
Siegfried átszúrt egy darab marhasültet a villájával, s egy kis mustárt kent rá.
- Mi hogy sikerült?
- Hát, Dennis, Mire jutottál vele?
- Ó, nagyon jól ment. Nagyon alaposan megtárgyaltuk a tőgygyulladás problémáját. Kedd
délelőtt kimegyek, hogy a csorda minden egyes fertőzött tőgynegyedét befecskendezzem
acriflavinoldattal. Új eljárás - azt mondják, nagyon jó.
- De tudod, mire gondolok. Mutatott valami hajlandóságot, hogy kifizesse a számláját?
Siegfried közönyösen rágott néhány pillanatig, aztán lenyelte a falatot.
- Nem, egy fikarcnyit sem. - Letette a kését, villáját, és elgyötört kifejezés futotta be az arcát. - Szóval nem működött.
- Ne törődj vele. Mint mondtad, meg kellett próbálnunk. - Habozva elhallgattam. - Van még
valami, Siegfried. Sajnos, azt hiszem, mérges leszel rám. Tudom, hogy azt mondtad, nem szabad
- 169 -
gyógyszert adni olyanoknak, akik nem fizetnek, de rábeszélt, hogy adjak neki két üveg lázcsillapítót. Nem tudom, mi ütött belém.
- Szóval lázcsillapítót kért? - Siegfried néhány pillanatig az űrbe meredt, aztán fagyosan elmosolyodott. - No hát felejtsd el. Belőlem kiszedett hat doboz gyomorport.
56.
Volt egy ügyfelünk, aki nem kapott volna meghívást az adósok koktélpartijára. Bizonyos
Mr. Horace Dumbleby, az aldgrove-i mészáros. Mint megátalkodott nem fizető, joggal pályázhatott
volna, de kiváltképp hiányzott belőle a kedvesség.
Hentesboltja a festői Aldgróve falu főutcáján nagy és hasznot hajtó forgalommal dicsekedhetett, de üzletének zöme a környező kisebb falvakban és a kerület elszórt tanyáin bonyolódott le.
Rendszerint felesége és férjezett leánya buzgólkodott a boltban, miközben maga Mr. Dumbleby járta a körzetet. Gyakran láttam a kék furgonja nyitott hátsó ajtaja előtt a farmer feleségét, aki arra
várt, hogy Mr. Dumbleby nagy, ormótlan testével a deszkára hajolva felszeletelje a húst. Olykor
felnézett, s futólag láttam a hatalmas vérebpofát és a bánatos szemeket.
Mr. Dumbleby szerény mértékben maga is farmer volt. Hat tehén tejét adta el - egy tiszta kis
istállóban tartotta őket a boltja mögött. Hízlalt még néhány tinót és hízót, s ezek később kolbász,
pite, sütni való hús és karajszeletek formájában jelentek meg a kirakatában. Szó, ami szó, Mr.
Dumbleby sora nagyon jól ment, és állítólag mindenfelé voltak ingatlanai. De Siegfried csak ritkán
látott valamennyit is a pénzéből.
Minden késedelmes fizetőnek volt egy közös tulajdonsága: az állatorvos késlekedését nem
tűrték. Ha bajba jutottak, azonnali cselekvést követeltek. „Ki tud jönni most rögtön?” „Mikorra ér
ide?” „Ugye nem várakoztat sokáig?” „Kérem, hogy azonnal jöjjön ki.” Mindig megriasztott, mikor
láttam, hogy Siegfried homlokán kidagadnak az erek, s a csuklója elfehéredik, ahogy a telefont
markolja.
Az egyik ilyen, Mr. Dumblebyvel való társalgás után, vasárnap este tíz órakor dühbe gurult,
és rászabadította az UKÜ rendszer teljes dühét. A mészáros erszénye ettől nem nyílt ki, de ő maga
mélyen megsértődött. Nyilvánvalóan úgy érezte, méltánytalanul bántak vele. Attól fogva, valahányszor furgonjával egyetemben találkoztam vele a körzetben, lassan megfordult, és üresen meredt
rám, míg el nem tűntem a szeme elől. És furcsa módon mintha egyre gyakrabban találkoztam volna
vele - az egész nagyon nyugtalanítónak látszott.
Volt még nagyobb baj is. Tristan s jómagam gyakran előfordultunk a kis aldgrove-i fogadóban, ahol az ivó kellemes volt, és a sör megütötte Tristan szigorú mértékét. Annak előtte sose figyeltem igazán Mr. Dumblebyre, bár mindig ugyanabban a sarokban ült, de most, valahányszor felpillantottam, a nagy, bánatos szemek mindig helytelenítően rám irányultak.
Igyekeztem elfeledkezni róla, és az illetlen történeteket mesélő Tristanra figyelni, de mindig
magamon éreztem azt a tekintetet. Nevetésem elhalt, s hátra kellett néznem. Akkor a kitűnő sör
ecetté változott a számban.
Menekülni próbálván átszoktam az ivóból az elegánsabb terembe, és Tristan, igazi lelki nemességet tanúsítván, velem jött olyan környezetbe, amely idegen volt tőle; ahol szőnyeg fedte a
padlót, az emberek kis, fénylő asztaloknál ültek és gint ittak, és söröskorsót szinte nem is lehetett
látni. De még ez az áldozat is hiábavaló volt, mert Mr. Dumbleby helyet változtatott az ivóban,
hogy a tálalóablakon át be tudjon nézni a másik terembe. Az a néhány óra, amit ott tölthettem, teljesen groteszkké kezdett válni. Olyan voltam, mint az az ember, aki kétségbeesetten igyekszik felejteni. De bárhogy vedeltem is a sört, bárhogy nevettem, beszéltem, még énekeltem is, egyik felem
erősen szorongva várta azt a pillanatot, amikor hátra kell majd néznem. S amikor hátranéztem, a
nagy, bánatos arc még fenyegetőbbnek látszott a tálalóablak fakeretében. A leleffedt pofazacskók, a
lépcsőzetes toka, a hatalmas, bús szemek - az egészet rémisztően felnagyította elszigeteltsége abban
a falba vágott kis résben.
Nem ment, fel kellett adnom a fogadót. S ez nagyon lehangoló volt, mert Tristan egészen líraivá szokott válni attól a finom dióíztől, amelyet kiérzett a csapolt sörből. De én már semmi örömömet nem leltem benne: nem állhattam tovább Mr. Dumblebyt.
- 170 -
Mi több, igyekeztem tőlem telhetőleg elfelejteni ezt az urat, de újra rám erőszakolta magát,
mikor egy nap hajnali háromkor meghallottam hangját a telefonban. Ha a hajnali órákban felrobbant
az ember fülében az ágy melletti telefon, akkor csaknem mindig ugyanarról volt szó - borjúellésről.
Mr. Dumbleby sem másért hívott, de meglepően parancsoló volt. Eszébe sem jutott mentegetőzni, amiért ilyen korán telefonál, ahogy a legtöbb farmer tette volna. Mondtam, hogy azonnal
megyek, de ennyivel nem elégedett meg: percre pontosan tudni akarta, mennyi idő múlva. Álmosan
ironizálva kezdtem elsorolni a programot: hány perc kell, hogy felöltözzem, hány, hogy lemenjek,
kihozzam a kocsit stb. de attól tartok, hogy nem fogta fel.
A faluba érve világosságot láttam a hentesüzlet ablakában. Mr. Dumbleby szinte kiügetett az
utcára, és motyogva fel-alá járkált, amíg köteleimet és műszereimet kihalásztam a csomagtartóból.
Nagyon türelmetlen, gondoltam, olyan ember létére, aki több mint egy éve nem fizette ki állatorvosi
számláját.
Keresztül kellett mennünk az üzleten, hogy a hátsó istállóhoz jussunk. Betegem egy nagy,
kövér fehér tehén volt, amelyet nem látszott nyugtalanítani az állapota. Időnként erőlködött, és kinyomott egy pár lábat néhány centire a vulvájából. Jól megnéztem a két lábat- ez az első jel, amiből
az állatorvos megtudhatja, milyen nehéz munka előtt áll. Ha két hatalmas pata állt ki egy apró üszőből, mindig eltűnt arcomról a mosoly. Ezek a lábak is elég nagyon voltak, de nem rendkívüliek, és
az anya elég tágasnak látszott. Nem értettem, mi akadályozza a természetes folyamatot.
- Bedugtam a kezem - mondta Mr. Dumbleby. Van ottan egy fej, de nem tuttam megfordítani. Vagy félórát húztam eztet a két lábat.
Míg derékig levetkőztem (az elletőoverallt még mindig amolyan kényeskedésnek tekintették), arra gondoltam, hogy a helyzet lehetne sokkal rosszabb is. Annyi primitív és huzatos épületben
kellett levetnem az ingemet, de ez modern tehénistálló volt, s a hat tehén kielégítő központi fűtéssel
szolgált. És itt villany világított a füst kormozta olajlámpa helyett.
Leszappanoztam és fertőtlenítettem a karomat, s elvégeztem az első vizsgálódást. Nem volt
nehéz a baj okát megtalálnom.
Csakugyan volt ott egy fej meg két láb, de különböző borjakhoz tartoztak.
- Ikrek - mondtam. - Ezek, amiket maga húzkodott, hátsó lábak - farfekvés.
- Vagyis seggel előre?
- Úgyis mondhatjuk. A jó fekvéses borjúnak meg az oldala mellé szorult a lába. Vissza kell
nyomnom, el az útból, hogy előbb kivehessem a másikat.
Keserves munkának ígérkezett. Rendes körülmények között szeretem az ikerszülést, mert a
borjak többnyire aprók, de ezek jó nagynak látszottak. Bedugtam a kezem a szülőútban lévő kis
orrhoz, beböktem ujjammal a szájba, s jutalmul a borjú rántott egyet rajta, és végignyalintotta: egyszóval élt.
Kezdtem egyenletesen befelé nyomni a méhbe, s eltűnődtem, mire vélheti ezt a kis jószág.
Csaknem kilépett a világba - orra pár centire esett csak a külső levegőtől -, s most visszaviszik a
startvonalra.
A tehénnek sem tetszett az ötlet, és sorozatban nyomni kezdett, hogy szándékomban megakadályozzon. Elég jó eredménnyel, hiszen egy tehén sokkal erősebb az embernél, de én mereven
nekifeszítettem karom a borjúnak, s bár minden nyomás hátrakényszerített, csak toltam állhatatosan,
míg a medencecsont pereméig nem löktem.
Zihálva Mr. Dumblebyhez fordultam.
- Eltoltam az útból a fejet. Fogja meg azokat a lábakat, és húzza ki a másik borjút.
A mészáros nehézkesen előrelépett, és két hatalmas, húsos kezében eltűnt a két láb. Aztán
behunyta szemét, és rengeteg fintorral és a keserves erőfeszítés nyögéseivel úgy tett, mintha húzna.
A borjú meg sem mozdult, s reményeim alászálltak. Mr. Dumbleby a nyögők közé tartozott. (Ez a
kifejezés akkor keletkezett, mikor Siegfried és egy farmer ellésnél egy-egy lábat fogtak, s a farmer
szánalomra méltó hangokat adott ki magából, de a legkisebb erőfeszítést sem tette. Siegfried hozzá
fordult, és azt mondta: - Nézze, egyezzünk meg valamiben - maga húz, én meg nyögök.)
Nyilvánvalóvá vált, hogy a nagy hentes segítségére nem számíthatok, tehát úgy döntöttem,
hogy megpróbálom egyedül. Hátha szerencsém van. Elengedtem az orrot, és gyorsan elkaptam a
- 171 -
hátsó lábakat, de a tehén gyorsabb volt nálam. Éppen sikerült a csúszós lábakat elkapnom, mikor
egyetlen nyomással visszalökte a kettes számú borjút a szülőútba. Kezdhettem elölről.
Megint nekitámasztottam a kezem a nedves kis orrnak, s nekifogtam a visszatolás keserves
műveletének. Ahogy a nagy tehén nyomása ellen küszködtem, eszembe jutott, hogy hajnali négy
óra van, amikor senki sincs ereje teljében. Mire a fejet visszakényszerítettem a medencebejárathoz,
már elfogott a lassú, halálos fáradtság, s úgy éreztem, mintha valaki eltávolította volna a csontok
java részét a karomból.
Ez alkalommal vártam néhány pillanatig, hogy kifújjam magam, mielőtt a lábakhoz kaptam
volna, de nem jártam sikerrel. A tehén könnyedén rám vert egy pompásan időzített tológörccsel. Az
a tolakodó fej megint szorosan benn ült a szülőútban.
Ebből elegem volt. Az is eszembe jutott, hogy az a kis jószág odabenn alighanem szintén belefáradt már kissé ebbe a huzivoniba. Végigvacogtam a hideg, üres bolton, ki a néma utcára, és kivettem a kocsiból a helyi érzéstelenítőt. Nyolc köbcenti az epidurális térbe, s a teljesen elérzéstelenített méhű tehén már semmiféle érdeklődést nem tanúsított a műveletek iránt. Sőt, kihúzott egy kis
szénát a rács közül, és szórakozottan rágni kezdte.
Ettől fogva olyan volt, mintha egy postazsákban dolgoznék: amit visszalöktem, az ott maradt, ahelyett hogy felém zúdult volna. Csak az volt a dolog bibije, hogy miután mindent elrendeztem, jó lett volna segítőnek a méhgörcs. Így hát húznom kellett. Nekiveselkedtem az egyik hátsó
lábnak, Mr. Dumbleby meg kínosan zihálva húzta a másikat, s a farfekvéses borjú hamar világra
jött. Elég sok magzatvizet lélegzett be, de fejjel lefelé tartottam, míg ki nem köhögte. Mikor letettem az istálló kövére, élénken megrázta a fejét, és megpróbált felülni.
Aztán régi barátomat, a másik borjút kellett elintéznem. Most már jó mélyen feküdt, nyilvánvalóan durcásan. Mikor végre prüszkölve és rugdosva napvilágra került, nem sértődtem volna
meg, ha azt mondja: - Döntse el már, hogy ide vagy oda.
Miközben a mellemet törölgettem, azzal az élénk örömmel néztem a padlón kepesztető két,
nedves kis állatot, amit ilyenkor mindig éreztem. Mr. Dumbleby egy marék szalmával törölgette
őket.
- Ikernek nagyok - motyogta a hentes.
A helyeslésnek még ez a szerény kifejezése is meglepett, és úgy véltem, talán továbblökhetem egy kicsit a dolgokat.
- Igen, két pompás borjú. Az ikerborjak gyakran elpusztulnak, ha így összekeverednek - jó,
hogy sikerült élve kivennünk őket. - Elhallgattam egy pillanatra. - Hanem tudja, szép pénzt megérhet ez a kettő.
Mr. Dumbleby nem válaszolt, s nem tudtam, hogy a nyíl célba talált-e.
Felöltöztem, összeszedtem a szerelékemet, s követtem őt ki az istállóból, be a néma boltba,
elhaladva a horgokon lógó marhahúsdarabok, a tálcákon álló belsőségek sora, a frissen készült kolbászok halmai mellett. A kijárati ajtó közelében megtorpant a hentes, és tétován állt egy pillanatig.
Úgy látszott, erősen gondolkodik. Aztán felém fordult.
- Nem akar néhány kolbászt?
Csaknem hanyatt estem meglepetésemben.
- De igen, köszönöm. - Alig látszott hihetőnek, de megmozdítottam az érzelmeit.
A pult mögé ment, levágott vagy fél kiló páros kolbászt, gyorsan zsírpapírba csomagolta, és
átnyújtotta a csomagot.
Néztem a kolbászokat, és éreztem hideg súlyukat a tenyeremben. Még mindig nem hittem
el. Aztán egy méltatlan gondolat támadt elmémben. Tudom, igazságtalan volt - szegény pofa nem
nagyon ismerhette a nagylelkűség gesztusainak fényűzését -, de valami belső démon arra ösztökélt,
hogy próbára tegyem. Nadrágzsebembe tettem a kezem, megcsörgettem az aprópénzem, és a hentes
szemébe néztem.
- Mennyi lesz ez? - kérdeztem.
Mr. Dumbleby nagy teste hirtelen mozdulatlanná merevedett, s pár pillanatig úgy állt, mint a
szobor. Rám meredt, arca teljesen kifejezéstelen volt, de az arc egy-egy rándulása s a szemét lassan
elfelhőző kín elárulta, micsoda belső harc dúl benne. Aztán megszólalt, rekedten suttogva, mintha a
szavakat egy hatalmán kívül eső erő kényszerítené ki belőle.
- 172 -
- Ez - mondta - két shilling és hat penny lesz.
57.
Nekem új élmény volt, hogy ott állunk a kórház előtt, és várjuk a nővérek szolgálatának végét, de megszokott játék Tristannak, aki hetente több este itt strázsált. Tapasztaltsága többféleképpen megmutatkozott, legkivált abban, ahogy ravaszul elhelyezkedett az utcai lámpa fénynyalábján
kívül, a gázművek irodaajtajának egyik sötét szögletében. Onnan egyenest rálátott szemközt a kórház bejáratára és a nővérszálláshoz vezető hosszú fehér folyosóra. S az is előny volt, hogy ha Siegfried történetesen arra járna, Tristan láthatatlan, és biztonságban van.
Fél nyolckor oldalba bökött. Két lány jött ki a kórházból le a lépcsőn, és várakozva megállt
az utcán. Tristan aggodalmasan végignézett az utcán mindkét irányba, aztán megfogta a karomat.
- Gyere, Jim, itt vannak. A bal oldali Connie - a vörösesszőke -, csinos kis jószág.
Odamentünk, és Tristan a szokásos elbűvölő modorában bemutatott. Be kellett vallanom,
hogy ha az este csakugyan terápiás célkitűzéssel jött létre, máris jobban éreztem magam. Volt valami gyógyítóerő abban, ahogy a két csinos lány rám nézett szétnyílt ajkakkal és csillogó szemmel,
mintha álmaik lovagja lettem volna.
Hajukat kivéve meglepően hasonlítottak egymásra. Brenda fekete volt, Connie viszont szőke, s a haja mély tűzben parázslott, ahol a kapun kiömlő fény a fejét érte. Mindkettőből csak úgy
áradt az egészség - üde orcák, fehér fogak, élénk szemek, s még valami, amit kiváltképp szívesen
fogadtam: a vágy, hogy kedvünkben járjanak.
Tristan nagyon előkelően nyitotta ki a kocsi hátsó ajtaját.
- Vigyázz vele, Connie, csendesnek látszik, de nagyon ért a nőkhöz. Messze földön híres
szerető.
A lányok kuncogtak, és még nagyobb érdeklődéssel tanulmányoztak. Tristan a vezetőülésbe
pattant, és nyaktörő sebességgel elindultunk.
Ahogy a sötét táj elsuhant az ablakok mellett, hátratámaszkodtam a sarokban, és hallgattam
Tristant, aki csúcsformában volt: talán nagy nyájasan engem igyekezett felvidítani, talán egyszerűen
így hozta a kedve, de megállás nélkül csevegett. A lányok eszményi hallgatóságnak bizonyultak,
mert boldogan nevettek, bármit mondott is. Éreztem, hogy Connie rázkódik mellettem. Nagyon közel ült hozzám, a másik oldalán jókora darab ülést hagyott üresen. A kis kocsi befordult egy éles
sarkon, s nekem lökte Connie-t, aki egész természetesen ottmaradt, fejét a vállamon nyugtatva.
Éreztem haját az arcomon. Nem használt sok kölnit, de tiszta szappan- és fertőtlenítőillata volt.
Eszembe jutott Helen - mostanában nemigen gondoltam rá. Gyakorlat kérdése volt az egész - amint
eszembe villan, azonnal elnyomni még a gondolatát is. Mostanára már meglehetős gyakorlatot szereztem benne. Különben is, vége volt - vége, még mielőtt elkezdődött volna.
Átkaroltam Connie-t, s ő felém emelte az arcát. Hát jó, gondoltam, mikor megcsókoltam.
Tristan hangosan énekelt az első ülésen, Brenda kuncogott, az öreg kocsi rettentő zörgéssel rohant a
hepehupás úton.
Végre megérkeztünk Poultonba, e sehová sem vezető út mentén fekvő faluba. Egyetlen utcája rendetlenül kapaszkodott fel a domboldalra, s végén egy kerek füves tér zárta le, azon egy öreg
kőkereszt és egy meredek domb, amelynek tetején állt a művelődési ház.
Itt lesz majd a bál. Tristannak azonban más tervei voltak előtte.
- Van itt egy remek kis csapszék. Iszunk egy kortyot, hogy hangulatba jöjjünk. - Kiszálltunk
a kocsiból, és Tristan beterelt bennünket egy alacsony kőépületbe.
Odabenn nem volt semmi „ántivilágba” való cifraság: az egyetlen nagy, négyzet alakú meszelt teremben fekete tűzhely állt, abban fényes tűz lobogott, s vele szemben hosszú, magas hátú
pad nyúlt el. A tűzhely felett egyetlen hatalmas, időrágta, göcsörtös, füsttől fekete gerenda.
Odasiettünk a padhoz, amely mintegy védfalat kínált a kinti hideg ellen. Magunk voltunk az
ivóban. Bejött a kocsmáros hanyag öltözékben, zakó nélkül, gallértalan csíkos ingben, nadrágban; a
nadrágtartóját egy széles bőröv támogatta meg a derekán. Vidám kerek arca felderült Tristan láttán.
- Nahát, Mr. Farnon, hogy van?
- Soha jobban, Mr. Peacock, és maga?
- 173 -
- Jól, uram, nagyon jól. Nem panaszkodhatom. És megismerem a másik urat is. Járt már itt
nálam, ugye?
Akkor eszembe jutott. Egy napig végeztem tuberkulintesztelést a poultoni körzetben s miután órákig birkóztam fiatal jószágokkal a hegyi harasztoson, ide jöttem be fagyosan és kiéhezve,
hogy egyek valamit. A kocsmáros közönyösen, mindenféle hűhó nélkül fogadott, és azonnal ügyködni kezdett a serpenyőjével az öreg fekete tűzhelyen, miközben én ott ültem, és néztem az inge
hátát, a nadrágtartóját és a fényes bőrövet. Az ebéd elfoglalta a tűz melletti egész kerek tölgyfa asztalt: vastag szelet házi füstölésű sonka, amely lelógott a tányérról s amelynek kebelén két tojás fészkelt, egy frissen sült cipó, beleszúrva kés, egy tányér házi vaj, némi lekvár, hatalmas kancsó tea és
egy egész, kerek, hófehér, mintegy negyven centi magas Wensleydale sajt.
Emlékszem, hosszú ideig ettem hitetlenkedve, s befejezésül az egyik szelet lágy, finom ízesítésű sajtot tüntettem el a másik után. Az egész ebéd két shilling hat pennymbe került.
- Igen, Mr. Peacock, jártam itt, s ha valaha is éhezem egy magányos szigeten, arra a csodálatos ebédre gondolok, amit akkor adott.
A kocsmáros vállat vont.
- Nem vót az semmi különös, uram. Csak a szokásos. - De látszott, hogy örül.
- Mindez nagyszerű - mondta Tristan türelmetlenül -, de mi nem enni jöttünk, hanem inni, és
Mr. Peacocknak olyan csapolt söre van, hogy alig akad párja Yorkshire-ban. Kíváncsi vagyok a véleményedre, Jim. Lenne szíves két korsót és két kis korsót hozni, Mr. Peacock.
Észrevettem, hogy a lányokat meg sem kérdi, mit innának, de ők szemlátomást elégedetten
fogadták a rendelést. A kocsmáros kissé szuszogva jött vissza a pincéből. Magas, fehér zománckancsót hozott, amelyből vékony barna patakocskát töltött, nagy gyakorlattal váltogatva a magasságot,
míg minden pohárban fehér, habos felszínt nem produkált.
Tristan felemelte a korsóját, és néma tisztelettel nézte. Gondosan megszagolta, aztán ivott
egy kortyot, amelyet, állkapcsát sebesen fel-alá mozgatva, pár másodpercig a szájában tartott. Aztán
lenyelte, néhányszor nagy ünnepélyességgel megnyalta a száját, majd lehunyta a szemét, és nagyot
kortyolt. Sokáig ült lehunyt szemmel, s amikor felnézett, sugárzott róla az elragadtatás, mintha gyönyörű látomás jelent volna meg előtte.
- Élmény idejönni - suttogta. - Hordóban tartani a sört nagy szakértelmet kíván, de maga,
Mr. Peacock, valóságos művész.
A kocsmáros szerényen fejet hajtott, s Tristan tisztelgésre emelve poharát, könyökének
könnyed felfelé mozdításával fenékig kiitta.
A lányokból csodálkozó kis ó-ók törtek fel, de láttam, hogy rajtuk lévén a sor, nekik sem
okozott nehézséget felhajtani a sört. Némi erőfeszítéssel kiittam a korsómat, és a zománckancsó
megint azonnal működésbe lépett.
Mindig hátrányban voltam az olyan mester társaságában, mint Tristan, de ahogy telt az idő s
a kocsmáros újra meg újra lelátogatott a kancsójával a pincébe, a dolog könnyebbé vált. Sőt, jóval
később, mikor magabiztosan a nyolcadik korsómat ittam, eltűnődtem, hogy miért okozott nekem
valaha is nehézséget a nagy mennyiségű folyadék. Pedig könnyű, nyájas és vigasztaló. Tristannak
igaza van - ez kell nekem.
Nem értettem, hogy mostanáig miért nem fedeztem fel Connie-ban a legszebb nők egyikét,
akit valaha is láttam. Ott a kórház előtt az utcán csinosnak találtam, de nyilván gyenge volt a világítás, s azért nem vettem észre, milyen tökéletes a bőre, sem szemében a titokzatos zöldes mélységeket és csodálatos haját, amely arany és mély bronzvörös fényeket kapott a lobogó tűztől. És a nevető száját, fényes, szabályos fogát, kis rózsaszín nyelvét - szinte csak akkor hagyta abba a nevetést,
mikor a sörét itta. Minden, amit mondtam, szellemes volt, sőt csillogóan mulatságos, s Connie
egész idő alatt engem nézett, látható bámulattal kukucskálva rám a pohara felett. Mélységes magabiztosság fogott el.
Ahogy folyt a sör, az idő lelassult, s végül egy zökkenővel megállt, már nem volt sem múlt,
sem jövő, csak Connie arca és a meleg, gondtalan jelen.
Meglepődtem, mikor Tristan megrántotta a karomat. Elfelejtettem, hogy ott van, s amikor
összpontosítottam rá, ugyanaz történt, mint Connie-val - egy arc úszott test nélkül egy üres teremben. Csak az ő arca nagyon vörös, duzzadt és üveges tekintetű volt.
- 174 -
- Akarod látni az őrült karmestert? - mondta az arc.
Mélyen meghatódtam. Íme, újabb jele, mennyire törődik velem a barátom. Tristan számai
közül az őrült karmester utánzása volt a legkimerítőbb. Roppant energiabefektetést kívánt, s mivel
Tristan semmilyen formáját nem szokta meg a fizikai tevékenységnek, ez alaposan próbára tette. És
mégis, itt áll s kész magát feláldozni. Szirupos érzelmi hullám öntött el, s egy másodpercig azon
tűnődtem, nem volna-e illő könnyekre fakadni; ehelyett azonban megelégedtem azzal, hogy Tristan
kezét szorongassam.
- Ez a szívem vágya, drága barátom - mondtam. - Hálásan köszönöm a kedves figyelmet. És
hadd ragadjam meg az alkalmat, hogy megmondjam: nincs különb úriember Yorkshire-ban T.
Farnonnál.
A nagy vörös arc roppant ünnepélyessé vált.
- Megtisztelsz e szavakkal, öreg barátom.
- Szó sincs róla - motyogtam. - Akadozó mondataim képtelenek kifejezni, milyen nagy véleménnyel vagyok felőled.
- Túl kedves vagy - csuklott Tristan.
- Dehogy, dehogy. Kitün... kitüntetés... igen nagy kitüntetés téged ismerni.
- Köszönöm, köszönöm - bólogatott felém Tristan úgy tíz centiméterről. Mélységes odaadássál bámultunk egymás szemébe, és a párbeszéd soká folytatódhatott volna, ha nem szól közbe
Brenda.
- Hé, ha ti ketten meguntátok majd a cvikipuszizást, innék még egy sört.
Tristan hűvös pillantást vetett rá.
- Várnod kell néhány percig. Valamit meg kell csinálnom. - Felállt, megrázkódott, és méltósággal a terem közepére ment. Majd szembefordult a közönséggel, és látszott rajta a megszállottság.
Éreztem, hogy a mai kivételes előadás lesz.
Tristan felemelte a karját, és parancsolóan végigtekintett képzeletbeli zenekarán, egyetlen
tágas pillantásba befogva a vonósok tömött sorait, a fafúvósokat, rézfúvósokat és ütősöket. Aztán
vadul lecsapva karját, elindította a nyitányt. Ez most Rossini vagy talán Wagner, gondoltam, amint
dobálta a fejét, és ökölbe szorított kezével integetve behozta a hegedűket, vagy merő tekintettel és
reszkető, kinyújtott kézzel buzdította a trombitákat.
Valahol a zenemű közepe táján szokott belépni a téboly, s én lenyűgözve figyeltem, hogyan
kezd rángatózni az arca, vicsorogni a szája. A karmozdulatok egyre szakadozottabbá váltak, aztán
az egész testét rángatni kezdte a görcs. Szemlátomást közeledett a vég - Tristannak forgott a szeme,
haja az arcába lógott, s elvesztette uralmát a zene felett, amely dübörgött és hullámzott körülötte.
Hirtelen megmerevedett, karja az oldala mellé hullott, s ő maga a földre zuhant.
Magam is csatlakoztam a tapshoz és a nevetéshez, amikor észrevettem, hogy Tristan túl
nyugodtan fekszik. Fölébe hajoltam, s láttam, hogy beverte a fejét a pad nehéz tölgylábába, és csaknem eszméletlen. Az ápolónők hamar munkába fogtak. Brenda szakértelemmel feltámasztotta a fejét, Connie meg egy lavór meleg vízért és kendőért szaladt. Mire Tristan kinyitotta a szemét, már az
érzékeny daganatot borogatták a füle mögött. Mr. Peacock aggodalmasan imbolygott a háttérben.
- Nem esett baja? Segíthetek valamiben?
Tristan felült, és elgyengülten kortyolt a söréből. Nagyon sápadt volt.
- Mindjárt rendbe jövök. Közben maga azzal segíthet, hogy hoz egy búcsúpohárral, aztán el
kell mennünk a bálba.
A kocsmáros elsietett, és visszajött a színültig töltött zománcos kancsóval. Az utolsó korsó
csodálatos módon magához térítette Tristant. Hamarosan felállt. Aztán melegen kezet fogtunk Mr.
Peacockkal, és távoztunk. Az ivó világossága után úgy terült ránk a sötétség, mint egy takaró, és
botorkálva mentünk fel a meredek utcán, míg meg nem láttuk a füves dombon álló művelődési házat. Halvány fénysugarak szöktek ki az ablakfüggönyök résein, s hallottuk a zenét és a ritmikus dübörgést.
Egy vidám fiatal farmer vette át tőlünk a pénzt az ajtóban, s amikor beléptünk a terembe, elnyelt a táncolók sűrű tömege. A hely zsúfolásig tele volt merev, sötét öltönyt viselő fiatalemberekkel és tarka ruhás lányokkal, és mindenki boldogan izzadva ingott és forgott a zene hangjaira.
- 175 -
A terem egyik végében, alacsony dobogón négy zenész játszott inaszakadtáig - zongorán,
harmonikán, hegedűn és dobon. A másik végében több komótos, középkorú asszony állt egy bakra
rakott hosszú asztal mögött, őrködve a vastag sonkás, húsos szendvicsek, házi piték, tejeskancsók és
tejszínnel bőségesen leöntött rakottpiskóta-halmok felett.
A falak mentén legények álldogáltak a pár nélküli lányokat méregetve. Felismertem egy fiatal ügyfelünket.
- Hogy hívják ezt a táncot? - bömböltem túl a zajt.
- Éva-foxnak - hangzott a válasz.
Ezt nem ismertem, de azért magabiztosan nekiindultam Connie-val. Sok volt benne a forgás
és dobbantás, s amikor a férfiak lecsapták nehéz bakancsaikat a padlódeszkára, beleremegett a terem és meg lehetett süketülni a zajtól. Nagyon élveztem - éppen a csúcsponton voltam, és könnyedén forgattam Connie-t a sokadalomban. Halványan érzékeltem, hogy vállammal embereknek ütközöm, de bárhogy igyekeztem is, nem éreztem, hogy lábam érintené a padlót. A lebegés érzése gyönyörűséggel töltött el. Úgy döntöttem, hogy életemben ilyen boldog nem voltam.
Vagy fél tucat szám után farkaséhség támadt bennem, s Connie-val az ételes asztal felé lebegtem. Hatalmas szelet sonkás-tojásos pitét ettünk, s oly finom volt, hogy megismételtük. Aztán
egy kis piskóta következett, s megint belevetettük magunkat a nyüzsgésbe. Egy Szent Bernátkeringő felénél éreztem, hogy lábam megint érinti a padlót - meglehetősen nehezen és némileg csoszogva. Connie-t is nehéznek éreztem. Mintha a karjaimba rogyott volna.
Felnézett, nagyon fehér arccal.
- Kicsit furán érzem magam - bocsánat. - Ellépett mellőlem, és kóvályogva a női mosdó felé
igyekezett. Néhány perc múlva kijött, s arca már nem fehér volt, hanem zöld. Odabotorkált hozzám.
- Jó volna egy kis friss levegő. Vigyél ki.
Kivittem a sötétbe, s úgy éreztem, mintha egy hajó fedélzetére léptem volna: a talaj imbolygott, billegett a talpam alatt, és terpeszbe kellett állnom, hogy el ne dőljek. Connie karját fogva sietősen visszavonultam a ház falához, s nekitámasztottam a hátam. Ez nem sokat segített, mert a fal is
imbolygott. Hullámokban öntött el a hányinger. A sonkás-tojásos pitére gondoltam, és hangosan
felnyögtem.
Tátott szájjal kapkodva a csípős levegőt, felnéztem a tiszta, szigorú égboltra s a hold hideg
arca előtt elsodródó szakadozott felhőkre.
- Ó, istenem - nyöszörögtem az érzéketlen csillagok felé -, miért ittam olyan rohadt sok sört?
De vigyáznom kellett Connie-ra. Fél karral átfogtam.
- Gyere, jobb ha járunk egyet. - Vakon körözni kezdtünk az épület körül, s két-három körönként meg-megállva kifújtam magam, és vadul ráztam a fejem, hogy kitisztuljon az agyam.
De utunk cikcakkos volt, s elfeledkeztem arról, hogy az épület egy kis meredek dombon áll.
Egy pillanatig a semmin lépkedtünk, aztán hanyatt-homlok lebucskáztunk a sáros domboldalon.
Összevissza halomban álltunk meg odalenn a kövezett úton.
Békésen feküdtem, míg valami szánalmas nyöszörgést nem hallottam a közelből. Connie!
Alighanem legalábbis nyílt törés. De amikor felsegítettem, meglepő módon sértetlen volt, akárcsak
jómagam. A sok alkoholtól olyan lazák lettünk, mint a rongybabák, mikor leestünk.
Visszamentünk a házba, s megálltunk az ajtón belül. Connie-t nem lehetett felismerni: gyönyörű haja összevissza csimbókokban lógott az arca előtt, a tekintete üres volt, és sárfoltos arcán
lassan csorogtak le a könnyek. Az én öltönyömet összekente az agyag, s éreztem, hogy a fél arcomra is agyag kezd rászáradni. Szorosan egymás mellett álltunk, nyomorúságosan egymásnak támaszkodva az ajtóban. A táncolók alaktalan folttá mosódtak. Gyomrom kavargott és hánykolódott.
Ekkor valaki azt mondta:
- Jó estét.
Női hang volt, s nagyon közelről hallottam. Két alak nézett érdeklődve bennünket. Alighanem most léptek be az ajtón.
Vadul összpontosítottam, s néhány pillanatra felismerhetővé váltak. Helen volt, meg egy férfi. A férfi rózsaszín, frissen csutakolt arca; a fején oldalt simára fésült, fényes szőke haja illett a makulátlan angol felöltőhöz. Utálkozva meredt rám. Megint elúsztak a szemem elől, és csak Helen
hangját hallottam:
- 176 -
- Benéztünk egy pár percre, hogy lássuk, milyen a bál. Jól mulatnak?
Aztán váratlanul, megint tisztán láttam. Kedves mosolyával mosolygott, de szemében feszültség volt, mikor rólam Connie-ra, majd ismét rám tekintett. Nem tudtam megszólalni, csak néztem rá bambán, és a lármában és zűrzavarban csak nyugodt szépségét láttam. Egy pillanatig a világ
legtermészetesebb dolgának látszott, hogy átkaroljam, de elvetettem az ötletet, és helyette csak hülyén bólintottam.
- Hát akkor megyünk - mondta, s megint elmosolyodott. - Jó éjszakát.
A szőke férfi hűvösen bólintott, aztán kimentek.
58.
Úgy látszott, hogy rendjén visszajutok az útra. S ezért hálás voltam, mert reggel hétkor, mikor az alig derengő téli hajnal éppen csak kezdi megvilágítani a lápvidék keleti peremét, nem nagy
mulatság kiásni a kocsit a hóból.
Ez a keskeny, bekerítetlen út magas fennsíkot került meg, és elvitt néhány, még keskenyebb
dűlők végén fekvő magányos farmhoz. A korai híváshoz kifelé jövet - egy tehén méhbeli vérömlenye miatt nem havazott ugyan, de a szél egyre fokozódott, és hordta a dombtetőt hetek óta borító
fehér takaró felszínét. Fényszóróm megvilágította a kúszó hófúvásokat: csinos, kinyújtott ujjakat,
amelyek araszról araszra tapogatóztak keresztül a betoncsíkon.
Így szokott kezdődni az útelzáródás, s a farmon, miközben pituitrininjekciót adtam és bepakoltam a vérző méhnyakat egy darab tiszta lepedőbe, hallgattam az istállóajtót döngető szelet, és
azon tűnődtem, megnyerem-e a versenyt hazafelé.
Hazaúton a hófúvások már nem voltak csinosak, s fehér párnaként feküdtek keresztben az
úttesten; de kis kocsimnak sikerült átvágni rajtuk, olykor eszelősen cikcakkozva, kipörgő kerékkel,
s most már láttam a főutat pár száz méterre előttem, biztató feketén a halvány fényben.
De amarra balra, éppen egy szántóföldnyire volt a Cote House. Egy tinót kezeltem ott - fagyott répát evett -, és mára beszéltük meg a vizitet. Nem volt kedvem ide visszavergődni, ha elkerülhető, s az ablakban fényt láttam. A család már felébredt. Elfordultam, és behajtottam az udvarra.
A ház ajtaja kis tornác mélyén állt, s a szél behordta a havat, sima, félméteres halmot rakva a
gerendák mellé. Mikor átnyúltam fölötte, hogy bekopogjak, a halom teteje megremegett, aztán
emelkedni kezdett. Valami volt alatta, valami meglehetősen nagy. Kísérteties volt ott állni a félhomályban s nézni, amint kettéválik a hó, s előbukkan egy bundás test; valami vadon élő lény
kederedhetett ide meleget keresve - de nagyobb volt, mint egy róka vagy bármi más, ami eszembe
jutott.
Épp ekkor kinyílt az ajtó, s a konyhából kiáradt a fény. Peter Trenholm intett, hogy jöjjek
be, s a felesége rám mosolygott a kivilágított helyiségből. Vidám fiatal emberpár voltak.
- Ez mi? - nyögtem, s az állatra mutattam, amely élénken rázta le bundájáról a havat.
- Ez? - vigyorgott Peter. - Az öreg Tip.
- Tip? A kutyája? De mit keres a hóbuckában?
- Gondulom, befújta a hó. Itt szok aludni a háccsó ajtó előtt.
A farmerre bámultam.
- Azt akarja mondani, hogy itt alszik a szabadban minden éjjel?
- Igen, mindég. Télen, nyáron. De ne nézzen rám úgy, Mr. Herriot - ő maga akarja. A többi
kutyának van meleg ágya a tehénistállóban, de Tip nem állhatja. Most mán tizenöt éves, és kölyökkora óta itt alszik. Emlékszem, az apám, míg élt, minden módon megpróbálta rávenni, hogy benn
aluggyék, de hiába.
Ámulva néztem az öreg kutyát. Most már jobban láttam: nem a szokásos juhászkutyára formázott, nagyobb csontú volt, hosszabb szőrű, s olyan kirobbanó életerő sugárzott belőle, ami nem is
illett a tizenöt évéhez. Nehezen hitte el az ember, hogy van ezen a rideg felföldön élő állat, amelyik
szívesen alszik a szabadban - és szinte virul tőle. Alaposan meg kellett néznem, hogy magas korának bármilyen jelét felfedezzem. Látszott valami kis merevség a járásában, talán valami aszottság a
fején és a pofáján s persze az árulkodó lencsehomály a szeme mélyén. De az összbenyomás a töretlen kackiásság volt.
- 177 -
Lerázta az utolsó szem havat a bundájáról, peckesen odasétált a farmerhez, és rekedten párat
vakkantott. Peter Trenholm nevetett:
- Láttya, már indulna - rettentőn szeret dógozni.
Elindult az épületek felé, s én követtem, megmegbotolva a hó alatt vaskeményre fagyott barázdákban s lehajtva fejemet a metsző szél elől. Jólesett kinyitni az istállóajtót, és bemenekülni az
édes barommelegbe.
Meglehetősen vegyes állattársaság lakott a hosszú épületben. A tejelő tehenek foglalták el a
legnagyobb részt, de állt ott néhány üsző is, meg pár tinó, s végül egy szalmával vastagon almozott
üres állásban a többi kutya. A macskák is itt tartózkodtak, tehát melegnek kellett lennie. Egyetlen
állat sem tudja jobban felmérni a kényelmet a macskánál, s ezek most épp csak kilátszottak szőrös
labdaként a szalmából. Ők választották a legjobb helyet a fa választófal mentén, ahová átjött a nagy
állatok melege.
Tip magabiztosan végigsétált a kollégái - egy fiatal kan kutya, egy szuka meg három kamaszkorú kölyökkutya - között. Látni lehetett, hogy ő a főnök.
Az egyik tinó volt a betegem, s valamivel jobban nézett már ki. Mikor tegnap megvizsgáltam, a bendője (az első nagy gyomor) teljesen mozdulatlan és ingerszegény volt a fagyott répa túl
mohó fogyasztásától. A tinó kissé felfúvódott, és nyögött kínjában. De ma, amikor odanyomtam
fülemet a bal oldalára, normális bendőkorgást és mozgást hallottam a tegnapi halálos csend helyett.
Gyomormosásom nyilván életre csiklandozta, s úgy véltem, egy újabb mosás rendbe is hoz mindent. Csaknem szeretettel raktam össze egyik kedves s a haladás áradata által rég elsodort kezelési
módom alkotóelemeit: egy uncia formalint, fél font konyhasót, egy bögre fekete melaszt a hordóból, amelyet az ember a legtöbb tehénistállóban megtalált, s mindezt összekevertem egy vödörben
tíz liter meleg vízzel.
Beszorítottam a fa szájpecket a tinó szájába és becsatoltam a szarvak mögött, aztán, miközben Peter tartotta a fogantyúkat, lenyomtam a gyomorszondát a bendőbe, és bepumpáltam a keveréket. Mikor végeztem, a tinó meglepődve kinyitotta a szemét, és kezdett a hátsó lábaival evezni.
Megint meghallgattam az oldalát, s hallottam a gyomortartalom biztató bugyborékolását. Elégedetten mosolyogtam. Hatott. Mindig hatott.
Letöröltem a csövet, s hallottam közben a sistergést: Peter fivére végezte a reggeli fejést, s
indulásom előtt végigjött az istállón egy vödör tejjel, útban a hűtő felé. Mikor elhaladt a kutyák
mellett, beleöntött egy-két liter meleg tejet a táljukba, s Tip könnyedén odaballagott a reggelijéhez.
Miközben ivott, a fiatal kan kutya megpróbálta odaerőszakolni magát, de Tip hangtalanul odakapott, s alig hibázta el az orrát. Erre aztán másik tálat keresett. Észrevettem azonban, hogy az öreg
kutya nem tiltakozik, mikor a szuka és a kölykök csatlakoztak hozzá. A fekete és fehér és szürke és
cirmos macskák nyújtózkodva előkerültek a szalmából, és figyelmes körben közeledtek. Majd sorra
kerülnek ők is.
Mrs. Trenholm behívott egy csésze teára, s mire kijöttem, teljesen kivilágosodott. De az ég
terhes szürke volt, és a ház mellett néhány fa nekifeszítette csupasz ágait a szélnek, amely hosszú,
jeges rohamokban fújt végig a láp kihalt fehér mérföldjein. A yorkshire-iek azt nevezik „vékony
szélnek” vagy olykor „lusta szélnek”, ami nem körüljárja az embert, hanem egyenesen keresztülfúj
rajta. Úgy éreztem, hogy a világ legjobb helye odabenn van a konyhában, a fényes tűz mellett.
Legtöbben így éreztek volna, de az öreg Tip nem. Ide-oda ugrándozott, mialatt Peter megrakott egy lapos szekeret a külső pajtákban lakó fiatal marháknak szánt szénabálákkal, s amikor Peter
megrázta a gyeplőt, s az igásló elindult a mezőre, a kutya felugrott a kocsi hátuljára.
Bedobtam szerszámos dobozomat a csomagtartóba, és visszanéztem az öreg kutyára: megfeszített lábbal védekezett a zötyögés ellen, csóválta a farkát, és kihívóan ugatta a hideg világot. Magammal vittem Tip emlékét, aki lenézte az elpuhultságot; és az általa választott díszhelyen aludt gazdája ajtajánál.
Az ilyen apró esemény mindig felderítette a napomat, és szerencsére a munkám olyan, hogy
adódik ilyesmi. Néha nem is esemény - csak egy világító mondat.
Egyszer például egy tehenet vizsgáltam, miközben a szomszédját fejték. A fejő öregember
volt, és nehezen boldogult. Jó közel ült a tehénhez, sapkás fejét belenyomta az oldalába, a sajtárt jól
beszorította a térde közé, de a szék folyton imbolygott, ahogy a tehén fészkelődött és toporgott.
- 178 -
Kétszer felrúgta a sajtárt, s ráadásul még rákapott arra a kis tréfára, hogy bebalzsamozta a farkát
némi kiváltképp folyékony ürülékkel, és aztán arcon verte az öreget.
Az öreg végül is nem állta tovább. Talpra ugorva erőtlenül rávágott a tehén csontos hátára,
és nekikeseredetten felkiáltott:
- Nyughass már, te szaros vén leveshús!
Vagy amikor ki kellett mennem Luke Benson Hillom falubeli kis gazdaságába. Luke erőteljes, hatvan év körüli ember volt, és szokatlan módon mindig összeszorított foggal beszélt. A szó
szoros értelmében csak az ajka mozgatásával képezte a szavakat, s közben kimutatta négyzet alakú,
lószerű, szorosan összeharapott metszőfogait. Ettől a legegyszerűbb mondata is szenvedélyessé vált.
Beszéd közben vadul égett a szeme.
Társalgásának nagy része abból állt, hogy lesújtó megjegyzéseket tett Hillom többi lakójára.
Úgy látszott, hogy általában szívélyes utálatot táplál az egész emberi nemmel szemben. De furcsa
módon nagyon józan tárgyalópartnernek találtam, kétkedés nélkül elfogadta az állatainak betegségéről felállított diagnózisomat, és igyekezett barátságosnak mutatkozni azáltal, hogy ismételten
„Dzsemsz”'-nek szólított: összeszorított fogával ennyire tudta megközelíteni a nevem kiejtését.
Legvadabb gyűlöletét szomszédjának és kisbirtokos társának tartogatta, egy Gill nevű, sánta
kis embernek, akit Luke minden alkalommal barátságtalanul „mitugrász”-ként emlegetett. Hosszú
évek óta vad viszály dúlt közöttük, s én Luke-ot csak kétszer láttam mosolyogni - egyszer, mikor
Mr. Gill kocája elvetélt, máskor, mikor a boglyája leégett.
Nagy szenzáció volt, mikor Mr. Gill felesége megszökött azzal az emberrel, aki kefékkel
házalt a farmokon. Ilyesmi még sohasem történt Hillomban, és a falun a kéjes borzadály hulláma
söpört végig. Ez alighanem a csúcspontja Luke Benson életének, gondoltam, s amikor kimentem
hozzá, hogy egy üszőt kezeljek, arra számítottam, hogy ujjongó kedvében találom. De Luke csak
borongott.
Miközben megvizsgáltam és kezeltem a jószágát, egy szót sem szólt, hallgatott, és csak akkor szólalt meg, amikor bementem a konyhába kezet mosni.
Aggodalmasan hátrapillantott a feleségére, egy ösztövér, komor képű nőre, aki grafitporral
fényesítette a rostélyt.
- Hallotta, hogy annak a mitugrásznak megszökött a felesége? - kérdezte.
- Igen - feleltem. - Hallottam. - Kárörömre számítottam, de Luke furcsán feszélyezettnek látszott. Toporgott, míg meg nem töröltem a kezem, aztán rám meredt, és kivillantotta erős fogát.
- Mondok én magának valamit, Dzsemsz - csikorogta. - Bárcsak vóna, aki elvinné az ÉN
csoroszlyámat.
Aztán Bramleyéknak az a levele - az igazán örömet okozott. Manapság már nem találni
Bramleyékhoz hasonló embereket: a rádió, televízió, a gépkocsi elvitte a külső világot a legelszigeteltebb helyre is, így hát az egyszerű emberek, akikkel régen a magányos farmokon találkoztunk,
gyorsan olyanná válnak, mint a többi ember. Maradt persze még néhány öreg, akik ragaszkodnak
atyáik szokásaihoz -, s amikor valamelyikükkel találkozom, igyekszem ürügyet találni rá, hogy leüljek és beszélgessek velük, és hallgassam a régi yorkshire-i szavakat és kifejezéseket, amelyek csaknem eltűntek már.
De Bramleyék különlegesek voltak még a harmincas években is, mikor sok helyet még nem
ért el a haladás áradata. Négyen voltak: három fivér, valamennyi középkorú agglegény, s egy idősebb, ugyancsak vénlány nővér. Farmjuk a dombok egyik tágas, sekély horpadásában állt. Ha az
ember kiállt Drewburn falu ivója elé, éppen látta a Scar House régi zsindelyeit az árnyat adó fák felső ágai között, s nyáron oda lehetett kocsizni a földeken át a farmhoz. Megtettem néhányszor az
utat, s az üvegek a csomagtartóban csilingeltek és csörömpöltek, ahogy a kocsi a barázdákon és
huppanókon átbukdácsolt. A másik út éppen az ellenkező irányból vezetett Mr. Broom szérűskertjén át, s azután egy dűlőúton, amelyben olyan mélyek voltak a keréknyomok, hogy csak traktor tudott rajta elmenni.
Valójában tehát nem vezetett út a farmra, de ez nem zavarta Bramleyéket, mert a külső világ
nem nagyon csábította őket. Miss Bramley időnként piacnapon beutazott Darrowbyba élelmiszerért,
- 179 -
és Herbert, a középső fivér 1929 tavaszán bejött a városba fogat húzatni, de ettől eltekintve elégedetten megmaradtak otthonukban.
A Scar House-ba kimenni mindig megrázkódtatást jelentett, mert legalább két óra elveszett
általa a munkanapból. Kivéve a legnagyobb szárazságot, biztonságosabb volt otthagyni a kocsit Mr.
Broomnál, és gyalog megtenni az utat. Egyik februári este nyolc óra tájt a dűlőúton tocsogtam, s
éreztem, hogyan húzza le a sár a gumicsizmámat: egy kólikás lovat mentem megvizsgálni, s a zsebem teli volt mindazzal, amire szükségem lehet - arecalinnal, morfiumfiolákkal, egy üveg
Paraphyroxiával. Szemem félig lehunytam az állhatatosan permetező eső elleni védekezésül, de
vagy egy kilométerre láttam a ház fényeit a fák között pislogni.
Vagy húsz percig csúszkáltam a láthatatlan pocsolyákban, s nyitogattam sorra a rozzant,
madzaggal összekötött kapukat, míg végre eljutottam a farmudvarba, és odakanyarodtam a hátsó
ajtóhoz. Már-már kopogtattam, de aztán megállt kinyújtott kezem. A konyhaablakon néztem be, s a
petróleumlámpával homályosan megvilágított belső térben ott ültek Bramleyék egy sorban.
Nem a tűz köré csoportosultak, hanem összeszorultak egy magas hátú falócán, amely a túlsó
fal mentén állt. A legfurcsább tartásuknak csaknem teljes azonossága volt: mind a négyen összefonták a karjukat, álluk a mellükön nyugodott, lábukat előrenyújtották. A férfiak levetették nehéz bakancsukat, és harisnyában voltak, Miss Bramley azonban egy öreg posztópapucsot viselt.
A csoport különös mozdulatlanságától lenyűgözve bámultam. Nem aludtak, nem beszéltek,
nem olvastak, nem hallgatták a rádiót - hiszen nem is volt nekik -, csak ültek.
Még sohasem láttam embereket, akik csak ülnek, s néhány percig ott álltam, hogy lássam,
mozdulnak vagy csinálnak-e valamit, de semmi nem történt. Felmerült bennem, hogy ez valószínűleg a szokásos esték egyike: egész nap keményen dolgoztak, megvacsoráztak, s most csak üldögélnek lefekvésig.
Egy-két hónappal később a Bramleyk újabb váratlan sajátosságát fedeztem fel. A macskáikkal támadt bajuk. Tudtam, hogy szeretik a macskákat: olyan sok és annyiféle nyüzsgött mindenfelé,
s ült hideg napokon magabiztosan a kocsim motorháztetejére, a meleg helyet tévedhetetlenül megtaláló macskaösztönnel. De nem számítottam a család teljes kétségbeesésére, mikor a macskák pusztulni kezdtek. Miss Bramley csaknem mindennap megjelent a Skeldale House ajtajában, karján kosárban az újabb szerencsétlen beteggel - egy nyomorúságosan kuporgó macskával vagy néha néhány apró macskakölyökkel.
A macska bélgyulladásának kezelése még ma, a modern antibiotikumok széles skálájával is
hálátlan dolog, s én nem sokra mentem a szalicilátjaimmal és nem specifikus injekcióimmal. Megtettem, ami tőlem tellett. Még be is fogadtam és a rendelőben tartottam néhány macskát, hogy naponta többször kezelhessem, de a halálozási arány magas volt.
Bramleyék gyászba borultak, ahogy a macskáik fogyatkoztak. Bánatuk meglepett, mert a
legtöbb farmer csupán kártevők pusztítójának tekinti a macskát, semmi másnak. De amikor Miss
Bramley egy délelőtt újabb szállítmány maródival megérkezett, nagyon lehangolt állapotban volt.
Nézett rám a műtőasztal felett, s durva ujjai egyre csak markolászták a kosár fülét.
- Mindegyik meg fogja kapni? - kérdezte remegő hangon.
- Hát, nagyon fertőző, s úgy látszik, a legtöbb fiatal macskájuk meg fogja kapni.
Miss Bramley egy pillanatig küszködött magával, aztán álla remegni s egész arca leküzdhetetlenül rángatózni kezdett. Nem fakadt igazán sírva, de szeme megtelt könnyel, és néhány csepp
végigcsorgott arca ráncain. Tehetetlenül néztem, ahogy ott állt, s ősz hajfürtök bújtak ki rendetlenül
a hozzá nem illő fekete svájcisapka alól, amelyet mélyen a fülébe húzva viselt.
- Topsy kölykei miatt aggódom - zihálta végül. - Öten vannak, a legszebb kölykek.
Államat dörzsöltem. Sokat hallottam Topsyról, aki páratlan patkány- és egérfogó nemzetségből származott. Az utolsó kölykei úgy tízhetesek lehettek, s rettenetes csapás volna
Bramleyéknak, ha valami történne velük. De mi az ördögöt tehetnék? Akkor még nem volt védőoltás a betegség ellen - vagy várjunk csak, hátha mégis. Eszembe jutott, hogy a szóbeszéd szerint a
Burroughs Wellcome cég dolgozik rajta.
Széket húztam ki.
- Üljön le néhány percre, Miss Bramley. Telefonálok. - Hamarosan jelentkezett a Wellcome
laboratórium. Félig-meddig gunyoros válaszra számítottam. De kedvesek és segítőkészek voltak.
- 180 -
Biztató eredményeket értek el az új vakcinával, és örömmel adnak öt adagot, ha tájékoztatom őket
az eredményről.
Visszasiettem Miss Bramleyhez.
- Rendeltem valamit a macskakölykeiknek. Nem garantálhatok semmit, de nincs mit mást
tenni. Hozza be őket kedd reggel.
A vakcina pontosan megérkezett, s amíg beoltottam az apró jószágokat, Miss Bramley a
Topsy családfa erényeit taglalta.
- Nézze, mekkora fülük van. Látott már ennél nagyobbat macskakölykön?
Be kellett vallanom, hogy nem láttam. A fülek óriásiak, vitorlaszerűek voltak, s ettől az elragadó csinos kis pofák még kisebbnek látszottak.
Miss Bramley bólintott, és elégedetten mosolygott.
- Úgy ám, az ember mindég tuggya ebbül. Ez a biztos jele a jó egerésznek.
Az injekciót egy héttel később megismételtem. A kölykök még mindig egészségesnek látszottak.
- Ezzel végeztünk - mondtam. - Most várnunk kell. De ne felejtse, tudni akarom az eredményt, tehát kérem, feltétlenül értesítsen.
Hónapokon át nem hallottam Bramleyék felől, s csaknem elfeledkeztem a kis kísérletről,
mikor rábukkantam egy piszkos borítékra, amelyet a rendelő ajtaja alatt dugtak be. Az ígért jelentés
volt, s a maga módján példamutatóan tömör. Megadta az összes szükséges információt szószátyárság és cifraság nélkül.
Gondos, szálkás betűvetéssel egyszerűen ennyit mondott: „Tiztelt Uram, azok a kölkök mán
felnöt macskák. Tiszteletel R. Bramley.”
59.
Mikor megállítottam kocsimat a cigányok csoportja mellett, úgy éreztem, olyasmit látok,
amit fényképezőgéppel kellene megörökíteni. Ebben az útkanyarban széles volt a füves útpadka, s
öten guggoltak a tűz mellett: úgy néztem, az anya, az apa és három kislány. Mozdulatlanul kuporogtak, és tompán néztek a szállongó füstön át, miközben néhány hópihe lebegett át a színen lustán
megtelepedve a gyerekek kócos haján. Volt valami valóságon túli ebben a vad tablóban, s én mozdulatlanul ültem az ülésen, néztem ki az ablakon, elfeledvén, hogy miért vagyok itt. Aztán letekertem az ablakot, és megszólítottam a férfit.
- Maga Mr. Myatt? Úgy tudom, van egy beteg lova.
A férfi bólintott.
- Úgy van a. Ott áll.
Furcsa tájszólással beszélt, nem yorkshire-ivel. Felállt a tűz mellől, vékony, sötét bőrű, borotválatlan kis ember, s felém nyújtva valamit, odajött a kocsihoz. Egy tízshillinges bankjegy volt a
kezében, s én a becsületesség gesztusának vettem.
A cigányokat, akik időnként betévedtek Darrowbyba, mindig bizonyos mértékű gyanúval
fogadták. Myattéktól eltérően többnyire nyáron jöttek, hogy letáborozzanak a folyó mentén, és eladják a lovaikat, s egypárszor már becsaptak bennünket. Sokukat hívták Smithnek, s nemegyszer
megesett, hogy mire másnap visszamentünk, a beteg is, a tulajdonos is eltűnt. Így aztán Siegfried
utánam kiáltott, mikor ma reggel elindultam:
- Vedd el a lóvét, ha tudod. - De feleslegesen aggódott: Mr. Myatt tisztességes volt.
Kiszálltam a kocsiból, és követtem a füvön; elhaladtunk a rozoga, cifra lakókocsi s a kerekéhez kötött agárkorcs mellett, míg a kipányvázott lovakhoz nem jutottunk. Könnyű volt megtalálni
a betegemet, egy csinos, úgy tizenhárom markos, szép tiszta lábú és jóvérűnek látszó tarkát. Rossz
állapotban volt. A többi ló járkált a pányváján, és érdeklődéssel nézett bennünket, a tarka azonban
úgy állt, mintha kőből faragták volna.
Már messziről láttam, mi a baja. Csak az akut patairha-gyulladás váltja ki ezt a kuporgó tartást, s ahogy közelebb értem, láttam, hogy valószínűleg mind a négy lába beteg, mert hátsó lábát
egészen maga alá húzta, kétségbeesetten próbálva teljes súlyát a csánkjaira tenni.
Bedugtam a hőmérőt a végbelébe.
- 181 -
- Kapott külön élelmet, Mr. Myatt?
- Igen, beléevett abba a zsák zabba tennap este.
A kis ember rámutatott a nagy, félig üres zsákra a lakókocsi hátuljánál. Nehezen értettem
meg, de sikerült elmagyaráznia, hogy a lova elszabadult, és telefalta magát zabbal. Adott neki egy
adag ricinust, ricényusnak” mondta.
A hőmérő negyven fokot mutatott, s az állat pulzusa gyors és szaggatott volt. Végigtapogattam a sima, remegő patákat, s éreztem a rendellenes magas hőt, aztán a feszült pofát, a kitágult orrlyukakat és a rémült szemeket néztem. Bárki, aki átélt már egy köröm alatti gyulladást, sejtheti, milyen kínokon megy át a ló, ha a láb érzékeny lemezei begyulladnak, és lüktetnek a pata kemény fala
mentén.
- Meg tudja mozgatni? - kérdeztem.
Az ember megfogta a kötőféket, és húzta a lovat, de az meg sem mozdult.
Megfogtam a kötőfék másik oldalát.
- Gyerünk, mindig jobb, ha megmozdul.
Kettesben húztuk, Mrs. Myatt pedig rácsapott a ló farára. A ló néhányat lépett botorkálva, de
mintha izzott volna a talaj, nyögött, amikor letette a lábát. Másodperceken belül csánkjára ereszkedve megint gubbasztott.
- Úgy látszik, nem hajlandó. - Megfordultam, és visszamentem a kocsihoz. Meg kell tennem
minden tőlem telhetőt, hogy könnyítsek rajta, s mindenekelőtt ki kell hajtanom abból a rengeteg
zabból annyit, amennyit lehet. Előhalásztam az arecolinosüveget, s injekciót adtam a nyaki izomba,
aztán megmutattam a kis embernek, hogyan kössön kendőt a paták köré, és hogy majd hideg vízzel
áztatgassa, öntözgesse őket.
Utána hátraléptem, s megint a lovat figyeltem. Az arecolintól bőven nyáladzott, s megemelve a farkát, kiürítette a beleit; de fájdalma nem csökkent s nem is csökkenhetett, míg az a roppant
gyulladás nem enyhül - ha ugyan enyhül majd. Láttam olyan eseteket, amikor a vérsavó szivárogni
kezdett a pártából: ez pedig rendszerint a pata ledobását jelentette olykor a pusztulást.
Miközben e borús gondolatokat forgattam, a három kislány odament a lóhoz. A legnagyobb
átölelte a nyakát és a lapockájának támasztotta a fejét, a másik kettő meg reszkető oldalát simogatta.
Nem sírtak, kifejezéstelen tekintetük nem változott, de a ló látnivalóan sokat jelentett nekik.
Indulás előtt átadtam egy üveg aconite-tinktúrakeveréket.
- Adjon ebből egy adagot négyóránként, Mr. Myatt, és ne mulasszon el hideg vizet önteni a
lábára. Holnap reggel kijövök, és megnézem.
Becsuktam a kocsi ajtaját, és újra kinéztem az ablakon a lassan felszálló füstre, a sodródó
hópelyhekre és a három fésületlen, rongyos ruhájú gyerekre, akik még mindig a lovat simogatták.
- Szóval megkaptad a lóvét, James - mondta Siegfried ebédnél, és hanyagul belenyomta a
tízshillinges bankót dagadó zsebébe. - Mi volt a baj?
- Ilyen csúnya patairha-gyulladást még nem láttam. Meg se tudtuk mozdítani a lovat, és
szörnyen szenved. Megcsináltam a szokásost, de nem hinném, hogy ez elegendő lenne.
- Szóval, nem valami derűs kilátások?
- Nagyon sötétek. Még ha túljut is az akut állapoton, fogadni mernék, hogy deformálódik a
lába. Vájatos pata, lesüllyedt talp, minden, ami belefér. És pompás kis ló, egy csinos tarka. Bár tehetnék még valamit.
Siegfried lefűrészelt két vastag szelet hideg birkahúst, és a tányéromra rakta. Töprengve nézett egy pillanatig.
- Kicsit zaklatott vagy, mióta visszajöttél. Tudom, hogy ezek ronda ügyek, de kár gyötrődni.
- Nem gyötrődöm igazán, de nem tudom elfelejteni. Talán az emberek, a Myatték okából.
Ilyenekkel még nem találkoztam. Nem e világiak voltak. És az a három rongyos kislány odavan a
lóért. Nagyon nehezen veszik majd.
Miközben Siegfried a birkahúst rágta, láttam szemében az ismerős villanást: olyankor jelentkezett, amikor valami lovakkal kapcsolatosról esett szó. Tudtam, hogy ő maga nem erőltetné, de
várja, hogy én tegyem meg az első lépést. Meg is tettem.
- Szeretném, ha kijönnél velem, és te is megnéznéd. Talán tudnál javasolni valamit. Elképzelhető ez?
- 182 -
Siegfried letette a kését és villáját, és pár pillanatig maga elé meredt, aztán hozzám fordult.
- Tudod, James, talán elképzelhető. Ez nyilván ronda eset, és a rendes gyógyszerek nem
fognak használni. Valami mást kell előkaparnunk, s nekem támadt egy ötletem. De van egy bibije. Görbén rám mosolygott. - Lehet, hogy neked nem fog tetszeni.
- Ne törődj velem - mondtam. - Te vagy a lovas ember. Ha segíteni tudsz ezen a lovon, én
nem bánom, mit csinálsz.
- Helyes, akkor edd meg az ebédet, és együtt akcióba lépünk. - Befejeztük az evést, s Siegfried átvezetett a műszerszobába. Meglepődtem, mikor kinyitotta a szekrényt, amelyben az öreg Mr.
Grant műszereit tartotta. Az afféle múzeum volt.
Mikor Siegfried megvette a praxist az öreg állatorvostól, aki a nyolcvanas éveiben még dolgozott, vele kapta ezeket a műszereket, s most ott feküdtek sorban, használaton kívül, de háborítatlanul. Ésszerű lett volna kidobni őket, de talán Siegfried is úgy tekintett rájuk, mint én. A csillogó,
furcsa formájú szikéket tartalmazó fényezett fadobozok, a szétmálló gumijú, rézcsatlakozójú beöntéspumpák és csövek, a régi bélyegzővasak hat évtized küzdelmeinek néma tanúi voltak. Gyakran
kinyitottam a szekrény ajtaját, és igyekeztem elképzelni az öregembert, amint ugyanolyan problémákkal küszködik, mint én, ugyanazokat a keskeny utakat járja, mint én. Teljesen egyedül csinálta
hatvan éven át. Én éppen csak elkezdtem, de már tudtam valamit a diadalokról és a bukásokról, a
töprengésről és az aggodalomról, a reményekről és a csalódásokról - és a kemény munkáról.
Egyébként is, Mr. Grant már meghalt, eltávozott közülünk, s magával vitte mindazt a szakértelmet
és tudást, amit én szívósan igyekeztem összegyűjteni.
Siegfried hátranyúlt a szekrénybe, és kihúzott egy hosszú, lapos dobozt. Lefújta a port a
bőrborításról, és óvatosan kinyitotta a kapcsot. Benn a kirojtozódott bársonyágyon érvágó lándzsa
csillogott egy kerek, fényezett ólmosbot mellett.
Álmélkodva néztem munkaadómra.
- Hát eret vágsz rajta?
- Igen, fiam, visszaviszlek a középkorba. - Döbbent arcomra nézett, és karomra tette a kezét.
- De ne kezdj el fejbe verni az érvágás ellen szóló összes tudományos érvvel. Nekem nincsenek határozott nézeteim egyik irányba sem.
- De csináltad már? Sose láttam, hogy ezt a készletet használtad volna.
- Csináltam. És láttam utána egy-két furcsa dolgot. - Siegfried elfordult, mint aki nem akar
tovább tárgyalni. Alaposan letisztogatta az érvágót, és belepottyantotta a sterilizálóba. Aztán kifejezéstelen arccal hallgatta a forró víz sziszegését.
A cigányok akkor is a tűz mellett kuporogtak, mikor odaértünk, és Mr. Myatt, érezve, hogy
erősítés érkezett, felkászálódott, és egy újabb tízshillingessel a kezében odacsoszogott.
Siegfried félretolta a pénzt.
- Lássuk, mire megyünk, Mr. Myatt - dörmögte. Átvágott a füvön a lóhoz, amely még mindig gyötrelmesen kuporogva remegett. Állapota nem javult, sőt a szeme még vadabbul meredt előre,
s hallottam a kis nyögéseket, mikor óvatosan egyik lábáról a másikra helyezte súlyát.
Siegfried halkan megszólalt, anélkül hogy rám nézett volna:
- Szegény pára. Nem túloztál, James. Légy szíves, hozd ide azt a dobozt a kocsiból.
Mikor visszaértem, éppen fojtókötést rakott a ló nyaka tövére.
- Húzd meg szorosan - mondta. Ahogy a nyaki véna feszesen kidagadt barázdájában, gyorsan lenyírt és fertőtlenített egy kis területet, és egy kis helyi érzéstelenítést alkalmazott. Végül kinyitotta a régi bőrborítású dobozt, és elővette a steril gézbe csavart érvágót.
Aztán mintha minden egyszerre történt volna. Siegfried rátette az érvágó kis pengéjét a kidagadó érre, és habozás nélkül, magabiztosan ráütött a bottal. Azonnal riasztó vérzuhatag szökellt ki
a lyukból, és sötét tavat formált a füvön. Mr. Myattnak elakadt a lélegzete, s a kislányok hirtelen
csivitelni kezdtek. Tudtam, mit éreznek. Sőt magam is azon tűnődtem, meddig bírja lábon a ló ezt a
roppant vérveszteséget.
Siegfried azonban, úgy látszik, kevesellte a kifolyó vért, mert zsebéből egy másik botot vett
elő, benyomta a ló szájába, és mozgatni kezdte az állkapcsokat. Ahogy az állat összecsappintotta a
fogait, a vér még vadabbul ömlött.
Mikor legalább három-négy liter kifolyt, Siegfried elegendőnek találta.
- 183 -
- Lazíts a kötélen, James! - kiáltotta, aztán vékony fonállal gyorsan bevarrta a nyaki sebet.
Majd odább-ballagott a füvön, és átnézett az út menti kőfal kapuján.
- Gondoltam - kiáltotta. - Van egy kis csermely ezen a mezőn. Oda kell vinnünk. Mindenki
segítsen!
Szemlátomást élvezte a helyzetet, és jelenléte a szokott módon hatott. Myattékat hirtelen
tettvágy fogta el, és céltalanul összevissza kezdtek szaladgálni, össze-összeütközve egymással.
Bennem erős feszültség és tettrekészség támadt, s most először még mintha a ló is felfigyelt volna a
környezetére.
Az öt cigány a kötőféket húzta, Siegfried meg én a ló combja alatt összefontuk a karunkat,
mindenki biztató kiáltásokat hallatott, s végre a ló elindult előre. Keservesen ugyan, de egyre csak
ment - át a kapun, keresztül a mezőn oda, ahol a sekély patakocska folydogált a sás között. Számottevő part nem volt, így hát könnyen betoltuk a lovat a víz közepére. Ahogy ott állt, s a jéghideg víz
a gyulladt patái körül fodrozódott, mintha szemében felderengett volna, hogy a dolgok végre jobbra
fordulnak.
- Itt kell állnia egy óra hosszat - mondta Siegfried. - Aztán megjártatják a mezőn. Aztán
megint egy óra a patakban. Ahogy javul az állapota, egyre többet mozgathatják, de vissza kell jönnie a vízbe. Sok munka vár itt valakire, ki fogja elvégezni?
A három kislány félénken köré sereglett, és tágra nyílt szemmel felnézett az arcába. Siegfried nevetett.
- Szóval ti hárman vállaljátok a munkát? Rendben van, elmondom, mit kell tennetek.
Kihúzta a mentacukorkás zacskót, amely mindig jelen volt változatos tartalmú zsebpoggyászában, s én felkészültem a hosszú várakozásra. Láttam már működésben farmbeli gyerekekkel, s
amikor előkerült a zacskó cukorka, minden más abbamaradt. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor
Siegfried nem sietett.
A kislányok ünnepélyesen vettek egy-egy cukorkát, aztán Siegfried a sarkára guggolt, és
úgy szólt hozzájuk, mint professzor az osztályához. Hamarosan felmelegedtek, és maguk is közbevetettek egy-egy szót. A legkisebb alig érthető beszámolót tartott a ló nevezetes csikókori tetteiről,
és Siegfried időnként komolyan bólogatva, feszülten figyelt. Az idő nem számított.
Szavai nyilván célba találtak, mert a következő napokban, valahányszor elmentem a cigánytábor mellett, láttam a három vad kis alakot, amint vagy a patakban álló ló körül csoportosulnak,
vagy hosszú száron húzkodják körbe a mezőn. Nem kellett beleavatkoznom - láttam, hogy egyre
javul.
Úgy egy hét múlva láttam Myattékat, amint elindultak Darrowbyból: a vörös lakókocsi átimbolygott a piactéren, elöl Mr. Myatt ült fekete bársonysapkában, mellette a felesége. A lakókocsi
különböző részeihez kötve kocogott a lócsalád, s egészen hátul a tarka: talán kicsit mereven, de
azért egészen jól lépkedett. Rendbe fog jönni.
A kislányok a hátsó ajtón néztek ki, s amikor észrevettek, integettem. Mosolytalanul néztek
vissza rám, míg csaknem befordultak már a sarkon a Hallgate-be, akkor egyikük félénken felemelte
a kezét. A többiek követték példáját, s lelkesen integetve tűntek el a szemem elől.
Beballagtam a Hajcsárba, és elgondolkodva a sarokba vittem egy kis korsó sört. Igaz, Siegfried végrehajtotta a mutatványt, de én nem tudtam, mire véljem, mert az állatorvosi gyakorlatban
nehéz határozott végkövetkeztetéseket felállítani, még látványos eredmények után is. Csak képzeltem, vagy csakugyan megkönnyebbült a ló szinte azonnal az érvágás után? Nem tudtuk volna anélkül megmozdítani?
Igazán az a helyes eljárás ilyen esetben, ha lyukat ütünk a nyaki érbe, és kiengedünk vagy
egy vödörre valót a drága folyadékból? Még ma sem tudom a választ, mert magam sohasem mertem
megpróbálni.
60.
- Szeretném, ha Mr. Herriot megvizsgálná a kutyámat.
Igencsak ismerősek voltak a váróból behallatszó szavak, de engem a hang állított meg siettemben az ajtó előtt.
- 184 -
Képtelenség, persze hogy az, de mintha Helen hangja lett volna. Lábujjhegyen visszalopakodtam, és habozás nélkül bekukucskáltam az ajtó repedésén. Tristan ott állt, s nézett le valakire,
aki kiesett a látószögemből. Csak a türelmes juhászkutya fején nyugvó kezet, a tweedszoknya szegélyét és két selyemharisnyás lábat láttam.
Szép lábak voltak - nem vékonyak -, s könnyen tartozhattak olyan nagydarab lányhoz, mint
Helen. Töprengésemnek az vetett véget, hogy egy fej lehajolt a kutyához, s beszélt hozzá, és én
premier plánban láttam profilban a kis, egyenes orrot és a tejfehér arcba hulló, sötét hajat.
Még mindig ábrándosan kukucskáltam, mikor Tristan kipattant a szobából, és összeütközött
velem. Elfojtott káromkodással megragadta a karomat, és végigvonszolt a folyosón a gyógyszerszobába. Becsukta az ajtót, és rekedten azt suttogta:
- Ő az! Az Alderson lány! És téged akar látni! Nem Siegfriedet, nem engem, hanem téged,
magát Mr. Herriotot!
Tágra nyílt szemmel nézett egy darabig, aztán, ahogy ott álltam habozva, kinyitotta az ajtót,
és ki akart tolni a folyosóra.
- Mi a fenére vársz? - sziszegte.
- Hát, egy kicsit kínos, nem gondolod? Azután, ami a bálon történt. Mikor utoljára látott,
szép kis látvány voltam - olyan mólés, hogy még beszélni sem tudtam.
Tristan a homlokára csapott.
- Az isten szerelmére, te a részleteken rágódsz? Azt mondta, veled akar beszélni - mit akarsz
még? Gyerünk, menj be.
Tétován csoszogva elindultam, mikor felemelte a kezét:
- Egy pillanat. Várj! - Elügetett, és pár pillanat múlva kezében fehér köpennyel tért vissza.
- Most jött a mosásból - mondta, miközben belebújtatta karomat a keményített ujjakba. Remekül nézel ki benne, Jim - a makulátlan fiatal állatorvos.
Ellenkezés nélkül tűrtem, hogy begomboljon a ruhadarabba, de félrelöktem a kezét, mikor a
nyakkendőmet akarta megigazítani. Elindultam, Tristan egy utolsó bátorító intéssel a hátsó lépcső
felé vette útját.
Nem adtam magamnak időt gondolkodni, hanem egyenesen bevonultam a váróba. Helen
felnézett, és mosolygott. A megszokott mosolyával. Semmi sem bujkált mögötte. Ugyanolyan barátságos, egyenletes mosoly volt, mint első találkozásunkkor.
Néhány pillanatig némán álltunk egymással szemben, s hogy én nem szóltam semmit, Helen
a kutyára nézett.
- Most Dannek van valami baja - mondta. - Ő a juhászkutyánk, de annyira szeretjük, hogy
olyan, mint egy családtag.
A kutya neve hallatára lázasan csóválta a farkát, de felnyüszített, mikor elindult felém. Lehajoltam, és megveregettem a fejét.
- Látom, magasban tartja az egyik hátsó lábát.
- Igen. Átugrott reggel egy kerítésen, s azóta ilyen. Azt hiszem, komoly dolog - nem tud ráállni arra a lábára.
- Rendben van, hozza be a másik szobába, ott megnézem. De vezesse előttem, kérem, hadd
lássam, hogyan megy.
Kinyitottam az ajtót, s Helen előttem ment be a kutyával. Az első pár méteren azt figyeltem,
hogyan jár Helen, de a folyosó hosszú volt, s mire a második fordulóhoz értünk, sikerült figyelmemet a betegre irányítani.
És istennek hála, csípőficama volt. Arra utalt a láb rövidülése s az, ahogy a teste alatt vonszolta, mancsával éppencsak érintve a talajt.
Vegyes érzések töltöttek el. Ez ugyan súlyos sérülés, viszont alighanem gyorsan helyre tudom rakni, s közben jó benyomást keltek. Mert rövid pályafutásom alatt azt tapasztaltam, hogy a
praxis egyik leglátványosabb művelete a kificamodott csípő helyre rakása. Lehet, hogy eddig szerencsém volt, de abban a néhány esetben sikerült egy-egy riasztóan sánta állatot mintegy varázsütésre egészségessé változtatnom.
- 185 -
A műtőben feltettem Dant az asztalra. Mozdulatlanul állt, mialatt a csípőjét vizsgáltam.
Semmi kétség - az ízület feje hátra és felfelé kimozdult: világosan ki tudtam tapintani a hüvelykujjammal.
A kutya csak egyszer nézett hátra - mikor óvatosan megpróbáltam behajlítani a lábát -, de
mindjárt visszafordult, és eltökélten előrebámult. Száját kicsit nyitva tartotta, s idegesen lihegett, de
mint annyi nyugodt állat, ő is beletörődött a sorsába, mihelyt a műtőasztalra került. Az a benyomásom támadt, hogy akkor sem csinálna nagy hajcihőt, ha a fejét kezdeném levágni.
- Kedves, jámbor kutya - mondtam. - És jó formájú.
Helen megveregette a kutya szép fejét, amelyen széles fehér pihecsík húzódott végig; a kutya lassan csóválta jobbra-balra a farkát.
- Igen - mondta. - A család kedvence is, meg munkakutya is. Remélem, nem esett nagy baja.
- Kificamodott a csípője. Csúnya ügy, de egy kis szerencsével vissza tudom rakni.
- És ha nem sikerül?
- Akkor egy álforgót kell kialakítania. Heteken át nagyon sántítana, és az egyik lába valószínűleg mindig rövidebb maradna.
- Ó, istenem, azt nem szeretném - mondta Helen. - Gondolja, hogy rendbe jön?
Néztem a jámbor állatot, amely még mindig állhatatosan maga elé meredt.
- Azt hiszem, jók az esélyei. Főképp azért, mert nem várt napokig, míg behozta. Az ilyesmit
legjobb minél hamarabb rendbe hozni.
- Akkor jó. Mikor kezd hozzá?
- Most mindjárt. - Odamentem az ajtóhoz. - Kiáltok Tristannak. Ehhez két ember kell.
- Én nem segíthetek? - kérdezte Helen. - Nagyon szeretnék, ha nincs kifogása ellene.
Kétkedve néztem rá:
- Hát nem is tudom. Lehet, hogy nem szívesen játszik kötélhúzást úgy, hogy Dan lesz a kötél. Persze elaltatom, de azért rendszerint sok húzkodással jár a dolog.
Helen nevetett.
- Ó, én erős vagyok. És nem vagyok kényes. Hozzászoktam az állatokhoz, és szívesen foglalkozom velük.
- Rendben van. - mondtam. - Vegye fel azt a tartalék köpenyt, és lássunk hozzá.
A kutyának a szeme sem rebbent, mikor beleszúrtam a vénába a tűt, s ahogy belefolyt a
Nembutal, feje lassan Helen karjára hanyatlott, és támasztó lába megcsúszott az asztal sima tetején.
Hamarosan öntudatát vesztve elfeküdt az oldalán.
A tűt benn hagytam a vénában, s néztem az alvó állatot.
- Lehet, hogy még adnom kell egy kicsit. Mélyen kell aludniuk, hogy az izomellenállás
megszűnjön.
Még egy köbcenti, s Dan olyan laza volt, mint egy rongybaba. Megfogtam a sérült lábat, és
átszóltam az asztalon.
- Fonja össze a kezét a combja alatt, és tartsa meg, amikor húzom. Rendben? Akkor kezdjük.
Meglepően nagy erő kell hozzá, hogy egy kiugrott combcsontot áthúzzon az ember a combcsonti fejet befogadó ízületi mélyedés peremén. Jobb kezemmel egyenletesen húztam, s közben bal
kézzel nyomtam a combcsont fejét. Helen jól végezte a munkáját, hátrafeszült a húzással szemben,
s az ajkait kicsit előrecsücsörítette a nagy koncentrációban.
Gondolom, van ennek a műveletnek valamilyen tökéletes módszere, amely első próbálkozásra eredményes - de én soha nem tudtam rájönni. A sikert mindig meglehetősen hosszú próbálkozások után értem el, akárcsak ma. A lógó lábat mindenféle szögbe fordítottam, csavartam, s igyekeztem nem gondolni rá, hogy mi lesz, ha éppen ezt nem tudom helyre rakni. Éppen azon tűnődtem,
hogy mit gondolhat Helen - aki elszántan tartotta a kutya másik végét erről a birkózómérkőzésről,
mikor meghallottam a tompa kattanást. Édes, várva várt hang volt.
Egyszer-kétszer meghajlítottam a csípőízületet. Semmi ellenállást nem éreztem. A forgó
megint pontosan ült a helyén.
- Kész - mondtam. - Remélem, ott is marad - ezért kell drukkolnunk. Megesik, hogy némelyik megint kiugrik, de úgy érzem, ezzel nem lesz baj.
Helen végigsimította az alvó kutya selymes fülét és nyakát.
- 186 -
- Szegény, öreg Dan. Nem ugrott volna át reggel a kerítésen, ha tudja, hogy mi vár rá.
Mennyi időbe telik, míg magához tér?
- Egész nap aludni fog. És szeretném, ha mellette lenne, mikor este felébred, hogy támogassa, mert ha elesik, megint kificamíthatja a lábát. Talán telefonálhatna. Szeretném tudni, hogy alakul
a dolog.
Karomba vettem Dant, és súlyától imbolyogva végigvittem a folyosón, mikor Mrs. Hall
szembejött velem. Tálcán két csészét hozott.
- Éppen teáztam, Mr. Herriot. Gondoltam, maga meg a fiatal hölgy szívesen megiszik egy
csészével.
Fürkészve néztem rá. Szokatlan dolog. Lehetséges, hogy betársult Tristanhoz a Cupidószerepben? De a széles, sötét bőrű arc érzéketlen volt, mint mindig. Nem árult el semmit.
- Nagyon szépen köszönöm, Mrs. Hall. Előbb lerakom kinn a kutyát. - Kimentem, és letettem Dant Helen kocsijának hátsó ülésére: csak a szeme és az orra látszott ki a takaró alól, és láthatóan meg volt békülve a világgal.
Helen már csészével az ölében ült, s nekem eszembe jutott az a másik alkalom, mikor teát ittam ebben a szobában egy lánnyal. Aznap, mikor megérkeztem Darrowbyba. Siegfried híveinek
egyike volt, s kétségkívül a legszívósabb.
Ez most annyira más volt. Míg a műtőben küszködtünk, módomban állt Helent közelről figyelni, s felfedeztem, hogy a szája határozottan fölfelé ível a két sarkánál, mintha mosolyogni készülne vagy éppen mosolygott volna. Azt is, hogy szemének meleg mélykékje a szépen ívelt szemöldökök alatt szédítő szövetséget alkot hajának pompás barna-fekete színével.
Most nem akadozott a beszélgetés. Talán mert hazai pályán voltam - alkalmasint sohasem
engedtem fel teljesen, ha nem volt kéznél egy beteg állat, de akárhogy is, most erőfeszítés nélkül
csevegtem, éppúgy, mint fenn a dombon, mikor először találkoztunk.
Mrs. Hall teáskannája kiürült, az utolsó keksz is eltűnt, mielőtt kikísértem volna Helent, s elindultam körutamra.
Ugyanilyen könnyed magabiztosság töltött el, mikor este meghallottam hangját a telefonban.
- Dan felébredt és járkál - mondta. - Kicsit dülöngél még, de a lába teljesen meggyógyult.
- Nagyszerű, akkor túljutott az első szakaszon. Azt hiszem, minden rendben lesz.
A vonal másik végén csend volt, aztán:
- Köszönöm, hogy segített. Nagyon aggódtunk miatta, főképp az öcsém és a húgom. Nagyon
hálásak vagyunk.
- Ugyan már, örülök, hogy segíthettem. Remek kutya. - Haboztam egy pillanatig - most van
itt az ideje. - Emlékszik, hogy ma beszéltünk Skóciáról? Ma délután elmentem a Plaza előtt, és láttam, hogy a Hebridákról játszanak egy filmet. Gondoltam, talán... eszembe jutott, hogy esetleg...
eljönne, és megnézné velem.
Megint csend, a szívem gyorsan dobogott.
- Jó - mondta Helen. - Igen, nagyon szívesen.
- Mikor? Péntek este? Köszönöm szépen - a viszontlátásra.
Remegő kézzel tettem le a kagylót. Miért csinálok ekkora ügyet mindebből? De annyi baj
legyen - újból a pályán vagyok.
61.
A reuma szörnyű betegsége a kutyáknak. Embereknél is fájdalmas, de egy heveny roham
rémült, vonító mozdulatlanságba taszít egy másképpen egészséges kutyát.
A nagyon izmos állatok szenvednek tőle leginkább, s én nagyon óvatosan tapogattam az ujjammal a kis staffordshire bullterrier duzzadó tricepszét és farizmát. Rendes körülmények között
kemény kis legény volt, bátor és barátságos, és magasra szökellve igyekezett az embereket képen
nyalni; de ma mereven, reszketve állt, és szorongva nézett maga elé. Ha valamicskét is elfordította a
fejét, kínjában élesen felvonított.
Szerencsére ezen lehetett segíteni, éspedig gyorsan. Felszívtam a Novalgint a fecskendőbe,
és gyorsan beadtam. A kis kutya, aki nem törődött semmivel, csak a reuma késéles döféseivel, meg
- 187 -
sem mozdult a tűszúrástól. Kiszámoltam néhány szaliciltablettát egy dobozba, fedelére ráírtam az
adagolást, és átadtam a dobozt a tulajdonosnak.
- Adjon be neki egyet, mihelyt az injekció könnyített rajta, Mr. Tavener. Aztán ismételje
meg négy óra múlva. Biztosra veszem, hogy addigra sokkal jobban lesz.
Mrs. Tavener elkapta a dobozt, miközben férje az utasítást olvasta.
- Hadd látom - kaffantotta. - Mert persze nekem kell majd csinálnom.
Mindig így ment, mióta először léptem be a szép házba, amelynek teraszos kertje leért a folyóig. Az asszony szüntelenül piszkálta férjét, míg az fogta a kutyát. Ha a kutya felvonított, ő kiabálni kezdett:
- Az istenért, Henry, ne markold úgy azt a szegény jószágot, fáj neki! - Hol ezért, hol azért
szalajtotta el, s amikor kiment a szobából, azt mondta:
- Tudja, ennek mind a férjem az oka. Hagyja, hogy a kutya ússzon a folyóban. Tudtam, hogy
ez lesz a vége.
Feleidőben bejött a lányuk, Julia, és az első pillanattól fogva kitűnt, hogy anyuka mellett áll.
Bőséges „Mit csinálsz, apu?” és „Az istenért, apu!” felkiáltással segített be, és általában sikeresen
kitöltötte a szüneteket, amikor anyja nem működött teljes hangerővel.
Tavenerék az ötvenes éveikben jártak. A férfi nagydarab, pirospozsgás, jóképű férfi volt, aki
milliókat keresett a tyneside-i hajóműhelyekben, mielőtt kivonult volna a füstből erre a szép lakóhelyre. Első pillanattól fogva kedveltem: kemény milliomosra számítottam, s találtam egy melegszívű, barátságos, furcsán sebezhető embert, aki szemlátomást halálra aggódott a kutyájáért.
Mrs. Tavenerrel szemben, még mindig feltűnő szépsége ellenére, fenntartásokkal éltem.
Mosolya mesterkélt volt, s a szeme kékjéből túl sok acélosság villant ki. Mintha nem annyira a kutyája érdekelte volna, hanem az, hogy a férjét ostorozza vele.
Julia, anyja méretarányosan csökkentett mása, az elkényeztetett gyerek unalmával kóválygott a szobában; üres tekintettel nézett a kutyára vagy énrám, érdeklődés nélkül kibámult az ablakon
a sima pázsitra, a teniszpályára, a folyó sötét csíkjára a fák alatt.
Utoljára még biztatóan megveregettem a terrier fejét, s térdeltemből felálltam. Miközben eltettem a fecskendőt, Tavener elkapta a karomat.
- Köszönjük, Mr. Herriot. Nagyon hálásak vagyunk, hogy eloszlatta aggodalmainkat. Meg
kell mondanom, azt hittem, eljött az öreg fiú végórája, mikor vonyítani kezdett. Hadd kínáljam meg
egy itallal, mielőtt elmenne.
Keze remegett a karomon, míg ezt mondta. A remegést észrevettem már akkor is, amikor a
kutya fejét tartotta, s azon tűnődtem, Parkinson-kór-e, vagy az idegek, vagy az alkohol. Annyi bizonyos, hogy jókora adag whiskyt töltött a poharába, de mikor megbillentette az üveget, kezét még
erősebb remegés fogta el, és kilöttyintette a szeszt a fényezett tálalóra.
- Istenem! Istenem! - tört ki Mrs. Tavener. Kiáltásában keserűen felcsendült a „jaj, nem”, a
„már megint”, és Julia a homlokára ütött a kezével, és az égre emelte tekintetét. Tavener egy gyors,
űzött pillantást vetett a nőkre, aztán a poharat átnyújtva elvigyorodott.
- Üljön le, Mr. Herriot - mondta. - Biztos megengedhet magának pár perc pihenőt.
Átmentünk a kandalló mellé, és Tavener kellemesen elcsevegett a kutyákról, a vidékről, a
nagy szoba falain függő festményekről. A képeket körzetszerte számon tartották, sok volt köztük a
híres festőtől származó eredeti, s Tavener életének fő vonzalmát jelentették. A másik szenvedélye
az órák voltak, és ahogy végignéztem a szobában a ritka és gyönyörű időjelzőket az elegáns korabeli bútorok között, könnyű volt hitelt adni a szóbeszédnek, amit e falak közé zárt vagyonról hallottam.
A nők nem ittak velünk: eltűntek, mikor előkerült a whisky, de mire kiürítettem a poharamat, kinyílt az ajtó, és ott álltak, feltűnően hasonlítva egymásra drága tweedkabátjukban és prémszegélyes kalapjukban. Mrs. Tavener elővett egy pár autóskesztyűt, és utálkozva nézett a férjére.
- Bemegyünk Brawtonba - mondta. - Nem tudom, mikor érünk haza.
A háta mögül Julia hidegen nézte az apját, ajka kissé felhúzódott.
Tavener nem válaszolt. Mozdulatlanul ült, s én hallgattam az autó felbőgő motorját és a felcsapott kavics pattogását odakinn; aztán merev arccal, üres tekintettel nézte a kerti úton sodródó kipufogógáz felhőjét.
- 188 -
Volt valami az arckifejezésében, amitől megdermedtem. Letettem a poharamat, és felálltam.
- Sajnos, mennem kell, Mr. Tavener. Köszönöm az italt.
Hirtelen ráébredt, hogy ott vagyok: visszatért a barátságos mosoly.
- Ugyan már. Köszönöm, hogy gondját viseli az öreg kutyának. Mintha máris jobban volna.
A visszapillantó tükörben a lépcső tetején álló alak kicsinek és magányosnak látszott, míg a
magas cserjék el nem rejtették a szemem elől.
A következő páciensem egy beteg disznó volt, fenn a Marstang-tetőn. Az út először a termékeny völgyaljban vezetett: folyó menti fák között, tekintélyes farmok és gazdag legelők mellett
kanyargott; mikor azonban a kocsi elhagyta a kövesutat és felfelé tartott egy meredek dűlőúton, a
tájék átalakult. A változás csaknem drámai volt: a fák és bokrok meggyérültek, és átadták helyüket
a kopár, sziklás domboldalnak és a mészkő kerítések mérföldjeinek.
A völgyben dúsan zöldellt az új lomb, itt azonban még nem pattantak ki a rügyek, s az ég felé nyújtózó csupasz ágak még mindig a telet idézték.
Tim Alton farmja a dülőút tetején feküdt, s amikor megálltam a kapunál, azon tűnődtem,
mint mindig, hogyan tudja ez az ember a megélhetését összekaparni erről a pár barátságtalan hektárról, ahol az örökké fújó szél elfekteti és megsárgítja a füvet. Akárhogy is, sok nemzedék véghezvitte már e csodát, élt, küszködött és meghalt ebben a házban, melynek gazdasági épületei egy csoport megnyomorodott, szél görbítette fa szélárnyékában álltak, s a hatalmas építőkövek már málladoztak három évszázad vad időjárásától.
Miért épít valaki farmot ilyen helyen? Kinyitottam a kaput, és megfordulva lenéztem a kőkerítések között lefelé kanyargó dűlőúton; egészen a folyó tavaszi napsütésben csillogó, fehér köveiig. Talán itt állt az építő, s végignézett a hatalmas zöld térségen, beszívta a hűvös, édes levegőt, és
úgy gondolta, ennyi elég.
Láttam, hogy Tim Alton közeledik az udvaron. Itt nem kellett kövezni vagy betonozni; csak
elsöpörték a vékony termőföldet, s a ház és az istállók között ott volt a lejtős, fugákkal tagolt szikla.
Többet ért, mint egy tartós burkolat - örökkévaló volt.
- Szóval a disznó, Tim? - kérdeztem, s a farmer komolyan bólintott.
- Az ám. Tegnap még egészséges vót, mint a makk, ma reggel meg csak feküdt, mint a
meghótt. Föl se nézett, mikor megtőtöttem a vályúját, és a mindenit, ha egy disznó nem esik neki a
kosztjának, akkor nagy baj van. - Tim bedugta a kezét széles bőrövébe, amely körülfogta túl nagy
nadrágját s mindig mintha ketté akarta volna metszeni vékony alakját, azután borúsan bevezetett az
ólba. Keserves szegénysége ellenére is olyan ember volt, aki vidáman tűrte a balsorsot. Még nem
láttam ilyen kedvében, s gondoltam, tudom is az okát: a családi disznó valami személyeset is jelent.
A Tim Altonhoz hasonló kisgazdák néhány tehénnek köszönhették sovány megélhetésüket:
eladták a tejet a nagy tejfeldolgozóknak, vagy vajat készítettek. És minden évben öltek egy-két
disznót, s maguk füstölték fel házi fogyasztásra. Úgy láttam, mintha a szegényebb helyeken mást
sem nagyon ettek volna: bármelyik étkezésre toppantam be, a konyhai illat mindig ugyanaz volt - a
sülő szalonnáé.
Büszkeség dolga volt a disznót annyira felhízlalni, amennyire csak lehet; e kis szélfútta farmokon, ahol az emberek, a tehenek és kutyák soványak és vékonyak voltak, a disznó volt egyesegyedül kövér.
Láttam már Altonék disznaját. Vagy két hete egy tehén felszakadt csecsét varrtam össze, s
utána Tim a vállamra veregetett, és odasúgta:
- Most gyűjjön velem, Mr. Herriot, mutatok valamit. - Benéztünk az ólba, ahol egy százhatvan kilós szörnyeteg könnyedén felfalt egy hatalmas vályúra való moslékot. Emlékeztem a farmer
szemében csillogó büszkeségre s arra, hogyan hallgatta a szürcsölést, csámcsogást, mintha csodálatos zene volna.
Ma más volt a helyzet. A disznó, ha lehetséges, még hatalmasabbnak látszott. Csukott
szemmel az oldalán feküdt, s úgy betöltötte az ól egész padozatát, mint egy partra vetődött bálna.
Tim egy bottal megkavarta az érintetlen ételt a vályúban, és biztató hangokat hallatott, de az állat
meg sem mozdult. A farmer elgyötörten nézett rám.
- Rosszul van, Mr. Herriot. Akármi legyen is, komoly baj.
- 189 -
Megmértem a disznó lázát, s amikor leolvastam a hőmérőt, füttyentettem:
- Negyvenkettő. Ez aztán láz.
Tim elsápadt.
- A szencségit! Negyvenkettő! Akkor reménytelen. Vége van.
Az állat oldalát tapogattam, s biztatóan a farmerre mosolyogtam.
- Ne aggódjon, Tim. Azt hiszem, rendbe jön. Orbánca van. Húzza végig az ujját a hátán.
Érezhet egy csomó lapos duzzanatot a bőrén - azok az „orbáncos csalánláz” foltjai. Pár órán belül
tele lesz kiütésekkel, de most még nem látja, csak érzi őket.
- És tud rajta segíteni?
- Valószínűleg igen. Adok neki egy ménkü nagy adag szérumot, és szívesen fogadnék arra,
hogy pár napon belül benne lesz az orra abban a vályúban. A legtöbbjük kigyógyul belőle...
- Hát ez mindenképpen jó hír - mondta Tim, és mosoly öntötte el az arcát. - Azzal a negyvenkettővel nagyon kéccségbeejtett, a mindenit.
Nevettem.
- Elnézést, Tim, nem akartam megijeszteni. Gyakran szívesebben látok magas lázat, mint
alacsonyat. De szokatlan időszak ez az orbáncra. Rendszerint nyár végén jön elő.
- No, most az egyszer megbocsátok. Gyűjjön be, és mossa meg a kezit.
A konyhában lekaptam a fejem, de még így is beleütköztem a hatalmas oldalszalonnába,
amely a gerendás mennyezetről lógott alá. A nagy tömeg lassan lengedezett a kampón - helyenként
vagy húsz centi vastag volt -, tiszta fehér szalonna. Csak közelről lehetett felfedezni benne egy-egy
húscsíkot.
Mr. Alton adott egy csésze teát, s míg iszogattam, Timet néztem, aki velem szemben egy
székbe roskadt, s kezét lógatva elnyúlt; egy pillanatra behunyta a szemét, s arcára kiült a fáradtság.
Már sokadszor arra a végeérhetetlen munkára gondoltam, amiből e kisfarmerek élete áll. Alton csak
negyvenéves volt, de a teste már meghajlott és megviselődött az örökös erőfeszítéstől, s az ember
leolvashatta életét inas alsókarjáról, durva, munkától duzzadt ujjairól. Egyszer elmondta, hogy utoljára tizenkét éve mulasztotta el a fejést, az apja temetése miatt.
Már búcsúztam, mikor megláttam Jennie-t. Ő volt a legidősebb Alton gyerek, s most éppen
buzgón pumpálta a konyhaajtó mellett a falnak támasztott kerékpár gumiját.
- Megy valahová? - kérdeztem, s a lány gyorsan felegyenesedve hátrasimított a homlokából
néhány sötét hajfürtöt. Úgy tizennyolc éves lehetett, arcvonásai finomak, nagy szeme kifejező: vad,
érdes csinosságában volt valami a pólingok csapongásából, a szélből, a napból, a lápvidék tágas
ürességéből.
- Menek a faluba. - Lopva a konyhába pillantott. - Veszek egy üveg sört apának.
- A faluba! Nagy út az egy üveg sörért. Van vagy három kilométer, és visszafelé tolnia kell a
biciklit fel a dombra. Csak azért az egy üvegért teszi meg ezt a hosszú utat?
- Igen, azért az egyért - suttogta, és csendes odaadással kezébe számolt egy hatpennyst és
néhány pennyt. - Apa egész éccaka fönn vót - várta, hogy az egyik üszőnk leborjazzon. Fáradt. Nem
tart sokáig, és vacsorára megihatja a sörét. Azt szereti. - Cinkosan rám pillantott. - Meglepetés lesz
neki.
Mialatt beszélt, apja, még mindig elnyúlva a székben, elfordította a fejét, és a lányára nézett:
elmosolyodott, s egy pillanatra nyugodalmat láttam az állhatatos tekintetben, nemességet a szabdalt
arcban.
Jennie pár pillanatig az apját nézte, boldog titkos pillantást vetve rá összehúzott szemöldöke
alól; aztán gyorsan megfordult, felült a kerékpárra, és meglepő sebességgel lefelé pedálozott a dűlőúton.
Én lassabban követtem, a kocsi második sebességben zökögött és imbolygott a köveken.
Gondolataimba feledkezve egyenesen előremeredtem. Agyam szüntelenül a ma látott két ház között
csapongott: a folyó menti csinos udvarház és a most hátrahagyott düledező farmház között; az elegánsan öltözött, ápolt kezű Henry Tavenerről, a könyvespolcairól, képeiről és óráiról átszálltak
gondolataim Tim Altonra, a nagy övvel összefogott kopott, mellig érő nadrágjára, a mindennapi,
havi, évi gürcölésére, amivel életben marad azon a kegyetlen dombtetőn.
- 190 -
De vissza-visszatértem a lányokra: a Julia Tavener szemében tükröződő megvetésre, amivel
apjára nézett, és a Jennie Alton szemében csillogó gyengédségre.
Azért nem volt ez olyan egyszerű: egyre nehezebbé vált eldönteni, ki kap többet a másmásféle életétől. De ahogy kivezettem a kocsit a dűlőút utolsó néhány méterén, s a sima aszfaltra
fordultam, váratlanul megvilágosodott az egész. Mindent összevéve, ha választanom kell, a sört választom.
62.
Tristan az ÁMO-kat pakolta ki. Az üvegekben sűrű, élénkpiros folyadék volt: utolsó védvonalunk az állatbetegségekkel folytatott harcban. A teljes név, Általános marhaorvosság ott állt rajta
fekete nagybetűkkel, s alatta a magyarázat, hogy roppant hatásos köhögésre, megfázásra, hasmenésre, tőgygyulladásra, tejlázra, tüdőgyulladásra, körömágygyulladásra és felfúvódásra. A végén magabiztosan a következő biztatás állt: „Mindig enyhít a bajon”, s mi oly sokszor elolvastuk a címkét,
hogy félig magunk is hittünk benne.
Kár, hogy egyáltalán nem használt, pedig mikor az ember a fény felé tartotta, volt valami lebilincselő rubinszín mélyeiben, s a tömény kámfor-ammónia illatban, mikor megszagolta - a farmerek ettől pislogni kezdtek, fejüket rázták, és nagy tisztelettel azt mondták: „A mindenit, erős egy
szer.” De oly kevés speciális gyógyszerünk volt, s a tévedés lehetősége oly nagy, hogy kétség esetén megnyugtató volt átadni egy üveggel az öreg mindenesből. Ha Siegfried naplójában vagy az
enyémben az állt: „vizit, tehén megvizsgálása; tanács, 1 ÁMO”, akkor nagy valószínűséggel nem
tudtuk, mi baja van az állatnak.
Az üvegek magasak, formásak voltak, elegáns fehér dobozban érkeztek, amely sokkalta tekintélyparancsolóbb volt, mint a manapság használt antibiotikumok és szteroidok szerény csomagolása. Tristan éppen a teásládából szedte ki, s több sorban a polcra rakta őket. Mikor meglátott, felhagyott tevékenységével, leült a ládára, és elővett egy csomag cigarettát. Rágyújtott, mélyen leszívta a füstöt, aztán tartózkodóan rám nézett.
- Szóval moziba viszed?
Tekintetétől kissé feszengve kiborítottam a zsebemből egy csomó vegyes üres fiolát, dobozt
a szemétkosárba.
- Igen. Egy óra múlva.
- Hm. - Összehúzott szemmel nézte a felfelé szálló füstöt. - Hm: Értem.
- Miért nézel most így? - mondtam védekezően. - Baj az, ha moziba megyünk?
- Nem, nem, nem. Nem. Semmi, Jim. Semmi, semmi. Nagyon épületes időtöltés.
- Nem tartod jónak, hogy Helent odaviszem?
- Ezt nem mondtam. Nem, biztos vagyok benne, hogy jól fogjátok érezni magatokat. Csak
az van, hogy... - megvakarta a fejét. - Úgy gondoltam, hogy valami... szóval... izgalmasabbat kellene csinálnod.
Keserűen felnevettem:
- Ide figyelj, próbáltam izgalmasabbat csinálni a Renistonban. Ó, nem téged hibáztatlak,
Triss, te jót akartál, de tudod, hogy teljes csőd volt. Nem akarom, hogy ma bármi is félresikerüljön.
Biztonsági játékot játszom.
- Ezt nem vitatom - mondta Tristan. - Aligha találhatnál biztonságosabb helyet a darrowbyi
Plazánál.
Később, a hatalmas, huzatos fürdőszobában, a fürdőkádban dideregve nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy Tristannak igaza van. Egy helyi moziba vinni Helent afféle gyávaság, menekülés a valóságtól a biztonságosnak remélt, sötét meghittségbe. De mikor ugrándozva, hogy felmelegedjek, megtörülköztem, s kinéztem a lilaakácfüggönyön át a sötétedő kertbe, megvigasztalt a
gondolat, hogy ez újrakezdés, ha mégoly csekély is.
Mikor becsuktam a Skeldale House ajtaját, s végignéztem az utcán arra, ahonnan a boltok
fényei integettek a szürkületben, öröm töltött el. Mintha a közeli dombok lélegzete megérintett volna. Egy röpke illat, amely azt mondta, elmúlt a tél. Még hideg volt - Darrowbyban mindig hideg
van május derekáig -, de érezni lehetett a napfény, a meleg fű és a lágyabb napok ígéretét.
- 191 -
Az embernek ki kellett nyitnia a szemét, másképp könnyen elvéthette a Plazát, amely
Pickersgill, a vaskereskedő és Howarth, a patikus közé volt beszorítva. Épülete sohasem törekedett
a nagystílűségre, s a bejárata alig volt nagyobb az átlagos boltajtónál. De engem legjobban az lepett
meg, mikor közel értem, hogy az egész sötétségbe borult. Jó időben érkeztem, de az előadás tíz perc
múlva kezdődik, s én életnek nyomát sem látom.
Nem mertem megmondani Tristannak, hogy nagy elővigyázatosságomban itt adtam találkát
Helennek. Az én kocsimmal mindig kétséges volt, hogy időben érkezik-e az ember vagy egyáltalán
megérkezik-e, s bölcsnek véltem, ha minden kockázatot kizárok.
„A mozi előtt találkozunk.” Uramisten, nem valami fényes ötlet. Emlékeztetett a gyerekkoromra, mikor először hívtam meg lányt. Tizennégy éves voltam, s útban a találka felé átadtam
egyetlen félkoronásomat egy rosszindulatú glasgow-i villamoskalauznak, és egypennys jegyet kértem. Epés kedvét úgy élte ki rajtam, hogy átkutatta a táskáját, és a visszajáró pénzt egy szálig félpennysekben adta oda. Így hát mikor a mozipénztárnál rám került a sor, álltam kis partneremmel, s
mindenki azt nézte, hogy a shillinges jegycinket egy nagy marékra való rézpénzzel fizetem ki. A
szégyen lassan gyógyult - eltelt négy év, mire újra meghívtam egy lányt.
De a sötét gondolatok eltűntek, mikor észrevettem a piactér macskakövein közeledő Helent.
Mosolygott, és vidáman integetett, mintha egy meghívás a darrowbyi Plazába volna a leggavallérosabb vendéglátás, amiről egy lány álmodhat, s amikor odaért hozzám, arcán halvány pír ült, és a
szeme ragyogott.
Hírtelen minden nagyszerű lett. Elöntött a meggyőződés, hogy ez pompás este lesz - semmi
sem ronthatja el. Köszönés után elmondta, hogy Dan úgy szaladgál, mint egy kölyökkutya, egy
cseppet se sántít, és a hír újabb hullámot adott eufóriám dagályához.
Az egyetlen, ami nyugtalanított, a mozibejárat üres, lakatlan képe volt.
- Furcsa, hogy nincs itt senki - mondtam. - Mindjárt kezdődik. Remélem, nyitva van?
- Biztosan - mondta Helen. - Vasárnap este kivételével mindennap nyitva van. Különben is,
azt hiszem, ezek az emberek is arra várnak.
Körülnéztem. Sor éppen nem állt, de itt-ott kis csoportok gyűltek össze; néhány, többnyire
középkorú házaspár, egy csapat verekedő s a járdán hempergőző kisfiú. Senki sem látszott aggódni.
És nem is volt rá ok. Pontosan két perccel az előadás kezdete előtt egy esőkabátos alak pedálozott eszeveszetten az utcasarok felől, fejét leszegte, a lába vadul dolgozott, s a kerékpár veszedelmes szöget zárt be a talajjal. Csikorogva fékezett a bejáratnál, kulcsot dugott a zárba, és kitárta
az ajtót. Majd benyúlt, felkattintott egy kapcsolót, s a fejünk felett egy szál neoncső kezdett szeszélyesen pislogni, majd kialudt. Ezt megtette még néhányszor, mintha komiszkodni akarna, míg az
ember lábujjhegyre nem állt, és egy mesteri ökölcsapással móresre nem tanította. Aztán lelökte az
esőkabátot, s elénk tárult hibátlan estélyi öltönye. Megérkezett az igazgató.
Míg ez lezajlott, egy nagyon kövér hölgy bukkant elő a semmiből, és bepréselte magát a
pénztárba. Kezdődhetett az előadás.
Mindnyájan befelé csoszogtunk. A kisfiúk letették a kilenc pennyjüket, és odacsaptak egymásnak, mikor beléptek a függönyön át a zsöllyébe, míg mi többiek illedelmesen elindultunk az erkély egy shilling hatpennys üléseihez. A csillogó ingmellű, fényes hajtókájú igazgató nagyon udvariasan mosolygott és hajlongott, mikor elhaladtunk előtte.
A lépcső tetején megálltunk a fogasok soránál, mert néhányan felakasztották a kabátjukat.
Meglepődve láttam, hogy Maggie Robinson, a kovács lánya veszi el a jegyeket. Őt is izgatta megjelenésünk. Somolygott és kuncogott, és röpke pillantásokat vetett Helenre. Éppen csak nem bökött
oldalba. Végül elhúzta a függönyt, s bementünk.
Mindjárt ráébredtem, hogy az igazgatóság nem szeretné, ha a nézők fáznának, mert leszámítva az öreg ülőkék mindent elárasztó szagát, akár egy trópusi dzsungelben is érezhettük magunkat. Maggie odavezetett székünkhöz a fullasztó hőségben, s amikor leültem, észrevettem, hogy a két
ülés közt nincs karfa.
- Ezek az udvarlóülések - bökte ki Maggie, és kezét a szája elé kapva elmenekült.
Még égtek a lámpák, s én körülnéztem az apró erkélyen. Talán csak tíz-tizenkét ember ült
szétszórva, néma türelemmel a dísztelen enyvfestékes falak között. A vászon mellett az óra mutatói
elszántan négy óra húsz percet jeleztek.
- 192 -
De azért jó volt ott ülni Helennel. Jól éreztem magam, kivéve hogy aranyhalként tátognom
kellett a fullasztó levegőben. Kényelmesen elhelyezkedtem, mikor a felesége társaságában előttünk
ülő kis ember lassan hátrafordult. A nyúzott arcban mogorván összehúzódott a szája, és hosszan,
kihívóan meredt a szemembe. Pillanatokig némán néztünk egymásra, aztán megszólalt:
- Vége van - mondta. Rémület nyilallt belém.
- Vége?
- Igen. Vége van. - Lassan elnyújtva ejtette ki a szavakat, gyászos gyönyörűséggel, és szeme
még mindig az enyémbe meredt.
Néhányat nyeltem.
- Sajnálom. Őszintén sajnálom.
Komoran biccentett, és tovább nézett azzal a sajátos feszültséggel, mintha újabb szavakat
várna tőlem. Aztán szemlátomást kelletlenül megfordult, és elhelyezkedett a székén. Tehetetlenül
néztem marcona hátát s vastag kabátba burkolt, keskeny vállát.
Ki az ördög lehet ez? És miről beszél? Az arca ismerős volt - biztosan ügyfelünk. És minek
van vége? Tehénnek? Juhnak? Kocának? Gondolatban végigfutottam a múlt hét esetein, de ez az
arc nem illeszkedett be sehová.
Helen kérdően nézett rám, s én magamra erőszakoltam egy halvány mosolyt. De a varázs eltűnt. Mondani akartam valamit, mikor a kis ember fenyegető eltökéltséggel megint megfordult.
Újfent ellenséges tekintettel meredt rám.
- Nem gondunám, hogy bármi baja lett vóna a gyomrával - jelentette ki.
- Nem gondolja?
- Nem, fiatalember, nem gondulom. - Kelletlenül elvonta tekintetét az arcomról, és megint a
vászon felé fordult.
A második támadás hatását fokozta, hogy hirtelen kialudt a villany, és hihetetlen, robbanásszerű zaj rázta meg a dobhártyámat. A híradó következett. A hangszórókat, akárcsak a fűtést, nyilvánvalóan egy Albert Hall nagyságú helyiségre méretezték, s én hirtelen lebuktam a támadás elől.
Mialatt egy hang részletesen elüvöltötte a két hét előtti eseményeket, behunytam a szemem, és
megint igyekeztem rájönni, ki ez az ember előttem.
Gyakran nehezemre esik felismerni valakit szokott környezetén kívül, s ezt a problémát egyszer megbeszéltem Siegfrieddel.
Könnyed volt.
- Van egy jó megoldás, James. Kérdezd meg tőlük, hogy írják a nevüket. Nem lesz semmi
nehézséged.
Egyszer kipróbáltam. A farmer furcsán nézett rám, „S-M-I-T-H”, felelte, és elsietett. Így hát
nem volt mit tenni, csak ültem verejtékezve, szememet a barátságtalan hátra szegezve, és keresgéltem az emlékezetemben. Mire a híradó harsány zenével véget ért, már vagy három hetet végiggondoltam eredmény nélkül.
Néhány másodpercnyi áldott nyugalom következett, mielőtt a bömbölés újra kezdődött volna. Ez volt a nagyfilm - a Skóciáról szóló később következett -, és a hirdetés gyengéd szerelmi történetnek nevezte. Nem emlékszem a címére, csak arra, hogy sok volt benne az ölelés, ami rendjén is
volt, csakhogy a lenn ülő kisfiúk minden csókot hosszan elnyújtott cuppogással kísértek. A kevésbé
romantikusok pukkantgattak a szájukkal.
És egyre melegebb lett. Szélesre nyitottam a zakómat, és kigomboltam az ingem nyakát, de
határozottan kóválygott a fejem. Az előttem ülő, nehéz kabátjába burkolt kis embert mindez nem
zavarta. A vetítő kétszer elromlott, és hosszú percekig az üres vásznat bámultuk, miközben a zsölylyéből füttyvihar és lábdobogás hallatszott.
Maggie Robinsont, aki a tompa fényben a függönynél állt, még mindig lenyűgöztük ketten
Helennel. Valahányszor arra néztem, láttam, hogy tekintetét cinkos vigyorral ránk szegezi. A film
felénél azonban megzavarta érdeklődését a függöny túloldalán valami mozgás, s aztán félrelökte őt
a bezúduló, nagy test.
A hitetlenség érzetével ismertem fel Gobber Newhouse-t. Már tapasztaltam, mennyire semmibe veszi az italmérési tilalmakat, s nyilvánvalóan most is így tett. A délután nagy részét a helyi
ivók hátsó szobáiban töltötte, s most eljött, hogy pihenjen egy kicsit a kemény munka után.
- 193 -
Végigtántorgott a sorok mentén, és rémületemre befordult a mi sorunkba. Egy pillanatig
megpihent Helen ölében, rálépett a lábamra, s végül hatalmas testével tőlem balra elnyúlt. Szerencsére az is udvarlóülés volt, s nem zavarta középső karfa, de így is nehezen tudott csak kényelmesen
elhelyezkedni. Mozgott, fészkelődött, s a sötétben azt hihettem volna, hogy a szuszogás, röfögés,
fujtatás egy disznóólból jön. Végül azonban megtalálta a helyét, s egy visszhangos böffenéssel szunyókálni kezdett.
A gyöngéd szerelmi történetnek addig sem volt sok esélye, de Gobber meghúzta felette a lélekharangot. Képtelen voltam a finom nüánszokra figyelni, mikor fülemben zúgott a horkolása, s az
állott sör sűrű fellege fogott körül.
Megkönnyebbültem, mikor az utolsó premier plán véget ért és kigyulladtak a lámpák. Kicsit
aggódtam Helen miatt. Észrevettem, hogy az este során meg-megrándult az ajka, s időnként homlokát ráncolva összehúzta a szemöldökét. Nem tudtam, bosszús-e. De gondviselésszerűen megjelent
tálcával a nyakában Maggie, s ott állt előttünk most is vigyorogva, míg két csokoládéfagylaltot vettem tőle.
Még csak egy harapásnyit ettem belőle, mikor mozgást láttam az előttem kuporgó kabátban.
A kis ember újra támadásba indult. A mogorva arcból rám meredő szemek éppoly dermesztőek voltak, mint eddig.
- Tuttam - mondta -, eleitül fogvást, hogy rossz nyomon jár.
- Igazán?
- Igen, ötven éve élek jószág mellett, és sose tesznek így, ha a gyomorral van baj.
- Nem? Valószínűleg igaza van.
A kis ember magasabbra húzódzkodott a székén, s egy pillanatig azt gondoltam, átmászik
hozzám. Felemelte a mutatóujját.
- Először is, a beteg gyomrú jószágnak mindég kemény a ganéja.
- Értem.
- És ha meggondolja, ezé puha vót, igen puha.
- Igen, igen, persze - mondtam sietve, s oldalt pillantottam Helenre. Nagyszerű - ez kell nekem, hogy a romantikus hangulat kiteljesedjen.
Az ember szipogott és elfordult, s ismét, mintha így rendezték volna, sötétbe zuhantunk, és
kirobbant a zaj. Reszketve hátradőltem, s akkor ébredtem rá, hogy valami nincs rendjén. Mi ez a
harsány vadnyugati zene? Aztán megjelent a vásznon a cím: Arizonai pisztolyok.
Riadtan fordultam Helenhez.
- Mi folyik itt? Most a skót filmnek kellene jönnie: Annak, amiért eljöttünk.
- Annak illene. - Helen elhallgatott, és félmosollyal rám nézett. - De sajnos nem az lesz. Az
igazság az, hogy gyakran előzetes figyelmeztetés nélkül megváltoztatják a kísérő műsort. Senki se
törődik vele.
Fáradtan hátradőltem az ülésen. Hát megint megcsináltam. A Renistonban nem volt tánc, ma
más filmet játszanak. A magam módján zseni vagyok.
- Nagyon sajnálom - mondtam. - Remélem, nem veszi rossz néven.
A fejét rázta.
- Egy cseppet sem. Most már nézzük meg ezt. Lehet, hogy jó.
De ahogy az ősöreg lovas giccs közhelyes mondanivalója kibontakozott, feladtam minden
reményt. Ez is csak olyan este lesz. Bénultan figyeltem, mikor az üldöző csapat már negyedszer lovagolt el ugyanazon szikladarab mellett, s teljességgel váratlanul ért a felcsattanó süketítő sortűz.
Összerezzentem tőle; de még Gobbert is felriasztotta álmából.
- Hé! Hé! Hé! - bömbölte felpattanva s karjával maga körül kaszálva. A fejemet ért fonákütés erőteljesen odacsapott Helen vállához, s már mentegetőzni kezdtem volna, mikor észrevettem,
hogy megint rájött a szájrángás és homlokráncolás. De ez alkalommal tovaterjedt, s az arca mintha
összekuszálódott volna. Hangtalanul és tehetetlenül nevetni kezdett.
Még sose láttam lányt így nevetni. Mintha már régóta erre vágyott volna. Teljesen átengedte
magát, fejét hátradöntötte az ülés támlájára, lábát maga elé nyújtotta, karja oldalt lelógott. Jó időbe
tellett, míg az egész kijött belőle, azután hozzám fordult. Karomra tette a kezét.
- 194 -
- Ide hallgasson - mondta elgyengülten -, legjobb volna legközelebb egyszerűen csak sétálni
menni.
Lecsillapodtam. Gobber már megint aludt, s a korábbinál is hangosabb horkolása vetélkedett
a vászon felől hangzó durrogással és üvöltéssel. Még akkor sem volt fogalmam róla, ki lehet az
előttem ülő kis ember, s úgy éreztem, még nem végzett velem. Az óra még mindig négy óra húszat
mutatott. Maggie még mindig minket bámult, s a hátamon patakokban csorgott a verejték.
A környezetet nem mondhattam ideálisnak, de annyi baj legyen. Lesz következő alkalom.
63.
Siegfriednek szokása volt, hogy a fülcimpáját húzkodja s tompán maga elé mered, ha valami
foglalkoztatja. Most is ezt csinálta, s a másik, kinyújtott kezével egy kenyérhéjdarabkát morzsolgatott a tányérján.
Általában nem szoktam beleütni az orrom a főnököm töprengéseibe, s különben is indulni
akartam a délelőtti körútra, de volt valami jelentőségteljes az arcán, ami megszólalni késztetett.
- Mi a baj? Valami gondod van?
Siegfried lassan felém fordította a fejét, és szeme nem látón rám meredt. Aztán felocsúdott.
Abbahagyta a cimpahúzkodást, felállt, odament az ablakhoz, és kinézett az üres utcára.
- Van bizony, James, van. Már éppen kérni akartam a tanácsodat. Ezt a levelet kaptam ma
reggel. - Türelmetlenül beletúrt a zsebeibe, zsebkendőket, hőmérőket, összegyűrt bankjegyeket, beteglistákat húzkodott elő, míg rá nem talált egy hosszú kék borítékra. - Tessék, olvasd el.
Kinyitottam a borítékot, és gyorsan átfutottam az egyoldalas levelet.
- Ne haragudj, nem értem. Itt csak az áll, hogy H. W. St. J. Ransom tábornok szívesen lát
szombaton a brawtoni lóversenyen. Mi a probléma? Te szereted a lóversenyt.
- Ó, ez nem ilyen egyszerű - mondta Siegfried, s megint nekiesett a cimpájának. - Ez afféle
felmérés. Ransom tábornok egyike a nagy embereknek az északnyugati lóversenypályákon, s magával hozza az egyik haverját szombaton, hogy szemügyre vegyenek. Megvizsgálják, hogy alkalmas vagyok-e.
Riadt pofát vághattam, mert elvigyorodott.
- No, legjobb, ha az elején kezdem. És rövid leszek. Az északnyugati körzet tisztségviselői
olyan állatorvost keresnek, aki minden versenyen felügyel. Tudod, hogy a helyi állatorvos jelen
van, ha a városában rendezik a versenyt, és kihívható, ha valami baja esik a lovaknak, de ez más
ügy. A felügyelő állatorvos foglalkozna a serkentőszerek gyanítható adagolásával és hasonló
ügyekkel - voltaképpen afféle specialistának kell lennie. Fülembe jutott, hogy véleményük szerint
alkalmasint én lennék a megfelelő ember, s erről lesz szó szombaton. Az öreg Ransomot ismerem,
de kollégájával még nem találkoztam. Úgy gondolják, hogy eltöltenek egy napot velem a lóversenyen, és felmérnek.
- Ha megkapod a megbízatást, akkor abba kell hagynod a körorvosi munkát? - kérdeztem.
És e gondolattól fagyos szél fújt át rajtam.
- Nem, nem, de azzal járna, hogy úgy heti három napot a versenypályákon kellene eltöltenem, s nem tudom, hogy ez nem lenne-e túl sok.
- Hát nem tudom. - Kiittam a kávémat, és hátratoltam a széket. - Nem az én dolgom tanácsot
adni neked ebben az ügyben. Nincs semmi tapasztalatom versenylovakkal, és a lóverseny nem érdekel. Magadnak kell döntened. De gyakran beszéltél arról, hogy szeretnél lovakra specializálódni,
és szereted a versenypályák légkörét.
- Igazad van, James, csakugyan szeretem. És a különpénz nagyon jól jönne. Ez kellene minden praxisnak - valamilyen szerződés, rendszeres jövedelem, hogy az ember ne függjön annyira a
számlájukat fizető vagy nem fizető farmerektől. - Elfordult az ablaktól. - Mindenesetre elmegyek a
brawtoni versenyekre szombaton, és meglátjuk, hogy alakul. És neked is jönnöd kell.
- Nekem? Miért?
- A levél azt mondja, hogy társával együtt.
- Az valami nőt jelent. Biztos magukkal viszik a feleségüket.
- 195 -
- Akármit jelent is, James, velem jössz. Egy szabad nap és némi ingyenkaja és -pia jót fog
tenni neked. Tristan állhat a vártán arra a néhány órára.
Csaknem délre járt szombaton, mikor az ajtócsengő megszólalt. Míg végigmentem a folyosón, könnyen felismerhettem az üvegajtó mögött állókat. Ransom tábornok alacsony, zömök ember
volt, meglepően fekete bajusza fenyegetően meredt előre felső ajkáról. A magas, sasorrú és hajlott
hátú Tremayne ezredes osztozott társával a tekintélynek abban a csaknem tapintható légkörében,
ami egy élet parancsnoki posztjából árad. Két tweedbe öltözött nő állt mögöttük az alsó lépcsőn.
Ajtót nyitottam, és éreztem, hogy kihúzom magam, és összecsapom a sarkam a vad, mosolytalan
pillantások össztüzében.
- Mr. Farnon! - kaffogta a tábornok. - Gondolom, vár bennünket.
Egy lépésnyit hátrahúzódtam, és kitártam az ajtót.
- Igen, természetesen, kérem, jöjjenek be.
A két nő vonult be elsőnek: Mrs. Ransom éppoly zömök, testes és a férjénél is parancsolóbb
megjelenésű volt, mögötte a sokkal fiatalabb és a maga barátságtalan módján sokkal csinosabb Mrs.
Treymane. Egyikük sem vett rólam tudomást, az ezredes kivételével, aki lezárta a menetet, és egy
pillanatra rám szegezte hideg tekintetét. Siegfried utasításai szerint sherryt kellett kínálnom, s amint
beértünk a nappaliba, máris töltögetni kezdtem egy metszett palackból. Félig töltöttem a második
poharat, mikor belépett Siegfried. Melléöntöttem valamicske sherryt. Főnököm igazán kicsípte magát az alkalomra. Sovány alakját makulátlanul szabott halszálkás lovasöltöny fedte; hosszú, csontos
arcát frissen borotválta, kis homokszín bajszát csinosan megnyírta. Vadonatúj keménykalapot emelt
le a fejéről, mikor bejött, s én lerakva az üveget, tulajdonosi büszkeséggel néztem rá. Lehet, hogy
Siegfried családfáján szerepelt egy-két herceg vagy egy alkalmi gróf, de akárhogy is, a két katona
egy pillanat alatt alacsonyabb rendűnek és kissé szedett-vedettnek látszott.
Volt valami szinte hízelkedő abban, ahogy a generális Siegfried elébe ment.
- Farnon, kedves barátom, hogy van? Örülök, hogy újra látom. Hadd mutassam be a feleségemnek, Mrs. Tremayne-nek és Tremayne ezredesnek.
Az ezredes meglepő módon előhalászott valahonnan egy fanyar mosolyt, de engem elsősorban a hölgyek viselkedése érdekelt. Mrs. Ransom, felnézve a meghajló Siegfriedre, egyszerűen elolvadt. Hihetetlennek tűnt, hogy ez a félelmetes erődítmény leomlik az első lövéstől, de így történt;
arcáról lemosódtak a kemény vonások, s ott állt nagy, érzelgős mosolyával, mint bármelyikünk
anyukája.
Mrs. Tremayne reakciója merőben más volt, de nem kevésbé drámai. Amint az állhatatos
szürke szemek végigfutottak rajta, mintha hervadni kezdett volna, s rendkívüli fájdalom torzítaná el
az arcát. Némi erőfeszítéssel összeszedte magát; de éhes vággyal nézett Siegfriedre, mikor az viszszafordult a férfiak felé.
Vadul borogattam a sherryt a poharakba. A fene egye meg, megint ugyanaz az ábra. A régi
nóta. Pedig nem csinál semmit, csak rájuk néz. A mindenit, ez nem igazságos!
Kiittuk a sherryt, kimentünk, és elhelyezkedtünk Siegfried Roverében, amelynek karosszériáját tökéletesen kijavították a múlt évi baleset óta. A körülmények lenyűgözőek voltak. A kocsi,
Tristan egész délelőtt tartó öntözőcsöves és szarvasbőrös kényszermunkája nyomán úgy fénylett,
mint a tükör. Siegfried a vezetőülésről elegánsan kinyújtotta kezét az öccsének, mikor elindultunk.
Óhatatlanul úgy éreztem, hogy az egyetlen felesleges tárgy én vagyok, a kis, leereszthető ülésen,
szembe a két katonával, akik vigyázzban ültek a hátsó ülésen, s keménykalapjuk mereven előremutatott. Mrs. Tremayne álmodozva meredt Siegfried tarkójára közülük.
A pályán ebédeltünk, Siegfried régi jó ismerősként fogadta a füstölt lazacot, a hideg csirkét,
a pezsgőt. Kétségkívül roppant sikere volt az étkezés alatt: hozzáértően társalgott a férfiakkal a lóversenyről, és egyformán árasztotta vonzerejét a feleségekre. A kemény Mrs. Ransom bávatagon
mosolygott, mikor Siegfried beírta programjába a tippjeit. Biztosnak látszott, hogy ha az új megbízatás a mai viselkedéstől függ, a szavazás e pillanatban az ő diadalát hozta volna.
Ebéd után lementünk a kifutóhoz, és megnéztük az első futamhoz felvonultatott lovakat.
Láttam, hogy Siegfried megnő, ahogy magába szívja a színhelyet: a lökdösődő tömeget, a kiabáló
bukmékereket, a körbe lépkedő, gyönyörű állatokat, a kicsi, színes, szívós zsokékat, akik középütt a
- 196 -
trénerekkel csevegtek. Elég sok pezsgőt ivott ebédnél, hogy fogékonyabbá váljon, s megtestesülése
volt annak az embernek, aki tudja, hogy sikeres nap áll előtte.
Merryweather, a pályaállatorvos velünk együtt nézte az első futamot. Siegfried ismerte valamelyest, és éppen csevegtek a verseny után, mikor felment az „állatorvos kéretik” jelzés. Egy ember sietett Merryweatherhez.
- Az a ló, amelyik elcsúszott az utolsó kanyarban, még mindig fekszik, úgy látszik, nem tud
felkelni.
Az állatorvos a korlátok mellett készenlétben várakozó kocsi felé indulóban hozzánk fordult.
- Maguk ketten nem akarnak velem jönni? - Siegfried kérdően a társaságára nézett, és kegyes beleegyező bólintásokat kapott. A kollégánk után siettünk.
Másodperceken belül a pályán száguldottunk az utolsó kanyar felé. Merryweather a kormányba kapaszkodott, ahogy a füvön rohantunk, s félig-meddig magának morogta.
- A mindenit, remélem, nincs törése - halálosan gyűlölök lovakat agyonlőni.
A helyzet nem látszott biztatónak, mikor odaértünk. A kecses állat az oldalán feküdt, s a
bordák kínos emelkedését és süllyedését leszámítva nem mozdult. Fejénél térdelt a zsoké, felrepedt
homlokából folyt a vér.
- Mit gondol, uram? Eltört a lába?
- Nézzük meg. - Merryweather tapogatni kezdte a kinyújtott lábakat, erős ujjai sorra végigfutottak a csontokon, azután óvatosan meghajlította a lábak ízületeit.
- Itt semmi baj nincs. Biztos nem törés. - Aztán hirtelen a ló fejére mutatott. - Nézzék a szemét.
Néztük: üvegesek voltak, és csekély, de kivehető szemrezgést láttunk.
- Agyrázkódás? - kérdezte Siegfried.
- Igen, kapott egy ütést a fejére. - Merryweather felemelkedett térdeltéből, most már derűsebben. - Gyerünk, fordítsuk hasra. Azt hiszem, egy kis segítséggel fel tudna állni.
Sok segítő jelentkezett a tömegből, s a lovat könnyen átfordították, míg a hasán nem feküdt,
előrenyújtott mellső lábakkal. Néhány percig ebben a helyzetben nyugodott, aztán lábra kecmergett,
és némileg dülöngélve megállt. Egy lovászgyerek elvezette.
Merryweather nevetett.
- No, nem volt nagy a baj. Jó ló ez. Azt hiszem, rendbe jön egy kis pihenő után.
Siegfried válaszolni akart, mikor a korlát mögül pisszegést hallottunk. Odanéztünk, s láttuk,
hogy egy testes, vörös arcú alak hevesen integet felénk.
- Hé! Hé! - mondta. - Jöjjenek ide egy pillanatra.
Odamentünk. Volt valami az arcban, ami felkeltette Siegfried érdeklődését. Alaposabban
szemügyre vette a vigyorgó, puffadt képet, a homlokba lógó, olajosfekete hajfürtöket, és örömében
felkiáltott.
- Uramisten! Stewie Brannon! Gyere, James, ismerkedj meg még egy kollégával - együtt,
jártunk egyetemre.
Siegfried sokat mesélt Stewie Brannonról. Annyit, hogy úgy éreztem: régi, jól ismert baráttal fogok kezet. Néha, mikor ránk jött a kedv, Siegfried meg én hajnalig ültünk egy üveg társaságában a Skeldale House nagy szobájában, és csócsálgattuk a régi időket, felidéztük az általunk ismert
színes alakokat. Emlékszem, mesélte, hogy úgy feleidőben elhagyta Stewie-t, és végzett, mikor
Stewie még mindig a harmadévével küszködött. Siegfried teljesen becsvágy nélkülinek, tanulástól
idegenkedőnek, mosdástól, borotválkozástól óckodónak írta le; egészében olyan fiatalembernek, aki
aligha lesz sikeres. De volt valami megható benne: gyermeki képzelőerő, roppant, általános emberszeretet és rendíthetetlen vidámság.
Siegfried odaszólt Merryweathernek.
- Kérem, mentsen ki a barátaimnál, ha visszaér. Van itt valaki, akivel beszélnem kell - pár
perc múlva jövök.
Merryweather intett, beült a kocsijába és visszahajtott a pályán, mi meg átbújtunk a korlát
alatt. Siegfried megragadta a testes alak karját.
- Gyerünk, Stewie, hol ihatunk egyet?
- 197 -
64.
A lelátó alatti hosszú, alacsony ivóba mentünk, s én meghökkentem egy kicsit. Ez a négy
shilling hat pennys részleg volt, s a szolgáltatások némileg különböztek az első osztálytól. Inni és
enni többnyire függőleges helyzetben lehetett, és a menü főleg húspitéből és kolbászos zsömléből
állt.
Siegfried odafurakodott a söntéspulthoz, és három whiskyt hozott. Leültünk a kevés számú
asztalok egyikéhez - egy billegő, fémborítású tákolmányhoz. A szomszéd asztalnál egy éles arcú
egyén a turfot tanulmányozta, s közben nagyokat ivott a söröskorsójából és vadul falta a húspitéjét.
- No, fiam - mondta Siegfried -, mit csináltál az elmúlt hat évben?
- Hát, lássuk csak - mondta Stewie, és szórakozottan egy hajtásra kiitta a whiskyjét. - Nem
sokkal azután, hogy elmentél, letettem a képesítővizsgát, és nem is szerepeltem nagyon rosszul. Elsőre mind a kettőből elhúztak, aztán vagy kétszer némi kis zűrjeim voltak a sebészettel, de négy évvel ezelőtt ráeresztettek a gyanútlan állatnépességre: Azóta sokfelé jártam. Északon, délen, még Írországban is hat hónapig. Igyekeztem olyan helyet találni, ahol eleget keresek a megélhetéshez. Ez
a heti három-négy fontos vicc nem túl sok, ha az embernek egy családot kell eltartani.
- Családot? Hát megnősültél?
- De még mennyire: Emlékszel a kis Meg Hamiltonra - meg szoktam hívni az egyetemi bálokra. Összeházasodtunk, mikor utolsó éves lettem. Már öt gyerekünk van, s jön a hatodik.
Siegfriednek torkán akadt a whisky:
- Öt gyerek! Az ég szerelmére, Stewie!
- De hát csodálatos, Siegfried. Valószínűleg rejtélynek véled, hogy miből élünk meg. Hát
nem tudnám megmondani. Magam sem tudom. De egy lépéssel mindig az összeomlás előtt járunk,
és boldogok vagyunk. Azt hiszem, most már rendbe jövünk. Néhány hónapja kiraktam a névtáblámat Hensfieldben, és egész jól megy. Eleget keresek a háztartásra, és egyedül ez számít.
- Hensfieldben? - mondta Siegfried. Magam elé képzeltem a mogorva West Riding-i várost.
Málló téglaépületek vadonja, s benne gyárkémények: A másik Yorkshire. - Gondolom, főleg kisállat-munka.
- Igen. A napi kenyeremet leginkább azzal keresem meg, hogy megszabadítom a helyi kandúrokat a golyóiktól. Hála nekem, Hensfield macskahölgyei háborítatlanul járhatnak az utcán.
Siegfried nevetett, és elkapta a mellettünk elsiető egyetlen pincérnő karját. A pincérnő boszszús arccal és szóval hátrafordult, de aztán megnézte Siegfriedet, és elmosolyodott:
- Tessék, uram.
Siegfried néhány pillanatig komolyan az arcába nézett, s még mindig fogta a karját. Aztán
halkan megszólalt.
- Szeretném megkérni, hogy lenne szíves három nagy whiskyt hozni, és megismételni a rendelést, ha látja, hogy a poharaink üresek. Módjában volna ezt megtenni?
- Természetesen, uram, hogyne. - A pincérnő már elmúlt negyven, de úgy elpirult, mint egy
fiatal lány. Stewie tokája remegett a nevetéstől.
- Farnon, te vén strici! Jólesik látni, hogy nem változtál.
- Igazán? Ezt öröm hallani.
- S a furcsa benne, hogy nem is tudatosan csinálod.
- Tudatosan? Mit?
- Eh, semmit. Hagyjuk - itt jön a whiskynk.
Az italok jöttek, ők meg beszéltek, beszéltek. Nem szóltam bele - kellemes emelkedettségbe
burkolózva hallgattam, és észrevétlenül minden második poharat odatoltam Stewie elé, aki csuklója
egy könnyed mozdulatával eltüntette.
Mikor Siegfried összefoglalta pályafutását, meglepett, hogy a nagydarab emberben semmi
irigység nincs. Örömmel hallott a növekvő praxisról, a kellemes házról, a segédorvosról. Siegfried
pufóknak írta le mint egyetemistát, de most, megpróbáltatásai ellenére, kövér volt. És hallottam a
kabátjáról: ez a „matrózszövet” nyújtott neki egyedüli védelmet egyetemi évei alatt. Már akkor sem
lehetett valami kitűnő állapotban, de mostanra nagyon megviselődött, s a dagadó hús szinte szétfeszítette a varrásnál.
- 198 -
- Ide figyelj, Stewie - Siegfried feszengve forgatta a poharát. - Biztosra veszem, hogy jól
megy majd a sorod Hensfieldben, de ha valami balszerencse folytán nehéz idők jönnek rád, remélem, nem habozol hozzám fordulni. Darrowby nincs olyan messze. És hát - elhallgatott és nyelt
egyet -, most rendben vagy? Ha néhány font jól jönne, van nálam elég.
Stewie felhörpintette az alkalmasint tizedik dupla whiskyt, és nyájas jóindulattal bámult régi
barátjára.
- Rendes vén csibész vagy, Siegfried, de köszönöm, nem kell. Mint mondtam, eleget keresek
a háztartásra, s megleszünk. De azért köszönöm - mindig nagyon kedves voltál. Furcsa vén csibész,
de kedves.
- Furcsa? - Siegfried kíváncsi lett.
- Nem, nem furcsa. Rossz szó. Más. Ez az. Fenemód más voltál.
- Más? - kérdezte Siegfried, s úgy nyelte le a whiskyjét, mintha az már jó ideje elvesztette
volna minden ízét. - Biztos vagyok benne, hogy tévedsz, Stewie.
- Ne törd a fejed rajta - mondta Stewie, és átnyúlt az asztalon, hogy vállon veregesse a barátját. De elvesztette a szemmértékét, így aztán a keménykalapot sodorta le Siegfried fejéről. A kalap a
szomszéd asztalnál ülő ember lába elé gurult.
A beszélgetés alatt láttam, hogy ez az úr kirohan, azután lassan visszabaktat, hogy folytassa
a turf tanulmányozását és újból nekiessen ételnek, italnak. Most lenézett a kalapra. Arcáról lerítt a
nyomorúság és csalódás, amit a túl sok sörnek, a félig megrágott húspitének és az oktalan beruházásnak köszönhetett. Görcsösen belerúgott a keménykalapba, s egyszeriben megkönnyebbült.
A mélyen behorpadt kalap visszarepült Siegfriedhez, aki elkapta, és háborítatlan nyugalommal visszatette a fejére. Semmi bosszúságot nem mutatott, láthatóan teljesen természetesnek tekintette a szomszéd tettét.
Mindhárman felálltunk, s én némileg meglepve vettem észre, hogy a környezetem imbolyog
és elhomályosul. Amikor végre nyugvópontra került, újabb meglepetés ért: a nagy ivó csaknem üres
volt. A söröscsapokat fehér kendő takarta. A csaposlányok az üres poharakat szedték össze.
- Stewie - mondta Siegfried -, a versenynek vége. Tudod, hogy több mint két óra hosszat
dumáltunk? És milyen jó volt. Sokkal jobb, mint odaadni a nehezen keresett pennyket a bukiknak. Stewie felkelt, de az asztalt markolta, és néhány pillanatig pislogva állt.
- De van egy kis baj - mondta Siegfried. - A barátaim. Társasággal jöttem, s biztos nem tudják, hova tűntem el. Mondok valamit, gyere, és ismerkedj meg velük. Ha megtudják, hogy évek óta
nem láttuk egymást, megértik a helyzetet.
Elkacskaringóztunk a kifutóhoz. Nyomát sem láttuk a tábornoknak és társaságának. Végül a
kocsiparkolóban találtuk meg őket, mosolytalanul csoportosultak a Rover körül. A legtöbb kocsi
már elment. Siegfried magabiztosan odalépkedett, fején kacér szögben ült a behorpadt kalap.
- Elnézést, hogy ennyi ideig távol voltam, de valami nagyszerű történt. Hadd mutassam be
Mr. Stewart Brannont, kollégámat és nagyon kedves barátomat.
Négy merev pillantás fordult Stewie felé. Nagy, húsos arca a szokottnál is vörösebb volt.
Édesdeden mosolygott verejtéke enyhe harmatán át. Észrevettem, hogy rosszul gombolta be a matrózszövet kabátját: felül kimaradt egy gomblyuk, és az alsó szegély nem állt egy vonalban. A feszülő, elgyötört ruhadarab ettől még groteszkebbé vált.
A tábornok kurtát biccentett, az ezredes, mintha a fogát csikorgatta volna, a hölgyek szemlátomást megfagytak, és félrenéztek.
- Igen, igen - dörmögte a tábornok. - De már jó ideje várunk itt, és szeretnénk hazakerülni. Előretolta az állát, s a bajusza felborzolódott.
Siegfried intett.
- Persze, persze, természetesen. Máris indulunk. - Stewie-hez fordult. - Hát isten veled fiú.
Hamarosan megint összejövünk. Felhívlak.
Keresni kezdte a zsebében a gyújtáskulcsot. Lassan kezdte, de fokozatosan felgyorsult. Miután vagy ötször átkutatta a zsebeit, megállt, lehunyta a szemét, és láthatóan átadta magát a feszült
gondolkodásnak. Aztán, mint aki elhatározta, hogy módszeresen dolgozik, sorra kirakta zsebei tartalmát, a motorháztetőt használva asztalnak, s ahogy nőtt a halom, úgy nőtt meggyőződésem, hogy
közel a bukás.
- 199 -
Nemcsak a kulcs miatt aggódtam. Siegfried sokkal több whiskyt fogyasztott, mint én, s az
ital, a szokásos késedelemmel, most kezdett hatni rá. Enyhén imbolygott, horpadt kalapja előrecsúszott az egyik szemöldökére, s egyre-másra leejtette a tárgyakat, amelyeket zsebéből előhúzott, és
pislogva szemügyre vett.
Egy hosszú seprővel és kézikocsival felszerelt ember ballagott át lassan a parkolón. Siegfried elkapta a karját.
- Ide figyeljen, megtenne nekem valamit? Itt van öt shilling.
- Jól van, uram. - Az ember zsebre vágta a pénzt. - Mit kéne csinálnom?
- Megtalálni a kocsikulcsomat.
Az ember kutatni kezdett Siegfried lába körül.
- Megteszem, ami tőlem telik. Itt ejtette le?
- Nem, nem. Fogalmam sincs róla, hol ejtettem le. - Siegfried bizonytalanul intett. - Valahol
a pályán.
Az ember értetlenül bámult egy pillanatig, aztán végignézett a többhektárnyi szemetes területen, az eldobott belépők, összetépett fogadócédulák szőnyegén. Visszafordult Siegfriedhez, és hirtelen kuncogni kezdett; aztán, még mindig kuncogva, elment.
Egy lopott pillantást vetettem társaimra. Dermedt csendben figyelték a keresést, s egyikük
sem látszott jókedvűnek. A tábornok robbant ki elsőnek.
- Az istenit, Farnon, megvan az a rohadt kulcs vagy nincs meg? Ha elvesztette azt a vacak
kulcsot, jó lesz más megoldást keresnünk. Nem várakoztathatjuk itt a hölgyeket.
A háttérből halk köhhentés hangzott fel. Stewie még mindig ott állt. Előrecsoszogott, és valamit a barátja fülébe súgott, Siegfried pedig egy pillanat múlva lázasan szorongatta a kezét.
- A mindenit, Stewie, ez kedves tőled! Megmentetted a helyzetet. - Visszafordult a társasághoz. - Semmi ok az aggodalomra - Mr. Brannon kedvesen felajánlotta, hogy gondoskodik a hazaszállításunkról. Elment a kocsijáért a másik parkolóba. - Diadalmasan mutatott a kidagadó matrózkabát fényes hátára: éppen a kapun navigált ki bizonytalanul.
Siegfried megtett minden tőle telhetőt a társalgás folyamatosságáért, de kemény munka volt.
Senki sem felelt könnyed szellemességeire. Aztán hirtelen elhallgatott, mikor látta, hogy a tábornok
arcát hitetlenkedés és düh önti el. Stewie visszatért.
A kocsi egy apró Austin 7 volt, amelyet még apróbbá tett a testes alak a vezetőülésen. A
rozsdás bordó festékből és a repedezett ablakokból úgy ítéltem, hogy a legkorábbi modellek egyike
lehet, egy „túrakocsi”; teteje rég szétmállott, s helyette vászonból házilag készített tetőt húztak fel,
amelyet számtalan spárgahurokkal erősítettek az elgörbült tartóbordákhoz.
Stewie kikászálódott, felrántotta a másik ajtót, és szerény büszkeséggel lehajtotta a fejét.
Egy zsákhalom felé mutatott, amely az ülés helyén, a puszta padozaton állt. Hátul sem volt ülés,
csak két szálkás faláda, amelyen színes címkék hirdették: „Elsőrendű amerikai alma.” A ládákból
összegabalyodva orvosságosüvegek, sztetoszkópok, porok, fecskendősdobozok kukucskáltak ki.
- Úgy gondoltam, hogy ha a zsákokat a ládára tesszük...
A tábornok nem hagyta, hogy befejezze.
- A mindenit, ezt viccnek szánja? - Az arca téglavörös volt, s nyakán az erek veszedelmesen
kidagadtak. - Meg akarja sérteni a barátomat és ezeket a hölgyeket? Magát lovaglópálcával kéne
megverni a ma délutáni mutatványért, Farnon. Az kell magának - lovaglópálca.
A Rover felbőgő motorja megállította. A rangjához illően találékony ezredes rövidre zárta a
gyújtást. Szerencsére az ajtók nem voltak bezárva.
A hölgyek beültek hátra az ezredessel, én meg szerencsétlenül leereszkedtem a kis ülésre. A
tábornok már erőt vett magán.
- Üljön be! Én vezetek! - kaffogta Siegfriedre, mintha egy vétkes káplárhoz szólna.
De Siegfried tiltakozva felemelte a kezét.
- Egy pillanat - motyogta. - A szélvédő nagyon piszkos. Letörlöm magának.
A hölgyek némán figyelték, ahogy hátrakóválygott, és kutatni kezdett a csomagtartóban. A
szerelmi fény kihunyt szemükben. Nem tudom, miért vesződött ezzel Siegfried; talán azért, mert a
whiskygőzben úgy érezte, be kell bizonyítani, hogy ügyes és hasznos tagja a társaságnak.
- 200 -
De erőfeszítése kudarcot vallott, a hatás ellenkezőjére fordult. Egy döglött tyúkkal törölgette
az üveget.
Vagy két héttel később, ugyancsak reggeli közben, odaszólt nekem Siegfried, aki harmadik
csésze kávéja mellett a reggeli lapot olvasta.
- Látom, Herbert Jarvis doktort, a Királyi Hadsereg volt állatorvos kapitányát nevezték ki az
Észak-nyugati Lóversenypályák felügyelő állatorvosává. Ismerem Jarvist. Rendes fiú, éppen erre a
munkára való.
Néztem, hogy mutatkozik-e főnököm arcán a csalódásnak vagy sajnálatnak bármilyen jele.
Nyomát sem láttam.
Siegfried letette a csészéjét, szalvétájába törölte az ajkát, és elégedetten felsóhajtott.
- Tudod, James, minden esemény a javunkra válik. Az öreg Stewie-t a gondviselés vagy az
ég, vagy amit akarsz, küldte. Nem nekem volt kitalálva az a munka, és ha megkapom, fenemód szerencsétlen lettem volna. Gyere, fiú, induljunk a hegyekbe.
65.
A Helennel moziban töltött este után szinte magától értetődően kialakult bennem a szokás,
hogy alkalmanként benézzek hozzá esténként. S mielőtt ráébredtem volna, mi történik, már rabja
voltam egy napirendnek: nyolc óra körül a lábam szinte magától el akart indulni Heston Grange-be.
Persze küzdöttem a hajlandóság ellen: nem mentem minden este; néha a munkám is lefoglalt egész
nap, az illendőségre is gondolni kellett, meg Mr. Aldersonra is.
Helen apja, ez a tartózkodó kis ember, még jobban befelé fordult, mióta pár éve meghalt a
felesége. Tapasztalt állattenyésztő volt, s farmja vetekedett a legjobbakkal, de gondolatainak jó része gyakran mintha máshol járt volna. És felvett néhány furcsa kis szokást. Ha nem mentek jól a
dolgok, hosszú motyogó társalgást folytatott önmagával, ha azonban valaminek kiváltképp örült,
hangos, dallamtalan dúdolásban tört ki. Olyan átható hangon, hogy vizitjeimen gyakran e sajátos
zümmögés nyomába eredve találtam meg a gazdasági épületek között.
Biztosra veszem, hogy észre sem vette, mikor először mentem látogatóba Helenhez - egyike
voltam a lánya körül legyeskedő fiatalembereknek. Ahogy azonban múlt az idő és látogatásaim sűrűbbé váltak, hirtelen mintha tudomást vett volna rólam, előbb érdeklődve, majd hamarosan riadtan.
Igazán nem hibáztathattam. Nagyon szerette Helent, és természetesen nagyszerű partit kívánt neki.
És a láthatáron volt legalább egy ilyen - az ifjú Richard Edmundson, akinek apja régi barátja volt
Aldersonéknak, és csaknem négyszáz hektáron gazdálkodott. Gazdag és hatalmas család, és Richardnak nagyon tetszett Helen. Hozzá képest egy ismeretlen, pénztelen fiatal állatorvos nagyon
rossz üzletnek látszott.
Amikor Mr. Alderson jelen volt, látogatásaim nagyon feszélyezetté váltak. Mindketten
mintha mindig a szemünk sarkából néztünk volna egymásra; valahányszor feléje pillantottam, mindig éppen elfordította a tekintetét, és meg kell vallanom, hogy én is önkéntelenül gyorsan elfordítottam a szemem, amikor ő nézett felém.
Kár pedig, mert ösztönösen kedveltem. Szeretetre méltó, teljességgel ártalmatlan természete
volt, s más körülmények között nagyon jól kijöttünk volna egymással. De nem hunyhattam szemet
afelett, hogy nem kedvel. Mégpedig nem azért, mert ragaszkodik Helenhez - önzetlen ember volt, s
különben is, kitűnő házvezetőnőt talált a nővérében, aki nemrégen özvegyült meg, és ideköltözött
Aldersonékhoz. Lucy néni félelmetes egyéniség volt, teljességgel alkalmas arra, hogy a háztartást
vezesse és a két fiatalabb gyereknek gondját viselje. Mr. Alderson egyszerűen megszokta azt a kellemes gondolatot, hogy a lánya egy nap feleségül megy régi barátja fiához és gondtalan bőségben
fog élni; és volt benne annyi makacsság, hogy vadul lázadjon minden lehetséges változás ellen.
Így hát mindig megkönnyebbültem, mikor kiléptünk a házból Helennel. Akkor minden
rendben volt: jártunk a falusi művelődési házak kis táncdélutánjaira, mérföldeket gyalogoltunk a
dombok között vezető régi, füves bányászdűlőkön, néha még az esti vizitjeimre is elkísért.
Darrowbyban nem adódott semmi látványos program, de a feszültség teljes hiánya, saját létünk melegsége és önállósága mindent tartalmassá és jelentőségteljessé tett.
- 201 -
Így folytatódhatott volna tovább a végtelenségig, ha nem kerül sor arra a beszélgetésre Siegfried és köztem. A Skeldale House nagy szobájában ültünk, mint oly sokszor lefekvés előtt, megbeszélve a nap eseményeit, mikor egyszerre felnevetett, és a térdére csapott.
- Bejött ma az öreg Harry Foster, hogy kifizesse a számláját. Nagyon mulatságos volt - ült,
körbenézte a szobát, és azt mondta: „Csinos kis fészke van, Mr. Farnon, igazán csinos kis fészke.”
Aztán, nagyon ravaszul: „Ideje, hogy egy madár legyen ebben a fészekben, tudja, egy olyan kismadár.”
Én is nevettem.
- Mostanra már megszokhattad. Te vagy a legjobb parti Darrowbyban. Az emberek mindig
piszkálnak - nem nyugszanak, míg meg nem házasítanak.
- No, várj egy kicsit, lassan a testtel! - Siegfried elgondolkodva végigmért. - Én egyáltalán
nem hinném, hogy Harry rólam beszélt, hanem rád célzott.
- Hogy érted ezt?
- Gondolkodj egy pillanatig. Nem mondtad, hogy találkoztál az öreggel, mikor a birtokán sétáltatok Helennel? Egy szemvillanás alatt felméri a helyzetet. Egyszerűen arra gondol, hogy ideje
lehorgonyoznod.
Hátradőltem a székemben, és átadtam magam a nevetésnek.
- Hogy én! Megházasodni! No hiszen, arra várhatunk! El tudod képzelni? Szegény öreg Harry.
Siegfried előrehajolt.
- Mit nevetsz, James? Teljesen igaza van - ideje, hogy megházasodjál.
- Mit beszélsz? - Álmélkodva néztem rá. - Most meg mit forralsz?
- Nagyon egyszerű - mondta. - Azt mondom, hogy meg kellene házasodnod, éspedig hamar.
- Ugyan már, Siegfried, te tréfálsz.
- Miért tréfálnék?
- Hát, a mindenit, hiszen éppen csak elindultam a pályámon, nincs pénzem, nincs semmim.
Eszembe sem jutott.
- Eszedbe sem jutott... hát akkor azt mondd meg, udvarolsz-e Helen Aldersonnak vagy sem?
- Hát... szóval... gondolom, annak is mondhatnánk.
Siegfried kényelmesen elhelyezkedett a székében, összeillesztette ujja hegyeit, és bírói arckifejezést öltött.
- Helyes, helyes. Szóval bevallod, hogy udvarolsz a lánynak. Mármost lépjünk eggyel tovább. Az én megítélésem szerint nagyon csinos lány - valósággal forgalmi dugót okoz, mikor végigmegy a macskaköveken piacnapon. Köztudott, hogy értelmes, jó természetű és kitűnően főz. Ezzel talán egyetértesz.
- Persze, hogy egyetértek - mondtam bosszankodva a fölényességén. - De mire való ez? Miért viselkedsz úgy, mint egy felsőbb bírósági bíró?
- Csak ki akarom fejteni a véleményemet, James, amely szerint ott van előtted az ideális feleség, és te semmit sem teszel érte. Sőt, ha nem akarok finomkodni, azt mondom, hogy ne vacakolj
tovább, hanem lépj a tettek mezejére.
- De ez nem olyan egyszerű - mondtam emeltebb hangon. - Mondtam már, hogy jóval jobb
anyagi körülmények között kellene élnem, és amúgy is csak pár hete járok hozzájuk - az ember nem
gondol házasságra ilyen hamar. S van még valami - az öreg nem kedvel.
Siegfried oldalt döntötte a fejét, s nekem megcsikordult a fogam, ahogy a jóságos kifejezés
elöntötte az arcát.
- Várj, öreg fiú, ne dühödj fel, de van valami, amit a te érdekedben el kell mondanom. Az
óvatosság gyakran erény, de a magad esetében túlzásba viszed. Apró hibája ez a jellemednek, és
sokféle módon megmutatkozik. Például abban, hogy milyen óvatoskodva közelítesz a munkád
problémáihoz - mindig túlságosan aggódsz, félve teszel meg egy-egy lépést, amikor bátran fejest
kellene ugranod az egészbe. Veszélyt látsz ott is, ahol nincs - meg kell tanulnod kockáztatni, bátran
belevágni. Így a magad kétségei korlátozzák a tevékenységi területedet.
- Szóval leragadok a sárba?
- 202 -
- Ugyan, James, ezt nem mondtam, de ha már beszélgetünk, szeretnék még megemlíteni valami apróságot. Tudom, hogy nem veszed rossz néven. Míg meg nem nősülsz, sajnos, nem élvezhetem közreműködésed minden előnyét, mert őszintén szólva egyre kótyagosabbá és szórakozottabbá
válsz, olyannyira, hogy meggyőződésem szerint többnyire nem is tudod, mit csinálsz.
- Mi a fenéről beszélsz? Életemben sem hallottam ilyen...
- Kérlek, hallgass végig, James. Amit mondok, a tiszta igazság... úgy járkálsz, mint a holdkóros, és kialakult benned az a nyugtalanító szokás, hogy az űrbe meredsz, mikor beszélek hozzád.
Ennek csak egy gyógymódja van, fiam.
- Egyszerű kis gyógymód, mi? - kiáltottam. - Se pénzem, se otthonom, de azért boldog sikkantással ugorjak bele a házasságba. Az égvilágon semmi gond.
- Na, látod, már megint a nehézségeket keresed. - Könnyedén felnevetett, és szánakozó szeretettel nézett rám. - Azt mondod, nincs pénzed? Eljön a nap, mikor társam leszel. A névtáblád kikerül a kerítésre a ház előtt, és a mindennapi kenyeredet sohase fogod nélkülözni. Ami pedig az otthont illeti - gondold el, mennyi üres szoba van ebben a házban. Gond nélkül kialakíthatsz egy magánlakosztályt odafenn. Egyszóval mindez csak jelentéktelen részletkérdés.
Zavarodottan beletúrtam a hajamba. Már kóválygott a fejem.
- Ahogy elmondod, minden olyan könnyűnek hangzik.
- De hát könnyű! - Siegfried hirtelen felült a székében. - Menj, és kérd meg azt a lányt azonnal, és vidd az oltár elé, még ebben a hónapban. - Intően billegtette az ujját. - Ragadd meg az élet
kinyújtott kezét, James! Rázd le a bizonytalanságaidat, és ne feledd - ökölbe szorította a kezét, és
különleges pózt öltött - „Az emberek dolgának árja van, / Mely habdagállyal boldogságra visz, / De
elmulasztva, teljes életök / Nyomorban, s zátonyok közt zárva teng.”2
- Jól van, jól van - mondtam, s fáradtan felkeltem a székemből. - Ennyi elég, megértettem.
Most lefekszem.
Gondolom, van még rajtam kívül más is, akinek az életét alapvetően befolyásolta Siegfriednek egy-egy alkalmi kitörése. Akkoriban a véleményét nevetségesnek tartottam, de elültetett egy
magot, amely szinte egyik napról a másikra gyökeret eresztett és kivirágzott. Kétségkívül felelős
azért, hogy még fiatalon családfő lettem, mert amikor megemlítettem a dolgot Helennek, azt mondta, igen, hozzám akar jönni, és elhatároztuk, hogy hamar összeházasodunk. Először meglepődött:
lehet, hogy ugyanúgy vélekedett rólam, mint Siegfried, s úgy számított, beletelik egypár évbe, míg
nekilódulok.
Akárhogy is, mielőtt még időm lett volna gondolkodni, már elrendeződött az életem: és
mintegy varázsütésre elszállt belőlem a fanyar kétség, és azt tervezgettem, hogyan rendezzük be leendő egyszobás lakásunkat a Skeldale House-ban.
Boldog időszak volt ez, csupán egyetlen felhő borongott a láthatáron, de az a felhő hatalmasan és félelmetesen elterpeszkedett. Miközben kéz a kézben sétáltunk Helennel, ő kérlelő tekintettel
minduntalan visszacibált a földre.
- Hát, Jim, igazán muszáj már beszélned apával. Ideje, hogy megtudja.
66.
Jóval a képesítővizsgám előtt figyelmeztettek, hogy a vidéki praxis piszkos és büdös munka.
Elfogadtam és felkészültem rá, de megesett, hogy az életnek ez a vonása előtérbe nyomult és csaknem elviselhetetlenné vált. Mint most, amikor még a hosszan tartó forró fürdő után is bűzlöttem.
Mikor kiemelkedtem a gőzölgő vízből, megszagoltam a karomat, és éreztem a Tommy
Dearlove-nál végzett szörnyű tisztogatás rossz szagú emlékét diadalmasan átütött minden szappanon és fertőtlenítőn, csaknem olyan frissen és áthatóan, mint délután négy órakor. Csak az idő távolíthatja el, más semmi.
De valami tiltakozott bennem, hogy ilyen állapotban ágyba másszak, s már-már kétségbeesetten néztem végig a fürdőszobapolcon felsorakozó üvegeken. Megakadt a szemem Mrs. Hall
2
Shakespeare: Julius Caesar IV. 3. (Vörösmarty Mihály fordítása)
- 203 -
fürdősóján, amely harsány rózsaszínűen ragyogott üvegedényében. Ezt még sohasem próbáltam.
Beleöntöttem egy kisebb marokravalót a lábam mellett a vízbe. Egy pillanatra megszédültem, mikor
a felszálló gőz megtelt erőszakos édességgel, aztán hirtelen ötlettől vezettetve a fürdősó nagy részét
a vízbe ráztam, s újból a felszín alá ereszkedtem.
Hosszú ideig feküdtem ott diadalmasan mosolyogva, miközben az olajos folyadék körülnyaldosott. Még a Tommy Dearlove-féle tisztogatás sem állhat ellen ennek a kezelésnek.
A művelet elkábított, s már félig aludtam, mikor hanyatt dőltem a párnámra. Néhány pillanatig gyönyörűségesen lebegtem, aztán édesdeden elszunnyadtam. S amikor az ágy melletti telefon
beleharsant a fülembe, az igazságtalanság és a személyes sérelem érzése még erősebb volt, mint
máskor. Álmosan pislogva az órára, amely hajnali 1 óra 15-öt mutatott, felemeltem a kagylót, és
belemotyogtam, de hirtelen teljesen felébredtem, amint felismertem Mr. Alderson hangját. Candy
borjazik, és valami baj van vele. Jöhetnék most rögtön?
Az éjszakai vizitekben mindig ott volt a „most rajtam áll a dolog” érzése. S ahogy lámpáim
végigpásztázták az elhagyatott piactér kockaköveit, megint rám jött valami olyan érzés, hogy viszszatérek az alapvető dolgokhoz, hogy most igazán önmagam vagyok. A néma házak, a szorosan behúzott függönyök, a hosszú, üres utcák, amelyek átmentek az országút két oldalán vég nélkül elsuhanó kerítésekbe. Ilyenkor rendszerint a visszatartott életműködés állapotában voltam, éppen csak
elég éber ahhoz, hogy a helyes irányba vezessem a kocsit, de ma éjjel teljes ébrenlétben, szorongva
dolgozott az agyam.
Mert Candy nem akárki volt, hanem a házi tehén, egy csinos kis jersey, Mr. Alderson fő
kedvence. Fajtájának egyetlen tagja a csordában, de míg a shorthornok teje a kannákba került s onnan a nagy tejüzembe, Candy sűrű sárga adománya minden reggel a családi zabkására jutott, vagy
rakott tésztákon és gyümölcspitéken jelent meg felhalmozva, vagy vaj, álmodozásra késztető aranyos, krémszerű vaj készült belőle.
Mindezektől függetlenül Mr. Alderson egyszerűen szerette Candyt. Az istállón végigmenet
rendszerint megállt vele szemben, dudorászott magában, és futtában megvakarta a tehén magasra
tartott fejét. És nem hibáztathattam, mert magam is néha azt kívánom, bár minden tehén jersey volna; kicsi, kedves; őzszemű jószág, akit baj nélkül lehet ide-oda tolni, kipárnázott testű, törékeny lábú. Még ha megrúgták is az embert, olyan volt, mint egy szerelmi fricska, a kemény fríz marhák
zuhintásához képest.
Reméltem, hogy Candynek valami egyszerű baja van, mert árfolyamom nem állt magasan
Mr. Aldersonnál, s idegesen éreztem, hogy nem venné jó néven, ha durva kézzel borjaztatnám le kis
kedvencét. De elhessegettem a félelmeimet: a jerseyk rendszerint könnyen ellenek.
Helen apja jó gazdálkodó volt. Mikor megálltam az udvaron, láttam, hogy a kivilágított istállóban két vödör gőzölgő víz vár rám. A fél ajtón törülköző lógott, és Stan meg Bert, a két régi
tehenész a főnöke mellett állt. Candy vastag szalmán feküdt, kényelmesen. Nem erőlködött, és a
vulvánál semmi sem mutatkozott, de gondterhelt, elzárkózó magatartása éreztette, hogy nincs minden rendben.
Behúztam magam mögött az ajtót.
- Megtapogatta belül, Mr. Alderson?
- Igen, bedugtam a kezem, de nincs ott semmi.
- Semmi?
- Az égvilágon semmi. Már vajúdott néhány órája, és semmi sem mutatkozott, így bedugtam
a kezem, de nincs se fej, se más. És hely se sok. Akkor hívtam fel magát.
Ez nagyon furcsán hangzott. Felakasztottam a zakómat egy szögre, s elgondolkodva kigomboltam az ingemet. Éppen lehúztam a fejemen át, mikor észrevettem, hogy Mr. Alderson elfintorítja
az orrát. A két béres is szimatolni kezdett, és csodálkozva nézett egymásra. Mrs. Hall fürdősója,
amelyet eddig fogságban tartott az öltözékem, émelyítő hullámban tört ki rabságából, s megtöltötte
a belső teret átható üzenetével. Gyorsan megmostam a karomat, abban a reményben, hogy az idegen
szag eltűnik, de csak erősebbé vált, áradt a meleg bőrömről, és oda nem illően versengeni kezdett a
becsületes tehén-, széna- és szalmaszaggal. Senki sem szólt. Ezek nem olyan emberek voltak, hogy
pikáns megjegyzést tegyenek s ezáltal módot adjanak, hogy elvicceljem az egészet. A szag félreért- 204 -
hetetlen volt: érzékien nőies, s Bert meg Stan tátott szájjal bámult rám. Mr. Alderson legörbült szájszeglettel s még mindig rángatózó orral a túloldali falra meredt.
Összeszorult a gyomrom, mikor letérdeltem a tehén mellé, de a zavarom egy pillanat alatt
eltűnt. A hüvely üres volt; sima csatorna, amely hamarosan egy kis, peremes nyíláshoz vezetett, s
azon éppen csak be tudtam dugni a kezemet. Hátrább kitapintottam a borjú fejét és lábát. Kedvem
lelohadt. Méhcsavarodás. Itt nem vár könnyű győzelem.
Hátraereszkedtem a sarkamra, és a farmerhez fordultam:
- Borjúágy-csavarulat. Van benn egy élő borjú, de nem tud kijönni - alig tudom benyomni a
kezemet.
- Igen, gondoltam, hogy valami furcsa dolog. - Mr. Alderson megdörzsölte az állát, és kétkedve nézett rám. - Mit tehetünk?
- Megpróbáljuk kiegyenesíteni a csavarulatot: át kell fordítaniuk a tehenet, míg én tartom a
borjút. Jó, hogy ilyen sokan vagyunk.
- És attól minden rendbe jön?
Nagyot nyeltem. Nem szerettem az ilyen munkát. Az átforgatás néha használt, máskor nem,
s akkoriban még nem jutottunk el egészen odáig, hogy császármetszést alkalmazzunk teheneken. Ha
nem sikerül, felkészülhetek rá, hogy megmondjam Mr. Aldersonnak: küldje Candyt a mészároshoz.
Gyorsan elűztem a gondolatot.
- Attól minden rendbe jön - mondtam. Rendbe kell, hogy jöjjön. Bertet a mellső lábakhoz állítottam, Stant a hátsókhoz, a farmerrel pedig leszoríttattam a tehén fejét a földhöz. Aztán elnyújtóztam a kemény betonon, bedugtam a kezem, és megmarkoltam a borjú lábát.
- Most fordítsák át - lihegtem, s az emberek az óramutató járásával megegyezően átfordították a tehenet lábainál fogva. Vadul fogtam az apró lábat, miközben a tehén a másik oldalára billent.
Ott benn nem történt semmi.
- Fordítsák hasra - ziháltam.
Stan és Bert gyakorlottan a tehén alá dugták a lábait, és a szügyére fordították, belőlem meg
fájdalomkiáltás tört ki.
- Gyorsan vissza! Rossz irányba csináljuk! - A hüvely sima gyűrűje ijesztő erővel, bénítóan
összeszorult a csuklómon. Egy pillanatig az a rémült érzetem támadt, hogy sohasem fogom tudni
kihúzni.
De a két ember úgy dolgozott, mint a villám. Candy pillanatokon belül az eredeti helyzetében feküdt, karomon megszűnt a nyomás, és ott voltunk, ahol elkezdtük.
Összeszorítottam a fogam, és újból megmarkoltam a borjú lábát.
- Helyes, forgassuk a másik irányba.
Ez alkalommal az óramutató járásával ellentétesen hengerítették át, s eljutottunk 180 fokig,
anélkül hogy bármi is történt volna. Éppen csak hogy tartani tudtam a lábat - roppant ellenállással
kellett megküzdenem. Pár pillanatra arccal lefelé feküdtem, hogy lélegzethez jussak, s a hátamon
csorgó izzadság friss, egzotikus fürdősópárákat árasztott a levegőbe.
- Rendben. Még egy fordulat! - kiáltottam, és az emberek még egyszer átbillentették a tehenet.
És ó, milyen csodás érzés volt, amint minden varázslatosan kibogozódott, s a karom szabadon feküdt egy tágas méhben, körülötte rengeteg hely, s a borjú már kezdett is felém csúszni.
Candy azonnal felfogta a helyzetet, s most először elszántan tolt a borjún. Érezvén, hogy
nem messze a győzelem, még egyszer hosszasan megfeszült, s a borjú ettől nedvesen és kapálózva a
karomba csusszant.
- A mindenit, ez aztán gyors befejezés - dörmögte Mr. Alderson álmélkodva. Felvett egy
marék szénát, és törölgetni kezdte a kis jószágot.
Boldogan leszappanoztam a karomat az egyik vödörben. Minden ellés után megkönnyebbül
az ember, de ezúttal ez az érzésem mindent elborított. Nem számított, hogy a boksznak olyan szaga
volt, mint egy fodrászszalonnak, én jól éreztem magam. Elköszöntem Berttől és Stantől, akik elindultak lefeküdni, s hitetlenkedve még egy utolsót szimatoltak, mikor elhaladtak mellettem. Mr.
Alderson sürgölődött, szólt egy szót Candynek, aztán megint a borjút vette kezelésbe, pedig már
többször lecsutakolta. Elbűvölte a kis állat. Megértettem, mert olyan volt, mint egy Walt Disney- 205 -
figura: halványarany őzbarna, hihetetlenül apró, a szeme nagy és tiszta, s áradt belőle a bízó ártatlanság. És üszőborjú volt.
A farmer felemelte, mintha kiskutya volna, s az anyja fejéhez tette. Candy boldog torokhangokat hallatva végigszimatolta a kis állatot, aztán nyalogatni kezdte. Néztem Mr. Aldersont. Háta
mögött összekulcsolt kézzel állt, s előre-hátra hintázott a sarkán, szemlátomást elbűvölve a jelenettől. Bármelyik percben, gondoltam. És igazam volt: feltört a dallamtalan dúdolás, a szokásosnál
hangosabban, mint egy örvendező hálaéhek.
Megmerevedtem a gumicsizmáimban. Ennél jobb alkalom többé nem adódik. Idegesen köhintve megszólaltam.
- Mr. Alderson - mondtam, s ő félig felém fordította a fejét -, szeretném feleségül venni a lányát.
A dúdolás hirtelen abbamaradt. Lassan megfordult, míg szemben nem állt velem. Nem szólt,
de a tekintete keservesen fürkészte az arcomat. Aztán mereven lehajolt, egyenként felvette a vödröket, kiöntötte a vizet, és elindult az ajtó felé.
- Jobb lesz, ha bejön a házba - mondta.
A család nélkül a konyha elhagyatottnak és üresnek látszott. Egy magas hátú faszékre ültem
a kialudt tűzhely mellett, Mr. Alderson pedig eltette a vödreit, gondosan megmosta kezét a csapnál,
aztán átcsoszogott a nappaliba, s hallottam, ahogy dübög és csörög a tálalószekrénynél. Kezében
tálcával bukkant fel újra, a tálcán egy whiskysüveg és két pohár zörgött halkan. A tálca az egyszerű
eljárásnak valamilyen ünnepélyességet adott, amit fokozott a két nehéz, metszett üvegpohár és a
whisky szűzi, bontatlan állapota.
Mr. Alderson letette a tálcát a konyhaasztalra, amelyet közelebb húzott hozzánk, mielőtt leült volna a tűzhely másik oldalán álló székre. Egyikünk sem szólt. Én vártam az elhúzódó csendben,
ő pedig úgy bámult az üveg zárókupakjára, mint aki ilyet még sose látott, aztán lecsavarta aggodalmasan, mintha attól félne, hogy felrobban.
Végül a legnagyobb komolysággal és precizitással kiöntött két adagot, gyakorta lehajtva a
fejét, hogy a szintet a két pohárban összehasonlítsa, azután az ünnepélyesség utolsó mozzanataként
felém kínálta a teli tálcát.
Átvettem a poharamat, és várakozva ültem.
Mr. Alderson egy pillanatig az élettelen tűzhelyet nézte, aztán felemelte tekintetét a kandallópárkány felett lógó olajfestményre, amely vízben gázoló teheneket ábrázolt. Csücsörített az ajkával, mint aki fütyülni készül, de azután mintha meggondolta volna magát, koccintás nélkül kortyolt
egyet whiskyjéből. Ettől köhögési roham jött rá, s jó időbe telt, amíg magához tért. Mikor visszaállt
a normális lélegzete, felegyenesedett, és rám szegezte két könnyező szemét. Megköszörülte a torkát,
s bennem feltámadt a feszültség.
- Hát igen - mondta -, jó idő ez a szénának.
Ebben egyetértettünk, s Mr. Alderson egy idegen érdeklődő tekintetével nézett körül a
konyhában. Szemlélődését befejezve jókorát kortyintott a poharából, fintorgott, lehunyta a szemét,
hevesen megrázta néhányszor a fejét, azután előrehajolt.
- De ne felejtsük - mondta -, hogy egy éjszakai eső nagyon jól jönne.
Hangot adtam abbéli véleményemnek, hogy ez csakugyan így van, s megint beállt a csend.
Ezúttal még tovább tartott, és házigazdám úgy iszogatta a whiskyt, mint aki kezd hozzászokni. S
láttam, hogy felenged tőle: arcának feszült vonásai kisimultak, s szeméből eltűnt a zaklatott kifejezés.
Több szó nem hangzott el, míg újra nem töltött, ismét nagy műgonddal ügyelve az egyenlőségre. Kortyintott a második adagjából, aztán lenézett a szőnyegre, és halkan megszólalt:
- James - mondta -, nekem olyan feleségem volt, hogy ezer között sem akadt párja.
Úgy meglepődtem, hogy alig tudtam megszólalni.
- Igen, tudom - mormogtam. - Sokat hallottam róla.
Mr. Alderson még mindig a szőnyegre szegezte a szemét, s hangjában lágy sóvárgással folytatta:
- 206 -
- Igen, sok mérföldes körzetben a legnagyszerűbb lány volt - és a legcsinosabb. - Halvány
mosollyal hirtelen felnézett rám. - Senki se hitte volna, hogy ilyen embert választ, mint én vagyok.
De engem választott. - Elhallgatott, és félrenézett. - Igen, engem.
Beszélni kezdett halott feleségéről. Higgadtan, önsajnálat nélkül, de sóvárgó hálával beszélt
a boldogságáról. S én rájöttem, hogy Mr. Alderson más, mint a nemzedékbeli farmerek nagy része,
mert nem beszélt arról, hogy a felesége „jó dógos” volt. A kor asszonyai közül oly sokat főként a
munkaképessége után ítéltek meg. Nem sokkal azután, hogy Darrowbyba érkeztem, megdöbbentett
egy frissen megözvegyült öregember, akinek részvétemet fejeztem ki. Kitörölte a könnyet a szeméből, és azt mondta:
- Igen, csuda jó dógos vót.
De Mr. Alderson csak arról beszélt, hogy a felesége szép volt, kedves volt, s ő nagyon szerette. Helenről is beszélt, hogy mit mondott és mit csinált kislánykorában, s hogy mennyire hasonlít
az anyjához mindenben. Rólam egy szót sem szólt, de egész idő alatt úgy éreztem, hogy ezt rám tartozónak véli, s a puszta tény, hogy ilyen szabadon beszél, alkalmasint annak a jele, hogy ledőlnek a
korlátok.
Voltaképpen egy kicsit túl szabadon is beszélt. Félig megitta már a harmadik hatalmas
whiskyjét, és tapasztalatom szerint a yorkshire-iak nem bírják a tömény szeszt. Láttam vaskos, tízkorsós embereket eldőlni a helyi ivóban a borostyánszín folyadék egyetlen kortyától, és a kis Mr.
Alderson egyáltalán nem szokott inni. Kezdtem aggódni.
De nem tehettem semmit, így hát hagytam boldogan hadarászni. Egészen hátradőlt a székében, teljesen feloldódott, emlékeitől fénylő szeme valahova a fejem fölé meredt. Sőt, meggyőződésem szerint el is felejtette, hogy ott vagyok, mert egy hosszú monológ után lejjebb engedte tekintetét, meglátott, és egy pillanatig nem ismert meg. Mikor végre sikerült kilétemet megállapítania,
eszébe jutottak házigazdai kötelességei. De ahogy az üvegért nyúlt, szeme ráesett a faliórára.
- A mindenit, négy óra. Jó soká itt ültünk. Nem nagyon érdemes már lefeküdni, de azért
gondolom, jobb, ha alszunk egy-két órát. - Leöntötte torkán a whisky maradékát, élénken talpra ugrott, néhány pillanatig tettre készen körülnézett, aztán ijesztő csörgéssel fejjel előre, a tűzpiszkáló
vasak közé esett.
A rémülettől dermedten indultam, hogy segítsek a kandallónál kepesztő kis alaknak, de aggodalmam felesleges volt, mert egy-két pillanat múlva talpra szökkent, és úgy nézett a szemembe,
mintha semmi sem történt volna.
- Mennem kell - mondtam. - Köszönöm az italt. - Nem lett volna értelme tovább maradni,
mert láthatóan nagyon kevés esélye volt annak, hogy Mr. Alderson azt mondja: „Áldásom rátok,
fiam!” vagy valami hasonlót. De az a megnyugtató benyomásom támadt, hogy minden rendben
lesz.
Mikor az ajtó felé indultam, a farmer tiszteletre méltó erőfeszítéssel megpróbált kikísérni, de
eltájolódott, s tehetetlenül sodródott tőlem elfelé a konyhán át, míg neki nem zuhant egy magas
edényes állványnak. Aztán nagy tanácstalansággal nézett rám a fűzfalevélmintás tányérok sora alól.
Haboztam, aztán visszafordultam.
- Felmegyek magával a lépcsőn, Mr. Alderson - mondtam közömbös hangon, s a kis ember
nem tiltakozott, mikor megfogtam a karját, és a túloldali ajtó felé vezettem.
Amint felfelé nyikorogtunk a lépcsőn, megbotlott, és leesett volna, ha nem kapom el a derekánál. Mikor megfogtam, felnézett rám, és azt dörmögte:
- Köszönöm, fiú - és egy pillanatig egymásra vigyorogtunk, mielőtt tovább kapaszkodtunk
volna felfelé.
Átsegítettem a lépcsőfordulón a hálószobája ajtajáig, s ő egy pillanatig habozva állt, mint aki
mondani akar valamit. De végül csak biccentett felém párszor, mielőtt bebújt volna a szobájába.
Álltam az ajtó előtt, némi aggodalommal figyelve a bentről kihangzó csattanásokat és dobbanásokat, de amikor az ajtódeszkán át meghallottam a hangos, dallamtalan dúdolást, megnyugodtam. Egészen biztos, hogy minden rendben lesz.
67.
- 207 -
Nászutunk nagyszerűen sikerült, ha tekintetbe vesszük, hogy tuberkulinozással töltöttük el.
Mindenesetre jól állta az összehasonlítást sok olyan ismerősöm élményével, aki életének ezt a fordulópontját napsütötte tengereken hajózva töltötte, s mégis színtiszta veszteségként könyvelte el.
Helen és én megkaptuk az összes hozzávalót: a nevetést, kiteljesedést, bajtársiasságot, pedig csak
egy hétig tartott. S mint mondtam, azt is tuberkulinteszteléssel töltöttük.
A helyzet úgy alakult ki, hogy egy nap reggelinél Siegfried, akinek vöröslött a szeme egy
kólikás kanca mellett eltöltött kellemetlen éjszaka után, épp a reggeli postát nézte át. Nagyot sóhajtott, mikor egy vastag tekercs űrlap hullott ki egy hivatalos borítékból.
- Uramisten! Nézd ezt a rengeteg tesztelést. - Kisimította az űrlapokat a terítőn, és lázasan
végigolvasta a farmok hosszú listáját. - És azt akarják, hogy jövő héten haladék nélkül kezdjük el az
egészet Ellerthorpe körül - nagyon sürgős. - Rám meredt egy pillanatig. - Akkor nősülsz, igaz?
Kényelmetlenül mocorogtam a székemen.
- Igen, akkor.
Siegfried kikapott egy pirítóst a pirítósállványból, és úgy csapkodta rá a vajat, mint egy nekikeseredett kőműves.
- Nahát, ez igazán nagyszerű. A praxis megőrült, egy hétig tesztelni kell fenn a Völgység
végében, az isten háta mögött, és a te nyavalyás esküvőd pont a közepébe vág. Szépen ellibegsz a
nászutadra gond nélkül, én meg összevissza rohangálok, mint a töketlen kutya. - Beleharapott a pirítósba, és vadul ropogtatta.
- Sajnálom, Siegfried - mondtam. - Nem akartalak így benne hagyni a slamasztikában. Nem
tudhattam, hogy a praxis épp most ennyire megindul, s nem számítottam rá, hogy ezt a sok tesztelést a fejünkhöz vágják.
Siegfried abbahagyta a rágást, és felém bökött az ujjával.
- Ez az, James, ez a te hibád - nem nézel előre. Te csak rohansz egyenesen, gondolkodás
nélkül. Még ha egy nyavalyás esküvőről van szó, akkor sem aggódsz - dehogyis, csináljuk csak, kit
érdekelnek a következmények. - Elhallgatott, hogy felköhögjön néhány morzsát, amelyet zaklatottságában belélegzett. - Őszintén szólva, nem értem, mire jó ez a sietség - rengeteg időd van még,
hogy megházasodjál, hiszen még kölyök vagy. És még valami - alig ismered ezt a lányt, csak pár
hét óta jársz vele.
- Várj csak, azt mondtad...
- Nem, hadd fejezzem be. A házasság nagyon komoly lépés, nem szabad beleugrani hosszú
és komoly megfontolás nélkül. Mi a csudának kell a jövő héten megtörténnie? Jövő évben is elég
korán volna, és élvezhetnéd a szép hosszú jegyességet. De nem, neked rohannod kell, és megkötni a
csomót, pedig azt nem olyan könnyű kibogozni.
- Ugyan Siegfried, ez nevetséges. Nagyon jól tudod, hogy te voltál az, aki...
- Még egy pillanat. A te elhamarkodott házassági terveid komoly fejfájást okoznak nekem,
de hidd el, minden jót kívánok neked. Remélem, minden jól sikerül, annak ellenére, hogy nincs
benned semmi előrelátás, de emlékeztetnem kell a régi mondásra: „Hirtelen lagzi, hosszú bánat.”
Nem bírtam tovább. Talpra ugrottam, ököllel az asztalra vágtam, és ráüvöltöttem.
- De a fene egye meg, a te ötleted volt! Én várni akartam vele egy kicsit, de te...
Siegfried nem figyelt rám. Most már lecsillapodott, és arcát angyali mosoly öntötte el.
- Ej, ej, James, már megint felizgatod magad. Ülj le, és nyugodj meg. Nem szabad rossz néven venned, hogy így beszélek hozzád - nagyon fiatal vagy, s nekem ez kötelességem. Semmi roszszat nem tettél. Gondolom, a világ legtermészetesebb dolga, hogy korodbéli ember megfontolás
nélkül cselekszik, beleugrik valamibe, anélkül hogy a holnapra gondolna. Fiatalság, bolondság. Siegfried vagy hat évvel volt idősebb nálam, de könnyedén felvette a mindentudó vénség palástját.
Térdembe vájtam az ujjamat, és úgy döntöttem, nem folytatom. Amúgy sem rúghattam volna labdába, s amellett kicsit aggasztott, hogy eltűnök, s hagyom őt a munkája alatt összeroskadni.
Felálltam, s az ablakhoz mentem, ahonnét megpillantottam az öreg Will Varleyt, aki a biciklijét tolta az utcán, a kormányon egyensúlyozva egy zsák krumplit - szinte mindennapos volt ez a látvány.
Aztán visszafordultam munkaadómhoz. Felvillant bennem ritka ötleteim egyike.
- Ide figyelj Siegfried, én nem bánom, ha a nászutamat Ellerthorpe környékén töltöm. Ebben
az évszakban nagyon szép arrafelé, és megszállhatnánk a Búzakévében. Onnan járhatnék tesztelni.
- 208 -
Álmélkodva nézett rám.
- Ellerthorpe-ban tölteni? És tesztelni? Ez lehetetlen - mit szólna Helen?
- Nem bánná. Sőt, elvégezhetné az írásbeli munkát. Csak túrázni készültünk a kocsival, s így
nem csináltunk terveket; bármily furcsa, de gyakran beszéltük Helennel, hogy szívesen megszállnánk egyszer a Búzakévében - van valami vonzereje annak a kis fogadónak.
Siegfried határozottan rázta a fejét.
- Nem, James, hallani sem akarok róla. Egyenesen bűntudatot ébresztesz bennem. Ellátom
magam is a munkát, felejtsd el az egészet, utazz el, és érezd jól magad.
- Nem, döntöttem. Egyre kedvemre valóbb az ötlet. - Gyorsan átfutottam a listát. - Elkezdhetem a tesztelést Allenéknél, s végezhetek a környékbeli apróbb farmokkal kedden. Szerdán megesküszünk, és a második injekcióért és az eredményekért visszamegyünk csütörtökön és pénteken. A
hét végére elintézem a lista nagyobb részét.
Siegfried úgy nézett rám, mintha most látna először. Vitatkozott és tiltakozott, de most az
egyszer én győztem. Kihalásztam a minisztériumi bejelentőlapokat az íróasztalfiókból, és kezdtem
felkészülni a nászutamra.
Kedden tizenkettőkor végeztem Allen hatalmas csordájával, amely mérföldekre szétszóródott a Völgység tetejének kopár dombjain, s leültem a vendégszerető családdal az elkerülhetetlen
„egy falás ebédhez”. Mr. Allen ült a gyalult asztal mellett az asztalfőn, velem szemben pedig két
fia, a húszévesforma Jack és a tizenhetedikben járó Robbie. Egész délelőtt ámulattal figyeltem a
nagyszerű erőben lévő, szívós fiatalembereket, amint birkóztak a vad, szétszórt jószággal, s órák
hosszat fáradhatatlanul üldözték és elkapták őket. Hitetlenkedve bámultam, mikor Jack lefutott egy
vágtázó üszőt a nyílt harasztoson, megragadta a szarvánál fogva, és lassan földre kényszerítette,
hogy beadhassam az injekciót; többször is eszembe jutott, milyen kár, hogy egy olimpiai válogató
nem téved a yorkshire-i hegyvidéknek ebbe a távoli sarkába - világverő anyagot találhatna itt.
Mrs. Allen, ez a vidám, beszédes asszony mindig ugratni szokott: korábbi vizitjeimen kíméletlenül az orrom alá dörzsölte, hogy málészájú vagyok a lányokkal, s hogy szégyenszemre csak egy
házvezetőnő viseli gondomat. Tudtam, hogy ma is belém fog kötni, de kivártam: birtokomban volt a
megsemmisítő visszavágás. Éppen kinyitotta a sütő ajtaját, s ettől a szoba finom illattal telt meg, s
amikor a hatalmas darab egybesült sonkát lerakta az asztalra, mosolyogva rám nézett:
- No, Mr. Herriot, hát mikor fogjuk magát megházasítani? Ideje, hogy találjon magának egy
helyes lányt, tudja, hogy mindig erre biztatom, de maga nem vesz róla tudomást. - Kuncogva viszszasietett a tűzhelyhez egy tál krumplipüréért.
Megvártam, míg visszatér, mielőtt felrobbantottam volna a bombát.
- Hát, ami azt illeti, Mrs. Allen - mondtam könnyedén -, úgy döntöttem, hogy megfogadom
a tanácsát. Holnap lesz az esküvőm.
A jó asszony éppen krumplipürét rakott a tányéromra, de erre megállt kezében a kanál.
- Holnap lesz az esküvője? - Arcáról mintázni lehetett volna a meglepetést.
- Igen. Gondolom, örömmel hallja.
- De.... de… csütörtökön és pénteken visszajön ide.
- Természetesen. Be kell fejeznem a kezelést. Magammal hozom a feleségemet - szeretném
bemutatni maguknak.
Csend támadt. A fiatalemberek rám meredtek, Mr. Allen abbahagyta a sonka fűrészelését, és
rezdületlen arccal nézett rám, aztán a felesége tétován felnevetett.
- Ugyan már, nem hiszem el. Csak ugratni akar. Ha holnap házasodik, akkor nászútra menne.
- Mrs. Allen - mondtam méltósággal -, ilyen komoly dologgal mm viccelek. Hadd ismételjem meg - holnap lesz az esküvőm, és csütörtökön elhozom magukhoz a feleségemet.
Mrs. Allen teljesen paffá válva megrakta a tányérokat, s ránk telepedett a némaság. De tudtam, hogy gyötrődik: gyors kis pillantásokat vetett rám, s láthatóan majd meghalt, hogy többet kérdezzen. A fiúkat is izgatta a dolog; csak a magas, halk Mr. Allen, akit az sem izgatott volna talán,
ha másnap egy bankot rabolok ki, pusztította nyugodtan az ételt.
Többet nem beszéltünk, de amikor már indulóban voltam, Mrs. Allen karomra tette a kezét.
- 209 -
- Ugye viccelt? - Az asszony arca megnyúlt a feszültségtől.
Beültem a kocsiba, és kiszóltam az ablakon.
- Viszontlátásra csütörtökön. Mrs. Herriot és én csütörtökön reggel itt leszünk.
Nem nagyon emlékszem az esküvőre. Afféle „csendes ügy” volt, s főként azt tudom felidézni, hogy szerettem volna, ha minél gyorsabban vége van. Csak egy dologra emlékszem világosan:
Siegfridre, amint a templomban, közvetlenül a hátam mögött, a szertartás során végig, szabályos
időközökben „Ament”-t zúgott - ezt násznagytól soha máskor nem hallottam.
Hihetetlen megkönnyebbülés volt, mikor végre Helennel útnak indulhattunk, s amikor elhaladtunk a Skeldale House mellett, Helen megragadta a kezemet.
- Oda nézz! - kiáltotta izgatottan. - Látod? Siegfried réztáblája alatt, amely kicsit mindig ferdén lógott a vasrácson, egy vadonatúj díszelgett. Modern típusú bakelittábla volt, fekete alapon
nagy fehér betűkkel ez állt rajta: „Dr. J. Herriot, állatorvos”, és nagyon egyenesen és szabályosan
csavarozták fel a vasra.
Visszanéztem az utcán, hogy látom-e Siegfriedet, de már elbúcsúztunk, csak később mondhatok neki köszönetet. Így hát dagadó büszkeséggel vezettem ki Darrowbyból, mert tudtam, mit jelent az a tábla: társ vagyok, igazi helyem van a világban. A gondolattól kissé elakadt a lélegzetem.
Mi több, mindketten kicsit kótyagosak voltunk, és órák hosszat kocsikáztunk a vidéken ki-kiszállva,
ha kedvünk szottyant rá, járkáltunk a dombok között, és nem törődtünk az idővel. Este kilencre járhatott, s már gyorsan sötétedett, mire rájöttünk, hogy túlságosan letértünk az utunkról.
Tizenhat kilométert kellett megtennünk egy elhagyatott harasztoson a dombtetőn, s már teljesen besötétedett, mire lecsörömpöltünk a meredek, keskeny úton Ellerthorpe-ba. A Búzakéve hivalkodás nélküli része volt az egyetlen hosszú falusi utcának, alacsony szürke kőépület, melynek
ajtaja felett nem világított lámpa, s amikor beléptünk a kissé dohszagú előtérbe, balról, az ivóból
poharak halk koccanása hallatszott. Mrs. Burn, az idősödő özvegy tulajdonos kijött egy hátsó szobából, és közönyösen szemügyre vett.
- Már találkoztunk, Mrs. Burn - mondtam, s ő bólintott. Elnézést kértem késői érkezésünkért, s azon tűnődtem, kérhetek-e ilyenkor még néhány szendvicset, mikor az idős hölgy nyugodtan
megszólalt.
- Ugyan - mondta -, annyi baj legyen. Vártuk magukat, és kész a vacsorájuk. - Bevezetett az
ebédlőbe, ahol unokahúga, Beryl egykettőre meleg vacsorát szolgált fel. Sűrű lencselevest, utána
valamit, amit manapság „gulyásnak” neveznének, ami azonban egyszerűen ízletes pörkölt volt
gombával, zöldségekkel, s nyilvánvalóan egy szakácszseni kotyvasztotta össze. A tejszínes
egrespitét már nem tudtuk megenni.
Egész idő alatt így ment a Búzakévében. A hely tolakodóan divatjamúlt volt: ráfért volna
egy kis festék, zsúfolva volt csúf viktoriánus bútorokkal, de akárki láthatta, hogyan tett szert hírnevére. Nem voltak előkelő vendégei, hanem kövér, kényelemszerető emberek hozták magukkal a feleségüket az ipari West Ridingből hétvégére, s horgászgattak vagy csak szívták a páratlan levegőt
két étkezés között, amelyek a nap nagy eseményeit jelentették. Ottlétünkkor csak egyetlen vendég
volt - állandó vendég, egy visszavonult darlingtoni méteráru-kereskedő, aki mindig idejében asztalhoz ült, álla alá tűrte a hatalmas fehér szalvétát, és csillogó szemmel figyelte, hogyan hozza be
Beryl az ételt.
De nemcsak a házi sonka, a Wensleydale sajt, az ízes hús és vesepite, az áfonyatortácskák, a
halomnyi palacsintafelfújtak nyűgöztek le bennünket Helennel. Volt az öreg fogadónak valami varázsa, álmos, lopakodó bája, amire mindig örömmel emlékezünk vissza. Ma is gyakran elmegyek a
Búzakéve mellett, s amikor a vén kőhomlokzatra nézek, amelyen nem változtatott röpke harminc év
múlása, még mindig friss és meleg bennem az emlék: estéli utolsó sétánk visszhangzó lépései az
üres utcán, a kis szobát csaknem kitöltő öreg rézágy, az éjszakai ég előterében emelkedő dombok
sötét szegélye az ablakon túl, a farmerek halkan felcsattanó nevetése a lenti ivóból.
Kiváltképpen élveztem az első reggelt, amikor elvittem Helent Allenékhez tesztelni. Mikor
kiszálltam a kocsiból, láttam, hogy Mrs. Allen kiles a konyhaablakon a függöny mögül. Egykettőre
az udvaron termett, és kidülledt a szeme, mikor odavittem hozzá a feleségemet. Helen egyike volt a
- 210 -
nadrágviselet úttörőinek a Völgységben, s aznap reggel élénklila színűt hordott, amitől, mai kifejezéssel élve, megállt az emberben az ütő. A farmer felesége részint döbbenten, részint elbűvölten
nézte, de hamarosan rájött, hogy Helen ugyanarról a tőről fakadt, mint ő, és a két nő másodperceken
belül buzgón csevegett. Mrs. Allen sűrű főbólogatásából és egyre szélesebb mosolyából úgy ítéltem, hogy Helen könnyít a gyötrelmein, mert minden körülményt elmagyaráz. Hosszú ideig tartott,
s végül Mr. Allennek kellett félbeszakítani a beszélgetést.
- Ha menni akarunk, akkor menjünk - mondta kurtán, s elindultunk, hogy megkezdjük a
tesztelés második napját.
Napos domboldalon kezdtünk, ahol egy csapat fiatal állatot karámba fogtak. Jack és Robbie
beugrott az állatok közé, Mr. Allen pedig levette a sapkáját, és udvariasan leporolta a fal tetejét.
- Az asszonykája ideülhet - mondta.
Már mérni kezdtem volna, de megálltam. Az asszonykám! Most mondták ezt nekem először.
Odanéztem Helenre, aki keresztbe rakott lábbal a nyers köveken ült, térdén jegyzetfüzettel, ceruzáját készenlétben tartva, s amikor homlokából visszalökte fénylő sötét haját, észrevette, hogy nézem,
és elmosolyodott; én visszamosolyogtam, és egyszeriben ráébredtem körös-körül a Völgység tágas,
hullámzó nagyszerűségére, a lóhere és a meleg fű bornál mámorítóbb völgységi illatára. És úgy
éreztem, az eddigi két évem Darrowbyban ennek a pillanatnak volt az előkészítése; hogy életem első nagy lépését itt fejeztem be, Helen mosolyával és a Skeldale House-ra kitett új táblám friss emlékével.
A végtelenségig elálltam volna ott, mintegy bűvöletben, de Mr. Allen célzatosan a torkát köszörülte, és én visszatértem a rám váró munkához.
- Helyes - mondtam, és kalibrálómat az állat nyakára illesztettem. - Harmincnyolcas szám,
hét milliméter, körülhatárolt - mondtam Helennek. - Harmincnyolcas szám, hét, K.
- Harmincnyolc, hét, K - ismételte a feleségem, és jegyzetfüzetére hajolva, írni kezdett.
- 211 -