Levelek az Andrássy-házból (1864–1869). Egy angol nevelőnő

Transcription

A Tiszántúli Történész Társaság Közleményei
4.
A Tiszántúli Történész Társaság
Közleményei 4.
Debrecen, 2009
A Tiszántúli Történész Társaság Közleményei 4.
Szerkesztőbizottság: Bene János, Krankovics Ilona, Mónus Imre,
Pozsonyi József, Szabadi István
Korrektor: Veress Zsófia
HU ISSN 1788–2001
E számunk megjelentetését
Stephen Beszedits (Toronto) és Szirmay Gábor
támogatása tette lehetővé
Közleményszámaink a
http://www.tortenesz.extra.hu/kiadvany/kozlemenyek2.pdf
http://www.matarka.hu/cikk_list.php?fusz=29945
honlapokon az interneten is olvashatók.
Kiadja: A Tiszántúli Történész Társaság
4026 Debrecen, Déri tér 1.
Levelezési cím: 4060 Balmazújváros, Debreceni u. 1.
Tel.: 52/ 580 640
E-mail: [email protected]
Felelős kiadó: Pozsonyi József
Nyomdai előkészítés: Dallos Csaba
Nyomta a Kapitális Kft., Debrecen
Felelős vezető: Kapusi József
Tanulmányok
Bodnár Mónika
Serényi kultusz és ennek tárgyi emlékei Putnokon
Az előzmények: Putnok és a Serényiek
Putnok, ez az egykor Gömör megye déli részén, napjainkban Borsod-Abaúj-Zemplén
megye északi határán fekvő település egy része az Orlayak révén került a Serényi család tulajdonába, akik bírták azt egészen a második világháború végéig. Gróf kisserényi
Serényi András (1630 körül – 1688–89 fordulóján) első felesége, báró galántai Esterházy Mária Magdolna (1633–1672) halálát követően vette feleségül báró karvai Orlay
Borbálát, Putnok és Dédes úrasszonyát. A házasságkötésre 1672–1674 közötti időszakban került sor.1
Borbála szülei karvai Orlay András és Révay Anna-Mária, testvére a kuruc vezérré lett báró karvai Orlay Miklós volt.2 Miután testvére átállt a kurucok oldalára, gömöri
és borsodi birtokaitól a kincstár hűtlenség címén megfosztotta. Apja, Orlay András, valamint az erősen aulikus érzelmű sógora, Serényi András Bécsben is és Pozsonyban is
minden követ megmozgattak, hogy a birtokokat kiragadják a fiscus kezéből és megmentsék a család számára, ami ugyan nagy nehézségek árán, de végül sikerült.3 Az új
kuruc vezér, Thököly sikeres felsőmagyarországi hadjáratai következtében 1678-1685
között Orlay Miklós ismét szabadon bírhatta Putnokot és tartozékait, ám Thököly bukása után a birtok újra a szepesi kamarára szállott, s kezdődött előlről annak visszaszerzéséért folytatott küzdelem, amit Serényi András és (mivel az öreg Orlay András
már elhunyt) Orlay Borbála folytattak.4 1687. augusztus 30-án sikerült a javak egy részét visszaszerezni, majd nem sokkal később a fennmaradó részt is sikerült Borbálának
magához váltani.5 A putnoki birtokot fiuk, Farkas András (1685–1743) örökölte, majd
az ő leszármazottai bírták. 1854 táján az egyik leszármazott, László (1815–1893) itt telepedett le.6
1 1672-ben hunyt el András első felesége, tehát nem lehetett ezt megelőzően. Viszont 1674-ben végrendelkezett Borbála anyja, Révay Mária, s a végrendeletből egyértelműen kiderül, hogy lánya akkor már
férjnél volt. Vö.: THALY Kálmán 1898. 77.
2 THALY Kálmán 1898. 12–15.
3 THALY Kálmán 1898. 16.
4 THALY Kálmán 1898. 17.
5 THALY Kálmán 1898. 17; 90.
6 A kisserényi gróf Serényi család történetére lásd BODNÁR Mónika 2008; BODNÁR Mónika 2009.
5
A kultusz kialakulása
Az egykori Serényi birtokokon élő emberek zöme jó szívvel emlékezik a család
egyes tagjaira. Igaz, volt idő, amikor nem volt ildomos emlegetni a grófi család érdemeit. Az 1980-as évek második felétől azonban már szabadabb szellem kezdett uralkodni.
Így jelenhetett meg az az újságcikk, melyben Bélát (1866–1919) Putnok Széchenyijének
nevezte az újságíró.7 A cikk a rendszerváltást közvetlenül megelőző időszakban alaposan felkavarta az érzelmeket, nagy visszhangot váltott ki Putnokon.
De ne szaladjunk ennyire előre az időben. A Serényi kultusz egyik első megnyilvánulásának Málé település új nevét tekinthetjük. Málé a Serényiek putnoki uradalmának
részét képezte. Mivel ez a név sok csúfolódásra, tréfálkozásra adott okot, ezért a hagyomány szerint az 1914-es háborúból visszatért katonák szorgalmazták annak megváltoztatását.8 Így lett 1928-ban a falu neve Serényimál, amiből aztán egy évvel később,
1929-ben Serényifalva lett. Az 1950-es években aztán ismét egyre kellemetlenebbül
hangzott a falu neve, az az időszak nem kedvezett a grófi család nevéből képzett új megnevezésnek. Ezért lakói ismét megváltoztatták, egyetlen betű elhagyásával módosították a település nevét. Így lett az egykori Máléból 1957-ben Serényfalva, azóta is ez a
település hivatalos neve.9
Putnokon a Serényi család legtöbbet emlegetett két tagja a putnoki ágat megalapító
László és a magyarországi politikai életben vezető szerepet játszó fia, Béla. Mindkettőjük nevét közterületek viselték már nem sokkal haláluk után. Tíz évvel Béla halála után,
1929. június 29-én szobrot emeltek tiszteletére, Kisfaludy Stróbl Zsigmond alkotását,
amit Putnok főterén, a kastély előtt elterülő Serényi László téren állítottak fel. Amint
az egy korabeli naplóban olvasható: Már reggel 9 órakor hatalmas tömeg áll a Serényi
László téren. 10 órakor már a leventék, tűzoltók, polgári és elemi iskolás kis magyarruhás lányok, polgári és elemi iskolai cserkészcsapatok állnak. … Végre megérkezik
József Ferenc főherceg, Herman Miksa kereskedelemügyi miniszter, Soldos Béla fő- és
Bónis Aladár alispán urak. József Ferenc főherceg szép habsburgos beszédet mond. Tetszik. Gyönyörű koszorúk, gyönyörű érzelmek. Díszmagyarruhás urak. Impozáns kép.
Lephotographálom. Az ünnepség du. ½ 2 óráig tart.10 Ám húsz évvel később, 1949-ben
a még ma is élő idősebb korosztály emlékezete szerint traktorral húzva ledöntötték a hatalmas bronzszobrot.11 Hogy aztán mi lett a sorsa, máig homály fedi. A fentebb említett
újságcikk megjelenése után nagyszabású szoborkeresési akciók indultak az 1949-ben
7
8
9
10
FÓNAGY István 1988.
BODNÁR Mónika 1985. 42–43.
Helységnévtár 730.
BODNÁR Mónika 2001 (2002). 211–212. Az idézett részlet Andók István putnoki tanító naplójából
való.
11 Cserhalmi Margit (sz. 1921) adatközlése. Emlékezete szerint ez 1949. december 3-án történt, ugyanis
aznap volt a barátnője esküvője, s várva az esküvői menetre szemtanúja volt az eseménynek.
6
Tanulmányok
ledöntött szobor után.12 Egyesek tudni vélték, hogy a városháza pincéjébe lett befalazva, mások szerint fémhulladékként a MÉH-be került. Mivel ezek a kutatások minden
esetben eredménytelenül végződtek, a város vezetése új szobor felállítása mellett döntött. Az ünnepélyes eseményre 2000. május 20-án került sor. Az új szobor alkotója Kiss
László putnoki származású, Budapesten élő szobrászművész volt, aki a korábbihoz hasonló, egészalakos, álló bronzszobrot mintázott, jobb kezében kalappal, bal kezében felöltőjével. A szoboravató ünnepség megnyitó közönsége is hasonló pompával készült a
nagy eseményre, mint hetvenegy évvel korábban. Az ünnepségen részt vett az akkori
földművelési miniszter, Torgyán József, a város vezetői, a városban működő intézmények vezetői és dolgozói, hatalmas diáksereg, gyakorlatilag egész Putnok. A családot
az akkor Ózdon élő János Pál (*1939) és a már Amerikai Egyesült Államokból származó, de akkoriban néhány évig Magyarországon tartózkodó Péter (*1970) képviselte.13
De nemcsak szoboravatásra került sor az utóbbi években Putnokon. Közintézmények vették fel a család jeles, Putnokért sokat tevékenykedő tagjainak a nevét. 1991-ben
a 2. sz. Napközi Otthonos Óvoda Orlay Borbáláról, András feleségérő lett elnevezve,14s
ugyanebben az évben az 1. sz. Általános Iskola László,15a középiskola pedig a Béla nevét
vette fel, illetve vissza. A szakközépiskola bejáratánál a névadó tiszteletére elhelyezett
emléktáblán lévő portrédombormű Kiss Sunyi István szobrász alkotása.16 Ugyancsak
visszakapta nevét Putnok főtere, a Serényi László tér, valamint a tértől északi irányba
vezető utca, a Serényi Béla utca.
A Serényiekhez köthető építmények Putnokon
A legjelentősebb ilyen jellegű építmény a kastély, melyet a vár romjaiból 1834-ben
Alajos (1812–1893) épített, s melyet 1860-ban öccse, László átalakíttatott.17 A klasszicista stílusú kastély 1944 végéig szolgált a család otthonául. Ezután államosították, s
ezt követően kultúrház, gyermeküdülő, görög menekülttábor, hadirokkant otthon, majd
fogyatékosok otthona lett. A szociális foglalkoztató intézet 1991-ig működött benne.18
Ezt követően évekig üresen állt, míg aztán a helyi önkormányzat 2000-ben értékesítet-
12Lásd Fónagy István keresésre buzdító fentebb jelzett újságcikkét; Bodnár Mónika felhívását a Múzeumi Hírlevél 1989. februári számában, valamint a Gömöri Múzeum irattárának 14, 16, 20, 21, 42,
47/1998, 13, 31/1989 számú tételeit. Tudomásunk van arról, hogy 1990-1996 között a város akkori polgármesterei is lépéseket tettek a szobor hollétének felkutatása érdekében.
13 BODNÁR Mónika 2001 (2002). 212–213.
14 BODNÁR Mónika 2001 (2002). 312. (Bár azóta a városban működő két óvodát összevonták, a nevet
a másik, a Soldos Emília Óvoda vihette tovább. Eleinte tagóvodaként megőrizte az Orlay Borbála nevet, de ma már hivatalosan nem használják, csupán az óvodaépület bejárati folyosóján elhelyezett emléktábla emlékeztet rá.)
15 BODNÁR Mónika 2001 (2002). 323.
16 FITZ Péter főszerk. 2000. 402.
17 BOROVSZKY Samu szerk. 1903. 82.
18 BODNÁR Mónika-BOLDOGH Sándor 1997. 11.
7
te. Azóta időről időre híradások jelennek meg a felújítási tervekről a helyi sajtóban, de
a felújítás egyre késik, a kastély továbbra is várja sorsa jobbra fordulását.
A kastélykertet övező kőkerítésben, egy barokk építményben elhelyezve, a templomkert mellett látható egy Nepomuki Szent János szobor. Ennek a szobornak a keletkezését a szakirodalom a 18. századra datálja.19 Az egyházlátogatási jegyzőkönyvek
viszont nem erősítik meg a 18. századi eredetet, ugyanis először csak az 1857. évi egyházlátogatási jegyzőkönyvben olvashatunk a szoborról, mégpedig a következő feljegyzést: „Putnok mezővárosban van egy kőszobra Nepomuki Szent Jánosnak a templom
mellett Serényi gróf kerítésébe beépítve, amelyet a grófi család állíttatott. A szoborhoz
a Nepomuki Szent János oktáváján belüli héten reggel 6 órakor litániát tartanak, de
nincs alapítványa.”20
Nepomuki Szent János a gyónási titok őrzője, a hidak, utak (utazók) védőszentje.
A csehországi Pomuk településen született 1350-ben. A hagyomány szerint ő volt a királyné gyóntatója, és Václav cseh király (uralkodott 1378–1419 között) 1393. március
20-áról 21-re virradó éjszaka megkínozta, majd a Vltava (Moldva) folyóba vetette, mert
nem volt hajlandó megsérteni a gyónási titkot, elárulni, hogy a királyné mit gyónt. Testét később a folyóvíz partra vetette, s a Hradzsinban levő Szent Vid székesegyházban
temették el. 1721-ben boldoggá, 1729-ben szentté avatták.21
Tisztelete általános, kultusza elterjedt a magyar nyelvterületen is, szobra utak kereszteződésében, folyók partján megtalálható térségünk több településén.
A putnoki Nepomuki Szent János szobornál tartott litániák már az emlékezetben
sem élnek, azokat minden bizonnyal csak László életében gyakorolták. Ő volt Putnok,
Dédes, Sajószöged ura, s mint fentebb már említettük, a putnoki kastély felújítása is az
ő nevéhez fűződik. Minden bizonnyal az ő nevéhez kötődik a szobor felállítása is. Ennek időpontja valószínűleg édesapja halálának időpontjához, vagy Putnokon való megtelepedésének idejéhez (a két esemény időpontja majdhogynem egybeesik, bizonyára
szorosan összefügg) köthető. Édesapja egyébként e szentnek a nevét viselte.22 Nagy
tiszteletnek örvendett ez a szent a grófi családban, erre enged következtetni a szoborállítás mellett az a tény is, hogy nem László apja volt az egyetlen a családban, aki ezt a
19 FEHÉR József 1989. 191.
20 Canonica Visitatio 1857. Rozsnyói Püspöki Levéltár. A latin szöveg fordításáért Gyulai Éva PhD-nek
mondok köszönetet.
21ZALA Mária szerk. 1994. 176; WHITE, Kristin. E. 1993. 116–117.
22 Kis-serényi gróf Serényi Nepomuki János 1776-ban, Pozsonyban született, elhunyt 1854-ben
Brünnben. Felesége vásárosnaményi báró Eötvös Alojzia (1791–1862) volt, akivel 1811-ben kötött házasságot.
8
Tanulmányok
nevet viselte, nagybátyjai között is akadt ilyen nevű,23valamint fia24és unokája is ezt a
nevet kapta.25
Napjainkban a szobrot az egyház tartja rendben. Az egyháztagok szükség esetén
megjavítgatják, újrameszelik, erre legutóbb 2008 őszén került sor.
Szintén László nevéhez kötődik a temetődombon található családi kriptakápolna építése. László 1855-ben vette feleségül littici gróf Bubna Ludmillát, aki 1866-ban, hatodik gyermekének szülését követően hunyt el.26 Mint a helyi anyakönyvben olvasható,
testét illatos virágok között őrizték a kastély egyik szobájában, míg elkészült a családi
kriptakápolna, ami a helyi hagyomány szerint Ybl Miklós tervei alapján épült. A grófné temetésére és a kriptakápolna felszentelésére 1867. június 18-án került sor. A felszentelést Petyerecz András, akkor már rappi, azt megelőzően putnoki plébános végezte.27
Ehhez 1867. június 11-én kelt levelében a rozsnyói püspök adott engedélyt, s ezen kívül
egy hordozható oltárt ajánlott fel és küldetett a kápolna részére.28 A misézéshez berendezett díszes kápolnát a feltámadott Jézus tiszteletére szentelték fel, s az erre létrehozott
50 Ft-os örökös alapítvány letétele által a gyászoló férj úgy intézkedett, hogy az elhalálozás évfordulóján, tehát minden év június 18-án a boldogult lelkéért csendes szentmise mutattassék be.29 Hogy ez a gyakorlat mikor szűnt meg, nem tudjuk, de a ma élők
emlékezete már nem őrzi, tehát a két háború közötti időszakban már biztosan nem gyakorolták. Arra viszont emlékeznek, hogy Mindenszentek napjának délutánján, 3 órakor ebben a kápolnában mutatta be a pap a halottakért a misét és a litánia is ott volt.
Ez a szokás a ma élők emlékezete szerint már az 1920-as években is gyakorlat volt, s
az 1950-es évekig folyt, az 1950-es évek táján tiltották be. A kommunista érában a kápolna teljesen tönkrement, ablakait, ajtaját betörték, az alatta levő kriptát sokszor feldúlták, kifosztották. A kriptakápolnát a rendszerváltást követően, az 1990-es években
hozatta rendbe a város, legalábbis kívülről. Azóta ismét régi pompájában és méltóságában magasodik a putnoki temető fölé, őrzi a halottak nyugalmát. Bejáratához az utóbbi
években az – 1893. évi képviselőtestületi határozat szellemének megfelelően – Halottak napján koszorút helyez a város, és számos lakója gyújt egy szál gyertyát, vagy helyez egy mécsest a koszorú mellé.
23László apjának a testvére, Kis-serényi gróf Serényi I. Nepomuki János (1760–1830) a teológiai tudományok doktora, az olmützi katedrális kanonoka, a Széplaki Szűzanyáról elnevezett apátság vezetője volt.
24 Kis-serényi gróf Serényi III. Nepomuki János a magyar főrendiház örökös tagja, Bukovec és Vácduka
ura, 1859. július 17-én született Putnokon, elhunyt 1930-ban Budapesten. Feleségével, gróf cserneki
és tarkeői Dessewffy Irmával 1883-ban kötött házasságot.
25 Kis-serényi gróf Serényi IV. Nepomuki János 1899-ben a délvidéki Bukovecen született, elhunyt
1978-ban Ózdon. Felesége ungarschitzi, frattingi és pullitzi gróf Berchtoldt Mária (1908–1984) volt,
akivel 1926-ben kötött házasságot.
26 Pesten 1866. június 16-án született Béla, a későbbi miniszter, édesanyja 1866. június 18-án hunyt el.
27 BODNÁR Mónika 2001. 205–206.
28 Parókiális iratok, No. 770/1867. Putnoki Plébániahivatal Irattára. A latin szöveg fordításáért Gyulai
Éva PhD-nek mondok köszönetet.
29 Protokollum… Putnoki Plébániahivatal Irattára
9
A Serényiekhez köthető tárgyi emlékek
a Gömöri Múzeumban és a templomban
A Gömöri Múzeum gyűjteményében számos relikvia található, melyek szintén a
Serényi kultusz részeként értékelhetők. Ezek között van több portré, melyek a Serényi
család egyes tagjait ábrázolják. Ezek mindegyike kalandos úton került az intézmény
gyűjteményébe.
Az első, egy ovális formájú vászonra festett olaj mellkép 1991. október 3-án került
elő egy csőtörés miatt végzett földmunkálatok során a Putnok, Felszabadulás (ma Mátyás király) tér 12. számú tömbház előtt.
A második kép 1993-ban a putnoki Egyetértés Mezőgazdasági Termelőszövetkezet jóvoltából került a Gömöri Múzeumba. A szövetkezet elnöke hagyományápoló és művészetpártoló egyén hírében állott, nem véletlenül. Több alkalommal támogatta a Gömöri Múzeumot,
s feltett szándéka volt, hogy a Gömöri Múzeummal közösen létrehoz egy képtárat. Elgondolását a termelőszövetkezet rövid időn belül bekövetkezett felszámolása hiúsította meg.
A további öt Serényi portré könyvjóváírással került a Herman Ottó Múzeumból a
Gömöri Múzeum gyűjteményébe. 1999 januárjában a Herman Ottó Múzeum művészettörténésze raktártakarítás során bukkant a szóban forgó, leltárban nem szereplő
festményekre. Az öt darab keret nélküli vászonfestmény összetekerve bújt meg a raktár egyik zugában. Múzeumba való kerüléséről semmiféle dokumentáció nem maradt
fenn. Minden bizonnyal a második világháborút követő zűrzavaros időszakban menekítette oda valaki. Az egyik festmény az új magyar ágat, a putnoki ágat alapító László
apját, Nepomuki János (1776–1854) császári és királyi kamarást ábrázolja.30 A további négy képen a család morva ágának tagjai láthatók. Az egyiken Antal Amand (1677–
1738), Nepomuk János dédapja,31a másikon Ferenc Gábor (?–1677 vagy 1685), az előző
apja látható.32 A fennmaradó két portré ugyanazt a személyt, az előbb említett Ferenc
Gábor testvérét, János Károlyt (?–1691), a milotici ág alapítóját ábrázolja.33
2005 nyarán meglátogatta az intézményt a még Magyarországon élő egyik Serényi
leszármazott, báró Fiáth Géza özvegye, Marianna (*1920), aki a látogatást követően felajánlotta, hogy édesanyja, gróf Serényi Lászlóné született báró Luzénszky Mária Henrietta (1903–1969) portréját, melyet mindazidáig sióagárdi otthonának falán őrzött, a
Gömöri Múzeumnak ajándékozza. Így eggyel ismét bővült a Serényi portrék száma.34
30 Felirata: Joan. Nep. Comes Serényi de kis Serény, Camerarius 1776–1854. Mérete 74 x 83 cm.
31 Felirata: Anton Amatus Gróf Serényi, Herr auf Lomnitz u. Littitz, k .k. Kam. U. Geh. Rath., E. R. d.
souv. Maltheus Ord., Generalfeldwachmeister, +20/9 1798. Mérete: 66 x 87 cm.
32 Felirata: Franz Gabriel Graf Serényi von Kis Serény, k. k. Kammerer, geh. Rath, kgl. Kreishauptmannd.
Brünner Kreises, gest. 12/9 1677. Mérete: 94 x 124 cm.
33 A kissebb méretű kép felirata: S.J.R. Comes Joannes Carolus Serényi, caes. et Fieg. Camerarius, Int.
Consiliarius, Feldmareschalus, natus 1621 +5/1 1691. Mérete: 75 x 98 cm.
A nagyobb méretű kép felirata: Joh. Karl. ...bleöm Reichs Graf Serényi von Kis Serény, k.k. Kamuierer,
geh Ratt Hofkriegsrath, Generalfeldmarschall gest. 5/1 1691. Mérete: 94 x 124 cm.
34 A festmény azóta tisztításra, kerete restaurálásra került.
10
Tanulmányok
A fentiek kiegészítéseképpen ide kívánkozik, hogy a Miskolcról könyvjóváírással a
Gömöri Múzeumba került képek töredezett, rendkívül rossz állapotban kerültek átvételre
1999. február 4-én, mint erről a képleírásokat is magába foglaló megállapodás is tanúskodik.35 Az öt festmény restaurálási költségeit a Bostonban élő Péter (*(1931) finanszírozta, aki történetesen művészettörténész. Ugyancsak Péternek, valamint a Magyarországon
élő János Pálnak (*1939) köszönhető a Serényi család történetére vonatkozó sok-sok dokumentum másolat, melyek a Gömöri Múzeum Adattárába vannak beleltározva.
A fentebbi Serényi portrék közül néhányat Max Kurth (Miksa) festőművész festett,
akiről tudjuk, hogy portrék és zsánerképek mellett templomi falfestményeket is készített, melyeken több esetben korának személyiségeit is megörökítette. A putnoki római
katolikus templom oltárképét és az oratóriumi freskót is Max Kurth készítette. E két
festménnyel tulajdonképpen ki is egészülhet a putnoki Serényi képtár, hiszen az oltárképről László (1815–1893), az oratóriumi freskóról pedig Béla (1866–1919) és felesége,
Pálma grófné (1876–1914) tekint ránk. A székek, melyeken egykor a Serényi család tagjai az oratóriumban helyet foglaltak, ma is megtalálhatók a templomban.
A Serényi portrék egy része minden bizonnyal másolat, a milotici és a luhacsovici
kastélyban található családi portrékról készülhetett. A családi hagyomány szerint Béla
számos családi portrémásolatot készíttetett budapesti otthonának díszítésére.36 1919ben bekövetkezett halála után ezek egy része testvére, Nep. János (1859–1930) vácdukai
kastélyába, egy részük valószínűleg a putnoki kastélyba került. A második világháború
utáni zavaros időkben a kastély berendezését (vagy annak egy részét) állítólag a szomszédos parókiára menekítették. Putnokiak tudni vélik, hogy a parókia padlásán bekeretezett, nagyméretű vászonra festett portrék is voltak, melyekből az ugyancsak zavaros
ötvenes években a miskolci Herman Ottó Múzeumba menekítettek néhányat.37 Talán
ezek egy részét őrzi ma a Gömöri Múzeum.
A putnoki római katolikus templom falán, a sekrestye melletti, mára már befalazott,
az oratóriumba vezető oldalbejárat felett volt egy Serényi címer, melyet rossz állapotára való tekintettel már évekkel korábban eltávolítottak onnan. A kőcímert hosszú éveken keresztül jobb híján a sekrestye melletti, oratóriumba felvezető lépcsőfordulóban
tárolták. 2005-ben bekerült a Gömöri Múzeum gyűjteményébe, s még ugyanabban az
évben pályázati támogatással konzerválásra került és hiteles másolat is készült róla.38
Őrzi és továbbörökíti a Serényiek emlékét a Gömöri Múzeum is, ahol 2005-ben a
Serényieket bemutató új állandó kiállítás nyílott Putnok és a Serényiek címmel.39 A kiállítás egyik büszkesége az a szalongarnitúra, melyet Lajtai Jánosné Fejes Klára ado35 A Megállapodás a miskolci Herman Ottó Múzeumban 68/99.02.12, a putnoki Gömöri Múzeumban
18/1999 iktatási számon található meg az irattárban.
36 Dr. Serényi Péter (Boston) szíves közlése.
37Egerszeginé dr. Hurták Erzsébet szíves közlése.
38 A konzerválási munkálatok és a másolat készítését Kovács István kőszobrász végezte, a munkát támogatta a Város- és Faluvédők Szövetsége (Hungaria Nostra), közreműködő szervezet a Gömöri Népfőiskolai Egyesület volt.
39 A kiállítás katalógusa ugyanilyen címmel jelent meg, lásd BODNÁR Mónika 2005.
11
mányozott a Gömöri Múzeumnak, s amely a Fejes család emlékezete szerint eredetileg
a Serényiek tulajdona volt,40akárcsak az az ezüstözött bécsi porcelán teáskészlet, mely
szintén a kiállítás részét képezi.
Hivatkozott irodalom
Bodnár Mónika
1985 Egy gömöri szlovák telepítésű falu asszimilációja. In: Interetnikus kapcsolatok Északkelet-Magyarországon. Kiegészítő kötet. A miskolci HOM néprajzi kiadványai XVI. Szerk.: Szabadfalvi
József-Viga Gyula. Miskolc, 41–51.
2001 (2002) Putnok és a Serényiek. In: Putnok monográfiája. Szerk.: Bodnár Mónika. Putnok, 192–214.
2005 Putnok és a Serényi család. A Gömöri Múzeum kiállítási kalauza. Múzeumi Könyvtár 12.
A Gömöri Múzeum és Baráti Körének kiadványa. Putnok, 124 p.
2006 A Fejes család Putnokon. Adatok Putnok 20. századi társadalmához. In: A Tiszántúli Történész
Társaság Közleményei I. Debrecen, 167–172.
2008 A gróf Serényi család magyar ága történetének rövid áttekintése. In: A Tiszántúli Történész Társaság Közleményei 3. Debrecen, 131–156.
2009 A gróf Serényi család története és hatása a gömöri népéletre. Egyetemi doktori (PhD) értekezés.
Debreceni Egyetem Történelmi és Néprajzi Doktori Iskola. Debrecen, 240 p.
Bodnár Mónika-Boldogh Sándor
1997 Társadalom – természet. A Gömöri Múzeum állandó kiállításának katalógusa. Múzeumi Könyvtár 3. Putnok
Borovszky Samu szerk.
1903Gömör-Kishont vármegye. Magyarország vármegyéi és városai. Budapest
Fehér József
1989Megyénk Nepomuki Szent János szobrai. In: Szabadfalvi József – Viga Gyula szerk. A miskolci
Herman Ottó Múzeum Közleményei 26. Miskolc, 190–201.
Fitz Péter főszerk.
2000 Kortárs magyar művészeti lexikon 2. köt. H–Ö. Enciklopédia Kiadó, Budapest
Fónagy István
1988 Putnok Széchenyije. In: Észak-Magyarország. Politikai napilap. XLIV. évf. 145. szám (1988. június 18.) 9.
Helységnévtár
1967Magyarország helységnévtára 1967. Központi Statisztikai Hivatal. Budapest, 1967
Thaly Kálmán
1898 A báró Orlay és gróf Serényi család. Különnyomat a Századok és Történelmi Tárból. Az Atheneum
Irod. És Nyomdai R. T. Könyvnyomdája, Budapest
White, Kristin E.
1993Szentek kislexikona. Mecenas Kiadó
Zala Mária szerk.
1994Szentek lexikona. Dunakönyv Kiadó
40 Erről részletesebben lásd BODNÁR Mónika 2006.
12
Tanulmányok
János Károly (1621–1691)
(Fotó: Kulcsár Géza)
Gróf Serényi Lászlóné báró Luzénszky
Mária Henrietta (1903-1969)
(Fotó: Bodnár Mónika)
13
Nepomuki Szent János szobor
A névadó emléktáblája
a szakközépiskola épületén
14
Tanulmányok
Vatai Gábor
Élet a végeken
(A végvári katonaság XVII. századi
életviszonyainak és jogállásának vizsgálata)
A XVI–XVII. századi magyarországi katonatársadalom kutatása során, a történettudomány a legújabb időkig nem fordított kellő figyelmet a vitézlő rend jogainak, kötelezettségeinek és életkörülményeinek vizsgálatára. Ezek tárgyalása és a források1 alapján
történő feltárása azért is elengedhetetlenül fontos, mert így képet kaphatunk a végek és
a velük érintkezők életéről, bepillantást nyerhetünk mindennapjaikba. Munkámban azt
mutatom be, hogy a XVII. század második felében miként zajlott a végek hadainak élete, milyen volt a katonai szolgálat ebben az időszakban, illetve, hogy miben állt a végváriak gyakran elegetett „régi szabadsága”. Mindezt a korabeli katonatársadalom jogi
helyzetének összefoglaló vizsgálatán keresztül szemléltetem.2
A századok során kiharcolt privilégiumokat a szolgálat nehézségei ellenére is a katonáskodás előnyeiként lehet felfogni. A vitézlő rend (nemzetiségi, társadalmi, jogi,
stb.) sokszínűsége következtében ezek az előjogok koránt sem voltak általánosnak tekinthetők, nem vonatkoztak általánosan a véghadak egészére. E differenciák érzékeltetése végett a továbbiakban különbséget teszek az „egységes” jog–jogállás, az esetleges
kiváltságok és haszonbérleti jogok, valamint az egyéb anyagi gyarapodást célzó lehetőségek között.3
A katonai szolgálat előnyei
Az első kategóriába a vallásszabadság, az önálló bíráskodás és az elöljárók megválasztásába történő beleszólás joga sorolandó. Ezeket azért különítettem el a többitől,
1 Ezen belül a feldolgozott források a Magyar Országos Levéltárban (MOL), Esterházy Pál levelezésében (P125) találhatók: Végvári és tábori seregek levelei (5292–5341), Seregek folyamodványai (5915–
5945), Összeírások, feljegyzések; nyugták; véghelyek; várak; stb. (9800–9984) című és számú jelzetek
alatt. K állay 1978, 144; 151; 165.
2 Munkámban kizárólag a lovasság és a gyalogság életkörülményeit vizsgáltam. A tüzérség és a naszádosok élesen (mind jogilag, mind etnikailag) elkülönült a vitézlő rend másik két fegyvernemétől, így
szolgálati viszonyaik feltárása és ismertetése további kutatásokat igényel. Pálffy 2000, 158. Itt mondanék köszönetet témavezetőmnek Bagi Zoltánnak, munkám során nyújtott nélkülözhetetlen segítségéért.
3 Ehhez a felosztáshoz hasonló, minőségbeli megkülönböztetést olvashatunk Végh Ferencnél is, aki különbséget tesz a haszonélvezeti jogok között aszerint, hogy a keszthelyi helyőrség, az adott privilégiumot katonaként, vagy a város polgáraként birtokolta. Végh 2007, 201–222.
15
mert olyan privilégiumok, amelyek olykor alanyi, de közösségi jogként mindenképpen
vonatkoztathatók voltak a vitézlő rend egészére.4
A vitézlő rend jogállásának egyik sarkaltos pontja a vallásszabadság volt, amely az
1606. évi bécsi békében a Bocskai–felkelésben részt vett hajdúk számára biztosított jogokra vezethetők vissza. A szabad vallásgyakorlatot tartalmazó cikkely5 rendelkezéseit
az 1608-as országgyűlés alkalmával kibővítették6 és az egész vitézlő rendre kiterjesztették. Ez volt tehát az egyetlen(!) privilégium, amely törvényesen, alanyi jogon vonatkozott minden végvári katonára.
A végváriak komoly kiváltsága volt, hogy származástól függetlenül, peres ügyeik a katonai igazságszolgáltatás hatáskörébe tartoztak. A paraszti származású katonák
számára nagy előnyt jelentett a földesúri joghatóság alóli mentesség, a nemes vitézek
azonban nem mindig fogadták el a várkapitányok bírói főségét, hiszen ők közvetlenül a
vármegye igazságszolgáltatási jogkörébe tartoztak, és nem tűrhették, hogy (akár) egy
jobbágyi származású katona fölött is ugyanaz a személy ítélkezzen, mint fölöttük.7
A végvidéki katonaságra vonatkozó bíráskodási rendszer nem volt mentes a konfliktusoktól, visszaélésektől, hiába foglalkozott a kérdéssel csaknem minden országgyűlés.8 A kapitányok alá tartozó végbeliek peres ügyei nem mindig juthattak el a megfelelő
fórum elé, mert a vármegyei nemesség sokszor saját maga ítélkezett felettük. Az ilyen
esetek többnyire ott fordultak elő, ahol a vármegyék nemessége és a katonaság nagyobb
számban éltek együtt, mint például Füleken vagy Léván. A fülekiek 1669-ben írt levele több olyan esetet is említ, amikor a katonákat „minden ok nélkül megfogják, rabságra viszik, paripáit, fegyverit elveszi a viceispán…”.9 Az sem volt ritka azonban, hogy
a várkapitányok ítélkeztek olyan ügyekben, amelyek nem tartoztak az ő hatáskörükbe.10 E tisztségek betöltői nemesek lévén „polgári” ügyekben is jogosultak voltak ítéletet mondani, ám nem minden esetben volt tisztázott, hogy éppen milyen minőségükben
jártak el.11 1680-ban Fülek kapitánya Koháry (II.) István is azért panaszkodott Esterházy Pálnak, mert „némellyek éppen szabados directiot kivánnak a végházba behozni,
s nem akarják elhinni kapitányságomra s földesurasagomra nézve akarmi dologban is
4 Pálffy 2000, 155–159.
5 CJH 1899, 961.
6 A rekatolizációs törekvésekkel szemben, az 1608/ I. törvény már eltörölte azt a kitételt, miszerint a
vallás szabad gyakorlása addig engedélyezett, amíg az nem sérthette a katolikusokat. CJH 1900, 9.
7 Pálffy 1995, 87. Pálffy 2000, 155–156.
8 A sok ide vonatkozó törvény közül csak néhányat említve: 1609/LV. CJH 1900, 69; 1618/LVII. CJH
1900, 155−157; 1635/L. CJH 1900, 335; 1638/XLIV. CJH 1900, 397; 1659/XXI. CJH 1900a, 153.
9 MOL P 125 21. cs. 56/5292. Kiadta: Merényi 1897, 635.
10 Jó példát nyújtanak erre a XVII. század során elfogadott vagy megerősített törvények, amelyek arról
rendelkeztek, hogy a véghelyek kapitányai csak a saját hatáskörükbe tartozó ügyekkel foglalkozzanak. Ide vonatkozó törvények: 1635/L CJH 1900, 335; 1638/XIX. CJH 1900, 381−383; 1649/LXXXI.
CJH 1900, 563; 1655/VII. CJH 1900, 589; 1681/XIX. CJH 1900a, 281.
11 A nemesi ítélkezés gyakran egybeesett a hadi igazságszolgáltatással, hiszen a vár őrségében a földesúr saját katonái is szolgáltak, akik gazdájuk úriszékének hatáskörébe tartoztak. Varga 1977, 451–454.
16
Tanulmányok
lehessen illendő jurisdictiom”.12 A kapitányok saját katonáik fölötti ítélkezése is gyakran hagyott kívánnivalót maga után, hiszen azok nem mindig kerültek felelősségre vonásra. Feltehetőleg Csáky Pált Léva várkapitányát sem alaptalanul említették „tolvajok
protectora és oltalmazója”-ként egy kelet nélküli lévai levélben.13
Az elöljárók szabad választása eredetileg szintén a hajdúkiváltságok részét képezte,14 ám ennek a XVII. század során az egész vitézlő rendre történt kiterjedésével,15 ez
a jog is meghonosodott a végvárakban. A katonák nemcsak saját közvetlen elöljáróikat
választhatták meg,16 hanem a várkapitány személyére is javaslatot tehettek. A nyitrai
hadak egyik 1682-ben keletkezett levelükben azt kérték Esterházytól, hogy olyan kapitányt helyezzen a vár élére, „a ki mind eö felségének s mind Nagysagtoknak fogjon tetszeni mivel ilyen vesedelmes idöben vagyuk ne legyünk illyen fejetlenül”. A nyitraiak
Boszary Gábort vagy Sigedi [esetleg Figedi] Andrást javasolták, hiszen ahogy írták
„megh elighünk eö Kegyelmeghkel”. A levél lezárásában a „Nagysagodnak […] legh
kissebbik Szolgay Nitraÿ Seregh” aláírást olvashatjuk, tehát e folyamodványt az egész
őrség nevében szólt. 17 Egy másik levelükben szintén egyöntetűen emelték föl szavukat
Suskovits János ellen, aki éppen a kapitányi tisztséget készült betölteni. Tiltakozásukban egészen odáig mentek, hogy kijelentették „,készek vagyunk nagyságod által az eö
fölséghe szolgalattyátul el bucsuznunk”. Ettől akkor álltak volna el, ha az ő választottjuk, Dvorniky Márton kerül a vár élére.18
E két levél alapján nem lehet teljes biztonsággal kijelenteni, hogy a végek katonái
minden esetben önmaguk választhattak kapitányt, hiszen azok kijelölése szinte kizárólag az Udvari Haditanács döntésén múlott.19 A fenti példák azonban azt támasztják alá,
hogy a véghadaknak igeni volt beleszólásuk elöljáróik kinevezésébe, és a kellőképp erős
végvári katonaközösségek érvényesíthették ezen előjogukat.
A kiváltságokat és haszonbérleti jogokat azért igyekeztem elkülöníteni az eddig tárgyalt jogoktól, mert ezek birtoklására az esetlegesség volt jellemző. Ezeket a javarészt
financiális jellegű privilégiumokat csak azok a végházak birtokolhatták eredményesen,
amelyek (az önálló tisztválasztáshoz hasonlóan) megfelelően tudták érvényesíteni érde-
12
13
14
15
16
17
18
19
Merényi 1903a, 236.
MOL P125 41. cs. 96/9899. Pálffy 1995, 108–109; 126; 140–141.
Makkai 1985, 1016–1017.
Pálffy 2000, 157; R. Várkonyi 2001, 9–35. 25.
MOL P125 23. cs. 62/5930. Kiadta: Benczédi 1961, 173.
MOL P125 21. cs. 56/5329.
MOL P125 23. cs. 62/5935. Kiadta: Benczédi 1961; 174–175.
Benczédi 1987, 145; Pálffy 2000, 157. A kapitányok személyét illetően lásd a II. Mátyás koronázása
előtt született 1608/XI. törvénycikk tartalmát. CJH 1900, 17.
17
keiket. Ebbe a kategóriába az adómentesség és kedvezményes kereskedelem, a mészárszéktartás, kocsmáltatás, földbérleti és használati jogok sorolandók.20
A szakirodalom, több helyen említi a vitézlő rend adómentességét, ám ezek vizsgálatakor szinte kizárólag a hajdúk és katonaparasztok helyzetének tanulmányozására szorítkozik. Meglátásom szerint azonban ezek alapján nem lehet általános érvényű
privilégiumként tekinteni a katonaság adómentességére. A hajdúk adózási kiváltságai
a fent említett bécsi békére vezethetők vissza, amely egyfajta kollektív nemesi jogokat
biztosított a számukra; a katonaparasztok esetében pedig koránt sem azok szabados státuszára,21 hanem egyes, a földesurakkal szerződést kötött csoportjaikra volt vonatkoztatható.22 Ezek a birtokosokkal kötött megállapodások képezték privilégiumaik alapját,
ám a bennük foglaltakat nem lehet sem állandónak, sem általánosnak tekinteni.23
A királyi katonák mint zsoldosok, ezzel szemben eredetileg nem végeztek termelő
munkát, tehát nem volt miből adózniuk, nem volt olyan saját birtokuk, amely rovásadó
alapját képezhette volna. A földfoglalások (később lásd bővebben) révén is igyekeztek
olyan területeket kihasítani maguknak, amelyek ugyancsak nem voltak adókötelesek.24
A XVII. századra azonban megváltozott a helyzet, és ez a vélt privilégiumuk megszűnt,
hiszen az 1613. évi IV. törvénycikk kimondta, hogy a paraszti földet bíró katona, legyen
az királyi vagy földesúri, dézsmát köteles fizetni. A királyi hadak adómentes földbirtoklása tehát ez alapján csak a törvények betartatásának hiányát jelzi.25
A királyi katonasággal kapcsolatban gyakran említik a kedvezményes kereskedelmet, azaz a harmincad és a félharmincad alóli részleges vagy teljes mentességet, azonban
a korábbiakhoz hasonlóan e privilégiumot is fenntartásokkal kell kezelni. A véghadak
ugyanis csak abban az estben rendelkezhettek törvényesen az adómentes kereskedelem
kiváltságával, ha valamely nemes úr áruját kísérték, illetve ha maguk is nemesek vol20 Ebbe a kategóriába kell még sorolni a bányabérletek, kaszálók, erdők, halastavak birtoklásának jogát
is, ám ezek részletes ismertetésére a dolgozatban nem térek ki. E kiváltságokról lásd: K enyeres 2008,
121–124.
21 A szabados (libertini) terminus korábban a földesúri terhek alól mentesült jobbágyrétegre vonatkozott, azonban a XVII. századi földesúri magánhadseregek esetében a letelepített „szabad rendű” (nem
iratos) katonaelemeinek jelölésére is szolgált. Végh Kézirat 4. Ezúton szeretném megköszönni Végh
Ferencnek, hogy rendelkezésemre bocsátotta e tanulmányát, illetve Bagi Zoltánnak, hogy közbenjárt
az érdekemben.
22 A jobbágyból katonává tett és a szabados katonaelemek letelepítése között az jelentett fontos különbséget, hogy az előbbiek felfegyverzése és kiváltságokkal történő ellátása komoly gazdasági veszteséggel járt a birtokosnak. E katonaelemek letelepítése és adómentes földdel történő javadalmazása sokkal
kifizetődőbb volt, hiszen nem kellett jövedelemkieséssel számolniuk, és a kiosztott földek is (amelyek
gyakran parlagon hevertek) művelés alá kerültek. Végh kézirat, 5.
23 N. K iss: 1973, 319–330. Kiváltságaikat, a földesurak kényszer miatt, a XVIII. századra lassan elvesztették és sokuk visszasüllyedt a jobbágyi rétegbe. Néhány kisebb közösségük azonban még az 1700-as
évek közepén is védelmezte a XVII. század második felében kiharcolt kollektív előjogait. Sőt egyes
helyeken csak az 1848-as jobbágyfelszabadítás után vesztették el privilegizált jogállásukat. N. K iss
1989, 47–55.
24 Végh 2007, 202. Végh kézirat 5–6.
25 CJH 1900, 97. E törvény előzményének lehet tekinteni az 1595/VI. CJH 1899, 749.
18
Tanulmányok
tak.26 Emellett természetesen találkozhatunk különböző jogcímen birtokolni vélt kereskedelmi privilégiumokkal, de ezek gyakran igen csak kérdésesek voltak. Ezt a gyakran
tisztázatlan kereskedelmi gyakorlatot jól reprezentálják a lévai katonák panaszai is, akik
két kelet nélküli levelükben is felemelték szavukat az ellen, hogy harmincadot akartak szedni tőlük, a saját ellátásukra vásárolt marhahúsból.27 Ez azt látszik bizonyítani,
hogy a végek hadai ténylegesen rendelkeztek egyfajta szabad kereskedelmi kiváltsággal, viszont az egyik levél (ti. 62/5933) arról is tanúskodik, hogy a katonák tisztában voltak azzal, hogy ha áruba bocsátanák a marhákat, „abbol tartoznak igaz Harminczadot
megh adni”.28
A katonaság tehát mindössze részleges adókedvezményekkel rendelkezhetett, amelybe nem feltétlenül tartozott bele az adómentes kereskedelem vagy földbirtoklás. Ezek
csak egyfajta hallgatólagos jogállást képeztek, amelyek komoly törvényi szabályozás,
vagy a törvények betarttatásának hiányában helyi (földhasználati illetve kereskedelmi)
gyakorlattá váltak. Hangsúlyozni kell, hogy ezek nem mindegyike vonatkozott általánosan a vitézlő rendre, kizárólag azokra, akik érdekeiket kellőképpen tudták (ha kellett
erőszakkal) érvényesíteni.29
A haszonbérleti jogok kollektív kiváltságai voltak egyes őrségeknek, amelyek az
adott véghely élelemmel és nyersanyaggal történő ellátását, az elmaradt zsold kiegészítését szolgálták, és gyakran plusz bevételeket is eredményezhettek. E bevételi források
jelentősége a XVII. század végére a gazdasági nehézségek, az így fellépő zsoldhiány
és az akadózó ellátás miatt megnövekedett.30 A zsoldhátralékok felhalmozódása, a fizetések elmaradozása ahhoz vezetett, hogy ezek a jövedelemforrások egyre fontosabbak
lettek, ami révén azonban a végvárak egyre inkább az önellátás felé haladtak. A XVII.
század során általános jellemzőjükké vált, hogy először a kapitányok, majd a katonák is
saját kezükbe von(hat)ták ezeket, így fölözve le egyre nagyobb mértékben az adott haszonbérletek jövedelmeit.31
A mészárszékek felállítása és birtoklása nagyban hozzájárult a végek jó élelmezéséhez. A működtetéshez szükséges húst vásárolták, vagy a várakhoz rendelt uradalmak32
majorságain tenyésztették az állatokat. Egy 1675-ös lévai levél szerint „mindenütt az eö
felséghe végházaiban, az seregh számára mészár székek vadnak, […] melyben eszten26 1625/XXXVI. CJH 1900, 259; 1630/XVII. CJH 1900, 291; 1635/LXXI. CJH 1900, 341−343. E törvények is jól reprezentálják, hogy nem a végváriak kiváltsága volt a kedvezményes kereskedelem, hanem
a nemeseké, illetve azok szolgáié. A nem nemesekre vonatkozó harmincad és félharmincad vámok fizetését írta elő az 1647/XXVII. törvénycikk is, ami szintén alátámasztja ezt az állítást. CJH 1900, 451.
27 MOL P125 23. cs. 56/5933; MOL P125 23. cs. 56/5934.
28 MOL P125 23. cs. 56/5933.
29 A harmincad kifizetésének megtagadása általában tettlegességig fajuló atrocitásokban mutatkozott
meg. Az adót behajtani igyekvő királyi tisztségviselőket gyakran bántalmazták, amire nem csak Léván (1660-ban) de Keszthelyen is (1676-ban) volt példa. Benczédi 1987, 146. Végh 2007, 217.
30 Benczédi 1966, 824. Vö. a török ocaklik rendszer Fodor 2006, 272–301.
31 R. Várkonyi 1985, 1410; R. Várkonyi 2001, 24–25.
32 Ezekről bővebben a már említetteken kívül: K enyeres 1997, 123–139; K enyeres 2001, 131– 181;
Borbás 2001, 221–235; Sarusi K is 2001, 237–276.
19
dő által az seregh szükséghére az migh annak ideje tart Boitigh [értsd böjtig] minden
ellest tartása kívül az mészárosok húst, halat, és valami az mészár székben ky vágandó szabadossan vághanak senkinek semmivel nem tartozván”.33 Jelentőségüket bizonyítja, hogy olykor több is lehetett egy végházon belül. Léván Csáky Pál kapitány is
rendelkezett saját mészárszékkel, amelynek nyeresége nyilvánvalóan egyedül őt illette.
A lévai katonák fent említett levelükben arra panaszkodtak, hogy habár hozzájárultak
ahhoz, hogy kapitányuk külön mészárszéket tartson, semmi változást nem tapasztaltak
a korábbi viszonyokhoz képest, hiszen az ugyanúgy megkárosította őket. A hús fontját „fél pénzzel” olcsóbban kapta mint ők, és a sereg mészárszékétől annak mészárosai „fagygyut is egy mását fizetnek eö Na[gysá]gának”. A legnagyobb elégedetlenséget
azonban az váltotta ki, hogy a böjt idejére a katonák számára hozatott halból is rovást
követelt, majd amikor az egyikük ez ellen felemelte szavát, tömlöcbe záratta.34
A kocsmák felállítása során szintén adódhattak hasonló konfliktusok. Eleinte a bor,
majd később (főleg a nagyszámban megjelenő német katonaság igényeinek megfelelően) a sör kimérésére és kizárólagos árusítására35 vonatkozó kocsmáltatási jog jelentős
hasznot biztosíthatott egy-egy őrség katonáinak. Ezért a konfliktusok gyakoriak voltak
mind a magyar,36 mind német őrségek tagjai között. A Lévára vezényelt állandó német
katonaság kapitánya, Gualdo 1679-ben óva intette a magyar kapitányt, Csáky Pált attól, hogy elvigyék a „szokatlan kocsmájáról” a borát. A panaszlevél írója szerint ugyanis Gualdo illegálisan állított fel italmérést, ami miatt később is többször panaszkodtak
a végbeliek.37
A katonáknak maguknak nem lehetett kocsmájuk anélkül, hogy arra a kapitánytól
vagy más illetékes személytől engedélyt nem kaptak rá.38 A kocsmáltatási jog időtartama alatt, az adott végváriakon kívül senki más nem mérhetett italt; ám ha valakit mégis
rajtakaptak, a borát vagy sörét, és az arra költött pénzét is elvesztette.Mindez a haszonbérlet birtoklásának szigorú szabályozottságára utal.39
A katonaság földhöz jut(tat)ásának és földbirtoklásának gyakorlata a XVII. század
második felére rendkívül elterjedtté vált. A Habsburg udvar a gazdasági regresszió, a
harmincéves háború terhei és a folyamatos pénztelenség miatt,40 a XVII. század közepére nem tudta megfelelően fizetni a Magyar Királyság várainak őrségét.41 A nagybir33
34
35
36
37
38
MOL P125 21. cs. 56/5306.
MOL P125 21. cs. 56/5306.
Takáts 1915, 402–422.Végh 2007, 219. Bagi 2008, 109.
Benczédi 1987, 145.
MOL P125 41. cs. 96/9893. Benczédi 1987, 145.
Kivételes esetekben arra is találni példát, hogy a királyi Magyarország területén állomásozó német katonaság tagjai, szolgálatuk javadalmazásaként (külön kérelemre) sörfőzde felállítására is jogot nyerhettek. Sarusi K is 2008, 133–134.
39 Illéssy 1892, 575–576.
40 Zimányi 1976; Bérenger 1980, 119–135; R. Várkonyi 1985; Ágoston – Oborni 2000, 139–142.
41 Czigány 2004, 95–98.
20
Tanulmányok
tokos nemesek anyagi potenciáljukra támaszkodva, az udvar hitelezőiként42 közvetetten,
nagy létszámú magánhadseregeik révén pedig közvetlenül is kivették a részüket az ország védelméből. Ez utóbbiak javadalmazása gyakran nem pénzben, hanem természetben történt.43 A földesurak által felfogadott és alkalmazott (magánföldesúri) hajdúk és
a katonaparasztok esetében tehát nyilvánvaló volt a földbirtok szerepe, hiszen mindkét
csoport „fizetésének” túlnyomó többségét ez tette ki. A nekik használatra juttatott föld
azonban végig a földesúr tulajdonában maradt.44
Váruradalom formájában, a királyi zsoldon lévő iratos vitézek javadalmazásában
mindig is jelen volt a földbirtok.45 Ez a véghelyhez rendelt, változó méretű és minőségű
terület volt hivatott gyakran ellátni az adott végház őrhadát. A várak uradalmai gyakran
nagyobb majorságokat is magukba foglaltak, így az itt megtermelt javak szintén a katonaság ellátását szolgálták, felesleg esetén pedig a piaci kereskedelem alapját képezték.46
A XVI–XVII. század során azonban ezzel párhuzamosan az önkényes, olykor illegális földfoglalási gyakorlat is létezett, ami a növekvő ellátátási nehézségek miatt, korszakunkra igen csak elterjedt. E jelenség fontos ismérve, hogy a végváriak által elfoglalt
földek (puszták, kaszálók, legelők lévén) nem képezték rovásadó alapját, így nyereségesen lehetett termelőmunkát folytatni rajtuk.47 A véghadak ellátási nehézségeit könnyítendő, nyitrai kapitányként Kollonich Lipót is azzal a tervezettel állt elő, hogy az udvar
juttassa földhöz a végbelieket. E javaslatát ugyan elutasították, ám saját hatáskörében
mevalósította azt.48 A katonák nem használták sokáig az általa Szentandrásnál kiadott
földeket, ám 1674-ben már azt kérték, hogy hadd kapják vissza azokat, hiszen „a nemes
káptalannak és a varanak a keözönséges jóra nézve penigh ugye ö Fölségének is hasznos dolgot czelekszik Na[gysá]ghtok”.49
Füleken ellenállásba ütközött a királyi iratos vitézlő rend földbirtoklása, amint arról
Koháry István több levelében is beszámolt. Ezekben arról tájékoztatta Esterházy Pált,
hogy a helyi nemesség, a katonáknak kiosztott földeket eltulajdonította.50
42
43
44
45
46
47
48
49
50
Sinkovics 1937, 171–181. E tevékenységről bővebben lásd: Bakács 1965.
Ezekről bővebben Varga 1983, 119–131; N. K iss 1973, 319–330; Czigány 2004, 85–95.
N. K iss 1973, 323; Nagy László: 1983, 47–49; N. K iss 1989, 47–50; Czigány 2004, 85–87.
A várbirtok nem minden esetben képezte a királyi vitézlő nép ellátásának alapját, ugyanis a magánkézen maradt várak iratos őrsége hivatalosan nem részesülhetett a végház uradalmának javaiból. Ez
természetesen nem jelentette azt, hogy a vár gazdája éheztette és sanyargatta volna a királyi katonaságot, hiszen ugyanúgy megkapták a jövedelmüket, ám később a számukra kiutalt ellátmány után a
földesúr a kamaránál benyújthatta a számlát. Ez a finanszírozási rendszer kifizetődőbb volt az udvar
számára, mintha saját kezelésbe vette volna a várat, hiszen így annak erődítési és egyéb ellátási költségei továbbra is a földesurat terhelték. Végh 2007, 153; 172–173.
K enyeres 2008, 122; 124.
Végh 2007, 202.
Takáts 1929, 211–215; R. Várkonyi 1985, 1409; Czigány 2004, 121. Az udvar e döntését az állandó
hadsereg felállításának szándéka indokolhatta; nem támogathattak tehát egy olyan indítványt, amely
ugyan időlegesen megoldotta volna a véghadak ellátási problémáit, ám egy korszerűtlen állapotot konzervált volna.
MOL P125 21. cs. 56/5325.
Merényi 1903a, 237; 238; Benczédi 1987, 142.
21
A fenti példák és a korszak országgyűlési törvényei51 is arra engednek következtetni, hogy az iratos katonák földbirtoklása, habár ebben az időben már elterjedt, gyakran
illegális volt, és kiváltotta a nemesség ellenállását.52 Ezek fényében tehát nem lehet kijelenteni, hogy a végváriakat egyöntetűen megillette a földbirtoklás joga, hiszen amíg
a szabados katonák esetében a javadalmazásuk szerves részeként, addig az iratosoknál
szinte kizárólag az ellátás hiányait kiegészítő kényszerfoglalkozásként volt jelen.53 Az
uradalmi birtokok jövedelmei pedig, a mészárszékhez és kocsmáltatás bevételeihez hasonlóan, mint az adott végvári közösség egy tagját, vagy az adott végváros54 polgárát,
és nem mint iratos vitézt illették meg őket.55
Az eddig tárgyalt jogok, haszonbérletek és kiváltságok mellett a harmadik kategória azokat az anyagi gyarapodást célzó lehetőségeket tartalmazza, amelyek kihasználásához nem kellett különleges jogállás. A nemeseknek biztosított fegyveres kíséret, az
adóztatásban nyújtott segítség és a rabkereskedelem komoly bevételi forrásként volt jelen a végváriak életében.
A királyi Magyarországra húzódott nemesek hódoltsági birtokainak adóztatása lehetetlen lett volna a végek hadai nélkül. Az effajta szolgálatot a beszedhető jövedelem
egy részéért cserébe, vagy az adóztatás során tett portyák zsákmányának reményében
teljesítették a katonák.56 Ilyen jellegű javadalmazás fejében segítettek a füleki katonák
is Pataky Mihálynak, akinek meggyűlt a baja az általa birtokolt vásárhelyi árenda bevételeinek beszedésével, amint arról egy kelet nélküli füleki levél is tanúskodik. Az adó
51 A kapitányok és katonák erőszakos földfoglalását már az 1609/XLVI. és az 1609/LVI. törvénycikk is
tiltotta. CJH 1900, 67; CJH 1900, 69. Hasonló tartalommal bíró törvények: 1622/XIII. CJH 1900, 191;
1647/CXLI. CJH 1900a, 511−513.
52 Az iratos katonák földhöz jutása a visszafoglaló háborúk során vált nagyon elterjedté, hiszen ekkor
a felszabadult pusztákra kitelepülve szerezhettek új földeket. Ki kell azonban hangsúlyozni, hogy a
puszták művelés alá vonásához, valamely földesúr engedélye kellett, és csak a vele történt megállapodás után, (amely során kiváltságokat is kaphattak) vehették birtokba a területet. Varga 1969, 307–
308.
53 Végh kézirat, 6.
54 A végek tanulmányozása során szükséges különbséget tenni végvár és végváros között. Ez utóbbiakat
gyakran prezidiális mezővárosként említette a szakirodalom. A prezídium kifejezés korábban csak a
királyi őrségekre vonatkozott és csak később terjesztették ki, az árokkal, sánccal körbevett, többségében katonák által lakott település jelölésére. Létrejöttük a XVII. századi folyamatok eredménye, hiszen mind a harmincéves háború, mind a katonai létszámleépítések arra vezették a hadak egy részét,
hogy a várak alatt elhelyezkedő városokba települjön. Ezek, a nagyszámú katonaelem megjelenésével egyre inkább militarizálódtak, elhelyezkedésük révén védelmi szerepük is megnövekedett, szerkezetük pedig a védelmi funkcióknak megfelelően átalakult. Végh 2007, 117–135; Végh kézirat 8–9.
Egyes, stratégiailag is fontos városok a XVIII. század során állandó helyőrséggel rendelkező jól felszerelt erődvárosokká, majd pedig garnizonvárosokká alakultak. H. Németh 2008, 83.
55 Végh 2007, 218–222.
56 A hódoltsági falvak jövedelmei gyakran képezték egyes végvári kapitányok fizetésének részét, így
a végek elöljárói is érdekelté váltak a török fennhatóság alá került falvak adóztatásában. Végh 2007,
154–155. Varga 1983, 121.
22
Tanulmányok
beszedésénél a földesúr is jelen volt, és így a vele tartó katonaság nem csak a pénz gyakorlati behajtását, henem egyben az illető nemes fegyveres kíséretét is ellátta.57
Az efféle testőri szolgálat nem mindig kapcsolódott szorosan az adószedéshez.
A nyitrai katonák például vice-kapitányuk, Dvorniky Márton parancsát teljesítették,
amikor Szabó Istvánt „nagÿ faradtsággal s kárral egiet másával, s- Lovaival Nitrara”
kísérték. Ebben az esetben e károk megtérítésére a vitézek azt kérték Dvornikytől, hogy
„méltoztasssék Szabó Istvánnak javaiból részessé tenni” őket, hogy fedezhessék költségeiket.58 A kíséret biztosítása tehát nem volt mindig kifizetődő, ahogy a nyitrai példa
mellett egy fülekiek által írt levélből is értesülhetünk róla. A katonáknak ugyanis gyakran parancsra kellett „az sok rendetlen kisirtesre” vállalkozniuk, „felelmes utakon […]
faradozni”, hiszen olykor a vár magasabb tisztségviselőinek családtagjai is igénybe vették a fegyveres kíséretüket. 59
A portyák azon túl, hogy a nemesek jövedelmeit és testi épségét is biztosították,
fenntartották azok hatalmának folytonosságát hódoltságbeli birtokaik fölött.60 E vállalkozások során azonban gyakran került sor arra, hogy a katonák a maguk hasznára felprédálták a területet.61 E portyák nem csak a közeli településeket veszélyeztették,
hiszen „megtörténik az is sokszor, hogy a vitézlő rend előttejárója hire nélkül, csak fel
szedi-veszi magát, csatára megyen, avagy sok szegény ember kárával Ráczország felé
is elmegyen.”62 Léva és Fülek vitézeinek ebből a szempontból kivételesen rossz hírük
volt.63
Az ilyen vállalkozások, egyik elsődleges célja mindkét fél részéről a rabszedés volt.64
A rabkereskedelem, illetve az értük kapott váltságdíj komoly jövedelemkiegészítésként
szolgált a rosszul fizetett végváriak számára. E tevékenységnek oszmán török oldalon
nagy hagyománya és már a XVI. század folyamán kiépült intézményrendszere volt, hiszen a rabokból származó hasznot is külön adóval (ötöd) sújtották.65
A rabok között a betöltött tisztségük és vagyoni helyzetük szerint is különbséget
tettek, hiszen ezek határozták meg, hogy mennyi váltságdíjat kérhettek értük. A magasabb rangú török tiszteket gyakran a főkapitányokon keresztül Bécsbe kellett küldeni, így ezek után nem remélhettek komoly bevételeket, ám az alacsonyabb tisztségeket
57
58
59
60
61
62
63
64
MOL P125 23. cs. 62/5918.
MOL P125 23. cs. 62/5938.
MOL P125 23. cs. 62/5919.; Kiadta: Benczédi 1961, 171.
Szakály 1969, 27.
Illéssy 1892, 572.
Takáts 1915, 160–304; Pálffy 1997, 20. E tevékenységről bővebben: Gecsényi 1994, 165–175; Vincze
2008, 149–175.
65 A bevételek mértékét jól mutatja, hogy a Habsburg udvar XVI. század második felében szintén kezdeményezte a portyákból származó jövedelmek adóztatását. A magyar végváriaknak ún. harmadot
kellett volna befizetniük az elfogott török rabok és a zsákmány után, ez azonban megbukott a vitézlő
rend ellenállásán, hiszen a katonák jogos zsákmányuk után nem voltak hajlandóak járadékot fizetni.
Pálffy 1997, 27.
23
betöltőek után nagy volt a kereslet a végváriak körében.66 Ebben az esetben foglyokat
„az seregh szamara közönségessen megh tartott[ák]”, ahogy tették azt a lévaiak is 1672ben, amikor egy portyájuk során az érsekújvári basa fiát is sikerült elfogniuk.67 A legelőkelőbb foglyok a várkapitányokat illették,68 míg a végváriak kezén maradt rabok a
helyi kótyavetyéken kerültek eladásra, miként az a török zászlótartó és néhány embere
is, akiket a lévai vitézek fogtak el 1679-ben.69
A rabokat fogvatartóik bizonyos mennyiségű váltságdíj (sarc)70 megfizetésére kötelezték, amit azok személyes vagyonukból, vagy hozzátartozóik révén fizettek ki. Bevett
gyakorlat volt, hogy a foglyok maguk gyűjthették össze saját váltságpénzüket. Ebben
az esetben bajtársaik, rabtársaik vállalhattak értük kezességet, ami a rabtartónak biztosítékot jelentett, a katonák közt pedig az összetartást, a kölcsönös bizalmat és egymásra utaltságot erősítette. 71
Az eddig ismertetettek is bizonyítják, hogy a végvárak katonaságának komoly bevételi forrásai lehettek a törvényekben foglalt zsoldon felül. Hozzá kell azonban tenni,
hogy a fentiekben említett okok miatt e jövedelmek igencsak esetlegesek és bizonytalanok voltak.
A katonai szolgálat nehézségei
Ahhoz, hogy a XVII. század végi magyar végvári katonaság életviszonyait jobban
megismerhessük, nem csak a szolgálat előnyeit, hanem annak árnyoldalát jelentő hátrányait is ismertetni kell.
A XVII. században a magyar végvári katonaság zsoldját, néhány évtől eltekintve
rendszertelenül fizették. A végek őrségei több levelükben is panaszkodtak „régtül fogva valo fizetetlenség[ükre]”,72 amely gyakran, „tiz egesz esztendeöktöl fogvast”73 tartott.
A törvényben megállapított zsold, egyes számítások szerint, önmagában is kevés volt
ahhoz, hogy a katonák, a korabeli árak mellett fenntartsák magukat, és ennek a folyamatos elmaradozása még inkább megnehezítette helyzetüket.74 A XVII. század közepétől
66 Pálffy 1997, 24–25. Tarkó 2008, 73–74.
67 MOL P125 21. cs. 56/5315.
68 A foglyokért kapott pénzt a kapitányok nem csak saját anyagi gyarapodásukra, de közcélú dolgokra,
mint például a vár javíttatására is fordíthatták, amint arról Koháry egyik 1678-as levele is tudósít bennünket. Merényi 1903, 81.
69 MOL P125 23. cs. 62/5929. Pálffy 1997, 25.
70 Ez a meghatározott határidőig (terminusig) beszolgáltatandó váltságdíj nem csak pénzből, hanem élőállatból (kiemelt fontossága és értéke miatt ez gyakran ló), gabonából, húsból, posztóból, luxuscikkekből vagy sóból, esetleg fegyverből, lószerszámból, és egyéb használati tárgyakból is állhatott. Varga
1991, 126–127. Tarkó 2008, 77–81.
71 Varga 1991, 128–130; Pálffy 1997, 30–37; Ladányi-Benedikt 2008, 81–87.
72 MOL P125 21. cs. 56/5293.
73 MOL P125 21. cs. 56/5325.
74 Az 1609-ben megállapított zsold szerint, havi három forint húsz dénár volt egy lovas katona, és havi
két forintot egy gyalogos fizetése. CJH 1900, 53. Perjés 2002, 70–71.
24
Tanulmányok
az udvar anyagi nehézségei miatt pedig már csak tíz hónapra kaptak zsoldot; négyhavit
pénzben, míg a többit posztóban.75 Ez a fizetetlenség76 gyakran arra kényszerítette a katonákat, hogy kölcsönt vegyenek föl, ami viszont nagymérvű eladósodáshoz vezethetett.
A nyitraiak egy 1674-es levelükben arról panaszkodtak, hogy egy évi zsoldjuk csupán
adóságaik rendezésére lett volna elegendő.77
A végbeliek fizetetlensége és ellátatlansága78 Léván 1680-ra oda vezetett, hogy az
őrség tagjai közül „soknak […] se lova, se testi ruhaia, se pedigh szaiaba valo falat
kenyére” sem volt.79 1679-ben a semptei lovasok is arról panaszkodtak, hogy fizetés
híján sem magukat, sem lovaikat nem voltak képesek ellátni.80 A pénzhiány és ellátatlanság akkor vált igazán nyomasztóvá, amikor „hoszu utra kelletet mennj”, amit a
katonáknak maguknak kellett finanszírozniuk.81
Nehézségeiket tovább fokozta, hogy zsoldjukból gyakran családjukról is gondoskodniuk kellett. A korszakban bevett szokás volt, hogy a véghelyeken gyakran nem csak
katonák laktak, hanem azok családjai is.82 Az elmaradt járandóság azonban azt eredmé75 Ez komoly visszaélésekre adhatott lehetőséget, ugyanis az udvari kamara bécsi (hosszabb) rőfben, olcsóbban vásárolta a posztó végjét, a katonáknak viszont brabanti (rövidebb) rőfben számolta ki, méghozzá drágábban, mint az kellett volna. MOL P125 21. cs. 56/5325; Takáts 1929, 202; Perjés 2002,
71; Czigány 2004, 105; Végh 2007, 169.
76 E fizetetlenség azonban nem csak a közkatonák, hanem tisztjeik esetében is előfordult. A lévai őrség
például arról értesítette Esterházyt, egy kelet nélküli levélben, hogy a porkolábjuk, lovas vicehadnagyuk, lovas- és gyalogos zászlótartójuk is zsold nélkül szolgált. MOL P125 23. cs. 62/5930. Kiadta:
77 MOL P125 21. cs. 56/5325.
78 A katonák helyzetét nem csak a zsoldhiány nehezítette, hanem az is, hogy a XVII. század végére uradalmakból származó bevételektől is elestek. Az igencsak jövedelmező tizedbevételeket a Habsburgok
a katolikus egyház megerősítése végett kivette a várak fennhatósága alól és visszaadta azokat eredeti
tulajdonosaiknak; a várakhoz rendelt uradalmakat pedig egészében kénytelenek voltak kölcsönügyletek fedezetévé tenni, kivonva őket a végek finanszírozásának rendszeréből. Végh 2007, 172; K enyeres 2008, 576–583.
79 MOL P125 21. cs. 56/5313. Hasonló plasztikus leírásokat találhatunk MOL P125 21. cs. 56/5326; MOL
P125 23. cs. 62/5919; MOL P125 23. cs. 62/5943. Kiadta: Benczédi 1961, 168; 171; 177.
80 MOL P125 21. cs. 56/5335. A seregek ellátását könnyítendő a rendek 1622-ben elhatározták, hogy gabonaraktárakat állítanak föl. Ezt követően több országgyűlés (1635/II; 1655/VI; 1659/VI; stb.) is foglalkozott ilyen tárházak létesítésével és gabonasegélyek folyósításával, ám az ellátatlanságot nem
sikerült jelentősebben mérsékelniük. CJH 1900, 311−313; CJH 1900, 311; CJH 1900, 587–589; CJH
1900a, 141–143.
81 MOL P125 23. cs. 62/5944.
82 Az állandó hadsereg megjelenése előtt minden napos dolognak számított, hogy katonák egész családjukkal együtt vonultak szolgálatra. A végekben így gyakran több katonáskodásból élő generáció
élt együtt, ami a XVII. végére helyi katonadinasztiák kialakulásához vezetett. Ezek a katonafamíliák
szervesen kötődtek a végekhez illetve a végbeliek „régi szabadságához”. Ez a jelenség is jól példázza,
hogy a magyar hadsereg korabeli állapota nem felelt meg azoknak az elvárásoknak, amit az állandó
hadsereg felállítása támasztott. Benczédi 1966, 823; Nagy 1983, 29; R. Várkonyi 1994, 193. A katonák családjának jelenléte azonban nem csak a magyar végváriaknál, de a Magyar Királyság területére vezényelt német hadak esetében is rendkívül gyakori volt. Bagi 2008, 116; Bagi 2008a, 5–22; H.
Németh 2008; 85; Sarussi K iss 2008, 133; Sarusi K is 2008a, 94.
25
nyezte, hogy ha a vitéznek a váron kívül kellett szolgálatot teljesítenie, nem mindig volt
képes arra, hogy „felesighinek gjermekinek hathasson ithon valami keves kőtsiget”. 83
A várak, amelyek a határ védelmét szolgálták és egyben lakhelyüket is jelentették,
a század végére nagyon rossz állapotba kerültek. A védvonal finanszírozási rendszere több bevételből (a Magyar Királyság adóiból, a cseh–morva és német rendek által
megszavazott adókból) igyekezett ellátni az erősségeket, ám a XVII. századi gazdasági regresszió és főként a harmincéves háború terhei a külföldi támogatásokat javarészt
elapasztották.84 A királyi Magyarországról származó jövedelmek és kifejezetten a várak
karbantartását szolgáló gratius labor is rendszertelenül érkezett. Habár ez utóbbi szolgáltatásról minden országgyűlésen született rendelkezés,85 a vármegyék ennek ellenére
is gyakran megtagadták a segítséget.86
Mindezen ellátási nehézségek eredményeként a XVII. század utolsó harmadára a királyi Magyarország védelmét ellátó végvári vonal romossá, nehezen finanszírozhatóvá
vált. Esterházy 1674-es feljegyzései is alátámasztják ezt, amikor a bányavidéki főkapitányság nagyobb erősségeiről kivétel nélkül azt állította, hogy sürgős felújításra szorulnak, ugyanis falaik bedőltek, védműveik szegényesek voltak, vagy teljesen hiányoztak.87
Ezek fényében érthetővé válik, hogy miért jelentett gyakran komoly problémát a katonák elszállásolása. A romos épületek többnyire nem nyújtottak elég férőhelyet a véghely katonái számára, ezért gyakran a váron kívül kellett elhelyezni őket. Ez azonban
a települések és környékük kiélésével, kirablásával és az emberek sanyargatásával járt.
A magánkézen lévő várakban a földesurak személyéhez leginkább kötődő „continuus
udvar népe” tartózkodott, akik itt külön lakrészeket tartottak fönn. A magánföldesúri szervitorok következő rétege a „házuknál lakó uraimék” saját házzal rendelkeztek
és többnyire a vártól távolabb éltek. A harmadik réteget a „házi uraimék” alkották a
mágnás magánhadseregét.88 Ez utóbbiak elszállásolása már problémásabb volt.A gyakorlat szerint a véghadak gyakran falvakra voltak beszállásolva, habár a törvények a
garázdálkodások miatt ezt folyamatosan tiltották.89 „…A fileki lovas es gyalogh rendnek [például] az Gömör varmegye, Rima, Saio, Balog ket fele es Medves allya volt
83 MOL P125 21. cs. 56/5325; MOL P125 21. cs. 56/5326. Ez utóbbit kiadta Benczédi 1961, 167–168.
84 Bővebben lásd: Bagi 2001, 81–87; Bagi 2008b, 247–259; Pálffy 2001, 205; Perjés 2002, 54; Czigány
2004, 69–70.
85 E törvények közül néhány példa: 1608/XIII. CJH 1900, 33–35; 1613/VIII. CJH 1900, 101; 1630/III.
CJH 1900, 283–285; 1659/CXXX. CJH 1900a, 205–207.
86 A gratius labor elmaradására (melynek oka gyakran lopás, vagy csalás volt) egyes várak is panaszkodtak. 1669-ben Fülek katonái azt írták Esterházynak, hogy a végvár tisztjei nem tudtak kellő támogatást kieszközölni a vármegyénél, mert azok nem voltak hajlandók a rendelkezésükre bocsátani
semmit, mondván „ha kell Ő Fölségének a vár s véghely, építtesse”. MOL P125 21. cs. 56/5292. Kiadta: Merényi 1897, 637–638.
87 R akovszky 1891, 257–258; 259–260; 262.
88 Varga 1983, 121–124; K elenik– Ságvári– Szabó – Zachar 2000, 26; Végh 2007, 145.
89 1635/X. CJH 1900, 315; 1638/XLIII. CJH 1900, 395−397; 1647/LXVI. és LXVII. CJH 1900, 459−461.
Az oszmán fél esetében a falvakon kvártélyozó szpáhik és a „bégek házanépe” is folyamatos terhet
jelentett a parasztság számára. Hegyi 2007, 171.
26
Tanulmányok
szokot quartelya”.90 Ennek az állapotnak a megoldására 1649-ben azt a rendelkezést
hozták, hogy a nádornak kötelessége kvártélyozó helyeket létrehozni, ahol a katonaságot a parasztok és a környék háborgatása és rablása nélkül lehet elhelyezni.91 Ennek
azonban nem sok foganatja volt, hiszen Forgách Ádám bányavidéki főkapitány hadiregulájában is olvashatjuk, hogy katonáit külön el kellett tiltania attól, hogy „falukra
zászlóstul quártélyozni” menjenek.92 A sempteiek is elkeseredve írták egyik levelükben hogy „magunknak semmi hazaink nem lévén […] nagysagod [ti. Eszterházy Pál]
jobbagÿnal tekergünk […], egész télen sokan az hidegh kamarakban és istallokban köly
nyomorganunk”.93
A katonai beszállásolás nem csak a jobbágyokat, hanem a nemeseket is kényesen
érintette. A végekre menekült nemesség ugyanis a végvárosokban házzal, a várak környékén pedig gyakran birtokokkal, kúriákkal rendelkezett, amelyekbe helyhiány miatt a
katonák gyakran bekvártélyoztak. A nemesek természetesen gyakran felléptek e „betelepülőkkel” szemben, sőt a falvakhoz hasonlóan a nemesi birtokokat is törvények mentesítették a beszállásolások terhei alól.94 Az efféle konfliktusok azokra a helyekre voltak
különösen jellemzőek, mint Fülek, ahol sok hódoltságból menekült nemes gyűlt össze.95
Itt a katonaság azt sérelmezte leginkább, mint azt egy kelet nélküli levelükben írták is,
hogy a nemesek nem mindig tartózkodtak a véghelyen, „mégis házat tart[ottak] itt az
mi szolgalatunknak megh szaporodasara”.96 Ennek ellenére „nem lehet szállása kiváltképpen hajdúnak Füleken, mert a nemesség nem ád [holott] nagy házakban laknak, kikben a hajdu is elférne…”– írták 1669-ben.97
A végvárosok polgársága szintén nehezen viselte a megnövekedett létszámú őrségek
jelenlétét, hiszen helyhiány miatt a katonák gyakran az ő házaikban kerültek elszállásolásra. Habár e véghelyeken az itt élő végváriak némelyike rendelkezett házzal, adómentességükre hivatkozva azonban nem voltak hajlandóak házhelyük után fizetni. Ez
a „kiváltságuk” azonban az adómentes földbirtokláshoz hasonlóan illegális volt, hiszen
az 1563. évi X–XI. törvénycikkek éppen ezen ingatlanok adóterheiről rendelkeztek.98
Az ellátási és fizetési nehézségek, a „számos esztendők alatt az Természet szerint
valo halál és az ellenségnek fegyvere által”99 a katonaság létszáma a század végére
igencsak lecsökkent. A XVII. század elején megkötött béke által megteremtett hosszú,
„nyugalmas” időszak kezdetén a katonaság zsoldellátása mellett, azok létszámát is rög90
91
92
93
94
95
96
97
98
99
MOL P125 23. cs. 62/5919. Kiadta: Benczédi 1961, 169–170.
1649/LXXXIV. CJH 1900, 565−567.
Illéssy 1892, 571.
1618/XXII. CJH 1900, 137; 1618/LVIII. CJH 1900 157; 1635/XLVI. CJH 1900, 333; 1662/XIII. CJH
1900, 235−237.
Benczédi 1983, 101–111; Benczédi 1987, 142.
MOL P125 21. cs. 56/5292. Kiadta: Merényi 1897, 636.
H. Németh 2008, 84–85. A végvárosokban élő polgárság és katonaság együttéléséről bővebben: H.
Németh 1997, 143–198.
MOL P125 21. cs. 56/5293.
27
zítették,100 és a század során az uralkodók igyekezetek is ezt megtartani.101 A véghadak
létszámának folyamatos pótlása igencsak nehézkesnek bizonyult, hiszen „az Bellicum
hire nélkül” a várak és városok környékén nagyszámban megtalálható szabadhajdúk és
szabadlegények102 közül nem lehetett katonákat felfogadni. Ennek ellenére az 1663–64es háború előttről származó források szerint a véghadak létszáma kielégítő volt. Nem
kellett tehát nagyobb hiánnyal számolni,103 habár (egyes becslések szerint) a Nyugat–
Európában zajlott harmincéves háború és a lengyel hadszíntér104 mintegy negyvenezer
katonát „csábított” külföldre.105
Ellátatlanságuk gyakran arra kényszerítette a végváriakat, hogy a szolgálatot otthagyva valami más foglalkozás után nézzenek, ahogy ezt a nyitraiak egyik kelet nélküli
levelükben igen plasztikusan ábrázolták. A pénztelenség „…melÿ […] miát az katona, és
Gyalogh renden Lévő eő Fölséghi Vitézÿ elfodtak szeghénÿeké lőttek el oszlottak; sokan
Hazajokban mentek, sokan [idegen országba] szolghalatra alottak ,az kik megh maradtak és itt helyben vannak, azok kedvetlenek Lévén az eő Fölséghi szolgalattÿahoz…”.106
Habár iratosok lévén kötelezték magukat a végházbeli szolgálatra, amikor a szülőfalujukról, városukról olyan hírek járták, hogy beszállásolás vagy portya várható, gyakran
hazasiettek, hogy családtagjaikról gondoskodjanak, rokonaikat és értékeiket biztonságba helyezzék.107
Az 1663–64-es háború veszteségei, az egyre súlyosbodó ellátási nehézségek és a
korszak hadügyi követelményei azonban megváltoztatták az addigi helyzetet. A vasvári béke megkötésével alkalom kínálkozott a katonaság átszervezésére, egy korszerű, központilag irányított, állandó zsoldossereg létrehozására.108 1671–1672-ben került
sor arra az intézkedésre, ami a korábbi 10-14000 fős végvári katonaság létszámát mintegy 4000 főben maximálta. E kisebb létszámú és jobban ellátható katonaság az udvar
ígéretei szerint az év minden hónapjára értékálló pénzben kapta volna zsoldját, életkörülményeik és ellátásuk javult volna, a seregeknek pedig újfent fel kellett esküdniük az
uralkodóra. Az elbocsátott katonák nagy részét nem eresztették szélnek, hanem meg100 1609/XII. CJH 1900, 53; 1609/XXXII. CJH 1900, 63.
101 1649/II. CJH 1900, 527; 1649/III. CJH 1900, 527; 1655/III. CJH 1900, 583−585; 1659/II. CJH 1900a;
139; 1662/XIV. CJH 1900a, 237; 1681/V. CJH 1900a, 267.
102 A török oldalon szintén találni a magyarhoz hasonló török szabadlegényeket, akik szintén a nagyobb
várak és városok körül éltek, és szükség esetén az őrségeket vagy a török előkelők fegyveres kíséretét egészítették ki velük. Hegyi 2007, 172.
103 A végek katonalétszáma a harmincéves háború után többnyire 12–14000 fő körül mozgott. Czigány
2004, 101–103. Ebben az időben a török végvárakban (habár forrásaink igen szegényesek a XVII.
század második feléből) mintegy 24 000 fős helyőrség állomásozott. Hegyi 2007, 169–170.
104 Kelet–európa „harmincéves háborújáról” bővebben: Gebei 2001, 3–29.
105 Czigány 2004, 79–85. A kivándorlás mértéke arról tanúskodik, hogy ezek a külföldi háborúk nagyobb
haszonnal kecsegtettek, mint a hazai „békeévek”. A külországba vándorlás már akorban is problémát
jelentett ugyanis az országgyűlési törvények többször is a külföldre távozozott katonák megbüntetéséről rendelkeztek. 1609/XIII. CJH 1900, 53–55; 1613/XIV. CJH 1900, 105.
106 MOL P125 41. cs. 97/9969.
107 R. Várkonyi 1994, 188.
108 Czigány 2004, 108–113.
28
Tanulmányok
kezdték azok szabadszázadokba, mezei seregekbe történő szervezését.109 A reform azonban nem volt hosszú életű, hiszen a bujdosók mozgalma (akik között sok elbocsátott
végvári is volt), a megmaradt katonák további ellátási nehézségei, a külpolitikai helyzet
előnytelen alakulása miatt, az udvar már 1672 őszén kénytelen volt leállítani az átszervezési kísérletet. A katonaság létszámát ezt követően folyamatosan emelték, és 1681-ben
az országgyűlés már az 1655-ben elfogadott keret kitöltésére fogadott el törvényt.110 Ennek ellenére a létszámhiány a század utolsó harmadában folyamatos problémaként állt
fenn. A nyitrai őrség részletes leírást közölt állapotáról 1674-ben, amelyben azt panaszolták, hogy a korábbi „négy száz lovasbol annira iutottunk hogy száz loval feöl nem ülhetünk[,] és a lovatlan katonával teöbben száz husznál nem vagiunk, a gialogok penigh
a két százból hetvenen marattak”.111 A lévaiak egyik levelükben még 1681-ben is „sok
rendbili fogyatkozasainkrul” panaszkodtak. Engedélyt kértek hogy az elesettek helyére
újakat fogadhassanak föl, ugyanis „Feö Hadnágy Urunk, Eö k[e]g[ye]lmenek Se ViczeHadnagya, Se Zászló tartója, mintsem áz kitt gyalogok feö Vayda s egy Vicze-Vajda s
az Zászlot tartok is mind meg holtak”.112
A magyar végvári katonaság életét még inkább megnehezítették a harmincéves háború után a királyi Magyarország végházaiba nagyszámban vezényelt német katonák.
Külföldi egységek már a XVI. század közepétől kezdve állomásoztak a védvonal váraiban, viszont ezek többnyire az örökös tartományok által korlátozott időre felfogadott
zsoldosok voltak.113 A várháborúk és nagyobb hadjáratok idején, majd kiemelkedően
nagyszámban a tizenöt éves háború során a német területen toborzott mezei seregek is
megjelentek a magyar hadszíntéren.114 A harmincéves háború után azonban némiképp
megváltozott a német hadsereg felépítése, ugyanis az addigi, egy hadjárat idejére felfogadott zsoldos egységeket felváltotta az állandó haderő.115 1648 után a Habsburg udvar
már mintegy 20000 fős állandó hadsereggel rendelkezett, amelynek egyes egységeit116
a magyar végekre vezényelték és 1649 után mintegy 5000 fős „új német katonaság” ál-
109 Czigány 2004, 114–135.
110 Czigány 2004, 131–135.
111 MOL P125 21. cs. 56/5325.
112 MOL P125 21. cs. 56/5314.
113 Pálffy 1996, 177–181. A külföldről a királyi Magyarországra vezényelt német katonaság származási helyéről lásd: Sarusi K is 2008, 115–130.
114 A XVI. század végi német mezei zsoldoshaderő felépítéséről, katonai szervezetéről és ellátásáról lásd:
Bagi 2001a, 391–444. Bagi 2008, 103–119; Bagi 2008a, 6–9.
115 Az állandó haderő megszervezésére már a tizenöt éves háború során felmerült az igény, mondván,
hogy sokkal gazdaságosabb kiállítani és ellátni egy ilyen jellegű hadat, mint a toborzással és a lefegyverzéssel járó pluszjövedelmek mellett a korabeli zsoldos seregeket kiállítani. Bagi 2007, 1457–
1460.
116 A német katonaság csapatnemeit és azok fegyverzetét lásd: Ujhelyi 1914.; K elenik 1991, 80–122;
Czigány 2004, 111–113. Bagi 2008c, 355–402.
29
lomásozott a királyi Magyarországon.117 A század végére az idegen hadak ittléte nemcsak a vitézlő rend, hanem az ország más társadalmi csoportjai számára is terhessé vált.
A jobbágyság a külföldi egységek ellátásával járó megemelkedett költségek miatt került nehezebb helyzetbe, a nemesség pedig katonai pozícióit, ezáltal politikai hatalmát
féltette.
A vitézlő rend volt az a réteg, amelyik a leginkább megsínylette az idegen alakulatok ittlétét, hiszen ők „létüket” érezték fenyegetve általuk. A németek felszerelése, fizetése és ellátottsága is felülmúlta a magyarokét, ami gyakran szült elégedetlenséget
a végváriak soraiban.118 A nyitraiak is ez ellen emelték fel szavukat 1678-ban, mondván „mi sem vagunk alab valok azoknal, a kiknek eö felseghe naprol napra, horol hora
megh fűzet.”119
A fizetési egyenlőtlenségek mellett gyakoriak voltak a várakba történő beszállásolással kapcsolatos problémák is. A német őrségekre gyakran érkezett panasz, mert a várban lévő helyeket elfoglalták, a magyar katonákat pedig a váron kívülre vagy a végház
környékén épített kutyorgókba kényszerítették.120 A nyitraiak 1674-es panaszai szerint
nem csak a házaikból túrták ki őket, hanem még a tűzhöz sem engedték oda őket, istállóikból pedig kiverték lovaikat és „magok lovait keötik beleiek”.121
A szállásokkal kapcsolatos konfliktusok nem csupán a várakra korlátozódtak. A katonák elhelyezése és élelmezése komoly terheket rótt az adott területre, aminek lakói gyakran elszöktek a kötelező beszolgáltatások elől.122 A szállásmesterek jól tudták
ezt, hiszen egyesektől azért követeltek pénzt, hogy ne telepítsenek hozzájuk katonákat. Léván 1679-ben például Gualdo német kapitány Antoni nevű fourierja123 zsarolta
meg Csizmadia Mózest (a szabadlegények tizedesét), hogy egy tallér fejében mentesítse magát a beszállásolás terhei alól. A tizedes és szemtanúk elmondásai szerint nem
Antoni volt az egyetlen, aki efféle üzlettel próbálkozott. Csizmadia szerint mások is
117 Egy 1650-ben született döntés értelmében a Magyar Királyság területére irányították a Götz,
Kevenhüller és Walter lovas- valamint a Pucheim és Starhemberg gyalogezredeket, amelyek a magyar várakban kerültek elszállásolásra. Czigány 2004, 99–100. Ezeken túl a német katonaság nagyobb arányú idevezénylésére került sor korábban 1649-ben, majd 1658-ban, 1659-ben, 1660-ban és
1665-ben is. R. Várkonyi 1985, 1408.; R. Várkonyi 2001, 25.
118 Takáts 1929, 196–202; R. Várkonyi 1985, 1408; Perjés 2002, 77–78.
119 MOL P125 21. cs. 56/5326. Kiadta: Benczédi 1961, 167–168.
120 Benczédi 1963, 35. Az 1660-as években a kassai közgyűlés a városba beszállásolt katonaság elhelyezését efféle, a város falai mentén felállított „darabontházakkal” kívánta orvosolni. H. Németh 2008,
85. Ezek fából épített tákolmányok azonban rendkívül tűzveszélyesek voltak, ami miatt a korponai sereg kutyorgóit 1679-ben Leslie és Strasaldo császári tábornokok parancsára le is bonttatták. Benczédi
1983, 103–104.
121 MOL P125 21. cs. 56/5325; MOL P125 23. cs. 56/5936.
122 Acsády 1886, 187–191; Takáts 1929, 194–195; Nagy 1983, 53–54; Bagi 2008, 112.
123Élelmezési és elszállásolási altiszt, aki egy zászlóalj törzsében teljesített katonai szolgálatot. Bagi
2002, 7.
30
Tanulmányok
megfenyegették, hogy „ha borra Valot nem adok neki[k] felesiges nimetet hoz[nak] az
hazamhoz.”124
A német katonák miután a magyar viszonyokkal megismerkedtek, igyekeztek a vitézlő rend egyes tagjaihoz hasonlóan kivenni részüket a végváriak egyéb jövedelmeiből.125 Elkobozták és elhasználták a magyarok fa- és abrakkészleteit,126 lelegeltették a
végváriak számára elkülönített réteket,127 esetleg saját kocsmát vagy mészárszéket állítottak.128 A német katonaság vagyonszerzési lehetőségeit is külön országgyűlési törvények szabályozták, amelyek kimondták, hogy (magyarokhoz hasonlóan) az általuk
birtokolt fekvőjószág és az általuk folytatott kereskedelmi tevékenység is adóköteles.129
E rendelkezéseket azonban természetesen nem mindig tartották be és a külföldi alakulatok és a magyar őrségek tagjai közt gyakoriak voltak az összetűzések. E konfliktusok
békés úton történő kezelésére csak ritkán volt módjuk az érintetteknek. A német katonaság ugyanis csak a saját elöljáróinak volt hajlandó engedelmeskedni, csak azoktól
fogadott el ítéletet,130 annak ellenére, hogy az országgyűlés által elfogadott törvények
szerint a magyar végekre vezényelt német alakulatok az ottani kapitány illetve a nádor
bírói joghatósága alá tartoztak.131 A jogos vagy jogosnak vélt büntetések elmaradása pedig csetepatékhoz, verekedésekhez vezetett, amelyek olykor halállal is végződhettek.132
A magyar végvári katonaság egyre keservesebb életkörülményei, a „békés” időszak
tétlensége a véghadak fegyelmének és moráljának romlását eredményezte. A szegényes ellátás kiegészítésére vezetett portyáik a század végére nagyon megszaporodtak,
aminek eredményeként gyakran „a szegénység legzsarnokibb elnyomói”-ként beszéltek róluk.133 A rabló haramiák134 mellett egyes végváriak is hirhedtek voltak kegyetlenségeikről. Léva jobbágyainak 1678-as levelében például konkrétan „Horvath Geczi
Lévai katonanak Istentelen cselekedeti” ellen szóltak, amelyben a parasztok több pontban felsorolták az említett vitéz és társai kegyetlenkedéseit. A levél szerint a jobbá124 MOL P125 41. cs. 96/9892. Habár a XVII. században a királyi Magyarországra vezényelt német katonaság már állandó, központilag irányított és fizetett zsoldoskatonaság volt, nem volt ritka, hogy
feleségükkel vagy cselédjükkel (e kettő gyakorlatilag egy személyt takart) együtt érkeztek meg szolgálatra. Sarusi K is 2001, 258; Bagi 2008, 116; Sarusi K is 2008a, 94.
125 A német katonaság ellátottsága szintén akadozott
126 MOL P125 21. cs. 56/5325.
127 MOL P125 23. cs. 56/5932.
128 MOL P125 41. cs. 96/9893; Benczédi 1987, 145.
129 1659/XCIII. CJH 1900a, 189. 1649/XXXV. CJH 1900, 545.
130 A német hadibíráskodás történetéről és rendszeréről lásd Pálffy 1995, 18–64.
131 1662/II. CJH 1900a, 225−227.
132 MOL P125 23. cs. 56/5932.
133 Illéssy 1892, 569.
134 A lévai nemesség arra panaszkodott 1678-ban, hogy ismét a prezídium területén garázdálkodott
egy „György Vajda nevő Czigany maga Companiaiaval”, akit korábban már egyszer „égben kiálto
Istentelensigiért” kitudtak a város területéről. Ennek ellenére továbbra is, a „magiar tolvajokkal és
lopokkal” együtt folyamatosan háborgatták a vidéket. MOL P125 21. cs. 56/5310.
31
gyok közül többen a földjeikre „ki nem mernek menni az ilyetén felelemtül viseletetven
elhetetlenek”.135
Az efféle atrocitásokkal szemben a parasztok egyénileg és szervezetten is felléptek.
A hódoltság és a királyi Magyarország területén egyaránt létrejött parasztvármegyék
vagy zápiszok136 az ilyen török és magyar végvári portyák ellen alakultak ki. A katonaság elleni fellépésük, mind a hódoltságban, mind a királyi Magyarországon, igencsak
határozott volt, ám olykor itt is előfordultak indokolatlan kegyetlenségek. A fülekiek
1669-ben például az ellen emelték fel szavukat, hogy a falvakon békésen áthaladó katonáikat is elfogták a parasztok, és egyből a vice-ispán elé vitték őket. Egy alkalommal
pedig a báránylopáson kapott hajdút „azon falubeli ittas parasztemberek megfogták […]
megkötözték s kinzották”, végül a nádujfalusi viceispán egyik jobbágya „a megfogott
együgyű hajdút […] megölte.”137
A megszaporodott portyák és fosztogatások a megerősödő irregularitás több kortárs
szerint is alkalmatlanná tette a magyar hadakat a katonáskodás „diszciplináris” formájának művelésére. Zrínyi Miklós is elítélte hadtudományi munkáiban a portyázásokat, amelyeket csak „üdétlen préda-kapdozás”-ként említett. Lesújtó véleménnyel volt
a kor végvári vitézeiről, akik közül sokakat az engedetlenség, a dezertálás, a becstelenség, a garázdaság jellemzett. Véleménye szerint a katona csak „szabad akar lenni prédálni, szabad részegeskedni, szabad urat, hadnagyot válogatni, ott hadni ha elunja; ez
az ő szabadsága.”138
E szabadság, amint az a dolgozatból kiderült, a vitézlő rend vélt vagy valós jogaiból,
kiváltságaiból és anyagi gyarapodásukat szolgáló lehetőségeiből állt. E nemesi előjogokhoz hasonló jogállásuk sokukat kiemelte a jobbágyi rétegből még akkor is, ha e „réghy
szabadságuk”139 nem volt általános, sőt gyakran még csak törvényes sem. E privilégiumaik többsége a végvári kapitányok, elöljárók és katonák együttműködésén, érdekérvényesítésük határozottságán múlott. Az olykor illegális tevékenységeiknek ez, továbbá
az ellátási nehézségek és a határok védelme szolgáltatott hivatkozási alapot, ami révén
az idők során e tevékenységek lassan helyi gyakorlattá válhattak. Ez a szabadság pedig, a katonai szolgálat minden más nehézsége ellenére is, a XVII. század során folyamatosan vonzotta az anyagi és egisztenciális felemelkedést keresőket a végvidékekre.140
135 MOL P125 41. cs. 9889.
136 Szakály 1969, 9–28; Makkai 1985, 1005.
137 MOL P125 21. cs. 5292. Kiadta: Merényi 1894, 636–637.
138 Zrínyi 1976. 155–156; 169; 193–194; 320–321; 336.
139 MOL P125 21. cs. 56/ 5306.
140 Benczédi 1963, 33–36; Nagy 1983, 24.
32
Tanulmányok
Forrásjegyzék
MOL P125 21. cs. 56/ 5306.
Ill[ustri]ssimo D[omi]no Comiti Paulo Esterhasy de Galántha perpetuo in Frakno
Sacri Romani Imperÿ Equisiti Supremo comiti co[mi]t[a]tus Sopronien[sis] Sac[re]
Caesar[eae] Regi[aque] Ma[ies]t[a]tis consiliarjo Camerarjo Partjum Regni Ung[ariae]
cis Danubiarum confiniorum que antemon[tanorum] Uÿvár oppositorum Supremo
Generalj capitaneo eiusdem que sua Ma[ies]t[a]tis Curja Regia Magyar necno[n] Arcis
Czobántz Supremo Capitaneo Domino Nobis gratiotissimo
Kegyelmes Urunk
Hogy az Úr jó Na[gysá]godot minden üdvösséges iokkal szerencséssen megh aldgya
szüből kivánnyuk. Méltóságos Feö Generális Urunk Na[gysá]godot mint K[e]g[ye]
lmes Urunkot alázatossan kénszeritetünk ez mostani (: réghy szabadságunkban:) megh
bantodot állapotunkban megh talalnunk, mely nem másból hanem feö kapitány uram eö
Na[gysá]ga által törvényt rajtunk. Nyilván vagyon az K[e]g[ye]lmes Uram hogy mindenütt az eö felséghe végházaiban, az seregh számára mészár székek vadnak, az mint
hogy itten is az melyben esztendő által az seregh szükséghére az migh annak ideje tart
Boitigh minden ellest tartása kívül az mészárosok húst, halat, és valami az mészár székben ky vágandó szabadossan vághanak senkinek semmivel nem tartozván[.] hanem feö
kapitány Urnak eö Na[gysá]gának az mészárosok az mint az seregh számára az húsnak fontyát vágiák, s vágták, fel pénzel olczóbban adták Rovasra, az menj kivántatot
annj mását hordattatot el eö Naga az maga konyhájára, azonkivül fagygyut is egy mását fizeztnek eö Na[gysá]gának az mészárosok, az mészár széktől. Most immár Méltóságos feö Generális Urunk, az hús vágásnak ideje elmúlván mind közönségessen Nemes
Uraimékkal egygyüt az Böjti napokra hozattattunk az sereg számára, az seregh mészár székeben egy karika főben lévő soós halat, az kit vágatni ys kezdettünk[.] [A]zonban
feö Kapitány Uram eö Na[gysá]ga szokatlan dolgot kivánván Tisztartóia informatjóia által[.] [A]rra erőltette az mészárosokot hogy ezen kevés halból is, rovásra adgyanak halat
az eö Na[gysá]ga konyhájára, az ky csak boszszúságunkra, és az szegény mészárosoknak is nagy fogyatkozásokra vagyon mind Isten tudgya mikor lenne megh az ára[.] [I]
nnet is ky tetszik K[e]g[ye]lmes Urunk, hogy csak injuriankra cselekedett eö Na[gysá]
ga, mind eö Na[gysá]ganak is levén maganossan mészár széke, az kiben esztendő által húst és a mi kivantatik, maga számára vágattat eö Na[gysá]ga[.] [M]ostanában is
tett karikában lévő halaj levén eö Na[gysá]gának, az kiket vágattya is eö Na[gysá]ga,
megis onnan nem hordattatván, az seregh mészárossait akarja eö Naga az Rovasokkal
optimalnj az kit el nem álhatnak, holot mind marhát halat uzsorás pénzen szerzenek.
Noha az my jóvallásunkból is let az, hogy magának eö Naga mészár széket tarczon,
hogy annival inkáb az seregh mészárossay Rovásokkal ne obruáltassanak. Hogy K[e]
g[ye]lmes Urunk az eö Na[gysá]ga kivánságára Rovásra az seregh mészárossaj halat
az eö Na[gysá]ga konyhaiara (az hol kétt mása volt az kivánságh az eö Na[gysá]ga
33
Tisztartója által) nem adtanak, az ky elejetől fogvást szokás nem volt azonnal egygyet
közölök megh fogattatván, az ki nem íratos nemes ember és személyében az Temleczben
tetette, kit mostanában is ottan tartat[.] [E]ö Na[gysá]ga; ki felöl Vice kapitány Urammal irás által megh találni eö Na[gyséá]gát, minémü választ adot eö Na[gysá]ga, mi
injuriat fel küldöttük Na[gysá]godnak az eö Na[gysá]gának irt kapitány Uram levelinek Párjával egygyüt: Na[gysá]godot mint K[e]g[ye]lmes Urunkot alázatossan kérjük igy ertvén lenny az dolgot méltóztassék feö kapitány Uramnak eö Na[gysá]gának
megh paranczolni, réghy szabadságunkban né impediállyon[.] [E]ö Na[gysá]ga, az ky
szokás nem volt mégh az eö Na[gysá]ga Attya éltében is, hogy halat az sereg székéből
Rovásra hordottanak volna. Hogy eö Na[gysá]ga az halat Rovásra hordattya, abban senki ellent nem tartana, csak megh fizetődnék illendőképpen az uzsorás pénzen vett halnak az ára; de az meny Mása húst el hordattatot is eö Na[gysá]ga az ky ugyan feles fél
esztendőre s esztendőre halad annak is az ára imigh amúgy való megh fizetése; mely
dologhból az következhetik Keg[yel]mes Urunk, hogy ennek utána Mészárost sem kaphatunk. Mégis alázatossan kérjük Na[gysá]gdot mint K[e]g[yel]mes Urunkot ezen megh
sírtődöt állapotunkot méltoztassék megh orvosolni, ne kellessék ezen dolgot fellyeb is
terjesztenünk. Alázatossan választ várván Na[gysá]godtól mint K[e]g[ye]lmes Urunktól kivánván hogy Isten számos esztendőkigh tarcza megh Na[gysá]godot jó egésségben
hazánk oltalmára.
Dátum in Presidjo Levensis 6 Martÿ Anno 1675.
Na[gysá]g[o]dnak mint K[e]g[ye]lmes Urunknak alázatossan szolgainak Lévaj eö
felsïgheTisztviselőj, Lovas és Gyalogh rendüsereghi, Nemes Uraimokkal egygyüt mind
közönségessen
MOL P125. 21. cs. 56/ 5313.
Excell[entissim]o Comiti D[omi]no Paulo Eszterhazy de Galantha Perpetuo in
Frakno Sacri Romani Imperÿ Equiti Comitatus Sopronien[sis] Suprimo Comiti
Sacrae Casar[eae] Regiaquae Ma[ies]t[a]tis Intimo Contitiar[um] Partium Regni
HungariaeConfinior[umque] Antemontanorum Praesidiorum Uyvanno opositorum
Sup[re]mo Generali nec non Arcis Csobancz Suprimo at Haereditarum Capitaneo
D[omi]no D[omi]no Patrono nobis Gratiotissimo
Kigyelmes Urunk N[agysá]godnak mint K[egye]lmes Urunk aianljuk mindenkori
hiuseges alazatos holtigh valo szolgalatunkat
N[agysá]go[d]hoz, mint K[egye]lmes Urunkhoz kinszeritetünk mind fejenkint
alazatossan follyamodnunk nem kételkedvén hogj nyilván lehet N[agysá]g[o]dnal
minemű nagy nyomoruságban és insegben legyünk minnyaian az fizetetlenségűnk
fogyatkozassaban. Környülis vitetven mind az kurucztűl, mind pedig termiszet szerint
34
Tanulmányok
valo ellenséginktül az pogantűl; mindazon által nem gondolkodván azzal is ugyan az
mi K[egye]lm[e]s Csaszar és Koronas Kiraly Urunk eö Fölséghe holtigh valo alazatos
hiusegünk mélől el nem alván, kiszebek vagyunk feiunk fent álaisaigh és éltünk fottaigh
eő Fölséghez tartozando hiusegünk mellet vérunket is kiontani. Mivel penigh tudhatja N[agysá]god régi üdőtúl fogvast tellyes fizetetlenek lévén annyirais iutottunk soknak
közűlűnk se lova, se testi ruhaia, se pedigh szaiaba valo falat kenyére sokszor nincsen,
méghis eö Fölségetek igaz alázatos kötelességűnket hiuségűnket meg akarvan bizonitani
Eÿel nappal az Végház eőrzetétűl meg nem szűnjünk. Kire nézven ezen alkalmatossággal N[agysá]g[o]dhoz mint K[egye]lm[e]s Urunkhoz nagy alazatossan follyamodván több
eö Fölséghe Véghazaiból N[agysá]gahoz rendelt tiszteivel és követyivel eggiűt, méltóztassék kigyelmetek fizetésünk felűl K[egye]lmes Urunknal eö Fölségénel ass[z]is[z]talni,
hogy N[agysá]ga K[egye]lm[e]s gratiaia által által annyival inkab K[egye]lm[e]s Urunk
eö Fölséghe Véghazai alazatos holtig valo hiusigekben promotaltassanak;[.] [M]élly ebbéli N[agysá]g[o]s K[egye]lm[e]s gratiaiat mígh élünk alazatossan megh szolgaljuk.
N[agysá]g[o]s K[egye]lm[e]s gratiaia által jo valasztot varunk. Ezek után kivárván Isten
éltesse N[agysá]g[o]dot sok Esztendeigh Szerencséssen.
Költ. Levan die 12 Anno Augusti 1680. N[agysá]godnak mint K[egye]lm[e]s Urunknak Alázatos Szolgáï Levay Seregh
P. s: K[egye]lm[e]s Urunk N[agysá]g[o]d K[egye]lmes tovabb valo dispositiojat
alazatossan el várjuk, mint fogia iovallani eziránt csak alazatos Supplicationknak Szerencses végben valo vitelere N[agysá]g[o]d solicitatoranak illendő fizetesünk, mennyire
legyünk megh rova vagy Fő Hadnagyunkot ki igen expertus az Meltosagos Hadakozo
Tanacsnak valo solicitassaban magunk részirül valo fölküldéssit.
MOL P125 21. cs. 53/ 5325.
Ayanliuk N[agysá]godnak mint K[e]g[ye]lmes Urunknak alazatos szolgalatunkot
Isten minden iokkal algja es szerencheltesse N[agysá]ghodot minemeö nagy
insighben és niomorusagokban légiünk itten Nittran az eö Fölséghe a mi K[e]g[ye]lmes
Urunk szolghálatiában maid megh sem irhattiuk N[agysá]godnak[.] [M]ost a Nemet
vitezek valamïnt szïnten a várati emberekre és Méltoságos Cancellarius eö Fö Kapitánÿ
Urunk eö N[agysá]gha és a Nemes Nittrai Káptalan uczaiban léveö jobbagiokra a kiknék
Lovaik ninchenek hogj réaiok s[z]állanok sintén ugÿ mi reánk holot mÿs eö Fölsséghe
szolgai vagiunk sokakot az hazainkbul is ki szoritnak és ugratnak keözülünk, nem chak
magunkot és Feleségűnket és czeledinket, mégh a tüstölis ell tilalmaznak és az ot valo
feözéstöl szöt mégh a Lovainkot is mellieken eö Fölseghet eiel nappal szolgalliuk[.]
N[agysá]god méltóságos szemellit megh követvén, nehezen czinalt istalloinkbol ki verik és a magok lovait keötik beleiek[.] Szenánkat, fainkot szabadon étetik és égetik
eök hazainkban a hatalmoskodo gazdak ollian respektusunk vagion hogy mégh az eö
35
Fölséghe Hadnagira is ugy reaiok szallanak és hazaiokban laknak, vala mint szinten
egy keöz emberre.
Masodik az, hogy tiz egesz esztendeöktöl fogvast eö Fölsége a mi K[e]g[ye]lmes
Urunk teöb fizetésit nem lattuk, hanem Tizenkilencz hora alot a ki postoiol a Brabanzai
réffel mérettetet és pinzöl a Lovas katonanak egy holnapra chak harom forint hus penz
adatot a teöbbi megh mind hatra vagion, holot mind eieli és nappali és vérünk ontasaval
valo eö Fölséghe szolgalattia megh nem szünik raitunk.
Harmadszor hogy Véghelünk ninchen az honnét eö Fölshéget, a mi K[e]g[ye]lmes
Urunkot alkalmatossabban szolgalhatnank és a sok veszekedések, verekedések meliek
a Német vitézektöl vannak megh szűnnenek keöstünk melli ha megh volna mingiart
remedialtatnok azon eö Fölsége hada ellen valo panaszunk.
Negiedik az hogy mideön eö Fölsége ezen Végházba be s[z]allitatot bennünköt a lovas
rend négy száz volt, a gialog penigh két száz[.] [I]ol lehet már mind ezek tudva vannak
N[agysá]godnál mind azon altal alázatossan tovabb is emlékeztettiük N[agysá]ghodot
reaia és tuttára adiuk N[agysá]g[o]dnak, hogy azon négy száz lovasbol annira iutottunk
hogy száz loval feöl nem ülhetünk és a lovatlan katonával teöbben száz husznál nem
vagiunk, a gialogok penigh a két százból hetvenen marattak annira ell fottunk. Szükséges volna azért hogy azokot is N[agysá]ghod méltóztatnék az elöbbeni számban és
rendben hozatatni. Köniörgünk azert N[agysá]godnak mint K[e]g[ye]lmes Urunknak
méltoztassék eö Fölséghe a mi K[e]g[ye]lmes Urunk elsöben ezen punctumokbol allo
fogiatkozasinkot ugy terieszteni hogy k[e]g[ye] lmessen remedialtathassa.
Elseöbenis kivaltképpen hogy nékünk eö fölséghe a mi szolgalatunkot kiért már sokan keözülünk sok hatarokban megh festettük vérünk ki ontasaval a mezököt, méltóztatnék a mi hatra maradott füzetésünköt a Tiz esztendököt megh adatni. [M]ost annira
adositottuk magunkot, hogy ha eö Fölséghe egy egesz esztendöt valo füzetésünköt megh
adattia is, chak azon adosságinkra keöll forditanunk, és azokot sem érjük föl vele[.]
[M]ivel sokan közülünk olli szegénségre iutottunk hogy a mindennapi kenierünköt is
szükön kaphattiuk.
Masodszor a Véghel[y]t ki mutatatni bár chak azon helt a kit Méltóságos Leopold
Kollonicz Úr eö N[agysá]gha, akkorbeli Fö kapitaniunk ki mutatot vala és ki mérette
és a taiban a seregnek azon Szent Andrási ki mutatot darab feöld ( kezin lévén és köves feöldböl, alvan a Varas vigin) nem teczet az említet okokra nézve. [M]éltoztatnék
N[agysá]ghod véghben vinni, hogy azon helben szalhatnank be, és levén Véghel[y], ezen
dolghot ugy reminliük Meltoságos Pálffy Tamas Fö kapitany Urunkkal eö N[agysá]
ghaval elvégezhetne N[agysá]ghod most azon Szent Andrasi hel eö N[agysá]ganak semmi kárára nem kiövetkezik, és penigh a Nemes káptalannak és a Varanak a keözönséges
jóra nézve penigh ugye ö Fölségének is hasznos dolgot czelekszik N[agysá]ghtok.
Harmadszor hogy N[agysá]ghod méltoztatnek detegalni [?] eö Fölsségenek ezen
nagy fogyatkozassinkot a négy száz lovas coplealtatnek ugy a kétszáz gialog is a közönséges jóra nézve[.] [M]ost naponkint ezen kevés népe is éppen el fogy eö Fölsségének
és nem chak ezen véghelnek keörülötte léveö eö Fölséghe darab földi e taian, megh fogh
karosodni; mivel az Ujvary ellenséghnek legh alkalmatossabban innet alhatnank elei36
Tanulmányok
ben, amikor az eö Fölssége Dictioiat rablani megyen és aztat az omaga birodalma ala
hoditia naponkint[.] [A] minthogy ez esik is Czermenröl két szegény embert vit ell a Tot
Orszagrol egy eöregh embert és harom kisleankot nem miczoda helin kapta föl eököt
amégh bizoniossan végíre nem mehettünk az Ujvary teörök azert hogy nem akartak
nékie hodulni.
Isten tartcza és éltesse N[agysá]ghodot sokaigh kedeit jo egésségben hazank
szolghalattiara szerencséssen. Nittria 21 September 1674
Na[gysá]godnak holtigh valo Alazatos Szolghai Nittrai Lovas és Gialogh Seregh
MOL P125. 21. cs. 56.köt./5329.
Méltóságos és Nagysagos Galantai Eszterhaszy Palnak és Magyar Orszaghi
Pallatinusnak Nekünk Kegyelmes Urunknak eö Nagysaganak Adassék
Ajanljuk Szolgalatunkat Nagÿsagodnak mint Kegyelmes Urunknak
Kegyelmes Urunk az mint az el mult napokban is irtunk volt Nagysagodnak minemü
rendetlen allapodban vagÿunk s kit Nagysagodnak megh sem jarhattÿuk s kÿ soha
sem volt a végh hazunk[.] [U]gÿ Nagysagodat mint Kegyelmes Urunkat kerjük nagy
alazatossan Nagysagod méltoztassek mi nekünk ollyan Gond viszelöt Rendelny a ki
mind eö felségének s mind Nagysagtoknak fogjon tetszeni mivel ilyen ves[z]edelmes
idöben vagyuk ne legyünk illyen fejetlenül[.] [K]erÿük Nagysagodat az mint mind az
egis[z] seregh szivesen kivannia Boszary Gábor Urunkot a vagy Sigedi Andras Urunkat Rendelnÿ kapitanÿunknak[.] Nagysagod mink megh elighünk eö Kegyelmeghkel
Nagysagodat mint Kegyelmes Urunkat kiryük mint feiekint ne hagyon Bennünket Seginy Szolgait Gondviseletlenül tovab[.] [K]iert az Úr Isten Tarcsa Sok s[z]amu
Esztendökik megh Nagysagodat nekünk Patronissunk[.] datum Nitria Die 29 octobris
Anno 1682.
Nagysagodnak mint Kegyelmes Urunknak Legh kissebbik Szolgay Nitraÿ Seregh
MOL P125. 21. cs. 56/ 5335.
Az mi Kegyelmess Urunknak Méltóságos Fraknoi Groff Esterhasi Pal Fö Generaliss
Urunknak eő N[agysá]aganak adasek ez levelünk nagy alazatossan
Na[gysá]ghotoknak mint Kegyelmes Urunknak alazatossan szolgalunk Isten
Na[gysá]godot minden kivansagi szerint valo Sok jokkal aldgya megh.
37
Na[gysá]ghodot mint Kegyelmes Urunkot kinszerittünk alazatossan ez kis irassunk
alatal megh talalnunk es sok fogyatkozasinkrol emlekeztetnünk mivel fizetetlenek
vagyunk az szolgalat pediglen bösigessen megh vagyon raitunk kihez kapott nagy
alazatossan kérjük Nagÿsagodot mint Kegÿelmes Urunkot Méltoztassek fizetüsünk felöl
gondolkodni es kiszerezni szinte ideje volna immar. Azonban arra is akarank Na[gysá]
ghodat alazatossan kérünk, hogÿ a fele igat is Méltoztatnek Na[gysá]ghtok rolunk eltávoztatni mivel hogÿ akarni Embernek valami kara következik az egesz szeregetget
kivannja az hitre elö alanni az ki sohul az egesz végh heljekben nem hallatot s-nem is
hallik az kit mi rajtunk el akarnak követni, akar hova valo cselekedgye[.] Az mint most
is történt valami Modri [?] ember lovait vontak el, az Nemes Korona parancsolatjat hozta
Kapitany Urunkra eö kigyelmére kivanvan hogy mind az egész seregek megesködjenek
erette az ki lehetetlen kivalkepen illjen takarodas idejen két harom nap it ben veszette az
napot[.] [A]z Szeginy legeny most is csak az Isten tudgÿa hogÿ vagÿunk es kivalkeppen
telre hogÿan maradhatunk mivel semi szenat nem takarhatunk sokan lo nelkül fognak maradnunk, kivalkepen ha fizetesünk megh nem leszen szóval N[agysá]godat bővebben fogja Bogÿo Ferenc Uram informalni[.] [K]érjük alazatossan Na[gysá]godot
mint K[e]g[ye]lm[e]s Urunkot meltoztassek hitelt adni szavanak jol lehet hogy Na[gysá]
god alkalmasint tudgya fogyatkozasinkat, meghis kerjuk alazatossan Na[gysá]ghodot
mint K[e]g[ye]lmes Urunkot ne legyünk elfeleitve Na[gysá]god elöt fizetésünk felöl jól
gondolkodvan. Mind ezekrul Na[gysá]godtul mint kegyelmes Urunktul kegyes valaszt
varvan[.]
Maradvan Na[gysá]godnak eltigh valo alazatos Szolgaÿ az egesz Semphtei Sereg
Datum Sempthensia 29. Junÿ die 1679.
MOL P125 23. cs.62.köt. /5932.
Az Méltóságos Galántai Eszterhás Pál Urunkhoz Magyar Oraszagh Palatinusahoz,
Csaszar és koronas Kiraly Urunk eö Fölséghe Dunan innen Levő végh hazaynak fő
Generalissahoz nekünk Kigyelmes Urunkhoz eö Na[gysá]gahoz nyuitott Alazatos
Supplicationk
Kegyelmes Urunk
Na[gysá]god méltosagos szemije eleiben az mostani Levai Német Dragonioktul,
melliek Penigh kapitan Commendaia alatt vannak szenvedett nagy injuriankot és karunkat kénszerítettünk terieszteni. Réteinket és füveinket ugy annyira lehasaltak es
elhortak, hogy annak előtt a melli katona három, négy lovat tartott most immar és
kivaltkeppen Télnek idein egy lovat sem tarthat[.] Csak amiket éczakanak idein föltörték nagj tolvaykodassokot tesnek Prasidiariusokot verik vagdalliak ki miert mar
ember halal is következet és mas több alkalmatlansagokot elkövetnek. Annak okaért
38
Tanulmányok
kerjük nagy alazatossan N[agysá]godot vegye méltó tekintetbe instantiankot, méltóztassék azon németek Generalisanak egy levelet iratni hogy töbrül több kezünk tételitül
szünienek megh és zabolaza megh eököt[.] Melli ebeli N[agysá]god méltósagos Gratiaiat
alazatossan megh elünk megh halaljuk jo valaszt varvan N[agysá]godtul.
N[agysá]godnak mint kegyelmes Urunknak Holtigh valo méltatlan szolgai Lévai
Seregh
MOL P125 23. cs. 62/ 5934.
Az méltóságos Galantai Esterhas Pall Urunkhoz Magyarorszagh Palatinusahoz
Csasar és Koronas kiraly Urunk eő Fölighe Dunán innen Levő végh-házainak Fő
Generalissanak nekünk Kegyelmes Urunkhoz eő Na[gyságá]gahoz nyuitott Alazatos
Supplicationk
Kegyelmes Urunk
N[agysá]godhoz mint Kegyelmes Urunkhoz ez méltatlan Supplicationk altal
alazatossan kénszerïtettünk foljamodni Isten után Na[gysá]godban lévén reménségünk.
Lévai Harminczados Uram nem tudgyuk mire nézve végzi szabadossagunknak
judiciumjaval seregünk szamara fogadot mis[z]arosainkot impetallya, megh akaria
harminczadolni; holot a memoria hominum mőte [mióta] leva végh haz, soha seregh
szamara vagando marhatul sem mÿ sem mis[z]arosunk harminczadat nem fizettek[.]
Annak okáért Na[gysá]god alázatossan kériük N[agysá]godat Sua Palatinati autoritati
réghy szabadshagunkat méltóztassék confirmalni. Melli ebeli N[agysá]god méltosagos
Gratiaiat méghélünk alázatossan megh halalni el nem mulatjuk[.] N[agysá]godtul mint
kegyelmes Urunk jó valaszt varunk.
N[agysá]godnak mint kegyelmes Urunknak Méltatlan alazatos szolgai Lévaï Seregh
MOL P125. 23. cs. 62/ 5936.
Tekintetes és N[agys]agos Groff Esterhasi Pall Úr Eö Nganak, Eö Fölsighe Dunan
innet Levö Hadainak Fő Generalisanak, az nekünk, Kegyelmes Urunknak Eö Nag[yság]
ának adassik
Szolgalatainknak ajanlasa után Isten minden szerencses sok jokkal hosszu elettel
algya N[agysá]godot[.]
39
Csak ez felöl kölletik N[agysá]godot mégh talalnunk, mint kegyelmes Urunkot ez
alazatos Levelünkel mivel mi mégh nyomorodot Nitraiak szörniű nagy insighben vagyunk az temerdek Nemetsik miatt[.] [M]ivel az szegin katonasagh nagy insighben
vagyon, Lovait Istaloból kiverj, hazaban lovait be köti, s[z]enajat s[z]almajat erö hatalommal elhorgya, azert mivel füzetettlenek vagyunk, az nagy insiget el unia az szegin
katonasagh[.] Sok vagyon közülök hogy az kik mongyak, hogy maguk köniebsighit
hol talaliak, horvath lesznek, ha ugy leszen valameni katonasagh vagyon inkab lesznek horvarta azert. N[agysá]godot mint Kegyelmes Urunkot kerjük hogy N[agysá]god
legyen minekünk szegin magyaroknak partfogonk lenni mivel Isten utan N[agysá]
godban vagyon minden bizodalmunk. [T]egnapi napon vettem Groff Csaki Pal Uranak
Eö N[agysá]ga levelit, az meli leveliben hoszat Leszli Uranak Eö N[agysá]ga leveleit, kérvén Eö N[agysá]ga leveliben hogy magam presentaliam Tirhan Obesternek az
meli leveleket magam presentaltam Eö Na[gysá]gának. [A]zt is beszellik hogy az
kuruczok ujobban megh indultak az nemetekben le is vagdaltak, nemeli eöregh tisztekben el is foghtak. Tirhan Uramnak eö N[agysá]gának is mihelien masodik parancsolatia
erkezik, mingyart hattszaz loval mégh köll eö N[agysá]g[á]nak indulni. Ujobban Varadi
Ferencz uram eö kigyelme szalmajat erő hatalommal csak elhordották en elmentem
Kevi Uramhoz eö N[agysá]gához panaszolkodni eö N[agysá]ga igazitott Tirhan Uramhoz eö N[agysá]gahoz onnet is csak eligazitott bennünkött ugyan csak elhordottak az
szalmat[.] N[agysá]godtul mint Kegyelmes Urunktul Kegyes választ várunk[.] Ezel Isten eltesse Na[gysá]godot s[z]egin hazanak oltalmara. N[agysá]godnak alazatos szolgai
Nitrai Seregh mind Lovas Gyalogh[.]
P.S: Na[gysá]godot ezen böcsületes hadnagy Urainak ugy mint Ujlaki Mihali es
Balas Ambrus Uraimek bővebben fogljak informalni N[agys]agodat ezen dologrul[.] [A]
zt is akarvám Na[gysá]godnak ertesire adnom, hogy s[z]inten […] indult megh Tirhan
obester az rebellisek ellen[.] Kivanta Tirhan Leszli Uram Eö Na[gysá]ga Levelit olvasta előttem hogy az magyarok el menienek vele[.] [A]zert en megh mondottam hogj en
nem megyek Generalis Uram Na[gysá]ga hire nelkül azert mit parancsolta N[agysá]god.
MOL P 125. 23. cs. 62/ 5938.
Az Méltosághos Na[gysá]ghos Galantay Groff Esterhas Pall Feö Generalis K[e]g[ye]
lmes Urunkhoz eő Na[gysá]ghahoz alázatos Supplicationk
Kegyelmes Urunk
Az N[agysá]god K[e]g[ye]lmes parancsolattiábol Nemzetes és Vitezleő Dvornikÿ
Márton Vice Kapitanj Uram tizen eőt Loval el küldte bennűnkőt Szabó Istvánért, az kit
nagÿ faradtsággal s-kárral egiet másával, s- Lovaival Nitrara hoztunk. N[agysá]godat
ezért álazatossan mint K[egye]lmes Urunkot kérjűk, minjaian illyen dologh idein oda
40
Tanulmányok
farádvan mágá alazatos szolgait s- katonait méltoztassék Szábo Istvánnak javaiból részessé bennünköt tenni, melÿ N[agysá]god K[egye]lmes Gratiajaért migh elünk, maradunk Na[gysá]godnak Alazatos Szolgaÿ katonaj[.]
Bodo István
Nitriae die-27 Januarÿ Anno 1670
Suranÿ Istvan, es az tőb Nitraj katonak
MOL P 125 23. cs. 62/5944.
Na[gysá]ghodhoz mint K[e]g[ye]lmes Urunkhoz alazatos Supplikationk
K[e]g[ye]lm[e]s Urunk
Kenszeritettünk Na[gysá]godot mint Keg[ye]lm[e]s Urunkot Fő Generalis Urunkot
ez alazatos Supplicationkal megh talalnunk sok fogyatkozasink felöl[.] [E]gÿ az Keg[ye]
lmes Urunk hogÿ az szallasunk miat nagy alkalmatlansagunk vagyon ugy annira hogj
kinek kinek keves takarmanja vagyon megh csak azt is nagj zugolodassal veszekedessel
engedik az gazdak kertyeikben, raknj[.] [M]asik az K[e]g[ye]lm[e]s Urunk az mint hogÿ
eddig is tehetsegünk szerint Na[gysá]gotok parancsolatya szerint szolgaltuk ez utan
is hasonlo kepen igyekezünk az más hogy tartozunk is vele[.] [C]sak hogÿ kegÿelmes
Urunk az mint hogÿ neha törtenik hoszu utra levessel menny igaz dologh az szegeny
legennek nem mindenkor vagÿon költsege asztalukon pedigh igen szűken gazdalkodnak
kival kepen ezt megh halvan hogÿ Na[gysá]ghtok tiltja mint K[e]g[ye]lm[e]s Urunk
az elöt mas vegh heljekben az sereghnek valo jövedelme es ha hoszu utra kelletet
mennj az katonanak abbul rendeltek úti kötseget de mink Na[gysá]gos Uram abbul
sem varhatunk[.] [H]anem kirjük nagÿ alazatossan Na[gysá]godot mint Keg[ye]lm[e]
s Urunkot meltoztatunk jo karban vennj dollgajnkat es fogÿatkozot alapotunkot es jo
rendben hadnj benünköt. K[e]g[ye]lm[e]s valaszt varunk Na[gysá]godtul mint K[e]g[ye]
lm[e]s Urunktul[.]
Na[gysá]godnak alazatossan szolgalunk
Az egesz Sentej Seregh
MOL P125. 41. cs. 96/ 9893.
My alól megh irt Szemillyek recognozialjuk ezen Levelünknek rendiben[.] Hogy mi
az eő Fölséghe Kapujaban lévén Gualodo Uram eő N[agysá]ga Némettyei kőzőt Troczisz
Nevű kapler aval fenyegetett hogj ha Groff Csaky Pal Uram eő Nga Gualdo Uram szokatlan korcsmajáról Magyarok által vitetet Bort ellviteti, semmi jó nem következik[.]
[A] mellett ha valakit azért –megh czapatna eő N[agysá]ga a kapuban, á Nemetek nem
engedik, mivel eő Főlséghe kapuia fegyver alatt vagyon. Mellynek nagyobb bizonysá41
gára attuk megh irt Groff Úr[un]k ezen Recognitionalis Levelünket kezűnk irássaval és
Pecsétünkkel megerősítvén. Datum Leva die 24 Februar 1679.
Pecsÿ György Levaj istrasa mesterLaky Pal Vice Vaida
Karaj Szőcs István tizedes
MOL P125 41. cs. 96/9889.
Levai katonak ellen valo quarelak Anno 1678 […] auguszto
1. Horvath Geczi Lévai katonanak Istentelen cselekedeti ezek
Hogy circiter 28 dik 29 dik mensis aug. Feles számu Budai, Pesti törökök leven varosunkban sok foglalatossagunk volt. busittatasunk. Azonban ugyan akkor Horvath Geczi
a Kecskemeti közel levö kertektül be küldven varosunkba Csabani Istvan és […] István
szolgait, a végre hogy abrakot vinnének ki a kertekhez nekik nemely emberektöl de a törökök varosunkban leven nem lehetet nem is szokas volt soha hogy katonak varosunkbol
mezöre hordgyanak abrakot. Azonban ki menven a kett beküldöt Postak Horvath
Gecsihez addig el kinzotta taglotta verte artatlan nyavalyas szolgakat, hogy lilek is
aligh érzet bennök [.] In Tall[ér] 15 sarolta őket azzal nem elegedven, kinyujtoztatta mint
a hetes marhakat s ugy akarta megh perzselni. a szalmát megh gyujtvan rajtok mas katona vonta ki a Postakat a Tüz alul.
2. Kincses István jobbágy társunktó gulyasaval Horvath Gergely azt cselekedte
ugyan az idő tajban, hogy a vasfazekat elvitte. Azonban más katona oda menven hozzaja
kérdette töle hol vagyon a vas fazokad. arra a gulyas azt felele: El vitte a Levai Horvath
Geczi[.] A katona felelt arra: tolvaj hat az a gulyas is mondotta arra nézve bizony a tolvaj aki a szegeny gulyasnak joszagat elviszi. Azonban a katona onnet elmenven a sereghez Horvath Geczinek meghmondotta hogy amaz gulyas téged tolvajnak monda.
Ezen dologért Horvath Geczi a gulyast hozzaja hivatvan kérdette töle ha vagyon e ötven talléra azt adná neki. mondotta a gulyas hogy nincsen bizony neki ö csak szegény
legény. Azonban azt is kérdette tőle ha vagyon e marhája. a gulyas felelt hogy nincsen.
Azonban levonatta Horvath Geczi a gulyast addig elverte kinzotta taglotta hogy soha
épp ember belöle nem leszen. Azonkivül in Tall[ér] 10 Sarcoltatta[.]
3. Történt illyen dolog ugyan az elmult napokban: Hogy egy Laczi Istók nevü levai
katona aki Csongradrol ment katonasagra. Ezen meghnevezett katona paraszt korában
it valo jobbagy társunknak Köbli Andrasnak egy lovát ellopta. Azonban Csomor János
szomszédgyaval utanna mentenek azon Laczi Istok nevü tolvajt elérték a lovat szinten kezenel találták s tüle elvettek. Ezen dologirt az emlitet Laczi Istok Lévára ment
katonasagra onnet lejöven s mezőben talalvan töb katonakkal edgjüt Csomor Janost
42
Tanulmányok
Horvath Geczivel addig elverette kénoztatta, tagoltatta hogy soha épp ember belöle
nem leszen. Azonban Horvath Geczi in Tall 15 sarolta sarcoltatta. Melly dologh miat
az emlitet Köbli András és Csomor János Egesz Esztendeigh nem mertek ki menni a
mezöre a varosbol. Söt hazaikat is egetéssel fenyegette. Ki miat most is nyavalyasok ki
nem mernek menni az ilyetén felelemtül viseletetven elhetetlenek.
4. Történvén illyen dolog it valo jobbágy társunknak Kis Gergelynek egy marhaja eltevelyedven s annak keresesere ment az elmult tavaszon. azonban hogy kereste
Horvath Geczi kezeben akadot. kerdette töle ismered e Szivos Janost. [F]elelte Kis Gergely ismerem. [M]ondotta Horvath Geczineki no hát bizony szenved is ma erette. Azonban harom katonakkal megh nyomatta annyira elverte kénzotta taglotta hogy valamig
ell mindeltig eszeben megh fogja erezni.
5. Történven illyen dologh Hogy Toth Mihaly jobbagy társunk az elmult Pünkösd
heteben Felegyhazi pusztara menven a nyaralujara azonban Horvath Geczi kezeben
akadot. [K]erdette tőle gazda vagy e te? Felelt a vagyok[.] [U]gyan ot a pusztan egy akolban Horvath Geczi egy tehenet míg megh nyuzatta addig elverte kinzotta taglotta an�nyira hogy a rut veres miat haza nem jöhetett hanem talyigan hoztak haza. A Borbélyok
is hozzája nem mertenek nyúlni mind addig az mighlen a város megh nem engedte[.]
6. Biro György atyánkfianak Márton nevü szolgajaval az elmult kikeletkor Horvath
Geczi arpat vitetet ugyan Biro György atyánkfia nyaralujára. Azonban ezen Márton
nevü legényt kérdette Horvath Geczi Ha vagyon e megh több árpád. Felelt a legény
nincs. Azonban ezen szoért ugy megh ütötte Horvath Geczi a legénÿt hogy mindgyart
a földre eset. A borbélyok tiz Tallerrert gyogyitottak megh a fejenek öszve zuzasát.
MOL P125. 41. cs. 96/ 9892.
Mi alul meg irt szemiljek, ott levin Csizmadia Moises hazanal, hallottuk, hogj arra
kinszeritette Antoni nevö Furier Csizmadia Moisest, mivel hogj az te szallod Groff
Gualdo Uram ö Nacsaga Paszigja[?] liszen, agjj egj tallert s meg mentelek az Német
Szallotul[.] [A]rra azt felelte az Csizmadia mi haszna hogj haszontalan fizetek az fireris
Vagjon egj hete hogj mind fenjeget, ha borra Valot nem adok neki felesiges nimetet
hoz az hazamhoz[.] [D]e az Furier azt mondotta Ihon Vagjok én csak ad meg az egj
tallert. Sok beszidek utan adott a Csizmadia tizenegj garast. Datum Leva die 20 Mensis
Februarÿ Anno 1679
Pecsÿ Gjjörgÿ Levaj föö Strasa Mester
Balla Mihálj öFölsíge gjalok Szolgája
Csizmadia Mojzes Szabad leginjek Tizedesse
43
MOL P125. 41. cs. 97/ 9969.
Nittraÿ Lovas és Gyalogh renden Lévő eő Főlséghe Keg[ye]lmes Urunk Presidiariusÿ
fogyatkozasÿ kiket az Tekentetes és Na[gysá]ghos Székesÿ Berczénÿ Miklós Eő
Fölséghe Keg[ye]lm[e]s Urunk Dunán innet Lévő Véghbelieknek Vicze Generalisanak
exhibialtak. II. Mint hogÿ egÿ nehánÿ Esztendőktul fogvast eő Fölséghi Kig[ye]lmes
Urunk fizetésében többet nem vedtúnk kézhe Semmit, melÿ fizetetlenségh miát az katona, és Gyalogh renden Lévő eő Fölséghi Vitézÿ elfodtak, szeghénÿeké lőttek el oszlottak[.] Sokan Hazajokban mentek, sokan szolghalatra alottak, az kik megh maradtak
és itt helyben vannak, azok kedvetlenek Lévén az eő Fölséghi szolgalattÿahoz ollÿ
rendtartasban nem tartathatnak az Tisztviselöktül a mint kivántatnek. Kÿhez kepest
könÿörgünk Nag[y]hsagodnak, eő Fölséghi a Kig[ye]lmes Urunk előtt méltóztassék a
mi fizetésünket kiszőröznÿ, hogÿ ann[y]ival alakalmatosaban mehessenek véghbe eő
Főlséghi kig[ye]lmes Urunk minden dolghaÿ[.]
A függelékben nem közölt levelek:
MOL P125. 21. cs. 56/5293.
MOL P125. 21. cs. 56/5294.
MOL P125. 21. cs. 56/5314.
MOL P125. 21. cs. 56/5315.
MOL P125. 23. cs. 62/5933.
MOL P125. 23. cs. 62/5918.
MOL P125. 23. cs. 62/5929.
MOL P125. 41. cs. 96/9899.
Felhasznált irodalom
Acsády 1886= Acsády Ignácz: Magyarország Budavár visszafoglalásának korában. Budapest 1886.
Ágoston–Oborni 2000= Ágoston Gábor– Oborni Teréz: A tizenhetedik század története. Budapest 2000.
Bagi 2001= Bagi Zoltán: Az 1570. évi speyeri birodalmi gyűlés és a török kérdés. Világtörténet (2001),
XXIII. 1. 81–87.
Bagi 2001a= Bagi Zoltán Péter: Az 1595-ben Esztergom ostromára rendelt császári hadsereg szervezete
és felépítése. Hadtörténeti Közlemények. (2001), CXIV. 2-3. 391–444.
Bagi 2007= Bagi Zoltán: „Egy ura lesz az egész világnak napkelettől napnyugatig”: A töröksegély kérdése és az 1597–1598. évi regensburgi birodalmi gyűlés. Századok (2007), CXLI. 6. 1457–1460.
Bagi 2008= Bagi Zoltán Péter: Vázlat a császári haderő élelemellátásáról a tizenöt éves háború időszakában. In: Tudomány és hagyományőrzés. Studia Agriensia 26, Szerk.: Petercsák Tivadar – Berecz
Mihály, Eger 2008. 103–119.
Bagi 2008a= Bagi Zoltán Péter: Zsold és megélhetés. A német gyalogság a tizenöt éves háború időszakában. Korall (2008), IX. 33. 5–22
Bagi 2008b= Bagi Zoltán: A birodalmi kerületek és a tizenöt éves háború. In: Hagyomány és megújulás.
Életpályák és társadalmi mobilitás a végváriak körében. Studia Agriensia 27. Eger 2008. 247–259.
44
Tanulmányok
Bagi 2008c= Bagi Zoltán Péter: A császári hadseregben szolgáló nyugati zsoldos lovasság szervezete és
változásai a tizenöt éves háború időszakában. Hadtörténelmi Közlemények (2008), CXXI. 2. 355–
402.
Bakács 1965= Bakács István: A magyar nagybirtokos családok hitelügyletei a XVII-XVIII. században.
Budapest 1965.
Benczédi 1961= Benczédi László: Bányavidéki várőrségek folyamodványai Esterházy Pálhoz 1668–1681.
Történelmi Szemle (1961), IV. 2. 155–179.
Benczédi 1963= Benczédi László: A „vitézlő rend” és ideológiája a Thököly-felkelésben. Történelmi Szemle (1963), VI. 1. 33–43.
Benczédi 1966= Benczédi László: Katonarétegek helyzete a török elleni várháborúkban. Hadtörténeti
Közlemények (1966), XIII. 4. 821–827.
Benczédi 1983= Benczédi László: Végváriak életviszonyai a XVII. században. In: Magyarországi végvárak a XVI–XVII. században. Studia Agriensia 3. Szerk.: Bodó Sándor – Szabó Jolán, Eger 1983.
101–111.
Benczédi 1987= Benczédi László: Végváriak életviszonyai a 17. században. In: Szomszédok hármas tükörben. A Magyar–Csehszlovák Történész Vegyesbizottság negyedszázada 1959–1984. Szerk.: Szarka László, Budapest 1987, 141–157.
Bérenger 1980= Bérenger, Jean: A Habsburg hatalom gazdasági alapjai a XVII. század végén. In: Európa
és a Rákóczi szabadságharc. Szerk.: Benda Kálmán, Budapest 1980. 119–135.
Bitskey 1978= Bitskey István: Hitviták tüzében. Magyar História Budapest 1978.
Borbás 2001= Borbás Emese: A szatmári vár 17. század eleji gazdálkodása a provisori missilesek alapján. In: Végvár és ellátás. Studia Agriensia 22. Szerk.: Petercsák Tivadar – Berecz Mihály, Eger
2001. 221–235.
CJH 1899= Corpus Juris Hungarici. Magyar törvénytár 1000−1895. 1526−1608. évi törvényczikkek.
Szerk. Kolosvári Sándor − Óvári Kelemen, Budapest 1899.
CJH 1900= Corpus Juris Hungarici. Magyar törvénytár 1000−1895. 1608−1657. évi törvényczikkek.
CJH 1900a= Corpus Juris Hungarici. Magyar törvénytár 1000−1895. 1657−1740. évi törvényczikkek.
Czigány 2004= Czigány István: Reform vagy kudarc? Kísérletek a magyarországi katonaság beillesztésére a Habsburg Birodalom haderejébe 1600–1700. Budapest 2004.
Fodor 2006= Fodor Pál: Vállalkozásra kényszerítve. Az oszmán pénzügyigazgatás és hatalmi elit változásai a 16–17. század fordulóján. Budapest 2006.
Gebei 2001= Gebei Sándor: A hatalmi viszonyok átrendeződése Kelet-Európában 1654-1686 között. Világtörténet (2001), XXIII. 1. 3–29.
Gecsényi 1994= Gecsényi Lajos: A végvári harcok taktikája. (Török lesvetés Győr alatt 1577-ben). In:
Scripta Manet. Ünnepi tanulmányok a 60. életévét betöltött Gerics József tiszteletére. Szerk.
Draskóczy István. 1994. Bp. 165–175.
H. Németh= H. Németh István: Kassai polgárok és katonák a 16. században. (A hadsereg beköltözésével
járó társadalmi és közigazgatási jelenségeka felső–magyarországi városok életében a Mohácsot
követő évtizedek során) Levéltári Közlemények (1997), LXVIII. 1–2. 143–198.
H. Németh 2008= H. Németh István: Kassai kvártélyozási listák, 1708–1709. Korall (2008), IX. 33. 81–
120.
Hegyi 2007= Hegyi Klára: A török hódoltság várai és várkatonasága. Az oszmán védelmi rendszer Magyarországon. I. köt. Budapest, 2007.
Illéssy 1892= Illéssy János: Magyar hadi szabályzatok gyűjteménye. Gr. Forgách Ádám bányavárosi főkapitány katonai rendtartása. Hadtörténeti Közlemények (1892), 569–576.
Kállay 1978= Az Esterházy család hercegi ágának levéltára (Repertórium). Szerk.: Kállay István, Budapest 1978.
45
Kelenik 1991= Kelenik József: A kézi lőfegyverek jelentősége a hadügyi forradalom kibontakozásában.
A császári-királyi hadsereg fegyverzetének jellege Magyarországon a tizenöt éves háború éveiben. Hadtörténeti Közlemények (1991), CIV. 3. 80–122.
Kelenik–Ságvári–Szabó–Zachar 2001= Kelenik József– Ságvári György– Szabó Péter– Zachar József:
A magyar huszár. Budapest 2000.
Kenyeres 1997= Kenyeres István: A trencséni várbirtok igazgatása és gazdálkodása a XVI. században.
In: Hagyomány és korszerűség a XVI–XVII. században. Studia Agriensia 17. Szerk.: Petercsák Tivadar, Eger 1997. 123–139.
Kenyeres 2001= Kenyeres István: A várbirtok szerepe a 16. századi magyarországi végvárrendszer ellátásában. Katonai elképzelések az egri és szatmári vár fenntartására. In: Végvár és ellátás. Studia
Agriensia 22. Szerk.: Petercsák Tivadar – Berecz Mihály, Eger 2001. 131– 181.
Kenyeres 2008= Kenyeres István: Uradalmak és végvárak. a kamarai birtokok és törökellenes határvédelem a 16. századi Magyar Királyságban. Budapest 2008.
Ladányi-Benedikt 2008= Ladányi-Benedikt Ildikó: Rabok és kezesek a körmendi várban a XVII. század
közepén. In: Mindennapi élet a török árnyékában. Koraújkori társadalom– és életmódtörténet.
Szerk.: J. Újváry Zsuzsanna, Piliscsaba 2008. 81–87.
Makkai 1985= Makkai László: Királyság és Erdély. In: Magyarország története. III./2. Budapest 1985.
986–1022.
Merényi 1894= Merényi Lajos: A füleki várőrség panaszai 1669-ben. Hadtörténeti Közlemények (1897),
10. 635–639.
Merényi 1903= Merényi Lajos: Koháry István levelei Esterházy Pál Nádorhoz. 1670–1682. Első közlemény. Történelmi Tár (1903), 1. 67–82.
Merényi 1903a= Merényi Lajos: Koháry István levelei Esterházy Pál Nádorhoz. 1670–1682. Második közlemény. Történelmi Tár (1903), 2. 233–252.
N. Kiss 1973= N. Kiss István: Katonaparasztság. (Földesúri hadszervezet a Zrínyiek és a Zágrábi püspökség birtokain–XVII. század.) Hadtörténeti Közlemények (1973), XX. 2. 319–330.
N. Kiss 1989= N. Kiss István: A végvári katonaparasztság szerepe és sorsa szerepe és sorsa a felszabadító háborúkban Délnyugat–Magyarországon. A végvári társadalom a visszafoglaló háborúk korában (1686–1699). Studia Agriensia 9. Szerk.: Bodó Sándor – Szabó Jolán, Eger 1989. 47–55.
Nagy 1983= Nagy László: Hajdúvitézek (1591–1699). Budapest 1983.
Pálffy 1995= Pálffy Géza: Katonai igazságszolgáltatás a királyi Magyarországon a XVI–XVII. században. Budapest, 1995.
Pálffy 1996= Pálffy Géza: A török elleni védelmi rendszer története a kezdetektől a 18. század elejéig:
Vázlat egy készülő nagyobb összefoglaláshoz. Történelmi Szemle (1996), XXXVIII. 2-3. 163–217.
Pálffy 1997= Pálffy Géza: A rabkereskedelem és rabtartás gyakorlata és szokásai a XVI–XVII. századi
török–magyar határ mentén. (Az oszmán–magyar végvári szokásjog történetéhez). Fons (Forráskutatás és történeti segédtudományok) (1997), IV. 1. 5–78.
Pálffy 2000= Pálffy Géza: A tizenhatodik század története. Budapest 2000.
Pálffy 2001= Pálffy Géza: A törökellenes határvédelmi rendszer fenntartásának költségei a 16. század második felében. In: Végvár és ellátás. Studia Agriensia 22. Szerk.: Petercsák Tivadar – Berecz Mihály, Eger 2001. 183–219.
Perjés 2002= Perjés Géza: Zrínyi Miklós és kora. 20022.
Rakovszky 1891= Rakovszky István: Esterházy Pál relatiója 1674-ben. Történelmi Tár (1891), 257–266.
Sarusi Kis 2001= Sarusi Kis Béla: A murányi vár élelemellátása a 16. század második felében. In: Végvár
és ellátás. Studia Agriensia 22. Szerk.: Petercsák Tivadar – Berecz Mihály, Eger 2001. 237–276.
Sarusi Kis 2008= Sarussi Kiss Béla: Német katonák a 16. századi magyar végvárakban. A végvárakban
állomásozó német katonák származási helye, motivációik. In: Hagyomány és megújulás. Életpályák és társadalmi mobilitás a végváriak körében. Studia Agriensia 27. Eger 2008, 115–149.
Sarusi Kis 2008a= Sarusi Kis Béla: Murány szerepe a reformáció terjesztésében. In: Tudomány és hagyományőrzés. Studia Agriensia 26, Szerk.: Petercsák Tivadar – Berecz Mihály, Eger 2008. 93–101.
46
Tanulmányok
Sinkovics 1937= Sinkovics István: Esterházy Pál nádor és az erdélyiek kereskedelmi társasága. In: Gróf
Klebelsberg Kunó Magyar Történeti Intézet Évkönyve. VII. Szerk.: Miskolczi Gyula, Budapest
1937. 178–219.
Takáts 1915= Takáts Sándor: A török és a magyar raboskodás. In: Takáts Sándor: Rajzok a török világból
I. Budapest 1915. 160–304.
Takáts 1915a= Takáts Sándor: A magyar sernevelősök. In: Takáts Sándor: Rajzok a török világból II. Budapest 1915. 402–422.
Takáts 1929= Takáts Sándor: Kísérletek a magyar haderő feloszlatására 1671–1702. In: Takáts Sándor:
Magyar küzdelmek. Budapest 1929. 183–319.
Tarkó 2008= Tarkó Ilona: A török rabok váltságdíjai Batthyány II. Ferenc idején. In: Mindennapi élet
a török árnyékában. Koraújkori társadalom– és életmódtörténet. Szerk.: J. Újváry Zsuzsanna,
Piliscsaba 2008. 71–80.
Ujhelyi 1914= Ujhelyi Péter: Az állandó hadsereg története I. Lipót korától Mária Terézia haláláig 16571780. Bp. 1914.
Varga 1969= Varga J. János: Jobbágyrendszer a magyarországi feudalizmus kései századaiban 1556–
1767. Budapest 1969.
Varga 1977= Varga J. János: Katonai bíráskodás a 16-17. századi dunántúli nagybirtokon és a végvárakban (Seregszék, hadiszék, úriszék). Századok (1977), CXI. 3. 439–462.
Varga 1983= Varga J. János: A XVI–XVII. századi katonaság szervezetének kérdései (Külön tekintettel a
főúri parancsnokság alatt álló dunántúli katonaságra). In: Magyarországi végvárak a XVI–XVII.
században (Tanulmányok) Studia Agriensia 3. Eger 1983. 119–131
Varga 1991= Varga J. János: Rabtartás és rabkereskedelem a 16-17. századi Batthyány–nagybirtokon. In:
Unger Mátyás emlékkönyv. Unger Mátyás negyedszázados egyetemi történésztanári működése
emlékére, és születésének hetvenedik évfordulója alkalmából. Szerk.: E. Kovács Péter–Kalmár János– V. Molnár László. Budapest 1991. 121–133.
R. Várkonyi 1985= R. Várkonyi Ágnes: Gazdaság és társadalom a 17. század második felében. In: Magyarország története. III/2. Budapest 1985. 1273–1425.
R. Várkonyi 1994= R. Várkonyi Ágnes: Vitézlő rend a válaszúton. In: R. Várkonyi Ágnes: Europica
varietas – Hungarica varietas. Tanulmányok. Budapest 1994. 183–198.
R. Várkonyi 2001= Ellátás és társadalom. Végvári élelmezés a 16–17. századi Magyarországon. In: Végvár és ellátás. Studia Agriensia 22. Szerk.: Petercsák Tivadar – Berecz Mihály, Eger 2001. 9–35.
Végh 2007= Végh Ferenc: Birodalmak határán –A Balaton partján. Keszthely végváros a XVI–XVII. században. Disszertációk a társadalomtudományok köréből. 1. Budapest 2007.
Végh kézirat: Végh Ferenc: A „szabad rend”. Adalékok a XVII. századi dunántúli katonatársadalom anatómiájához.
Vincze 2008= Vincze Dániel: Az egri vilájet kolduló rabjainak szerepe a török–magyar diplomáciai és társadalmi érintkezésben. In: Hagyomány és megújulás. Életpályák és társadalmi mobilitás a végváriak körében. Studia Agriensia 27. Eger 2008. 149–175.
Zimányi 1976= Zimányi Vera: Magyarország helyzete az európai gazdaságban: 1600–1650. Budapest
1976.
Zrínyi 1976= Zrínyi Miklós hadtudományi munkái. Budapest 19762.
47
Tanulmányok
Tordai Rita
Keresd a nőt! Napóleon mint férfi
Napóleon.1 Egyrészt hadvezér és államférfi, a fél világ meghódítója a 19. században.
Másrészt „földi halandó”, hormonok által fűtött, vágyakkal teli férfi. Hadd idézzem
egyik megállapítását a szebbik nemre vonatkozóan: „Nők! A legnagyszerűbb ajánlattevők közé tartoznak. A hatalom az, amit szeretnek. Ez a legjobb afrodiziákum – akárcsak
számomra. Megszerzem, majd el is felejtem őket.”2 Az alábbiakban arról igyekszem tömören képet adni, milyen volt Napóleon, amikor érdeklődésének homlokterében nem
harctéri hódításai álltak… A témának komoly nemzetközi szakirodalma van,3 elég csupán André Castelot,4 Octave Aubry5 és Christopher Hibbert6 nevét említeni, így döntően az ő munkásságukra alapozva vázolom fel az igencsak nemzetközi témát, nem
mellőzve azonban megemlíteni, hogy legalább egy pletyka szintjén egy magyar hölg�gyel is hírbe hozták a nagy hódítót. Gecsényi Lajos említette a Múzsa Napóleon-különszámában,7 hogy Győrött él egy „legenda”, amely szerint Napóleonnak rövid győri
tartózkodása alatt volt egy lovagias kalandja egy helybéli polgárlánnyal, és e kis kalandnak gyümölcse is lett…
Nézzük meg, milyen férfi jut eszünkbe, ha Napóleonra8 gondolunk. Korzikai,9 arcbőre napbarnított, olívaszín. Fiatalon vézna alkatú, arca beesett. Magába forduló, néha
a mogorvaság köntösébe bújtatva, kevés barátja volt. Idősödvén haja megritkult, hasat
eresztett, vonásai megszelídültek. Szeme élénk volt, villanó. Különös gondot fordított az
1 200 évvel ezelőtt került sor 1809-ben a győri csatára, amikor Napóleon hadai vereséget mértek a magyar inszurgens csapatokra. Rövid írásom, amely a 2009. április 29-én Győrött elhangzott előadásom
rövidített, jegyzetekkel írott kiegészített változata, az évforduló előtt szeretnék tisztelegni. A franciák magyarországi jelenlétére nézve lásd pl. összefoglalóan: Bay Ferenc, 1941, illetve Veress D. Csaba,
1987. Napóleon és Magyarország kapcsolatára nézve lásd pl.: Kosáry Domokos, 1977; Hahner Péter,
2005.
2 Napóleon és a nők. http://www.mult-kor.hu/cikk.php?id=306http://www.mult-kor.hu/cikk.php?id=306
Az e cikk által bemutatott munka: Hibbert, Christopher, 2002.
3 Mivel döntően az ő feldolgozásaikra támaszkodom, — a könnyebb áttekinthetőség okán — az alábbiakban nem hivatkozom rájuk, csak konkrét idézeteknél.
4 Castelot, André, 1999.
5 Aubry, Octave, 1987.
6 Hibbert, Christopher, 2002.
7Gecsényi Lajos, 2009.
8 A Napóleon életére vonatkozó magyar szakirodalom felsorolása meghaladná e dolgozat kereteit, magam itt csak egy példát említenék, Feleki László többkötetes munkáját: Feleki László, 1976. A magyarra fordított külföldi szakirodalomból néhány példa: Tarle, Jevgenyij Viktorovics, 1961; Lefebvre,
Georges, 1975; Manfred, Albert Zaharovics, 1981, újabban pedig: Tulard, Jean, 1997. A magyar nyelvű Napóleon-irodalomra nézve lásd még: Hahner Péter, 1997; Hahner Péter, 2006.
9 A családra nézve, különösen az Európa különféle trónjaira emelt rokonokra nézve: Stacton, David,
1975.
49
ápoltságra. Minden nap forró fürdőt vett és borotválkozott. Délcegnek, daliásnak mutatkozott ragyogó egyenruháiban. A nőknek túl sok gondjuk nem akadt a megélhetéssel,
ha közelébe (pontosabban ágyába) kerültek. Ugyanakkor a csalfa asszonykák férjurai
adófelügyelőkké vagy bárókká nőtték ki magukat. Némelyik feleség számára épp a jól
hangzó pozíció bizonyult afrodiziákumnak, és férje érdekében „fanyalodott” Napóleonra, hiszen a trend szerint azok magas beosztásba kerültek…
Legelőször – állítólag – egy, a „legősibb mesterséget” űző lány avatta be a testiségbe. Az utcán találkoznak, Napóleon meg is sajnálja, amiért erre a „foglalkozásra” kényszerült. A szakirodalom eltérően szól erről. Az egyik kutató szerint Napóleon ekkor lett
férfivá,10 a másik szerint ellenben kudarcot vallott a nőnél.11 Nem sokkal ezután írta Napóleon, hogy „a szerelem ártalmas a társadalomra, az emberek egyéni boldogságára,
sőt, hogy több rosszat okoz, mint jót, s hogy valóságos jótétemény volna, ha valamilyen
isteni hatalom megszabadítaná tőle a világot.”12
E véleménye természetesen megváltozott, nem ragadt meg az ártatlanság talaján,
mint tizenhat éves korában, amikor fogadósa lánya hajába köpködte a cseresznyemagot. Mindenféle nőnek volt szerencséje hozzá, de ha Napóleon szemszögéből nézzük a
hölgyeket, három „csokorba” sorolhatjuk őket. Voltak azok, akik szerették, de az ő fellobbanása rövid idejűnek bizonyult. Másrészt azok, akik iránt a puszta vágynál többet
nem érzett, harmadrészt pedig azok, akikkel a szívét is megosztotta.
Második menyasszonya – volt első és harmadik is – iránti lelkesedése csak ideig-óráig tartott. Désirée Clary egy marseille-i selyem- és szappankereskedő leánya volt. Mivel
Napóleon úgy véli „az a jó házasság, amelyben az egyik fél mindig enged”,13 és szelíd
egyéniségnek tartja a lányt, eljegyzi. Nem házasodhattak össze, mert Napóleonnak nyugatra kellett utaznia hadjáratra, de hitte, képes lesz hűséges maradni. Nem kellett sokat
várni a csalatkozásra: egy Louise nevű férjezett nőnek udvarolt. A hűség látszatát igyekezett leveleiben fenntartani: „Képed a szívembe van vésve. Én sosem kételkedtem a Te
szerelmedben, hogy juthat hát eszedbe, hogy az enyémnek egyszer vége szakadhat?”14
(Désirée történetéről Annemarie Selinko írt igencsak olvasmányos regényt.15)
Ám Napóleon sem gondolta, hová vezet csapodársága, amikor Joséphine de
Beauharnais-t, a nagyvilági dámát megismerte Párizsban. Désirée arca halványult Napóleon emlékeiben. A ragyogóan cicomázott hölgyek mellett túl egyszerűnek találta őt.
Udvariatlan a bánásmód, ahogy szakított vele. Levélben közölte, ha nem szerzi meg a
szülei hozzájárulását egybekelésükhöz, akkor szakítsanak. Tudta, hogy mi lesz a válasz. Tapintatlanságát fokozandó, megsértette Désirée-t, amikor egyik barátjának beval-
10 Castelot, André, 1992. 26–28.
11 Aubry, Octave, 1987. 30–32.
12 Aubry, Octave, 1987. 37.
13 Castelot, André, 1999. 29.
14 Castelot, André, 1999. 35.
15Selinko, Annamarie, 2006.
50
Tanulmányok
lotta: „Az a fajta vagyok, aki jobb szereti a szerelemben jártas nőket, mint az ügyetlen
kezdőket…”16
Désirée-t sokáig emésztette a bánat: „… Maga azt állította, hogy szeret, … és mást
vett feleségül... én hű maradok adott szavamhoz, sohase leszek másnak a felesége…”17
Ez persze nem így történt: évekkel később a tábornok Jean-Baptiste Bernadotte felesége lett és vált férje, a későbbi XIV. Károly János révén svéd és norvég királynévé.18
Amikor egy másik hölgy keltette fel Napóleon szívének érzelmeit, már nős volt: a
már említett Joséphine-t vette el 1796-ban.19 1807-ben találkozott Lengyelországban
Maria Walewskával, egy szőke szépséggel, akinek – bár férjnél volt – nem tudott és nem
is akart ellenállni. Ostromolta, ajándékokkal halmozta el, de a nő nem akarta „beadni a
derekát”. Ám a lengyel politika számos képviselője a nőben látta Lengyelország függetlenségének zálogát: ő lesz az, aki miatt Napóleon visszaszerzi a hőn áhított autonómiát. Állítólag nem ez az eset volt az egyetlen Napóleon életében, amikor nőt „ajánlottak”
neki. III. Frigyes Vilmos porosz uralkodó feleségén, Lujzán20 keresztül környékezte meg
őt, abban bízva, hogy a tilsiti békében elvett területekből21 „legalább Magdeburgot” vis�szaadja.22 Egyik este együtt vacsoráztak, ami közben Napóleon egy rózsát nyújtott a porosz uralkodónő felé. A nő élesen válaszolt: „Csak Magdeburgért cserébe fogadom el”.
23
Ami Walewskát illeti, a császár nyíltan megzsarolta: „Azt akarom, hogy szeress, rá
foglak kényszeríteni! Felélesztettem országodat… De […] úgy fog elveszni neve és sírba szállni minden reménye, ha visszautasítod szívemet s megtagadod tőle magadét!”24
Morbid, de az ország első emberei indítványban kötelezték Mariát a „szerelemre”: ha
nem enged a császárnak, a haza ellenségének nyilvánítják. Férje is erre buzdította – átengedve a terepet Napóleonnak. Mariában azonban fel sem merült, hogy hűtlen legyen
(nála majd 60 évvel idősebb) férjéhez, és bár élt benne a hazaszeretet, ekkora áldozatot képtelen volt hozni. Az események odáig fajulnak, hogy Napóleon – utat engedve
férfiassága fortyogó katlanjának – megbecstelenítette az eszméletét vesztett nőt. Nehéz
felérni, hogy ezek után képes volt megszeretni a férfit és gyermeket szülni neki, sőt ragaszkodni hozzá. Mégis így történt: első száműzetése alatt, Elba szigetén csak Maria
tett nála látogatást szerelmei közül.25
16
17
18
19
20
Castelot, André, 1999. 65.
Castelot, André, 1999. 69.
Bernadotte-ot 1810-ben tette Napóleon a svéd trón örökösévé. Diószegi István, 1994. 48.
Joséphine és Napóleon kapcsolatára nézve: Bruce, Evangeline, 1996.
Ami azért érdekes, mert a porosz királyné, Lujza, a porosz háborús párt egyik vezéralakja volt. Diószegi István, 1994.
21 Diószegi István, 1994. 43.
22Manfred, Albert Zaharovics, 1981. 354., 357–358.
23Manfred, Albert 1981. 358.
24 Aubry, Octave 1987. 278
25Stacton, David, 1975. 130.
51
Maria iránti érzelmeit végül alá kellett rendelnie politikai érdekeinek, és egy olyan
családból származó nőt elvennie, amiből stratégiai haszna származik. 26 A szerelem és
az érdek nála egyszerre és szétválaszthatatlanul kellett, hogy jelentkezzen. Eleinte azt
tervezte, hogy orosz nőt vesz feleségül: Sándor orosz cár húgát, Jekatyerina Pavlovnát
(Katalint). Őt azonban hozzáadták Péter oldenburgi nagyherceghez.27 Végül Napóleont
választása a Habsburg Mária Lujza, a német–római császár leánya felé sodorja. Róla
azonban később, előbb ejtsünk szót Joséphine-ról.
Megismerkedésük akkorra tehető, mikor a royalisták a konvent ellen vonultak. Jean
Paul de Barras tábornok ekkor maga mellé vette Napóleont, aki az 1795. évi vendémiarie-i
felkelést egy éjszaka alatt leverte és a belső hadsereg főparancsnokának nevezték ki.
Barras vezette be Napóleont abba az élvhajhász társaságába, ahol Joséphine-nel összeismerkedik. A martinique-i származású „víg özvegy” idősebb volt Napóleonnál, férje
a rajnai hadsereg tábornoka, Alexandre Beuharnais volt. Ledér életet élt: számos befolyásos férfi szeretőjeként kapaszkodott fel, és lett a szalonok látogatója. A harmincon
túli nő eljátszotta a gazdag hölgy szerepét, palotájának fényűzése megszédítette a fiatal tábornokot. A csillogás mögött adósságok halmozódtak fel, ám a nő hatással volt a
férfira, aki gyakori vendége lett. Az előmenetel lehetősége a katonai ranglétrán, egy
kívánatos nő szerelme, ami még a vagyon látszatával is fűszerezett – ez arra sarkallta
Napóleont, hogy elvegye őt. Barras tábornok „nászajándéka”, az itáliai hadsereg főparancsnoki posztja a legkecsegtetőbb „ajánlat”, ám ha megnézzük Napóleon Itáliából írt
leveleit, láthatjuk: nem csak üzleti érzéke „vezette”.
Az esküvő után Napóleont a szolgálat Itáliába szólította. Vége-hossza nincs a leveleknek: „Minden pillanat távolabb visz Tőled. Folyton Rád gondolok; próbálom kitalálni, mit csinálsz éppen […] Írjál édesem, írj gyakran és hosszan, fogadj el tőlem ezer és
egy csókot a leggyengédebb és legőszintébb szerelem bizonyságaképpen.”28 Meglepőek
a Joséphine által írt rövid, hűvös levelek.29 Hárít, kitérő válaszokat ad a kérdésére: mikor utazik férjura után? Betegséget színlelt, megkockáztatta, hogy terhesség látszatát
keltse, de kiderült, hogy nem várandós. Tény: a házasság nem sarkallta hűségre, szeretője egy nyalka katonatiszt, Hippolyte Charles lett. Bonaparte tehát sikert sikerre halmozott a csatatéren, de házassága kudarcra volt ítélve. Amikor Napóleont már annyira
emésztette a féltékenység, hogy képtelen volt a hadjáratra koncentrálni, felszólították
Joséphine-t, hogy utazzon Milánóba. Ő kelletlenül tette meg az utat, szemtelen módon
szeretője, Charles kíséretében. A naiv férj előtt nem lepleződött le ez a viszony, a boldogságtól csak Joséphine-t látta, de idővel a fátyol lehullott és Napóleon szinte eszét
vesztette a dühtől.
26 „És ha már elválik első feleségétől, akit pedig nagyon szeretett, akkor már úgy nősüljön, hogy Európa egyéb uralkodói közt családi kapcsolatok révén is megállja a helyét, nemcsak Franciaország katonai ereje alapján.” Gonda Imre–Niederhauser Emil, 1978. 156.
27Manfred, Albert Zaharovics, 1981. 411.
28 Castelot, André, 1999. 72–73.
29Napóleon és Joséphine levelezésére nézve: Haig, Diana Reid, 2004.
52
Tanulmányok
Sokat azonban nem kellett várnia a „visszavágásra”. Egy összejövetelen keltette fel
figyelmét Pauline Bellisle (Belliotte), Fourés hadnagy felesége. Napóleon a férjet „kiiktatta”: Itáliába küldte, ő pedig a nőtől megkapta azt a törődést, amire vágyott. De nem
sokáig volt felhőtlen a kaland. Az angolok előtt kitudódtak a légyottok, és hogy borsot
törjenek a felszarvazott férj, de főleg Napóleon orra alá, a mit sem sejtő Fourés hadnagyot elfogták, visszavitték Egyiptomba, és eleresztették a parton, „sok szerencsét” kívánva neki. A forgatókönyvet sejtjük: Fourés-ék elváltak, Napóleon pedig visszautazott
Franciaországba. Szeretője hiába ment utána, a főszerepet ismét Joséphine-nek osztották, aki már foggal-körömmel igyekezett maga mellett tartani hitvesét. Ha Napóleon elválik, el kell búcsúznia a jól csengő „Bonaparte polgártársnő” megszólítástól (és
az adósságait finanszírozó forrástól). Akármennyire oda volt Hippolyte-ért, az ő nevét meglehetősen alantas (és anyagilag mérsékelten jövedelmező) lett volna felvennie.
A férj azonban eltökélt: válni akar! Joséphine egy egész éjszakán át könyörgött neki,
és a franciák ünnepelt hőse „megadta magát”. Kibékültek, az egész Bonaparte család
beköltözött a XIV. Lajos óta lakatlan Tuileries-be. De Bonaparte nejétől külön emeleten rendezkedett be, aminek meglesz a sajátos – az ő személyi szabadságát biztosító –
funkciója. Rossz életű hölgyismerőseitől eltiltotta Joséphine-t, helyettük finom modorú
nők lepték el az udvart, bár ezek között is számos olyan akadt, akinek a férje adófelügyelő akart lenni.…
A korabeli divat szerint a nők magasra fűzött, fedetlen mellekkel jártak, de Napóleon
feltűnt a „divatdiktátor” szerepében is. Megkövetelte, hogy a nők kebleket szabadon hagyó ruhákat ne öltsenek magukra; nem kizárt, hogy ezzel saját figyelmét is próbálta elterelni. A divatot tehát lassanként megváltoztatta, felesége pedig azon fáradozott, hogy
szépségét megőrizze és erre rengeteg pénzt költött. Nem meglepő – ő sem lesz már fiatalabb –, hogy látva a számos kisasszonyt, akik férje körül sündörögtek, igényeit nem
szállította lejjebb. Ám minden női praktikája hasztalannak bizonyult, Napóleon nem lett
a hűség mintaképe, amikor bókokra éhes nők csodálatában sütkérezett.
Házasságukra nem csak Napóleon kicsapongásai vetettek árnyékot. Súlyosabb probléma, hogy Joséphine képtelen volt utódot szülni. Korábbi házasságából egy lánya és
egy fia volt, és Napóleon is nemzett már gyereket némely ágyasának.30 Joséphine arra
is hajlandó lett volna, hogy az egyik „balkézről” született gyermeket sajátjukként felneveljék. Erre nem került sor, Napóleon elkerülhetetlennek érezte a válást. Érdekes az
a változás, ami Joséphine-ben végbement: nem szerette Napóleont, megcsalta, de már
szívből szereti. A férfi császárnéi székbe ültette, de nála ekkor a vonzalom már több
mint a korona iránt érzett „szerelem”. Sőt, Napóleon is képtelen elhagyni a nőt, tudta
jól, ha megválik tőle, egyrészt vesztesen, másrészt győztesen kerül ki a dologból. Ám
mivel „a politikának csak feje van, szíve nincs”, Joséphine fejet hajtott, a váláskor vele
elmondatott hivatalos szöveg terméketlenségét és a hazáért hozott áldozatát hangsúlyozta: „… szeretett férjem beleegyezésével ki kell jelentenem, hogy – mivel nem remény30 A Bonaparte-testvérekre általában jellemző volt, hogy nehezen tudtak fiúgyermeket nemzeni, vagy
szülni. Stacton, David, 1975. 8.
53
kedhetem már abban, hogy utódokkal ajándékozhatom meg politikája és Franciaország
érdekében – örömmel szolgáltatok olyan bizonyságot szeretetemről és ragaszkodásomról, amilyet még nem adtak a világon…”31
Egy gyermek hiánya tehát a „jogalap”. Új feleségként így először a lengyel szépas�szonyra gondolhatunk, hiszen Maria-tól született egy fia Napóleonnak, de már nem elég
az utód, egy olyan uralkodóházba kell beházasodnia, amely a kritikussá vált külpolitikai helyzetben a mentőöve lehet. A végső „befutó” a Habsburg uralkodóház sarja, Mária Lujza lett. Reméli, ha Európa leghatalmasabb királyi családjába „férkőzik be”, akkor
Ausztria nem fog hadat üzenni. Az új osztrák államkancellár (azaz: külügyminiszter),
Klemens Lothar Metternich is pártolta ezt,32 hiszen így megóvhatta országát egy újabb
háborútól. Napóleon pedig dinasztiát akart alapítani.33
A menyasszony és vőlegény nem találkoztak az esküvő előtt. Napóleon festményekről, valamint emberei elmondása alapján értesült Mária Lujza tulajdonságairól: tizennyolc éves, nem igazán szép leány. Bonaparte így vélekedett: „… csak jószívű legyen,
s kövér gyerekeket szüljön nekem, úgy fogom szeretni, mintha a legszebb nő volna a
világon.„34 És – ugyan nem mondta ki, de – a menyecske legértékesebb tulajdonsága,
hogy a jellegzetes „Habsburg szájjal” rendelkezik. Napóleon igyekezett a legjobb benyomást kelteni új feleségében és apósában (Mária Lujza szinte minden nap ír haza).
A trónörökösre nem kellett túl sokat várni Napóleonnak35 – orvosa egyébként többször
figyelmeztetette, hogy az ő korában veszélyes ennyire buzgón „rajta lenni” az ügyön –
és „örvendve nézegette a dagadó hasat, amely utóddal fogja megajándékozni”.36 Nem is
számolt a lehetőséggel, hogy lánya születnék: „római király” – így emlegeti a kis jövevényt. Körültekintően gondoskodott mindenről, amire nejének, és a gyermeknek szüksége lehet. Mégsem tudta eltusolni a „lengyel felesége”, Maria iránti érzelmeit. Amikor
közös gyermekükkel Párizsba látogatott, Napóleon gyakorta töltötte nála az estéit, a
nő pedig abban a reményben élt, hogy fiából Lengyelország királya lehet. A trónörökös
megszületett, de utána a császár orosz hadjárata kudarc,37 és a hideg tél szervezetét is legyengítette. Apósa, I. Ferenc rövidesen csatlakozott a koalícióhoz, ami összefogott ellene. Párizs megadta magát 1814-ben, és Napóleon kénytelen volt lemondani a hatalomról
és visszavonulni Elba szigetére. Arra számított, hogy fia és felesége utána utazik, szobákat rendezett be nekik, elhitette magával, hogy apósa az, aki nem engedi utána őket.
31 Aubry, Octave 1987. 337.
32 „… ekkor még a Franciaországgal való teljes kollaborációt tartotta célravezetőnek.” Diószegi István,
1994. 48.
33Gonda Imre–Niederhauser Emil, 1978. 155–156.
34 Aubry, Octave, 1987. 351.
35 Francois Charles Joseph Bonaparte, Napóleon fia, akit leginkább Sasfiók (L’Aiglon) néven emlegettek, fiatalon halt meg. Rá nézve: Dackiewicz, Jadwiga, 1987.
36 Aubry, Octave, 1987. 366.
37 Az orosz hadjáratra nézve magyarul is megjelent visszaemlékezés: Bourgogne, Adrien-Jean-BaptisteFrancois, 1986.
54
Tanulmányok
Ám Mária Lujza egy másik férfi szerelmét fogadta el. Napóleon többé nem látta viszont
nejét és gyermeküket, a nőben fel sem merült, hogy kövesse férjurát.38
Napóleontól hirtelen elfordult minden nő, aki az őt körülvevő dicsfényben osztozott.
Említsünk meg néhányat ezek közül. Hatalma csúcsán Napóleon szinte minden idejét a dolgozószobájában töltötte. Ebédjével pár perc alatt végzett, színházba ritkán látogatott – ám kivételt tett, amikor egy fiatal énekes-, vagy színésznő dobogtatta meg a
szívét. Néhány művészlélek jelenléte sötét felhőket sodort Napóleon és Joséphine házasságának egére: a marengói ütközet idején egy csinos olasz énekesnőbe, Giuseppina
Grassinibe szeretett bele. „Szárnyai alá” vette az ifjú tehetséget, Párizsba vitte, palotát
rendezett be neki, a nő számos koncertet adott, ám néhány hónap után megunta Franciaországot, szeretője is ritkán tett nála látogatást, végül visszatért Itáliába. Később egy
genovai asszony, Carlotta Gazzaini előbb Joséphine felolvasónője lett, majd elfoglalta a
palota legnépszerűbb pozícióját: Napóleon ágyát.39 Bájos, kecses fiatal nő, egyetlen hibája volt, hogy kezei, lábai csúnyák, ezt igyekezett kesztyűkkel elrejteni. Ragyogó szemének és pajkos mosolyának Napóleon képtelen volt ellenállni, és férjét – mi másnak?
– adófelügyelőnek nevezte ki… Újabb kaland: madame de Barral, aki Pauline, Napóleon húgának egyik udvarhölgye. Magas, termetes asszony, csinos, gyerekes arccal. Az ő
férjét kamarásnak és bárónak nevezte ki Napóleon.
A fiatal színésznők körében nem pusztán a színpadon volt rivalizálás, hanem versengtek azért is, hogy bejáratosak lehessenek Napóleon lakosztályába. A kevésbé szerencsés mademoiselle Duchesnois-val esett meg, hogy amikor magához hívatta, nem
teljesedett be szerelmük. Napóleon komornyikja háromszor jelzett éjszaka a hölgy jelenlétéről. A válasz először: „Várjon”. Órákkal később: „Vetkőzzék le!” Végül hajnalban:
„Elmehet.”.40 A 16 éves mademoiselle George-nak már több babér termett a színpadon
és Napóleon palotájában is. Roppant sikeres volt, Napóleon jól érezte magát a magas,
vaskos, de szép nő mellett. Ám ne higgyük, hogy egészen a színházig kellett mennie,
ha alkalmi kapcsolatra vágyott: a palota falain belül is szép számmal akadtak kalandra kapható hölgyek. Megszellőztették például, hogy Bonaparténak viszonya van felsége egyik udvarhölgyével, madame de Remusat-val akivel – látszólag – meghitt baráti
kapcsolatot ápol.
Elisabeth Vaudey a másik udvarhölgy, akit Napóleonnal való kapcsolata tett híressé.
Kedves, kellemes hangú nő volt. Mohó, sokat követelt, azt is, hogy szeretője fizesse hatalmasra rúgó adósságszámláit. Napóleonnak elege lett: „Nincs sem elég pénzem, sem
elég türelmem, hogy ilyen drágán vásároljam meg azt, amit mindenütt olyan olcsón kínálnak”.41 Konzulként ez a viharos és rövid életű viszonya volt az utolsó, ez után koronázta császárrá VII. Pius pápa. Ekkor egy új udvarhölgy tűnt fel, akin Napóleonnak
megakadt a szeme – aztán nem csak a szeme. Madame Duchatel húszéves, elbűvölő,
38Napóleonra és Mária Lujzára nézve: Herre, Franz, 1996.
39 Aubry, Octave, 1987. 292–293.
40 Aubry, Octave, 1987. 189–190.
41 Aubry, Octave, 1987. 207.
55
csinos, eszes, jól énekelt, jó táncos volt, személyisége türelmes és taktikus. Szelídnek hatott, de öntudatos és kemény. Férje államtanácsos, hű a császárhoz, de idős volt
már. Napóleon – elkerülendő felesége sejtését – óvatos volt: „a két lakosztály közti utat
mezítláb, hálónadrágban tette meg”42 éjszakánként. A románcra mégis fény derült, és
Joséphine féltékenykedése már-már az őrületbe kergette férjét. Napóleon igen nyersen
nyilatkozott erről: „Sokkal többet izgul, mint amennyire szükség volna. Nyilván attól
fél, hogy komolyan beleszeretek valakibe. Még mindig nem tudja hát, hogy a szerelmet
nem az én számomra találták ki? Mert mi a szerelem? Egy szenvedély, amely az egyik
oldalra az egész világmindenséget csoportosítja, a másikra a szeretett személyt állítja.
Nos, nyilvánvaló, hogy én nem az a fajta ember vagyok, aki ilyen elfogultan tudnám látni a világot.”43 Végül az Elisabeth-hez fűződő viszonya szokatlan fordulatot vett: amikor szerelme kihunyt, hogy a nő elhagyja a palotát, Napóleon Joséphine segítségét kérte.
Ennek ellenére viszonyuk újrakezdődött, amit Joséphine viszont már nem tudott meg…
Amint azt a bevezetőben említettem, akadt arra is példa, hogy némely nő szeme
előtt csakis az anyagi siker lebegett, amikor a császár a magánlakosztályába hívatta.
Élénore Denuelle, a csinos, magas felolvasónő agyafúrtságával képes volt túljárni Napóleon eszén, hogy az együttlétükből kis időt is le tudjon faragni: ismerve időbeosztását, fél órával előretolta az óra mutatóját, és a férfi rápillantva arra, sietve felpattant,
majd ment a dolga után. Váratlanul érte, mégis kitörő örömmel fogadta a hírt Napóleon,
hogy Élénore gyermeket vár tőle: tehát nem terméketlen, azonban egy ágyasától született fiút mégsem nevezhet ki örökösnek. A nőben sem igazán bízott meg, a gyermek, a
kis León mellé dajkát neveztek ki, Élénore pedig elhagyta az udvart.
Írásomban igyekeztem képet adni arról a különös (de korántsem ismeretlen) világról,
ahol – úgy fest – minden férfinak van szeretője, és minden nő csalja a férjét. Nagy vonalakban megismerhettük azt a szövevényes kapcsolatrendszert, ami Napóleont a szebbik
nem képviselőihez fűzte, és ami változott az idők során. Tizenéves kadétiskolai tanuló
korában még ellenállt a Brienne-i „nimfák” csábításának, hiszen vallja: a férfi katona,
aki érzelgősségre nem alkalmas. Később számtalanszor szembehelyezkedett e kamaszos hozzáállással, egy szép nő látványa sem hagyta hidegen, főleg akkor, ha politikai
terepen is előnyt kovácsolhatott a viszonyból. A történelem során a nőknek a politikára mindig befolyásuk volt, így nem merészség kijelenteni, hogy Napóleon briliáns módon ötvözte ezt saját mentalitásával, és meg is fordította a tételt: a politika mindvégig
Napóleonra és a nőkhöz fűződő viszonyára gyakorolt hatást. Ám ítéletet hozni nem áll
jogunkban, nem is láthatunk bele a hadvezér szívébe-lelkébe. így csak egy dolgot — a
legfontosabbat — tudunk leszögezni: Napóleon is „csak” férfi volt.
42 Aubry, Octave, 1987. 208.
43 Aubry, Octave, 1987. 191–192.
56
Tanulmányok
Irodalom
Aubry, Octave
1987 Napóleon magánélete. Bp., 1987.
Bay Ferenc
1941 Napóleon Magyarországon. Bp., 1941.
Bourgogne, Adrien-Jean-Baptiste-Francois
1986 Bourgogne strázsamester emlékezései Napóleon oroszországi hadjáratáról. Ford.: Hap Béla. Bp.
Bruce, Evangeline
1996 Napoleon & Joséphine: An Improbable Marriage. London, 1996.
Castelot, André
1999 Napóleon és a nők. Bp., 1999.
Daczkiweicz, Jadwiga
1987 A Sasfiók. Bp.
Diószegi István
1994 A hatalmi politika másfél évszázada. Bp.
Feleki László
1976 Napóleon. „A csodálatos kaland”. I–III. köt. Bp.
Gecsényi Lajos
2009 A francia-járás évfordulóján. In: Győri Múzsa. Kulturális és Közéleti Magazin, 2009. 2. sz. Különszám a győri csata 200. évfordulója tiszteletére. 5.
Gonda Imre–Niederhauser Emil
1978 A Habsburgok. Bp., 1978.
Hahner Péter
1997 Szerkesztői jegyzet a magyar nyelvű Napóleon-irodalomról. In: Tulard, Jean: Napóleon. Bp., 1997.
577–579.
2005 Napóleon és Magyarország. In: Francia emlékek. Napóleon és Vasvármegye. Francia hatások
Vasávármegye művelődéstörténetében. Szerk.: Köbölkuti Katalin–Nagy Éva. Szombathely, 2005.
13–29.
2006 Napóleon és a magyar történetírás. In: Bonaparte Napóleon koronája és üzenete. Szerk.: Kövér Lajos. Szeged, 2006. 87–98.
Haig, Diana Reid
2004 The letters to Napoleon and Joséphine. Welwyn, 2004.
Herre, Franz
1996 Napoleon war ihr Schicksal. Köln, 1996.
Hibbert, Christopher
2002 Napoleon: His Wives and Women. London–New York, 2002.
Kosáry Domokos
1977 Napóleon és Magyarország. Bp., 1977.
Lefebvre, Georges
1975 Napóleon. Bp., 1975.
Manfred, Albert Zaharovics
Napóleon és a nők
Múlt-kor. http://www.mult-kor.hu/cikk.php?id=306http://www.mult-kor.hu/cikk.php?id=306 Szerző feltüntetése nélkül. A letöltés ideje: 2009 márciusa.
57
Selinko, Annamarie
2006 Désirée. Bp., 2006
Stacton, David
1975 A Bonaparték. Bp., 1975.
Tarle, Jevgenyij Viktorovics
Tulard, Jean
Veress D. Csaba
1987 Napóleon hadai Magyarországon. Bp., 1987.
58
Tanulmányok
Király Zoltán
A liberális ellenzék politikai törekvései
a reformkori Szabolcs vármegyében
A reformkori ellenzék számos meghatározó alakja a vármegyei közigazgatásban
szerzett politikai gyakorlatot, és ezt követően vált országosan ismert személyiséggé.
Kölcsey, Deák, Beöthy, Kossuth, mindannyian megyei tisztviselőként kezdték pályájukat, mielőtt követként a pozsonyi diétára jutottak volna.1 A megyék nem csak a haladó
eszmék vezető képviselőit termelték ki, de alapvető befolyással bírtak politikájuk tartalmára is. A követutasításoknak köszönhetően, amitől eltérni nemigen lehetett, az országgyűlési szavazások sokszor formálissá váltak, a végeredményt pedig előre sejteni
lehetett. Pest „vezérvármegye” mellett többnyire azokra a törvényhatóságokra figyel kiemelten történetírásunk, melyek irányt mutattak a többiek felé. Általában sok szó esik
a Deák nevével egybeforrott Zaláról, akárcsak Szatmárról, amely 1841-ben megalkotott 12 pontjával az akkori idők legteljesebb ellenzéki programvázlatát tette közé. Haladó szellemiségével híresült el a Délvidék több decentruma is, például Békés, Csanád,
Csongrád és Temes. Kijelenthető, hogy a diétai munkának, az alsótábla politikai törekvéseinek a vármegyei viszonyok, az itteni társadalmi rétegződés, kulturális és politikai
tradíciók szabtak irányt. Ezért szolgálhatnak fontos adalékul a reformkor történetéhez
a helytörténeti módszerű elemzések és kutatások.2
Az utóbbi évtizedekben sokan felismerték a probléma fontosságát, és a vármegyei
események behatóbb tanulmányozásának szentelték tudományos munkásságukat.3
1 Kölcsey Ferenc 1829-ben Szatmár vármegye tiszteletbeli aljegyzője, 1832-ben főjegyzője volt. Deák
Ferenc 1832-től lett Zala vármegye helyettes alispánja. Beöthy Ödönt 1826-ban választották Bihar vármegye táblabírójává. Kossuth Lajos Zemplénben ugyancsak táblabíróként kezdte vármegyei pályafutását (1827), majd Sátoraljaújhely ügyésze lett.
2Gergely András: A „rendszeres bizottsági munkálatok” szerepe a magyar reformmozgalom kibontakozásában. In: Tiszatáj, 1976. 6. sz. 41. p.
3 Néhány fontosabb publikáció az utóbbi évtizedekből:
Csapó Mária: Tolna megye a reformkori politikai küzdelmekben. (Akadémiai, Bp., 1989.)
Degré Alajos: Zala megye reformkori követutasításai. (Levéltári Szemle, 1974. 1. sz.)
Erdmann Gyula: Zemplén vármegye reformellenzéke 1830–1836. (BAZ Megyei Levéltár, 1989.)
Jutai Péter: Somogy megye észrevételei a rendszeres munkálatokra 1831–1832. (Századok, 2006. 3.
sz.)
Molnár András: Deák Ferenc és a rendszeres munkálatokra tett zalai észrevételek. (Századok, 1995.
2. sz.)
Völgyesi Orsolya: Politikai-közéleti gondolkodás Békés megyében a reformkor elején. A rendszeres
bizottsági munkálatok megyei vitái 1830–1832. (Békés Megyei Levéltár, Gyula, 2002.)
59
Nincs ez másképpen a jelen írásban témaként választott Szabolcs megye esetében sem.4
Ezúttal a liberális elvek itteni képviselőit kívánjuk górcső alá venni, azt vizsgálva, hogy
tevékenységük révén Szabolcs mennyiben járulhatott hozzá az ország előrehaladásához,
a polgári magyar nemzet születéséhez. Különösen izgalmas lehet a kérdés azért, mert
Szabolcs is azon vármegyék közé sorolható, melyek nem adtak kifejezetten közismert,
élvonalbeli politikusokat az országnak. Inkább marginálisnak tekinthető Szabolcs reformkori szerepvállalása, vagy a maga módján büszke lehet teljesítményére?
Az 1830-as évek politikai viszonyai, valamint az 1832–36-os diéta szabolcsi követei Szabolcs reformkori politikai életét mindössze tucatnyi köznemesi család irányította. Közülük kerültek ki a vármegyei tisztviselők, valamint az országgyűlési követek is.5
Az arisztokráciáról általánosságban elmondható, hogy csekély érdeklődést tanúsított a
helyi közélet iránt. Ritka kivételek persze akadtak. Ezek közé tartozott széki gróf Teleki József, aki Erdély kormányzójává való kinevezését megelőzően tizenhat éven keresztül volt Szabolcs vármegye főispánja (1830–1846). Bár a főispánok nem számítottak a
megyék tényleges vezetőinek, Teleki a fontos pillanatokban mégsem feledkezett meg
Szabolcsról. Ha a helyzet azt kívánta, személyesen is megjelent Nagykállóban, hogy a
megyei eseményekről tájékozódjon.6 Közéleti szerepvállalásával Teleki jócskán túllépett
a lokális kereteken, lelkes tudományszervezőként országos ismertségre tett szert. Kiváló nyelvész-történetíróként az elsők között kapcsolódott be az Akadémia felállításának
előkészítő munkálataiba. A pozsonyi országgyűlésen, 1826. március 17-én felajánlotta
családja mintegy 30 000 kötetet számláló könyvtárát a létesítendő tudós társaság számára.7 Nem sokkal ezután elnyerte az Akadémia alapszabályait kidolgozó bizottság elnöki
posztját. Teleki a legfontosabb célkitűzések egyikének a „nemzeti nyelv kimiveltetésén”
való munkálkodást tartotta. 1830-tól a társaság első elnöke lett, egészen 1855-ben bekövetkezett haláláig. Vezetőként kiegyensúlyozó szerepre törekedett. Fontosnak vélte
ugyan, hogy az Akadémia politikai tényezővé váljon, de csak a tudományos tevékeny-
4 Elsősorban Kováts Dénesné Pók Juditnak, a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár korábbi munkatársának neve említendő, aki több tanulmányában is vizsgálta a reformkori Szabolcs megye történetét.
5 A reformkori Szabolcs politikai életét a Kállay, Jármy, Vay, Zoltán, Miketz, Patay, Erőss, Elek,
Eördögh, Szunyogh és Bónis családok irányították.
Pók Judit: Szabolcs megye társadalmi, politikai viszonyai a reformkorban. In: Szabolcs-szatmárberegi szemle, 33. 1998. 2. sz. 165. p.
6 Ez történt például 1837 februárjában is, amikor Teleki kifejezetten azért vett részt a megyei közgyűlésen, hogy az előző évi véres tisztújítás (ahol szintén személyesen jelent meg) kivizsgálásáról készült
jelentést meghallgathassa.
Katona Csaba: Botrányos tisztújítás a reformkori Szabolcs vármegyében –ahogy Kossuth látt(att)a. In:
Kujbusné Mecsei Éva (szerk.): Pro Patria. Tanulmányok, Nyíregyháza, 2004. (A Szabolcs-SzatmárBereg Megyei Levéltár Kiadványai III. Tanulmányok, 12. sz.) 89. p.
7Murányi Lajos: 175 év a tudósok és a tudomány szolgálatában. In: Magyar Tudomány, 2001. 6. sz.
Elektronikus változatban: http://www.matud.iif.hu/01jun/muranyi.html
60
Tanulmányok
ség alapvető prioritása mellett. Teleki a nyilvános politikai üzeneteket nem helyeselte,
és saját akadémiai megszólalásai során igyekezett ezeket ellensúlyozni.8
Szabolcs vármegye életébe a napi politika szintjén is bekapcsolódó nemesi családok
közül a vajai Vay, valamint a nagy-kállói Kállay família rendelkezett a legtöbb országosan ismert őssel. Az 1830-ban grófi rangot szerző Vay Ábrahám, valamint fia, Dániel,
bár mindketten politizáltak, nem Szabolcsban futottak be karriert.9 Itt vállalt ugyanakkor követséget Vay János, aki a család bárói ágából származott, anyai ágon pedig a
Telekiekkel is rokoni kapcsolatban állt.10 Vay eredetileg második követként kapott megbízatást az 1832-ben kezdődött pozsonyi diétára, de miután Patay István 1833 májusában
hazatért megyéjébe, első követté lépett elő. A követutasítás, amit küldöttként képviselnie
kellett, alapvetően haladó szellemiségűnek tekinthető. A szabolcsiak elsősorban a magyar nyelv ügyében szorgalmaztak lépéseket. Javasolták, hogy a két tábla közötti üzenetváltás, valamint az uralkodóhoz címzett feliratozás magyar nyelven történjék. Ezzel
összefüggésben megfogalmazták a magyar anyanyelvű törvények szükségességét is.
Kívánták a lelkiismereti és vallásszabadság biztosítását, valamint követelték, hogy a
nagyobb nyilvánosság érdekében tanácskozásairól a főrend is diáriumot vezessen. Támogatták Erdély unióját, illetve a rendszeres munkálatok megvitatását, amitől minden
téren a reformokat, a fejlődést remélték.11
Vay János követi ténykedéséről elsősorban az Országgyűlési Tudósítások révén vannak ismereteink. Kossuth összesen 108 alkalommal említi nevét, ami egyáltalán nem
tekinthető kevésnek.12 Tény ugyanakkor az is, hogy görcsös stílusa, nehézkes nyelvhasználata miatt Vay szinte alig említhető egy lapon a reformellenzék olyan kiválóságaival,
mint Deák vagy a szomszédos Szatmárt képviselő Kölcsey. Katolikus létére Vay mes�szemenőkig védelmezte a protestánsok jogait. 1833. július 13-án elhangzott felszólalásában arról beszélt, hogy a közjó nem valósulhat meg, „míg a vallásos felekezetek közt
hazánkban a kölcsönös viszonyok egyensúlyban nem állandanak.”13 A hosszú diétán tartott valamennyi beszéde közül a legjelentősebbnek az 1836. február 3-i interpellációja
tekinthető, melyben a vasútépítések és folyamszabályozások, mint alapvető közszükségletek fontossága mellett érvelt. Megnyilatkozása, amely az Országgyűlési Tudósítások8 Teleki József akadémiai tevékenységére vonatkozóan:
Körmendy Kinga–Mázi Béla: 1855. február 15-én hunyt el gróf Teleki József nyelvész-történész a Magyar Tudományos Akadémia első elnöke. In: Magyar Tudomány, 2005. 2. sz. Elektronikus változatban: http://www.matud.iif.hu/05feb/10.html
9 Vay Ábrahám (1789–1855) Borsod vármegye első alispánja volt, a grófi cím megszerzését követően pedig Máramaros főispánja (1832–1845 között, illetve 1848-ban). Fia, Vay Dániel (1820–1893), Korpona
város követeként jelent meg 1843-ban az országgyűlésen, ahol jó szónoki képességével hívta fel magára a figyelmet. Politikai gondolatai 1844-ben, Lipcsében, nyomtatásban is megjelentek, Eszmetöredékek a magyar reformról címmel.
10 Vay János (1832–36-os szabolcsi követ) apja ugyancsak Vay János, császári és királyi alezredes volt,
anyja pedig Teleki Borbála.
11 Pók Judit: Szabolcs megye társadalmi, politikai viszonyai a reformkorban. 168. p.
12 Takács Péter: Kossuth és Szabolcs megye. In: Pedagógiai Műhely, Nyíregyháza, 2002. 3. sz. 51. p.
13 Uo. 50. p.
61
ban is kiemelt figyelmet kapott, alighanem hozzájárult ahhoz, hogy Vayt beválasztották a Pest és Buda közötti állandó híd megépítését előkészítő országos bizottságba.14
Az 1832–36-os országgyűlésen megforduló két másik szabolcsi követ még Vay Jánostól is szerényebb teljesítményt nyújtott. Az inkább konzervatív beállítottságúnak
számító báji Patay István nem első ízben szerzett követséget. 1830-ban azzal váltotta ki
megyéje átmeneti rosszallását, hogy a Szabolcs által ajánlott 20 ezer újonccal szemben
megszavazta a kormány által kért 48 ezres létszámot.15 Az első reformországgyűlésen
való rövid ténykedése alatt Kossuth mindössze tizenkétszer említi nevét tudósításaiban.16 Hazatérése után Patay nem vonult vissza a politikától, megyei első alispánként
folytatta pályáját.
A Patayt váltó szolnoki Jármy Imre, Vayhoz igazodva, a liberális ellenzékiek táborába állt. Szónoki képesség terén ő sem rendelkezett kiváló adottságokkal. Nyilván ez az
oka annak, hogy különösebben nem keltette fel Kossuth figyelmét, aki az Országgyűlési
Tudósításokban negyven alkalommal hivatkozott rá, többnyire egy-két mondatos utalásokban.17 Jármy kálvinistaként kiállt a protestánsok jogaiért, érvelt a jobbágyok pálinkafőzési joga mellett, kardoskodott az önkéntes örökváltság megvalósulásáért. Egy olyan
sarkalatos kérdés akadt csupán, amiben a szabolcsi követek jottányit sem kívántak engedni. Nem csatlakoztak a leghaladóbb ellenzékiekhez a nemesi adózás ügyében. Jármy
1834. július 1-jén hevesen tiltakozott a jobbágytelken élő nemesek megadóztatása ellen.
Sajnos Kossuthot épp ez az eset ragadta meg leginkább, ez volt az egyetlen olyan alkalom, amikor Jármy Imre szerepléséről részletekbe menően szólt.18
Mindent mérlegre téve, Szabolcs 1832–36-os küldöttjei, ha mérsékelten is, de haladó
szellemiségű politikusoknak tekinthetőek. A reformelkötelezettséget leginkább Vayék
követi végjelentése bizonyítja. Ebben a kormányt és a felsőtábla ellenszegülését hibáztatták a viszonylagos eredménytelenségért, továbbá igen bölcsen megfogalmazták, hogy
a haza sorsának „jobbra változtatása nem egy, nem két országgyűlésnek lehet szüleménye”.19
A diéta befejeződése után Szabolcsban botrányos tisztújításra került sor. Eredetileg
Kállay Gergely és Patay István akartak megmérkőzni az első alispáni posztért, de a növekvő feszültséget érzékelve Kállay kompromisszumos javaslattal állt elő. A két, nemrég hazatért követet, Vay Jánost és Jármy Imrét vette pártfogás alá, őket ajánlva az első,
illetve második alispáni hivatalra. Vay a megmérettetést eleve nem vállalta, Jármy viszont igen. Az 1836. június 13-án megtartott választás eredményét végül meg kellett
semmisíteni. Ez a koraesti órákban lezajlott választási csetepaté miatt vált szükségessé,
14
15
16
17
18
19
62
1836. évi XXVI. tc. 4§ és 12§
Pók Judit: Szabolcs megye társadalmi, politikai viszonyai a reformkorban. 167. p.
Takács Péter: Kossuth és Szabolcs megye. 49. p.
Uo. 51. p.
Uo. 51–52. pp.
Pók Judit: id. mű. 168. p.
Tanulmányok
ahol tizenegy ember életét vesztette, további 135 pedig megsebesült.20 Az esettel Inczédy
György, szabolcsi tudósító jóvoltából többször foglalkozott a Kossuth által szerkesztett Törvényhatósági Tudósítások.21 A szégyenteljes események miatt többen lemondtak
vármegyei tisztségükről, köztük a főjegyzői hivatalt viselő Jármy Imre is. A közélettől
ezzel csak átmenetileg vonult vissza, 1838-ban már ismét a vármegye tisztikarában találjuk, méghozzá alispáni pozícióban. A következő országgyűlés közeledtével mind Patay,
mind Jármy egyre inkább a konzervatív táborba sodródtak. Az országos eseményekkel
csaknem egy időben Szabolcsban is generációváltás készülődött. A haladó szellemiség
képviselőjévé az a korosztály lépett elő, amely hivatali pályafutását már az első reformnemzedék kibontakozásának idején kezdte, a modernizáció érdekében pedig a központi
kormányzattal szembeni keményebb konfrontációtól sem riadt vissza.
Bónis Sámuel és Zoltán János a szabolcsi reformellenzék élén
Az új ellenzék vezéralakja tolcsvai Bónis Sámuel lett. A politikai vénát volt honnan
örökölnie, hiszen apja, idősebb Bónis Sámuel is eredményes életutat tudhatott maga mögött, 1825–27-ben az országgyűlési követségig vitte. A fiatal Bónis mindössze 29 évesen
kapta első követi megbízatását, ami ha nem is számított ritkaságnak, mégis viszonylag
korai pályakezdésnek minősül.22 Bónis mellett az 1839–40-es diétára az ugyancsak liberális csepei Zoltán János kapta a másik követi megbízatást. A vármegye követutasításában kiemelt szerep jutott a cenzúra eltörlésének. Pest példáját követve Szabolcs sem
kívánt újoncot megajánlani mindaddig, amíg a szólásszabadság törvénybe iktatása meg
nem történik. Bóniséknak meghagyták azt is, hogy a felségsértési perbe fogott Wesselényi ügyében föltétlenül szólaljanak fel.
Az országgyűlés hivatalos naplójának följegyzései arról árulkodnak, hogy a követek
utasításuknak valóban igyekeztek megfelelni. Az 1839. június 21-én megtartott hatodik
országos ülésnapon Klauzál Gábor (Csongrád megye) a cenzúra ellen óvást helyezett
kilátásba, amelyre Bónis is reagált. Hangoztatta, hogy „a művelődésnek és a haza boldogságának a nyilvánosság lévén alapja, azt küldői meleg kebellel pártolják.”23Néhány
nappal később (július 2-án) arról beszélt, hogy megbízói a szólásszabadságot mindenkivel véle született szent jognak tartják, amely „édes hazánk további kifejlődésének s
20Nyakas Miklós: Sillye Gábor kormánybiztos tevékenysége és a hajdúvárosok önvédelmi harca 1848ban és 1849-ben Hajdúböszörmény, 1999. 14–15. pp.
21 Kossuth és a szabolcsi zavargások viszonyáról részletesen lásd: Katona Csaba: Botrányos tisztújítás
a reformkori Szabolcs vármegyében –ahogy Kossuth látt(att)a.
22 Az 1832 és 1848 között fellépő országgyűlési követek pályakezdési koráról, ennek hátteréről lásd:
Kecskeméti Károly: Magyar liberalizmus 1790–1848 Argumentum Kiadó, Bibó István Szellemi Műhely, 2008. 305–306. pp.
23 Felséges első Ferdinánd ausztriai császár, Magyar- és Csehországoknak e néven ötödik apost. királyától szabad királyi Pozsony városába 1839. esztendei Szent-Iván havának 2. napjára rendeltetett Magyarország közgyűlésének jegyző könyve (továbbiakban Ogy. írásai, 1839–40)
Belnay, Wéber, és Wigand Ny., Pozsony, 1840, 1. darab, 84. p.
63
művelődésének fő rugója”.24 Ugyanebben a hozzászólásában Bónis szóvá tette, hogy
szabolcsi küldőit nagyon meglepte, amiért Wesselényit, „mert szabadon szólott, perbe
fogták,”25illetve sérelmezte az országgyűlési ifjak letartóztatását is. Mindkét szabolcsi
követ a végsőkig kitartott amellett, hogy addig nem hajlandóak katonát megajánlani,
amíg a szólásszabadság sérelmének ügye nem rendeződik.26 Az újonckérdésben végül
Zala iránymutatását követték, hozzátéve, hogy 28 ezer katonát megyéjük önszántából
akkor sem ajánlott volna, ha valamennyi feltétel teljesül.27
A hagyományos sérelmi politika mellett a szabolcsiak az érdemi reformok ügyét
is próbálták előmozdítani. Támogatták, hogy a teljes lakosságra terjesszék ki az országgyűlés költségeinek viselését.28 Egymillió forinttal kívántak hozzájárulni a magyar
nyelv terjesztéséhez, melyből 400 ezret a Nemzeti Színházra, 400 ezret a magyar nyelv
ügyének előmozdítására, 200 ezer forintot pedig a tudós társaság alapjának emelésére
irányoztak elő.29 Megszavazták az önkéntes örökváltságot, a váltótörvénnyel kapcsolatban pedig több, figyelemre méltó módosítást indítványoztak.30A szabolcsiak néhány országgyűlési bizottságban is helyet kaptak. Bónis helyettes tagként került be a katonai
élelmezésből és szállásolásból származó terhek megszüntetésével foglalatoskodó testületbe.31 Zoltán János ugyancsak póttagként delegáltatott a büntető- s javítórendszer kidolgozására felállított bizottságba,3233 a Duna és más folyamok szabályozását felügyelő
társaságban ugyanakkor rendes helyet tudhatott magáénak.34
A diéta után a reformellenzék Szabolcsban meg tudta őrizni irányadó szerepét. Zoltán Jánost első alispánnak választották, a második alispán pedig az ugyancsak liberális
elkötelezettségű pazonyi Elek Mihály lett. A politikai alaphangulatot természetesen a
szomszédos Szatmár 12 pontja határozta meg, amivel elvben a szabolcsiak is azonosultak, országgyűlési utasításadó küldöttségük sokáig mégsem foglalkozott vele.3534 A liberálisok, igen bölcsen gondolkozva, azért halogatták a reformjavaslatok ügyét, hogy
24 Ogy. írásai, 1839–40, 1. darab. 119. p.
25 Uo. 119. p.
26 Lásd Zoltán János 1840. február 20-ai felszólalását a 89. országos ülésen.
Ogy. írásai, 1839–40, 2. darab. 94. p.
27 Uo. 106. p.
28 Lásd Zoltán János felszólalását 1839. augusztus 27-én, a 25. országos ülésen.
Ogy. írásai, 1839–40, 1. darab. 224. p.
29Lásd Bónis Sámuel 1839. szeptember 3-ai felszólalását.Uo. 232. p.
30Ifj. Reiszig Ede: Szabolcs vármegye története. In: Borovszky Samu (szerk.): Magyarország vármegyéi és városai. Arcanum DVD könyvtár IV. Családtörténet, heraldika, honismeret. Arcanum Adatbázis Kft., 2003.
31 1840. évi III. tc. 4.§
32 1840. évi V. tc. 2.§
33 1840. évi IV. tc. 4.§
34 Pók Judit: A szatmári tizenkét pont visszhangja Szabolcs megyében. In: Szabolcs-Szatmár-beregi Levéltári Évkönyv, 12. Nyíregyháza, 1997. 131. p.
35Eördögh nevét 1843-ban Ábrányi Alajosra változtatta, Szent-György-Ábrány (ma Nyírábrány) után,
ahol egyik birtoka és háza állt. Nézetei 1848-ban írásban is napvilágot láttak. (Átalakulási vázlatok,
tekintettel a hazai viszonyokra.)
64
Tanulmányok
azok túl korán napvilágot látva ne képezhessék politikai izgatás tárgyát. Félelmük 1843
márciusában sajnos beigazolódott. Mialatt a választmány az anyautasítások ügyével
foglalatoskodott, a közelgő közgyűlésre készülő konzervatívok nagyszabású korteskedésbe kezdtek. A célkeresztbe a háziadó kérdését helyezték, hiszen a bocskoros nemességet leginkább ezzel lehetett mozgósítani. A rendi kiváltságok védelmezőinek élére
lászlófalvi Eördögh Aloíz,36az egyik 1830-as szabolcsi követ állt, de mellette sorakozott fel Patay István és a Kállay család több tagja is. A „liberális párt” magját a hivatalban lévő teljes tisztikar képezte, Zoltán János első alispánnal az élen. Ilyen előzmények
után az 1843. március 13-án megtartott nagykállói közgyűlés országos hírű botrányba
fulladt. A leitatott kisnemesek hatalmas patáliát csaptak, a háziadó kérdésére vonatkozó
előterjesztést még csak felolvasni sem lehetett. Később elbuktak az ősiség és a cenzúra
eltörlésére vonatkozó javaslatok is.37 Az ellenzéki Szabolcs hirtelen a fennálló feudális
állam védelmezőjévé lépett elő.
A márciusi botrány bő egy hónappal később, a követválasztás során is folytatódott.
Bár a rend fenntartására ezúttal jobban figyeltek, Teleki József főispán pedig a közfelkiáltással történő választás helyett szavazást rendelt el, a lélekvásárlásokat így sem sikerült megakadályozni. A követi megbízatásokat, meggyőző fölénnyel, a liberális táborba
tartozó Bónis Sámuel, valamint lengyelfalvi Erőss Lajos kapták. A két tábor a sajtó hasábjain keresztül még júniusban is üzengetett egymásnak a másikat vádolva csalással.
A rendelkezésre álló tudósítások alapján joggal feltétezhetjük, hogy mindkét csoport
alaposan kivette részét a szavazatvásárlásokból,38melynek következtében Bónis anyagi
helyzete alaposan megromlott.39
A kétes tisztaságú győzelem után a Bónis-Erőss követpáros lehetetlen helyzetbe került, hiszen meggyőződésükkel ellentétes utasítással kellett Pozsonyba indulniuk. Szerencséjükre 1843 nyarára Szabolcsban elcsendült az Eördögh-párt, a közgyűlésekről
elmaradoztak a megvesztegethető bocskoros nemesek. Így a vármegye pótutasítások
révén sorra megváltoztathatta eredeti elhatározásait, és visszatérhetett az ellenzéki táborba, ahová a korábbi diéták során is tartozott.
Az 1843–44-es országgyűlésen a szabolcsiak főként a nemzeti nyelvről és a vegyes
házasságok rendezéséről szóló vitákban aktivizálódtak. Az Országgyűlési Napló tanúsága szerint Bónis jóval többször szólalt fel követtársánál, legalábbis ami az országos üléseket illeti. 1843. július 5-én azt hangsúlyozta, hogy „valójában itt van az ideje,
hogy azon küzdést, melyet a nemzet anyanyelve mellett annyi éveken vívott, egyszer
36 Az események részletes bemutatására vonatkozóan lásd: Kováts Dénesné Pók Judit: Választási küzdelmek a reformkori Szabolcs megyében. In: Honismeret, 30. 2002. 2. sz. 12. p.
37
38 A Világ 1843. május 6-i és június 3-i tudósításait részletesen feldolgozza: Kováts Dénesné Pók Judit:
id. mű. 13. p.
39 Kecskeméti Károly: id. mű. 291. p.
65
valahára siker koronázza”.40 A szabolcsiak azokhoz csatlakoztak, akik a nyelvhasználat tekintetében Horvátországnak sem kívántak kivételes jogokat biztosítani. Bónis ragaszkodott ahhoz, hogy tíz éven túl Horvátországban senki ne vállalhasson hivatalt, ha
magyarul nem tud.41Ezen túl a magyar nyelv használatát a felséges uralkodóház valamennyi főhercegétől is meg kívánta követelni, amennyiben „magyar hivatalos dolgokba belefolynak”.42 Igen figyelemre méltó Bónis 1844. február 15-i felszólalása, ahol a
tolnai követnek felelve leszögezte, amennyiben megyéje utasítása lehetővé tenné, hogy
a hivatalviselés kiterjesztését pártolhassa, ő bizony nem igyekezne ezt cenzushoz kötni.43 Ennek a liberális elvnek némiképp ellentmond, hogy Bónis nem támogatta azt az
indítványt, amely a városok 8 diétai követét 16-ra kívánta felemelni. Ehelyett azon meggyőződésének adott hangot, hogy bár a vármegyei küldötteket jelenleg csak nemesek választják, mégis jobban képviselik az adózó népességét, mint a szabad királyi városokból
érkező társaik.44 Ugyancsak a városok ügyében tanúsított ellentmondásos álláspontot
támasztja alá az a tény is, hogy a városi autonómia korlátozására irányuló főfelügyelői
hivatal ellen Bónisék nem emeltek érdemi kifogást, sőt megszavazták a főrendiek által
javasolt intézményt.
Erőss Lajos elsősorban a büntetőtörvénykönyv módosításáról szóló tanácskozások
során beszélt hosszabban. Támogatta a börtönök felállítását, továbbá elismerte, hogy ehhez elkerülhetetlen a nemesség aktív közreműködése. „Bár küldőim az állandó adóknak
elfogadásától idegenkednek, mindazonáltal ezen költségekhez hozzájárulni kívánnak” –
mondta 1843. szeptember 20-i beszédében.45 Az országgyűlést megelőző szabolcsi közgyűlési és választási botrányok után értékelendő, hogy Erőss a kortesvezetők szigorú
megbüntetése mellett kardoskodott, fellépést szorgalmazott a vesztegetők, a faluról falura járva pártot alkotni igyekvők ellen.46 Erőss helyeselte a halálbüntetés eltörlését is,
melyet a büntetőrendszer felállítása után kívánt megszüntetni.
A vármegyei akarat értelmében adókérdésekben Szabolcs továbbra sem szavazhatott együtt az ellenzéki táborral. A követek ugyanakkor próbálták hangsúlyozni, hogy
személyes véleményük nem teljesen egyezik meg küldőik álláspontjával. Bónis 1844.
március 7-én jelezte, hogy az „ország közjavát és gyarapodását előmozdító eszközök lé-
40 Felséges első Ferdinánd ausztriai császár, Magyar- és Csehországnak e néven ötödik apostoli királya
által szabad királyi Pozsony városába 1843-dik esztendei Pünkösd hava 14. napjára rendeltetett Magyarországi Közgyűlésnek Naplója a Tekintetes Karoknál és Rendeknél (továbbiakban Ogy. írásai,
1843–44)
Landerer és Heckenast, Pest, 1843–44, I. kötet, 131. p.
41 Uo. 131. p.
42 1843. július 8-án a 18. országos ülésen.
Uo. 174. p.
43 Ogy. írásai, 1843–44, III. kötet, 37. p.
44 Ogy. írásai, 1843–44, III. kötet, 101–102. pp.
45 Uo. II. kötet, 76. p.
46 Lásd Erőss Lajos 1844. március 15-én, a 122. ülésnapon elhangzott felszólalását. Uo. III. kötet, 230.
p.
66
Tanulmányok
tesítésére szükséges költségeket” ő nem tekinti állandó adónak, azt a maga részéről pártolná, megyéje szigorú parancsa miatt mégsem szavazhatja meg.47
Megemlítendő, hogy Bónis Sámuel nem maradt végig Pozsonyban, helyét az alsó
táblán 1844. augusztus 26-tól ludányi Bay Ferenc, megyei első aljegyző vette át. Bay a
váltótörvény módosításáról szóló tárgyaláson fejtette ki Szabolcs álláspontját. Elsősorban annak érdekében sürgetett lépéseket, hogy a nemesi birtokok ne juthassanak uzsorások kezére, hanem a „jólelkű hitelőzők útját [lehessen –K.Z.] biztosítani.”48
Bár valamennyi reformországgyűlés közül a szabolcsiak 1843-44-ben szavaztak át
legtöbb alkalommal a konzervatív oldalra, az ellenzéki alapállás még így is fennmaradt. Erőss Lajos már 1844. augusztus 19-én amiatt kesergett, hogy a diéta nyom és
eredmény nélkül látszik elenyészni. A követek csalódottságuknak végjelentésükben is
hangot adtak, amivel az 1845. évi jegyzőkönyv tanúsága szerint a szabolcsi közgyűlés
többsége is egyetértett.49
Az adminisztrátori rendszer ellen folytatott küzdelem
Az utolsó rendi országgyűlés előtt Szabolcsban ismét tisztújításra került sor, amely a
konzervatívok előretörését hozta. Kállay Menyhért mellett az a Péchy László kapott alispáni megbízatást, aki Eördögh Aloízzal együtt 1843-ban követségre is pályázott. A pártoskodás végül azért nem hatalmasodott el, mert az adminisztrátori rendszer tervezett
bevezetésének híre egy táborba hozta a vármegyei nemességet. A közgyűlés 1845-ben
már azelőtt óvintézkedéseket foganatosított, mielőtt a kinevezett kormánytisztviselő
idehelyezéséről a kormányzat döntött volna.50 A szabolcsiak kimondták, hogy az első alispán a kormányzó hatalom jelképének számító megyei pecsétet az ide küldendő adminisztrátor részére semmiképpen se adja ki. Az eset kapcsán Dessewffy Emil a Budapesti
Híradóban egyenesen arról írt, hogy a szabolcsiak mintha „még a pesti pattogóknál is
jobban megijedtek volna”.51 Márpedig a félelem nem bizonyult alaptalannak. Teleki József főispánt Erdély főkormányzójává nevezték ki, jogkörét pedig Sombory Imrére, mint
főispáni helyettesre ruházták át. A történtek után hihetetlen lendülettel indult meg a sérelmi politizálás. Már Sombory beiktatása sem ment zökkenőmentesen, mert a nemesi közgyűlés megtiltotta a tisztikar számára, hogy olyan törvényszékeken vegyen részt,
ahol a kormány által kinevetett adminisztrátor kíván elnökölni. Ezt követően Szabolcs
mind az 51 vármegyéhez körlevelet címzett, melyben a vármegyei autonómiát ért támadás ügyében közös álláspont kialakítását javasolta. Éles pengeváltásra került sor a Helytartótanáccsal is, amely a főispáni helyettessel való együttműködést mindenképp meg
kívánta követelni. Az ügy végül egészen Bécsig jutott, de Szabolcs 1847 nyarán már a
47 Uo. 174. p.
48 Uo. V. kötet, 167. p.
49Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Önkormányzat Levéltára (továbbiakban SZSZBL). Szabolcs vármegye nemesi közgyűlésének iratai (továbbiakban IV. A. 1.) 1845. évi jkv. 348. sz.
50 Pók Judit: Az adminisztrátori rendszer Szabolcs megyében. In: Honismeret, 24. 1996. 6. sz. 80. p.
51 Uo. 80. p.
67
királyi parancsnak sem kívánt engedelmeskedni a főispáni helyettes elnökösködésének
kérdésében. Miközben a megye a sokadik feliratot készítette elő, úgy határozott, hogy a
következő országgyűlésen a kormány elszámoltathatóságának törvénybe iktatását kezdeményezi.52
Szabolcs annyira belefeledkezett az adminisztrátori rendszer elleni küzdelembe,
hogy a rendi kiváltságok fenntartásának kérdésében egyébként konzervatívnak számító nemesek ugyanúgy a Béccsel szembeni konfrontálódásra helyezték az alaphangsúlyt,
mint ellenzéki riválisaik. A megye úgy nézett a decemberi követválasztások elé, hogy a
kampányt elsősorban a személyes szimpátia és antipátia mozgatta, miközben a követjelöltek programja mellékes kérdéssé redukálódott. A Budapesti Híradó 1847. december
28-ai és 30-ai számában megjelent tudósításokból részletesen is ismerjük a hónap elején (december 6-án) lebonyolított nagykállói voksolás körülményeit, ahol mindkét tábor hatalmas csalásokkal próbálta saját jelöltjét követi megbízatáshoz segíteni.53 Végül
az ellenzék vezéralakja, Bónis Sámuel 1839 és 1843 után harmadjára is befutó lett, míg
második követként Kállay Menyhért első alispánt választották meg. Ami a követutasítást illeti, Szabolcs ultraradikális instrukciókkal érkezett Pozsonyba. A megye az adminisztrátori sérelem felszámolásán kívül követelte a felelős kormányt, az ősiség eltörlését,
az állami kárpótlással megvalósítandó örökváltságot, a népképviselet bevezetését, Erdély unióját, s ami mind közül legfontosabb, a közteherviselés törvénybe iktatását is.54
Szabolcsot nem csak Kossuth, de a titkosrendőri jelentések is szilárd ellenzéki vármegyeként tartották számon.
Bónis Sámuel az 1847. december 21-i országos ülésen az úrbéri reform kérdésében
azzal a javaslattal állt elő, hogy az örökváltságot a telki állományon kívül a paraszti
használatban lévő földekre (irtás- és maradványföldek) is terjesszék ki.55 Indítványát
mindössze öt vármegye (Bereg, Csanád, Heves, Máramaros és Torna) támogatta, ami
jól mutatja, hogy az 1847-es szabolcsi álláspontot még az egyébként ellenzékinek számító megyék többsége is túlzottan „merész” újításnak tartotta.
A szabolcsi reformellenzék mérlege
Kecskeméti Károly, nemrég magyarul is napvilágot látott munkájában a négy reformországgyűlés szavazatait mérlegre téve, arra a következtetésre jutott, hogy csupán hat vármegye sorolható mindvégig a „baloldalhoz”. Békés, Borsod, Nógrád, Pest
és Zala mellett ebbe a sorba illeszkedik Szabolcs is.56 Ismerve azokat a társadalomszerkezetből fakadó korlátokat, melyek a Tiszántúl más megyéihez hasonlóan Szabolcsot is
sújtották, a teljesítmény mindenképp figyelemre méltó. A reformerők annak dacára tud52SZSZBL. IV. A. 1.a. 1847. évi jkv. 1736. sz.
53 Az 1847. december 6-i követválasztás körülményeiről:
Kováts Dénesné Pók Judit: Választási küzdelmek a reformkori Szabolcs megyében. 14. p.
54SZSZBL. IV.A. 1.a. 1847. évi jkv. 1736–1737. sz.
55 Kecskeméti Károly: id. mű. 367. p.
56 Uo. 313. p.
68
Tanulmányok
tak érvényesülni, hogy a vármegyében csaknem tucatnyira rúgott azon települések száma (Földes, Sáp, Nádudvar, Lök, Eszlár, Dob, Dada, Kálló, Balkány és Újfehértó), ahol
zömében olyan bocskoros nemesek éltek, akik privilégiumaikon túl semmi másba sem
kapaszkodhattak. Igaz, hogy a gyakori korteskedés folyamatosan mérgezte a közéletet.
Szabolcs aligha lehet büszke az 1836-os véres tisztújításra vagy a 40-es évek választási
csalásaira, melyből a liberális tábor is alaposan kivetette részét. Nagy szó ugyanakkor,
hogy a megye még akkor is meg tudta őrizni ellenzéki dominanciáját, amikor 1843ban a „nem adózunk” skandalum minden józan gondolatot túlharsogott. A szabolcsi
ellenzékiség nem merült ki a hagyományos sérelmi politikában, amiben a többségében
református lakossággal rendelkező vármegyék egyébként is élen jártak. A követutasításokban rendre megjelentek a rendi állam lebontását célzó valódi liberális javaslatok,
1847-re pedig a közteherviselés ügyében is feloldódott a korábbi merev, elutasító álláspont. Szabolcs diétai teljesítményének értékét valamelyest csökkenti, hogy a haladó javaslatok tolmácsolását az esetek többségében olyan követekre bízták, akik szónoki
teljesítményben, érvelőképességben, valamint meggyőzőerőben messze elmaradtak a
Deák vagy Kossuth által felállított színvonaltól. Különösen igaz ez az első (1832–36-os)
reformországgyűlés szabolcsi delegáltjaira. A lokális ismertségből igazán csak Bónis
Sámuel és Zoltán János tudtak kitörni. Tudjuk például, hogy Bónis 1843. június 3-4én (pünkösdkor) Klauzál Gábor, Pulszky Ferenc alsóházi követek, valamint Batthyány Lajos, Eötvös József és Wenckheim Béla felsőházi liberálisok társaságában Kehidán
járt, hogy Deákot rábírják az országgyűlési követség elvállalására.57 1845-ben, amikor
Vörösmarty és Deák erdélyi körútra indultak, május 2-án Téten útba ejtették Bónis Sámuel házát, másnap pedig Apagyon Zoltán Jánosnál vendégeskedtek.58 A két szabolcsi
politikus és a reformellenzék vezetőinek közeli kapcsolatát mutatják az első felelős kormányban történt szerepvállalások is. Zoltán János a belügyminisztériumban kapott államtitkári pozíciót, míg Bónis Sámuel Deák igazságügyi tárcájánál lett osztályfőnök.
Később, 1849-ben, Bónis Kossuthtól kormánybiztosi megbízatást is kapott.
Ellentétben azokkal a délvidéki megyékkel, ahol a kiváltságos lakosság alacsony
aránya segítette a haladó eszmék kibontakozását, Szabolcsban ennek okait elsősorban
a nemzedékről nemzedékre öröklődő politikai-kulturális tradíciókban kell keresnünk.
Ahogyan azt a mellékelt táblázatok is mutatják, azok a családok, akik a reformkorban
Szabolcs követeit adták, már a korábbi évtizedekben is juttattak embereket Pozsonyba,
illetve a vármegye irányítói közé.
57Molnár András (szerk.): Kehida. Száz Magyar Falu Könyvesháza Kht., Budapest, 2001.
Elektronikus változatban: http://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/100_falu/Kehida/pages/020_a_
deak_kuria.htm
58Gaal György: Vörösmarty 1845-ös erdélyi körútja. Deák kíséretében, Wesselényi vonzásában
Honismeret, 28. 2000. 6. sz. Elektronikus változatban: http://www.vjrktf.hu/carus/honisme/ho000604.
htm
69
Család
vajai Vay család
csepei Zoltán család
tolcsvai Bónis család
szolnoki Jármy család
nagy-kállói Kállay család
báji Patay család
Család
vajai Vay család
csepei Zoltán család
tolcsvai Bónis család
szolnoki Jármy család
nagy-kállói Kállay család
báji Patay család
Országgyűlési követek
Vay István
Vay József
Vay János
Zoltán Pál
Zoltán János
id. Bónis Sámuel
ifj. Bónis Sámuel
Jármy Tamás
Jármy Imre
Kállay Miklós
Kállay Menyhért
Patay István
Időszak
1790–91
1802; 1805; 1807; 1811–12
1832–36
1790–91; 1792
1839–40
1825–27
1839–40; 1843–44; 1847–48
1825–27
1833–36
1807; 1808
1847–48
1830; 1832–33
Alispánok
Vay József
Vay István
id. Zoltán Pál
Zoltán Pál
Zoltán János
id. Bónis Sámuel
Jármy Imre
Kállay László
Időszak
1786–90
1778–86
1778–86
1819–28
1838–41; 1841–44
1828–32
1838–41
1778–86
1803–05; 1805–10;
1810–19
1832–36
1836–38
1844–47; 1847–48
1828–32; 1832–36;
1836–38
Kállay Miklós
Kállay Gergely
Kállay Péter
Kállay Menyhért
Patay István
Forrás: Borovszky Samu (szerk.): Szabolcs vármegye története
Természetesen az említett családok között alkalmanként házassági kapcsolatok is létesültek. Patay István alispán és országgyűlési követ (1830, 1832–33) két leányát is a Zoltán családba házasította be. (Katalin nevű gyermeke Zoltán János neje lett, míg Jolanta
második házasságkötése alkalmával Zoltán Mihályhoz ment nőül.)59Vay János édesanyja pedig széki Teleki Borbála volt.60
A szabolcsi politizáló elit egymáshoz fűződő viszonyát nem csak a politikai nézetek formálták, a kapcsolatok alakulásában szerepet játszottak a személyes ambíciók is.
59 Nagy Iván: Magyarország családai, IX. kötet. A báji Patay család leszármazási táblája. Arcanum DVD
könyvtár IV. Családtörténet, heraldika, honismeret. Arcanum Adatbázis Kft., 2003.
60 Uo. XII. kötet. A vajai Vay család leszármazási táblája.
70
Tanulmányok
Olykor családon belül is előfordult rivalizálás. Jó példa erre az 1836-os tisztújítás, ahol
Kállay Gergely, valamint rokona, Kállay Péter egymással szemben kívántak megmérkőzni az alispáni székekért.61
Egészen biztos, hogy Vay János, Jármy Imre, Bónis Sámuel, Zoltán János, Erőss Lajos, Elek Mihály, illetve Somossy Ignác, a haladás legismertebb szabolcsi képviselőiként, kisebbségben voltak a privilégiumaikat féltő, szürke nemesi többséggel szemben.
Vármegyéjüket feltehetően azért tudták mégis mindvégig a liberális oldalon tartani,
mert a kisnemesség általában távol tartotta magát a politikától, a megyeháza gyakran
kongott az ürességtől. A fennálló viszonyok hívei élükön Eördögh Aloízzal elsősorban
csak tisztújítások, követválasztások során mozgósították a kiváltáságaikat megőrizni vágyó kurialistákat és armalistákat. Az etetés, itatás, lélekvándorlás módszerére ilyenkor
a liberális tábor is rákényszerült. Ha nem teszik, Szabolcs feltehetően elveszett volna az
ellenzék számára. A liberális identitás megőrzéséhez sajnos a gyakori manipulációk is
kellettek. Mindez persze nem szabolcsi specifikumnak tekinthető, hanem a hazai társadalomfejlődés és alkotmányos rend szomorú velejárójának, aminek korrigálását éppen
attól a polgári átalakulástól lehetett remélni, amiért Bónis Sámuel és társai is küzdöttek.
Források
1. Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Önkormányzat Levéltára
IV. A. 1. Szabolcs Vármegye Nemesi Közgyűlésének iratai (1550–1848)
1845. évi jegyzőkönyv
1847. évi jegyzőkönyv
2. Felséges első Ferdinánd ausztriai császár, Magyar- és Csehországoknak e néven ötödik apost. királyától szabad királyi Posony városába 1839. esztendei Szent-Iván havának 2. napjára rendeltetett Magyarország közgyűlésének jegyző könyve
Belnay, Wéber, és Wigand Ny., Pozsony, 1840. I–III. darab
3. Felséges első Ferdinánd ausztriai császár, Magyar- és Csehországnak e néven ötödik apostoli királya
által szabad királyi Pozsony városába 1843-dik esztendei Pünkösd hava 14. napjára rendeltetett
Magyarországi Közgyűlésnek Naplója a Tekintetes Karoknál és Rendeknél
Landerer és Heckenast, Pest, 1843–44. I–V. kötet
Irodalom
1. Gaal György: Vörösmarty 1845-ös erdélyi körútja. Deák kíséretében, Wesselényi vonzásában. In: Honismeret, 28. 2000. 6. sz.
2. Gergely András: A „rendszeres bizottsági munkálatok” szerepe a magyar reformmozgalom kibontakozásában. In: Tiszatáj, 1976. 6. sz.
3. Katona Csaba: Botrányos tisztújítás a reformkori Szabolcs vármegyében – ahogy Kossuth látt(att)
a. In: Kujbusné Mecsei Éva (szerk.): Pro Patria. Tanulmányok, Nyíregyháza, 2004. (A SzabolcsSzatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai III. Tanulmányok, 12. sz.)
61 Katona Csaba: Botrányos tisztújítás a reformkori Szabolcs vármegyében-ahogy Kossuth látt(att)a. 88.
oldal
71
4. Kecskeméti Károly: Magyar liberalizmus 1790 –1848. Argumentum Kiadó, Bibó István Szellemi Műhely, 2008.
5. Kováts Dénesné Pók Judit: Választási küzdelmek a reformkori Szabolcs megyében. In: Honismeret,
30. 2002. 2.
6. Körmendy Kinga–Mázi Béla: 1855. február 15-én hunyt el gróf Teleki József nyelvész-történész a Magyar Tudományos Akadémia első elnöke. In: Magyar Tudomány, 2005. 2. sz.
7. Molnár András (szerk.): Kehida. Száz Magyar Falu Könyvesháza Kht., Budapest, 2001.
8. Murányi Lajos: 175 év a tudósok és a tudomány szolgálatában. In: Magyar Tudomány, 2001. 6. sz.
9. Nagy Iván: Magyarország családai… Arcanum DVD könyvtár IV. Családtörténet, heraldika, honismeret. Arcanum Adatbázis Kft., 2003.
10. Nyakas Miklós: Sillye Gábor kormánybiztos tevékenysége és a hajdúvárosok önvédelmi harca 1848ban és 1849-ben. Hajdúböszörmény, 1999.
11. Pók Judit: Szabolcs megye társadalmi, politikai viszonyai a reformkorban. Szabolcs-Szatmár-beregi Szemle, 33. 1998. 2. sz.
12. Pók Judit: A szatmári tizenkét pont visszhangja Szabolcs megyében. In: Szabolcs-Szatmár-beregi Levéltári Évkönyv, 12. sz. Nyíregyháza, 1997.
13. Pók Judit: Az adminisztrátori rendszer Szabolcs megyében. In: Honismeret, 24. 1996. 6. sz.
14. Ifj. Reiszig Ede: Szabolcs vármegye története. In: Borovszky Samu (szerk.): Magyarország vármegyéi és városai. Arcanum DVD könyvtár IV. Családtörténet, heraldika, honismeret. Arcanum
Adatbázis Kft., 2003.
15. Takács Péter: Kossuth és Szabolcs megye. In: Pedagógiai Műhely, Nyíregyháza, 2002. 3. sz.
72
Tanulmányok
Ballabás Dániel
Hány nemzetségből állt a magyarországi főnemesség 1848-ban?
Az alábbiakban a magyarországi főnemesség 1848 és 1945 közötti történetének feltárását célzó nagyobb kutatásunk első eredményeit kívánjuk ismertetni. A vizsgálat alá
vont mintegy száz esztendő alatt mondhatni gyökeresen megváltozott a világ, s benne a
magyarországi főnemesség erőteljesen differenciálódott: voltak, akiknek sikerült megőrizni elitstátusukat, míg mások menthetetlenül deklasszálódtak.1 E folyamat irányát és
belső arányait szeretnénk majd komplex módon, több szempontból elemezve feltárni,
végső soron pedig arra a kérdésre keressük a választ, hogy mindez hogyan befolyásolta a házassági kapcsolatokat: vajon van-e valamilyen statisztikailag kimutatható összefüggés az egyéni pozíció és a párválasztási szokások között?
A magyarországi főnemesség differenciálódásával kapcsolatos eddigi ismereteink
jelentős részben annak vizsgálatán alapulnak, hogy egy adott csoporton belül milyen
arányú volt a főnemesség reprezentációja, illetve hogyan változott ez az arány az idők
folyamán. Ugyanakkor – érzésünk szerint – érdemes lenne azt is megvizsgálni, hogy
magán a főnemességen belül milyen arányt képviselt egy-egy csoport tagsága. Ennek
megállapításához azonban tudnunk kell, hogy a jelzett kronológiai határok között – bármely időpontban – hány főnemesi nemzetségről beszélhetünk Magyarországon, illetve pontosan melyek ezek a nemzetségek. Jelen dolgozatunkban egy látszólag egyszerű
kérdésre keressük a választ: hány nemzetségből állt a magyarországi főnemesség 1848ban? E kérdés megválaszolása – reményeink szerint – hozzájárulhat ahhoz, hogy a későbbiekben egy új, az eddigiektől eltérő megvilágításba helyezzük a magyarországi
főnemesség differenciálódásának folyamatát.
Kutatásunk alapját egy saját fejlesztésű és folyamatosan bővített számítógépes adatbázis-rendszer képezi, amely megfelelő alapot nyújt egy kvantitatív jellegű vizsgálathoz,
ugyanakkor olyan összefüggések feltárására is lehetőséget kínál, melyek a számítógép
igénybevétele nélkül csak nehezen lennének kimutathatók.
A nemzetség fogalmának értelmezése
A genealógia a nemzetség fogalma alatt egy közös őstől fiágon leszármazó, azonos
vezetéknevet viselő személyek összességét érti.2 Eddigi tapasztalataink szerint azonban úgy érezzük, hogy e meghatározás nem elég egyértelmű és kiegészítésre szorul.
1Gyáni Gábor – Kövér György: Magyarország társadalomtörténete a reformkortól a második világháborúig. Budapest, 2004. 223–236.
2 Pandula Attila: Genealógia. In: A történelem segédtudományai. Szerk. Bertényi Iván. Budapest, 2003.
18.
73
A gyakorlatban ugyanis – bár ritkán, de mégis – előfordul, hogy egyes személyek fiágon leszármazói egy nemzetség ősatyjának, ugyanakkor más vezetéknevet használnak.
Találkoztunk olyan esettel is, hogy egyesek annak ellenére viselik egy adott nemzetség nevét, hogy vér szerint (fiágon) nem tagjai annak. Hová soroljuk tehát e személyeket? – erre a kérdésre a nemzetség definíciója nem ad megfelelő választ. Az érintettek
többsége feltételezhetően pontos elképzeléssel rendelkezett nemzetségi hovatartozását
illetően, ám ez az információ, illetve a nemzetségi identitástudatot befolyásoló konkrét
tényezők a kutatók előtt csak a legritkább esetben ismertek; ellenben rendelkezésünkre
áll az illető vezetékneve és leszármazásának rendje. A kérdés tehát az, hogy amennyiben a nemzetség fentebb vázolt definíciójában szereplő két kritérium ellentmond egymásnak, melyiket tekintsük meghatározónak?
Az elsőként említett problémás szituációra példaként említhető szentgyörgyi Horváth
Zsigmond, akit Hugonnay néven emeltek grófi rangra, s ettől kezdve ő és utódai ezt a nevet
viselték. Ugyanez a helyzet a Boér néven született báró Huszár Józsefnél és az Inczédyből
lett báró Josinczy Józsefnél is.3 E három példa közös pontja, hogy az említett személyek
egyidejűleg szereztek főnemesi címet és új vezetéknevet, vagyis – meglátásunk szerint
– nevük megváltoztatásával is jelezni kívánták, hogy ők egy új főnemesi nemzetség alapítói. Esetükben tehát a vezetéknevet tekintjük meghatározónak a leszármazással szemben. Ugyanakkor a vezetéknév megváltoztatása nem feltétlenül kötődik rangemelésekhez.
Erre a Deutsch, majd Hatvany-Deutsch, végül Hatvany nevet viselő személyeket tudnánk
példa gyanánt említeni. A Hatvany név viselésére azonban a nemzetség egyes tagjai különböző időpontokban kaptak uralkodói engedélyt (1911, 1917, 1918),4 így ha ebben az esetben is a vezetéknevet tekintenénk a nemzetséghez való tartozás fő kritériumának, akkor a
báró Hatvany-Deutsch nemzetséggel párhuzamosan létrehoznánk egy külön báró Hatvany
nemzetséget is. Ha tehát a vezetéknév megváltoztatása nem jár együtt rangemeléssel, akkor a magunk részéről a leszármazás elvét részesítjük előnyben.
Amint fentebb említettük, egyesek úgy viselték egy adott nemzetség alapítójának nevét, hogy fiágon nem voltak leszármazottai annak. Dessewffy Tamás például, miután
Szirmay István adoptálta, utódaival együtt az örökbefogadó nevét használta.5 Ugyanígy viselték az Odescalchi nevet Erba Boldizsár fiági leszármazottai,6 ahogy Majthényi
László is hasonló igénnyel fogadta örökösévé Paczolay Antalt.7 De itt említhetjük meg
3 Magyar nemzetségi zsebkönyv. I. rész. Főrangú családok. Szerk. Fejérpataky László. Budapest, 1888.
(A továbbiakban: Fejérpataky 1888.) 128., 342., 344.
4 MOL K 19 – Király Személye Körüli Minisztérium – Királyi könyvek – LXXII. 340., LXXIII. 366.,
421.
5 Szluha Márton: Felvidéki nemes családok. CD-ROM. Budapest, 2007. (A továbbiakban: Szluha 2007.)
24355.
6 Kempelen Béla: Magyar nemes családok. I–XI. kötet és pótlék. Budapest, 1911-1932. (A továbbiakban: Kempelen 1911–1932.) VIII. 40.
7 MOL K 19 – Király Személye Körüli Minisztérium – Királyi könyvek – LXVIII. 615–616. Nem sokáig örülhettek: az újdonsült Majthényi Antal két hónap múlva meghalt és az örökbe fogadó László
végül utód nélkül hunyt el. (Gudenus János József: A magyarországi főnemesség XX. századi genealógiája. I–V. kötet. Budapest, 1990–1999. (A továbbiakban: Gudenus 1990–1999.) II. 251–252.)
74
Tanulmányok
– bár némiképp más kontextusban – az 1740 után született Habsburgokat is, akik valójában Lotharingiai Ferenctől származtak.8 Az ilyen esetekben úgy érezzük, hogy a viselt név jobban kifejezi a nemzetségi hovatartozást, mint a leszármazás tényleges fonala.
További problémaként jelentkezhet, hogy hová soroljuk a névegyesítéssel keletkezett
vezetéknevet viselő személyeket: vajon külön nemzetséget alkotnak, vagy csak egy ágát
valamely másik nemzetségnek? Magyar vonatkozású példákkal élve: a Zichy-Ferraris,
Pálffy-Daun, Batthyány-Strattmann elnevezés önálló nemzetségre utal, vagy a Zichy,
Pálffy és Batthyány nemzetség egy-egy ágával van dolgunk? Bonyolítja a helyzetet,
hogy például a Batthyány-Strattmann név csak az elsőszülöttnek számító fiúgyermekeket illette meg, a többiek a Batthyány nevet viselték.9 A kutatás egy későbbi szakaszában szeretnénk majd megvizsgálni, hogy a nagyobb genealógiai kézikönyvek, illetve az
érintett személyek kortársai, rokonai hová sorolták az összetett nevet viselő személyeket.10 Addig azonban célszerűnek látszik, ha nem külön nemzetségként, hanem egységesen egy-egy mellékágként tartjuk őket számon.
Megjegyzendő még, hogy gyakran a család vagy a família kifejezést halljuk a nemzetség helyett. Mi a család fogalma alatt a szülők és a még nem házas gyermekeik alkotta társadalmi csoportot értjük, ezért dolgozatunkban igyekszünk kerülni a nemzetség
szinonimájaként való használatát.
Főnemesség vagy arisztokrácia?
Annak ellenére, hogy a hétköznapi szóhasználatban a főnemesség és az arisztokrácia kifejezés gyakran egymás szinonimájaként szerepel, e két fogalom tartalmában eltéréseket vélünk felfedezni.
Főnemesnek az tekinthető, aki valamilyen főnemesi rangfokozattal rendelkezik. Magyarországon a hercegi, a grófi és a bárói cím jogosított fel valakit a főnemesként való
megkülönböztetésre, ezzel szemben például a német területeken – így Ausztriában is –
a bárókat nem számították a főnemesek közé.11 Mi természetesen a magyar gyakorlatot
követjük, tehát a főnemesek közé a bárókat, grófokat és hercegeket soroljuk, főnemességen pedig a belőlük álló társadalmi csoportot értjük.
A főnemességgel szemben az arisztokrácia – a szó eredeti jelentése szerint és a mi
olvasatunkban is – inkább az elittel rokonítható fogalom.
A születés presztízse szempontjából nézve – az egész vizsgált időszak alatt – valóban a főnemességet tekinthetjük a társadalom legjobbjainak, legkiválóbbjainak – tehát
arisztokratának. Kempelen Béla szerint azonban nem minden főnemes tagja a születé8Gonda Imre – Niederhauser Emil: A Habsburgok. Egy európai jelenség. Budapest, 1987. 332.
9 Fejérpataky 1888. 5., 30.
10 A Széchényi nemzetség igazgató tanácsának 1935. évről szóló jelentése például „nemzetségünk ez értékes tagjának elvesztése” felett kesergett Széchényi-Wolkenstein Ernő halálakor. (MOL P 623 302.
1936. 42.)
11 Kempelen Béla: A nemesség. Útmutató az összes nemességi ügyekben. Budapest, 1907. (A továbbiakban: Kempelen 1907.) 26., 32.
75
si arisztokráciának. Nem tartoznak bele ebbe a fogalomkörbe azok a főnemesek, akik
maguk szerezték főnemesi rangfokozatukat, hiszen nem születtek főnemesnek, és leszármazottaik is csak akkor tagjai a születési arisztokráciának, ha a rang adományozása után jöttek a világra.12 Tehát a születési arisztokrácia is valamivel szűkebb fogalom,
mint a főnemesség.
Vörös Károly megállapítása szerint a 18. században az „arisztokrácia, nagybirtok
és politikai-adminisztratív vezető réteg még … nagyjából azonos fogalmak; legalábbis
abban az értelemben, hogy – talán a főpapságot leszámítva – az e vezető rétegbe tartozás, illetve az ide való bejutás általában együtt járt valamely örökletes főrang viselésével”.13 A magyarországi nemesség 1686 és 1815 közötti társadalmi tagolódását vizsgáló,
Pálmány Béla által vezetett kutatócsoport munkáját összegző tanulmány részben megerősítette a fentieket, hozzátéve azonban, hogy a 18. század már a főnemesség lassú, de
folyamatos térvesztésének időszaka. A főpapok között változó arányban, de a 19. század elején már egyértelműen kisebbségben voltak a főnemesség tagjai. Szembetűnő a
köznemes főispánok és zászlósurak számának növekedése is. Vezető pozícióját egyedül
birtokállományában őrizte meg a főnemesség a 18. század során.14
A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára szerint az „arisztokrata” kifejezést először 1791-ben írták le nyomtatásban Magyarországon, s ekkor „főnemes” jelentéssel
bírt.15 Száz esztendővel később, a 19–20. század fordulóján azonban a megnevezés nem
a főnemesség sajátja többé: már használatban volt a hivatali arisztokrácia, a pénzarisztokrácia, a vagyoni arisztokrácia, a szellemi arisztokrácia stb. kifejezés is, melyek egyáltalán nem feltételezték a főnemesi rangfokozat birtoklását.16
A magunk részéről arisztokratának tekintjük a multipozicionális elit főnemesi születésű tagjait. (A nem főnemesi születésű elitre vonatkozóan anakronisztikusnak érezzük, s éppen ezért mellőzzük az arisztokrata titulus használatát.) Az arisztokrácia tehát
nyilvánvalóan egy jóval szűkebb kategória a főnemességnél. Annak eldöntése azonban,
hogy kik tartoznak ebbe a körbe, már jóval túlmutat jelen dolgozatunk keretein.
12 Kempelen 1907. 56–57.
13 Vörös Károly: A társadalmi fejlődés fő vonalai. In: Magyarország története 1686–1790. Főszerk. Ember Győző – Heckenast Gusztáv. Budapest, 1989. 683.
14 Pálmány Béla: A magyarországi nemesség társadalmi tagolódása, 1686–1815. In: Rendi társadalom –
polgári társadalom 9. Mágnások, birtokosok, címerlevelesek. Szerk. Ódor Imre – Pálmány Béla – Takács Péter. Debrecen, 1997. (A továbbiakban: Pálmány 1997.) 55., 63., 68–70.
15 A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára. Első kötet. Főszerk. Benkő Loránd Budapest, 1967. 176.
16 Kempelen 1907. 58–59. A szerző kísérletet tett ezen fogalmak tartalmának meghatározására, noha
elismerte, hogy nem adható a születési arisztokráciához hasonló egzakt meghatározás. A hivatali
arisztokráciához szerinte azok tartoznak, akik méltóságuk, hivataluk vagy tisztségük révén ősnemesi kvalifikáció híján is udvarképesnek számítanak. A vagyoni- vagy pénzarisztokráciához pedig azokat sorolja, akik vagyonuk kamataiból vagy egyéb jövedelmeikből hazájuk fővárosában kényelmesen,
de túlzott költekezés nélkül megélhetnek. A századforduló Magyarországán nagyjából 10.000 korona
volt ez az összeg, illetve ha tőkekamatnak értelmezzük, akkor 5%-os kamattal számolva 200.000 korona tőkét tételezett fel.
76
Tanulmányok
A magyarországi főnemesség
Kutatásunkban – hacsak másként nem jelezzük – Magyarország alatt a tágabb értelemben vett országterületet értjük, beleértve tehát az Erdélyi Nagyfejedelemség,
Horvát-Szlavónország, a Határőrvidék és Fiume területét is. A szűkebb értelemben vett
Magyarország kifejezést az Erdély nélküli országterületre vonatkoztatva használjuk.
Kempelen Béla szerint egy nemzetség „származása helyéül … az a hely jelölendő
meg, ahova történetének szálai visszafutnak”. Előfordulhat azonban, hogy ősi hazájával
később minden összeköttetése megszakad és egy egészen másik országban találkozunk
vele. Ez utóbbi hely az illető nemzetség megtelepedési helyének nevezendő.17 E definíció alapján a magyarországi főnemességen belül is megkülönböztethetünk hazai eredetű és megtelepedett (idegen eredetű) nemzetségeket.
Az 1879-es első állampolgársági törvény előtt a Magyarországon megtelepedni szándékozó idegenek országgyűlés általi honfiúsítással és ún. hallgatólagos módon szerezhettek magyar honosságot – utóbbihoz elegendő volt akár az országban való hosszabb
idejű tartózkodás is. A kétféle eljárás eredménye azonban nem volt egyenértékű: míg
az előbbi esetben az illető a magyar nemesi nemzet tagja lett, addig a hallgatólagos módon szerzett honfiúsághoz nem jártak nemesi előjogok.18 Ugyanakkor az ilyen módon
magyar honossághoz jutott személyeknek, illetve leszármazottaiknak is megvolt az elvi
lehetőségük arra, hogy majdan az uralkodó nemesi vagy főnemesi rangra emelje őket.
Származás szempontjából tehát – a fentiek alapján – három csoportot alkotott a magyarországi főnemesség:
1. Hazai eredetű nemzetségek, amelyek „történetének szálai” Magyarországra futnak
vissza.
2. Országgyűlés által honosított idegen eredetű nemzetségek. (A továbbiakban: honosított vagy indigenált nemzetségek.)
3. Hallgatólagos módon honosságot és később főnemesi címet szerzett idegen eredetű
nemzetségek. (A továbbiakban: betelepedett nemzetségek.)
A források oldaláról megközelítve a származás kérdését, az általunk felhasznált névlajstromokban két markáns csoportot különíthetünk el a magyarországi főnemességen
belül: egyrészt az országgyűlés által honosítottakat, másrészt pedig a tőlük megkülönböztetett, hazai eredetűek, nemzetiek, vagy bármely más néven – olykor összefogla-
17 Kempelen 1907. 16.
18 Kisteleki Károly: A magyar állampolgárság fejlődéstörténete a kezdetektől a rendszerváltozásig. In: 10
éves a doktori képzés az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán. A 2003. április 4-i konferencia anyaga. Szerk. Harmathy Attila. Budapest, 2003. (A továbbiakban: Kisteleki 2003.) 14–16.
77
ló megnevezés nélkül – szereplők csoportját.19 Az ilyen jellegű források alapján tehát
csak a honosítottak és a „többiek” között tudjuk meghúzni a választóvonalat, az utóbbi kategóriában pedig összemosódik az általunk alkalmazott klasszifikáció első és harmadik csoportja, vagyis hazai eredetű és külföldről betelepedett nemzetségek egyaránt
szerepelnek benne. Ezek csak mesterségesen, további kutatási eredmények bevonásával különíthetők el egymástól. Emellett a honosítottként feltüntetett nemzetségek csoportjáról elmondhatjuk, hogy forrásainkban ez a kategória szűkebb az idegen eredetűek
teljes körénél.
Konkrétan erre a problémára vonatkozóan még nem végeztünk adatgyűjtést, néhány
olyan nemzetséget azonban így is meg tudunk nevezni, amelyek egyértelműen külföldi eredetűek, de nem honosítottak, tagjaik azonban magyar főnemesi címet szereztek
és a forrásokban a hazai eredetű társaikkal egy csoportban szerepelnek. Példaként a tiroli eredetű Splény nemzetség tagjait és a lengyel származású Luzsénszkyeket tudnánk
megnevezni.20 Ezek tehát a saját terminológiánkkal élve betelepedett nemzetségek voltak. Megjegyzendő, hogy az utóbbiak nyílt eljárással – elvileg – nem is szerezhettek
volna honosságot, mivel I. Mátyás egyik törvénycikke megtiltotta a lengyeleknek és a
velenceieknek, hogy „lábukat a Szent Koronára tartozó földekre és uradalmakba betegyék és ezeket bitorolják”.21 E szabály alól a honosítások közel 300 éves történetében
mindössze 6 személynek adott felmentést az országgyűlés,22 míg végül – „változván az
idők viszonyai” – az 1827. évi XXII. törvénycikk hatályon kívül helyezte. A magyar honosság megszerzésének hallgatólagos módja tehát – úgy tűnik – lehetőséget kínált a törvényi szabályozás megkerülésére, kijátszására.
A kutatásunk során forrásként használt sematizmusok szemmel láthatóan nem nagyon tudtak mit kezdeni azzal a helyzettel, ha valaki – saját maga, vagy valamely felmenője által – indigenálva volt, s egyszersmind magyar főnemesi rangfokozattal is
rendelkezett: néhol a hazai eredetűek, máshol a honosítottak közé sorolták, de az is
előfordult, hogy mindkét kategóriában szerepelt. Az egységes adatkezelés érdekében
a továbbiakban honosítottnak (indigenáltnak) tekintjük azt a személyt, a tőle eredő
nemzetség tagjaival együtt, aki valamely országgyűlési törvénycikkben honosítottként
szerepel – függetlenül attól, hogy ő maga, vagy utódai közül valaki esetleg magyar főnemesi címet is szerzett. Aki tehát egyszer honosítva volt, az leszármazottaival együtt
a mi szemünkben mindörökké honosított eredetű marad. Ez azonban pusztán techni19 Fényes Elek: Magyarország statistikája. Pest, 1842. (A továbbiakban: Fényes 1842.) 119–120.; Az 1848
évi julius 2-ára egybehívott nemzeti gyűlés képviselőinek ’s a’ felső ház tagjainak név- ’s lak könyve.
Pest, 1848. (A továbbiakban: Névkönyv 1848.) 3–17.; Naptár 1847-dik közévre, a’ róm. catholika egyház használatára, új és ó időszámítás szerint. Buda, é. n. 416–421.; Az 1848–1849. évi első népképviseleti országgyűlés történeti almanachja. Szerk. Pálmány Béla. Budapest, 2002. (A továbbiakban:
Pálmány 2002.); 1886:VIII.tc.
20 Fejérpataky 1888. 366., 425.
21 1486:XXXII.tc.
22 Laszky Albert (1575:XVIII.tc.), Tarnovszky Péter Pál és János Szaniszló (1655:CXIX.tc.), Mocsenigo
Alajos (1802:XXXIV.tc.), Czartoryski Ádám (1805:VI.tc.), Bukovszky Márton (1805:VII.tc.)
78
Tanulmányok
kai kérdés a részünkről. Az indigenáltként való megkülönböztetés ellenére – amit azért
a kortársak is megtettek, ha nem is túl következetesen – az illető és utódai ugyanolyan
magyar honosnak számítottak, ugyanolyan jogokkal és kötelességekkel rendelkeztek,
mint a hazai eredetű társaik.23
A szűkebb értelemben vett Magyarországon 1840-ben, Erdélyben pedig 1847-ben iktatták törvénybe az utolsó honosítottakat.24 Ettől kezdve bármi is volt a magyar honosság elnyerésének aktuális feltétele, az általános szabály szerint a „honosított külföldi
a honosítás által magyar nemességet nem nyer”.25 Továbbra is nyitva állt azonban annak a lehetősége, hogy a magyar állampolgárságot megszerző személy vagy utódai az
uralkodói kegy által nemességre emelkedjenek. Ebben a tekintetben tehát a honosság
hallgatólagos módon történő megszerzéséhez hasonló gyakorlat érvényesült a polgári
korszakban, mindössze az állampolgárság elnyerésének feltételei változtak az idők során. A szabadságharc leverése után 1853-tól Magyarországon is az Osztrák Polgári Törvénykönyv állampolgárságra vonatkozó szakaszai voltak érvényben, majd a kiegyezést
követően – ideiglenes megoldásként – a belügyminiszter állított ki honosítási levelet az
arra érdemesnek ítélt kérelmezőnek. Végül az 1879. évi L. törvénycikk rendezte hosszú
időre szólóan a magyar állampolgárság kérdését. 26
Bonyolítja a helyzetet, hogy nem csak az egyes személyek (nemzetségek) lehettek
idegenek vagy hazai eredetűek, hanem a nemesi címek is. Mivel magyar nemességet az
1630. évi XXX. törvénycikk értelmében csak magyar honos kaphatott, így a nemességszerző személy honpolgársága, és nem a származása a releváns. Mindez azonban nem
zárja ki annak a lehetőségét, hogy az illető utódai a későbbiekben – akár évszázadok
távlatában – külföldi állampolgárként viseljék a hajdani ősük által szerzett magyar nemesi címet. (Gondolhatunk itt például a trianoni békediktátum következtében külföldre szakadt magyar főnemességre.)
A magyar nemesi és főnemesi címek adományozása mind a rendi, mind a polgári
korszakban uralkodói felségjog volt,27 1848-tól kezdve az „illető felelős magyar minister
ellenjegyzése mellett”.28 Az önkényuralmi időszakban – a közismert okok miatt – nem
kerülhetett sor az áprilisi törvényekben előírt ellenjegyzési aktus gyakorlására, így az
1863-tól kezdődően ismét adományozott magyar főnemesi címek a kiegyezés után – immár miniszteri ellenjegyzéssel –megerősítésre szorultak.29 A Királyi Könyvekbe utolsó23 Kisteleki 2003. 15. A honosított nemzetségekkel dolgozatunk egy későbbi fejezete részletesen foglalkozik.
24 1840:LIV.tc. és erdélyi 1847:XXIX.tc.
25 1879:L.tc. 18. §
26 Az 1879-es törvény szerint leszármazás útján, törvényesítéssel, házassággal és honosítás által szerezhető meg a magyar állampolgárság. A haza irányában kifejtett „rendkívüli és kitűnő érdemek”
elismeréseként – a minisztertanács előterjesztésére – ünnepélyesebb módon, királyi oklevéllel is megtörténhetett a honosítás. Ennek feltételei enyhébbek voltak, mint amit a rendes eljárás során megkívántak a kérvényezőtől. (1879:L.tc. 2., 17. §)
27 Kempelen 1907. 46.
28 1848:III.tc. 8. §
29 MOL K 19 – Király Személye Körüli Minisztérium – Királyi Könyvek – LXVIII. 442., 443., 451.
79
ként Bogát István gyalogsági tábornok magyar főnemesi (bárói) címe került bejegyzésre
1918. október 17-i dátummal.30 A Horthy-korszakban a kormányzó nemességet nem adományozhatott.31
A külföldi eredetű főnemesi címet viselő magyarországi főnemesek derékhadát minden bizonnyal a honosítottak alkották. „Az indigenatus útján rendszerint ugyanabban a
nemesi rangfokozat[ban] részesült az indigena, amelyet külföldön viselt. Csak az egyszerű nemességre nézve áll fenn e tekintetben kivétel, mert számos olyan külföldi nyert
magyar indigenatust és általa magyar nemességet, kinek külföldön nemességük nem
volt; azok ellenben, kik már előzőleg is bárók vagy grófok voltak, indigenatusukban szokás szerint Magyarországon is ezt a nemesi rangfokozatot kapták.”32 A hazai eredetű,
de külföldi főnemesi címet viselők közül példa gyanánt az Esterházy, a Batthyány és a
Pálffy nemzetség hercegi ágának tagjait, valamint a birodalmi grófi címmel rendelkező Telekieket tudnánk megemlíteni.33
A magyar honosnak adományozott külföldi nemesi vagy főnemesi címek érvényét
az uralkodó Magyarországra is kiterjeszthette. Gerő József szerint amennyiben az adomány olyan külföldi uralkodótól származott, aki egyszersmind magyar király, illetve erdélyi nagyfejedelem is volt, akkor mindez külön eljárás nélkül, mintegy automatikusan
történt.34 A kiegyezés után kialakult gyakorlat azonban már ehhez is megkívánta a miniszteri ellenjegyzést. A Királyi Könyvekben alkalmazott formula nagyjából úgy hangzott, hogy „Személyem körüli magyar ministerem előterjesztése folytán báró (gróf) X.
Y.-nak adományozott [osztrák] bárói (grófi) méltóság hatályát magyar koronám országaira is kiterjesztem”. Ez gyakran kiegészült azzal, hogy „illetőleg neki és törvényes
utódainak a magyar bárói (grófi) méltóságot adományozom”.35 Ettől kezdve az adományos a magyarországi főnemesség teljes jogú tagjának volt tekintendő. Megjegyzendő,
hogy a szabadságharc leverése után az arra érdemesnek talált magyar honosok közül jó
néhányan osztrák főnemesi címet szereztek, ezek egy része azonban utóbb nem került
Magyarországon elismertetésre.36 Az ilyen, meg nem erősített idegen főnemesi címmel
rendelkezőket nem tekinthetjük a magyarországi főnemesség részének.
30
31
32
33
34
MOL K 19 – Király Személye Körüli Minisztérium – Királyi Könyvek – LXXIII. 421.
1920:I.tc. 13. §
Kempelen 1907. 54.
Fejérpataky 1888. 5–6., 12., 241.
Gerő József: A m. kir. belügyminiszter által igazolt nemesek 1867–1937. Budapest, 1938. (A továbbiakban: Gerő 1938.) 29.
35 Például MOL K 19 – Király Személye Körüli Minisztérium – Királyi Könyvek – LXVIII. 442., 443.,
445., 451., 484., 501., 614., 631.
36 Az önkényuralmi időszakban osztrák főnemesi címhez jutott magyarok teljes listáját nem ismerjük;
különböző források alapján pillanatnyilag 39 személyről van tudomásunk. Ez a szám tehát a későbbiekben még szaporodhat. Ezzel szemben a Királyi Könyvekből pontos képet kaphatunk arról, hogy a
kiegyezés után hány korábban szerzett főnemesi címet terjesztett ki az uralkodó Magyarországra. Az
adatfeldolgozás jelenlegi állása szerint az 1885-ig tartó időszakban 14 személy (35,8%) önkényuralmi
korszakból származó főnemesi címe került kiterjesztésre Magyarországra vonatkozóan.
80
Tanulmányok
Mindezek mellett az idegen eredetű főnemesi címek kiterjesztés nélkül is használhatóak voltak Magyarországon. Tulajdonosaik ősnemesi kvalifikáció szempontjából egy
megítélés alá estek a magyarországi nemességgel; címzésük ugyanaz volt, mint ami hazájukban megillette őket, vagy ami ennek Magyarországon megfelelt.37 Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy a korabeli felfogás szerint a „külföldi főnemesi vagy nemesi
címek, előnevek és címerek Magyarországon jogi tartalommal nem bírnak, közjogunk
keretén kívül esnek, ezért ezek a magyarországi használathoz való jogosultság elismerése és a magyar állampolgárság megszerzése esetében sem biztosítanak nálunk nemesi rendi állást, főnemesi vagy nemesi rangot, kiváltságot és előjogot”.38
A Magyarországra kiterjesztett külföldi főnemesi címmel rendelkező, illetve a kiterjesztés nélküli címet birtokló főnemesek között meglévő amúgy is finom választóvonal – érzésünk szerint – a főrendiház 1885. évi reformja során vált végleg jelképessé.
Ekkor a magyarországi főnemesség jó része – ha elviekben nem is, de gyakorlatilag –
elveszítette azt az utolsó előjogát, amely megkülönböztette a „kvázi magyarországi” főnemesek csoportjától, ugyanakkor az uralkodó élethossziglani kinevezése alapján már
ez utóbbiak is – amennyiben magyar állampolgárok voltak – bekerülhettek a törvényhozás második kamarájába.39 Mindemellett a kívülálló tömegek aligha érzékelték az egyes
főnemesi címek mögött megbúvó árnyalatnyi különbségeket.
A honosított nemzetségek problémaköre
Az alábbiakban az indigenált nemzetségeket szeretnénk vizsgálat alá vonni, melyhez
hagyományosan a honosítási törvénycikkek szolgáltatják a forrást.
A szakirodalom alapján két olyan szerzőről tudunk, aki saját összesítést készített
az országgyűlés által honosítottakról. A főrendiház 1885. évi reformjához kapcsolódóan a kortárs Szerencs János elnöki titkár állította össze a szűkebb értelemben vett Magyarországon 1550 és 1840 között honosítottak listáját, melyen 659 személy szerepel.40
Pálmány Béla pedig a magyarországi nemesség társadalmi tagolódását bemutató, már
idézett tanulmányában – térben és időben Szerencscsel megegyezően – 627 főben állapította meg az indigenáltak számát.41
Amint látható, a két szerző által közölt adatok jelentősen eltérnek egymástól, ezért
indokoltnak érezzük, hogy mi magunk is összeszámláljuk, illetve rögzítsük adatbázisunkban a törvénytárban szereplő honosított személyeket. Forrásként alapvetően a
37 Kempelen 1907. 59. Gerő József szerint az 1930-as években már csak megfelelő engedély birtokában
voltak használhatóak Magyarországon a kiterjesztés nélküli külföldi főnemesi címek. (Gerő 1938. 29.)
38 Gerő 1938. 28–29.
39 Vörös Károly: A főrendiház 1885. évi reformja. In: Rendi társadalom – polgári társadalom 1. Szerk.
Á. Varga László. Salgótarján, 1987. (A továbbiakban: Vörös 1987.)
40 Szerencs János: Magyarország és társországainak főrendei. Budapest, 1885. (A továbbiakban: Szerencs 1885.) 19–66.
41 Pálmány 1997. 60. Lábjegyzetében tévesen említi meg, hogy az 1830. évi diéta nem hozott honfiúsítási törvényeket, vö. 1830:XV.tc. és 1830:XVI.tc.
81
Corpus Juris Hungarici ún. millenniumi kiadásának magyar nyelvű szövegeit használtuk fel, a továbbiakban a külön forrásmegjelölés nélkül hivatkozott törvénycikkek ebben
keresendők. Néhány esetben véletlenül felfigyeltünk arra, hogy a magyar és a latin változat nem mindig egyezik meg egymással, így összehasonlítottuk a kétféle szövegben
szereplő személyeket és a genealógiai szakirodalom alapján megpróbáltunk tisztázni az
eltéréseket. Az is előfordul, hogy egy-egy törvénycikk preambulumában és főszövegében közöltek különböznek egymástól.42 Megjegyeznénk még, hogy a törvénytár digitális kiadása is tartalmaz néhány apró eltérést a nyomtatott változathoz képest.43
Saját kutatásunk során a szűkebb értelemben vett Magyarország törvénycikkeiben
154244 és 1840 között 656, az erdélyi honosítási törvényekben pedig 1748 és 1847 között
további 66 személyt találtunk. A felhasznált források közelebbi tanulmányozása után
úgy érezzük azonban, hogy e 722 tételből álló lista nem fedi a honosságot szerzők tényleges számát és revízióra szorul.
Az 1622. évi LXXIX. törvénycikk alapján becikkelyezett Sámbach Zdenkó az 1625.
évi LXV. törvénycikk szerint bebizonyította, hogy az „illír nemzetből” származik, tehát nem idegen eredetű, ezért „a karok és rendek elhatározták, hogy ezt családjának díszére külön czikkelyekben is kijelentsék és hogy ezt a Sámbach grófot ne úgy tekintsék
mint idegen nemzethez tartozó személyt, a kit újonnan tettek magyar országlakóvá, hanem úgy vegyék, mint a Szent Korona tagját és hazafit, a kit az ország jogai megilletnek”. Sámbach Zdenkót tehát tévedésből cikkelyezték be és egyértelműen nem tartozik
a honfiúsítottak közé. De mit kezdjünk azokkal akikről kiderült, hogy valamely felmenőjüket korábban már honosították?
Az 1687. évi XXVII. törvénycikkel befogadott Liechtenstein János Ádám, Miksa,
Antal Fülöp és Hartmann „a Liechtenstein herczegének több mint egy évszázad előtt
magyar honfivá történt befogadásáról, s az 1687:27. tc. értelmezéséről” címet viselő 1715. évi CXXIX. törvénycikk szerint igazolták, hogy egyik ősüket, Liechtenstein
Gundaker herceget már 1602-ben honfiúsították, neve azonban tévedésből kimaradt a
42 A problémát tipikusan egy-egy vessző megléte vagy hiánya okozza. Például az 1609:LXXVII.tc. latin
nyelvű preambulumában „Weichardus, Adamus et Joannes Sigismundus ab Herberstein” szerepel, tehát három személy, a latin nyelvű főszövegben „Weichardi Adami, item Joannis Sigismundi”, vagyis
már csak kettő, míg a magyar szöveg ezzel megegyezően Weichard Ádámról és János-Zsigmondról
szól. Két vagy három honosítottal van tehát dolgunk? A bizonytalanságot csak erősíti, hogy míg János-Zsigmond nevében kötőjel mutatja, hogy itt egy kettős keresztnevű személyről van szó, addig a
Weichard és Ádám nevek között nem szerepel ilyen.
43 Corpus Juris Hungarici. CD-ROM. Szerk. Pomogyi László. Budapest, 2000. Az 1687:XXIX.tc. nyomtatott változatában „Crejnicz Ker. János”, a digitálisban „Grejnicz Ker. János”, az 1715:CXXXV.tc.
esetén „Tollheimb József Domonkos”, ill. „Toliheimb József Domonkos”. Ez utóbbi esetben más változat szerepel a törvénycikk preambulumában és főszövegében. Ezek az eltérések minden bizonnyal
a digitalizálás során, a szövegfelismerő szoftver hibájából keletkeztek, ezért a nyomtatott kiadást tekinthetjük irányadónak.
44 A szakirodalom az 1542. évi (pozsonyi) L. törvénycikket tartja az első, törvénytárban is rögzített honosításnak. (Ekmayer Ágost: A honfiúság (indigenatus) Magyarországon. Jogtudományi Közlöny,
1867. 38.; Béli Gábor: Magyar jogtörténet. A tradicionális jog. Budapest–Pécs, 2000. (A továbbiakban: Béli 2000.) 37.; Kisteleki 2003. 14.)
82
Tanulmányok
törvénytárból. Ennek orvoslására a rendek Gundaker herceget olybá vették, „mintha
abba be lett volna iktatva”, s a fentebb említett leszármazottait „igaz és az előbbi oknál
fogva régi s kétségtelen magyar honfiaknak” ismerték el.
Az 1765. évi XLV. törvénycikkben Daun Lipótot elismerték az 1687. évi XXVIII.
törvénycikk által honosított néhai Daun Vilmos Antal leszármazottjának, ezért „összes
leszármazóival együtt valóságos, régi, kétségtelen magyar honfinak” nyilvánították.
Bár a listánkon szereplő 722 személy közül 288 esetében a törvénycikkek egyáltalán
nem tesznek említést arról, hogy a honosítás hatálya az utódokra is kiterjedne, ennek
ellenére úgy tűnik, hogy a megszerzett indigenátus a leszármazottakra is vonatkozik.
Ezt a feltételezést erősíti az a tény, hogy e 288 személyből harminckettőre név szerint és
hangsúlyozottan leszármazóikkal együtt hivatkoznak az új főrendiházban elvi tagsági
joggal rendelkező nemzetségeket felsoroló 1886. évi VIII. törvénycikkben. (A többiek
utódai minden bizonnyal már kihaltak ekkorra, vagy nem voltak jogosultak a megjelenésre.) Emellett – mint a magyarországi főnemesség fogalmánál már említettük – az
országgyűlés által honosítottak a magyar nemesi nemzet tagjai lettek, a nemesség pedig az atya minden törvényes gyermekére ipso jure átszállt.45
Ehhez a problémakörhöz kapcsolódik az a jelenség is, hogy 22 személyt konkrétan
megnevezett gyermekeivel (gyermekével) együtt honosítottak, a többi 700 indigenáltnál
viszont nem neveztek meg utódot, noha közülük 120 személynek – a már idézett 1886.
évi VIII. törvénycikk tanúsága szerint – bizonyosan voltak leszármazottai. Persze az
egyáltalán nem biztos, hogy az illető becikkelyezésének idején már megszülettek, ellenben igen valószínűtlennek tűnik, hogy a 700 személy közül egyetlenegynek se lettek volna az adott időpontban élő gyermekei. A konkrétan megnevezett leszármazók
feltüntetése tehát elég esetlegesnek tűnik és torzító hatást gyakorol az indigenáltak számának megállapításánál.
A fentiek alapján tehát kijelenthetjük, hogy akár utalnak valamilyen formában a törvénycikkek a honosítottak utódaira, akár nem, a gyakorlat alapján az indigenátus hatálya
rájuk is kiterjedt – természetesen csak a törvényes és fiági leszármazottakat értve alattuk. Ezt figyelembe véve a továbbiakban különbséget teszünk az indigenátust megszerző személy és annak leszármazottai között. Jelen esetben minket az előbbi kategóriába
tartozók érdekelnek, az esetlegesen előforduló honosított felmenőkkel rendelkezőket a
végső lista kialakításakor nem vesszük figyelembe.
Az 1687. évi XXVI. törvénycikk óta a honosítottaknak „az ország közszükségleteire” 1000 arany honfiúsítási díjat kellett fizetniük. Ezt az 1741. évi XLI. törvénycikk
2000 aranyra emelte, ugyanakkor az 1741. évi XVII. törvénycikk alapján az „az egyházi javadalmakat az országban jelenleg bíró külföldieknek” továbbra is az 1687. évi törvényben megállapított díjat kellett fizetniük – már amennyiben nagyobb javadalommal
rendelkező püspökök, prépostok és apátok voltak, a kisebb javadalmúak honosítási díját ugyanis leszállították 200 aranyra. Az 1827. évi XXXVII. törvénycikk szerint a taksa mindenkor aranypénzben volt lefizetendő.
45 Kempelen 1907. 37.; Béli 2000. 38.
83
Úgy tűnik, már a kezdetektől előfordult, hogy egyesek nem fizették be a rájuk kiszabott honosítási díjat. Erre enged következtetni a taksa bevezetése után alig harminc évvel született 1715. évi XXIII. törvénycikk azon kitétele, mely szerint az ilyenek „míg
a felhívott törvénynek eleget nem tesznek, se a honosság előjogát ne élvezzék, se fekvőjószágok birtokosai ne lehessenek”. Az 1791. évi LXIX. törvénycikk a honosítottak
névsorából való kitörléssel is megfenyegeti a nem fizetőket, az 1827. évi XXXVII. törvénycikk pedig egész konkrétan kimondja, hogy „nemcsak a jelen országgyűlés alatt
bevett honfiak, hanem azok is, a kik már előbb becikkelyeztettek, a törvényes díjat azonban még le nem fizették, a teljesítésre oly módon köteleztessenek, hogy ha ezen rájok eső
törvényes kötelezettséget a jelen országgyűlés berekesztésétől számítandó legfölebb két
év alatt tökéletesen nem teljesítenék, azonnal a honfiúsítottak lajstromából kitörülteknek tekintessenek és a közvetlenül rá következő országgyűlésen törvénycikkellyel kitörülteknek nyilváníttassanak”. Az 1830. évi XVII. törvénycikk szerint a jövőben csakis
a díj lefizetése után lehet valakit becikkelyezni.
Szintén ez utóbbi törvénycikk – csaknem 150 évvel a taksa bevezetése után és egyedüliként a honosítások történetében – kimondja, hogy Attems Ignác, József, Ferenc
és Tádé (1827:XLIII.tc.), Folliot Lajos, Pley András, Piret Lajos, Bretfeld Emánuel
(1827:XLIV.tc.), Vasseiges Károly és József (1827:XLV.tc.), Auersperg Miklós és Eger
Frigyes (1802:XXXIV.tc.) a díj le nem fizetése miatt „a fölvétel és becikkelyezés hatályának megsemmisítésével a honfiak lajstromából kitöröltetnek”. Ennek alapján tehát
elvileg 12 személlyel csökkent a honosítottak száma, azonban Pley Andrásnak, Folliot
Lajosnak és Piret Lajosnak utóbb elengedték a tartozását és ismét törvénybe iktatták
őket.46 Arra sajnos nem tudunk választ adni, hogy vajon az 1802-ben honosított Hiller
Jánost és az 1827-ben indigenált Rosen Andrást, akik az 1836. évi XLVI. törvénycikk
tanúsága szerint szintén nem fizették le idejében a rájuk kirótt taksát, vajon miért nem
törölték a honfiak lajstromából 1830-ban? Mindenesetre az utóbbinak a jelzett 1836-os
törvénycikkel, az előbbi név szerint felsorolt fiainak pedig szintén ekkor, illetve egyik
(1836-ban valószínűleg már halott fiától származó) unokájának az 1840. évi L. törvénycikkel elengedték a fennálló tartozást, kétségtelen honosított magyar nemesnek jelentve ki őket.
Erdély különállásából következően az ottani honosításnak helyi szabályai voltak. Bár
ezek nem sokban különböztek a szűkebb értelemben vett Magyarországon érvényes szabályozástól, „az eljárások következményeként létrejött indigenátus két nemességet, ill.
honfiúságot eredményezett: erdélyit és magyarországit. Ezek alanyai a két ország szuverén uralkodóinak alattvalói lettek, … az „országtagságok” nem voltak a két állam
által kölcsönösen elismerve”.47 Ezt látszik alátámasztani, hogy a XVIII. század közepén többen is szükségesnek érezték, hogy Magyarországon is és Erdélyben is becikkelyeztessék magukat: Koch Ignác és Toussaint Ferenc József 1751-ben Magyarországon
és 1752-ben Erdélyben, Wöber Ágoston Tamás 1752-ben, Khevenhüller József János
46 1836:XLVI.tc. és 1840:L.tc.
47 Kisteleki 2003. 16.
84
Tanulmányok
1755-ben Erdélyben, és mindketten 1765-ben Magyarországon.48 Kisteleki Károly szerint a helyzet rendezése az erdélyi 1791. évi XVI. törvénycikkel történt meg, amikor is
kimondták, hogy mivel Magyarország és Erdély egy és ugyanazon király hatalmának
van alávetve, s a nemesség ugyanazon törvényekkel él, ezért a nemesek és honfiak állapotára és szabadságára nézve viszonosság „lép életbe” a két állam között.49 Jobban
megnézve azonban a törvénycikk szövegét, ebben az szerepel, hogy „továbbra is a viszonossági tekintet marad irányadó” – azaz már korábban rendeződött a kérdés. Mivel Wöber Ágoston Tamást és Khevenhüller József János erdélyi indigenákat 1765-ben
még becikkelyezték Magyarországon, ezért a szabályozásnak – nyilvánvalóan nem törvényi szinten – valamikor 1765 után és 1791 előtt kellett megtörténnie. Számunkra azonban most elsősorban az az érdekes, hogy négyen kétszer szerepelnek a törvénytárban.
A fentieket összegezve úgy érezzük, hogy a honosítási törvénycikkekben szereplő
személyek puszta összeszámlálásával egy torzított listát kapnánk. A jelzett problémákat
figyelembe véve megállapíthatjuk, hogy az 1542 és 1847 közötti időszakban, Magyarország egészét tekintve összesen 657 különböző személy szerzett maga és esetleges utódai
számára honosságot – 65 személyt tehát a fentebb részletezett indokok alapján eltávolítottunk az eredeti listából.
Szerencs János és Pálmány Béla már idézett kutatásai, illetve a fentiekben mi magunk is csak a Corpus Jurisban lévő indigenáltakra fókuszáltunk. Ugyanakkor talán
nem volna haszontalan az sem, ha egybevetnénk a kapott listát a Királyi Könyvekben
honosítottként szereplőkkel. Ehhez kiindulópontként a Királyi Könyvek regesztáit dolgoztuk fel. Illéssy János és Pettkó Béla a király személye körüli minisztérium használatára és tájékoztatására készítette el a kiegyezést követően Bécsből a budapesti Országos
Levéltárba szállított Királyi Könyvek mutatóját és az egyes bejegyzések rövid tartalmi
kivonatát.50 Újabban pedig az Arcanum Adatbázis Kiadó digitális másolat formájában
megjelentette a Királyi Könyvek teljes anyagát, melyhez szöveges adatbázis formájában az előzőnél jóval bővebb regeszták is készültek.51 Ez a kiadás azonban „csupán” a
szűkebb értelemben vett Magyarországra vonatkozó anyagot tartalmazza, az Erdélyi
Udvari Kancellárián vezetett Királyi Könyvekben szereplő honosítottak csak az Illéssy–
Pettkó-féle kiadásban tanulmányozhatók.
A fentieket előrebocsátva rögzítettük adatbázisunkban a Királyi Könyvekben szereplő honosításokat. A Corpus Juris és a Királyi Könyvek egybevethetősége érdekében az
adatrögzítés során figyelembe vettük a törvénytárban szereplő indigenáltakkal kapcsolatban már felmerült és a fentiekben részletezett torzító körülményeket. Tisztított listánk
így összesen 548 különböző, 1535 és 1848 között honosított személyt tartalmaz. Ugyan
a Királyi Könyvek és a Corpus Juris által átfogott időintervallum nem egyezik meg tel48 1751:XLI.tc., 1752:IV.tc. (erdélyi), 1755:I.tc. (erdélyi), 1765:XLIV.tc., 1765:XLVII.tc.
49 Kisteleki 2003. 16.
50 Illéssy János – Pettkó Béla: A Királyi Könyvek. Jegyzéke a bennük foglalt nemesség … adományozásoknak 1527-1867. Budapest, 1895. (A továbbiakban: Illéssy – Pettkó 1895.)
51 Libri Regii. Királyi Könyvek 1527-1918. DVD-ROM. Budapest, 2006.
85
jesen egymással, a két forrás közötti jelentős, 109 fős különbség minden bizonnyal nem
ezzel magyarázható – már csak azért sem, mert történetesen a tágabb időszakot átfogó
Királyi Könyvek tartalmazzák a kevesebb honosított személyt.
A két listát összevetve 237 olyan személyt találtunk, akinek indigenátusa mind a
Corpus Jurisban, mind pedig a Királyi Könyvekben szerepel. Közülük négyen – róluk
fentebb már megemlékeztünk – Erdélyben és a szűkebb Magyarországon is honosságot szereztek, összesen tehát 241 honosítási eseményt kell vizsgálnunk. Ezek közül 58
(24,1%) ugyanabban az évben került be mindkét forrásba, 79 (32,8%) korábbi dátummal
szerepel a törvénytárban, 104 (43,2%) pedig a Királyi Könyvekben bukkan fel először.
Míg a korábbi dátummal a Corpus Jurisban szereplő honosítási esetek átlagosan 3,53 év
múlva kerültek be a Királyi Könyvekbe, addig fordított esetben ez az időtartam 7,95 év
volt. Ennek a különbségnek az lehet az oka, hogy a Királyi Könyvek alapján honosítottak becikkelyezéséhez értelemszerűen országgyűlésre volt szükség, amely viszonylag
ritkán ülésezett, sőt nemegyszer (több) évtizednyi idő telt el két dekrétum kiadása között. Némileg csökken a differencia a két áltag között, ha a 104 regisztrált esetből csak
azt a 86 honosítást (82,7%) vesszük figyelembe, amelynek alanya már az első lehetséges alkalommal becikkelyeztette magát. Ekkor átlagosan 5,98 évnyi különbség mutatható ki a két forrásban szereplő dátum között (az értékek 1 és 20 év között szóródnak).
Ugyanakkor a maradék 18 honosítási esemény (17,3%) csak átlag 17,33 évvel a Királyi
Könyvekben való felbukkanása után került be a törvénytárba (9 és 41 év között szóródó értékek mellett).
A mindkét forrásban egyaránt előforduló 237 személy a Corpus Juris 657
indigenáltjának a 36,1%-át, a Királyi Könyvekben kimutatott 548 honosítottnak pedig
a 43,2%-át teszi ki. Ez egyben azt is jelenti, hogy 420 fő (63,9%) csak az előbbi, 311
(56,8%) pedig csak az utóbbi forrásban szerepel.
Az, hogy a Corpus Jurisban szereplő személyek – akár benne vannak a Királyi
Könyvekben, akár nincsenek – honosítottnak tekintendők, a szakirodalom alapján vitán felül áll.52 De mi a helyzet azokkal, akik csak a Királyi Könyvekben szerepelnek?
Vajon feltétlenül szükséges az országgyűlés általi becikkelyezés az indigenátus érvényességéhez?
A honosítási eljárást – a szűkebb értelemben vett Magyarországon – először és hos�szú időre szólóan az 1550. évi LXXVII. törvénycikk szabályozta. Eszerint a külföldiek
honosítása alapvetően az uralkodó felségjogai közé tartozik, amelyet az „ország főpap
és báró urai közül vett tanácsosai tanácsából” gyakorol, ha azonban „az országgyűlés
ideje alatt akar valamely külföldit honfiúsítani, ezt az ország hű rendeinek és karainak
tudtával és közreműködésével fogja tenni”. A törvénycikk eskü letételét írja elő a frissen
honosítottak számára. 1687-től kezdve – mint fentebb már említettük – a honfiúsításért
meghatározott díjat kellett fizetni, az 1791. évi LXIX. törvénycikk pedig a becikkelyezést is a honosítás feltételévé tette s kimondta, hogy „a kik beczikkelyezve nincsenek,
vagy ha be is vannak czikkelyezve, de a díjat vagy az esküt még le nem tették, a követ52Szerencs 1885.; Pálmány 1997. 59-60; Kisteleki 2003. 14–16.
86
Tanulmányok
kező országgyűlésig a törvények rendelete szerint köteleztessenek mind a díjat letenni,
mind aztán beczikkelyeztetésökről gondoskodni, különben a honfiak névsorából kihagyatván”. Ez a szabályozás tehát visszamenőlegesen is kötelességévé tette a becikkelyeztetést azoknak, akik azt eddig elmulasztották volna.53 Bár Szijártó István szerint a
törvények végrehajtása a 18. században még „távolról sem volt automatikus”,54 ez esetben úgy tűnik, hogy – legalábbis az általunk vizsgált időszakban – a gyakorlatban is
sikerült érvényt szerezni az előírtaknak: a főrendiház 1885-ös reformja során elvi jogosultságot szerzett nemzetségek között – saját kutatásunk szerint – egyetlen olyan sincsen, amelynek őse pusztán a Királyi Könyvekben szereplő honosított.55
A szűkebb Magyarország Királyi Könyveiben szereplő 490 honosított 44,2%-a (217 fő)
található meg valamely honosítási törvénycikkben is. Ez az arány azonban az idők folyamán
jelentősen ingadozott. A Királyi Könyvekbe 1659-ig beiktatott indigenáltak 65,6%-a előbb
vagy utóbb bekerült a törvénytárba is, majd az 1688-as 62,7% után a becikkelyezettek aránya a
18. század közepére 31-33%-ra süllyedt, illetve ezen az értéken stagnált az 1730-as évek
közepe és az 1770-es évek vége között. Az 1780-as évek közepétől kezdve honosítottak közül viszont már egyértelműen többen cikkelyeztették be magukat, mint ahányan
csak a Királyi Könyvekben szerepelnek; ennek következtében a becikkelyezettek aránya
1780 és 1845 között 34,2%-ról 44,2%-ra emelkedett (a két időpont közötti 167 honosításból 108, azaz 64,7% becikkelyezésre került). A magyar országgyűlés utoljára 1840-ben
döntött honosítottak befogadásáról, az ekkor becikkelyezettek tehát már csak utólagosan kerülhettek be a Királyi Könyvekbe.
A teljességhez tartozik, hogy a Királyi Könyvekben szereplők közül kilenc személy
apja valamely becikkelyezettnek (becikkelyezetteknek), de maga nem található meg a
Corpus Jurisban. További négyen pedig beiktatásra kerültek a törvénytárba, a Királyi
Könyvekben azonban gyermekeik szerepelnek.
Erdélyre vonatkozóan a honosítás szabályait az Approbatae Constitutiones III. részének XLI. címe tartalmazza. Ez kimondja, hogy ha valamely „uri, nemes és vitézlő
emberek ez hazában meg akarnak telepedni és jószágot s egyéb örökséget birni, vagy
tiszteket viselni, … mindjárt a közelebb következendő országgyűlésen a fejedelmeknél
és ország statusinál illendő submissióval igyekezzék impetrálni, hogy a hazának fiai és
statusi közé magokat incorporáltathassák”. A jelentkezőtől megkívánták, hogy az országgyűlés színe előtt esküt tegyen, illetve hogy „azon gyüléskori articulusoknak végébe be is irassanak”. Az erdélyi szabályozás szerint tehát a honosítást az országgyűléstől
kellett kérni. Ez az elv, illetve ennek érvényesülése annyiban ragadható meg az általunk
felhasznált forrásokban, hogy az a 24 személy, akinek indigenátusa az erdélyi törvénycikkek között és az erdélyi Királyi Könyvekben egyaránt megtalálható, kivétel nélkül
53 Megjegyzendő, hogy mindezt az 1715. évi XXIII. törvénycikkre hivatkozva rendelte el, ebben azonban nem történik említés a becikkelyezés szükségességéről.
54 Szijártó M. István: A diéta. A magyar rendek és az országgyűlés 1708–1792. Budapest, 2005. 31.
55 1886:VIII.tc. Chamaré János neve tévedésből került be a törvénycikkbe és később – mint jogosulatlan
– törölve is lett. (Szerencs János: A főrendiház évkönyve. III. évfolyam. Budapest, 1907. (A továbbiakban: Szerencs 1907.) 610–611.)
87
előbbi, vagy legalábbis azonos dátummal szerepel a törvénytárban – azaz utólag, már
az országgyűlési végzés birtokában iktatták be őket a Királyi Könyvekbe.
A fentieket összegezve úgy tűnik, hogy az országgyűlés általi becikkelyezést mind a
szűkebb értelemben vett Magyarországon, mind pedig Erdélyben a honosítás érvényességének feltételeként kezelhetjük. A továbbiakban tehát csak azt a 657 személyt, illetve az általuk képviselt 482 nemzetséget tekintjük honosítottnak és az ezzel járó jogok
birtokosának, akik be is lettek cikkelyezve. Azok helyzete, akik csak a Királyi Könyvekben szerepelnek, a hallgatólagos módon honosságot szerzőkhöz, illetve a „kvázi magyarországi” főnemesekhez hasonló.
Szerencs János és Pálmány Béla kutatásai alapján megállapíthatjuk, hogy a honosítottak között kétségkívül nemcsak főnemesek voltak.56 Saját adatgyűjtésünk szerint a
657 indigena közt 27 herceg, 210 gróf, 176 báró, 7 lovag, 7 köznemes és 1 (eredetileg)
nem nemes személy található – konkrétan vagy utalások alapján ennyit tudunk megállapítani a forrásként használt törvénycikkekből. A maradék 229 becikkelyezett személy
(34,8%) rangja tehát ismeretlen. Az iménti felsorolást nézve valószínűsíthetjük, hogy a
rang nélkül szereplők többsége a köznemesek, illetve a honosítás által köznemessé váltak közé tartozik. Ez a megállapítás azonban legfeljebb egy durva becslés alapja lehet
és semmiképpen sem alkalmas arra, hogy pontosan behatároljuk a honosított főnemesi
nemzetségek körét; ehhez további források bevonása szükséges.
Megjegyzendő, hogy ha történetesen ismerjük is egy adott személy rangját a honosítás idején, ebből nem következik az, hogy az általunk vizsgált 1848 és 1945 közötti időszakban is ezzel a rangfokozattal rendelkezett.
A hagyományosan felhasznált források és forrásértékük
Ha valaki érzékeltetni szeretné a magyarországi főnemesség nemzetségeinek 1848
körüli számát, az általában két forrás valamelyikét idézi. Fényes Elek a Magyarország
statistikája című munkájában 1840-re vonatkozóan felsorol 4 hercegi, 79 grófi és 84 bárói nemzetséget, valamint rajtuk kívül megemlít még 38 „honos és birtokos” nemzetséget az indigenák közül.57 Vörös Károly az ún. tíz kötetes Magyarország története V.
kötetében – az 1790 és 1848 közötti időszakot tárgyalva – a szűkebb értelemben vett
Magyarországon 3 hercegi, 80 grófi és 95 bárói, illetve csak Erdélyben birtokos további 11 grófi és 20 bárói nemzetségben határozza meg a magyarországi főnemesi nemzetségek számát; a honosítottakról viszont nem szól.58
A két adatsor azonos forrástípusból származik: a korabeli kalendáriumok mellékleteként rendszeresen megjelentetett sematizmusokból, amelyek – az egyházi és világi
méltóságviselők mellett – közzétették a főnemesi nemzetségek névsorát is. Mi is be56Szerencs 1885. 73–74.; Pálmány 1997. 49., 60.
57 Fényes 1842. 119–120.
58 Vörös Károly: A magyarországi társadalom (1790–1848). In: Magyarország története 1790–1848.
Főszerk. Mérei Gyula. Budapest, 1980. 491.
88
Tanulmányok
szereztünk egy ilyen sematizmust, amely a Naptár 1847-dik közévre, a’ róm. catholika
egyház használatára, új és ó időszámítás szerint címet viselő kiadvány mellékleteként
látott napvilágot. E lista összesen 579 tételt tartalmaz, ezen belül 401 honosított és 178
egyéb – hazai eredetű és betelepedett – nemzetséget különít el egymástól. Az indigenált
nemzetségek „ömlesztve” szerepelnek, rangjukat csak elvétve adja meg a sematizmus,
a többieket viszont rangjuk szerinti csoportosításban közli: felsorol 3 hercegi, 80 grófi,
valamint 95 bárói nemzetséget. Amint látható, ez az adatsor megegyezik a Vörös Károlynál közöltekkel. Kérdés azonban, hogy vajon mennyire pontos és mennyire megbízható forrás egy ilyen sematizmus? Vajon mennyire naprakészen követi a rangemeléseket
és az egyes nemzetségek kihalását?
A forrásértelmezéséheztudnikell,hogyatöbbkülönbözőrangúággalrendelkezőfőnemesi
nemzetségek többször is előfordulnak benne, tehát például a báróknál is és a grófoknál is fel
vannak sorolva. Bár Pálmány Béla interpretációja szerint ezek „a kor jogszokása szerint két
családnak [= nemzetségnek] számítottak”,59 mi azonban a nemzetség korábban vázolt
definíciója értelmében nem érezzük szükségét, hogy külön kezeljük őket. Ennek megfelelően némi átstrukturálásra van szükség az adatok között, melynek eredményeként
a következő értékeket kapjuk: 71 tisztán grófi rangú nemzetség, 89 tisztán bárói rangú
nemzetség, 3 hercegi és grófi ággal rendelkező nemzetség, 6 grófi és bárói ággal rendelkező nemzetség. Az átalakítás után tehát összesen 169 nemzetség szerepel a hazai eredetű és betelepedett nemzetségeket egyaránt tartalmazó, a forrásban összefoglaló névvel
nem illetett csoportban. Ezzel szemben a honosítottak rangját – mint említettük – csak elvétve közli a forrás, így velük kapcsolatban nem lehet ilyen átstrukturálást végrehajtani.
Miközben rögzítettük adatbázisunkban a sematizmusban szereplő nemzetségeket,
arra lettünk figyelmesek, hogy közülük kilencen a honosítottak és a „többiek” között
is szerepelnek.
HONOSÍTÁS
MAGYAR FŐNEMESI CÍM60
1. Berchtold
1751:XL.tc.
-
2. Bolza
1792:XXI.tc.
-
3. Dezasse
1802:XXXIV.tc.
1812
4. Dietrich
1827:XLV.tc.
1824
5. Frimont
1827:XLI.tc.
1833
6. Horeczky
1638:LXXIII.tc.
?
7. Stockhammer
1791:LXXIII.tc.
-
1827:XLII.tc.
1842
8. Stürmer
9. Wenckheim
1791:LXXIII.tc.
1. táblázat
1802
60
59 Pálmány 2002. 48.
60Illéssy – Pettkó 1895. 52., 69., 200., 237.
89
A táblázat alapján látható, hogy mind a kilenc nemzetség országgyűlés által honosított idegen eredetű, öten viszont valamilyen magyar főnemesi címet is szereztek. Ez
utóbbiak akár jogosan is szerepelhetnének mindkét kategóriában, ha a sematizmusban
nem lenne még további 30 indigenált és magyar főnemesi címet is szerzett nemzetség,
amely viszont kizárólag a honosítottak között van feltüntetve. A Horeczky nemzetség
főnemesi címének eredete bizonytalan, akár magyar is lehet, de vajon mi vezérelhette
a sematizmus készítőit a másik három nemzetség besorolásakor? Elképzelhetőnek tartjuk, hogy valamilyen más módon kötődtek szorosabban az országhoz. Pálmány Béla
például a Berchtold, a Bolza és a Stockhammer nemzetséget a magyarországi birtokkal
rendelkező honosítottak közé sorolja,61 ugyanakkor listájában már ránézésre is számos
olyan birtokos nemzetséget láthatunk, amely a sematizmusban pusztán az indigenáltak
között szerepel.
A forrást tovább vizsgálva kiderült az is, hogy a honosított nemzetségek közül szintén kilencen kétszer is szerepelnek a forrásban.
1.
2.
1. Daun
Thaun
2. Dernath
Vandernath
3. Eril
Cardona
4. Kolovrat
Kolovrat-Krakovszky
5. Mercy
Merzy
6. Salm
Salmis
7. Sintzendorff
Zinzendorf
8. Stubech
Königstein
9. Szász-Coburg
Szász-Coburg-Gotha
2. táblázat
A Kolovrat–Kolovrat-Krakovszky és a Szász-Coburg–Szász-Coburg-Gotha megnevezések névegyesítésről tanúskodnak, ezért – bár saját terminológiánk szerint egyazon
nemzetség különböző ágaiként kezeljük őket – a számunkra még ismeretlen, később
tisztázandó korabeli felfogás szerint külön nemzetségnek is számíthattak. A többi hét
eset magyarázata azonban valószínűleg abban rejlik, hogy a vezetéknevek írásmódja
korszakunkban még szemmel láthatóan nem állandósult, így a sematizmus készítői által felhasznált forrásokban ugyanaz a név többféle módon is előfordulhatott. Jellemző
példa erre a Daun–Thaun nemzetség elnevezése: az 1687. évi XXVIII. törvénycikk által indigenált Thaun Vilmos Antalra az 1765. évi XLV. törvénycikkben Daunn Vilmos
Antal néven hivatkozik egyik leszármazottja, s ezen a néven erősítteti meg saját honfiúságát. Tehát a nemzetség bekerülhetett egyszer Thaun néven a listába, majd a későbbi
61 Pálmány 1997. 92.
90
Tanulmányok
törvénycikk alapján Daun elnevezéssel is.62 De megemlíthetnénk a Stubech–Königstein
honosítottak esetét is, akik az 1659. évi CXXXIII. törvénycikkben egyből háromféle
módon fordulnak elő: mint Stubek, mint Königstein és mint Königsteini Stubek nevű
személyek. Az imént felsorolt kilenc nemzetségen kívül további néhány esetben (például Mayer–Majer, Wallis–Vallisch, Weiner–Wenier) nem sikerült bizonyítékot találnunk
arra, hogy a hasonló hangzású nevek mögött valóban ugyanazon nemzetség rejtőzik-e;
ezeket tehát továbbra is külön nemzetségként kezeljük.
A fentiekből mellesleg az is látható, hogy a Daun és a Stubek név írásmódjában a
törvénytár és a sematizmus eltér egymástól. Kutatásunk során az egyik legnehezebb
feladatnak éppen az bizonyult, hogy összeegyeztessük, megfeleltessük egymásnak a
különböző forrásokban szereplő, ránézésre gyakran nem is hasonló neveket; pedig ehhez ma már rendelkezésre áll – sokszor digitális, könnyen kereshető formában – a megfelelő szakirodalom.
Az eddigiek során tulajdonképpen csak az adatrögzítés során felmerült problémákat
vázoltuk. Nem tudjuk még, hogy szerepelnek-e a sematizmusban kihalt nemzetségek
is, illetve minden főnemesi nemzetség megtalálható-e benne. Az viszont már az eddigiek alapján is látható, hogy ez a forrás nem tekinthető megbízhatónak, olyannak, amely
alapján pusztán a listán szereplő nemzetségek összeszámolásával megállapítható lenne
a magyarországi főnemesi nemzetségek 1848 körüli száma. Próbáljuk tehát más oldalról megközelíteni a kérdést!
1885-ig az évszázados jog és szokás alapján – elvileg – minden nagykorú főnemes
személyre szólóan meghívást kapott az országgyűlések második kamarájába.63 Szerencsére az 1848–1849. évi országgyűléssel kapcsolatban két olyan forrással is rendelkezünk, amely tartalmazza a meghívott főrendek (és a képviselők) listáját, így magában
hordozza annak a lehetőségét, hogy megállapítsuk belőle a magyarországi főnemesség
nemzetségeinek aktuális számát. Az 1848 évi julius 2-ára egybehivott nemzeti gyűlés
képviselőinek ’s a’ felső ház tagjainak név- ’s lak könyve címet viselő kiadvány a korabeli politizáló közvéleményt volt hivatott tájékoztatni. A szakirodalom sokáig nem rendelkezett teljes és ellenőrzött névtárral az 1848–1849. évi országgyűlés tagjairól. Ezt a
hiányt pótolta Az 1848–1849. évi első népképviseleti országgyűlés történeti almanachja, amely Pálmány Béla szerkesztésében jelent meg 2002-ben. Mindkét forrásra igaz
azonban, hogy 1848-ban – és még hosszú évtizedekig – nem állt rendelkezésre a magyarországi főnemesi társadalom tagjainak naprakész listája; majd csak a főrendiház
szervezetének módosításáról szóló 1885. évi VII. törvénycikk rendeli el a tagságra elvileg jogosult főnemesi nemzetségek és azok nagykorú tagjainak összeírását, illetve
az 1886. évi VIII. törvénycikk a folyamatos nyilvántartásukat. De még így is két évtizednek kellett eltelnie, míg Szerencs János nyugalmazott főtitkár 1907-ben kijelenthette: „fáradságos és anyagi áldozatokkal járó nehéz munka után, leküzdve a közönyt,
62 A Corpus Juris Hungarici latin változatában is így szerepelnek!
63 Vörös 1987. 398.
91
sikerült a kitűzött czélt elérni”64 – vagyis a listát naprakésszé tenni. Nem lehetünk tehát biztosak benne, hogy 1848-ban mindenkit meghívtak, aki erre egyébként jogosult
lett volna, illetve nem hívtak-e meg olyanokat is, akiknek jogosultságával kapcsolatban
kétség merülhet fel.
A két forrás nagyjából azonos beosztásban közli a felsőházi tagok listáját: a felsorolás
a ház tisztségviselőivel kezdődik, majd az egyházi és világi méltóságviselők következnek. A születés jogán meghívott főnemesek között mindkettő különbséget tesz a „nemzetiek” és a honosítottak között, ugyanakkor egyik sem tájékoztat egyértelműen arról,
hogy pontosan mi is értendő a nemzeti főnemesség fogalma alatt. Az almanach által szinonimaként használt „született magyarországi főnemesek”, illetve „ősi magyar” nemzetségek kifejezés65 legalább olyan megfoghatatlan, mint az eredeti fogalom, de talán a
saját terminológiánk szerinti hazai eredetű nemzetségekkel rokonítható. Elképzelhető
azonban a nemzeti főnemesség fogalmának olyan értelmezése is, hogy a magyar és erdélyi főnemesi címmel rendelkezőket takarja. A születés jogán meghívottak után a sort
az erdélyi királyi hivatalosak (regalisták) listája zárja.
Vizsgálatunk során a Pálmány-féle almanachot tekintettük irányadónak. Ennek alapján rögzítettük adatbázisunkban – többek között – minden egyes személy nemzetségét,
a forrásban feltüntetett rangját, valamint „nemzeti” vagy honosított besorolását.
Az almanach – a 28 népképviselővé választott személlyel együtt – összesen 790 felsőházi tagot sorol fel. Mivel Ghillányi József báró (1806–1870) és Zichy Pál Albert gróf
(1808–1850) valamilyen oknál fogva kétszer szerepel az adattárban,66 ezért ténylegesen
788 fővel számolhatunk. Ezek közül azonban nem mindenki volt főnemes, hiszen a felsőház tisztségviselői, a meghívott egyházi és világi méltóságviselők, valamint az erdélyi
királyi hivatalosak között számos köznemes, sőt néhány nem nemes, illetve bizonytalan
nemességű személy is található. Természetesen minket most csak a főnemesek érdekelnek, s ők sem személy szerint, hanem az általuk képviselt nemzetségek. Szűrjük tehát
ki a főnemesi ranggal szerepeltetett személyeket a felsőházi tagok listájából, s nézzük
meg, hogy mely nemzetségekhez tartoznak! 67 Ennek eredményeként a forrásban összesen 653 főnemesi személyt találtunk, akik 210 nemzetséget képviseltek.
64
65
66
67
Szerencs 1907. IX.
Pálmány 2002. 9., 16.
Pálmány 2002. 1087. és 1127., illetve 1094. és 1124.
Itt szeretnénk felhívni a figyelmet az almanach néhány, általunk feltárt hibájára: 1068. oldal.
Radvánszky Antal (1807-1882) neve mellett tévesen szerepel a bárói cím, mivel csak később, 1875ben lett főnemes. (MOL K 19 – Király Személye Körüli Minisztérium – Királyi könyvek – LXVIII.
191–194.) Ennek tényét mellesleg maga az almanach is közli; 1848-ban a felsőház egyik jegyzője és
zólyomi főispán volt. (Pálmány 2002. 1045–1046.); 1070. oldal. Ocskay Antal báró (1795–1848) kassai püspök valójában nemzetségének köznemesi ágába tartozott. (Szluha Márton: Vármegyék nemes
családai. CD-ROM. Budapest, 2005. (A továbbiakban: Szluha 2005.) 18236.); 1083. oldal. Barkóczy
Mihály (1821–1895) hibásan van grófként feltüntetve, mert ő a Barkóczy nemzetség bárói ágába tartozott. (Gudenus 1990–1999. I. 109.); 1089. oldal. Bedegi és berencsi Nyáry Antal báró (1803–1877)
valójában a nyáregyházi Nyáry nemzetség tagja volt. Az előbbiek korszakunkban grófi címet viseltek, míg a nyáregyháziaknak maga Nyáry Antal szerezte meg a bárói címet 1836-ban. (Gudenus
Tanulmányok
E 210 nemzetség tagjait az almanach alapján 134 nemzeti és 52 indigena nemzetségbe tudtuk besorolni. 24 főnemesi nemzetség tagjai kizárólag a tisztség- és méltóságviselők, illetve az erdélyi királyi hivatalosak között szerepelnek, vagyis az almanach nem
sorolja őket egyik kategóriába sem, ellenben a Bolza és a Wenckheim nemzetség tagjai
mind a nemzeti főnemesek, mind pedig a honosítottak között előfordulnak.
NEMZETI
Bolza Antal (1808–1894)
HONOSÍTOTT
Bolza István (1817–1880)
Bolza József (1807–1887)
Bolza Péter (1824–1881)
Bolza József (1780–1862)
Wenckheim Antal (1813–1864)
Wenckheim József Antal (1780–1852)
Wenckheim Károly (1811–1891)
Wenckheim József (1809–1869)
Wenckheim Rudolf (1814–1889)
Wenckheim László (1814–1879)
Wenckheim Viktor (1815–1900)
3. táblázat68
A Bolza és a Wenckheim nemzetség – ahogy azt az 1847-es sematizmus kapcson
már láttuk – honosított eredetű volt. A Bolzák 1792-ben szereztek magyar indigenátust,
s hazai főnemesi rangemelésben nem részesültek.69 Bolza Antal nemzeti főnemesként
való szerepeltetése már csak azért is meglepő, mivel a honosítottként feltüntetett ifjabb
1990–1999. II. 389–390.); 1092. oldal. Szilassy József (1792–1854) tévesen van a főnemesek között –
bár rang nélkül – feltüntetve, mert a Szilassy nemzetség egyik tagja csak 1918-ban szerzett főnemesi,
bárói címet. (MOL K 19 – Király Személye Körüli Minisztérium – Királyi könyvek – LXXIII. 405.)
Az országgyűlésen erdélyi királyi hivatalosként volt jelen. (Névkönyv 1848. 17.); 1093. oldal. Vécsey
Ede (1810–1856) báró valójában a Vécsey nemzetség grófi ágába tartozott. (Fejérpataky 1888. 475.);
1104. oldal. Rudics József (1791–1879) hibásan van báróként feltüntetve. Osztrák bárói címét ugyanis
1856-ban kapta, amelyet Magyarországra 1874-ben terjesztettek ki. (Fejérpataky 1888. 470., MOL K
19 – Király Személye Körüli Minisztérium – Királyi könyvek – LXVIII. 445.) 1848-ban Bács-Bodrog
vármegye főispánjaként volt a felsőház tagja. (Pálmány 2002. 1104.); 1116. oldal. Az erdődi Pálffy Ferenc grófnak (1824–1888 után) titulált személy sem az erdődi Pálffy nemzetségbe nem tartozott, sem
gróf nem volt, de 1848-ban még csak nemes sem: armálisát 1883-ban szerezte a Szeged rekonstrukciójánál szerzett érdemeiért. (MOL K 19 – Király Személye Körüli Minisztérium – Királyi könyvek –
LXVIII. 615.) Kempelen Béla később zákányi előnévvel szerepelteti a magyar nemes családok között.
(Kempelen 1911–1932. VIII. 148., Pótlék 504.) Mindezek alapján a Rudics és a Radvánszky nemzetség – tekintve, hogy csak egy-egy személlyel képviseltette magát – kiesik a főnemesek közül, a nyáregyházi Nyáryak viszont bekerülnek oda.
68 Pálmány 2002. 1083., 1095., 1122–1123., 1135., 1140–1141.
69 Lásd 1. táblázat! Palatinus József: Békésvármegyei nemes családok története. Első rész. Mágnás családok. Budapest, 1909. (A továbbiakban: Palatinus 1909.) 116–117.
93
József, István és Péter testvére, illetve idősebb József fia volt. (Az indigenátust ez utóbbi apja, Péter szerezte.)70
Wenckheim Antal és Károly a magyar honosságot és magyar grófi címet is szerző
Wenckheim József (1733–1803) unokái voltak, tehát akár nemzetinek is tekinthetnénk
őket – hiszen nem a saját terminológiánkat akarjuk számon kérni az almanach készítőin. Az viszont már teljességgel érthetetlen számunkra, hogy miért nem hasonló státusban szerepelnek testvéreik, József és Rudolf, valamint nagybátyjuk, József Antal?
(László és Viktor a nemzetség egy másik, pusztán honosított, de magyar főnemesi címet nem szerzett ágából valók.)71
Talán nem minden tanulság nélkül való az sem, ha megvizsgáljuk a sematizmusban
már hasonló okból előtérbe került további nemzetségek besorolását az almanach alapján is (a Stürmer nemzetség ebben a forrásban nem képviselteti magát, a Horeczkyek
főnemesi címének eredete pedig – mint említettük – bizonytalan.).
NEMZETI
HONOSÍTOTT
Berchtold Zsigmond (1799–1869)
Berchtold Antal (1796–1875)
Dezasse Antal (1788–1853)
Dezasse Ferenc (1786–1872)
Diettrich József (1783–1870)
Frimont Albert (1817–1860)
Stockhammer Hermann (1795–1858)
4. táblázat72
Az 1. táblázatban közöltek szerint Berchtold Zsigmond és Antal, valamint
Stockhammer Hermann, illetve felmenőik sohasem szereztek magyar főnemesi címet,
valamennyien honosított idegenek voltak. De bővíthetnénk még a sort a hasonló helyzetben lévő Brudern Lajossal (?-?), Kollonich Miksával (1799–1874), Lo Presti Álmossal
(1823–1878) és Steinlein Lajossal (1819–1867) is.73 Sajnos az almanach egyáltalán nem
igazít el bennünket abban a tekintetben, hogy a szerkesztő milyen elvek alapján sorolt
valakit az egyik vagy a másik kategóriába.
A fent vázolt problémák fényében úgy döntöttünk, hogy – a későbbi felhasználás reményében nem feledve a már megállapított 210 nemzetséget – egy időre félretesszük az
almanachot, s a továbbiakban nem kész listákhoz folyamodunk, hanem magunk próbáljuk összeállítani a magyarországi főnemesi nemzetségek 1848 körüli lajstromát.
70
71
72
73
94
Fejérpataky 1888. 58–59.; Palatinus 1909. 116–117.
Fejérpataky 1888. 267–269., 450.
Pálmány 2002. 1083., 1087., 1108., 1111., 1120., 1126–1127.
Pálmány 2002. 1115., 1120., 1126., 1129.
Tanulmányok
A magyarországi főnemesség nemzetségeinek száma 1848-ban
Az országgyűlés által honosítottak mellett rögzítettük adatbázisunkban az összes
tudomásunkra jutott magyar és erdélyi főnemesi rangemelést is. Az 1848 előtti időszakot tekintve alapvető forrásként ismét a Királyi Könyvek regesztáit dolgoztuk fel az
Illéssy–Pettkó, illetve az Arcanum-féle kiadás alapján. Tapasztalatunk szerint azonban
a Királyi Könyvekbe korántsem minden főnemesi rangemelés került bevezetésre. Ezekről többnyire különböző genealógiai kézikönyvekből értesültünk, leginkább Gudenus
János és Szluha Márton munkásságából.74 Ugyanakkor joggal feltételezhetjük, hogy jó
néhány rangemelés rejtve maradt előttünk és a későbbiekben még újabb nemzetségek
felbukkanása várható.
Adatbázisunkban 802 magyar és erdélyi főnemesi rangemelés került rögzítésre, melyekben összesen 772 személy részesült. Az általuk képviselt 452 nemzetségből 35 a saját
terminológiánk szerint indigenáltnak minősül; ezeket egyelőre figyelmen kívül hagyjuk
és csak a maradék 417 hazai eredetű, illetve betelepedett nemzetségre koncentrálunk.
Emellett figyelembe kell vennünk még azokat a magyar honos, de nem indigenált nemzetségeket is, amelyek külföldi főnemesi címeket birtokoltak és egyébként – egy másik
águk révén – nem szerepelnek még a listánkon. A hazai eredetű nemzetségek közül birodalmi grófi címmel éltek a Telekiek, míg a Csáky és Beöthy nemzetség grófi címéről
pillanatnyilag nem tudjuk eldönteni, hogy magyar volt-e, vagy külföldi. A betelepedettek sorából a birodalmi vagy osztrák bárói címmel rendelkező Bémer, Hilleprand
és Puthon nemzetséget kell megemlítenünk. Mindezek alapján a vizsgálat alá vont főnemesi nemzetségek száma 423-ra módosul. A kérdés az, hogy közülük hány érte meg
1848-at? A rögzített nemzetségek között sajnos igen sok olyan van, főleg a korai időszakból, amelyről a kutatás jelenlegi szakaszában a nevén és a rangemelés dátumán
kívül nem sokat tudunk, így az esetleges kihalásának időpontja sem ismert. Ennek következtében kénytelenek vagyunk közvetett módon, újabb források bevonásával megközelíteni a kérdést.
A főrendiház 1885. évi reformjával kapcsolatban – mint már többször említettük –
összeírták, majd az 1886. évi VIII. törvénycikkben rögzítették a magyarországi főnemesség nemzetségeinek aktuális körét. Megjegyzendő azonban, hogy ez a forrás sem
mentes a pontatlanságoktól. Az 1896. évi XXXI. törvénycikkből, illetve annak indoklásából kiderül, hogy a muraniczi Horváth nemzetséget, valamint a Thoroczky nemzetség
bárói ágát kifelejtették a főrendiházi tagságra elvileg jogosultak listájából, ezért pótlólag
kellett becikkelyezésükről gondoskodni.75 Ezzel szemben a még 1885 előtt kihalt Buttler
(1845), Chamaré (1857), Izdenczy (1868), Rosenfeld (1823) és Szepessy (1882) nemzetség egészét, valamint a Windischgrätz nemzetség grófi ágát (1823) tévedésből iktatták
74Szluha 2005., Szluha 2007., Gudenus 1990–1999.
75 Az 1892. évi február hó 18-ára hirdetett országgyűlés képviselőházának irományai. I–XXXVII. kötet. Budapest, 1892–1896. XXXVI. 141–142.
95
törvénybe; őket utólag törölték a főrendek családkönyvéből.76 A honosított Chamaré
nemzetség abból a szempontból is érintett, hogy az 1886. évi VIII. törvénycikkben taxatíve felsorolt ősei között szereplő János nevű családtagot annak idején nem cikkelyezték be. Ő feltehetően azonos azzal a Chamaré Jánossal, akinek 1772-ben kelt honossága
csak a Királyi Könyvekben szerepel – jogilag tehát érvénytelen. Szerencs János külön is hangsúlyozza a tévedés tényét.77 Látszólag hasonló helyzetben van a fentebb már
említett Hilleprand nemzetség is, melynek 1723-ban honosított Péter Antal nevű őse
szintén nem került becikkelyezésre. Az ő esetében azonban nem a honosítás a jogalap,
hanem az 1749-ben szerzett új adomány,78 amely a szokásjog alapján egyúttal a magyar
nemesség megszerzését is jelentette.79 Az 1886-os törvénycikkben tévedésből szerepel
még a Lamberg nemzetség hercegi ága, valamint idővel kiderült az is, hogy a Breuner
és a Breyner megnevezés egy és ugyanazon nemzetséget takarja.80 Mivel az 1847-es sematizmushoz hasonlóan ez a forrás is rang szerint csoportosítva közli a nemzetségeket,
ezért – A nemzetség fogalmának értelmezése című fejezetben leírt elveket szem előtt
tartva – itt is átstrukturáltuk a listát; a jelzett problémákat figyelembe véve összesen 231
nemzetséget rögzítettünk adatbázisunkban.
A két halmaz közös része alapján megállapítható, hogy az 1848 előtt főnemesi rangemelésben részesült 423 hazai eredetű és betelepedett nemzetségből 135 még 1885-ben
is virágzott. Ugyanakkor a kapott listán természetesen nincsenek rajta azok a nemzetségek, amelyek 1848-ban még élő főnemesi ággal rendelkeztek, de 1885-re már fiágon
kihaltak. A két időpont között számos főnemesi címer megfordításra került: Siskovics
(1849), Buday (1850), Ocskay (1851), Forray (1852), Kray (1852), Martonicz (1855),
Palocsai Horváth (1856), Meskó (1860), Maretich (1861), Fáy (1862), Tholdy (1862), iktári
Bethlen (1866), Izdenczy (1868), Viczay (1873), Klobusiczky (1874), Mikó (1876), Sina
(1876), Sándor (1878), Karacsay (1880), Somogyi (1881), Győry (1882), Szepessy (1882),
Gervay (1883), Bernátffy (1885), valamint szinte bizonyosan a Berger és a Gavenda.81
Elképzelhetőnek tartjuk azonban, hogy még e 26 nemzetség figyelembevételével sem
teljes a listánk, hiszen nem lehet tudomásunk minden kihalt főnemesi nemzetségről,
76Szerencs 1907. 650., 651., 652., 656., 657., 658.
77Szerencs 1907. 610-611.
78 MOL A 57 – Magyar Kancelláriai Levéltár – Libri regii – XLI. 482-486.
79 Béli 2000. 36.
80 Szerencs 1907. 608., 701. Egy bizonytalan forrás alapján elképzelhető, hogy az 1687-ben honosított
Breuner Szigfrid Kristóf és az 1715-ben becikkelyezett Breuner Miksa Lajos ága már gyermekeikben kihalt, illetve a 19. század második felében élt magyarországi Breunerek nem az ő leszármazottaik voltak – tehát nem számíthatjuk őket a magyarországi főnemességhez. (http://genealogy.euweb.
cz/austria/breunner1.html, 2009. 03. 01.) Ez az állítás természetesen még ellenőrizendő, így jelenleg
csak egy lehetőségnek tekintjük. Mindenesetre a korabeli névlajstromokkal kapcsolatos tapasztalataink fényében egyáltalán nem tartunk kizártnak egy ilyen szituációt.
81Szerencs 1907. 612., 614., 616., 618., 619., 620., 622., 623., 625., 629., 651., 652., 657., Szluha 2005.
1306., 18227., Szluha 2007. 9688., 15976., 29007., Nagy Iván: Magyarország családai czímerekkel és
nemzedékrendi táblákkal. I-XII. kötet és pótlék. Pest, 1857–1868. (A továbbiakban: Nagy 1857-1868.)
VII. 443., Kempelen 1911–1932. II. 187., IV. 55., Fejérpataky 1888. 462–463., 472–473.
96
Tanulmányok
illetve abban sem lehetünk biztosak, hogy az 1886. évi VIII. törvénycikkből egyedül
csak a muraniczi Horváth nemzetséget felejtették ki. E kétely eloszlatása végett megnéztük, hogy a Pálmány-féle almanach szerint az 1848–1849-es országgyűlésre meghívott
154 – saját terminológiánk alapján – nem indigena főnemesi nemzetség közül melyek
nem szerepelnek még az eddig 161 tételből álló listánkon. A vizsgálat eredményeképpen a hazai eredetű és beköltözött nemzetségek lajstroma a Baldacci, Bedekovich,
Bémer, Braunecker, Frey (Schönstein), Hrabovszky, Josinczi, Kákonyi, Névery, Puthon,
Radivojevich, Salamon és Wankel (Seeberg, Szeber) nemzetségekkel szaporítható. Hogy
e nemzetségek kihaltak-e még 1885 előtt – nem tudjuk; erről majd a kutatás következő
fázisában fogunk megbizonyosodni. Pillanatnyilag az a fontos számunkra, hogy 1848ban a magyarországi főnemesség részét képezték.82 Végezetül figyelembe kell vennünk
egy további tényezőt: előfordulhatott, hogy egy nemzetség főnemesi ága még 1848 előtt
kihalt, a vizsgált időpontban tehát nem számolhatunk vele, ugyanakkor a nemzetség egy
másig ága 1885-re ismét főnemesi címet szerezett, s ez alapján szerepel az akkor összeírt nemzetségek között. Összevetve az 1848 előtt főnemesi rangemelésben részesült 423
hazai eredetű és betelepedett nemzetség listáját az 1867 és 1885 között miniszteri ellenjegyzés mellett magyar, vagy Magyarországra kiterjesztett főnemesi címet szerzett, illetve abban megerősített nemzetségek lajstromával, az érintett 9 nemzetség közül kettő:
a Jeszenszky és a Lónyay korábbi főnemesi ága valóban kihalt még 1848 előtt.83 Ők tehát kihúzandók a listánkról. Mindent egybevetve azt mondhatjuk tehát, hogy 1848-ban
a magyarországi főnemesség hazai eredetű és betelepedett nemzetségekből álló – pillanatnyilag nem szétválasztható – csoportját összesen 172 nemzetség alkotta.
A honosított nemzetségek problémaköre című fejezetben leírtak szerint összesen 657
személy, illetve általuk 482 nemzetség került a magyar és az erdélyi országgyűlések
által honosításra. A fentiekhez hasonlóan egybevetve őket az 1886. évi VIII. törvénycikkben foglaltakkal, a főrendiház reformjának idején összesen 77 megmaradt indigena
főnemesi nemzetséggel számolhatunk Magyarországon. Ez a viszonylag alacsony szám
– az évszázadok alatt óhatatlanul bekövetkezett kihalásokon túl – annak köszönhető,
hogy a honosítottak között szép számmal akadtak köznemesek is, akiket – nem rendelkezvén a főrendiházi tagság jogával – egyúttal kiszűrtünk ezzel az összehasonlítással.
Ellenben nincsenek rajta a listán azok a főnemesi nemzetségek, melyeket országgyűlési
ülés és szavazati jog nélkül honosítottak. Bár mindössze 6 nemzetségből származó 13
személynél említik a honosítási törvénycikkek az országgyűlési részvétel jogát,84 a gyakorlatban – amit az 1885-ben kimutatott 77 indigena nemzetség is igazol – azok is megjelenhettek, akiktől honosításuk alkalmával nem tagadták meg kifejezetten ezt a jogot.
82Ezzel szemben a Hohenlohe, Puteáni és Wolkenstein nemzetség biztosan, a Jovich, Merode, Ritterstein
és Seldern nemzetség pedig – a rendelkezésre álló adatok alapján – feltehetően nem felel meg A magyarországi főnemesség fogalma című fejezetben lefektetett kritériumoknak, illetve a „kvázi magyarországi” főnemesség fogalma alá sorolnánk őket. Velük kapcsolatban tehát úgy érezzük, hogy nem
véletlenül maradtak ki az 1886. évi VIII. törvénycikkből.
83 Fejérpataky 1888. 349–350., 158.
84 1715:CXXX.tc., 1723:CXXIII.tc., 1723:CXXIV.tc., 1729:XLVI.tc., 1840:XLVI.tc., 1840:XLVII.tc.
97
Ugyanakkor a részvételi jog megtagadására sem volt sok példa: gróf Huyn János Károly és Hugó, báró Rolsberg Miksa (1840:XLIX.tc.), herceg Thurn-Taxis Frigyes és Vilmos Károly, gróf Aichelburg Ferenc, gróf Hoyos Antal Lajos, gróf Bubna Károly, gróf
Lilienberg Volfréd, gróf Messey Lajos, báró Wimmersperg Emánuel, báró Waldstätten
György, báró Flödnig Edvárd és Adolf, báró Wimmer József, báró Mattencloit Gottfréd
(1840:LI.tc.), gróf Sommery Lajos (1840:LIII.tc.). E 14 nemzetség közül a Lilienbergek
honosított ágának még 1847-ben magva szakadt,85 ellenben az Aichelburg, Hoyos,
Wimmersperg, Waldstätten, Mattencloit és Bubna nemzetség biztosan megérte 1848at.86 A maradék 7 nemzetségről – az 1840 és 1848 között eltelt rövid idő miatt – csak feltételezhetjük, hogy nem haltak ki az általunk vizsgált időpontig. Szintén nincsenek rajta
a listánkon azok a nemzetségek, amelyek 1848 után, de még 1885 előtt kihaltak: Daun
(1851), Palm (1851), Brudern (1857), Chamaré (1857), Dietrichstein (1858), Stockhammer
(1858), Bretzenheim (1863), Dietrich (1870), Hiller (1872 u.), Rindsmaul (1873), Van
Dernath (1877), Castiglione (1879), Lo Presti (1879), Stürmer (?).87 Végül a Pálmány féle
almanachban további 6 olyan indigena nemzetséget találtunk, amely élő taggal rendelkezett 1848-ban: Frimont, Kollonich, Laffert, Mandl, Wallis, Kolowrat.
A fentieket összegezve 1848-ban 108 élő indigena nemzetséget tudunk kimutatni
Magyarországon. Ugyanakkor feltehetően jóval kevesebben voltak azok, akik közülük
ténylegesen is kötődtek valamilyen módon az országhoz. A Pálmány-féle almanachban
mindössze 56 honosítottnak minősíthető nemzetség tagsága szerepel, s közülük is csak
10 olyan volt, amelyik több-kevesebb megjelent taggal képviseltette is magát az országgyűlésen. Elképzelhető persze, hogy ez a csekély jelenléti arány csak az 1848-as különleges körülményeknek köszönhető. A későbbiekben tervezzük, hogy – amennyiben a
forrásadottságok engedik – a jelenlévő honosítottak után kutatva megvizsgáljuk az 1848
előtti néhány diéta, illetve az 1861 és 1885 közötti országgyűlések második kamarájának tagságát, illetve fokozott figyelmet fordítunk a honosított személyek esetleges magyarországi aktivitásának jeleire.
A fentebb elmondottak alapján tehát a magyarországi főnemesség 1848-ban 172 hazai eredetű és betelepedett, valamint további 108 indigena, összesen 280 nemzetségből állt.
85Szerencs 1907. 615.
86Gudenus 1990-1999. I. 25., 560., IV. 278., 211., II. 284., Kempelen 1911-1932. II. 450.
87 Szerencs 1907. 607., 610., 611., 618., 624., 628., 625., 651., Pálmány 2002. 1134., Nagy 1857–1868. X.
388–389., Kempelen 1911–1932. IX. 453., Berzeviczy Edmund: A báró Brudern család. Turul 1897. 99.
98
Tanulmányok
Stephen Beszedits
E-mail: [email protected]
The Brilliant Career and Tragic Demise of Vilma Parlaghy
Before the unsuccessful 1848–49 War of Liberation only a few Hungarians resided in the United States. The political refugees from this conflict – numbering no more
than a few hundred – formed the first sizeable group to settle in America. In the ensuing decades, particularly between 1895 ad 1905, thousands crossed the Atlantic Ocean
in search of a more prosperous and rewarding existence. While the majority of these
émigrés were landless peasants and displaced industrial workers, a significant portion
of the newcomers were highly educated and skilled professionals. Particularly noteworthy among them were the sculptors, painters and other artists who not only made a lasting contribution to cultural life but also were instrumental in capturing and recording
momentous events and important figures in American history. One of the most talented
and arguably the most flamboyant of these artists was Vilma Parlaghy.
According to the Dictionary of Women Artists, which contains a lengthy account of
her artistic attainments, Vilma Parlaghy with her multifarious activity in the art world
challenged the usual prejudices against women to such an extent that in reviews she was
referred to as a “famous portrait painter” and only secondly as “female.”
She was born on April 15, 1864 in the city of Hajdúdorog. Not long afterwards, the
family moved to Budapest. She studied drawing under Luigi Rastagni. A gifted musician as well, she gave public performances as a pianist. Honing her skills as an artist by
copying paintings in the National Gallery of Budapest and in the museums of Florence,
Italy, she attained an enviable proficiency and demonstrated genuine ability. By all accounts, she was a beautiful woman; a trait which definitely did not hamper professional advancement.
In 1880 the family moved to Munich, Germany. Her enormous abilities didn’t go unnoticed in the new surroundings. Franz von Lenbach, one of Germany’s most acclaimed
and successful portrait painters who did not normally take on students, let alone female
ones, was so impressed that he engaged her as his assistant.
Like many Hungarians visiting Italy, she paid her respects to Lajos Kossuth in Turin.
The leader of the 1848–49 War of Liberation, though advanced in years but still vigorous, chose to remain in exile rather than accept a Hapsburg on the throne of Hungary.
He was among those who vehemently opposed the Compromise of 1867 which established the Dual Monarchy of Austria-Hungary.
She intended to show Kossuth’s portrait at a national exhibition in Budapest; however, permission to do so was denied. Unfazed, she exhibited it at a charity event. The
picture was subsequently acquired by the Hungarian Independence Party and became
part of the collection in the Museum of Fine Arts. The controversial incident not only
99
propelled her to the limelight, but led to lucrative commissions from notable figures
throughout the Austro-Hungarian Empire. Not long after Kossuth’s death, the New York
Times, recalling the portrait, said that “she has painted the unforgettable Hungarian patriot with all the fire and enthusiasm of genius and patriotism combined.”
In 1890 she married Dr. Karl Kruger, a lawyer. Their union lasted only until 1895
when it was dissolved by divorce.
While her marital career floundered, her artistic career kept rising. She completed a
portrait of Field Marshal Helmut Graf von Moltke just five days before the death of the
venerable warrior. The painting was rejected by the jury of a Berlin exhibition, but Kaiser Wilhelm II was very impressed by the picture and upon acquiring it, had it hung in
the exhibition’s Room of Honor.
From 1892 she was the beneficiary of patronage from the Kaiser. She executed a total of seven portraits of the German ruler. Although she did not officially enjoy status as
a court artist, Wilhelm’s fondness for her and her work boosted her career enormously.
Her big solo exhibition in 1895 was opened by the Kaiser himself.
Wilhelm’s attention and good will towards her had the gossip mills churning at full
speed. Many highly improper innuendoes were whispered in Berlin society. But it was
not Wilhelm’s dalliance with her, if there was any, that aroused ire against his Imperial
Majesty. The jury of a major art and architecture exhibition at Berlin in late 1894 awarded a gold medal to Paul Wallot for his design of the new Reichstag. Publicly declaring
the proposed edifice to be he “acme of bad taste,” the Kaiser struck Wallot’s name from
the award list and gave the medal to Vilma Parlaghy. Since the jury included a number
of Germany’s most celebrated artists, the ruler’s peremptory action was interpreted as
a slap in the face of the country’s arts community and a step backward for democracy.
To indicate their anger, arts clubs and guilds throughout the realm hastened to elect
Wallot an honorary member. The gesture elicited considerable sympathy and support
from the nation’s press. Needless to say, the whole incident made international headlines as well.
The subjects of her portraits were mainly individuals from the ruling circles of Europe and distinguished public figures. She has been credited with painting more crowned
heads than any other artist. Among the royals and nobles she painted were King Wilhelm of Württemberg, Tsar Nicholas II of Russia, King Peter of Serbia, King Albert of
Saxony, Emperor Franz Joseph of Austria-Hungary, the Grand Duke of Baden, and Leo
Graf von Caprivi.
The French government made her an Officer d’Académie in recognition of her portraits exhibited in Salons between 1892 and 1894. Her oil painting shown at the World’s
Columbian Exposition in 1893 at Chicago was honored with a gold medal. In 1896 she
was the recipient of the art and science medal from the King of Württemberg. The New
York Times, June 2, 1895, referred to her as “today the most eminent woman painter in
all Europe.”
In the summer of 1896 she visited the United States. The July 12 issue of the New
York Times described her as “a brunette of medium size, graceful in figure, animated in
100
Tanulmányok
features and conversation, and like many of her race, a rare linguist, speaking English,
French and German fluently.” The newspaper also informed the readers that she owned
“a stable of many thoroughbreds and sitting them like an amazon. Dogs, too, are her
great delight, and she possesses half a dozen of the finest sort.”
In 1899 she married a Russian nobleman, Prince Eugene Lwoff. This marriage, like
the first one, didn’t endure more for than a couple years before it terminated in divorce.
However, she kept the name and the title, and henceforth was most often referred to as
the Princess Lwoff-Parlaghy.
Now that she was single again, rumors began to fly about romantic involvements.
Gossip soon had King Peter of Serbia hopelessly infatuated and in love with the Princess. According to newspaper stories, the King, despondent over the death of his wife,
Princess Zorka of Montenegro, had shown no interest in the fair sex until sitting for his
portrait by the Princess. But no liaison of any sort materialized and the Princess was
soon on his way to America.
She was induced to come to the United States by the industrialist and philanthropist
Andrew Carnegie to produce portraits of famous Americans. When she came to America in 1896 she was plain Vilma Parlaghy, an artist of renown. But now she was a mysterious and wealthy princess, accompanied by a finely-liveried retinue and a menagerie
of exotic pets. Then, as now, Americans were utterly fascinated by royalty and nobility, regarding those of exalted rank a unique brand of humanity and expecting them to
behave altogether differently from ordinary mortals. The Princess did not disappoint
the faithful.
When she made a visit to Washington, DC, in June of 1908, she arrived with a retinue of uniformed servants, a massive quantity of luggage, and a collection of pets,
which included two small alligators and a bear. Her appearance created quite a commotion and threw the official, diplomatic and social sets of the nation’s capital “into a state
of excitement.” Little urchins thought that the circus had come to town as the Princess
and her attendants made their way from the railroad station to the New Willard Hotel.
Not everyone was overwhelmed by her presence. Some were slow and cautious to
acknowledge her both as a famous painter and as a bona fide noblewoman. This reluctance stemmed to a certain degree from the multitude of impostors and con artists operating in the country. For example, the mayor of Philadelphia stated that he wouldn’t
receive the Princess officially until she had established her identity beyond a shadow of
a doubt, her right to bear the title, and was “all she is represented to be.”
New Yorkers, more sophisticated than Washingtonians and used to the outlandish,
the bizarre and the extraordinary, welcomed her with far less fanfare and wonderment.
She checked into the exclusive Plaza Hotel, taking a 12-room suite. Because the hotel
couldn’t and wouldn’t provide accommodations for the exotic pets, they were boarded
at the Bronx Zoo.
The Princess’s love for animals bordered on the obsessive and she despised people
who did not share her attitude. She was proud to proclaim “Love me, love my dog” as
her motto.
101
Once settled in New York, the Princess quickly acquired a circle of admirers. None
of them was more colorful than Daniel E. Sickles whose biography by W. A. Swanberg
is aptly entitled Sickles the Incredible. Born in 1825, Sickles was a young but already
prominent political figure in December of 1851 when Kossuth arrived in New York City.
An admirer of the great liberator, Sickles remained a steadfast supporter of the Hungarian cause throughout his long life. But Sickles was more than a mere politician and was
never far from controversy. On February 27, 1859, he shot and killed Philip Barton Key
(the son of Francis Scott Key, author of The Star-Spangled Banner) for paying too much
attention to his wife. He was acquitted, enrolled in the Union army at the start of the
Civil War, and was promoted to the rank of major-general early in 1863. Fighting with
distinction in several battles, he lost his right leg at Gettysburg. After the conflict Sickles was minister to Spain for a few years, and then became chairman of the New York
state monuments commission. He served another term in Congress from 1893 to 1895.
Till the end of his long life he was active on the New York social scene, prompting reporters to dub him as “the gallant friend of innumerable royalties.”
Despite her heavy social schedule and extensive travel, the Princess did not neglect
her profession. On June 22, 1906, the Princess told newspaper correspondents that William Howard Taft, the Republican nominee for President, would be the subject of one
of her forthcoming portraits. “It’s his face that I want to paint,” she said. “He will make
a good President. He has concentrated himself on his people, and it makes his face a
study worthy of an artist.”
Besides Taft, she painted a veritable galaxy of notable Americans, including Admiral George Dewey, hero of the Spanish-American War; Chauncey M. Depew, lawyer
and railway director; Whitelaw Reid, journalist and diplomat; James Grant Wilson, author; Alton B. Parker, jurist; Edwin Markham, popular poet; Myron T. Herrick, lawyer,
banker, diplomat; George W. Goethals, soldier, engineer, builder of the Panama Canal;
and such internationally known figures as Henry Ford, Thomas A. Edison, Theodore
Roosevelt, and of course Carnegie and Sickles.
The only portrait of the famous inventor Nikola Tesla ever painted from life was done
by the Princess. Upon presenting the American Museum of Natural History a superb
portrait of Joseph Choate, lawyer and diplomat, the Princess was elected a donor of the
museum in recognition of her gift.
Another prominent subject of her work was James B. Haggin, the mining magnate. When the finished portrait was shown to the millionaire and his friends, everyone agreed that it was a superb piece of work. A newspaper critic judged the picture as
“a very careful likeness without the slightest seasoning of flattery.” Mr. Haggin was especially pleased because the picture made him appear not a day older than 65 when in
fact he was twenty years older. (For this reason the article describing the exhibition of
the portrait in the July 1., 1913, issue of the Los Angeles Times was entitled “Artist Circe
Makes Old Men Young.”) However, Mr. Haggin’s enthusiasm waned considerably when
the Princess presented her bill - $25,000, a hefty sum in those days even for the wealthy.
102
Tanulmányok
With the formidable Alton B. Parker acting as her counsel, she initiated a lawsuit. The
dispute was eventually settled out of court. No terms were disclosed to the public.
Though she appreciated and valued publicity, especially the favorable kind, the Princess was adamant about her privacy and went to great lengths to safeguard it. She had
many idiosyncrasies. For example, she gave strict instructions at the Plaza Hotel that no
one, except her friends and servants, were to ride in the elevator with her. Management
did not object to this peculiar demand and for several months none of the other guests or
visitors challenged her on the issue. Then came the incident with the Duchess of Manchester, formerly Miss Helena Zimmermann, of Cincinnati, Ohio.
One evening in April 1910, upon returning from a carriage ride in Central Park, the
Princess, followed by her footman, swept through the lobby in her usual regal style and
entered a vacant elevator. Before the doors could close, the Duchess of Manchester, unaccompanied, dashed in. The elevator boy politely asked her to step out. The dumbfounded Duchess complied and watched in stunned amazement as the doors shut in her
face and the elevator sped upwards with the Princess.
When the Duke learned about the shabby treatment meted out to his wife, he lost his
British aplomb and berated hotel management in furious anger, demanding to know the
identity of the upstart who insulted his wife. When told who the Princess was, he was
far from satisfied. “I never heard of the Princess,” he raged. Later he calmed down, but
kept insisting that the whole incident was most extraordinary. Reporting on the event,
the New York Times observed that it has “added a good deal of zest to the apathy of the
waning social season.”
The Princess’s lavish spending rivaled that of America’s wealthiest families. On July
19, 1910, she and her numerous retinue boarded the Holland-America liner Nieuw Amsterdam for a visit to Europe. Among those wishing her bon voyage was the irrepressible
Sickles. Before departure the Princess graciously consented for an interview by eager
reporters. However, it was first necessary for her personal physician to check her pulse
in order to be sure that her delicate constitution would not be subjected to undue stress.
The Princess opened the dialog by lamenting that she had hoped to spend a million
dollars during the past year but couldn’t. Despite her best efforts, she could manage to
spend only $250,000. The reporters nodded in sympathy and expressed every confidence
that she would attain her lofty goal in the near future.
As the questions and answers flew back and forth, the Princess suddenly pulled out
her favorite dog named Kohinoor from the sleeve of her voluminous robe. Holding the
little beast aloft, she invited the reporters to kiss it. Unable to resist such a privilege, they
complied good naturedly until the dog snipped a hefty chunk of flesh from the neck of
a fat reporter. The Princess was so amused by the antics of her pet that she started to
laugh uncontrollably, much to the alarm of her physician hovering nearby. Checking her
pulse again, he terminated the interview.
Even though her income was substantial, her extravagant spending led to financial
difficulties. When she vacated her luxurious suite at the Plaza in 1914, she left a considerable portion of her valuable art collection behind to satisfy an outstanding bill from the
103
hotel amounting to some $12,000. With her diminished retinue, beloved pets and treasured art collection, she eventually took up more modest residence in a house 39th Street,
but continued to entertain lavishly. The house was packed with valuable art pieces from
which she couldn’t bear to part.
Once conspicuous on the social circle, the Princess withdrew more and more as her
fortune dwindled and her health deteriorated from the ravages of diabetes. The large
retinue, which once catered to her every whim, was gone. Only Frederick M. Delius,
her long-time secretary/confidential advisor, and Marie Hutterer, her personal maid and
housekeeper for over a decade, remained by her side. She was hounded relentlessly by
creditors. Prominent among her creditors was Ludwig Nissen, a well-known GermanAmerican diamond merchant. According to published reports, the amount the Princess
owed him came to a shade over $200,000.
On August 27, 1923, Deputy Sheriff Joseph Lanaman, carrying several writs of seizure and accompanied by two assistants and a locksmith, came to the Princess’s house.
The writs had been obtained for Ludwig Nissen. The previous week the sheriff tried to
gain admission on three separate occasions but was unable to do so. This time, when no
one answered, he was determined to force the door. At that moment, Delius came down
the street and told the officers that the Princess was indeed home but she was very ill,
close to death, and her doctor was coming to see her. Upon the arrival of the physician,
Sheriff Laman asked for a certificate to indicate the condition of his patient. The doctor
wrote: “This is to say that Princess Elizabeth is in a most critical condition, mentally as
well as physically.” Ordering one of his mean to remain in the house to ensure no property would be removed without proper authorization, the sheriff departed.
She died two days later, on the 29th, just after 3 o’clock in the morning. “Nothing remained of the pomp and of the gorgeously uniformed entourage which had surrounded
the Princess in earlier days,” reflected the New York Times on the 30th. “Her funds exhausted and her health gone, the Princess shut herself in her home and awaited the end,”
intoned the Los Angeles Times on the same day. “She died almost penniless, clinging to
the end to her art possessions.”
More than 100 people attended the memorial services at the house on September 1
and the internment in Woodlawn Cemetery. As befitting a Russian princess, Archpriest
Turkovitch of the Greek Orthodox Church conducted the services. Edwin Markham delivered the eulogy, dwelling on the Princess’s artistic genius. Arthur Billing Hunt sang.
The Princess was buried in her court robes of blue and gold and she wore a silver crown
and her twenty-two royal decorations.
Even as the funeral was proceeding Deputy Sheriff Lanaman and his men were busy
taking inventory of the house in preparation for the auction to satisfy her outstanding
debts. Had she remained alive, losing her treasured possessions would have been unbearable but, mercifully, said the New York Times “Death spared her seeing the most
cherished objects of her household sold at public auction.” A large number of her paintings were acquired by Ludwig Nissen.
104
Tanulmányok
Notes – Vilma Parlaghy, as such, or as the Princess Lwoff, Lwoff-Parlaghy, etc., is
mentioned in a myriad of Hungarian, English, German, etc. language biographical lexicons, art monographs, and similar reference works. Most of the entries in these, with
the notable exception of the aforementioned Dictionary of Women Artists, tend to be
cursory and dwell almost exclusively on her paintings. None discuss her private life, although Ödön Vasváry presents some pertinent details in his book Magyar Amerika. The
best source about her private life, though an incomplete one, is the articles in newspapers and magazines. It’s an inescapable fact that accounts concerning any given individual inevitably contain errors and discrepancies. The more reliable sources on Vilma
Parlaghy, i.e. sources which can be deemed as such, state that she was born on April
15, 1864, while a number of publications claim 1863 as the year of her birth. Curiously enough, some books err about the date of her death even though her tragic final days
are thoroughly described in the newspapers.
105
FORRÁSKÖZLÉSEK
Seres István
Források a partiumi váraink történetéhez 1.
A borosjenői és nagyváradi helyőrség összeírásai
Az elmúlt évek során a sarkadi hajdúk, valamint a bihari, ún. „apróbb” hajdúvárosok
17. századi történetét vizsgálva rá kellett ébrednünk, hogy bár az egyes hadjáratok történetével foglalkozó szakmunkák időnként meglepő aprólékossággal tárgyalják a felvonuló katonaság létszámát, fegyvernemszerinti eloszlását, a viszonylag jól feltárt székely
hadi lustrák kivételével az erdélyi fejedelemség hadseregéről szinte alig rendelkezünk
kiadott névszerinti kimutatásokkal, fizetési elszámolásokkal. Időnként tényleg csak a
véletlennek köszönhető, hogy a kutatók által kevésbé hasznosított levéltári fondok mégis
ilyen csemegéket kínálnak nekünk. A Magyar Országos Levéltár „1526 utáni gyűjteményé”-ben pl. számos olyan, a 19. században összegyűjtött, s később más levéltári egységbe be nem illeszthető okmány található, amelyek gyakran még a keletkezésük idejét
és helyét sem tartalmazzák. Ilyen az első, most közlendő fizetési kimutatásunk is, mivel
arról mindössze csak annyi derül ki, hogy az 1622 szeptemberében Besztercén megtartott (erdélyi) országgyűlés során a partiumi Zaránd vármegyére kivetett, s idő közben
begyűjtött adóból 1623. március 2-án megtörtént zsoldosztás állapotát rögzíti. Akkor
Gálfi György kapitány parancsnoksága alatt – őt is beleértve – összesen 99 lovast vettek lajstromba (a jegyzővel és a prédikátorral együtt!), Nagy Sándor hadnagy keze alatt
pedig nyolc tizedben összesen 117 darabont, azaz gyalogos nevét sorolták fel. Az állomáshelyül szolgáló várat a forrás nem nevezi meg, az erdélyi fejedelmek nemesség- és
birtokadományozásait tartalmazó iktatókönyvek, az ún. Királyi Könyvek oldalain viszont több személlyel is találkozunk, mint a borosjenői vár katonáival. A kapitányként
említett, s a korabeli forrásokban belényesi és atyai előnévvel egyaránt említett Gálffy
Györgyöt Bethlen Gábor 1620. július 21-én nevezte ki Borosjenő kapitányának, és még
1624-ben is ebben a tisztében találjuk. A névsorban a kapitány után harmadikként következő, két lóval szolgáló Szentandrásy Tamás az erdélyi fejedelmek által több ízben is
birtokadománnyal jutalmazott neves borosjenői végvári vitéz, Szentandrásy György fivérével vagy fiával azonos. Ugyancsak a lovas katonák között fordul elő kilencedikként
Bánhegyesi János, őt borosjenőiként 1626. július 11-én jutalmazta meg Bethlen Gábor
a Csanád vármegyei Sajti faluval, Verebélyi János borosjenői lovas katona pedig 1622ben kapott birtokot Arad és Lippa vidékén. Ugyancsak a lovasok között fordul elő Tibat
Péter és Mihály neve, bár ők személy szerint nem szerepelnek az adományozottak között, a Bethlen Gábor által 1618-ban nemességre emelt Pankotai Tibath Mihály és Lőrinc
adománylevelében említés történik Nagy Ferenc és László János borosjenői gyalogosok107
ról, akik viszont a most bemutatásra kerülő összeírásban is a (gyalogos) „darabontságh”
névsorában bukkannak fel.
A Gyulafehérvári Konvent levéltára őrizte meg a nagyváradi helyőrség 1640. augusztus 31-én készült összeírásait. Ezek egyike a gyalogság névszerinti kimutatását
tartalmazza, felsorolva az önálló hadnagyság alá tartozó kapus drabantok öt tizedét,
valamint az öt bástya – Új, Királyfia, Veres, Aranyas és Csonka – védelmére beosztott
hajdúkat. Minden bástyát öt tizedalja gyalogos őrizte egy-egy hadnagyság alatt. Végül a pattantyúsok és portörők neve következik, ők 17-en voltak. Eszerint 1640 nyarán a nagyváradi vár gyalogsága a tüzérséggel együtt 184 főből állt. Külön került sor a
várhoz tartozó lovasság összeírására. Itt három hadnagy keze alatt viszonylag csekélyszámú (41, 46, 45) seregek mindösszesen csak 132 fizetett lovast számláltak, 303 lóval.
A forrásokat betűhív formában közöljük, ettől csak olyan, nyilvánvaló esetben tértünk el, mint a szóvégi „j”, ill. „ÿ”, amit értelemszerűen „i” betűvel helyettesítettünk.
A borosjenői kimutatás meglehetősen rongált állapotban maradt ránk, az olvashatatlan
részeket kipontoztuk. Elsősorban a gyalogosoknál több nevet, ill. sort áthúztak, ezeket
kúpos zárójelbe tettük. Az egykorú rövidítéseket dőlt betűkkel, szögletes zárójelbe téve
oldottuk fel, s ugyancsak dőlt betűkhöz folyamodtunk a kiszakadt, de nyilvánvaló szövegrészeknél is.
1.
A borosjenei vár őrségének fizetési kimutatása
Borosjenő, 1623. március 2.
(MOL R 293. 1526 utáni gyűjtemény.
Vármegyei iratok, Zaránd vármegye. 21. doboz)
1622.
In Anno 1622. M[en]si[b]uss 7bri1 Bösztörczén az mely 10/ forintos adótt vetet az
országh, Zaránd vármegyében az alsó járásbul az mely adó pénz be gyült ki osztásra,
úgy mint fl. 360/ –– annak ki osztásárul való Regestrum. Lóra jutván: f. 1 / 54, Gyalognak jutván: f. 1 / 30.
2. Martii. 1623. osztatot ki.
Katonaságh234
Equis 12.
Equis 4.
Equis 3.
Equis 2.
Capitán Uram Gálfi Geőrgy
Zöldi Demeter Vitze Capitán
Makó Gáspár
Z. Andrási3 Thamás
1 Az 1622. év szeptember havában
2 Az összeg nincsen beírva
3Szentandrási
108
fl. ?2
fl. 6 / –
fl. 4 / 50
fl. 3 / –
Forrásközlések
Equis 2.
Equis 1.
Equis 1.
Equis ...
Equis 2.
Equis 1.5
Equis 1.
Equis 1.
Equis 2.
Equis 2.
Equis 1.
Equis 1.
Equis 1.
Equis 1.
Equis 2.
Equis 2.
Equis 1. X
Equis 1.
Equis 1.
Equis 1.
Equis 2.
Equis 1. X
Equis 1.
Equis 1.
Equis 1.
Equis 1. X
Equis 2.
Equis 1.
Equis 2.
Equis 1.
Equis 1.
Equis 1.
Equis 2. X
Equis 1.
Equis 1.
Equis 1.
Equis 1.
Equis 2.
Equis 1.
Equis 1.
Czaika István
Kis Albert, Czaika (!)4
Zőcz István
Föltóthi Gáspár
Bánhegyesi János
Varas Albert
Nyéki János
Mónár Mihály
Hegyesi István
Förtödi Mihály
Nagy Gáspár
Komlósi Thamás
Sapteli Miklós
Borbély Balás
Nagy Boldisár
Borbély János
Manczur Andr[ás].
Solymosi János
Gorbai Mihály
Zöcz Gáspár
Nagy Miklós
Zöcz Márton
Gombkötő Bódisár
Czató István
Jenei Mihály
Tibat Péter
Balogh István
Rácz Petak
Nagy Mihály
Tancz Mihály
Kerth Mihály
Farkas Péter
Jenei János
Czota Simon
Husznai János
Phülöp István
Z. Lőrinczi6 Thamás
Borbély István
Nagy Balás
Nagy Jacab
fl. 3 / –
fl. 1 / 50
fl. 1 / 50
fl. 1 / 50
fl. 3 / –
fl. 1 / 50
fl. 1 / 50
fl. 1 / 50
fl. 3 / –
fl. 3 / –
fl. 1 / 50
fl. 1 / 50
fl. 1 / 50
fl. 1 / 50
fl. 3 / –
fl. 3 / –
fl. 1 / 50
fl. 1 / 50
fl. 1 / 50
fl. 1 / 50
fl. 3 / –
fl. 1 / 50
fl. 1 / 50
fl. 1 / 50
fl. 1 / 50
fl. 1 / 50
fl. 3 / –
fl. 1 / 50
fl. 3 / –
fl. 1 / 50
fl. 1 / 50
fl. 1 / 50
fl. 3 / –
fl. 1 / 50
fl. 1 / 50
fl. 1 / 50
fl. 1 / 50
fl. 3 / –
fl. 1 / 50
fl. 1 / 50
4 Talán a fenti vette fel a fizetését, innen a vezetéknév beírása
5Áthúzott = 2
6 Szentlőrinci
109
Equis 1. X
Equis 1.
Equis 1.
Equis 2. X
Equis 1.
Equis 1.
Equis 1.
Equis 1.
Equis 2.
Equis 1.
Equis 1.
Equis 1.
Equis 1.
Equis 1.
Equis 2.
Equis 1.
Equis 1. X
Equis 1.
Equis 1.
Equis 1.
Equis 1.
Equis 1.
Equis 1.
Equis 1.
Equis 2. X
Equis 2. X
Equis 1.
Equis 1.
Equis 1.
[Equis] 1.
[E]quis 2.
Equis 1.
Equis 1.
Equis 2.
Equis 1.
Equis 1.
Notarius Uram
Zabó Dávid
Balog Imreh
Zakuly Thamás
Czizmathia János
Danczul János
Czató Thamás
Czanádi Péter
Zilági András
Rácz Markó
Komlósi János
Komlósi Mihály
Varsáni Geörgy
Rosz pénz
Borra
Égöt borra attam
Residuum
Tatár István
Paisgyártó Mihály
Zondi Márton
Verebéli János
Czató Gáspár
Fekete Geörgy
Tibat Miklós
Legyel János
Rácz János
Hamar János
Simon Ferencz
Kerek Mihály
Magevit Balás
Sárközi Geörgy
Zöldi Balás
Czirják Gáspár
Horvát Márton
Modona János
Koczord Lukácz
Beczkereki Péter
Deli Ferencz
Czorba János
Rácz Gábor
110
fl. 1 / 50
fl. 1 / 50
fl. 1 / 50
fl. 3 / – Jenei Uram vitte el
fl. 1 / 50
fl. 1 / 50
fl. 1 / 50
fl. 1 / 50
fl. 3 / – Az Ispánnál
fl. 1 / 50
fl. 1 / 50
fl. 1 / 50
fl. 1 / 50
fl. – / 24
fl. – / 24
fl. – / 8
fl. 8 < 13 > / ½ > / 18.
fl. 1 / 50
fl. 3 / –
fl. 1 / 50
fl. 1 / 50
fl. 1 / 50
fl. 1 / 50
fl. 1 / 50
fl. 1 / 50
fl. 1 / 50
fl. 1 / 50
fl. 1 / 50
fl. ?7
fl. 3 / –
fl. 1 / 50
fl. 1 / 50
fl. 1 / 50
fl. 1 / 50
fl. 3 / –
fl. 1 / 50
fl. 1 / 50
fl. ?8
fl. 1 / 50
fl. 1 / 50
Forrásközlések
Equis 1.
Equis 1.
Equis 1.
Equis 1.
Equis 2.
Equis 1.
Equis 1.
Equis 1.
Equis 1.
Equis 1.
Equis 1.
Equis 1.
Equis 1.
Equis 1.
Equis 1.
Equis 1.
Equis 1.
Equis 1. X
Equis 1.
Tarjáni János
Jámbor Gáspár
Rácz Geörgy
Szilasi Mihály
Jenei András
Deli János
Maróthi Máthé
Kis Balás
Nyéki Gergely
Komlósi Péter
Komlósi Thamás ifiú
Nagy István
Pankotai Gergely
Bojtörö Ferencz
Az Praedicator
Kis Kozma Mihály
Farkas András
Margó Nagy András
Hajdú János
Dux.13
Decurio
Nagy Sándor
<Tóth János>
<Simándi Pál>
<Simándi Miklós>
<Mészáros István>
<Dienes János>
<Balkó Mihály>
<Török András>
<Makai István>
<Tépei Péter>
<Vidra Péter>
<Baczó Máthé>
<Kalmár István>
<Gyárfás Thamás>
<Pribék János>
<Czatári Péter>
9
10
11
12
13
Darabantságh
fl. 1 / 50
fl. 1 / 50
fl. 1 / 50
fl. 1 / 50
fl. 3 / –
fl. 1 / 50
fl. 1 / 50
fl. ?9
fl. 1 / 50
fl. 1 / 50
fl. 1 / 50
fl. 1 / 50
fl. 1 / 50
fl. ?10
fl. ?11
fl. ?12
fl. 1 / 50
fl. 1 / 50
fl. 1 / 50
fl. 2 / –
fl. 1 / 30
fl. 1 / 30
fl. 1 / 30
fl. 1 / 30
fl. 1 / 30
fl. 1 / 30
fl. 1 / 30
fl. 1 / 30
fl. 1 / 30
fl. 1 / 30
fl. 1 / 30
fl. 1 / 30
fl. 1 / 30
fl. 1 / 30
fl. 1 / 30
Az összeg nincsen beírva
hadnagy
111
Decurio
N.16
N.
N.
Decurio
Abs.17
Decurio
14
15
16
17
Abs.
Abs.
Abs.
<Lugosi László>
<Szöcz János>
<Nagy Geörgy>
<… János>
<Katalina Mihály>
<Oláh Ignácz>14
<Bogdán Mihály>
<Nagy Márton>
<Toldi András>
<Oláh Opra>
<Mónár Mihály>15
Borbély Mihály
<Bernát János>
<Varga Márton>
<Varga András>
<Zabó István>
<Fazekas Bódisár>
<Sipos Geörgy>
<Batonyai István>
<Jenei János>
Borbély Máthé
<Zöcz Lőrincz>
<Bakos Péter>
Nagy Lukácz
<Kömpeni (?) Mihály>
Farkas Mihály
Pete István
Köböl János
Sárkány Geörgy
Dobrai Péter
Koronás János
Manczur Mihály
Varga Páll
Paczot János
Varga Péter
Makrai János
Kálmán Péter
Ábráni Lőrincz
Utólag lett beírva
A fenti három név utólag lett beírva
Valószínűleg: „nincsen”
absens = hiányzik
112
fl. 1 / 30
fl. 1 / 30
fl. 1 / 30
fl. 1 / 30
fl. 1 / 30
fl. 1 / 30
fl. 1 / 30
Ezeknek most nem attunk pénzt
fl. 1 / 30
fl. 1 / 30
fl. 1 / 30
fl. 1 / 30
fl. 1 / 30
fl. 1 / 30
fl. 1 / 30
fl. 1 / 30
fl. 1 / 30
fl. 1 / 30
fl. 1 / 30
fl. 1 / 30
fl. 1 / 30
fl. 1 / 30
fl. 1 / 30
fl. 1 / 30
fl. 1 / 30
fl. 1 / 30
fl. 1 / 30
fl. 1 / 30
fl. 1 / 30
fl. 1 / 30
fl. 1 / 30
fl. 1 / 30
fl. 1 / 30
fl. 1 / 30
fl. 1 / 30
Forrásközlések
Decurio
Decurio
18
19
20
21
22
23
Czanádi István
Gergely Kovácz
Erdéli Mihály
<Balogh Imreh>
<Kádár István>
<Varga Miklós>
Fekete János
Lakatos András
Hajdú Balás
N. Nagy János
Zöghi János
Oláh László
Czota János
Német János (?)
< … >19
< … Páll>
Cs… Gáspár
V…a (Varga?) Miklós21
László János
Kandó István
<T...gdi Péter>
D…ai Péter
Kis Péter
Nagy Demeter
Nex…l János
Alatkai Tripo
Tóth András
Eczokai Nagy Mihály
Rácz23 János
<Fekete István>
Bárdi Gergely
Temesvári Ferencz
Bíró János
Bereczki András
Rácz Miklós
<N. Baka Ferencz>
Abráni Máthé
fl. 1 / 30
fl. 1 / 30
fl. 1 / 30
fl. 1 / 30
fl. 1 / 30
?18
fl. 1 / 30
fl. 1 / 30
fl. 1 / 30
fl. 1 / 30
fl. 1 / 30
fl. 1 / 30
fl. 1 / 30
fl. 1 / 30
?20
fl. 1 / 30
fl. 1 / 30
?22
fl. 1 / 30
fl. 1 / 30
fl. 1 / 30
fl. 1 / 30
fl. 1 / 30
fl. 1 / 30
fl. 1 / 30
fl. 1 / 30
fl. 1 / 30
fl. 1 / 30
fl. 1 / 30
fl. 1 / 30
fl. 1 / 30 R.
fl. 1 / 30
fl. 1 / 30
fl. 1 / 30
fl. 1 / 30
fl. 1 / 30
fl. 1 / 30
A rovat nincsen kitöltve
Utólag lett beírva
Utólag lett beírva (?)
Kihúzott = Oláh
113
Decurio
Nintsen Pus.24
Decurio
Oláh Lukácz
Zöcz Bódisár
Tóth Farkas
Kerékgyártó István
<N. Neregi (?) Fekete István>
Rokszini István
Köböl Gergely
Alatkai Geörgy
Báczi Mihály
Kis Geörgy
Oláh Toder
Kevi Máthé
Varga Péter
Geörgy Deák
Jósa Mihály
Varga Gáspár
Nagy Ferencz
Emericus Balogh
Mikolo Geörgy
Pribék János
Tállyai Máthé
N. Geörgy Kovácz ?
N. Nagy András
Banczik Thamás
Oláh János
Gellai Geörgy
Zöcz Mihály
Zöghi Gergely
24 „Nincsen puskája”
114
fl. 1 / 30
fl. 1 / 30
fl. 1 / 30
fl. 1 / 30
fl. 1 / 30
fl. 1 / 30
fl. 1 / 30
fl. 1 / 30
fl. 1 / 30
fl. 1 / 30
fl. 1 / 30
fl. 1 / 30
fl. 1 / 30
fl. 1 / 30
fl. 1 / 30
fl. 1 / 30
fl. 1 / 30
fl. 1 / 30
fl. 1 / 30
fl. 1 / 30
fl. 1 / 30
fl. 1 / 30
fl. 1 / 30
fl. 1 / 30
fl. 1 / 30
fl. 1 / 30
fl. 1 / 30
fl. 1 / 30
Forrásközlések
2.
A nagyváradi gyalogos őrség összeírása
Nagyvárad, 1640. augusztus 31.
(MOL F 12. Gyulafehérvári Káptalan lt. fol. 68r–72r)
31. Augustii Anno 1640.
[19. századi feljegyzés az irat hátoldalán:]
Kezemhez jött a magy[ar]. tudós társaságtól 1839. Martius 15én.
Kapus Drabantok.
Hadnagy: Somogyi István
Vexillifer: Juház István
Dobos Dobos István
Carcerarius: Harsányi Péter
Schtrása mester: Kálmándi Lázló
Kis Miklós
Cassay János
Fekete István
Szilágyi Mihály
Tizedes: Lenczés Mátyás
Rácz Mihály
Nagy János
Szűcz Pál
Barrabas Demeter
Szabó Bálint
Somogyi Mihály
Szeme Georgy
Tegenyei János
Szabó Mihály
Nagy Balás
Tizedes: Nagy János
Nagy András
Antal Georgy
Theomosvári Lőrincz
Bíró Benedek
Sárvári Márton
Zebedi János
Mészáros János
Kovácz Ferencz
(Latus N. <34> 31.)
Tizedes: Kovácz Gergely
Lantos Thamás
Kovácz Bálint
Koncz Benedek
Váradi András
Horvát Miklós
Német Cáspár
Váradi Mihály
Kőrössi Mátyás
Varga Ferencz
Tizedes: Oroszi Georgy
Szabó István
Petri János
Sipos Mihály
Kereztúri Márton
Kovácz Péter
Csepreghi Mihály
Egyed István
Kovácz István
Theomósvári Lázló
Szilágyi Péter
Uy Bástya
Hadnagy: Toót Lázló
Vexillifer: Varanai István
Dobos: Vain András
Órás Thamás
Vári János
Főldvári András
Nagy Pal
Sebessi István
Kádár Pál
Csepreghi János
Nagy Ambrús
115
Tizedes: Székely Márton
Tott Lukácz
Német Mátyás
Varga Péter
Sasvári Mihály
Horvát István
Enyedi Thamás
Tizedes: Katona András
Ungvári Simon
Kis Balás
Pap János
Nagy István
Kállay Gergely
Erdélyi István
Tizedes: Kis Lukácz
Toótt Lazló
Kórhely Miklós
Szabó Demeter
Havasalyi Máthé
Szabó Miklós
Csompolyi Miklós
Szilágyi Pál
Tehány András
Tizedes: Nagy Ambrus
Sipos Nagy Ambrus
Kabay Nagy Thamás
Rácz Demeter
Kazdag István
Lengyél István
Nagy János
Korhely Mihály
Mészáros Márton
Király Fia Bástya
Hadnagy: —
Vexillifer: Varsányi Imreh
Dobos: Dobos Istók
Siket Péter
Tancz István
116
Tancz János
Tancz Benedek
Nitray Mihály
Nagy Ferencz
Tizedes: Maior András
Szentessi Bálint
Haranghi János
Horvát János
Nagy István
Czeh János
Tizedes: Baraczkai István
Brayo János
Szabó Mihály
Tott Ferencz
Puskás János
Kis Pál
Czató Georgy
Sipos Mihály
Szekeres Thamás
Rákos András
Tizedes: Filléres János
Táncz Péter
Szász István
Nagy János
Kis Komáromi Márton
Balogh András
Szabó Lukácz
Veres János
Gellyén Mihály
Tizedes: Sándor István
Barsi András
Vetéssi Márton
Oláh Mihály
Aztalos János
Veres Bástya
Hadnagy: Szilágyi Péter
Vexillifer: Balog Péter
Forrásközlések
Dobos: Dobos István
Székely Gergely
Balog István
Szabó János
Szilágyi István
Colosvári Szilágyi István
Takácz Balás
Balatoni Gergely
Haydu Andor
Bellay Mihály
Pavai Miklós
Tizedes: Bányai Nagy Ferencz
Szabó Gergely
Ácz István
Bágyoni István
Székely Gergely
Oláh János
Nagy István
Erdélyi Gergely
Kupás Istók
Verőfényi Mátyás
Katona Balás
Tizedes: Csengeri János
Nagy Mihály
Morvay János
Szilágyi István
Szamos Keozi Mihály
Farkas Mihály
Kátay Péter
Kovácz Miklós
Sámsondi Georgy
Aranyas Bástya
Hadnagy: Balog Pál
Vexillifer: Haláz János
Dobos: Dobos Péter
Buday Pál
Huzthi János
Huzthi Mihály
Szabó Mihály
Fekete Mihály
Tarczali János
Goranczki János
Tizedes: Makray István
Szeőke János
Balog János
Nagy András
Nagy Márton
Nagy Jakab
Szabó Mihály
Nagy Pál
Gyulai Márton
Tizedes: Kovácz Imreh
Kovácz Mihály
Nagy Pál
Torczvay János
Somogyi Georgy
Kovácz Mátyás
Kászoni Mátyás
Drabant Péter
Tizedes: Oláh János
Oláh Máthé
Nagy Miklós
Köteles János
Barbély János
Vásárhelyi János
Nagy Demeter
Reznóbányai Dániel
Tizedes: Nagy Péter
Katona Balás
Cassay Ádám
Erdélyi János
Szabó Leőrincz
Német Ádám
Czizmadia Lórincz
117
Tizedes: Antal István
Kovácz István
Nagy Benedek
Tokay Georgy
Tizedes: Szabó János
Erdélyi János
Prussay János
Pataki András
Vári Mihály
Balog Mihály
Nagy Ferencz
Lengyel Sztanizló
Székely Mihály
Kis János
Colosvári Georgy
Szalay Gergely
Fodor Geörgy
Csonka Bástya
Hadnagy: Fekete Márton
Vexillifer: Czicséri Ferencz
Dobos: Dobos Geczi
Ácz Georgy
Komáromi András
Német Márton
Kun István
Varga János
Porchalmi Péter
Nagy András
Tizedes: Battyáni Albert
Egry Mihály
Lajos Istók
Baranyai István
Csókássi Georgy
Pathi Mihály
Balog Péter
Tizedes: Farkas János
Sylvester Ferencz
Rácz Pál
Balog Cáspár
Nagy István
Vass Péter
Boldisár János
Csiczéri Mihály
Lázár Péter
Tizedes: Nagy András
Buday Mihály
Horvát János
Szolga Menyhárt
Cassay Mátyás
118
Tizedes: Balog János
Szalay Benedek
Ujhelyi Mihály
Toót András
Bogáthi János
Mayór Balint
Szell Miklós
Ujvári Georgy
Lévay Georgy
Forgácz András
Pattantyusok és portörők
Pattantyus Mihály
Thomas Práss
Marton Meczner
Lakatos Thamás
Sandor Patkova
Portóró István
Tórok János
Kúmúnis (?) Lázló
Czeglédi János
Horvát Cáspár
Lakátós János
Theömösvári János
Váradi János
Nagy Márton
Partörő Thamás
Portörő János
Portörő Boldisár
Latus Summa not. N. 284.
Forrásközlések
3.
A nagyváradi lovas katonaság összeírása
Nagyvárad, 1640. augusztus 31.
(MOL F 12. Gyulafehérvári Káptalan lt. fol. 73r–74v)
Regestum Equitum Varadiensis. In Anno 1640.
31. Augustii Anno 1640.25
Hadnagy: Török Miklós
Raduly Miklós
Rácz Péter
Lázló Márton
Kerekes István
Török István
Trombitás Pál
Mészáros István
Theomosvári János
Cheythi Nagy István
Bygari Gábor
Bakos Mihály
Pénzes János
Dobos Lukácz
Varsányi István
Sipos Mihály
Váczi Georgy
Nagy Imreh
Soós János
Szegedi János
Török Péter
Mayádi (?) Sándor
Balog János
Possa Geörgy
Komáromi Péter
Török János
Német Lukácz
Bényey Pál
Déczey Mihály
Kis-Nagy István
Nagy János
Helyes Mihály
Balog Mihály
Equis 5.
Equis 4.
Equis 4.
Equis 4.
Equis 3.
Equis 3.
Equis 3.
Equis 3.
Equis 3.
Equis 3.
Equis 3.
Equis 3.
Equis 2.
Equis 2.
Equis 2.
Equis 2.
Equis 2.
Equis 2.
Equis 2.
Equis 2.
Equis 2.
Equis 2.
Equis 2.
Equis 2.
Equis 2.
Equis 2.
Equis 2.
Equis 2.
Equis 2.
Equis 2.
Equis 2.
Equis 2.
Equis 2.
25 A váradi lovasság kimutatása az 1640. évből. 1640. augusztus 31.
119
Nagy Mátyás
Úy Palánki Nagy Pál
Szabó Ferencz
Kozma Pál
Szegedi Miklós
Makai Demeter
Buzgany János
Cántor Thamás
2. Hadnagyságh
Hadnagy: Bosok Benedek
Veres István
Rákos Péter
Szűcz János
Fekete István
Szalay Benedek
Panczél Lőrincz
Antal Deák
Erős István
Kis Lukácz
Makay Nagy Georgy
Haynal István
Szűcz Ferencz
Csallyai János
Barát Miklós
Canisai János
Kovácz Miklós
Kürthi Pál
Halassi András
Budossó Márton
Cassai János
Fekete Miklós
Czabay János
Kis Mihály
Rácz Georgy
Megyeri Gergely
Vayda Ferencz
Fazekas István
Seres Péter
Pataki Máthé
Szegedi Márton
Fogtővi János
Szabó Lazló
120
Equis 1.
Equis 1.
Equis 1.
Equis 1.
Equis 1.
Equis 1.
Equis 1.
Equis 1.
Equis No. 89.
Equis 6.
Equis 4.
Equis 4.
Equis 4.
Equis 4.
Equis 3.
Equis 3.
Equis 3.
Equis 3.
Equis 3.
Equis 3.
Equis 2.
Equis 2.
Equis 2.
Equis 2.
Equis 2.
Equis 2.
Equis 2.
Equis 2.
Equis 2.
Equis 2.
Equis 2.
Equis 2.
Equis <2.> 3.
Equis 2.
Equis 2.
Equis 2.
Equis 2.
Equis 2.
Equis 2.
Equis 2.
Equis 2.
Equis 2.
Forrásközlések
Bassaraghi István
Debreczeni Nagy István
Geöri István
Iffiu Péter
Marton Mihály
Fodor András
Szalay Ferencz
Nagy Mihály
Szabó János
Torö István
Kis Georgy
Pap István
Seres Georgy
3. Hadnagyságh.
Hadnagy: Czeglédi Gergely
Czeglédi István
Szilágyi Sigmond
Gyulai István
Kenderessi János
Szűcz Miklós
Gyulai Balás
Méhes István
Vér János
Kovácz István
Katona János
Kelemen Gergely
Vass Gergely
Thoot Pál
Lévai István
Vánczodi Miklós
Batka János
Szini András
Gyáni János
Szala Demeter
Kékéssi Péter
Gyány Fodor András
Nagy Péter
Heczey Batka János
Nagy Cáspár
Nyilas Lázló
Szép István
Puskás Balog János
Equis 2.
Equis 2.
Equis 2.
Equis 2.
Equis 2.
Equis 2.
Equis 2.
Equis 1.
Equis 1.
Equis 1.
Equis 1.
Equis 1.
Equis 1.
Equis No. 105.
Equis 6.
Equis 4.
Equis 4.
Equis 4.
Equis 3.
Equis 3.
Equis 3.
Equis 3.
Equis 3.
Equis 3.
Equis 3.
Equis 3.
Equis 3.
Equis 3.
Equis 2.
Equis 2.
Equis 2.
Equis 2.
Equis 2.
Equis 2.
Equis 2.
Equis 2.
Equis 2.
Equis 2.
Equis 2.
Equis 2.
Equis 2.
Equis 2.
121
Monosthori Thamás
Toót István
Dombi Mihály
Vasvári Ferencz
Makray Lázló
Sassi István
Fekete Mihály
Nagy Miklós
Nagy István
Szalay Georgy
Szabó Márton
Isso István
Kereztessi István
Cassay András
Kondorossi Miklós
Kürthi János
Posgay István
Equis 2.
Equis 2.
Equis 2.
Equis 2.
Equis 2.
Equis 2.
Equis 2.
Equis 2.
Equis 2.
Equis 2.
Equis 2.
Equis 2.
Equis 2.
Equis 2.
Equis 2.
Equis 2.
Equis 1.
Equis No. 109.
Universus Summa Equitum Varadiensis No. 303.26
26 Az egész váradi lovasság összesen 303 fő
122
Recenziók
Balogh István: Szabolcs vármegye terhei a 17. század végén. Szabolcs-Szatmár-Bereg
Megyei Levéltár Kiadványai III, Tanulmányok , 17. (Nyíregyháza, 2008. 172. o.)
Bagi Zoltán
Az utóbbi másfél-két évtizedben az angolszász és német történettudományban egyaránt rohamos fejlődésnek indult új szemléletű, interdiszciplináris modern hadtörténetírás mintául szolgál, illetve szolgálhat a magyar történelem új irányokat kereső
feldolgozásához, amire a korszakból fennmaradt források lehetőséget is adnak. Az állandó hadsereg, az európai nagyhatalmakhoz hasonlóan a Habsburgok Birodalomban
is több évtizedes folyamat eredményeként jött létre. Bár a 17. század végére kialakult
Habsburg Monarchia hadereje felszerelésében és harcászatában a hadügyi fejlődés élvonalába tartozott, de a katonaság élelmezésének megszervezésében, adminisztrációjának
lebonyolításában sokszor (vagy látszólag) az egy évszázaddal korábbi módszerekhez
nyúlt vissza. A kor hadseregeinek ellátása négy, egymással szorosan összefüggő, egymásra épülő részből állt össze. Ezek egyik elemének az számított, hogy az uralkodó
vagy a harcoló felek áthárították katonáik élelmezésének terheit közvetlenül az alattvalókra. Így mind a magyarországi vármegyékre, mind pedig a különböző jogállású városokra hatalmas költségek jutottak a porció, a forspont és a beszállásolás előteremtését
illetően. Sajnos a szisztematikus, a teljes rendszer vizsgálatát felvállaló kutatómunkával
a magyar történet, vagy hadtörténetírás – egy-egy elszórt kezdeményezéstől eltekintve
(Bánkúti Imre, Heckenast Gusztáv, Mészáros Kálmán, Dominkovits Péter, Bagi Zoltán)
– adós maradt. Ezért is nagyon fontos, hogy 2007-ben a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár gondozásában poszthumusz megjelenhetett Balogh István egykori levéltár-igazgató monográfiája, amely Szabolcs vármegye terheit vette számba a 17. század
végén. A szerző már 1935-ben megvédett doktori értekezésében Debrecen Rákóczi-kori hadiszolgáltatásaival foglalkozott, s hatalmas életművében ehhez a témához többször vissza-visszatért immáron Szabolcs és Szatmár vármegye tekintetében. A munka
Thököly Imre Orta Macarjának létrejöttétől, 1682-től egészen 1690-ig követi nyomon
az előbbi közigazgatási terület haditerheit, -szolgáltatásait. A négy fejezetben az olvasó
elé egy aprólékos forrásfeltárás alapján összeállított rendkívül színes kép bontakozik ki.
A Thököly kuruc államának bukását követő impériumváltás újabb, s újabb terheket és
kötelességeket rótt a vármegye tisztikarára és lakóira, hiszen a magyar történetírásból
jól ismert Aeneas Caprara és Antonio Caraffa császári tábornokok csapatai megszállták
Felső-Magyarországot és a Partiumot. Szabolcs vármegye 1686, Buda visszafoglalása
után már nem feküdt a közvetlen frontvonalban, de a Bécsből idevezényelt magyar, német és horvát katonaság a már a 16. század végén elkészített, s Raimondo Montecuccoli
által továbbfejlesztett haditerv alapján a Magyar Királyság területén maradt oszmán
végvárakat zárta körül. Így egyrészt Eger és Munkács, majd Várad és Gyula blokádját
látták el. E csapatok élelmezéséből, hadszereik szállításából, sebesültjeik ápolásából, va123
lamint téli elszállásolásukból Szabolcs vármegye is kivette a részét, tegyük hozzá igen
jelentős mértékben. Balogh István, a későbbi kutatók munkáját jelentősen megkönnyítve, egy függelékben átírva 20 iratot is közzé tett.
Balogh István monográfiáját egy nagy életmű méltó lezárásnak tekinthetjük, amely
a téma kutatói számára alkalmat ad arra, hogy a különböző levéltárakban (Magyarországon és Bécsben) őrzött iratokat is figyelembe véve, a lakosság haditerheinek számbavételével lehetőséget nyújtson a korabeli császári, valamint kuruc hadellátó rendszer
működésének tisztázásához, és emellett ahhoz, hogy egy komplex képet alkothassunk
a 16. századtól egészen 1711-ig ennek a rendszernek a működéséről, viszonyairól, nehézségeiről.
Levelek az Andrássy-házból (1864–1869). Egy angol nevelőnő levelei. Sajtó alá rendezte és a bevezető tanulmányt írta: Cieger András. Fordította: Bánki Vera. H. h., é. n.
[Bp., 2007], General Press, 348 oldal
Katona Csaba
Letters from Hungary 1864 to 1869. Written by Mary Elisabeth Stevens to her mother
and sister címmel jelent meg Angliában az a kötet, aminek magyar nyelvű fordítása pár
éve látott napvilágot Cieger András értő szerkesztésében. 1999-ben történt mindez, a
szerző dédunokája, Katharine Armstrong magánkiadásában jelentek meg az angol nyelvű eredeti levelek (ha nem is mind teljes egészében), amint az kiderül a kötet előszavát
jegyző dédunokának a magyar kiadás elé írt rövid bevezetőjéből Angolul értő magyar
ember a címet látván nyilván felkapja a helyét, hiszen egyértemű, hogy itt a 19. századi
Magyarország fontos forrásairól van szó, méghozzá igen sajátos forrásokról: egy külföldi szemével láttatják a kiegyezés körüli évek Magyarországát. Így eshetett meg, hogy
az Andrássy Gyula alapítvány hathatós támogatásával a General Press Kiadó közzé tehette magyar nyelven is a másfél évszázados leveleket Bánki Vera pontos, szép magyar
nyelvre átültetett fordításában.
A kötet elején előszó olvasható, ezt Odescalchi Pál jegyzi, az az Odeschalchi Pál, aki
voltaképpen személyesen is érintett a kötet lapjain megidézett Andrássy családot illetően. A Mary Elisabeth Stevens által nevelt gyermekek egyike volt nagyapja, Andrássy
Tivadar (akit azonban annak korai halála miatt nem ismerhetett személyesen, ellentétben testvéreivel). Az előszót a jegyzeteket is készítő Cieger András írta, aki pontos háttérképet fest a korszakról, a műben főszerepet játszó gróf Andrássy családról, és
felvázolja a leveleket jegyző Mary Elisabeth Stevens (1844–1924) életútját is. Az akkor húszéves angol hölgy 1864-ben társalkodónőnek érkezett Letenyére (Zala vármegye) özvegy gróf Andrássy Károlyné mellé, de itt csak rövid időt töltött, mert Andrássy
Gyuláné Kendeffy Katinka kvázi „elkérte” anyósától a fiatal angol hölgyet nevelőnőnek három gyermeke mellé. Ettől kezdve pedig Mary Elisabeth Stevens hol Pesten, hol
Zemplénben élt, követve a család mozgását, majd 1867-ben pl. a budai Sándor-palotába
is velük tartott, ahova Andrássy Gyula mint miniszterelnök költözött be. Mary Elisabet
124
R ecenziók
Stevens 1869-ben tért haza Angliába, két évvel később pedig férjhez ment. Házasságából öt gyermek született.
Mi is e kötet igen nagy erénye? A levélíró szinte naplószerűen számol be családjának (édesanyjának és nővérének) magyarországi mindennapjairól. Így képet kaphatunk
egy művelt, az angol és francia irodalomban egyaránt járatos romantikus lelkületű fiatal nő szemszögéből elsőrorban egy arisztokrata család belső viszonyairól, mindenapjairól, akikkel azonban — hisz mégiscsak alkalmazottjuk volt — nem feltétlen azonosul,
nem is azonosulhat mindenben. Számos esetben illeti őket különféle okok miatt kritikával, bármennyire is vonzza a grófi család elegáns környezete.
A legérdekesebb azonban természetesen az, ahogy külföldiként Magyarországról vélekedik. Alapvetően nem túl elmélyült, nem egy esetben kifejezetten előítéletes gondolatok éltek benne a hazájában szerzett félinformációk révén. Ezek egy része oldódott az
itt töltött idő során, ha nem is egészben. A cigánysággal szembeni előítélete azonban mit
sem csökkent. Amikor pl arról ír, hogy látta őket disznót sütni, rögtön hozzátette, hogy
a disznót csak lophatták (145.). Ha valami kifejezetten taszította, azt is mindig leírta, így
pl. 1865-ben arról emlékezett meg arról, hogy ittas emberek Tőkerebesen agyonverték
a kocsmában a falu egyik elöljáróját (185.), aki az éppen esedékes választások duhajkodásai során csillapítani próbálta a kedélyeket.
Ugyanakkor nem egy esetben fest pozitív képet hazánkról: arról is ír, hogy a parasztság öltözete elnyeri tetszését (pl. 35. o.), de szót ejt a császári párról is (193–194.). A pesti és budai tartózkodásai során írtak a rövidesen világvárossá fejlődő Budapest életéről
nyújtanak bőségeses inforációkat. Különösen érdekesek azonban a Tiszántúlon élők számára a Tiszadobon és Tiszadobról írtak. Tőketerebesnél, ahol ugyancsak kastélya volt
az Andrássyaknak (e kastély fotója díszíti a kötet címlapját, készítője a neves fényképész, Klösz György volt), jobban elnyerte tetszését Dob. Így írt: „A hely rendkívül kellemes. […] Elbűvölő hely, a ház és a kert tökéletesen megfelelne nekünk, bárcsak volna
egy ilyen saját házunk valahol Londontól nem messze!” (135–136.).
A tájat is leírja, a Tiszát az általa látott legkanyargósabb folyónak nevezi (137.), a környék lakosságát pedig a tőketerebesivel összevetve udvarisabbnak, kifinomultabbnak
jellemzi (uo.). Különösen elnyerte tetszését a cigányzenészek muzsikájára járt csárdás,
azt sem mulasztva el megemlíteni, hogy a grófnő is szokott táncolni a helybéli parasztokkal, akik erre roppant büszkék voltak. Maga Mary Elisabeth Stevens is megtanulta a táncot (138).
Miért fontos ezeket megemelíteni? Azért, mert bár egy arisztokrata családnál nevelősködött, a levélíró nem csupán róluk szól, hanem képes volt kitekinteni — sőt kilépni — a magyar vidéken a kastély(ok) falai mögül. Néprajzi, helytörténeti stb. adalékok
gazdag tárháza tehát a levelek gyűjteménye.
A kötetet részletes jegyzetanyag egészíti ki és nyújt megfelelő és bőséges
háttérinformációt a korról, az említett eseményekről, személyekről. Az eligazodást segíti az Andrsássyak családfája, valamint a könyv végén fellapozoható személynévmutató — tán csak a helységnévmutató hiányolható mellőle. Nem „csupán” illusztrációként,
de forrásként is tekinthetünk a Stevens és Odescalchi család birtokában lévő fotókra,
125
amelyek ugyancsak a kötet tejességét szolgálják: ezek részben a levelek „főszereplőit”,
részben a legfontosabb helszíneket ábrázolják, de a levelek egy lapja is megtekinthető, amiből az olvasó láthatja, milyen nehézségekkel járhat egy korabeli kézirat átírása.
Végül — ha már a fényépekről is szó esett — említést érdemel a belbecshez igazán
méltó küllem: a Klösz György fotóját alapul vevő, visszafogott színvilágú, archaizáló
címlap igen találó, a keménytáblás kötés pedig úgyszintén növeli a kiadvány értékét.
Amit jó szívvel ajánok mindenkinek, akit érdekel a kiegyezése korának Magyarországa, egy arisztokra család élete ezekben az években, de a művelődéstörténet, a néprajz,
a helytörténet szerelmesei is kedvvel és eredményesen lapozgathatják Mary Elisabeth
Stevens rég papírra vetett sorait.
Horn Ildikó: A könnyező krokodil. Jagelló Anna és Báthory István házassága.
Múltidéző-zsebkönyvtár sorozat (L’ Harmattan Kiadó, 2007. 187 o.)
Bagi Zoltán
Egy-egy, a múltban vagy a történelemben jelentős szerepet játszott személy életpályájának megrajzolása a történészek legizgalmasabb és legszerteágazóbb kihívásai közé
tartozott s tartozik. A kutató egy idő elteltével már szinte személyes ismerősének tekinti az általa kiválasztottat, s akarva-akaratlanul is valamiféle értékítéletet mond róla.
Horn Ildikó, a magyarországi Báthory-kutatás kiemelkedő alakja 2007-ben, a Múltidéző-zsebkönyvtár sorozatban megjelent munkájában igen érdekes témát dolgozott fel:
Jagelló Anna és Báthory István házasságát. Az erdélyi fejedelemnek 1575-ben a lengyel nemesek egy csoportja azzal a feltétellel ajánlotta fel a koronát, ha elveszi feleségül
a férfiágon kihalt királyi család utolsó, még a királyságban élő tagját. Ezt az eseménysort a magyar történetírás – egyebek között a Szerző is – többször feldolgozta Báthory
szemszögéből. De ki is volt a leendő ara? Anna Jagelló (Öreg) Zsigmond és Bona Sforza
negyedik gyermekeként látta meg a napvilágot. Esküvője és koronázása idején már ötvenedik életévében járt, s egyébként sem tartozott kora ünnepelt szépségei közé. Emellett
nem tartották sem túl okosnak, nagy vagyonnal sem rendelkezett, s bár húsz esztendő
alatt tizenhét kérője is akadt, a házassági tervek mindegyike meghiúsult. A Báthoryval
kötendő frigy tehát őt is nagy lehetőségekkel kecsegtette: egyrészt végre férjhez mehetett, másrészt az esküvői ceremóniát követően immáron férjével együtt a kujawi püspök megkoronázta. A várva várt esemény mégsem hozhatta meg a boldogságot Jagelló
Anna számára. Báthory szinte menekült előle, kerülte a társaságát, annak ellenére, hogy
az infánsnő leendő férje Lengyel Királyságba való utazásának előkészületeit is jelentős pénzösszeggel támogatta. A trónutódlás kérdése azonban megpecsételte közös sorsuk alakulását, hiszen Báthory felesége minden igyekezete ellenére válni akart, s ki is
szemelte új jövendőbelijét Habsburg Erzsébet személyében. Nem meglepő tehát, hogy a
házastársak hűvös viszonya, valamint Jagelló Anna csalódottsága (amelynek többször
is nyíltan hangot adott) mind házasságában, mind az uralkodásról szőtt terveiben intrikáknak nyújtott újabb és újabb táptalajt az udvaroncok körében.
126
R ecenziók
A mű azonban nem csupán Jagelló Anna tragikus sorsát eleveníti meg az olvasó előtt.
Horn Ildikó csodálatos háttért fest főalakja mögé, hiszen az egész 16. század megelevenedik előttünk: színes egyéniségek, dinasztiák, a kor intrikái, szerelmek, szeretők,
gyűlölet és méregkeverés. Mindaz, amitől a történelem még hitelesebbé, érthetőbbé és
a mai kor embere számára is kézzelfoghatóvá válhat.
A könyv nem csupán egy emberi sorsot, hanem egy egész korszakot rajzol meg pontosan, mégis élvezetesen. Teszi mindezt a Szerző úgy, hogy a történet sodrása önkéntelenül is magával ragadja az olvasót. S hogy mit jelent a könyv címeként megadott
könnyező krokodil? Nos véleményem szerint a mű elolvasása után mindenki vérmérséklete és empátiája alapján eldöntheti, hogy e szimbólum Horn Ildikó által megadott, s
a korszakban ismert három magyarázata közül melyik is illik Jagelló Annára.
Dr. Diószegi György Antal — Diószegi Krisztina: A magyarországi Papadémosz
akta … (1658–1963). Budapest, 2009. 152 oldal. ISBN 978-963-06-6863-7. 350 számozott példányban készült, kétnyelvű kiadvány (görög nyelvre fordította Stefopoulos
Vasilis).
Dr. Sasvári László
A szerzőpáros, apa és leánya, egyenes ági leszármazottai e tokaji Papadémosz családnak (és a szintén itteni görög Karátsonyiaknak, Demeczkyeknek), mely indíttatás
predesztinálta őket művük megírására. E család később a Szerviczky vezetéknéven lett
közismert Zemplén vármegyében.
A könyvborító, a címlap már önmagában is elgondolkodtató: régi anyakönyveket láthat a könyvet kezébe vevő olvasó. A címben lévő évszámoknak (1658–1963) önmagában
fontos szellemi üzenete van: három évszázados jelenlétre utalnak. A Papadémosz-anyakönyvi kivonatok igazolják a tokaji görög anyakönyvezést 1658-tól.
A fényképek többsége kifejezetten a Papadémosz-, később charisi Szerviczky családhoz kötődik: ezek jelentős része eredeti anyakönyvi iratokról készült. Ez különösen
azért nagy érték, mert a 17–18. századi tokaji görög anyakönyvek 1920 táján nyomtalanul eltűntek (vélhetően a Délvidéken, a szerbiai Karlócán lehetnek).
Nem túlzás kimondani, hogy az anyakönyvi iratok révén a charisi Szerviczkyek a
legdokumentáltabb görög családként jelennek meg a történeti kutatás szempontjából a
17–18. századi családok sorában.
Aki pusztán okmánygyűjteményt sejt ennek okán, annak igen kellemes meglepetésben lesz része: a magyarországi görögök 17–19. századi közösségi világának sokrétű mozzanata tárul fel a tokaji görög Papadémosz-utódok 10 nemzedékének bemutatása
során.
Eredeti forrásközlések sokasága szerepel e könyvben: 2008 nyarán előkerültek az
1827–1847 közötti időszakból származó tokaji görögkeleti (születési, házassági, halotti) anyakönyvek másodpéldányai. Ezeknek az anyakönyveknek a révén a Papadémosz-,
127
később charisi Szerviczky család tagjainak történetén túl a tokaji, és a tágabb hegyaljai
görög ortodox közösség kapcsolatrendszerét, rokoni kapcsolatait is feltárták a szerzők.
A Szerviczky család jelentőségét a tokaji görög egyházközségben több tény is igazolja: a templom számára idősebb Szerviczky György 1804-ben elkészíttetett egy
vörösmárvány oltárt; majd jóval később a fiával, ifjabb charisi Szerviczky Györg�gyel 1–1 darab ikont is adományoztak az 1830-as években a tokaji ikonosztáz céljaira.
De a legfontosabb e tekintetben, hogy az 1833-ban elhunyt charisi Szerviczky György
vörösmárvány sírköve ma is ott áll a tokaji templom falában egyedüli sírkőként.
Két olyan további adalék is érdekes a könyvben ismertetett család kapcsán, melynek
szálai a további kutatások révén önálló életre is kelhetnek. A Szerviczky név a görögországi „Tá Servia” város nevéből, mint származási helyből ered. A családi hagyomány
szerint Lembergen (Lvov) keresztül érkeztek a befogadó Magyarországra: ez lehet a
magyarázat a magyarosított Szerviczky névben a lengyeles „czky”-végződés alkalmazására (jelentése: „Szerviából származó”). „Tá Servia” városának történetkutató görög
értelmisége (már e könyv megszületése előtt is) ismerte ezen görög várost származási
helyként megőrző Szerviczky család nevét, mivel komoly kutatásokat folytatnak abból
a célból, hogy megtalálják azon elvándorolt görög családok nyomát, akik a 17. század
közepén elhagyni kényszerültek szülőföldjüket. Dr. Diószegi György Antal 2008 szeptemberében járt e görög városban, ahol a mai napig létezik Papademos utca; a határában pedig Papademos földterület.
A család története archivális forrásokon alapszik, és a megjelent mű egyben összefoglalását is jelenti az évszázados tokaji görögkutatás eredményeinek, melynek során a
szerzők egyrészt megőrizték a korábbi kutatók által feltárt értékeket; másrészt pedig új
és megalapozott következtetésekre is jutottak az összefüggések elemzése révén.
A fenti mozzanatokon túl tehát azonban az a leglényegesebb, hogy e könyv nem
pusztán egy család története: a tokaj-hegyaljai görög közösség története tárul fel valójában ezeken a lapokon. Több olyan hegyaljai görög család (pl. Constantin, Duvari,
Kondorosi, Panajoty, Politi, Zákó) neve említődik, akikkel házassági, rokoni vagy baráti kapcsolatban álltak.
A történelmi háttér is folyamatosan jelen van a könyvben: a konkrét helytörténeti
adatokat és a család történetének adatait mintegy összefüggő adatrendszert kívánták a
szerzők bemutatni.
A rengeteg adat, évszám mellett is eredményesen törekedtek a szerzők arra, hogy
történeti ismeretterjesztés céljából olvasmányos könyvet adhassanak az érdeklődő olvasók kezébe.
128
R ecenziók
Dominkovits Péter: Egy gazdag városvezető, Lackner Kristóf polgármester javai.
(Végrendeletek, hagyatéki- és vagyonleltárak, osztályok 1591–1632) (Sopron 2007,
118.o.)
Bagi Zoltán
A kora újkori vagy újkori ember mindennapi életének bemutatásához az egyik elengedhetetlen forrástípusa a végrendelet. A polgári végrendeletek a jogélet azon forrásai közé számíthatóak, amelyek lejegyzésének módját, valamint tartalmát legnagyobb
mértékben befolyásolták a gyakorlati szempontok. Három dologról akartak ugyanis az
örökhagyó egyszerre gondoskodni: lelki üdvéről, hozzátartozóik anyagi biztonságáról
és saját emléke méltó megörökítéséről. Ezen iratok forrásértéküket növeli, hogy az élet
igen sok területét érintették, s ami a legfontosabb: a főszereplői az egyes emberek voltak. A testamentumok hiteles képet adtak a végrendelkezők vagyoni helyzetéről, még ha
nem is vesznek számba esetlegesen minden tulajdont. Az adott személy anyagi javainak
megismerésén túl azonban többre is következtethetünk ezen iratokból. A végrendeletekből kiviláglik esetlegesen egy vázlatos életút is. A végrendelkező „elmeséli” hogyan
tett szert vagyonára, örökségét kire, milyen érdemek szerint hagyta. Általánosságban a
testamentumok egy színes képet adnak arról, hogy a kor emberének mi, illetve ki játszott fontos szerepet az életében. Az ingó és ingatlan hagyatékok – mint a ház, ruházat,
ékszerek, földterület leírása mellett olyan fontos kérdések tisztázását is lehetővé teszi
a korszak kutatói számára, mint az iskolázottság (írni tudás), demográfiai viszonyok, a
családszerkezet, a vagyoni megoszlás, a férfiak és a nők részesedése a családi munkamegosztásban és a vagyon felhalmozásában, a polgári öntudat és a hitélet.
Dominkovits Péter a soproni levéltár levéltárosa forráskiadványában 1591 és 1632
között íródott végrendeleteket, hagyatéki- és vagyonleltárakat, valamint osztályokat ad
közre. Mindezen iratokat egy ember, Lackner Kristóf személye kötötte/köti össze. De ki
is volt Lackner? Személyében a 17. századi Sopron Szabad Királyi Város emblematikus
polgárát tisztelhetjük. Lackner Ádám ötvösmester gyermekeként látta meg a napvilágot
a „Hűség városában.” Iskoláit szülővárosában kezdte, majd a térség egyik fontos evangélikus centrumának számító Csepregen folytatta, ahol a neves Nicolaus Gabelmann is
tanította. Rövid időre felfüggesztette tanulmányait, s katonának állt, majd kitanulta atyja mesterségét. A kitérő után, követve Gabelmannt a gráci evangélikus gimnáziumban
tanult tovább, majd a paduai egyetemre iratkozott be, ahol 1595 szeptemberében jogi
doktorrá avatták. Sopronba visszatérve szinte rögtön a város politikai életének aktív szereplőjévé vált. Már 1600-ban a belső tanács tagjai közé került. Folyamatos szenátorsága mellett 1602 és 1604, valamint 1608 és 1610 között városbíróvá választották. 1613-tól
többször is, folyamatos hivatalviseléssel elnyerte a polgármesteri széket. Lackner 1614
és 1619, 1621 és 1625, valamint 1629 és 1631 (majdhogynem haláláig, hiszen 1631. december 31-én halt meg) között irányította a Szabad Királyi Város életét, mint első számú
városvezető. Lackner többször látta el a város országgyűlési és vármegyei képviseletét
is. 1601 tavaszán armálisért folyamodott Sopron vármegyéhez. Húsz esztendővel később pedig hűségéért cserében a soproni országgyűlésen II. Ferdinánd császártól és ki129
rálytól palotagrófi méltóságot nyert el. A politikai szerepvállalások mellett Lacknernek
a tudomány ápolására is maradt ideje, hiszen 1604-ben megalapította a Soproni Tudós
Társaságot, amely mintegy hetven évig működött.
A réz- és aranyműves, egyetemet végzett jogi doktor, humanista tudós, városbíró,
majd polgármester életéről a 17. század óta kisebb könyvtárnyi irodalom íródott, illetve gyűlt össze. Dominkovits Péter forráskiadását elsődlegesen a 17. század elejének
vagyonos, városvezető polgári elit kutatása ösztönözte. A témakör további feltárásához, és az ezt követő elemzéséhez további adattárak, és forráskiadványok megjelentetésére van, illetve volna szükség. Az általam is röviden felvázolt lackneri életpályából
adódóan a tematikusan válogatott végrendeletek, inventáriumok nemcsak a humanista –
tudós – városvezető gazdagon dokumentált vagyoni helyzetéről adnak teljes képet, hanem egyrészt alkalmat biztosítanak a Sopronon belüli kapcsolati hálózatok vizsgálatára,
másrészt más, a régióhoz tartozó, vagy régión kívüli városok polgár elitjének összehasonlító társadalomtörténeti elemzését is lehetővé teszik. Emellett más tudományágak,
úgymint a jog- és művészettörténet kutatói számára is új, gazdag információkkal szolgálhatnak a közreadott források.
Összegzésként Dominkovits Péterhez hasonlóan szeretném magam is felhívni a figyelmet a Lackner és ezen belül is a városi elit kutatás további lehetséges irányaira.
Ezeknek az új szempontoknak (pl. városvezető elit vagyon nagyságának, szerkezetének
az elemzése) a kutatása lehetővé tenné egy komplex és reális kép kialakítását egy-egy
város hatalmi struktúrájáról, döntéshozó mechanizmusáról. Nem mellesleg betekintést
adna a közösség mindennapjainak életébe és ennek dinamikájába.
Sarussi Kiss Béla: A természet által megerősített vár. Murány végvár és uradalma
a 16. század második felében. Disszertációk Budapest Főváros Levéltárából 1. (Budapest 2008, 414 o.)
Bagi Zoltán
Az Oszmán Hódoltság kora történetének legkutatottabb témái közé a végvárrendszer kialakulása és kiépülése – gondoljunk csak Szegő Pál, Pataki Vidor, Szántó György,
vagy az utóbbi másfél évtizedben Pálffy Géza, Kelenik József, Domokos György és
Végh Ferenc munkáira – tartozik. Emellett tudományos ismeretterjesztő céllal több végvár (lásd Eger, Kanizsa, Esztergom, Gyula, Szeged, Kanizsa vagy legutóbb Keszthely)
múltját, ezen belül koraújkori históriáját is feldolgozták. Ennek ellenére Sarussi Kiss
Béla azon megállapítása teljesen helytálló, miszerint nem készült olyan többrétegű tudományos elemzés, amely egyetlen vár gazdaság-, kormányzat-, társadalom- és hadtörténeti vizsgálatát együttesen tűzte volna ki céljául. A Szerző több, mint egy évtizedes
kutatómunkájának eredményeként ezt a hiátust igyekszik betölteni Murány végvár és a
hozzá kapcsolódott uradalom esetében.
Miért éppen erre – a magyar kamarai tanácsosok által egy 1598-ban készített véleményben „a természet által erősített hely” elnevezéssel illetett – várra és időszakra esett
130
R ecenziók
Sarussi Kiss Béla választása? Nyilván közrejátszott ebben az, hogy Murány a magyar
történelem regényes sorsú várai között igen előkelő helyett foglal el. De ennél nagyobb
súllyal esett a latba, hogy a Gömör vármegyei végvár a végvárrendszer többi elemét figyelembe véve igen gazdag forrásadottsággal rendelkezik 16. század második feléből,
pontosan abból időszakból, amelyben az oszmánellenes védelmi rendszer kiépülésének
legjelentősebb és legfontosabb eseményei lezajlottak.
A Szerző monográfiájában valóban sokrétű elemzést ad, hiszen Murányt nem csupán mint a végvárrendszer egyik stratégiailag is kiemelkedő fontossággal bíró elemét,
vagy mint uradalmi központot mutatja be, hanem olyan meghatározó helyként, amely
több szempontból is rendkívül nagy hatást gyakorolt környezetére. Így például kutatásai
kiterjedtek olyan területekre is, mint a vasgyártás és vasgazdálkodás kérdéseire, bíráskodásra, a vár és uradalom társadalmi összetételére, valamint a reformáció terjesztésében betöltött szerepére is. Mindezek segítségével olyan fontos problémákat sikerült
tisztáznia, amelyek más végvárak történetének kutatása esetében is fogódzót adhatnak. Így például a vár birtokviszonyainak, a hegyi várak hadászati értékének, a környék kormányzásában elfoglalt helyének, élelem- és hadszerellátásának, az itt folytatott
„polgári” és „büntető”-ítélkezés gyakorlatának, a Murány történetétől elválaszthatatlan
vasbányászatnak, valamint az itt szolgált tisztviselők és zsoldosok egyéni karrierjének
vagy felemelkedésének kérdéseit.
Mindezek alapján úgy gondolom, hogy Sarussi Kiss Béla több mint egy évtizedes
szisztematikus kutatósain alapuló monográfiája új irányt szab a magyarországi végvárkutatásnak, s a Budapest Főváros Levéltár most indult tudományos sorozatának
szerkesztője remekül választott, amikor ezt a munkát szemelte ki arra, hogy elsőként
jelenjen meg, s reprezentálja az intézményben folyó igen komoly és értékes munkát.
Budavári kiállítás a hajdani magyarországi görögök emlékére
Dr. Diószegi György Antal
A magyarországi görögség több évszázados értékteremtő voltát ékesen mutatja be
egy különleges tárlat a Budai Várban. A görögség a 15. század közepét követő öt évszázadon át (egy adott korszakban is csak többnyire pár ezres létszáma ellenére) sokrétű
és értékteremtő módon volt jelen Magyarország gazdaság- és művelődéstörténetében.
A hazai görögség kutatói e nemzetiség történetében két korszakot különböztetnek meg:
az első és a második diaszpórát. Az első görög diaszpóra a török hódítás következményeként jött létre. 1453-ban a törökök elfoglalták Bizáncot: ezután sok görög ortodox
érkezett Magyarországra.
„Görög örökség. A görög ortodox diaszpóra Magyarországon a XVII–XIX. században.” címmel a Budapesti Történeti Múzeumban 2009. április 2-án kiállítás nyílt meg az
első magyarországi görög diaszpóra gazdaság- és szellemtörténeti teljesítményét rendkívül széles spektrumban érzékelteti (augusztusig látható ez az egyedülálló időszaki
kiállítás). Egy immár sok év óta Magyarországon működő ciprusi görög kereskedő,
131
Vaszilisz Sztamatopulosz és Politidu Márta együttműködése, gyűjtőkedve, anyagi áldozatvállalása, és nemzetközi kezdeményezése után; a Budapesti Görög Alapítású Magyar
Orthodox Egyházközség szervezői tevékenysége; valamint „A Görög Kultúráért Alapítvány” segítő közreműködése eredményeként; és természetesen számos muzeológus
szakértői munkájával valósult meg e tárlat (melyről igen látványos katalógus is készült).
Fontos hidat képez a fenti kiállítás történeti megközelítése elősegítésével a Raptisz
Gyűjtemény által biztosított tablósor: például e tablóképeken láthatóak a nagyközönség
számára a 18–19. századi magyarországi görög templomok, görög sírok, és a magyar
nemességet szerző görögök kastélyainak festményei.
A kiállítás legrégebbi okirata II. Rákóczi Ferenc 1708. évi védlevele a kecskeméti
görög kereskedők számára: oltalomlevele nagyon értékes okirat ebből a korból, mivel
igazolja széles látókörű államférfiúi minőségét, hiszen a görögök 17–19. századi gazdaságtörténete kimagasló jelentőségű eredményeket jelentett Magyarország számára.
A kecskeméti görög közösség tekintetében különösen így volt, hiszen az egyik üvegtárlóban látható a kecskeméti görög közösség 1828. évi köszönőlevele Kecskemét városának
tanácsához, mivel a város vezetése segítséget nyújtott a görög templom elkészüléséhez.
Az első magyarországi görög diaszpóra számára a vallás és az egyház fontos keretet jelentett görög identitásuk megőrzésében: Magyarországon 35 görög templomot
építettek (Balassagyarmat, Békés, Diószeg, Gyöngyös, Karcag, Kecskemét, Léva, Miskolc, Nagykanizsa, Nagyvárad, Nagyszombat, Nagyszeben, Pest, Sopron, Szentes, Tokaj, Ungvár, Vác és Zimony), és 17 görög nyelvű iskolákat alapítottak. A diaszpórában
élők számára a görög vallás és az anyanyelv megőrzése jelentette a zálogát nemzeti önazonosságuk megtartásának.
A kor legfontosabb magyarországi görög püspöke a kozani születésű görög,
Dioniszoisz Papajannuszisz volt, akinek több sajátkezű görög irata is látható az üvegtárlókban: 1790–1828 között budai ortodox püspökként szolgálta híveit (Budán háza
volt, melyben kápolna is működött), minden templomot ő szentelt föl.
A kiállítás egyházi részében kiemelném az ott látható ikonokat: nagyon szépek, és
látványosak, fontos részei a kiállításnak. A falon sorban elhelyezett ikonok jellemzően
ünnepi ikonok, másként csókolós ikonok: állványra helyezik el a görög templomban, és
a hívők csókkal fejezik ki vallásos érzületüket. Az ikonok leginkább úgy kerültek a helyi görög templomba, hogy a kereskedelmi útjáról visszatérő görög kereskedő ajándékba
hozta a görög egyházközség, a templom részére, egyben hálát Istennek adva a szerencsés visszatérésért. Egy értékes szentföldi ikon is látható 1796-ból: Jézus élete, Szent
György és Szent Demeter látható ezen az igen látványos ikonon.
Az üveg tárlókban görög liturgikus könyvek igazolják a magyarországi görögök
nyelvőrzésének, hitőrzésének, műveltségőrző mivoltát. Fontos kiemelni egy görög kereskedő, Stériady Teodor magyar nyelvű liturgikus könyvét 1802-ből, mely napjainkban
is használatban van a magyar ortodox templomokban, így a budapesti Váci utcai kápolnában. E könyv a liturgia olvasmányait tartalmazza, de magyarázatok is vannak benne:
ez utóbbi arra utal, hogy nem kizárólagosan templomi használatra, hanem olvasása révén a családon belüli vallásos élet gyakorlásának céljaira is szánta.
132
R ecenziók
A magyarországi görögök legfőbb összetartó ereje a vallás volt: nagyon komolyan vették az ortodoxiát, a keresztény tanítást. A kegyesség megmutatkozott adományozó kedvükben éppen úgy, mint végrendelkezési szokásaikban. A adományozó kedv a reformkori
görögök egyik legfőbb jellemzője volt: a Sina-, Duka-, Nákó-, Hatsimihail-, Takiadzisz/
Takácsy családok jelentős szerepet vállaltak a Lánchíd, a Magyar Tudományos Akadémia, a hazafiságot megtestesítő Ludovika, valamint a közlekedésfejlesztést célzó Duna
Gőzhajózási Társaság létrejöttében. Az ezeket ábrázoló faliképek jól láttatják ezt a látogatók részére. A Sina család gazdagsága és adományozó kedve Magyarországon és Görögországban egyaránt maradandó intézmények létrejöttét eredményezték. Kiemelt szerepe
van a Sina-családot érintő kiállítási tárgyaknak, hiszen az emberek e családot ismerik.
Zavirász György (1744–1804) neve közismert: görög nyelven írott kézirata, értekezése a Magyar Szent Koronáról igazi kuriózum, melyet érdemes lenne egy kétnyelvű
könyvben közkinccsé tenni Magyarországon és Görögországban egyaránt.
Boráros János (1756–1834) festménye igen jelentős alkotás: görög őse, Vorarosz 200
évvel korábban érkezett görög földről Győrbe, ahol görög közösség vezetője lett, majd a
18. században már Pesten telepedtek meg. Boráros János 1790–1807 között főbíróként
tevékenykedett; és a francia háborúk idején a pesti polgárőrség ezredese is volt. Jelentékeny vagyonát jótékony célokra hagyta hátra.
Argenti Döme (1809–1893) váci orvos, 1848-as nemzetőr orvos festménye is látható (az üvegtárlóban pedig homeopátiás könyve, gyógyszertékája, és névjegykártyája).
Látható két Haris-okirat: Haris Sándor görög főkonzul aláírásával az első görög útlevél kiadása, és Haris Pál (?–1902) görög főkonzul meghívója (utóbbi a Haris Alapítvány alapítójaként a fiatalok görög tárgyú tanulmányait támogatta).
A leglátványosabb historizáló karakterű, egész alakos festmény egyértelműen az,
ami az 1821. évi görög felkelés megindításában fontos történelmi szerepet vállaló
Ipszilanti Sándor herceget díszruhában és fegyverrel ábrázolja: igazi kuriózum, hiszen
egy pesti görög festő, Laccataris Demeter (Bécs, 1798–1864., Pest) alkotása, aki személyesen is találkozott a szabadsághőssel (édesapja a báró Sina-család alkalmazottja volt).
A magyarországi művészettörténet által legelismertebb magyarországi görög festő,
Sterio Károly (1821–1862) kőrajzoló és életképfestő több alkotása is látható a kiállításon.
Az első diaszpóra fénykora a 18. század volt: leszármazottaik a 20. század első felében még őrizték őseik eredettudatát, hiszen a nagycsaládi emlékezés révén kötődtek
őseikhez; sőt, néhány család napjainkig megőrizte ortodox vallását.
A második diaszpóra 1948-tól van jelen Magyarországon: a görög polgárháború miatt sor került e humanitárius indíttatású befogadásra (nagyrészt 14 év alatti görög gyermek került ekkor a biztonságot jelentő magyar területre).
Az utóbbi években egyre nagyobb érdeklődés tapasztalható az egykor Magyarországon élt első diaszpóra 17–19. századi görögségének műveltségbeli szerepére: e kiállítás méltón igazolja a magyarság évezredes befogadó voltát, és az ezzel élni tudó görög
közösség gazdasági értékteremtő képességét, mely együttműködés alapján teremtődött
meg városainkban a 19. század első felének nemzeti érzésű reformkori polgárvilága.
133
Társasági hírek
Történész közgyűlés konferenciával
A Tiszántúli Történész Társaság hagyományőrző és hagyományteremtő ez évi rendes közgyűlésére Szolnokon a Damjanich János Múzeum előadótermében került sor.
Hagyományőrző abban a tekintetben, hogy Hajdú-Bihar (Debrecen), Szabolcs-SzatmárBereg (Nyíregyháza) után az idén Jász-Nagykun-Szolnok (Szolnok) Megyében rendezte
meg a társaság ezt a rangos eseményt. A tavalyi nyíregyházi közgyűlésen könyvbemutató egészítette ki a programot: Korompai Balázs a Társaság első, önállóan kiadott
könyvét, a „Semsey Andor emlékkötet”-et, Veres Zsófia a Tiszántúli Történész Társaság
Közleményei 3. évfolyam számát, Bene János pedig Tanyik József: „A Nyírbátori Határőr Igazgatóság emlékére” című könyvét méltatta.
Ez már egyfajta újabb hagyományteremtés – a kötelező napirendek mellett valami
más érdekesség becsempészése – csírája volt. Azonban a szolnoki már egy letisztult,
átgondolt igazi első lépésnek bizonyult. Nevezetesen a tagság, amely ezután is minden
évben egyfajta „váltógazdaságban” más-más megyében – jövőre a tervek szerint Békésben – tartva éves rendes közgyűlését az itteni példához hasonlóan tudományos konferenciát, szakmai nyílt napot szervez a mindenkori házigazda megye múltját bemutató
előadásokkal.
Szolnokon „Fejezetek Szolnok megye múltjából” témakőrben Lakatos Sarolta élvezetes és kellően szigorú levezetésével nagy érdeklődést kiváltó színvonalas konferenciára került sor. (Az előadások teljes anyagát a TTT. Közleményei következő számában
lehet olvasni – a szerző.)
Dr. Diószegi György jogász (Budapest) „Adalékok a jászberényi görögök 18–19. századi történetéhez” címmel élvezetes, jó hangulatú előadásából sok minden kiderült a
15. században Bizánc elfoglalása után Erdélybe menekült görögök múltjáról, tevékenységéről, életéről, további sorsáról Magyarországon. A kisboltokban lábat vető hálózatba, un. Compániába – amely az érdekvédelem, az igazságszolgáltatás, a kereskedelem
szervezése, bonyolítása mellett a hitgyakorlásnak és az oktatásnak is tere volt –, karavánok működtetésébe szerveződött hazai görögség akkori időből származó két kiragadott példa talán a ma politikusai, döntéshozói számára is meggondolandó. A hálózatban
mindenki 4% (!) – azaz négy százalékos – haszonnal dolgozott. Az együtt gazdagodás
volt az alapelv. Az előadó ennek kapcsán Kossuth Lajost idézte: „A versenyzők egymás
mellett futnak, nem pedig szemben egymással!” Ráadásul a hitelt is évi (!) 4 %-ra adták. A másik, hogy a hatezer lélekszámú görögség az országban 35 templomot és 17 iskolát létesített, tartott fenn.
Az előadó kutatásának indíttatása családi, hiszen felmenői görög származásúak voltak, ami kiderül az igen érdekes és olvasmányos magyar és görög kétnyelvű kiadásban
135
megjelenő dr. Diószegi György – Diószegi Krisztina „A magyarországi Papadémoszakta…(1658–1963)” című könyvből, amelynek társszerzője.
Bánki Horváth Mihályné dr. Molnár Erzsébet Aranka Dsc, kandidátus, nyugalmazott múzeumigazgató (Kiskunfélegyháza) „A jászkunok és az utolsó nemesi felkelés”
című előadásának elején leszögezte, hogy a hadi eseményekről kevésbé kíván szólni.
Ugyanakkor nagyon érdekes adalékokkal tűzdelte meg mondandóját a kollektív nemesi jogokról, azok devalválódásáról, az 1715 utáni első alkalommal a napóleoni háború
kapcsán fegyvert fogás előkészületeiről, visszásságairól, a 20–40 év közötti férfiak, a
lovak összeírásáról, utóbbiak sérülése, pusztulása esetén közpénzből történő kártalanításról, vagy éppen az önkéntesek felállítása kapcsán a közösségből jelentkezők hiánya
esetén történő sorshúzásról stb. De arra is fény derült, hogy például egy tiszt ló nélküli
felszerelése, hadrendbe állítása 1275 Ft-ba került.
Mohácsi Endre történész-muzeológus (Jósa András Múzeum, Nyíregyháza) „A nemesi felkelés jelentősége a magyar hadviselésben – Szabolcs-Szatmár-Bereg megye vonatkozásában” című előadása csatlakozott az előzőekhez elsősorban a hiányosságok
ismertetése terén, hiszen a szabolcsi ezred Gencsi Ferenc ezredes vezetésével elkésett a
csatából, mivel a felszerelés hiánya, illetve a beregiek segítése Vay brigadéros által azt
vonta maga után, hogy csak a csata után két nappal indultak útnak. Végül is – mutatott
rá Mohácsi Endre – a nemesi felkelés intézménye itt lépett le a történelem színpadáról,
a győri csata volt a hattyúdala. Ez köszönhető volt az egyenruha, az új technika, fegyverzet, a szabályzatok, az alakulatok, fegyvernemek stb. megjelenésének. A franciáknál
a fiatal tehetséges tisztek gyorsan léptek előre, míg a Habsburgok konzervatívok, újítás
ellenesek voltak. Az már csak hab a tortán, hogy a tervek szerint a csapatokat magyar
tisztek irányították volna, de végül mégsem így történt.
Dr. Bagi Gábor kandidátus, történész-muzeológus (Damjanich János Múzeum, Szolnok) első előadását „Hazudik, mint a hadijelentés” (Napóleon) – császári veszteségek
az 1849. március 5-i szolnoki ütközetben” címmel tartotta. Bagi Gábor meggyőzően
mutatott rá a hadtörténet–helytörténetnek a korban egymással ellentmondásos igazságtartalmára. Bár később már objektívebb visszaemlékezések alapján lehetett szemlélni
a történéseket, de erre már hatott a hadtörténetírás. Az 1880-as Gellich fémjelezte hadtörténeti szemléletű munkában már fellelhető az első tévedés a császári veszteségekről – hangsúlyozta az előadó –, de hadrendi ellentmondásokra is fény derült. Az eddigi
szakirodalomban tapasztalható bizonytalanságok miatt, ami megnyilvánul abban is,
hogy a különböző adatforrásokhoz különbözőképpen lehet nyúlni, és nyúlnak is a kutatók – Bagi Gábor szerint a már meglévő adatokat felül kellene vizsgálni. Külön is hangsúlyozta ebben a munkában a Társaság, illetve a helytörténet szerepének jelentőségét.
Dr. Fülöp Tamás PhD (Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár igazgatója) érdekes
és látványos prezentációval egybekötött „Megyeháza a Zöldfa vendéglő telkén – Szolnok vármegye kialakulása” című előadását talán éppen az előzőekben hallottak, felvetettek indíttatására is, azzal kezdte, hogy ezeknek a konferenciáknak, az ilyen jellegű
szakmai nyílt napoknak a jelentősége többek között abban van, hogy hatására megindul
az interakció. (Ezért is lényeges, hogy tagjaink mind nagyobb számban vegyenek részt
136
Társasági hírek
rajtuk – a szerző.) Szólt az 1876. évi XXXIII. Tc. a polgári közigazgatásról részeként az
új megye létrehozásáról, Sipos Orbán utolsó jászkun kapitány és egyben Jász-NagykunSzolnok Megye első alispánjának ebbéli fáradozásairól, érdemeiről, a megyeháza megépítésének, Szolnok város polgármester-választásának különös – és talán kissé gyanús
– történéseiről.
„A Tiszazug – egy újkori kistáj a Mohács előtt Magyarországon” című második előadása dr. Bagi Gábornak ugyanolyan érdekes – ha témájánál, „műfajánál” fogva nem
is olyan kritikus és jó szándékú, előremutató értelemben provokatív – volt, mint az előző. Ráadásul prezentációja nagymértékben hozzájárult a téma szakmai „ismeretterjesztéséhez” – „nem középiskolás fokon” (József Attila). Képet kaphatott a hallgatóság a
Tiszazugban a különböző családoknak a megjelenéséről, arról, hogy a birtok- és egyházközpontok, a települések hierarchiája miért nem alakulhatott ki a török kiűzéséig. De az előadó kitért a földművelés „lehetőség” behatároltságának hatására, valamint
arra, hogy a fő kereskedelmi útvonalak elkerülik e tájat, ami a központtalanság egyik
okának tudható be.
A jelenlévőknek az éves rendes közgyűlés előtt lehetősége volt megtekinteni többek
között a házigazda szolnoki Damjanich János Múzeum Katyn emlékére Andrzej Wajda
KATYN című filmje kapcsán készült kiállítást. Az eligazodásban nagy segítségére volt
a résztvevőknek a Bodolai Mária (a múzeum munkatársa) által biztosított, a világhírű
filmrendező ajánlását is tartalmazó ismertető füzet.
A 78 fős tagságból jelen lévő 25 fő a társaság alapszabálya V/3. pontja alapján – mivel nem volt határozatképes – az elnökség által aznap délutánra ismételten összehívott
évi rendes közgyűlés napirendjét kiegészítés nélkül elfogadta Nagy István jegyzőkönyvvezetése és Korompai Balázs, valamint Varjasi Imre személyében a jegyzőkönyv hitelesítője mellett. A közgyűlés meghallgatta, majd egyhangúan elfogadta Pozsonyi József,
a társaság elnöke előterjesztésében az elnöki beszámolót a társaság 2008. évi tevékenységéről, illetve a távollévő Tóth Ágnes a Számvizsgáló Bizottság elnökének jelentését
a társaság 2008. évi pénzügyi gazdálkodásának ellenőrzéséről szintén Pozsonyi József
előterjesztésében.
Az egyebek napirend keretében a társaság elnöke bemutatóval egybekötve ismertette
a TTT. honlapjának elérhetőségét (www.tortenesz.extra.hu), a linkek tartalmát, a honlap
adta lehetőségeket a tájékozódás és akár a kutatás területén, a kapcsolódó linkek megtalálási módját stb. Mint kiderült, sajnos sok tagtársunk nem tud a honlap létezéséről, pedig például a meghívó, tájékoztató e-mailok fejlécében is szerepel (a szerző). Az elnök
ismertette a társaság 2009. évi kiadványtervét, mely a közlemények soron következő és
az elhangzott konferencia előadásait tartalmazó tematikus számával idén két alaklommal jelenik meg, továbbá Ulrich Attila: „A jobaházi Dőry család története” című munkájának megjelentetését, majd ismételten kitért a tagdíjfizetési fegyelem kérdésére.
Tanyik József
137
138
Társasági hírek
139
140
Társasági hírek
141
142
TARTALOMJEGYZÉK
TANULMÁNYOK
Bodnár Mónika: Serényi kultusz és ennek tárgyi emlékei Putnokon............................ 5
Vatai Gábor: Élet a végeken (A végvári katonaság XVII. századi
életviszonyainak és jogállásának vizsgálata)......................................................15
Tordai Rita: Keresd a nőt! Napóleon mint férfi.............................................................49
Király Zoltán: A liberális ellenzék politikai törekvései
a reformkori Szabolcs vármegyében...................................................................59
Ballabás Dániel: Hány nemzetségből állt a magyarországi főnemesség 1848-ban?....73
Stephen Beszedits: The Brilliant Career and Tragic Demise of Vilma Parlaghy......... 99
FORRÁSKÖZLÉSEK
Seres István: Források a partiumi váraink történetéhez 1. A borosjenői
és nagyváradi helyőrség összeírásai..................................................................107
RECENZIÓK
Balogh István: Szabolcs vármegye terhei a 17. század végén.
(Ismerteti: Bagi Zoltán).....................................................................................123
Levelek az Andrássy-házból (1864–1869). Egy angol nevelőnő levelei.
(Ismerteti: Katona Csaba).................................................................................124
Horn Ildikó: A könnyező krokodil. Jagelló Anna és Báthory István házassága.
Dr. Diószegi György Antal – Diószegi Krisztina: A magyarországi
Papadémosz akta (1658–1963) (Ismerteti: Dr. Sasvári László).........................127
Dominkovits Péter: Egy gazdag városvezető, Lackner Kristóf polgármester javai.
(Végrendeletek, hagyatéki- és vagyonleltárak, osztályok 1591–1632)
Sarussi Kiss Béla: A természet által megerősített vár. Murány végvár
és uradalma a 16. század második felében. (Ismerteti: Bagi Zoltán)................130
Budavári kiállítás a hajdani magyarországi görögök emlékére
(Ismerteti: Dr. Diószegi György Antal).............................................................131
TÁRSASÁGI HÍREK
Történész közgyűlés konferenciával............................................................................135

Levelek az Andrássy-házból (1864–1869). Egy angol nevelőnő

Transcription

Similar documents

Közhírré tétetik Dorogon 2014. márciusi száma

maműl-lx

2 Zsebkonyv1890 pp76-169

Turai Hírlap - 2005. januári szám

a munkacsi vár

- REAL-J

csendőrségi lapok - Magyar Királyi Csendőrség

Adatok a magyarörmény orvosok és gyógyszerészek történetéhez

Tablók könyve 1956-1960 51 1959/60. tanév, IV. D Diákok soronként

évkönyv - Miskolci Egyetem

Magyar Kivandorlas Latin-Amerikaba az elso vilaghaboru elott