mátyás bevételei

MÁTYÁS BEVÉTELEI
A
Mátyás üvegserlege,
velencei munka
M ILÁNÓBA KÜLDÖTT MAGYARORSZÁGI KÖVET, Francesco Fontana 1476. május 10-én
Páviában átadta Mátyás megbízólevelét. Az ünnepélyes ceremónia után az itáliai származású orvos elmondta, hogy ura, a magyar király mekkora jövedelmekkel rendelkezik. Az
utókor szerencséjére egy igen szorgalmas milánói kancelláriai alkalmazott, Cicco Simonetto
lejegyezte Fontana beszámolóját. Eszerint Mátyás bevételei a következők voltak: „Először a
falusiak házai után egy dukátot behajtva évente 250 000
dukát rendes jövedelme van, nem számítva a taxát, amely
rendkívüli és amelyet évenként hol egyszer, hol kétszer és
háromszor vesz meg háborúk szerint, s amely taxát anynyiszor kell megszorozni, ahányszor kivetik, tehát a rendes bevétel 250 000 dukát. Továbbá a sókamarákból 80 000
dukát, továbbá az arany- és ezüstbányákból 60 000 dukát,
továbbá a vám, amit az országból kivitt áruk, mint amilyen
a ló, ökör és bőr után fizetnek 50 000 dukát...”
Fontana adatai szerint Mátyás évi jövedelme 440 000
dukát volt, ami ugyanannyi aranyforintnak felel meg.
Bevételei két fő forrásból származtak: az adókból és a monopóliumokból. A régi és az új elnevezésű kamara haszna
adó Mátyás korában öt jobbágyporta után egy aranyforint
volt. (1468 óta száz új ezüstdénár ért egy aranyforintot.
Az új pénz verésére azért volt szükség, mert a reformok
előtt Mátyás is előszeretettel nyúlt az egyik jól bevált jövedelemszerző módszerhez: a pénzrontáshoz. Az aranyforintot viszont Magyarországon sem Mátyás, sem más
királyunk nem rontotta a középkor folyamán!) Ez, valamint a rendkívüli adók jelentették a királyi kincstár
bevételeinek döntő többségét. A rendkívüli adókat szintén
a jobbágyoktól szedték, hiszen a nemesség és az egyháziak
a középkorban adómentességet élveztek. Ugyancsak mentesültek a fizetés alól a nagyon szegények, a földesúri szolgálatban lévők, akik uruk házában éltek, valamint a béresek és a cselédek. Mátyás ugyan
kísérletet tett az egytelkes és az egyházi nemesek megadóztatására, de akarata a birtokos
nemesség ellenállásán megbukott. A regálék: a sóbányák, a bánya- és pénzverőkamarák, a
harmincad szintén jelentős összeghez juttatták Mátyást, de elmaradtak a királyi felségjogon
beszedett adók összegétől. A beszámolót olvasva szembetűnő néhány bevételi tétel hiánya, amelyekről vagy a magyar követ nem tett említést, vagy Simonetto mester nem tartotta érdemesnek
lejegyzésüket. Ezek a kiváltságos népek – az erdélyi szászok adója, az erdélyi románok ötvenede
és a székelyek „ökörsütése”, amit azonban csak a király koronázása, házasságkötése és első fia
születése alkalmából kellett fizetni –, valamint a városok, a zsidók adói és a koronajavak
bevételei. Módosítva Fontana feljegyzését, Mátyás bevételei a következők voltak:
67
M Á T YÁ S ,
A
R E N E S Z Á N S Z
K I R Á L Y
BEVÉTEL
M Á T YÁ S
FORINT
Kincstári adó és segély
Szászok adója
Szabad királyi városok adója
Zsidók adója
Ötvened adó (erdélyi románok)
Sójövedelem haszna
Pénzverő- és bányakamarák
Koronavám
385 000
25 000
22 000
4 000
2 000
80 000
60 000
50 000
Összesen
628 000
A táblázatban szereplő összegek csak becslések, hiszen számadáskönyvek hiányában pontos adatok nincsenek. Hallgatnak
a források a telekkatonaság megváltása fejében fizetett hadiadó
összegéről is. A megyékben megtartott nádori közgyűlések elhagyásáért ugyancsak bevételhez jutott a kincstár. Ez egy kis
magyarázatra szorul. A nádor feladatai közé tartozott, hogy
vidékre kiszállva, egy vagy több vármegye nemeseivel tartott
közgyűlésen a legkülönfélébb ügyekben ítélkezzen. A nádor
és kíséretének eltartása viszont a megyét sújtotta, és hogy ez
nem kis teher lehetett, mi sem bizonyítja jobban, mint a megyék reagálása a király javaslatára. Mátyás ugyanis kijelentette:
kész lemondani a gyűlések megtartásáról, ha ennek fejében
külön adót kap. A magyar nemességről soha nem lehetett elmondani, hogy örömmel fizetett volna bármiért is, de az
uralkodó ötletét több megye azonnal elfogadta. A fenti két
bevételi forrás nagyságát rendszertelen kivetésük miatt éppen
úgy nem lehet megbecsülni, mint az egyháziak adóztatására
időnként tett kísérletekből beszedett összeget. A jubileumi
búcsúpénzekből és az egyházi vacantiából származó jövedelmek szintén hiányoznak Fontana feljegyzéséből. Ez utóbbi azt
jelentette, hogy a betöltetlen egyházi javak (érsekségek, püspökségek) bevételeit az új egyházi vezető kinevezéséig a király
használhatta fel, ezért vált rendszeressé az országban, hogy
püspökségek évekig főpap nélkül maradtak.
Jelentős összegeket könyvelhetett el a kincstár a külföldről
kapott segélyekből is. A pápaság és Velence 250 000–250 000
forintot küldött Magyarországra. Igaz, nem rendszeresen és egyenlő elosztásban, de ez az
500 000 forint mégiscsak a királyi bevételeket növelte 1459 és 1476 között. Számottevő
jövedelmi forrást jelenthetett a meghódított tartományokból –Morvaország, Szilézia, Lausitz,
Alsó-Ausztria – beszedett adó, ami évi átlagban közel 100 000 forintra rúghatott. Igaz, ezeken
a területeken Mátyás csak az 1470-es évek közepétől adóztathatott intenzíven, nem beszélve
arról a ki nem mutatható, de nem jelentéktelen haszonról, amit a sarcolások, a hadiszállítási
68
A kálvária aranytalapzatán
Merkur képében a megrendelô
Mátyás királyt is megörökítette
az ötvösmûvész
A 72,5 cm magas Mátyáskálvária gótikus és reneszánsz
stílusjegyeket egyaránt tartalmaz.
219 igazgyöngy, számos drágakô,
finoman megmunkált apró szobrok
és zománcképek díszítik
B E V É T E L E I
kötelezettségek hoztak a kincstárnak, hiszen ezek mind Mátyás udvarának bevételeit növelték.
A királyi kincstár bevételei tehát 500 000 és 750 000 forint
között lehettek. (Egyszeri adókivetés esetén az első adat érvényes, de ha két alkalommal szedték be a pénzt, a második
összeg tűnik reálisnak. Úgy vélem, hogy a magyar király bevételei egyes években akár a 900 000 forintot is elérhették. Nem
véletlen tehát, hogy a Magyarországon járt bajor származású
Hans Seybolt lelkendezve beszélt Mátyás gazdagságáról, a
királyi kincseskamráról: „...Hosszúsága száz, szélessége huszonöt láb, boltíves mennyezete nyolc magas oszlopon nyugszik. Művészi aranyterítők, egyéb drágaságokkal együtt voltak
ott láthatók. Nyolc pohárszék is állt ott gazdagon megrakva
pompás edényekkel és üvegtárgyakkal. Közülük csak egyet
akarok bemutatni. Azt választom, amelyik az egyik oszlop köré
négyszögben volt építve. Mindegyik oldalát hosszában harmincegy csigadísz ékesítette, négyszer
tizenegy, összesen tehát negyvennégy polca volt, mindegyik drágaságokkal dúsan megrakva.
Előtte hat színezüst, fél ember magasságú kenyérdagasztó állt, mindegyik száz márkánál többet ért. Mellettük egy finom mívű serlegen sok képben ábrázolt egyiptomi kivonulást bámultam meg. Értéke ötszáz márka lehetett. Ott állt még két
akkora ezüst egyszarvú is, mint egy középmagas paripa...”
Soknak vagy kevésnek számított Mátyás jövedelme Európa
többi uralkodójához mérve? Összehasonlításul érdemes néhány korabeli ország évi bevételeinek összegét felsorolni: Franciaországban XI. Lajos trónralépésekor (1461) az éves bevétel
– magyar forintra átszámolva – 1 365 000, míg halála évében
(1483) 3 345 000 volt. A velencei köztársaság 1464. évi
jövedelme 1 020 800 dukátot tett ki, az Oszmán Birodalomé
1475-ben 1 800 000 dukátot. (A dukát hozzávetőlegesen annyit ért, mint az aranyforint.) Mátyás jövedelme azonban
nemcsak a nemzetközi összehasonlításban bizonyult kevésnek,
hanem a magyarországi kiadásokra is csak szűkösen lehetett
elég. Ha csak arra gondolunk, hogy egy zsoldos lovas katona
havi bére 3, egy gyalogosé 2 forint volt, akkor a 10 000 lovasból és 5000 gyalogosból álló „fekete sereg” évi zsoldja 480 000
forintra rúgott. És ekkor még nem számoltuk az udvar tetemes
fenntartási költségeit, nem kapták meg pénzüket a diplomaták,
és még egy dénárt sem fordítottak a kultúrára.
Aranyserlegek. Mátyás esküvôjén
az uralkodó „asztala elôtt fölállított
pohárszék […] kilenc polcán
ötszázhatvan aranyozott ezüstserleg,
billikom és kupa állott”
69
A
A MÁTYÁS KORI TÁRSADALOM
A nemesség
W ERBŐCZY I STVÁN – nem sokkal Mátyás uralkodása után, 1517-ben – az ország szokásjogát
összegyűjtő munkájában, a Hármaskönyv-ben a nemességről a következőképpen ír: „Nemeseknek
neve alatt pedig érteni kell e helyen általában az összes főpapokat, a zászlósurakat, a többi
országnagyokat és ezen mi országunk más vitézlő rendeit, kik (mint föntebb említett) a szabadságnak egy és ugyanazon kiváltságával vannak felruházva.” A nemeseket
előzetes idézés és törvényes ítélet
nélkül – a tettenérést nem számítva
– nem lehetett letartóztatni, csak a
tör vényesen megkoronázott királynak tartoztak engedelmességgel, jogaikkal, bevételeikkkel szabadon
rendelkezhettek, adót és vámot sem
kellett fizetniük, cserében viszont az
ország védelmében katonáskodtak.
Abban az esetben, ha az uralkodó a
jogaikat nem tartaná be, akkor ellenállhattak anélkül, hogy a hűtlenség vétkében elítélnék őket. Az „egy
és ugyanazon” nemesség elve azonban csak jogi értelemben jelentett
egységet. Óriási gazdasági, politikai
és életmódbeli különbség volt például az egytelkes parasztnemes, a tehetős földbirtokos és a több tucatnyi
jobbágyfalut birtokló mágnás között.
Az arisztokrácia
A Z ARISZTOKRÁCIA TÁRSA DA LOM BAN elfoglalt kiváltságos helyzete a származáson túl, a
nagybirtokon alapult. A birtok = hatalom képletét Magyarországon – mivel nem tudni, hogy
egy-egy faluban mennyi volt a termelésben részt vevő jobbágyok száma – , a vár = hatalom képlettel lehet meghatározni. A Mátyás-korban a várak fele – mintegy 150-160 – fölött a mágnások rendelkeztek, a hozzájuk tartozó falvak, mezővárosok behálózták az országot. Corvin János
herceg 1490-ben 30 vár, 17 kastély, 49 mezőváros és 1000 falu birtokosaként az ország legvagyonosabb emberének számított. A Garai család nádori ágából származó főúr, Garai Jób
örökölt földjein 1478-ban 2516 jobbágycsalád gazdája volt, közel 10 000 ember élt azokon a bir70
Az ún. Corvin-szarvserleg
magassága 50 cm, a fedél csúcsán
páncélos lovag áll. A serlegben
szent olajat tartottak
Werbôczy István címere, mellette
Werbôczy István Tripartituma,
„A nemes Magyarország
szokásjogának hármaskönyve”
a nemesek jogait foglalta
rendszerbe
M Á T YÁ S
K O R I
TÁ R S A D A L O M
tokain, amelyek már a 14. század végén is a család kezén voltak. (Garai ennél jóval több birtokkal rendelkezett.) Az arisztokrácia tagjait az ország „igazi bárói” (veri barones) névvel említik az oklevelek. Ez nem számított örökletes címnek; a kifejezés az uralkodó által országos
méltóságra emelt nemesekre utal. Mátyás korában azokat számították közéjük, akik a királyi
tanács ülésein hivatalból jelentek meg. Ezek a következők voltak: a nádor, az országbíró, a
tárnokmester, az erdélyi vajda, a székelyispán (1468-ban egyesítették az erdélyi vajdáéval), a
szlavón és a macsói bánok, 1460-ig a főkincstartó, a pozsonyi és temesi ispánok – az elsőnek
említett az 1480-as évek végén kikerül a bárók közül –, valamint az udvari méltóságok. Mátyás
reális törekvése volt, hogy a legnagyobb birtokosokat ültesse az országos méltóságokba – vagy
ha nem, akkor a szerényebb vagyonú nemest birtokadományokkal támogatta –, hiszen
érdekében állt, könnyítette a kormányzást, ha tekintélyes bárók intézik az ország ügyeit. (Nem
is találni köztük egyet sem, akinek ősei között ne lett volna bárói rangú.) Ezek leszármazottait
gyakran bárófiaknak is nevezték (a magyar megfelelője: úrfiak), és lassan, megkülönböztetve
őket az „igazi báróktól”, természetes (barones naturales) vagy név szerinti báróknak (barones
solo nomine) hívták őket.
Az 1459. évi törvény 39. cikkelye utal arra, hogy ez a réteg a többi nemeshez képest
magasabb státusban van.
Az arisztokrácia jogi különválása 1498-ban válik véglegessé. A budai országgyűlésen
meghatározták, kik azok, akik
„a zászlós egyházi férfiakkal
együtt hadakozni vagy katonáskodni kötelesek”. Az itt
felsorolt, bandériumtartásra
kötelezett családok adták a
bárói rendet. A 15–16. században átlagban 35-40 családot lehetett a világi nagybirtokosok (bárók, mágnások)
közé sorolni. A szám általában nem nagyon változott, de
természetesen a famíliák cserélődhettek. A mágnások jelentős udvartartással és állandó rezidenciával renelkeztek,
minden bizonnyal a királyi udvart is utánozták.
Mátyás uralma alatt tehát
az arisztokrácia – ahová csak
királyi kegyből lehetett bekerülni – nyitott volt, a bárók és
71
M Á T YÁ S ,
A
R E N E S Z Á N S Z
K I R Á L Y
a birtokos nemesség között még nem húzódott olyan erős
jogi válaszfal, mint a Jagelló-korban. Hiszen a „bárófiak”
többsége arisztokratának számított, de volt köztük egy
olyan csoport, amely az átmenetet alkotta, ezt a kisebbséget sorolták hol az arisztokrácia, hol a nemesség közé.
Az elkülönülés gyökerei azonban már 1458 és 1490 között
kimutathatóak. A már említett 1459-es törvény, valamint
egy igen jelentős külsőség, a vörös pecsét használatának a
joga – amit Mátyás csak néhány családnak engedélyezett,
de a Jagelló-korban ez lett az arisztokrácia egyik fontos
kiváltsága – jól mutatja ezt a tendenciát. Az azonban bizonyos, hogy az arisztokráciába bekerült nemesek közül
csak azok tudtak gyökeret verni, akik országos méltóságuk
mellett nagybirtokosok voltak. A Mátyás-korban hetvenkilencen viselték a bárói méltóságot, de közülük negyvenhárman – vagy maguk, vagy egyik ősük jogán – már a
király trónra lépése előtt is országos tisztségviselőként
működtek. Természetesen az uralkodó – hasonlóan Zsigmondhoz – a bárói posztok mintegy felét új emberekkel
töltette be, és ezek egy részéből, a jelentős birtokadományok következtében – Magyarország legtekintélyesebb
urai lettek. Ilyenek voltak például a király rokonai
(Gerébek és Pongrácok), az erdélyi nemesi családból származó Ongor János, a Szapolyaiak, valamint a Kinizsi és
Ernuszt család. Az így kialakult „új arisztokrácia” azonban
semmiben sem gyengítette a régi bárói családok erejét,
hiszen a Mátyás korában kihalt ősi famíliák (Szécsényi,
Maróti, Töttös) birtokaiból mindkét csoport egyaránt
részesült.
A mágnások, mivel a váruradalmak közel felét birtokolták, kivételes hatalomra tettek szert az országban,
amit még az is növelt, hogy familiárisaikon keresztül más
területek felett is gyakorolhatták ellenőrző szerepüket, így
akár a királyi hatalom korlátozására is képesek voltak. Ez
azonban döntő többségüknek nem volt érdeke, hiszen –
elsősorban anyagi téren – rá voltak szorulva Mátyásra,
mivel birtokaik bevétele pár ezer forint tiszta jövedelemnél csak kivételes esetekben lehetett több. Ugyanis minél
nagyobb volt egy nagybirtok, annál kevesebb pénz jutott
tulajdonosa kezéhez. Egyrészt, mert az országban szétszórtan fekvő földek védelme és adminisztrációja a jövedelmeket felemésztette, másrészt az arisztokrácia életformája, az udvartartás növekvő költségei, a luxusigények növekedése (ami nemcsak rájuk, hanem a nemességre
és a jobbágyságra is jellemző volt, habár náluk inkább a „kényelmesebb élet iránti vágy” kifejezés jobban fedi a valóságot) egyre csak apasztották az évi bevételeket. Például az esztergomi
72
A
M Á T YÁ S
K O R I
TÁ R S A D A L O M
érsekség gazdasági mérlege szerint Estei Hippolit 1488-ban 112 helységnek: 14 mezővárosnak és 98 falunak volt az ura. A nagy területen szétszórva (Pozsony, Gömör, Esztergom és
Trencsén megyékben) lévő birtok pénzügyi mérlege:
1489
Bevétel
Kiadás
Hiány
22 275,05 forint
22 568,93 forint
293,88 forint
1490
15 005,91 forint
15 566,24 forint
560,33 forint
Az érsek tehát többet költött, mint amennyit bevételei lehetővé tettek. A hiányt a nagybirtokon belül csak két módon lehetett pótolni: adósnak maradni a familiárisokkal szemben, vagy
kölcsönt kérni. Volt azonban még egy lehetőség – elsősorban a világi arisztokráciának – az
anyagi nehézségek azonnali megszüntetésére. Az állami szolgálat. (Az arisztokrácia akkor még
nagyon kevéssé kapcsolódott be a mezőgazdasági áruforgalomba.) A nagybirtokos az állami
jövedelmek kezelésével jelentős jogos (és jogtalan) bevételekhez juthatott, nem beszélve arról,
hogy mivel ezek adminisztrációját saját embereivel végeztette, állami alkalmazottként, valójában
az ország pénzéből fizette familiárisait. Egy esetleges hivatalvesztés viszont azzal is járhatott,
hogy a legtekintélyesebb familiárisok – kevesell ve ellátásukat – elhagyták urukat, jelentősen
csökkentve a mágnás befolyását, hiszen a birtok mellett a familiárisok száma és vagyoni ereje
jelentette a földesúr hatalmi bázisát. Ezért bizonyulhatott a kormányzati tisztségekből való felmentés jó fegyvernek Mátyás kezében az arisztokrácia hatalmi törekvéseivel szemben. Nem
beszélve arról, hogy egy-egy kivételtől eltekintve a nagybirtok nem alkotott zárt egységet, a
helységek szórtsága viszont nem tette lehetővé országrésznyi területek esetleges leszakítását.
Az arisztokráciával szemben a király elsősorban a nemességre tudott támaszkodni.
A nemesség
Szapolyai István, Mátyás
király hû hadvezérének sírköve
A MINTEGY 18 000 EGY TELKES ÉS 7000 BIRTOKOS NEMES ugyan jogilag egységes megítélés
alá esett, de nemes és nemes között óriási különbségek lehettek. Döntő többségük ugyanis maga
művelte földjét, életmódjuk szinte semmiben sem különbözött a jobbágyokétól, sőt ez utóbbiak
vagyoni helyzete sok esetben kedvezőbb lehetett, mint a „parasztnemeseké”. Ez a körülmény a
társadalmi mobilitást is elősegítette, hiszen a Mátyás-korban még szokás volt, hogy a nemes
leány jobbágy származású férjét és fiaikat a nemességhez sorolták. A király időnként – a jobbágyok adójának a felével – meg is adóztatta őket, ami jól mutatja: a nemesi társadalom legalján
álltak. A parasztságtól eltérően az egytelkeseknek lehetőségük volt a politikába való beleszólásra,
igaz, nem országos ügyekben hallathatták hangjukat, hanem csak a megye adott teret politikai
ambíciójuknak, ha egyáltalán volt nekik ilyen. A nemesség közel kétharmada tartozott ebbe a
kategóriába. A középbirtokos nemességet – 400-500 családnyian lehettek – már jobban
érdekelte a politika, ami bizonyos szaktudást is feltételezett. A birtokos nemesség egy része
járatos volt a magyar szokásjogban, ismereteit királyi hivatalnokként vagy a megye keretein
belül kamatoztathatta. Ebből a legképzettebb rétegből kerültek ki az országgyűlések hangadói
is, akiknek döntő szerepe lehetett abban, hogy Mátyás törvényei inkább nemesség-, mint arisztokráciapártiak voltak. Ez annál is érdekesebb, hiszen a középbirtokos nemesség jelentős része,
73
A
Mátyás király adománylevele
Bánffy Miklósnak 1481. június
21-én, Budán kiállítva
Szécsi Dénes bíboros, esztergomi
érsek sírköve. Egyetemet végzett,
kánonjogi doktor volt
M Á T YÁ S
K O R I
TÁ R S A D A L O M
amellett hogy uradalmát maga igazgatta, nagyúri szolgálatba lépett, és mint várnagy, provizor
stb. vezette a nagybirtok gazdasági és politikai életét. A főúri szolgálat viszont bizonyos
kötelezettségekkel járt. Politikai kérdésekben nyilvánvalóan a mágnás szava döntött, akinek –
a megye ispánaként vagy legnagyobb birtokosaként – döntő szerepe lehetett az országgyűlési
követek kiválasztásánál vagy programjuk kialakításában. Instrukcióit nyilvánvalóan – már csak
a jövőre való tekintettel is – mindegyik követ tanácsosnak tartotta megszívlelni.
A nemesség politikai szervezete a vármegye volt, és az országyűlésekre is itt választották meg
a követeket. A főispánt a legtöbbször a király nevezte ki a bárók közül, akik familiárisaikból állítottak maguknak helyettest. A nemességpárti törvények és
az arisztokrácia fent vázolt politikai befolyása közti ellentmondás feloldását újból a nagybirtok elhelyezkedésének vizsgálata oldhatja meg. Azokban a megyékben, ahol a nagybirtok
döntő többségű volt, ott a báró minden további vita nélkül kijelölhette a követeket, de ahol a nemesi birtok dominált, ott a
megye közönsége választhatta meg küldötteit. Az ilyen megyékben a főispán nem is mindig tudta saját emberét helyettesének kinevezni – habár azt a jogot, hogy az alispán csak a
megyebeli nemességből kerüljön ki, 1486-ban törvénybe iktatták –, kénytelen volt azt elfogadni alispánként, akit a megye
javasolt. Feltehetően az így kinevezett nemes nemcsak ura,
hanem társai érdekeit is képviselte. A nemesség már csak azért
is a királyi hatalom szövetségesének számított, mert tagjai jelentős társadalmi emelkedést csak a királyi szolgálattól remélhettek vagy az egyháztól, ha valamelyikük a papi pályát
választotta. A nemesi tömegekkel jól lehetett taktikázni, hiszen abban az esetben, ha az országgyűlésre valamennyi
nemest meghívták, valamilyen módon figyelembe kellett venni
kívánságaikat. Ennek elsősorban azok a nemesek örültek, akik
nem álltak nagyúri szolgálatban, mert nagy tömegben nyomást
lehetett gyakorolni a királyra vagy a bárókra. Hozzá kell tenni,
a legtöbb alkalommal hiába volt a meghívás, anyagilag képtelenek lettek volna az országgyűlési tartózkodásukat fedezni,
ezért a legtöbbször el sem mentek.
Az egyházi rend
A Z EGYHÁZNAK sokkal nagyobb szerepe volt a politikai életben, mint azt birtokainak viszonylag alacsony száma – 1458ban 360 várból 37 van csak egyházi személy kezén – indokolná.
Az egyház esetében nem érvényesül a vár = hatalom elve, és
nem is a néhány jelentős püspöki város gazdasági ereje
segítette a politika legmagasabb fórumaira, hanem egy több
évszázados kiváltság, a tized. Az ország mezőgazdasági ter75
M Á T YÁ S ,
A
R E N E S Z Á N S Z
K I R Á L Y
A
melésének egytizede ugyanis az egyházi rend tagjait illette meg. Érthető hát, hogy míg a világi
földesúr birtoka állandó növelésével próbált magasabb bevételekhez jutni, addig az egyházi
nagybirtokosnak valójában teljesen közömbös volt, hogy növekszik-e a püspöki
(érseki) birtokállomány. Nem Mátyás kori példa, de jól bizonyítja ezt a
sajátos helyzetet az egri püspökségi jövedelmek alakulása a Jagellókor elején:
1493
%
1495
%
Egyházi jövedelem 18 256 Ft
(tized)
87,6
19 621 Ft
66,6
Földesúri jövedelem 1 359 Ft
6,5
Egyéb jövedelem
1 225 Ft
5,9
Összesen:
20 840 Ft 100,0
6 022 Ft 20,5
3 803 Ft 12,9
29 446 Ft 100,0
A táblázat önmagáért beszél. Bakócz Tamás egri püspök a tizedpénzek nélkül, pusztán mint birtokos, bizony azonnal lemondhatott volna politikai terveiről. A bevételek aránytalansága
természetes, hiszen a püspökség földesúri jogon csak 42 helységből szedett adót, míg a tizedet több mint 3000 helységből,
mintegy 40 000 jobbágyporta után fizettek Bakócz embereinek.
Nem tarthatjuk tehát túlzásnak Vincenzo Guidotto velencei
követ jelentését, aki – igaz, Mohács előestéjén, 1525-ben – a
magyarországi püspökségek jövedelmét (a horvátországiak nélkül) 210 000 forintra becsülte.
Az országos ügyekbe csak a főpapságnak volt beleszólása, ők
vettek részt a királyi tanács ülésein. A prelátusokhoz a Mátyáskorban a már említett 16 érseken és püspökön kívül néhány prépost tartozott. 1458-ban 11 főpapi szék volt betöltve. Nyolc
főpap végzett egyetemet, közöttük öt kánonjogi doktor is volt:
Szécsi Dénes bíboros, esztergomi érsek, Várdai István kalocsai érsek,
Bárius Miklós pécsi, Salánki Ágoston győri és Vetési Albert nyitrai
püspök. A magyar püspöki kar felkészültségének magas színvonalát jellemzi az a tény is,
hogy még a felső stúdiumokat nem végzettek között is találni olyan jeles egyéniséget, mint
Vitéz János váradi püspököt, a magyarországi humanizmus legfontosabb alakját. A főpapok a
lengyel származású erdélyi püspök, Labyszini Máté kivételével mind magyar nemesek voltak,
négyen közülük az arisztokráciához tartoztak. Szécsi Dénes esztergomi érsek, aki részt vett az
interregnum idején a Hunyadi-ellenes ligában, és édesanyja révén Garai nádor unokatestvére
volt, az 1450-es években a pápa utasításának eleget téve nagy segítséget nyújtott a belső anarchia felszámolásában. Politikai szerepe ellenére – gondoljunk csak Mátyás megválasztásának
körülményeire – elsősorban főpap volt, akinek fontos a magyar egyháztartomány hitélete is.
Zsinatot tartott, támogatta az obszerváns ferenceseket. A Szécsi által erős kézzel irányított püspöki kar – annak ellenére, hogy a prelátusok Labyszini Máté kivételével nem támogatták 1459ben a Garai–Újlaki-liga Mátyás megbuktatását célzó kísérletét – a királyi hatalom kiépülésével
egyre terhesebbé vált Mátyás számára, noha szüksége volt a püspökökre. Nemcsak katonai és
76
Siklós vára az Árpád-házi
királyok óta igen jelentôs
szerepet játszó Garai család
birtokában volt
M Á T YÁ S
K O R I
TÁ R S A D A L O M
anyagi erejükre támaszkodott, legtöbbjüket hivatalnokként és követként foglalkoztatta. Kinevezésük nem ütközött akadályba, hiszen a konstanzi zsinat (1417) óta a magyar királyok főkegyúri joguknál fogva „prezentálták” a főpapjelöltet a pápának, aki aztán kinevezte a püspököt.
Formailag a rendszer így működött, valójában a jelölt a királyi akarat kinyilvánítása után már
„választott” (electus) püspökként élvezhette egyházmegyéje vagyonát. A pápai megerősítés –
igaz, néha hosszú viták után – végül is mindig megérkezett.
Szécsit Mátyás csak a koronázás után szorította ki a hatalomból. Amikor ugyanis a király
egyesítette a nagyobb és a titkos kancelláriákat, az új hivatal vezetője nem az esztergomi érsek lett,
hanem Várdai István kalocsai érsek és Vitéz János váradi püspök. A bíboros-érsek hiába fordult a
Szentatyához, hogy ezzel a lépéssel csorbítják az esztergomi egyházmegye jogait, Mátyás nem vette
figyelembe a pápa kérését. 1458 és 1471 között 15 új püspök kinevezésére vannak adatok. Nyolcan
jártak egyetemre – köztük találjuk Csezmicei Jánost, alias Janus Pannoniust is –, döntő többségük
Itáliában tanult. Most már négy külföldi származású egyházi vezető szolgálta Mátyást: a cattarói
Machinensis Miklós modrusi, Fiumei Márk tinnini, a két sziléziai: Beckensloer János váradi, majd
egri és Stoltz Miklós váradi püspökök. Változás még az 1458-as helyzethez képest az is, hogy a
négy bárónak számító főpap közül csak egy, Bátori Miklós szerémi püspök származik Mátyás előtti
„régi” bárói családból, a többieket már a királyi kegy emelte az arisztokrácia sorába.
Vetési Albert, nyitrai püspök
kazulája
77
M Á T YÁ S ,
A
R E N E S Z Á N S Z
K I R Á L Y
A Vitéz János-féle összeesküvés – amikor is a magyar egyház feje szembefordult Mátyással –
után kinevezett 20 egyháznagynak a feléről kimutatható ugyan, hogy egyetemre járt, de valamiféle fokozatot csak öten szereztek közülük, talán kifejezetten nem is a „diplomáért”, hanem egy
korszerű műveltség megszerzéséért tanultak. Mátyás továbbra is előszeretettel adományozta a
magyar stallumokat külföldieknek. Az esztergomi érseki széket 1474 tavaszán Beckensloer
János egri püspöknek adta, akinek kinevezését IV. Sixtus pápa egy év múlva meg is erősítette.
A Mátyás egyik nagy tévedésének számító főpap azzal az
ürüggyel, hogy Aachenbe készül zarándokolni, 1476-ban meg
sem állt Bécsig, ahol III. Frigyes császár szolgálatába szegődött. A szökést talán még meg lehetett volna bocsátani neki,
de Beckensloer a biztonság kedvéért jelentős pénzösszeget és
az esztergomi könyvtár több remekművű kódexét is magával
vitte. Mátyásnak nem volt szerencséje az esztergomi érsekekkel. Szécsi és Vitéz politikai kontrollt jelentettek számára,
a sziléziai kegyenc pedig az első adandó alkalommal visszaélt
bizalmával. A király most már óvatosabb lett. Az 1476. évi
szökés óta betöltetlen érseki rangot csak 1480-ban adja Aragóniai János bíborosnak, Beatrix testvérének. A fiatal ember
ugyan még csak éppen hogy betöltötte a tizenhetedik esztendejét, de már jelentős egyházi karrier volt mögötte. 1477-ben
bíboros, két évvel később pedig a Szentatya teljhatalmú
követként küldi Magyarországra és a szomszédos államokba,
hogy az uralkodókat a török elleni harcra buzdítsa. Hiába volt
azonban a királyi „prezentálás”, a pápai megerősítésnek volt
egy óriási akadálya: Beckensloer még élt, és nem mondott le
egykori méltóságáról. Hosszú huzavona után Mátyás akarata
bizonyult az erősebbnek. Tudta: kérésének IV. Sixtus előbb
vagy utóbb eleget fog tenni, ha a mérleg másik serpenyőjére –
kedvenc érveként – a török elleni háború megindítását helyezi.
1481 nyarán így írt erről a pápának: „Szentséged tehát nagy
jót fog cselekedni, amikor kijelenti, hogy megfosztja érseki jogaitól, a szökevény végképp kénytelen lesz lemondani arról,
hogy érsekségét még megszerezheti. Ha viszont ez a reménye
meghiúsult, akkor ármánykodásaival felhagy majd, és mással
kezd törődni. Én pedig, akit most nagyon akadályoz a hit
védelmében mindez a zavar és kavarodás, körültekintőbben
tudok majd hitünk dolgaival is törődni. Amennyiben szentséged az előzőeket nem veszi tudomásul, nem intézkedik, és
nem akarja javamat, akkor kénytelen leszek felhagyni egyéb katonai terveimmel, amelyek mind
a kereszténység üdvét és javát szolgálják, s teljes erőmmel küzdeni azért, hogy a veszélyt
megszüntessem. ...”
A két évig tartó alkudozás eredményeként Aragóniai János lett az esztergomi érsekség adminisztrátora, de korai halálával 1485-től az érseki szék újból megürült. Mátyás a már „jól
bevált” módszert követte: az új egyháznagy legyen rokon, legyen külföldi és fiatal. Nem kellett
78
A
Körmenet a Mátyás-graduáléból.
A menet élén az ereklyetartót
hordozó szerzetesek haladnak
A garamszentbenedeki festô
képén (1510) Mátyás király
kedvelt embere, Szécsényi (III.)
János bencés apát ereklyetartóba
fogja fel Krisztus vérét. A felirat
alatt az apát címere látható
M Á T YÁ S
K O R I
TÁ R S A D A L O M
sokáig keresgélnie. Felesége már az Aragóniai János halála – 1485. október 17. – utáni napokban testvéröccse helyett unokaöccsét javasolta az érseki székbe. Az utókor számára bizonyára
érthetetlen merészséggel a jelölt az 1479-ben született – tehát még csak hatéves – Estei Hippolit volt. Beatrix nővérének, Aragóniai Eleonórának és a ferrarai herceg, Estei Herkulesnek a
gyermeke kétséget kizáróan mindhárom kritériumnak megfelelt, de várható volt, hogy Róma
részéről még a szokottnál is nagyobb lesz az ellenállás. Ennek elsősorban egyházjogi oka volt.
Azoknak a főpapoknak a javadalmát, akik – mint Aragóniai János is – Rómában haltak meg, a
pápának jogában állt eladományozni, figyelmen kívül hagyva az adott ország uralkodójának
vagy egyházának akaratát. VIII. Ince pápa jelöltje pedig nem a „kis prímás” volt, hanem a
milánói udvar által is támogatott Sforza Ascanio bíboros. A Rómában tartózkodó két magyarországi diplomatának, Veronai Gábor egri és ifjabb Vitéz János
szerémi püspöknek végül is sikerült a pápai beleegyezést
megszereznie. 1487. május 27-től Estei Hippolit lett Magyarország első egyházi embere.
Új mozzanata Mátyás főpapkinevezési politikájának, hogy
két esetben a király pápai követeket jutalmazott magyarországi
javadalmakkal. Veronai Gáborból egri, míg Baldassare de Pisciából szerémi püspök lett. A hét külföldi származású főpap
mellett négy bárói és három nemesi eredetű püspök tartozott
ekkor Mátyás főpapjai közé. A püspöki karba ekkor polgár és
mezővárosi jobbágypolgár származásúak is bekerültek, szám
szerint öten. Ekkor indult el Bakócz Tamás karrierje is, akit
Mátyás királyi titkárból győri püspökké nevezett ki. A tények
azt mutatják, hogy Mátyás olyan főpapokat nevezett ki
uralkodásának ebben a szakaszában, akiknek nincsen hazai
bázisuk, vagy az általa felemelt „homo novus” családokból
származtak. Azokat az egyháznagyokat pedig, akik szembe
mertek szegülni vele, egyszerűen börtönbe záratta. Nem is
akárkiket: Vitéz János esztergomi és Váradi Péter kalocsai
érsekeket, valamint Thúz Osvát zágrábi püspököt. Ez már csak
azért is érdekes, mert Mátyás Szilágyi Mihályon kívül csak egy
bárót, Bánffy Miklóst fogatott le. Úgy tűnik, a király a papságtól nem tartott annyira, mint az
arisztokráciától. A magyar király azzal, hogy az egyházat inkább gazdaságilag akarta kihasználni – katonák, pénz stb. – és politikai szerepét igyekezett a minimálisra csökkenteni, csak azt érte
el, hogy a püspöki kar többsége ellenezte Mátyás tervét, Corvin János trónöröklését.
Az egyházi rend derékhadát a középréteg jelentette – a káptalanok tagjai, a kanonokok és a
gazdagabb városok egyházainak plébánosai. Egy részük nemesi származású volt, de találni köztük
városi, mezővárosi polgárokat (ez utóbbiak valójában jobbágyok) és jobbágyokat is. A birtokos
nemesség azért küldte fiait egyházi pályára, mert egyrészt így nem osztódott tovább a legtöbbször amúgy sem jelentős földvagyon, másrészt – mivel a papi és a hivatalnoki pálya szoros kapcsolatban volt egymással – joggal remélhették, hogy a család egyházi tagjának segítségével a
következő generáció már kedvezőbb társadalmi helyzetbe kerülhet. Érvényes volt ez a polgárokra
és a jobbágyokra is, azzal a különbséggel, hogy számukra az egyházi pálya elsősorban társadalmi
emelkedést jelentett. A középréteg tagjai kedvezőbb anyagi helyzetbe kerültek, mint családtag79
M Á T YÁ S ,
A
R E N E S Z Á N S Z
K I R Á L Y
jaik, hiszen részesülve a káptalani vagyonból, csak maguk és legfeljebb helyetteseik ellátásáról
kellett gondoskodniuk. Sokan közülük külföldi egyetemekre jártak, de Magyarországon – ellentétben például a 15. század Németországával – soha nem vált általánossá, hogy elsősorban
azok kerülhettek egy jól jövedelmező beneficiumba, akik egyetemi tanulmányokat végeztek.
Igaz viszont, hogy nálunk a káptalanba való bekerüléskor a nem nemesi származás nem jelentett kizáró okot, mint Nyugat-Európában. Természetesen a többség itthon képezte magát a
káptalani iskolákban, ahol sok esetben a triviumot és quadriviumot is tanították, az elmélyültebb tanuláshoz pedig könyvtár állt rendelkezésükre. A politikai életben az egyházi középréteg
gyűjtőhelyének számító káptalanoki nem az egyházi rend tagjaiként, hanem – hasonlóan a
nemességhez – földbirtokosként vettek részt. (Együtt választották a követeket stb.)
Az egyházi rend legnagyobb
részét az alsópapság alkotta.
Döntő többségük jobbágy
származású volt, anyagi erejük
minimális lehetett. A kisebb
káptalanok kanonokjait, a plébánosokat, a káplánokat és az
oltárigazgatókat számíthatjuk
közéjük. A plébánosok műveltségüket vagy a káptalani
iskolákban szerezték meg,
vagy az előző plébánostól sajátították el az alapvető egyházi fogalmakat. Oktatásuk
gyakorlati lehetett, nem sokat
foglalkozhattak elméleti kérdésekkel, viszont annál több
figyelmet fordíthattak egyes
formulák betű szerinti megtanulására. Nem lehet megállapítani, hogy a plébánosok
közül hányan maradtak meg
ezen az alacsony színvonalon,
s hányan emelkedtek ki közülük a megszerzett tudás segítségével. A plébánosok mellett
tevékenykedő káplánok bizonyos esetekben kiszolgáltat hatták a szentségeket és
misézhettek, de szolgálatuk
csak addig tartott, amíg az
őket felfogadó plébános –
akitől a fizetést és az ellátást
is kapták – akarta.
80
A
M Á T YÁ S
K O R I
TÁ R S A D A L O M
Vagyoni helyzetük nem lehetett valami rózsás, csak a mindennapi szükségletek kielégítésére
lehetett elég. Az oltár- vagy kápolnaigazgatók feladata az imádkozás, zsolozsmázás és misézés
volt azok lelki üdvéért, akik adományaikkal alapítványt tettek. Az ilyen javadalmak sokasága
igen sok tanult klerikus elhelyezkedését könnyítette meg, helyzetük kedvezőbb volt, mint a káplánoké, hiszen nem a plébános jóindulatára voltak rászorulva. Az oltárnokság betöltése a
kegyúrtól függött, aki lehetett akár egy város vagy nemes, egyházi vagy világi személy.
Jövedelmük az alapítvány „gazdagságától” függött. Az alsópapság közvetlenül nem játszott politikai szerepet az ország életében. Az egyházi rend tehát nem volt azonos azzal, amelyik az
országgyűlésen felszólalt. A gazdasági, társadalmi, műveltségbeli és szervezeti heterogenitás
(pl. a szerzetesrendeknél) mellett azonban erős összetartozás jellemezte az egyházat.
A marosvásárhelyi vártemplom
építését Hunyadi János, majd
Mátyás király is támogatta
A polgárság
Pozsony 15. századi metszeten.
A várhegy alatt a késôbbi
koronázó templom emelkedik
1463. AUGUSZTUS 29- ÉN Mátyás a déli végeken tartózkodott. A Bosznia védelmére vezetett
hadjárat alatt a kancelláriában a következő szövegű oklevelet fogalmazta meg a királyi írnok, tudatván Mátyás akaratát a soproniakkal: „Mivel a királyok dicsősége népeinek sokaságában és
nagyságában áll, érdeke a fejedelmeknek minden igyekezetükkel törekedni népeiknek az ő szabadságukban való megtartására és a városok nagyobbítására és pártfogására, mint amelyekből
származnak a királyoknak és
az országoknak előbb említett javai és a városoknak és
népeknek növekedése, amenynyiben ebből kifolyólag magasztalják az uralkodó bölcs
előrelátását és mind maga az
ország, mind a városoknak és
népeknek a jóléte ebből merít
hasznot és gyarapodást. ...”
Az írnok e szép humanista
gondolatfűzésben tömören fogalmazta meg a városok és a
király kapcsolatának lényegét:
az uralkodónak érdeke a támogatás, a polgárság viszont
Mátyás jóindulata nélkül kevésbé gyarapodhat. A valóságban – és ez már a magyar városfejlődés elmaradottságát is mutatja – Mátyás közel 30 város
gazdasági erejét vehette igénybe. A király az adó mellett hadi szerszámokat és katonákat kért
és kapott a hét szabad királyi várostól: Budától, Pozsonytól, Soprontól, Nagyszombattól,
Kassától, Eperjestől és Bártfától (Pest csak a Jagelló-kor elején csatlakozott a városcsoporthoz),
a személynöki, a királyi bánya- és az erdélyi szász városoktól. A polgárság politikailag nem jelentett tekintélyes erőt. Az országgyűlésre Mátyás, koronázása után, csak egyszer, 1475-ben
hívta meg követeiket. A polgárok maguk sem törekedtek az országgyűlésen való részvételre,
81
M Á T YÁ S ,
A
R E N E S Z Á N S Z
K I R Á L Y
sőt Mátyásnak az adómegajánló kamara létrehozására tett próbálkozásait – amikor a többi
rendtől függetlenül akart velük tárgyalni – is elutasították. Ez persze nem segítette elő a városok
politikai szerepének növekedését.
A 15. század második felében az ország határszéli városait – elsősorban Pozsonyt – gazdasági
visszaesés sújtotta. A Felvidék északkeleti részén is hasonló volt a helyzet. Ezzel szemben az
ország központi fekvésű városai – Buda, Pest, Székesfehérvár és Szeged –, valamint az erdélyi
szász városok egy része, ahol Mátyás elsősorban az adózás könnyítésére létrehozta a „szász
egyetemet”, megerősödtek. Zsigmond határvárosokat támogató politikájával ellentétben Mátyás a központi fekvésű városokat részesítette előnyben. A király és tanácsadói jól elemezték a
gazdasági helyzetet. A 15. században ugyanis az ország külkereskedelmi aktívuma minimális
lehetett. A külföldi kereskedők iparcikkeket, főleg posztót és vásznat hoztak Magyarországra,
cserébe nyersterméket vittek magukkal.
A határvárosok gazdasági megtorpanásával párhuzamosan azonban megindult Buda fellendülése. Az ország fővárosa 1485-ben, Bécs elfoglalásával jelentős kiváltsághoz jutott, ugyanis
Bécs árumegállító jogának eltörlésével – Mátyás ezt már korábban megtette a nyugat-ma gyarországi városok esetében – Buda és a délnémet városok közvetlen összeköttetésbe kerültek.
Ez elsősorban a budai polgároknak jelentett előnyt, hiszen kereskedelmi érdekeik és családi kapcsolataik ehhez a területhez kötötték őket. Mivel idegenek textilárut Budán csak végszámra vagy
meghatározott mennyiség felett adhattak el, a délnémet cégek ezt a számukra kedvezőtlen sza-
A
A kassai Szent Erzsébetszékesegyház, a magyar
gótika kiemelkedô alkotása.
Mátyás király a város
adójának elhagyásával segítette
az építkezô polgárokat
A dóm szentélyében áll
a Szent Erzsébet életét és
Krisztus szenvedéstörténetét
bemutató szárnyas oltár, amely
1474–1477 között készült
82
M Á T YÁ S
K O R I
TÁ R S A D A L O M
bályt úgy próbálták megkerülni, hogy családtagjaikat vagy megbízottjaikat Budára küldték,
ahol letelepedvén megszerezték a polgárjogot, és azzal együtt a nagybani árusítás alóli
mentességet. 1470-től a városi tanácsba is többen bejutottak közülük, sőt a bírói posztot is
megszerezték. Jó példa erre a nürnbergi származású Haller család. A volt nürnbergi városbíró,
Haller Ruprecht azonos nevű fia már 1481-ben tekintélyes budai polgárnak számított. Feleségül
vette Münzer János bíró lányát, majd maga is városbíró lett. Mátyás
uralkodásának második felében a nürnbergi eredetű Hallerek,
Kaltenhauserek, Prunnerek, a bécsi dr. Kirchaimerek mellett itáliai
kereskedők is megjelentek Budán. Ők kiskereskedelmi engedélyt
kaptak a királytól, egy-két évnél tovább nem is nagyon maradtak
az országban. Beatrix megjelenése és a luxuscikkek iránti vágy
növekedése hozta őket Pannóniába. Portékájuk főleg drága selyem,
fűszerfélék és ötvösmunka volt. Említésre érdemes a leghíresebb
itáliai kereskedő neve. Az oklevelek „a firenzei Rason” kifejezése
Raggione Bontempit takarja, aki nem volt más, mint a Mediciek
elűzésében részt vevő firenzei Nerli cég magyarországi képviselője.
1488 és 1526 között kereskedett, szállított, és ami a legfontosabb:
kölcsönöket adott az országban.
A 15. század második felében az 1439-es kompromisszum
következtében a városi tanácsban németek és magyarok egyaránt
helyet kaptak. A vezető réteg – a német posztókereskedők, a magyar állatkereskedők és pénzügyi alkalmazottak, valamint a leggazdagabb kézművesek voltak a tagjai – nem volt egységes. Elkülönültek
a magyarok és a németek, a kereskedők és a gazdag kézművesek,
melynek legnyilvánvalóbb jele, hogy a csoportok közötti házasságkötések is ritkák voltak. A német kereskedőcsaládok egymás közt
vagy a többi hazai német város vezető rétegének tagjaival kötöttek
házasságot. Más magyarországi városoknál a vezető réteg a vagyonos
kereskedőkből, háztulajdonosokból és a gazdag, gyakran árukereskedelemmel is foglalkozó kézművesekből került ki. A középpolgárság legnagyobb részét a céhtagság, tehát az iparosok adták.
A plebejus réteg aránya nem lehetett magas. A magyar nyelvű városok vezető polgársága elsősorban egymással és a hazai birtokos
nemességgel lépett családi kapcsolatra.
Az említettek mellett közel ötszáz települést tekinthetünk még
városnak. Ezek polgárai – ellentétben a fentiek lakóival – azonban
jogilag jobbágynak számítottak. Ide tartoztak a földesúri kézen lévő
valódi városok (Késmárk a Szapolyaiak, míg Pécs a püspök tulajdonában volt) és a mezővárosok. Hiába volt önkormányzatuk, hiába
fizethették egy összegben a földesúri adót, lakóikat legfeljebb csak jobbágypolgároknak nevezhetjük. A mezővárosok alig különböztek a falvaktól, az itt élők főleg mezőgazdasággal foglalkoztak. Mátyás uralkodása alatt elsősorban az alföldi állattenyésztő- és kereskedővárosok
kezdtek rohamosan fejlődni, egy város nélküli területen átvéve a város funkcióját. Az itt élő
polgárok az országot sújtó adóterhek ellenére fokozatosan meggazdagodtak. Az 1514-es paraszt83
M Á T YÁ S ,
A
R E N E S Z Á N S Z
K I R Á L Y
A
háború idején a felkelők derékhada soraikból került ki, hiszen
a földesúri kísérlet a kereskedelemből való kiszorításukra elsősorban őket sújtotta. A magyarországi polgárság sem gazdaságilag, sem politikailag nem jelentett számottevő erőt az
országban. A városi fejlődés hiánya a következő évszázadokban is rányomta a bélyegét a magyar társadalomfejlődésre.
.
Bártfa város polgárai készíttették
ezt a templomi padot (stallum),
amelyen Mátyás király és Beatrix
királyné címere is látható
A kolozsvári Farkas utcai
templom Mátyás király
adományából épült eredetileg
a ferencesek számára
84
K O R I
TÁ R S A D A L O M
Malomábrázolás a Mátyásgraduáléból. Az elôtérben
imádkozó Dávid király mögött
álló három alak közül a középsô
Mátyás, a kék ruhás ifjú
valószínûleg a fia, Corvin János
mezőjéről, a parasztság pártfogójáról. A jobbágyság általános helyzetét ekkor két tényező befolyásolta: a háborúk és az adóterhek. Sommásan szólva mindkettőből bőven jutott annak a
közel hárommillió földművesnek, akik ekkor a magyar királyság fennhatósága alatt éltek. Elég
csak az ötvenes évek belső harcaira, a Felvidékre magukat befészkelő husziták elleni háborúkra,
az ország déli végeit sorozatosan érő török rablóhadjáratokra gondolni. Nem volt kedvezőbb a
helyzet az adózás területén sem. Ahogy a Jagelló-korban a Mátyás kori viszonyokat, úgy 1458
és 1490 között bizonyára Zsigmond uralmát emlegették a jobbágyok mint optimális állapotot,
hiszen az akkori 20 dénáros kamara haszna sokkalta kisebb megterhelést jelentett számukra,
mint a Mátyás kori adó, amely évi átlagban akár 1,32 forintra is rúghatott. Ennek a 660%-os (!)
növekedésnek súlyos gazdasági és társadalmi következményei voltak. Mivel az adózó porták
száma – a megemelt adóterhek és a háborús pusztítások következtében – a Zsigmond kori 400
ezerről az 1490-es évekre mintegy harmadával csökkent, az országban szaporodtak az üresen
maradt jobbágytelkek. A forrásokban jól kimutatható falupusztásodások azonban nemcsak a
hihetetlenül megemelt adóterhekkel magyarázhatók. Mivel Mátyás uralma alatt több helyen
kimutatható a nagycsaládok megléte, feltehetően – és ez az 1467-es adórendeletből ki is derül
– az állami adóval szemben a jobbágyok összeköltözéssel védekeztek. (Az erdélyi lázadás
hatására később már nem tartották be az 1467-es törvény rendelkezéseit: továbbra is a régi
módon szedték az állami adókat.) Így természetesen az adóalap csökkent.
Az állami terhek növekedése gazdaságilag és társadalmilag tovább polarizálta az amúgy is
csak jogilag egységes jobbágyságot: az egyik oldalon kialakult egy szűk gazdagparaszti réteg,
míg a többség csonka telken élt, vagy éppen zsellér vált belőle. Társadalmi felemelkedésre – az
egyházi pályán kívül – elsősorban azoknak volt lehetősége, akik jelentős szőlőbirtokkal vagy
nagyszámú állatállománnyal rendelkeztek. Ők adták a jogilag és gazdaságilag legelőnyösebb
helyzet ben lévő mezővárosi polgárság állandó utánpótlását annak ellenére, hogy a földbirtokosok arra törekedtek, hogy a tehetősebb jobbágyok – akik gazdasági téren sok tekintetben
Szántó paraszt Berry herceg
ún. Hórás-könyvébôl. A háttérben
faültetésben serénykednek
hasonló nívón éltek, mint uraik – náluk maradjanak. A tehetős, napszámosokat alkalmazó
mezővárosi polgárok közül és a falusi tehetős parasztok rétegéből kerültek ki a földesúr gazdasági tisztviselői és a falusi bírók is. A Mátyás-korban a szabad költözési jog időszakos (ál-
A jobbágyság
„A NÉP, A PARASZTSÁGGAL EGYÜ T T , amelynek évente a
nagy és sok háború miatt négyszeres adót kellett fizetni, és
mindig panaszkodott az adók méltánytalan súlya miatt, most
sóhajtozik és fél, hogy feldúlják földjét és tűzveszély fenyegeti
mindenfelől. Fogadkoznak, hogy ha a királyt hatszoros áron
kiválthatnák a másvilágról, megfizetnének érte. ...” Bonfini
mester Mátyás halála után a jobbágyságról írt pár soros megállapításában nem túloz. 1458 és 1490 között az ország
lakosságának mintegy 90%-át kitevő jobbágyság sorsa nem azt
az idilli képet mutatta, amit Heltai Gáspár krónikájában az
olvasók elé tárt Mátyásról, az igazságosról, a szegények védel-
M Á T YÁ S
85
M Á T YÁ S ,
A
R E N E S Z Á N S Z
K I R Á L Y
talában egy-egy évi) beszüntetése elsősorban ezt a réteget sújtotta, de ellentétben a Jagellókori tör vényhozással, amikor is jogi eszközökkel akadályozták meg a földbirtokosok – a
konkurenciától félve – a jobbágyok árukereskedelembe való bekapcsolódását, 1458 és 1490
között a költözés felfüggesztésének katonai és adószedési okai voltak. A Zsigmond uralkodása
alatt kialakított „telekkatonaság” rendszere ugyanis a katonák állítását a jobbágytelkek száma
szerint határozta meg, és ezért is tiltották a jobbágyok szabad mozgását. Ha ugyanis töredék
(fél, negyed) telkekre költöztek, és a telek maradék részét kedvezőbb feltételek mellett bérelték,
sokkal jobban jártak. Az évi átlag 1,32 forint állami adóteher, valamint a birtokosnak járó egy
forintos földbér mellett a jobbágyok terményekkel is szolgálták uraikat. A munkajáradéknak
minimális szerepe volt Mátyás országában. A jobbágyok szolgáltatásait a szokásjog szabályozta.
Védelmükről a földesúr gondoskodott, és ő is szolgáltatott peres ügyeikben igazságot az
úriszéken. Földjét szabadon használhatták, és azt a jobbágy
leszármazottai örökölhették. Abban az esetben, ha a jobbágy
a földbért kifizette és adósságait is megadta, akkor szabadon
elköltözhetett.
A Mátyás-kor végének viszonylagos belső nyugalma ellenére
a parasztság élete továbbra sem volt mentes a hatalom
képviselőivel – a földbirtokosokkal – folytatott vitáktól. A hoszszú évtizedek óta szokásos termelési és beszolgáltatási feltételek
megváltoztatása mindig feszültségeket okozott. Elég csak az új
adótör vény bevezetését követő országos megmozdulásokra
gondolni. A királyi hatalmat elsősorban csak az érdekelte,
hogy az állami bevételek hiánytalanul befolyjanak a kincstárba,
a földesúri jövedelmek felett nem gyakorolhatott ellenőrzést.
Nem a „Buda messze van, itt én vagyok a király” elv ér vényesülése miatt, hanem azért, mert a központi hatalomnak csak
minimális beleszólása volt a jobbágy-földesúri viszonyba, amit
az évszázados – vidékenként és falvanként eltérő – szokásjog
alakított ki.
A jobbágyok sérelmeik orvoslását csak földesuruktól remélhették. Erről beszél a Tolna megyei jobbágyok által urukhoz, lévai Vajdafy Jánoshoz írt panaszos levél: „Nagyságos és félelmetes urunk! Fogadja engedelmességünket és örök hűségünket!
Jelen soraink rendjében Nagyságod parancsának megfelelően – amennyire csak tudjuk – feltárjuk azokat a felette súlyos elnyomatásainkat, sérelmeinket, illetve üldöztetéseinket és kárainkat,
melyeket semmiképpen sem tűrhetünk tovább, hacsak Nagyságod kegyelmesen figyelmére nem
méltatja és nem orvosolja őket...” Az 1483-ban megfogalmazott oklevél húsz pontban sorolja
fel a jobbágyokat ért méltánytalanságokat, majd így folytatja: „Mindez csak a nagyobbja a minket ért sanyargatásoknak, sérelmeknek és károknak. Az apróbbaknak száma végtelen, s
egyenkénti felsorolásuk igen messzire nyúlna. ...” A már ismertetett állami adók, a földesúri
terhek (a földbér vagy cenzus, a kilenced, amit nem mindenhol szedtek be, az ünnepeken
beszolgáltatandó ajándékok és a munkajáradék), a tizedkötelezettség, valamint néhány pénzbeli
megváltás a jobbágy bevételeinek mintegy 40%-át vihette el. A maradék pedig éppen csak a
mindennapok túlélésére lehetett elég. A Mátyás kori jobbágyság nagy részének a helyzete romlott az előző évekhez képest.
86
MÁTYÁS IDEGEN ZSOLDOSSEREGE
(A „FEKETE SEREG”)
B
Birkanyírás és aratás Berry
herceg Hórás-könyvében
A Bothfalvi Both család címere
1460-ból. Számszeríjjal
felfegyverzett páncélos vitézt
ábrázol
1487. augusztus hónapjának 17. napjáról: „A Bécsújhely előtti
igen tágas mezőre felvonultatta minden csapatát s hadirendbe sorakoztatta a sereget. Ott
emlékezetembe idézhettem mindent, amit csak a régieknél a hadifegyelemről olvastam. Mátyás
itt nemcsak a legbölcsebb királynak és leghatalmasabb fejedelemnek, de a legtökéletesebb hadvezérnek is mutatkozott. Csak négy dandárba osztotta lovasságát, a portyázó és könnyűfegyverzetű lovasokat pedig csak a két szárnyra rendelte, hogy a kevés csapatot
könnyen lehessen vezérelni, s minden zavar elkerülhető legyen. A sereg, mely
a táborból a mezőre vonult, hogy hadirendben a noricumi hegyszorosok
elfoglalására induljon, nyolcezer gyalogosból és húszezer lovasból állott, a
szolgák, lovászok és markotányosok nélkül, továbbá legalább kilencezer
szekérből. A király pedig maga akarta felállítani a csapatokat, s kiosztogatni
kinek-kinek érdeme szerint a katonai jutalmat. Minden csapatnak megvolt
a maga zászlaja; rajtuk főként a keresztény hit jelvénye, a kereszt, majd a Corvinus-ház, továbbá a győzhetetlen magyar nemzet, végül Dalmácia, Csehország
és Ausztria címerei. Zászlóik voltak a lovas- és gyalogoskapitányoknak, sőt
minden egyes lovasnak is volt a lándzsáján lobogó, ami különösen emelte a
hadirend ékességét. Mikor Mátyás a csapatok elé lépett, először csöndet
parancsolt. Szigorúan megtartották ezt nemcsak a katonák, de még a lovak
is. Középen előrevitték az első csapat zászlaját. Ünnepélyes és buzdító szavak
kíséretében átadta ezt egy jeles öreg katonának, akinek, csodálkozva láttam,
nincs sarkantyúja. Gondoltam, attól fél, hogy az ütközet hevében véletlenül
sarkantyúzva lovát, megfutamodni látszik, s a többiek bátorságát is megzavarja. Azután tizenkét kardot, ugyanannyi csatabárdot és buzogányt osztott ki azoknak, akik kitüntették magukat. A zászlótartó körül álltak a
csatabárdos, kardos és buzogányos harcosok. Majd a lovascsapatok felsorakoztak a zászló előtt.
Huszonöt főből állt mindegyik, mert ugyanennyi volt a lovascsapatok száma. A zászló előtt
mintegy nyolcvanfőnyi lovascsapat vonult el, mögötte ugyanennyi. Hasonlóképpen rendezte a
többi csapatot is. Ki-ki megtartotta menet közben a sort, mert ha csak ujjnyival is lépett volna
előbbre a többinél, joggal retteghetett a mindent meglátó vezér haragjától. Oly félelmetes volt
a fegyelem, s a fővezér iránt oly rajongó volt a tisztelet, hogy mindenki nyomban végrehajtotta
parancsát, s még életét is semmibe vette, csakhogy azt teljesítse. Oly nagy csend uralkodott
mindenütt, hogy a vezér szaván kívül egyetlen hang, de még nyerítés sem hallatszott. Azután
mindegyik csapat kissé előrenyomult, s adott jelre a király előtt egymás után különböző harcalakzatba, ék alakba, körbe, három- vagy négyszögbe, olló- és fűrészformába fejlődött. Mindenki megtartotta helyét; nagy jártassággal és ügyességgel végezték a gyakorlatokat.
Majd bemutatta feleségének, Beatrixnak, hogyan harcol a felállított csatasor. Hirtelen sorakoztatott minden csapatot. Az arcvonal két szárnyára kisebb csapatokba osztva páncélos- és lovasdandárt helyezett. Középre két lovasdandárt állított. Közéjük osztotta be a gyalogos seregeket.
ONFINI ÍGY SZÁMOL BE
87
M Á T YÁ S ,
A
R E N E S Z Á N S Z
K I R Á L Y
Az első sorba a nehézfegyverzetűeket, a másodikba a lándzsásokat, íjászokat, parittyásokat és
a többi könnyűfegyverzetűeket, a harmadik csatasorba a kipróbált veterán tartaléksereget, mely
a végső küzdelemre szólító jelet, parancsot várta, figyelte. A két szárny elé könnyűfegyverzetű
lovascsapatot is rendelt; nagy rendben álltak; oly gyorsak voltak, hogy talán még a madarakat
is utolérték. Beatrix kíséretében voltam. A felállított hadsereg a szemlélőben azt a benyomást
keltette, hogy már-már összecsap az ellenséggel. Nagy álmélkodás fogott el. A csatasor teljességgel olyan volt, mint egy skorpió. Mikor azután Beatrix már eleget látott, mindegyik csapat
elvonult. Egyidejűen oldalt haladtak a szekerek. Ezeket a magyarok Corvinus utasítására nemcsak árok és sánc felett használják a tábor védelmére, hanem kaszákat erősítve rájuk, csatában
is alkalmazzák; ezekkel szokták az ellenséget bekeríteni. Ugyancsak csodálatos, amit most itt
elmondtam, Itáliában ilyet soha nem lehet látni.”
Valóban lenyűgöző látvány lehetett a bécsújhelyi hadiszemle. Hitelességét Bonfini jelenléte
szavatolná, de mivel elképzelhető, hogy a római auktorokat jól ismerő szerző olvasmányélményei és a valóság könnyen összemosódhattak munkájában, leírását mindenképpen kritikával
kell olvasnunk. Az bizonyos, hogy a hadiszemlén akkor jelen lehettek a csak néhány hónapra
felbérelt városi zsoldosok, együtt Bécs város csapataival, valamint azok a magyar bárói és főpapi
bandériumok, amelyeket Bécsújhely elfoglalására rendelt oda Mátyás. Igaz, hogy sem a végvárakat, sem az elfoglalt cseh tartományokat nem hagyhatta katonák nélkül. Ezért nem is lehet
Mátyás hadseregének pontos létszámát meghatározni.
Mátyás hadserege hosszú fejlődés eredményeként vált Európa egyik jelentős katonai
tényezőjévé. Uralkodásának első éveiben seregének döntő többségét a bandériumokba szervezett
nemesi haderő és a telekkatonaság jelentette. Ez utóbbi megszervezése Zsigmond király
nevéhez fűződik, aki előbb 1397-ben döntött úgy, hogy a birtokosok kötelesek minden húsz
jobbágyuk után egy íjászt hadba küldeni, majd 1435-ben – továbbfejlesztve korábbi törvényét
– arról határozott, hogy általános felkelés esetén a nemesség 33 jobbágy után egy, 100 jobbágy
után pedig három lovas íjászt állítson ki; akinek pedig nem lenne jobbágya, mint egytelkes
M Á T YÁ S
Pihenô páncélos katonák
az 1470 körül készült,
a garamszentbenedeki apátságban
ôrzött Úrkoporsóról
Bonfini Mátyás királyról szóló
mûvének 1545-ös német
kiadásához készült fametszet
egy bevett város lakóinak
szenvedését ábrázolja
88
I D E G E N
Z S O L D O S S E R E G E
( A
”
F E K E T E
S E R E G ” )
nemes, ura familiárisaként vagy a megyésispán vezetésével vonuljon a háborúba. Zsigmond
nem csak a telekkatonaságról rendelkezett. 1432 novembere és 1433. január 20. között Sienából
megküldte a magyar rendeknek a honvédelem megszervezésére vonatkozó javaslatait. A tervezet számos fontos kérdéssel foglalkozik. Azt javasolja többek között, hogy az országgyűlés
határozza meg, milyen területeken és milyen hosszú időre vehetné igénybe a király a nemesi
csapatokat, hiszen az addigi gyakorlat – gyenge, idős és fegyvertelen nemesek érkeznek a nemesi
felkelés meghirdetése után a táborba, ráadásul az ország határain belül vívott hadjáratok esetén
is csak 15 napig kötelesek fegyverben maradni – tarthatatlan. A király szerint legalább íjjal kellene rendelkezniük, és addig
szolgálniuk, ameddig a hadiesemények azt megkövetelik.
Zsigmond próbálkozásai jól
mutat ják a magyar nemesi
felkelés gyenge pontjait. A telekkatonasággal sem jobb a
helyzet. A földbirtokosok sok
helyen nem állították ki a törvényben megszabott létszámot, ráadásul katonai értékük
sem érte el a kívánt szintet.
Kezdetben Mátyás hadserege sem különbözhetett
sokban a fent vázolt Zsigmond kori hadseregtől. Ez
derül ki első, honvédelemmel
foglalkozó rendeleteiből is.
1458-ban törvénybe foglalták, hogy nemesi felkelés csak akkor rendelhető el, ha a királyi sereg, valamint a bárók és a főpapok bandériumai nem tudnák az ellenséget feltartóztatni. Ez a nemesi sereg azonban csak az
ország határáig vezethető, és a határon is csak 15 napig köteles az ellenségre várakozni. A következő évben – a szegedi országgyűlés határozataiban – szintén több törvénycikk foglalkozott
a hadsereg kérdésével. Ezek értelmében ezentúl minden 20 jobbágy után egy lovas kiállítása
kötelező, de a hadiszerszámokat szállító városok és mezővárosok ettől mentesülnek. Ezentúl a
bárók telekkatonái nem a bandériumok, hanem a megyei sereg létszámához tartoznak. A megyei csapatok kapitányát maga a király választja. Az uralkodó a nemesi felkelést és a telekkatonaságból álló megyei seregeket az év folyamán legfeljebb három hónapra mozgósíthatja: a
nemeseket csak az ország határain belül és a végeken, míg a telekkatonaságot idegenben is felhasználhatják. Végül megszabják, hogy hadfelkelésre és a telekkatonaság kiállítására a nemesség
csak 1459. január 1. és 1460. január 1. között kötelezhető.
Hát ez bizony a mélypont. A király kezét megkötő rendelkezések sora szinte lehetetlenné
tette még egy minimális létszámú, ütőképes hadsereg kiállítását is. Arról nem is beszélve, hogy
a törvény csak a „kívánalmat” tükrözi, a valós helyzetről – sikerült-e végrehajtani a határozatokat, az így kiállított sereg harci értéke milyen – hallgat. Sokatmondó viszont az a körülmény,
hogy 1458-ban Mátyás Podjebrád Györgytől kért 500 nehézlovas zsoldost, akiket ugyan fizetni
89
M Á T YÁ S ,
A
R E N E S Z Á N S Z
K I R Á L Y
kellett, de legalább tudtak harcolni, igaz, hogy csak addig, míg a zsold tartott. A korszerűtlen
nemesi csapatokkal szemben a jövőt Magyarországon is a zsoldoshadsereg jelentette volna, de
megszervezéséhez Mátyás uralkodásának kezdeti szakaszában csak három dolog hiányzott:
„pénz, pénz és pénz”. Mert zsoldosok még akadtak volna, igaz nem magyarok, hanem csehek,
akik az északi megyékben Giskra és társai vezetése alatt dúlták az országot, sikeresen ellenállva I. Ulászló, Hunyadi János és Mátyás támadásainak. „Szakképzett” katonáknak számítottak,
felfogadásuk folyamatosan történt, azzal párhuzamosan, ahogy ezt Mátyás pénzügyei és az
éppen ellenük vívott harcok sikerei lehetővé tették. Tömegesebb felfogadásukra csak a bécsújhelyi béke után kerülhetett sor, hiszen a szerződés értelmében vezetőjükre, Giskrára is
vonatkozott, hogy mentességet kap a magyar királytól. Erre azonban már nem is volt szüksége
a cseh zsoldosvezérnek, hiszen a már említett 1462-es grazi
tárgyalásokat követő hetekben már Mátyás emberének számít.
A király ugyanis jó érzékkel kiegyezett vele, és ahogy erről Albert ausztriai főhercegnek írt levelében említést tesz: a két birtok fejében (Solymos és Lippa) Giskra köteles egykori
ellenfele és „kiváltképpen a török ellen” örökös szolgálattal az
országot megvédeni. Giskra a következő évben már Bosz niában harcolt, 1468-ban őt küldik a török szultánhoz, mint
Mátyás követségének vezetőjét.
A vezető nélkül maradt zsoldoselemnek a királyi seregbe
történő szervezése az 1460-as évek közepére tehető. Janus Pannonius Jajca ostrománál (1463 tele) csak nemesi bandériumokat
és telekkatonaságot látott a vár alatt, és a velencei államtanács
követe is hallgatott még 1463-ban is a zsoldoshadról. Ő a főúri
és főpapi bandériumok számát 12 ezresre, a királyi sereget
2 ezresre becsüli, de mellettük 5000 gyalogosról is volt tudomása.
Nem valószínű, hogy Velence képviselője a szövetséges haderő
ismertetésénél megfeledkezett volna a zsoldosok felsorolásáról.
Mátyást régtől fogva foglalkoztatta a gondolat: miképpen
lehetne a királyi haderőt a csehekkel felfrissíteni. 1462-ben
Vezsenyi László lovászmesternek adott követi utasításába a
zsoldosok felfogadása csak mint eshetőség került bele. A magyar király csak abban az esetben
indítaná meg seregét a török ellen, ha Velencétől megkapja az ígért összeget, amelyből 8000
lovas fogadható fel. (4000 lovas egy hónapi zsoldja – Európa-szerte – 12 000 forint volt ekkor,
tehát három forint személyenként.) Három év múlva viszont Handó György pécsi prépost már
azért sürgeti a Köztársaságot, mert még mindig nem érkeztek meg a felfogadott zsoldosok kifizetésére szánt segélyösszegek.
Az 1460-as évek közepéig a zsoldosok száma nem lehetett jelentős. Számuk ugrásszerűen
csak a cseh háborúk idején (1468–1478) nőtt meg. Ekkor alakul ki František Hag cseh zsoldosvezér személye körül az az elsősorban idegenekből álló, viszonylag állandónak mondható, 68000 fős zsoldoshadsereg, amit az utókor „fekete seregként” ismer. Az elnevezés eredete mind
a mai napig tisztázatlan. Hasonló elnevezéssel Itáliában és Németországban is találkozni. Ez a
név a király uralkodása alatt soha nem fordult elő, igaz, Mátyás halála után azonnal megjelenik
ez az elnevezés, de csupán az egykori zsoldosok egy részére vonatkozott. Talán utolsó
90
M Á T YÁ S
A „fekete sereg” katonája
címereslevélen. A hadra foghatók
száma a 90 000 fôt is elérte
A „fekete sereg” katonájának
pajzsa. A kézitusában, illetve
a gyalogosok és a puskások
védelmében játszott nagy szerepet
a pajzs
I D E G E N
Z S O L D O S S E R E G E
( A
”
F E K E T E
S E R E G ” )
vezérükről, a „fekete” Haugwitz Jánosról kapták nevüket, vagy mert uruk halála után fekete
szalagot viseltek a vállukon. (Valójában Mátyás idegen zsoldosseregét csak 1490 után nevezték
„fekete seregnek”.)
Mátyás bevételeinek növekedésével egyre több zsoldost fogadott fel. A kezdeti 6-8 ezres létszám a nyolcvanas évekre akár 15-20 ezerre is emelkedhetett. Többségüket csak meghatározott
időre alkalmazta Mátyás, hiszen fizetésük az államkincstár teljes bevételét felemésztette
volna. Nem is volt rájuk mindig szükség, hiszen a magyar király legtöbb háborúját jól
elkülöníthető célok érdekében vívta, egész haderejét soha nem vetette be. A hadra foghatók száma – beleértve a zsoldosokat, a nemesi bandériumokat, a
meghódított Morvaország és Szilézia katonáit, valamint a szövetséges
Havasalföld és Moldva csapatait – elérhette a 90 000 embert. (1458-ban
nemesi felkelésben még 40-50 ezren vettek részt, de 1474-ben a sziléziai
hadjárat ban azonban már csak 12 ezres, 1477-ben, Ausztria megtámadásakor 17 ezres sereggel indították meg a hadműveleteket.) Szeretném hangsúlyozni, ez csak egy ideális szám, egyszerre soha nem
lehetett volna ennyi embert hadrafogni Magyarországon.
A zsoldoshadsereg megjelenésével háttérbe szorult a nemesi felkelés és
a telekkatonaság is csak 1471-ig volt része a seregnek. Mátyás uralkodása
alatt csak csekély részük vett részt hadműveletekben, de ott voltak az
1467-es erdélyi felkelés, az 1471-es Vitéz János-féle összeesküvés leverésénél. Harcoltak a török ellen is, 1479-ben, a kenyérmezei csatában. Mátyás katonai szolgálatuk megváltása fejében inkább pénzt szedett tőlük,
pontosabban jobbágyaiktól. A főúri bandériumok, csakúgy, mint a városi
katonaság, továbbra is szerves része maradt a királyi haderőnek, de létszámuk a zsoldosokhoz képest sokkal kisebb volt. A városi katonaság nem is
annyira hadijártasság, hanem a „hátországa” miatt volt fontos. Mátyás és
vezérei előszeretettel fordultak a városokhoz fegyver, élelem és pénz dolgában. A „fekete sereg” katonái elsősorban cseh és lengyel származásúak
voltak, de német harcosok is szolgálták Mátyást. A nyolcvanas években
egyre több magyart említenek a töredékesen ránk maradt zsoldjegyzékek.
Európa legjobb gyalogosainak számító svájciak is képviseltették magukat
ebben a nemzetközi társaságban. Vitéz kapitányuk, Hans Halwyll, ha rövid
időre is, de Mátyás zsoldjába állt. A magyar hadsereg négy fegyvernemre
oszlott: a nehéz- és könnyűlovasságra, a gyalogságra és a tüzérségre. A lovasság egyre jobban tagolódott. Megjelentek a légiónak nevezett alegységek
(a későbbi lovasszázadok megfelelői), amelyek 25 tagú szakaszokból, turmákból
állottak. A nehézlovasság szerepe elsősorban a „nagy” csaták eldöntésénél fontos. Gondoljunk csak Kenyérmezőre, vagy az 1488-as glogaui háborúban a thomaswalde-i síkon történtekre, mikor a csehek szekérvárát Haugwitz lovasai rohammal szórták szét.
A könnyűlovasság jelentőségét Mátyás katonai elképzelései növelték meg a 15. század végére.
Mivel a török ellen nagyobb csatákra ritkán került sor, viszont a végeken egyre szaporodtak az
összecsapások, a huszárok kiismerhetetlen harcmodoruk és mozgékonyságuk következtében
rendkívül eredményesen vehették fel a harcot az ellenséggel mind a déli, mind a nyugati hadszíntéren. A huszárok nagy része rác származású volt, tehetséges vezetőik – Branković Vuk, a
91
M Á T YÁ S ,
A
R E N E S Z Á N S Z
K I R Á L Y
Jakčić testvérek stb. – révén jelentős szerepet játszottak Mátyás seregében. A gyalogság létszáma
fokozatosan emelkedett. 1479-ben a velencei követ szerint Mátyás gyalogsága 6000 magyar és
10 000 cseh katonából állt. A gyalogság harcmodoráról maga a király számol be egy levélben,
amelyet Veronai Gábor egri püspöknek írt Nápolyba 1481. március 10-én. Értesíti követét az
apósának küldendő segélyhadakról, majd ismerteti hadserege szervezetét. Sajnos a lovasságról
keveset értekezik a király. Nehéz- és könnyűlovasságról tesz említést, ez utóbbiakat „hu szároknak hívjuk.” A gyalogosok: „... különböző rendekre oszlanak, egyesek könnyűgyalogosok,
mások vértesek, akadnak köztük pajzsosok [...] ezenkívül puskások, akik értenek a puskához,
vagy efajta kisebb lőfegyverrel való lövéshez, de azért nem olyan vitézek és hasznosak
puskájukkal, mint a többi gyalogos. A csata kezdetén azonban, mielőtt a kézitusára kerülne sor,
a pajzsok mögé állítva, valamint védelemben igen használhatók. Az a szokás nálunk, hogy a
gyalogosokhoz képest egyötödnyi puskást állítunk [...] A vérteseket falnak tekintjük, akik a
helyüket soha fel nem adják, mégha egy szálig elesnek is azon a helyen, ahol állnak. A könnyűfegyverzetűek az alkalomtól függően kitörnek közülük, s ha elfáradnak vagy súlyosabb veszélyt
szimatolnak, a vértesek mögé vonulnak vissza. Tehát az egész könnyűgyalogságot, meg a puskásokat vértesek és pajzsosok veszik körül, éppen úgy, mintha amazok szinte bástyafalak vagy
sáncok mögött harcolnának, s csak adott alkalmakkor törnek ki onnét.” Miként a leírás is bizonyítja, Mátyás gyalogsága – hasonlóan a huszitákhoz – elsősorban védelmi feladatokat látott
el, igaz, szekérvár nélkül. Itt a páncélosok biztosították a könnyűgyalogságnak a védelmet. Úgy
tűnik, hogy a nehéz- és a könnyűlovasság, valamint a gyalogosok egyharmad-egyharmadegyharmad arányban alkották a király seregét.
A tüzérségről Mátyás a már említett levélben
így vélekedik: „Az ostromgépek alkalmasabbak a várostromhoz, mint bármiféle bombarda, főleg ha az erősség kőből épült, mert
a várba vetett kődarabok több embert
ütnek agyon, mintha ágyúkból lőnék ki
azokat, amellett kisebb a költségük a
lőpor miatt, amelynek előállítása sokba
kerül. Az ostromgépekhez viszont
köveken kívül semmi egyéb nem szükségeltetik, s egy példányuk több követ
tud kilőni, mint három bombarda.”
A tűzfegyverek lebecsülése ellenére – ami
akkori tűzerejüket figyelembe véve voltaképp
érthető is – Mátyásnak számos ágyúja volt,
szekereken és hajókon egyaránt. Némelyiket
már kerekes ágyútalpra is felszerelték. Thuróczynak átad va a szót: „Ki tudná elsorolni az
ágyúknak, puskáknak, hadigépeknek és
egyéb hajítógépeknek megmérhetetlen
tömegét, amelyet a király úr ellenséges
erődítmények és várak rontására hadjárataiban magával szokott vinni?”
92
M Á T YÁ S
Egykorú csatajelenet.
Jobbra a vezéri sátor, balra
a meghódítandó vár látható.
Mátyás a legtöbb várat nem
ostrommal, hanem ostromzárral,
kiéheztetéssel foglalta el
Fegyveresek Kinizsi Pál
nagyvázsonyi síremlékérôl
Mátyás „Elefánt” nevû ágyúja.
Némely ágyúját kerekes ágyútalpra is felszerelték
I D E G E N
Z S O L D O S S E R E G E
( A
”
F E K E T E
S E R E G ” )
Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy Mátyás a várak többségét nem a tűz- és hajítófegyverek
segítségével foglalta el, hanem a néha hónapokig tartó ostromzár, kiéheztetés vagy éppen a
megvesztegetés törte meg a védők erejét. A király egyik ágyújának a neve is fennmaradt. 1474ben Olmüczből a következőket parancsolja a zágrábi polgároknak: „azt a choka [csóka!] nevű
ágyúnkat, amit Magyar Balázs bízott rátok megőrzés végett” engedélye nélkül senkinek se adhassák oda. (Hunyadi Jánosnak is volt egy Choka nevű ágyúja Pozsonyban.) Mátyás alatt szervezték önálló katonai egységgé a dunai hajósokat is.
A flotta ötven, ágyúval felszerelt naszáddal és több száz
kisebb hajóval rendelkezett. A legénység többségét a
szerbek adták. 1476-ban Sabác ostrománál jelentős szerepük volt a vár bevételében. Itt vesztette életét František Hag, Mátyás híres kapitánya. (Az ostromról szól
a közel egykorú Szabács viadala című, magyar nyelvű
históriás ének.)
A zsoldos katonának azonban volt egy nagy hibája.
Ha nem kapta meg pénzét, nem szívesen harcolt. Így
volt ez Mátyás seregében is, hiszen nem mindegyikükre
illett Ludovico Tubero dalmát történetíró jellemzése,
miszerint „...inkább szolgáltak Mátyásnak ingyen, mint
másnak pénzért”. Mert az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nemegyszer fizetésképtelen volt a királyi
kincstár. 1474-ben ezért is lázadt fel Hag, de továbbra
is megmaradt Mátyás zsoldjában. Sokan csak azért nem
mentek el, mert úgy még nehezebb lett volna pénzüket
behajtaniuk, de ha találtak egy biztosabb pénzforrást,
könnyedén változtatták kenyéradó gazdáikat. 1481-ben
például 300 lovas állt át az osztrákokhoz, és 1483-ban
III. Frigyes császár abban a listában, amelyben Bécs
városa katonai parancsnokokat javasolt, egy zsoldost
sem talált, aki előzőleg ne lett volna Mátyás seregében.
A nemzetközi csapat kifizetésének volt egy érdekes
gazdasági következménye is. A németek és a lengyelek
külföldön költötték el a pénzüket, így a magyar arany
„fedezet nélkül” áramlott ki az országból, igaz, azzal,
hogy nem Magyarországon állomásoztak, hatalmas terhet vettek le az országról.
A „fekete seregnek” számos jó képességű vezetője volt. Elég itt a magyarok közül Geréb
Péterre, Szapolyai Istvánra, Kinizsi Pálra vagy Egervári László horvát bánra utalni. De nem
maradtak el mellettük az idegenek sem: Černahorai Dabis, aki később átállt a császárhoz, František Hag, az első igazi zsoldoskapitány vagy Jan Zeleni, akinek katonáit – mikor 1483-ban Sopron városának szőleit pusztították – a zsoldosok önkényeskedése ellen máskor szigorúan fellépő
Mátyás kényszerhelyzetében Ausztriába küldte rabolni, és végül az utolsó zsoldosvezér, a
„fekete” Haugwitz. És természetesen maga a király.
Mátyás elméletben és gyakorlatban egyaránt felkészült katonai vezetőnek számított. Ismerte
az antik és a kortárs katonai munkákat, könyvtárában szép számban akadt belőlük. Galeotto
93
M Á T YÁ S ,
A
R E N E S Z Á N S Z
K I R Á L Y
Marzio is megemlíti, hogy Mátyás jól ismerte Frontius Sextus Iulius (40-105) államférfi és
hadvezér A hadügyről (De re militari) írott munkáját, valamint Flavius Vegetius Renatus római
hadászati szerzőnek a könyvét, A hadügy kivonatá-t (Epitome rei militaris), amit 384 és 395
között fogalmazott meg Vegetius. Munkáikat a király Corvina-könyvtára is őrizte. De a kortárs
hadi irodalom sem hiányzott a polcokról. Többek között bármikor leemelhette Robertus Valturius hadmérnök dolgozatát A hadügyről (De re militari), melyben hadtudományi kérdések
mellett a hadi építkezésekkel is foglalkozik a riminibeli szerző. Mátyás seregvezetését legjobban az 1474-es sziléziai hadjáratban lehet megfigyelni. Ekkor a környező várakra támaszkodva,
a könnyűlovassággal operálva könnyedén kényszerítette a túlerőben lévő lengyel és cseh
seregeket megadásra, illetve békekötésre. A király ezt a harcmódot szerette, így nem kellett
„döntő” csatákat vívni, de az ellenséget állandó készenlétre lehetett kényszeríteni, fokozatosan
kifárasztani, seregtesteinek vonulását megakadályozni. Mátyás hadseregéhez alkalmazta taktikáját, hiszen a huszárok mozgékonysága, a páncélosok tekintélyt parancsoló rohama, a
gyalogság „szekérvárszerű” védekezése ezt a harcmodort tette elsősorban lehetővé.
A „fekete sereg” a király halála után nem hullott szét rögtön. Az Alsó-Ausztriában lévő katonák nagy részét a hozzájuk csatlakozott Sziléziából érkezőkkel II. Ulászló magyar király fogadta zsoldjába. Hiányos zsoldjuk ellenére végigharcolták az 1490–1491-es háborút az új király
öccse, János Albert, valamint Miksa csapatai ellen. Miután már nem volt szükség rájuk, az
amúgy is kevés zsold fokozatosan elmaradt. A pénztelen és „munka nélküli” katonák először
Eger környékét rabolták ki, majd a Dunántúlt is megsarcoltatták. A Száva mellé rendelték őket,
ahol továbbra is fosztogatták a környező falvakat. 1492 szeptemberében Kinizsi Pál (!) alsómagyarországi főkapitány bandériumok és a környező lakosok segítségével, a Száva melletti
Szegednic mezőváros és Halászfalva között szétverte a „fekete sereget”. Az életben maradt 2000
zsoldost egyszerűen Ausztriába toloncolták.
Német lovaskatona
(Albrecht Dürer rajza)
A Z
AZ UTOLSÓ NAPOK
A
1490- ES ÉV NAGYHETÉNEK KEZDETÉT a király és kísérete Bécsben ünnepelte. Virágvasárnap (április 4.) az összes követ, a pápai legátus és valamennyi főrend társaságában
Mátyás gyaloghintón vitette magát a Burg erkélye alatt építtetett emelvényre, ahol a szokásos
szertartásokhoz egy pompásan feldíszített oltárt emeltek. Az
istentisztelet után Mátyás trónja elé hívatta a velencei követet,
Domenico Bollanit, akit lovaggá ütött, aranyos ruhával és
felkantározott lóval ajándékozott meg. Bonfini szerint a mintegy hatórás eseménysor végeztével: „Minthogy addig még
semmit sem evett, gyengeség vett erőt rajta; belső szobáiba
vonult vissza. Még három óra hosszat nem reggelizett, mert
rossz volt a gyomra. A királynét is várta, ki az ünnepen a város
templomait látogatta. Míg reá várakozott, hogy valamit egyék
s erőtlenségét elmulassza, Péter kulcsárral picenói fügét hozatott. Ez azonban állott, romlott volt. Mikor a király megízlelte,
úgy felháborította az ostoba kiszolgálás, hogy haragra lobbant.
Eközben érkezett meg a királyné; tőle telhetően csillapítja,
csendesíti, nyugtatja férjét. A királyné az ebédre terelte a szót,
s mindenféle ízletes étekkel szolgált neki, de ő nem nyúlt semmihez. Azt mondja, feje szédül, szeme homályosodik. Hálószobájába viteti magát. Ekkor hirtelen szélütés éri.”
Mátyás haláltusája két napig tartott. Közvetlen környezete
– Beatrix királyné, unokatestvérei, Geréb Péter és Mátyás,
Nagylucsei Orbán egri püspök, Bakócz Tamás kancellár, Szapolyai István ausztriai főkapitány, Báthori István erdélyi vajda
és természetesen Corvin János – megdöbbenve figyelte a
mindössze 48 esztendős király utolsó óráit. A gondos orvosi
ápolás ellenére Mátyás csak pillanatokra tért magához. Április
6-án fekete lobogó jelezte: Magyarországnak új királyt kell
választani. „A harmadik napon, kedden, mely Marsról kapta
nevét – írja Bonfini –, délelőtt hét és nyolc óra között,
miközben egyre hörgött, s mintha Isten bocsánatáért esedezne,
különböző jelét adta őszinte bűnbánatának, hányás közben végül kilehelte lelkét. Haláltusájakor
gyomrában hirtelen diónyi gömb támad, emelkedik, s csuklást okozva torka irányába tart. Midőn
nyeldeklőjéhez ér, a király nyomban kiadja lelkét. [...] Sok csodajel jelezte halálát. Már az előző
év január elseje után megdördült az ég. Halála után a Duna szokatlanul megáradt; sok part menti
falvat és várost öntött el, hogy a török betörés ellen megvédje Pannóniát, ha már az ország oltalmazója nem védelmezheti. A Budán őrzött oroszlánok a király halála napján kimúltak. Ekkor
Budán a Corvinus-ház címerének madarát, hollót egyetlenegyet se láttak, míg Fehérvárt, a magyar királyok temetkezőhelyén annyi holló károgott, hogy ebből már mindenki könnyen sejthette
a király halálát. De a jósok és matematikusok is mondták, hogy meghal ebben az esztendőben.”
186
Z
Beatrix királyné képmása
1485–1490 körül készült.
Felirata: REGINA HUNGARIAE
BEATRIX DE ARAGONIA
Mátyás király képmását is
lombard-milánói mester
készítette. Fehér márvány,
sötétzöld jáspis háttérrel.
Felirata: REX MATHIAS
HUNGARIAE
U T O L S Ó
N A P O K
Égi jeleket természetesen sokkal könnyebb utólag felfedezni, mint előre jósolni, de a király
egészségi állapota annyira rossz volt, hogy közvetlen környezetének tagjai előtt nem lehetett
kétséges: Mátyás nem sokáig lesz Magyarország királya. Életének utolsó három esztendejében
állandó orvosi kezelés alatt állt. A köszvény is annyira elhatalmasodott rajta, hogy 1489 márciusától hordszéket kellett használnia. Gondoljunk csak bele: élete döntő részét katonai táborban töltötte, többször meg is sebesült, utolsó éveiben állandó orvosi felügyelet alatt állt.
Betegségéről nemcsak Magyarországon, hanem külországban is tudtak. 1490 januárjában állapota javulni kezdett, és ezért orvosai megengedték, hogy
Bécsbe menjen. Mátyás tisztában lehetett azzal, hogy már nem
sokáig él. A királyi kincstárat és a könyvtárat Corvin Jánosra
bízta. Beatrix és a király először Visegrádra mentek, ahol a fia
nemcsak a várat vette át apjától, hanem a Szent Koronát őrző
láda kulcsait is. A bécsi tartózkodás minden bizonnyal sokat
javított a király kedélyállapotán, de közvetlen környezetében
már azzal számolhattak, hogy Mátyás nem sokáig lesz Magyarország uralkodója. Bakócz Tamás győri püspök és királyi
titkár is így gondolhatta, hiszen március 12-én még gyorsan
eladományozta bécsi házát.
Mátyás halálával (április 6.) kihalt a Hunyadi-család. A sors
iróniája, hogy mind a família kialakulásáról, mind annak magvaszakadásáról különféle legendák születtek. A Zsigmondtól
való származás fikciója, valamint a király megmérgezéséről
szóló pletykák a magyar történelem egyik legjelentősebb
családjának históriáját foglalják meseszerű keretbe. Mert a
mérgezett füge mint Mátyás halálának okozója, csak abban az
esetben lehetne megfontolás tárgya, ha a király látszólag
egészségesen, minden előzmény nélkül, hirtelen betegedett
volna meg a gyümölcs elfogyasztása után. Ez azonban, mint
láttuk, nem így történt: Bonfini egy súlyos betegség utolsó rohamát írta le. Hogy a királyt megmérgezték, és mindehhez
Beatrixnak is köze lehetett, Mátyás halála után néhány héttel
Itáliában kezdték terjeszteni. Valójában ez a pletyka nem volt
más, mint a több forrásból érkező, egymásnak ellentmondó
hírek tendenciózus magyarázata. Egy lehetséges kombináció a
magyarországi tudósítások – Beatrix és Mátyás romló viszonya, a király betegsége, halálának körülményei stb. – nyomán. A történelem azonban kegyetlen,
legfőképp a historikusokkal. 1890-ben Korányi Frigyes belgyógyász – Mátyás életrajzírója,
Fraknói Vilmos kérésére – Bonfini leírása alapján „agy-gutaütést” állapított meg a királynál.
1982-ben viszont Herwig Egert osztrák belgyógyász megcáfolta Korányi diagnózisának
helyességét. Véleménye szerint inkább a gyomor vagy a mellkas megbetegedése okozhatta a
halált, de a mérgezést sem zárta ki. Utólag már lehetetlen meghatározni az igazi okot, és azon
is sokat lehet vitatkozni, hogy Beatrixnek érdekében állt-e megöletnie a királyt. Én úgy vélem,
hogy nem, hiszen jól tudta: ő csak addig maradhat hatalmi tényező, amíg királyné. (II. Ulászlóhoz is feleségül ment.)
187